34. Fejezet ~ Kínok közt

Sziasztok! 

Íme az új fejezet.

A varázslat remekül sikerült :)

Viszont ez nem jelenti azt, hogy minden tiszta happy lesz most már, hiszen főhőseinken ott vannak a vadászaik. A vadászaik akik bőszen küzdenek, hogy főhőseink le legyenek buktatva...

 És mivel Damon is él, Alice nem tud semmit lépni...

Jó olyasást!

Puszi: Alice és Violet

Szombat

Alice szemszöge:

Szombat reggel kicsit kótyagosan keltem és Simon állt az ágyam mellett.

- Mi tettem? – húztam magamra a takarót – Jasper? – dugtam ki a fejem, hogy megkeressem.

- Szó mi szó, a csütörtök, a tegnaphoz képest semmi volt. - nézett rám lassan.

- De ugye Violet jól van?

- Igen, vele nem tettél semmit, mert Damon elkábított. Damon hazahozott és mivel Violet is vele volt, ezért megtudta, hogy ki vagyok én.

- Remélem Violet nem akadt ki nagyon, hogy ki az apukám, hiszen nem mondtam el neki sose, de sose kérdezte. Én se tudom, hogy mi az apja, de én se kérdeztem sose tőle.

- Dehogy borult ki. Csak miattad aggódott.

- Nehéz egy újszülött vámpír élete. – ültem fel lassan, kicsit szédelegve.

- Nos, igen. A legnehezebb korszak.

Mosolyogva és mindent megköszönve öleltem meg Simon-t, utána pedig elmentem Rosemarie-hez, hogy tisztázzak mindent. A gyomrom kavargott, a fejem fájt és már nem csak a csütörtök, de a péntek miatt is rosszul vagyok, és lelkiismeret furdalásom van. Mi tagadás, éppenséggel Rosemarie-től is félek egy kicsit… Attól, hogy fog reagálni.

 Az ajtó előtt nagy levegőt véve csengettem be, ami hamar ki is nyílt.

- Jó napot! – tettem magamra egy halvány álszent mosolyt – Jöttem magyarázkodni. Megígértem… - raktam hozzá kissé halkabban és vártam a válaszát.
 Pillantása végigsöpört rajtam.
- Szia Alice! - viszonozta a mosolyom. - Rendben van. Habár, az unokámtól már kaptam valami olyasmit, de mindketten tudjuk, hogy minden verzió más. - Egy pillanatra kijjebb tárta az ajtót. - Hozzak esetleg teát?

 Tea? Hát egy ideig azt hiszem nem... Bár itt nincs Edwin Harrison, aki bármit is belecsempészne, de a félelmem a boszimama iránt azért megmaradt.

- Nem köszönöm. - mosolyogtam kicsit jobban, majd azt hirtelen elfújta a bűvös szél. - Sietek, mert nem vagyok túl jól. A fejem... Na de nem ezért jöttem, hanem, hogy elmondjam az én verziómat. - pár pillanatra lehunytam a szemem, talán csak a habozás miatt - Én - kezdtem. Mindent elmeséltem a Violet-James látomásomtól kezdve a... - ...és mivel nem voltam ura magamnak megharaptam Violet-et. - a szívem összeszorult. - De szerencsére Violet egy kicsit megégetve tolt el magától. Utána a lány... Violet ujjaiból valami fény lövelt ki és a lány egy sikollyal felébredt. - mondtam el egy szuszra a végét.

- Na, ezt például nem említette - hökkent meg Rosemarie. Majd amikor rám nézett, és látta, hogy - gondolom - mennyire bánom, amit tettem, elmosolyodott, és megfogta a kezem. Felerősödött a rózsaillat, de most valahogy nem zavart. Lenyugtatott. - Köszönöm, hogy őszinte voltál. Tudom, hogy szánt-szándékkal sosem bántanád Violet-et, ami pedig csütörtökön történt, csak botlás volt. James előhívta belőled a kíméletlen vámpírösztönt.

- Köszönöm. Mármint a nyugtatást és a mostani helyzethez illő megértést és kedvességet. Meg a bizalmat. Mármint, hogy megbízik bennem, hogy tényleg nem tudnám bántani Violet-et.
- A bizalmat kiérdemlik - kacsintott egyet. - És én bízom benne, hogy megvéded őt. - Kicsit közelebb hajolt. - Csak meg ne bánjam.

- Az igazságszolgáltatás nem az én dolgom, de megpróbálok mindent megtenni annak az érdekében, hogy Damon is odajusson ahova való...
- Csak egy a fontos. Közben ne felejtsd el, hogy ki vagy.

- Meglesz - mosolyogtam, majd hirtelen iszonyú fejfájás kapott el, minek következtében a földre zuhantam és a távolból közeledő Violet illatát éreztem meg. - Áú - préseltem ki magamból, és a földön kuporodva gombócként fogtam a fejem.
- Alice! - futott hozzánk Viol. - Mama, hagyd abba! Ne kínozd, mondtam már, hogy véletlen volt, és...
- De hát semmit sem csinálok! - védte meg magát Rosemarie, majd lassan leguggolt hozzám, és két kezét a halántékomra rakta. - Verbénamérgezés.

- Hogy? - kerekedett ki a szemem a barátnőmmel egyszerre.
- A fájdalom egy részét el tudom tüntetni egy kis időre, de amíg ki nem ürül végleg belőled, addig nagyon rossz lesz... - közölte Rosemarie. Most se rózsás a helyzet... Rosemarie-t leszámítva :D
- Edwin volt? - kérdezte ingerülten Violet. - Mert ha ő volt, akkor pont az a célja, hogy az a pár nap elteljen, te meg ne menj suliba...

- Ha csak nem Elizabeth Miller volt, akkor igen, Edwin volt... Már nem az első eset lenne... - nyöszörögtem.
- Ne aggódj, Alice - szorította meg a kezem Violet. - Kitalálok valamit. Megígérem.

- Violet... - a fájdalom a fejemből a torkomba vándorolt és megszólalni nem tudtam, viszont néma szavakkal mondtam neki, hogy köszönöm és megöleltem őt jó szorosan.

Violet gyengéden visszaölelt. Rosemarie elvégezte a kis varázslatát. De ja vum van... Mindegy hagyjuk.

- Köszönöm a segítséget Rosemarie. - mosolyogtam. Reflexből meg akartam ölelni, de inkább Violet felé fordultam. - Az lesz a legjobb, ha én pihenek. Te pedig ne tégy semmi olyat, ami veszélybe sodorhat és vagy legyengíthet. Vámpír vagyok... Ha eljött a pillanat, mert Edwin elhozta, amikor búcsút kell vennünk egymástól akkor bele kell törődnünk. Egy szó, mint száz. Ne árts magadnak miattam... - öleltem meg ismét a barátnőm. - Szeretlek - suttogtam.

- Én is téged. – suttogta Violet is.

Még egyszer megköszöntem mindent és hazamentem pihenni.

- Alice! – kapott ölbe otthon Jasper.

- Drágám. – mosolyogva csókoltam meg őt. Lábaim átkulcsoltam a derekán, kezeimmel a hajába túrtam, s ő a fenekemnél fogva tartott, hogy le ne csússzak.

- Hogy vagy? – simogatta a hátam, s a nyakamat csókolgatta.

- Most egész jól. Viszont van egy rossz hírem – Jasper elkomorult. – Rosemarie állítása szerint verbénamérgezésem van. Ő most javított a helyzetemen, de azt mondta ez csak rosszabb lesz, egészen addig, amíg az összes vasfű el nem távozik belőlem.

- Ezt nem hagyhatom. Edwin-nek kel a bizonyíték, de nem fogja megkapni.

- Nem tudunk semmit tenni Jasper! – lábadt könnybe a szemem.

 A fájdalom ismét felerősödött. Szóltam Jasper-nek, hogy vízszintbe helyezem magam. Simon hozott a kórházból egy kis vért… Szörnyű vagyok. Emberi véren élősködök? Szörnyű…   

                                           

Jasper szemszöge:

Amikor Alice elszunyókált síró hangon hívtam fel a kis boszit.

- Jasper? – szólt bele Violet. – Hogy van Alice?

- Nem jól. Violet a segítségedet kérném. Nincs valami varázsigéd? – tértem egyből a lényegre.

- Nem tudok olyat, amivel meggyógyíthatnám a mérgezést.

- Violet szükségem van rád. – nyöszörögtem. – Holnapra szerveznünk kéne egy randit. Csak te meg én. Segítenénk neked varázsigét vagy varázsfőzetet keresni. Bármit, csak, hogy jobb legyen Alice-nek. Olyan rossz nézni, ahogy szenved… - már nem bírom sokáig sírás nélkül…

- Rendben Jasper. – nyelt Violet – Holnap írok egy SMS-t, hogy hányra várlak. Megoldjuk.

- Köszönöm a segítséged. Vigyázz magadra. Szia.

- Szia Jasper.

Ahogy leraktam a telefont és megláttam Alice fájdalomtól eltorzult arcát sírva fakadtam. Egy dolog maradt nekem. A remény. Reménykedtem, hogy holnap elintézzük Violet-tel a dolgokat.

*Vasárnap*                                            

- Hát ez kész katasztrófa! – vágódott hanyatt Violet az ágyon.
- Kell segítség? – kuncogtam az ablakpárkányra támaszkodva. Rémülten pattant fel.
- Jasper, te meg... hogy kerülsz ide? És te most... lebegsz, vagy mi a franc? Nekem szomszédjaim is vannak! – kezdett el Alice-esen pattogni. Nem töltenek ezek túl sok időt együtt?! :D
- Ha most látnád magad... – kuncogtam fel halkan. – Nyugi, a futónövények kitámasztóján térdelek. Szóval? – vontam fel a szemöldököm.
- Egy kis segítség nagyon jól jönne - mosolygott.
- Jól vagy? – fogtam meg a vállát amikor megéreztem, hogy sokkos állapotba került.
- Én... – suttogta döbbenten – Azt hiszem – mosolygott.
 „Az érzéseid nem ezt mutatják, de nem most foglak faggatni…” – gondoltam magamban, de végül nem mondtam semmit és folytattuk a keresést. Csak tudnám, mi a nyavalyát kéne keresnem. Hogy van most Alice? Fel kéne hívnom… De ha meg alszik, nem akarom felébreszteni. Úristen úgy hiányzik… Hirtelen a vállamon egy áll termett, amihez egy kíváncsi fej társult, ami óvatosan belekukkantott a könyvbe.
- Na, találtál valamit, csajszi? – kérdeztem oldalra nézve. Megrázta a fejét...
- Nem. De unatkozom.
Felnevettem halkan.
- Hát, én is el tudnék képzelni magamnak jobb időtöltést, de Alice miatt... – erre is képes vagyok.
- Várj csak! – szakított félbe, és kis híján lelökött az ágyról.
- Hékás! – tartottam meg magam.
Talált egy remek varázsigét, ami egy áldozattal jár. Leszarom! Ez lesz és kész!

- Jó, mindegy. Egy nyúl is megteszi, gondolom.

 Megnyugodtam, hogy végre van egy varázsige. Viszont kicsit flegma is voltam mert nem érdekelt semmilyen áldozat…
- Nem, nem olyan áldozat! – fordult felém. Hanem? – Izé... ebben az igézetben a boszorkány egy tárgy segítségével leveszi a fájdalmat az illetőről, és néhány másodpercig magában tartja, míg az el nem éri a csúcspontját. Aztán pedig... egy csókkal kell átadnia annak, akire átruházza a kínokat.
 Uff, hát igen erre az áldozatra nem gondoltam… De…

- Hát jó virágszálam, ha ez kell a varázslathoz és Alice felépüléséhez, akkor kettőt is kaphatsz. – mosolyogtam, mire Violet kicsit belepirult. Felálltam és kitartottam a kezem, hogy ő is felálljon. Bizonytalanul adta ide a kacsóját én meg hirtelen húztam fel. - Lazíts már. - nyugtattam le.

~*~

Violet betanulta a varázsigét és kimentünk az erdőbe. Lerakta a földre a gyertyákat egy kör alakban. Én csak néztem, hogy mit művel, de végül nem maradtam csöndben.

- Öm, esetleg segítsek?

- Nem. Elromlik a szimmetria – mondta komolyan. Nagyon koncentrált, de rohadtul zavarban volt.

- Oké. Az gond, ha nem értem? – kérdeztem.

- Nem, csak maradj csöndben – szólt lágyan.

Feszült és ideges volt. Lenyugtattam.

- Oh. Öm, köszi – nézett rám, amikor a "varázslatom" hatott.

- Nincs mit – mosolyogtam.

Amikor lerakta az utolsó gyertyát, mindegyik meggyulladt.

- Add a kezed – tartotta előre kacsóit.

- Rendben. – kezeim beleraktam az övéibe. – Violet?! – szólaltam meg, amikor lehunyta  két szemét. Hirtelen újra kinyitotta íriszeit.

- Ne zavarj – hunyta le újra. – Csak maradj csöndben.

- Biztos képes vagy rá? Hiszen te remegsz. – Kicsit megnyugodva sóhajtott.

- Igen, félek – mondta halkan, s a tekintete égetett.

- Ha nem vagy rá képes, akkor nem fontos megtenni.

- De… képes vagyok rá… csak félek. Ez… erős varázslat. – Szemeiből kifutott 1-2 könnycsepp. Jaj.

- Violet – töröltem le a könnyeit, mire ő halványan elpirult. – Te meg erős boszi vagy. Nem lesz baj. Higgy nekem.

- Hiszek – mosolygott. – Ha azt mondom, hogy most, akkor csókolj meg.

 Bólintottam. Lehunyta a szemeit én pedig csak néztem, és éreztem, ahogy a varázslat átjárja a testem, és ahogy a kis boszi illata felerősödik. Fura. Most nem vágytam a vérére. Kezeim erősen megszorította, és a gyertyák lángjai megnőttek.

- Most – mondta Violet.

 Választ viszont nem kapott tőlem. Lassan megcsókoltam. Hirtelen a gyertyák lángjai óriásira nőttek. Ez biztos a jel. Hátraléptem. Ahogy elszakadtam tőle, éreztem, hogy a mágia átveszi felettem az irányítást. Ó, jaj. Violet lehajtott fejjel állt, majd hirtelen aggódás ült ki az arcára.
- De.. miért égnek még mindig a gyertyák? A mágiának meg kellett volna szűnnie, de még érzem... biztos elrontottam valamit...

- Violet – fontam ujjaim az álla alá, s felemeltem a fejét. Szemeimben minden bizonnyal egy dolog tükröződhetett: A vágy.

- Ö.. Jasper?  - nézett rám édesen, értetlenül.

- Csókolj meg – húztam magamhoz azt a vékony, törékeny kis testet.

 Violet talán kicsit habozott, de utána hirtelen, olyan hevesen vette magát az ajkaimra, hogy sehogy se tudtam nem visszacsókolni. Kezeim összekulcsoltam karcsú derekán, ő pedig a vállaimba kapaszkodott. A varázslat tényleg teljesen elvakított. A karom végig csúszott Viol derekán, s a kezeim a fenekére értek. Violet rálehelt az ajkamra, erre a reakcióra.

 Csók közben vagy kétszer elváltunk egymástól, mivel a boszinak levegőre volt szüksége. Amikor harmadjára tapadt az ajkaimra hevesen túrt a hajamba, amire én picit az alsó ajkába haraptam és a fenekébe markoltam. Ekkor jutott el a tudatomig, hogy pontosan, mit is művelek én Violet-tel, miközben lehetséges, hogy Alice otthon szenved. Én Alice-t szeretem. De az elválás Violet-től lehetetlen volt. A varázslat minden erőt felülmúlt.

 A gyertyák lángjai olyan magasan voltak, és olyan nagy szél kerekedett hirtelen, hogy a fénycsóvák vad táncot jártak. Utána, mint egy villámcsapásként, az összes gyertya elaludt, és én a fejemhez kapva léptem hátra.

- Violet?! – csodálkoztam. – Úristen. Bocsánat. Ez – körülnéztem – Ez nem én voltam… A varázslat…

- Tudom... – szakított félbe.

- Már nem azért… - szólaltam meg ismételten egy rövid kínos csend után. - Ez nem vált be. – dünnyögtem. Ekkor vettem csak észre, hogy még mindig Violet kezét fogom.

- Ezt most, hogy érted? – kérdezte. Hangjában az elfojtott düh volt, de még is... Egy két könnycseppet is hullajtott.

- Szerinted? Nekem fájdalmaimnak kéne lennie, de nincs. Biztos, hogy jó volt a varázsige?

- Én mindent úgy mondtam és csináltam, ahogy le volt írva.

- Valami még se jó. – engedtem el a kezét és letöröltem a kiszökött könnycseppjeit és adtam neki egy papírzsepit, amikor megcsörrent a telefonom. Alice az.

- Halló, kicsim! – szóltam bele egyből.

- Szia Jasper, csoda történt, nincsenek fájdalmaim. – Ez…?!

- Nem csoda. Csak varázslat. – mosolyogtam.

- Mi…mi történt? Külön megkértem Violet-et. hogy… - pattogott Alice.

- Nincs semmi bajom. Nem volt veszélyes varázslat. – kapta ki a kezemből a telefont Violet.

- De akkor is… - hallottam Alice hangját.

- Ne gyere azzal, hogy megígértem, mert nem ígértem meg semmit!

- Jól van… Köszönöm.

- Nincs mit, visszaadom Jasper-nek. Puszi.

- Szeretlek, szia.

- Én is. Szia.

- Aztán tájékoztass a részletekről! – mondta Alice vidáman.

- Öm… - ez jó… - Hát oké.

- Baj van? Mondd, hogy jól vagytok!

- Jól vagyunk.

- Hm, akkor jó. Siess haza. Szeretlek.

- Rendben sietek. Én is téged. Szia. – tettem le a telefont.

Kicsit kipirult Violet-re pillantottam, aki épen sűrűn kapkodta a levegőt.

- Azt hiszem még is bevált… De, akkor még is! Nekem miért nincsenek fájdalmaim?

- Nem világos? Sose becsüld alá a gyógypuszi hatalmát – kacsintott.

 Elmosolyodtam, ő meg lehajolt, hogy összeszedje a gyertyáit, de megszédült, és majdnem összeesett, ezért felajánlottam, hogy hazakísérem.

- Na, mi az? – mosolyodtam el a házuk előtt, amikor Violet megőrülni készült a zavartsága miatt.
- Semmi, csak... úgy szégyellem magam... a varázslat miatt mélyült el a csókunk, erre neked nincsenek fájdalmaid... én a helyedben gyanakodnék...eh – nevette el magát.

Kis butus. Annyira zavarban van, hogy már hülyeségeket beszél. Én is felkuncogtam.

- A lényeg, hogy Alice jól van. A jó irányba működött a varázserő, boszikám – mondtam, majd átöleltem, remélve lenyugszik.

Ő visszaölelt, de pont ekkor nyílt az ajtó, és egy döbbent Jack Hetfield állt az ajtóban. Elmondtam, hogy Violet nem érzi túl jó magát, ezért hazakísértem, de már robogtam is haza Alice-hez. Amikor beléptem a szobába, Alice már az ölemben is volt. Lábait átfonta a derekamon és az ajkaimra tapadt.

- Jasper. – suttogta két csók közt. Majd a második közben hátul a hajamba túrt, de hirtelen hátrahúzódott. – Hogy van Violet? Ugye nem lett baja? Nem sodorta magát életveszélybe?

- Jól van. – ültettem le az ágyra Alice-t. – Kicsit legyengült, de jól van. Nem került életveszélybe, de volt egy feltétel. Meg kellett csókolnia, hogy átadja a fájdalmat. – Alice szó nélkül nyelt egyet és kikerekedett szemekkel nézett. Kicsi féltékenység áradt belőle. – De a varázslat, és csak is a varázslat miatt, a csók elmélyült ezért már se neked, se nekem nincsenek fájdalmaink.

Alice csak szó nélkül hallgatta, majd hirtelen megszólalt.

- Biztos, hogy csak a varázslat miatt volt és nem vagy belezúgva?

- Biztos. Higgy nekem. – mondtam és szerelmesen tapadtam az ajkaira. – Így hiszel?

- Azt hiszem igen. De mivel szeretlek nincs is választásom. – döntött le az ágyra Alice.

Annyira boldog vagyok, hogy újra jól van. És ezt egy mély hosszadalmas szeretkezéssel ünnepeltük meg a Relax szobában. Ott ahol az első is volt… =)

*Hétfő*

Alice szemszöge:

Mivel én még az emeleten dekkoltam a nyelvtanóra meg a földszinten lesz elindultam a lépcső felé, majd Henry Holmes-nak ütköztem, de csak a vállát súrolta az én vállam, de hirtelen beugrott két kép. Henry fényképezi Violet-et. Jack elejt egy képet, amin Violet varázsol. Úristen, ez nem lesz így jó! Miközben megfordultam valakinek a mellkasába vágódtam.

- Oh, bocsi, bocsi, bocsi – fordultam meg egyből és egy sráccal találtam magam szemben – Ne haragudj, általában nem vagyok ilyen ügyetlen, szemből szoktam neki menni az áldozatnak. – mosolyogtam – amúgy Alice vagyok, Alice Cullen. – tartottam ki a kezem.

- Semmi baj Alice, megesik az ilyen. Én Jeremy Gilbert vagyok. – ráztunk kezet.

- De jól vagy? És tényleg bocsi még egyszer.

- Aranyos vagy, de nyugi. Jól vagyok és tényleg semmi baj.

- Akkor jó. Amúgy te Elena Gilbert tesója vagy?

- Igen, az öccse. Esetleg ismered őt?

- Igen. – mosolyogtam, majd a tekintetem a távolban, a tanáriba becammogó Henry-n állt meg, amit egy látomás követett. Jack nem csak egy képet, hanem egy levelet is elejt.

- Basszus. – sziszegtem és majdnem összeestem, de Jeremy elkapott.

- Alice, jól vagy? – kérdezte egyik keze a derekamnál tartott a másikkal meg a kiugró tincsemet helyezte a fülem mögé.

- Azt hiszem jól. – füllentettem gyorsan, majd lassan feltápászkodtam.

- Biztos? Az emberek nem szoktak csak úgy összeesni, ha jól vannak.

- De tényleg jól vagyok, csak megszédültem. – erőltettem meg egy mosolyt.

Tekintetem hirtelen oldalra kandikált és láttam, ahogy Holmes elégedetten ballag erre. Ez gyors volt… Úgy látom nem volt bent a vadászom, hogy a merénylet megdumálását fojtassák…

- Én... – nyeltem el két adag káromkodást és dühöt. – Most megyek. Majd még úgy is összefutunk, szia Jeremy.

- Szia Alice. – mosolyogva engedte el a vállam.

Viszonoztam a mosolyát. Majd levágtattam – volna – a lépcsőn, de ismét, csak az utamban volt az a rohadék Henry, akit ismét majdnem felborítottam. Az egyik könyvéből egy levél kandikált ki. „Kedves Jack Hetfield!  Az…”  olvastam le ennyit a tetejéről, majd Holmes nem kicsit idegesen, rántotta magához a papírdarabot és gyilkos pillantással nézett rám.

- Ezentúl már mindig így fogsz üdvözölni?

- Amennyiben Ön is engem. – vágtam rá szemforgatva.

- Már bocsánat, de te jöttél nekem.

- Ja, de az fel se tűnt, hogy mondjuk én a földet néztem és nem előre? – borultam ki.

- És honnan tudod, hogy én nem a földet néztem? – ült érdekes vigyor az arcára.

- Maga… egy… - emelkedtem kicsit lábujjhegyre és mélyen a szemébe néztem, amire ő csak azt reagálta, hogy szintén az én szemeimbe nézett jó mélyen, amitől a hideg kirázott, majd tekintete kicsit lentebb, az ajkaimra vándorolt – SZEMÉTLÁDA! – suttogtam.

- Szép és édes ajkak. – mosolygott féloldalasan.

- Rohadék… - kevertem le neki egy taslit.

- Áúcs. – fogta meg az arcát. – Ugye tudod, hogy ezt most nem kellett volna? – szemei szikrákat szórtak. Egyértelmű jelzés, hogy lánytól pofont még nem kapott.

- Tudom. – hajtottam le bűnbánóan a fejem. – Nagyobbat kellet volna adnom! – vigyorogtam gonoszan és ismét majdnem felborítva vágtattam le a lépcsőn.

- Alice, várj egy percet. – szólt az osztályfőnököm. Bah, biztos ő is látta…

- Én… - fordultam meg remegve.

- Hol lesztek? – MIII???

- Öm, lent a kémia szertárban.

- Köszi. – mosolygott.

- Szívesen. – fordultam meg.

- Alice – fogta meg a vállam – jól vagy? – kérdezte aggódva. – Úgy nézel ki, mint aki szellemet látott. - ez aranyos.

- Ja, hát a szellem ehhez képest kismacska. – mosolyogtam.

- Akkor mit láttál? Boszorkányt? – viccelt. Nem, hanem a vadászát…

- Nem dehogy! Meg azokat szeretjük! – vigyorogtam.

- Igeeen?

- Aham. – bólintottam.

- Elizabeth tudnál jönni egy percre? – hallottam meg hirtelen Holmes hangját.

- Nem érek rá, ha nem látnád. – vágott vissza az ofőm. WTF?

- Fontos lenne! – futott be mellénk és a levelet tovább tudtam olvasni: „Kedves Jack Hetfield! Az Ön lányát, már egy ideje megfigyelés alatt tartom, azzal az indokkal, hogy nem ember! Amint a mellékelt kép is bizonyítja az Ön lánya egy BOSZORKÁNY!”

Hirtelen a lap eltűnt a szemem elől.

- Fú de rühellem ezt a gyíkot. – sziszegte Elizabeth meg se hallottam – Bocs, hogy feltartott. Nem tudom mi ütött belé. Még, hogy te kezet emeltél volna rá, hát ez nem normális.

- Tessék? – ráztam meg a fejem, hogy visszatérjek a valóságba.

- Holmes azt vágta a képembe, hogy felpofoztad! Ez… nem normális! – grimaszolt Elizabeth.

- Ja, értem. – miről maradtam le?

- Mit néztél annyira a könyvek között, hogy nem is hallottad, amit beszéltünk?

- Én… igazán semmit… - füllentettem.

- De van valami baj?!

- Igen.

- Akarsz róla beszélni?

- Röviden. Tanárnő mit tenne akkor, ha tudná, hogy a legjobb barátnője életveszélyben van az ősi ellenségétől? – osztályfőnököt se láttam még sápadtnak, de most az lett.

- Bővebben esetleg? – hm, azt hittem elküld a francba…

- Mondjuk egy szituációban: A barátnőm este ellógott titokban a pasijával egy buliba, és ott volt az a valaki is, aki utálja a barátnőmet és az a rohadék írt egy levelet a csaj apjának, hogy a drága lánya egy b… - jaj – buliban volt titokban a pasijával. De a barátnőmnek ez az egy titka van igazából az apja előtt, semmi több… Ez is olyan, hogy naponta akarja elmondani az apjának, de nem meri, mert fél a reagálástól… - bekönnyeztem.

- Én szerintem az ellenséggel próbálnám megbeszélni a dolgokat, vagy a levelet megszerezni…

- A levelet nem tudom megszerezni… - szontyolodtam el – Azzal a vadbarommal meg képtelenség, bármit is megbeszélni, meg akkor végül is csak a levél igazát állítanám…

- Hát akkor csak annyit tudok mondani, hogy figyelmeztesd a barátnőd, hogy mivel kell számolnia. Mást nem tudok…

- Ez is pont elég. Köszönöm. – pityeredtem el újra.

- Jaj, Alice ne sírj! Hidd el, megoldódik minden.

- Hiszek egy megváltóban. – mosolyogtam.

- Egy megváltóban. Ez aranyos. – Ugye??? =)

Ofő elkísért a terembe mivel éppen úgy is meg akart valamit beszélni az osztállyal. Becsengő után ment el. Violet is leült mellém ekkor a teleportáló banya is megérkezett.

- Violet… - suttogtam.

- Alice, ne beszélj már folyton. – szólt a tanár. Baszd meg…!

Egész órán nem tudtam Violet-tel beszélni, mert a tanár folyton elcsitított, viszont Jasper-rel vámpírhalkan mindent megosztottam. Ő sem díjazta. Szuper már ketten vagyunk.

*Kicsengő*

- Na mi az amit egész órán nem tudtál elmondani? – kérdezte Violet miután lepakoltunk és kijöttünk a matekteremből.

- Öm - nyeltem egyet – inkább menjünk ki az udvarra, még pedig most. Létszi.

- Nem várhat? Meg szeretném keresni Damon-t – csillogott Violet szeme.

- Hagyd már a francba Damon-t! Valami fontos dolgot próbálok elmondani, te meg azzal az elmebeteggel akarsz turbékolni…?! – bassza meg, Alice, inkább kussolj! – Úgy értem… Inkább akkor keresd meg, amikor visszajöttünk…
- Jó, de siessünk - nézett rám szúrósan. Nyilván nem tetszett neki az "elmebeteg" jelző. - Az is életbevágó, amit azzal az elmebeteggel akarok megbeszélni... - forgatta meg a szemeit karba tett kezekkel.

- Ó, hát itt van az én kiscicám – jelent meg Damon. – És az ő tündérbabája… - vigyorgott, és látszólag nem tetszett neki az, hogy én is a kiscicája közelében vagyok. Jól van. Betelt a pohár!

- Örülj te rohadék, a tündérbaba már csak itt VOLT! – dobbantottam, majd hátrafordultam.

- De mit akartál mondani? – nézett utánam Violet, még mindig szúrós tekintettel.

- Majd rájössz magadtól is – adtam tovább a kemény lányt. – vagy majd a haverod elmondja… - de mégis honnan tudná? Na mindegy…

 Idegesen vágtattam fel az első emeletre, mielőtt még bármit is reagálnának. Még is mi lehet életbe vágó abban, hogy turbékol azzal az elmebeteg rohadékkal? Damon meghal, ha nem kap csókot? Mi a jó francért nem nyírhatom már ki? Leültem egy kicsit sírva a padra az emeleten.

- Mi az, ami miatt egy gyönyörű lány így sírva fakadjon? – jelenet meg Jeremy. – Leülhetek? – mutatott mellém. Bólintottam. – Mi a baj? – kérdezte meg újra és megfogta a vállam.

- Egy baj van itt csak. Mégpedig Damon Salvatore – töröltem meg szemeim.

- Jaj, mond, hogy te nem vagy belezúgva – ült kicsit arrébb.

- Nyugi. Abba a beképzelt, önelégült rohadékba biztos, hogy nem!

- Akkor bántott? – ült egyből aggodalom az arcára.

- Nem, de felér azzal.

- Mit tett?

- Nem tudok megbeszélni egy fontos dolgot a barátnőmmel, Violet-tel, mert az a rohadék, elráncigálja magával. De ez… nagyon fontos lenne… - könnyeztem meg újra.

- Alice, kérlek, ne sírj. – ölelt meg – Nyugodj meg. Lesz még időd beszélni vele.

- Nem lesz, az a rohadék kisajátítja én meg… Ismét csak az lesz, hogy tudok mindenről, de nem tudok erről beszámolni róla, annyira rossz ez nekem – sírtam el végül magam.

- Nyugodj meg kérlek. – simította meg a hátam Jeremy.

- Alice? – hallottam meg Jasper hangját.

- Jasper? – néztem rá könnyes szemekkel. Kétségbeesetten nézett vissza. – De jó, hogy itt vagy! – ugrottam a nyakába, ő meg lenyugtatott. Majd, megfogtam a kezét és a csodálkozó Jeremy-hez vezettem. – Jasper, ő itt Jeremy Gilbert, Elena öccse, Jeremy, ő itt Jasper Hale a…

- Barátod?! – vágott közbe meglepetten Jeremy. Úristen… Biztos azt hitte, hogy szingli vagyok…

- Igen az. – mosolyogtam.

- Oh, értem.

*Kedden délután*

Éppen az első emeletről ballagtam le, amikor egy látomásom lett. Homályos, de a lényeget ki tudtam szűrni belőle. Henry Holmes erőszakkal megcsókolja Violet-et mandragórásan, hogy legyengítse. Amikor újra magamnál voltam, csak akkor vettem észre, hogy még mindig a lépcsőn haladok lefele, és éppen kihagyok egy lépcsőfokot.

- Áá! – előztem meg a zuhanást egy rövid sikkantással és becsuktam a szemem.

Amikor kinyitottam a szemeim Henry karjaiban találtam magam. Fúúúj. Miatta zuhanok két lépcsőfoknyit és még képes elkapni? Közelebb hajolt hozzám. Fúj. Büdös.

- Alice, jól vagy? – úgy kérdezte, mint aki aggódott értem. Chh -.-”

- Szemétláda. – sziszegtem miután kibújtam a karmai közül.

- Tessék? – nézett rám értetlenül. Upsz, ezt nem most kell mondanom.

- Bocsánat. Akarom mondani, köszönöm, hogy elkapott. – ironikus…

- Biztos, hogy magadnál vagy? – kösz baszd meg. Most meg úgy nézett rám, mint egy idiótára. Magamnál vagyok, baszd meg!

- Persze. – mosolyogtam.

- Csak, mert elkaplak, és még leszemétládázol.

- Bocsánat. Megszédültem, és azt nem is magának szántam, csak elgondolkoztam. Mindegy, hosszú, köszönöm még egyszer. Viszlát.

Lekanyarodtam és kivágtattam a suliból, ahol Jasper már várt.

- Jól vagy? – kérdezett rá egyből.

- Ráfoghatjuk.  fúrtam a fejem  a mellkasába.

- Mi a baj Alice?

- Látomásom volt, amiben Holmes ismét merényletezik Violet ellen. Persze nem álltam meg, ezért éppen lezuhantam volna a lépcsőről, amikor Henry karjaiba találtam magam.

- Elkapott? – csodálkozott Jasper. Bólintottam. Pedig minimum azt vártam, hogy félre áll és röhög rajtan a tegnapi pofon után…

- Na igen. Nem értem én ezt a vadbarmot.

- Szerinted én igen? – grimaszoltam és hazamentünk.