33. fejezet ~ Végső elhatározás

Sziasztok!
Íme, itt az új fejezet! Kitartás, már nincs sok hátra a végkifejletig! :)
Damon-ről kiderült az igazság, és Violet komoly döntést hoz meg vele kapcsolatban. De már hozzászokhattunk volna, hogy semmi nem ilyen egyszerű...
Alice vadulása tovább súlyosbodik, így a boszi úgy érzi, tennie kell valamit barátnőjéért. Azonban semmi sincs ingyen. Sőt, lehet, hogy túl nagy árral fizet érte...
Jó olvasást! :)

Violet szemszöge:

Amikor felnyitottam a szemeim, a felettem lógó csillárt fekete-fehérben láttam egy pillanatra, valamint körbe-körbemozgott.
- Magadhoz tértél? – ült le mellém mama, megsimítva az arcom. Ej, rossz dolog az amnézia. Hogy kerültem ide?

- Nem biztos, talán álmodok. Mert annak a lámpának nem kéne forognia... – feleltem nyöszörögve, és amikor fel próbáltam ülni, elöntött a hányinger, így gyorsan vissza is dőltem a kanapéra.
- Van egy kis lázad – simította meg nagyi az arcom. – Már felhívtam apádat, úton van idefelé. – Éljen. Megint hazudhatunk neki. – Violet kedvesem... mi történt? – kérdezte mama.
- James meg akart ölni... – forgattam meg a szemem. Ő mindennek az oka.
- Ezt ő tette? – emelte fel a karom. Ahogy ránéztem a harapásnyomra, eszembe jutott, ahogy barátnőm nekem ront, és fogai belém mélyednek. Megráztam a fejem. – Az nem lehet – képedt el mama.
- Alice csak védeni akart. James ezt kihasználta, és megzsarolta. Emberi vérrel itatta, amitől megvadult. Nem tehetett róla... – sóhajtottam. Jobban belegondolva én tehettem róla. Ha nem képelem fel azt a pszichopatát, nem tapadna barátnőm ajkaira az a bűnös vér.
- Akkor megöltek valakit – komorult el nagyanyám.
- Igen, de... – Hirtelen filmszakadás. – Nem emlékszem. Nem tudom. Csak annyit, hogy utána minden jól végződött.
- Na persze – nevette el magát erőltetetten. – Hacsak nem támasztottad fel, édes lányom, semmi sincs rendben.
 Hirtelen kővé meredtem. „Feltámasztani” – visszhangzott a fejemben. Hirtelen elém villant egy kép, amelyben kezem a lány fölé tartom. Eszembe jutottak azok a csodás, életteli, meleg érzések. Én... átadtam neki azokat. És ő...
- Létezik egyáltalán ilyesmi? – rebegtem halkan. Nagyi persze meghallotta. Majd pont ő ne hallaná meg. – Úgy értem, a halál az... természetes. És még nekünk sincs jogunk beleszólni abba, ami természetes.
- Azt a lányt nem idős asszonyként érte el a végzete álmában, hanem meggyilkolták. Az pedig nem természetes! – ragadta el mamát a szenvedély.
- Nézd, tudom, hogy fura hinni a kótyagos unokádnak, de tisztán emlékszem rá, hogy minden rendben volt. Abban a tudatban ájultam el, hogy jól végződött a dolog.
- Jamesnek meg kell halnia – jelentette ki mama. Ebben kétségkívül egyet is értettem vele.
- Violet! – hallottam meg apa hangját a hallból. – Jól vagy? – masírozott be aggódva.
- Alakulok... – biccentettem mosolyogva. – Nem mehetnék haza?
 Apa mamára pillantott, aki bólintott.
- Dehogynem.

~*~

Másnap apa nem engedett el az iskolába, de mivel ő korán indult dolgozni, nem tudhatta, hogy én mégis el fogok menni.
 Kiléptem a házból, és a kertkapun túl megpillantottam Alice-t. Nem vörös szemekkel, nem vérrel borítva... hanem bájosan, tündérbabásan és... iszonyat bánatosan.
- Bocsánat a tegnapi miatt – mondta rögtön, amint bezártam magam mögött a kaput.
- Szia... – biccentettem először is félénken. – Hát, szerencsére nem történt nagy baj- sóhajtottam. Az egyetlen gikszer, hogy James életben maradt. Rohadt életbe.
- Violet. – Hűs ujjak érintették az állam. – Én sosem tudnálak bántani – teremtett szemkontaktust. Úgy mondta, mintha bájolt volna. – Jól vagy?
- Ha azt mondom igen, hazudok. Ha meg nem, akkor haragszom rád. Igen is, meg nem is. – És valahogy mégis... egyik sem. Nem tudom.
- Figyelj, elhiszem, hogy haragszol rám valamennyire, de ez a harag tegnap kezdődött tudtommal. Akkor miért nem mondtad el, hogy az a rohadék Henry Holmes, majdnem megölt a saját lakásodban? – akadt ki Alice. És én is, amint a szavak eljutottak a tudatomig. Hogy jött rá? Én senkinek sem mondtam el. A tegnap után meg pláne nem akarom, hogy tudja. Még mindig bízok Alice-ben, de... a bosszú kétélű fegyver, és én nem akarom, hogy megsebezze magát.
- Megértem, hogy ezért neheztelsz – nekem is fájna. -...de ti vámpírok, annyira intenzíven reagáltok mindenre. Amikor múltkor majdnem megölt, mit tettetek? Főleg Damon... nem akartam, hogy ez megismétlődjön – szónokoltam. Ő pedig kétségbeesetten a tudtomra adta, hogy ezzel Henry-t védem. Pedig tisztában vagyok vele, és ez a legszörnyűbb... de nem alacsonyodhatok le ahhoz a rohadékhoz.
 Alice dünnyögött valamit szuper halkan, amit persze nem értettem.
- Violet, én nem akarok veled veszekedni, mert azt utálom, de leszögeznék valamit. Damon ártatlant akart ölni, ami nem újdonság. –Kifutott a vér az amúgy is fakó arcomból. - De Violet, én cseppet sem ártatlan embert bántottam, hanem egy gyilkost, aki még mindig él. És így, hogy tőle kellett megtudnom, csak jobban kiakasztott... – MI VAN?! Az a hülye magától elmondta?!!
 Annyira kiakadtam – mert hát én hazudozok a szeretteimnek (MIATTA, HOGY SZAKADNA RÁ!) -, hogy indulatomban a táskám a földhöz vágtam, és paprikázva kezdtem el dühöngni. Ezt barátnőm persze nem bírta ki kacagás nélkül, és lágy nevetése egyszerre nyugtatott meg, és fakasztott engem is kuncogásra.
- Szent a béke? – kérdeztem mosolyogva, nagyon reménykedve egy „igen” válaszban.
- Felőlem – vonta meg a vállát nemtörődöm stílusban Alice. Meghökkentem. – Hülyültem. Tegnap óta erre vártam! – ugrott a nyakamba. Boldogan öleltem meg, viszont, miután elengedett, elkomorodtam.
- De Damon-nak egy szót sem! – emeltem fel a mutatóujjam fenyegetve. Alice beleegyezett.
- Még mindig haragszol rá? – Igen. Nem. Na.
- Egy részem igen – feleltem diplomatikusan. – A másiknak meg...
- Hiányzik – vonta meg a vállát Alice. Már megint egy látnoknak akartam befejezni a mondatot... hülye vagyok. :)
***

Becsengő előtt épp a folyosón sétáltam, amikor megpillantottam Jaspert. Ravasz vigyor gördült az ajkaimra, miközben nekifutottam, hogy majd lendületből tarkón vághassam, azonban ő nyilván tudta, hogy jövök, mert megfordult, és lefogott a két vállamnál, míg én a mellkasába szaladtam.
- Ünneprontó... – nyafogtam.
- Mivel érdemeltem ki ezt a fogadtatást? – vigyorodott el, majd elengedett.
- Mondjuk azzal, hogy eltitkoltad Alice dühének az okát – durciztam be. Ő zavartan megvakarta a tarkóját. Ez egyenlő egy beismeréssel kevert bocsánatkéréssel. Heh.
- Tudnánk valahol nyugodtan beszélni? – kérdeztem rá, oldalra nézve.
- Itt nem jó? – kérdezte. Megráztam a fejem. – Akkor keressünk egy üres termet.
 Bementünk a kémia előadóba, én pedig hezitálás nélkül a beszélgetés lényegét ragadtam meg.
- Miért kell valójában Damon-nak Stefan gyűrűje? – tettem karba a kezem. A szöszit láthatólag szíven találta a kérdés. Őszinte döbbenettel nézett rám, majd félretekintett...
- Mert nincs meg a sajátja – vonta meg a vállát.
- Ezt tudom. Azt akarom megtudni, hogy miért nincs meg és hol van.
- Nem tudom – nézett vissza rám. Sunyi tekintettel léptem egész közel hozzá.
- Hazudsz.
- Violet, neked üldözési mániád van – tolt hátrébb. Elmosolyodtam.
- Pár hete még azt akartad, hogy ne bízzak benned. Hát tessék. Nem bízok benne, hogy az igazat mondod, Jasper.
- Nem mondhatom el. Damon kinyírna – suttogta.
- Óh, most megint itt tartunk? – pimaszkodtam. – Legalább Stefan érdekében mondd el. Kitudja, talán vissza tudnám szerezni, és akkor ő is visszakapná a saját gyűrűjét.
- Hát jó, legyen – adta meg magát Jasper. – De nem fog tetszeni.
- Meg tudok vele birkózni, hidd el. Alice mesélt a tegnapról, nem?
- De. És ez hasonló lesz. Szóval, Damon kinyírt egy lányt, de valahogy a zsaruk megtudták, hogy mi van készülőben, ő meg a sietségben elhagyta a gyűrűt. – Hirtelen nem kaptam levegőt. - Közben a vámpírvadászok látták a hulla nyakán a fognyomokat, és Edwin a kapcsolatainak hála televasfüvezte a rendőröket. Ha Damon érte megy, nem jön ki onnan. Ha csak valahogy megfújja a bizonyítékot, az maga lesz a bizonyíték. Most boldog vagy? – kérdezte feldúlva.
 Nem, nem voltam boldog. Sejtettem, milyen Damon előélete, de ez... Hiszen gyilkolt. Lopott. Hazudott. Majdnem gyilkolt és ismét hazudott.
 Nyeltem egy hatalmasat. A torkomat szinte szétrobbantotta a kétségbeesés gombóca, mellkasom összeszűkült, szemem könnybe lábadt.
- Köszönöm az őszinteséget... – szóltam reszketegen.
- Te akartad az igazságot. Vagy hazudtam volna inkább? – kérdezte ironikusan, megsértve Jasper. Könnyeim lecsordultak. Egy apró, hamis mosolyt villantva ráztam meg a fejem, majd egy szó nélkül kimentem az előadóból.

Damon szemszöge:

Estefelé járt az idő, amikor épp kijöttem a zuhany alól. Olyan zavartnak érzem magam, olyan, mintha valami hiányozna...
 A fürdőből a szobámba lépve felrántottam magamra egy nadrágot, majd amikor póló után néztem, hirtelen kezembe akadt a párnám... mélyen belefúrtam az arcom, és... az Ő illata áradt belőle.
 Már lassan egy hete, hogy nem beszél velem. Amikor legutoljára itt volt, épp azt ünnepeltük, hogy kijöhetett a kórházból... de persze nekem mindent sikerült elcseszni. Ha erre gondolok, rohadtul érzem magam.
 Elemeltem arcomtól a párnát, és hirtelen beugrott a kép, ahogy szerelmesen mosolygott rám. Basszus, hiányzik.
 Csengő. Fasza.
 Vizes hajam törölgetve masíroztam le a lépcsőn, majd ahogy kinyitottam az ajtót, hát... mondanám, hogy a szívem kihagyott egy ütemet, de az enyém nem ver, így nem is mondom. De olyan érzés volt. Violet állt előttem, gyönyörűen, mint mindig.
- Szia... – nyögtem ki döbbenten. Álmomban sem számítottam rá, hogy még egyszer idejön a történtek után.
- Tudok a gyűrűről – mondta karba tett kezekkel. Ez a mondat szinte szilánkosra törte a varázst.
- Talán gyere be... – léptem el az ajtótól. Ő feldúltan betipegett, de a nyílászárót nyitva hagyta. Elém állt, és fájdalmasan, bírálón, de erősen nézett rám.
- Rövid leszek: igaz, hogy egy lány megölése közben hagytad el? – Valahogy az ő szájából súlyosabban hangzik. Különben is, kitől tudta meg?!
- Igen – vallottam be végül.
- Úristen... – Tekintete egészen elgyengült, még könnyek is szöktek bele. – Te ilyen könnyen gyilkolsz? Neked olyan keveset jelent egy élet, hogy szemrebbenés nélkül kioltod?
 Nem tudtam, mi a fenét kéne mondanom. Sokáig úgy volt, ahogy ő mondta. Nem jelentett semmit, mert nem is éreztem. De most már igen...
- Kicsim... – kezdtem volna bele valami magyarázatszerűbe, de ő közbevágott.
- Ne hívj így! – kiabált rám, majd dühösen távozni akart, de én persze visszarántottam őt. – És ne merj hozzám érni! – ütötte el a kezem. – Képes voltál gyilkolni, hazudni, és a saját testvéred nappalait ellopni a saját eszement baromságod miatt! – ordította le a fejem, a sírás határán.
- Akkor még más ember voltam... – léptem közelebb. – Már megváltoztam... – miattad...
- Tényleg? – kérdezte gúnyosan. – Akkor miért nem láttad be, hogy mocskos dolog volt lopni, és adtad vissza Stefannak a gyűrűt? Akkor miért nem mondtad el nekem? Akkor miért estél neki Sharone Blake-nek? Akkor miért fenyegetted meg Jaspert?
 Pont ezért! – ordítottam magamban. Nem akartam ezt...
- Bíznom kéne benned, erről szól minden kapcsolat! És én... tényleg hittem abban, hogy... bár különbözünk, de valahogy mégis együtt lehetünk... – halkult el Viol. – De... most már nem tudom...
 Ahogy belenéztem azokba a könnyel átitatott szemekbe, valahogy azt kívántam, bár ne így történtek volna a dolgok... bárcsak ne lenne boszi, hisz akkor nem lett volna érdekem találkozni vele...
- Kérlek szépen, mondj valamit... – kérte, de a nedves gyöngyök már végigszáguldottak arcán. Nem bírtam megszólalni. Ő pedig egy elfojtott hüppögéssel megindult az ajtó felé, és tudtam, hogy ha ott kimegy, mindent elkúrtam, és soha többé nem szerzem őt vissza.
 Előtte teremtem, amitől kissé megijedt.
- Violet... – suttogtam. – Már mondtam, hogy téged nem veszíthetlek el... csak meg akartalak óvni az igazságtól. A te érdekedben tettem.
- Az én érdekemben?! Ez nem az én érdemem, ez hazugság! – fakadt ki.
- Lehet, de nem akartam, hogy meggyűlölj, és elveszítselek... Tudom, hogy szörnyű dolgokat tettem, és hogy ezekkel most téged is bántottalak... ami Sharone-t illeti, akkor... elborult az agyam. Henry majdnem megölt téged, amitől pipa lettem, ezért azt akartam, hogy megismerje milyen érzés, ha a barátnőjét majdnem megölik. – Mélyen belenéztem azokba a könnyes szemekbe. – Tudom, hogy nem érdemlem meg a bocsánatod, Violet, de... szükségem van rá. Amit viszont Sharone-nal tettem, azt nem bánom, mert te váltottad ki... Szeretlek! – mondtam ki végre-valahára azt az egy szót, ami hetek óta az őrületbe kergetett, és küzdöttem ellene. – És ezt sosem fogom bánni, kicsim... – suttogtam.
 Violet felpillantott rám, de nem tudtam kiigazodni a tekintetén. Olyan megfogalmazhatatlan volt...
- Hogy te... mekkora egy rohadék vagy... – szipogta. – Én is szeretlek! – sírta el magát, majd olyan hevesen csókolt meg, hogy szinte a falnak csapódtam. Az egész olyan volt, mint a második csókunk, amikor végérvényesen összejöttünk. Ironikus, akkor is veszekedtünk, és ugyanez után a sértés után estünk egymásnak...
 Felkaptam az ölembe azt a törékeny kis testet, s a hálómig meg sem álltam vele. Olyan hévvel és tűzzel csókoltuk egymást, mint talán még soha. Én szinte letéptem magunkról a ruhát; forró csókokkal ostromoltam kedvesem testét, ahol csak értem. Azonban váratlanul észrevettem a karja belsején két csini fognyomot.
- Hát ez? – képedtem el.
- Ne rontsd el a pillanatot... – nyöszörögte a kis virágszál, újból ajkaimra tapadva. Ellenkezni szerettem volna (hiszen valaki más megharapta őt!), de ő igazi kis vadmacskaként karmolt a hátamba, és amikor végighúzta a körmeit a bőrömön, vérem kis csíkokban folyt alá, megfűszerezve így sem csekély vágyam... elfelejtettem minden feldúltságom...
 Violet igazi prédaként kezdett hátrálni az ágyon, mire én elkaptam karcsú bokáját, és magamhoz rántottam őt. Ölembe húztam testét, mire ő kissé fájdalmasan nyögött fel, mikor egyesültünk. Szinte fulladásig csókoltam őt, miközben kezem ritmusosan simította hátát, minden egyes mozdulatunkra...

~*~

Rég éreztem magam ilyen harmóniában. Annyi gond és kétely nehezedik rám, de Violet mellett tényleg mindent el tudok felejteni. Nem hiszem el, hogy ismét megtörtént velem... szerelmes vagyok.
 Egy égető csók rántott vissza a valóságba, ami a vállamba csapódott. Lemosolyogtam a kis virágszálamra, miközben a karját simogattam.
- Békítési céllal még nem szeretkeztünk... – mosolyodott el édesen.
- Ezek szerint meg van bocsátva? – fűztem össze ujjaink.
- Talán... – pillantott fel rám kacéran, mire újból megcsókoltam. – De helyre kell ezt hoznunk. Segítek neked, csak hozzuk helyre... – szorította meg a kezem. Eszméletlen, hogy végig erre készültem egy hónapon át, és most, hogy megkaptam, minden vagyok, csak boldog nem.
- Hajlandó lennél? – pillantottam rá. Bólintott.
- Igen. Stefannak vissza kell kapnia azt, ami az övé. Edwinből meg már elegem van, és ha elszáll rólad a gyanú, akkor Alice-ék is biztonságban lesznek... – hajtotta vállamra a fejét. – Arról nem is beszélve, hogy... nagyon szeretlek, és érted hajlandó vagyok megtenni... – Lassan csókért hajolt, amit viszonoztam. Szemét rohadék vagyok. De mindenkinek így lesz a legjobb. – Most viszont mennem kell – pattant fel hirtelen mellőlem a kis boszi.
- Tessék? Hová? – értetlenkedtem.
- Hát haza... mostanában mást sem csináltam, csak ájuldoztam, apám tökre ki van akadva. – Eh.
- Jó, akkor elkísérlek – sóhajtottam.
- Amint rájövök, hány méter messze dobtad a blúzomat... – nevetett fel Viol. Kajánul elmosolyodtam.

Violet szemszöge:

Úton hazafelé megbeszéltük Damonnel a harapásnyomot a karomon... eléggé kiakadt. De meglepetésemre nem Alice-re, hanem James-re. És igen, az ő hibája is volt, de nem gondoltam volna, hogy a szerelmem hajlandó ezt belátni.
 Ahogy battyogtunk kéz a kézben a sötétben, egyszer csak egy női sikoly vágta ketté az idillt.
- Mi volt ez? – rémültem meg.
- Hát, nem örömsikolynak hangzott... – húzta el a száját Damon. Elindultunk a hang irányába, és amikor odaértünk, rögvest a szám elé kaptam a kezem. Alice. Piócaként egy lány nyakára tapadva.
- Alice? – lepődött meg kedvesem.
- Damon? – lökte el magától barátnőm a lányt. Tiszta vér volt megint, és a szemei... jaj...
- Hagyd abba! – kiáltott rá Damon. Alice rám nézett, s én szomorúan néztem vissza rá. Hirtelen ő megindult felém, de a Salvatore fivér már félúton leteperte őt a földre.
- Alice! – kiáltottam. Szörnyű volt így látni őt. Ficergett, fetrengett Damon alatt, mindenfélét kiabált. Nem nagyon figyeltem rá, hanem a lányhoz sétáltam, enyhe déjà vu érzéssel. Kitapintottam a pulzust, még élt. Megkönnyebbülten felsóhajtottam, de hirtelen megint magukba kerítettek azok az érzések, amik tegnap. Azok a csodás dolgok. Döbbenten néztem az ujjaim, amik fehéren kezdtek el világítani, és alattuk gyógyulni látszott a seb. A lány eddig fakó bőre ismét halvány rózsaszínű lett. Döbbenten emeltem el a kezem, majd hirtelen egy óriási csattanásra lettem figyelmes. Amikor odanéztem, csak azt láttam, hogy barátnőm feje lendül, majd elájul.
- Hé! – rivalltam rá Damon-ra. – Ezt most miért kapta? – rohantam oda nyomban.
- Ne haragudj, de teljesen megvadult... el kell vinnünk Simonhoz.
- Ő a... vámpírnevelője, ugye? – kérdeztem rá. Kedvesem biccentett, majd lehajolt, és egy mozdulattal a karjaiba vette Alice-t.
- A lánnyal mi a helyzet? – billentette fejét a szőkeség felé.
- Ő... nem vesztett sok vért. Jól lesz... – Mi a francért titkolom el? Talán magamnak sem akarom beismerni, hogy mit tettem...
- Rendben. Menjünk.

***

Amikor megérkeztünk Alice-ékhez, hatalmas sürgés-forgás lett. Végig Damon mellett maradtam, de amikor megláttam Jasper aggodalmas arckifejezését, odarohantam hozzá, és egy szó nélkül megöleltem.
- Ugye rendbe fog jönni? – pislogtam fel rá kétségbeesetten, könnyezve.
- Remélem, Violet... remélem... – suttogta erőtlenül. Talán ő is a sírás határán volt... de visszaölelt, és ez nagyon jól esett nekem.
 Kb. tíz perc múlva (ami nekem száznak tűnt), kijött a szobából egy fiatal férfi – aki nyilván Simon volt. Én persze rögvest felismertem.
- Doktor bácsi? – kérdeztem eltátott szájjal. Ő elkuncogta magát.
- Jó egyben látni, Ms. Hetfield.
- Én, nem tudtam, hogy Ön... és... na de, hogy van Alice? Rendbe jön? – estem megint kétségbe.
- Jól lesz – bólintott. – Kialussza. Utána nem engedem pár napig suliba, míg vissza nem szerzi az önkontrollját. Jelenleg is pihen.
- Huh... – szakadt fel belőlem egy mély sóhaj, majd leroskadtam egy fotelba. – Esetleg tehetek valamit érte? – ugrottam fel rögtön.
- Nem-nem – mosolygott Simon. – Már így is eleget tettél.
 Erre a mondatra kissé zavarba jöttem, bár nem tudom igazán, miért. Megköszöntem Simonnak, amit a barátnőmért tesz, majd elköszöntem Jasper-től is. Damon hazakísért. Már semmi másra nem vágytam jobban, csak egy nyugodt éjszakára.

Szombaton éppen, hogy átléptem mama kertkapuját, megpillantottam Alice-t a gyepen fetrengeni, a fejét fogva.
- Alice! – kiáltottam, odarohanva. – Mama, hagyd abba! Ne kínozd már, mondtam, hogy véletlen volt és... – Próbáltam volna menteni a menthetőt.
- De hát semmit sem csinálok! – rivallt rám nagyi, majd leguggolt szenvedő barátnőmhöz. De akkor mi baja van? És egyáltalán hogy került ide? – Verbénamérgezés – jelentette ki mama.
- Hogy?! – akadtam ki, nyöszörgő barátnőmmel egyetemben.
- A fájdalom egy részét el tudom tüntetni egy kis időre, de amíg ki nem ürül végleg belőled, addig nagyon rossz lesz... – állapította meg nagyanyám.
- Edwin volt? – kérdeztem meg ingerülten. Nem lehet igaz, szegény Alice-t mindenki csak bántja! Először Henry mérgezte meg, most meg ő...?! Talán köze lehet ennek a vaduláshoz?
- Ha csak nem Elizabeth Miller, akkor igen, Edwin volt... Már nem az első eset lenne... – nyöszörögte Alice. Nem, az ofő biztos nem. Miért tenné? Ő csak egy civil.
- Ne aggódj, Alice – szorítottam meg biztatón a kezét. – Kitalálok valamit. Megígérem.
 Ő csak a nevemet súgta erőtlenül, majd – mivel már beszélni sem tudott szegényke – némán megköszönte. Amint mama végzett, barátnőm újból meg tudott szólalni, bár még gyengén. Neki is megköszönte, majd felém fordult.
- Az lesz a legjobb, ha én pihenek. Te pedig ne tégy semmi olyat, ami veszélybe sodorhat vagy legyengíthet. Vámpír vagyok... Ha eljött a pillanat, mert Edwin elhozta, akkor búcsút kell vennünk egymástól, bele kell törődnünk. Egy szó, mint száz: Ne árts magadnak miattam... – szónokolt, mire én visszanyeltem könnyeimet. Ne búcsúzkodj tőlem... minden rendben lesz... ígérem! – Szeretlek – ölelt meg.
- Én is szeretlek... – suttogtam válaszul csak ennyit. Vissza kellett tartanom a sírást...

Este telefonon beszéltem Jasperrel. A hangja sírástól elnehezült volt, a szívem szakadt belé. Megbeszéltük, hogy találunk valamiféle megoldást Alice problémájára, hiszen – még ha ki is heveri a dolgot – Edwin nem nyerhet. Nem!

~*~

Másnap órákon át kétségbeesetten kutakodtam valamiféle gyógyító varázsige után a grimoriek-ban – eredménytelenül.
- Hát ez kész katasztrófa! – löktem magam hanyatt az ágyon.
- Kell segítség? – hallottam meg hirtelen Jasper hangját. Rémülten pattantam fel az ágyról. A szöszi az ablakpárkányomra támaszkodva kuncogott.
- Jasper, te meg... hogy kerülsz ide? És te most... lebegsz, vagy mi a franc? Nekem szomszédjaim is vannak! – kezdtem el Alice-szerűen pattogni. Hehe, a rossz szokások ragadósak.
- Ha most látnád magad... – kuncogott fel halkan. – Nyugi, a futónövények kitámasztóján térdelek. Szóval? – vonta fel a szemöldökét. Rámosolyogtam.
- Egy kis segítség nagyon jól jönne.

Bele is vetettük magunkat a szöszivel a kutatásba, azonban nem jártunk túl sok sikerrel. Viszont nekem az egyik varázskönyvben a kezembe akadt egy régi, kissé megégett lap.
„Nekromancia” – siklott végig ujjam a szón. Azaz halott keltés. Szinte kővé meredtem, arcomból pedig kifutott a vér. „A mágia ág varázslatai lehetővé teszik a varázshasználónak, hogy a síron túlról idézzen meg segítő társakat. A halottidéző irányítja az elhunyt lelkét, így tudja a személyt visszahozni az életbe. Ez általában áldozattal jár.”
 Eszembe jutott a hirtelen legyengülésem, a felköhögött vér...
„Az erősen gyógyító boszorkányoknál sokszor véletlenül fordul elő.” – olvastam tovább. De hát én gyógyítottam is... tegnap... na jó, ez egyre félelmetesebb.
 Szemem egy újabb mondatra siklott, de attól még a pihék is az égnek álltak a tarkómon.
„A nekromancia sötét, tiltott művészet. Fekete mágia!”
- Jól vagy? – rántott vissza hirtelen Jasper hangja a valóságba. Még a vállamat is megfogta. Valószínűleg megérezte, hogy sokkos állapotba kerültem.
- Én... – suttogtam döbbenten, majd letöröltem egy kiszökött könnycseppet az arcomról, mielőtt még a szöszi megláthatta volna. – Azt hiszem – mosolyogtam rá hamisan. Te jó ég... mit tettem?!
 Bár Jasper furcsán nézett rám, de végül folytattuk a keresést. Ismételten eredmény nélkül.
Le is löktem az éppen kezemben tartott boszikönyvet az ágyra, majd a szöszi vállára tettem az állam, és óvatosan belekukkantottam az ő könyvébe.
- Na, találtál valamit, csajszi? – kérdezte oldalra pislantva. Megráztam a buksim.
- Nem. De unatkozom.
Felnevetett halkan.
- Hát, én is el tudnék képzelni magamnak jobb időtöltést, de Alice miatt...
- Várj csak! – szakítottam félbe, és ahogy ránehezedve felemeltem magam, őt kis híján lelöktem az ágyról.
- Hékás! – méltatlankodott.
- Azt hiszem, találtam valamit – olvastam át még egyszer azt a bizonyos sort, a lapon.
- Igen? – ült vissza, majd odahajolt hozzám, hogy jobban lássa a varázsigét.
- Igen. Ez tökéletes lesz! – örültem meg, de amikor továbbolvastam, lefagyott a mosoly a szám széléről. – Öh... – nyilvánultam meg.
- Mi az? – kíváncsiskodott Jasper.
- Áldozat kell hozzá – húztam el a szám.
- Jó, mindegy. Egy nyúl is megteszi, gondolom. – Mi van?
- Nem, nem olyan áldozat! – fordultam felé. – Izé... ebben az igézetben a boszorkány egy tárgy segítségével leveszi a fájdalmat az illetőről, és néhány másodpercig magában tartja, míg az el nem éri a csúcspontját. Aztán pedig... egy csókkal kell átadnia annak, akire átruházza a kínokat.
 Kínos csend. Hát, igen... ez elég kellemetlen.
- Hát jó, virágszálam – csapott a combjára Jasper, majd feltápászkodott az ágyamról. – Ha ez kell a varázslathoz, és Alice felépüléséhez, akkor kettőt is kaphatsz. – Elvigyorodott, nekem pedig mély pír ült ki az arcomra. Felém nyújtotta segítően a kezét, amit bizonytalanul fogadtam el, viszont ő annál határozottabban húzott fel. – Lazíts már... – simogatta meg a vállam. Neheztelőn nyöszörögtem egy kicsit, majd a vállára hajtottam a fejem. Lazítsak? Ismét meg kell mentenem Alice-t, és félek, hogy nem leszek rá képes. De ha menni is fog... félek az áldozat következményeitől...

***

Este kimentünk a szöszivel az erdőben lévő tisztásra, hogy a Hold is tisztán látszódjon. Gyertyákból kiraktam egy szimmetrikus kört, majd a lángok közötti részeket sóval kötöttem össze. Izgultam, féltem és nem mellesleg rohadtul zavarban voltam. És amikor zavarban vagyok, pánikolok. Most sem volt ez másképp: minden részletre gondosan ügyeltem, mialatt Jaspert csitítgattam, aki a világ minden kincséért sem hagyott volna koncentrálni. (^^)
- Add a kezed – tartottam felé kacsóimat, majd mikor megfogta őket, lehunytam a szemeim.
- Violet? – kérdezősködött már megint.
- Ne zavarj – súgtam lágyan. – Csak maradj csöndben.
 Persze, hogy nem maradt.
- Biztos képes vagy rá? Hiszen te remegsz...
- Igen, félek... – vallottam be.
- Ha nem vagy rá képes, akkor nem fontos megtenni. – Ezt te sem gondoltad komolyan.
- De képes vagyok rá, csak... félek... ez erős varázslat... – sóhajtottam. Mi van, ha az egész egyszerűen nem fog működni, mert... gyenge vagyok? Vagy mert a múltkor... fekete mágiát használtam...?
- Violet... te meg erős boszi vagy. Nem lesz baj. Higgy nekem.
- Hiszek – mosolyogtam rá kipirulva. – Ha azt mondom most, akkor csókolj meg.
 Ezeket a szavakat nagyon fura volt a saját számból hallani...
 Mormolni kezdtem a varázsigét – Alice kendőjével a nyakamban -, majd amikor végigmondtam a felét, megnőttek a gyertyák lángjai.
- Most... – szorítottam meg Jasper kezét. Ő sem tétovázott: felém hajolt, majd egy apró pillecsókot lehelt a számra. Nagyot lobbant a tűz, és a barátnőmből elszívott fájdalom hirtelen távozott belőlem. A gyertyalángok viszont még mindig a csípőmig értek, és a mágia is ott volt a levegőben. Ezt nem értem...
- Violet... – lettem figyelmes a szöszi hangjára. Hirtelen az állam alá nyúlt, és felemelte a fejem. Tekintete el volt homályosulva a... vágytól?
- Ö... Jasper? – hökkentem meg.
- Csókolj meg... – húzott hirtelen magához. Először értetlenül néztem rá, de mikor ujjai a pulcsim alá bújtak, és hozzáértek a bőrömhöz... akkor a saját varázslatom szinte képen vágott. Jasper vonzereje úgy robbant bennem, mint a bomba. Lehetetlen volt ellenállnom neki.
Hevesen nekiestem, csókoltam, vadul ostromoltam ajkait... és ő viszonozta. És Istenem... milyen jól viszonozta... Erős karjai bejárták a derekam, fenekem... De egek, ezt akkor sem szabad! Én Damon-t szeretem!
 Egyszer csak kijózanodtam, és a valóság szinte pofonvágott. Olyan hevesen ugrottam el barátomtól, mintha parázshoz értem volna.
- Te jó ég... – suttogtam.
- Violet?! – csodálkozott. – Úristen. Bocsánat! Ez... ez nem én voltam… A varázslat…
- Tudom – szakítottam félbe. Már én is rájöttem... az a kis puszi, amit adott, nem volt elég erős, hogy ennyi fájdalmat átadhassak neki, ezért a mágia önállósította magát. Hát, bele sem merek gondolni, meddig mentünk volna el, ha Alice-nek komolyabb baja lett volna...!

Pár percnyi csend után – amikor túltettük magunkat hatalmas zavarunkon – Jasper rájött, hogy valamit mégiscsak elszúrtam, hisz neki most halálos fájdalmainak kellene lenniük. Hát, azok után, ami történt... én is elvártam volna a kurva varázslattól, hogy működjön. Iszonyat dühös és elkeseredett lettem... majd egyszer csak jött Alice-től egy telefon. Olyan vidáman ecsetelgette Jasper-nek, hogy hirtelen milyen jól lett, hogy mosolyogni kezdtem. Én is beszéltem vele pár szót, de nem sokat, elvégre szégyelltem magam... nem is kicsit...
- Azt hiszem, mégis bevált – sóhajtott Jasper. – De akkor is! Miért nincsenek fájdalmaim? – értetlenkedett. Hirtelen bekapcsolt a csípősválasz-reflexem.
- Nem világos? Sose becsüld alá a gyógypuszi hatalmát – kacsintottam, holott csak próbáltam elterelni a témát. Talán megint én voltam...? Ennek sürgősen utána kell járnom mamánál...
 Jasper elmosolyodott, én pedig lehajoltam, hogy összeszedjem a gyertyáim, de megszédültem, és ha a szöszi nem kap el, a fűbe csücsülök.
- Bocsi... – szabadkoztam.
- Semmi baj. Biztos kimerített a varázslat... hazakísérlek – segített fel. Hehe, milyen aranyos és közvetlen. Persze nekem még mindig fő a fejem a szégyentől. Jasper úgy tűnik hamarabb túltette magát a dolgon.
 Szőke barátom egész a bejárati ajtóig kísért, majd mikor elbúcsúztunk, olyan nagyon zavart lettem, hogy az nyilván már neki is sok volt.
- Na, mi az? – mosolyodott el Jasper.
- Semmi, csak... úgy szégyellem magam... a varázslat miatt mélyült el a csókunk, erre neked nincsenek fájdalmaid... én a helyedben gyanakodnék... eh – nevettem el magam. Jass is felkuncogott a poénra.
- A lényeg, hogy Alice jól van. A jó irányba működött a varázserő, boszikám – mondta, majd átölelt barátian. Én persze visszaöleltem, de pont ekkor nyílt az ajtó, és apa döbbent szemeivel találkoztunk.
- Hát ti? – kérdezte.
- Csak hazakísértem Viol-t... még mindig nincs a legjobb formában. Jó éjszakát! – búcsúzott el végleg Jasper. Apára pillantottam.
- Nem szép dolog a barátnőd pasijával ölelkezni a teraszon, ráadásul a sötétben... – vigyorodott el poénosan, azonban engem ez a kis megjegyzése szíven ütött.
- Jaj, menj már! – fejeltem a mellkasába mosolyogva. Ne haragudj Alice... nem akartam ezt... tényleg...