2012. július 28., szombat

20. fejezet ~ Indulatok


Sziasztok!
Mielőtt lecsesznétek, vagy az a gondolat suhanna át az agyatokon, hogy „már megint ennél a ribinél késik a feji”, felvértezem magam magyarázattal, miszerint tegnap még nem volt meg a 3 kommentár! :D
De mivel kigyűlt, és a szünet is letelt, elétek tárom hőseink újabb kalandjait... =)
Jó olvasást!



Damon szemszöge:

Pénteken, április elsején kissé hamarabb felkeltem a szokásosnál, így úgy döntöttem, hogy összekötöm a kellemest a hasznossal, és suli előtt tettem egy kitérőt.
 Kaján mosollyal a képemen álltam Violet szobájában. A helyiségből nyíló kis fürdőből kihallatszott a vízcsobogás, így én otthonosan érezve magam levágódtam az ágyára, s unaloműzőként kezembe vettem a párnákon mosolygó kis plüssmacit.
- Szóval most te vagy a hálótársa – húztam össze a szemöldököm. – Bocs, haver, de szerintem velem jobban el tudott szórakozni... esélyed sincs – csóváltam meg a fejem, majd elhajítottam a macit a fotelbe. Ekkor varázsütésre nyílt a fürdőajtó, és levakarhatatlan mosollyal intettem egyet a törülközőben kilépő drágának, aki éppen szívrohamot készült kapni.
- ’Reggelt, édes.
 Violet arcán sokat mondó kifejezéssel csapott a homlokára.
- Te meg mi a francot keresel itt?
- Be vagyok hívva – emlékeztettem.
- Stefan is – tette csípőre a kezeit. – És képzeld, egyszer sem találtam még a hálószobámban!
- Ez a szerencséje – vigyorogtam szemérmetlenül, mire neki pirosba öltözött az arca.
 Pici csend támadt, és ezt kihasználtam arra, hogy jó alaposan végigmérjem. Ó, ez a fincsi kicsi törülköző... előnyös. Lent szép rálátást biztosít azokra az istennői lábakra, habár fent kissé sokat takar...
 Tovább kúsztak testén zöld szemeim, s csodáltam csinos, pírban úszó arcát, melybe néhány nedves, barna tincs szexisen belelógott... Csodaszép.
 Violet is észrevette perzselő tekintetem, így szépen visszahátrált a fürdőszobába. Kíváncsian pillantottam a becsukódó ajtóra, majd pár pillanat múlva visszajött erotikus álmaim főhősnője.
 Egy rohadt köntösben.
- El fogok késni a suliból – célozgatott. – Kinyögnéd még ma, mit szeretnél?
 Mélyen a szemeibe néztem, és ő zavartan kapta el a tekintetét. Szerintem pontosan tudod, mit szeretnék...
- Nem tudtam aludni – sóhajtottam végül.
- És mindig bemászol egy lány ablakán, ha nem tudsz aludni? – mosolyodott el.
- Nem. Csak egy bizonyos lányén.
 Erre a kis flörtömre csak jobban zavarba jött, bár próbált közömbösnek látszani... édes.
- Esetleg... – dünnyögte halkan, majd megrázta a fejét. – Semmi.
- Most már bökd ki, szivi.
Kaptam egy durcis pillantást a becenévért, majd ismét lehajtotta a buksiját.
- Nem lehet, hogy... vasárnap este is... álmatlansággal küzdöttél...?
- Mi van? Nem – vágtam értetlen képet. – Vasárnap Stefan-nel kissé felöntöttünk a garatra. Nem kellett különösebb segítség az alváshoz. Miért kérdezed?
- Mert... – nyelt egyet. – Valaki itt volt.
- A házban? – ültem fel az ágyon, nyomban elkomorulva.
- Ühüm. Itt, a szobámban. – Ahogy mondta, éreztem, hogy egyre jobban félni kezd. – Basszus, pedig reménykedtem benne, hogy te voltál! – Hirtelen félrevert a szívem erre a mondatra. – Mármint nem úgy! Hanem mégis ki más járt volna itt az éjszaka közepén, aki megsimogat álmomban, majd beleszagol a blúzomba? Azt hittem, hogy te voltál, de ha nem... akkor ki...?
 Még mindig a hallottakat próbáltam feldolgozni. Valaki itt járt a szobájában. Éjnek évadján. És simogatta. Őt!!!
- Biztos vagy benne, hogy nem betörő volt? – próbáltam valahogy mégis megnyugtatni őt ezzel a reális kérdéssel.
- De hát nem hiányzik a lakásból semmi. És amint felébredtem, eltűnt. És ne mondd, hogy álmodtam, mert másnap reggel Alice rám küldte a Jasper terrorelhárító osztagot, tehát valami látomás jelezhette neki...
- Azért hamarabb is elmondhattad volna – jegyeztem meg korántsem jókedvűen. Mindig kihagynak mindenből. Mint akinek nincs köze hozzá. Majd pont nekem nincs közöm hozzá!
- Hogy aggódj? Nem terhellek ilyesmivel.
- Ha ez az aggodalom miattad van, az semmiképp sem teher. – Lesütötte szép szemeit. – És azóta? Volt bátorságod egyedül aludni?
- Hétfőn Lizánál aludtam, de a többi nap itt. Akkor már nem történt semmi.
- Akkor sem maradhatsz egyedül – jelentettem ki. Különben is, mi az, hogy egy vámpír csak úgy jár-kel a házukban? – Akárki volt az, valaki behívta. Valaki alatt pedig apukád értem. Talán még régebben, nem feltétlenül aznap.
- Az is lehet, hogy Natalja baromkodott... valami varázsigével... – Próbálta magát nyugtatni, de elég volt csak ránézni. Félt, és joggal...
- Ms. Duracell akkor is itt aludhatna párszor. Még ha Jaspy nem is örülne – tettem hozzá, hogy kicsit oldjam a feszültségét. El is mosolyodott, hála az égnek.
- Jól van – egyezett bele.
- Beszéltem vámpír barbival, mellesleg. Hallottam, hogy faképnél hagyta Katherine-t. Meg hogy te megbocsátottál neki.
- Így történt.
 Bólintottam.
- Én is megtettem. Régebben szemétkedtem vele, mikor ember volt, szóval a kis erőfitogtatását el lehetett nézni. Na meg, félig ő mentett meg Edwintől.
- Örülök, hogy így döntöttél, Damon – mosolygott rám rózsás arccal Violet. Viszonoztam a gesztust, majd az órára pillantottam. – Most már siess, mert tényleg elkésel. Én a kapu előtt megvárlak. Elkísérlek a suliba.
- De nincs szükségem testőrre! – makacskodott.
- Nem is azért teszem – mosolyogtam még mindig. – De minél tovább méltatlankodsz, annál jobban telik az idő, úgyhogy...
- Jól van, jól van! Csak menj már! – dobott meg egy párnával nevetve. Értettem a szóból, és úgy tettem, ahogy mondtam: lent megvártam. Hm, pedig igazán segíthettem volna neki öltözni... Mióta vagyok én ilyen nemes lelkű?

Violet szemszöge:

A suliban nem történt semmi érdekes, viszont töri óra után Henry még bent marasztalt a teremben.
- Elmegy a szünetem – puffogtam.
- Oké-oké, rövid leszek – lépett el az íróasztaltól. – Hajlandó vagy a történtek ellenére is ismét összefogni velem?
 Nem voltam meglepődve. Tudtam, hogy ezt fogja kérdezni...
- Ez most vicc? – flegmáztam le.
- Szerinted én most nevetek?
- Nevetnie kéne. Meg akarta ölni a nagynéném! És most piszkosul aljas módon elvárja, hogy hunyjak szemet efölött, csak mert időközben magába visszatért a harci szellem, mióta a menyasszonyát ismét ágyba tudja vinni! – hordtam le a sárga földig, majd ingerülten pillantottam rá. Hát, ha most nem basz hozzám valami mandragórás szart, szerencsésnek mondhatom magam.
 De nem tett semmi ilyesmit, csak elnevette magát.
- Én mondtam, hogy ez nevetséges... – forgattam a szemeim.
- Ne haragudj. Csak ez már hiányzott. – Hunyorogva pillantottam rá, miközben azon tanakodtam, vajon épelméjű-e. – De komolyra fordítva a szót: tudom, hogy képes vagy rá. Tudok Jessicáról és az edzésekről. És, ha így jobban tetszik, akkor nem a segítséged kérem, hanem felajánlom az enyémet neked.
- Tudja, mit csináljon az ajánlatával.
- Violet, nálad makacsabb boszorkányt még nem hordott hátán a föld! – akadt ki most már ő is. – És ha nem teszed félre végre a sérelmeid, nálad önzőbbet sem.
 Az állam valósággal leszakadt.
- Az elmúlt negyedévben mást sem csináltam, csak félreraktam a sérelmeim! És hadd emlékeztessem, hogy maga hagyott benne engem a szarban, nem pedig fordítva!
- Tudom, és sajnálom!
- Unalmas ez a sok bocsánatkérés – tettem karba a kezem.
- Ez a sok hiszti is... – fintorgott Holmes. Erre a középső ujjam volt a válasz, majd faképnél hagytam.

~*~

Szombat délben (2 órával azután, hogy kikecmeregtem az ágyból) Alice-szel kezdtem trécselni a telefonon, miközben a majdnem kész ebédet kavargattam.
- Mi újság? – kérdeztem.

- Előbb mesélj te. Mi a helyzet Mr. Holmes-szal? - hallottam a barátnőm feszült hangját.
- Mi lenne? - lepődtem meg. - Az egy patkány.

- Jó, akkor úgy kérdem, hogy mi lesz Natival? És mire az edzés Jessicával....?
 Nagyot sóhajtottam.
- Jessicával úgy szól az alkunk, hogy gyakorlunk, aztán meglátjuk, mi lesz Henry-vel. De én erősen hajlok afelé, hogy megkérjem Jessicát arra a bizonyos végső csapásra. - Elgondolkodtam. - Bár, nem valószínű, hogy az égiek örülnének neki.

- Az égiek cseppet sem örülnének neki... - huppant le valahová Alice, a zajból ítélve. - De hátha. És ha esetleg... Mivel Jessica végül is nem is létezik már, mi lenne ha Liza tenné meg az utolsó lépést?
- Nem lehet - ingattam a fejem. - Fehér boszorkány nem végezhet egy feketével anélkül, hogy maga is azzá ne válna.

- Értem - mély csend - De talán adnod kéne egy új esélyt Henry-nek. Én is adtam Edwin-nek...
- Jó ég, Alice! - csaptam le a pultra a fakanalat. - Adtam neki esélyt. Egyet. És elbaszta.

- Jobb lenne, ha akkor jönnél rá, hogy megérdemel még egy esélyt, ha meghalt...?! - szorultak a szavak barátnőm torkába.
- Már hogy a picsába halna meg?

- Nem úgy értettem, de... Liza félretette a gyűlöletét. Legalábbis látszólag. Tehetnéd te is ezt. Ha más nem, csak látszólag.
- Hm... - morogtam a telefonba, de mielőtt még valami konkrétabbat hozzáfűzhettem volna, kopogtak. - Pillanat, Alice. Tartsd, légyszi.
- Oké.
A bejárati ajtóhoz libbentem, és kinyitottam az ajtót, melynek a túloldaláról Damon vigyorgott rám.
- Minek köszönhetem a megtiszteltetést, hogy ma nem az ablakomon másztál be? - mosolyogtam rá.
- Legyen neked gyereknap - vigyorgott továbbra is, mire én beljebb intettem a fejemmel, és ő be is fáradt.
- Egy pillanat, épp telefonálok, de mindjárt befejezem.
- Persze, nem gond - mosolygott sejtelmesen. Egy sötétkék inget viselt farmerrel, ráadásul a felsőjén direkt kihagyott egy-két gombot, hogy sejtesse, milyen felsőtest van alatta...
 Mielőtt a fantáziám még túl illetlen helyekre kalandozott volna, visszaszambáztam a konyhába.
- Itt vagyok, Alice! Hol is tartottunk? Ó, igen, épp témát készültünk váltani. Szóval, te jössz.

- Csak nem Damon ért oda?
- De igen, de ne terelj! - vörösödtem el. Eközben az említett Salvatore a konyhapulthoz lépve, otthon érezve magát kóstolt bele a levesbe, majd hümmögve kavargatni kezdte. Eh?

- Éppen időben, üzenem neki. Viszont, pocsékul érzem magam, hogy így el fogom rontani a hétvégédet, de el kell mondanom. Nem tudom, hogy lehet előadni az ilyet... De... Caroline-ról lenne szó.
 Nagyot sóhajtottam, miközben Damon-t próbáltam - sikertelenül - elhessegetni a leveses fazéktól.
- Alice, pont te pampogtál nekem alig öt perce második esélyekről, szóval ezen nem szeretnék vitatkozni... ő messze nem tett olyan dolgokat, mint Henry. Szerintem igazán megbocsáthatnál neki, már nem azért...

- Erről beszéltem. Makacsul akartam őt utálni, míg meg nem halt... - Meglepetten kerekedtek el a szemeim.
- Te miről beszélsz?

- Sajnálom, de... Többé már nem fogjuk őt látni...
 Itt hirtelen elpattant bennem valami.
- Hogy érted, hogy nem fogjuk? Mi a franc történt, Alice? - kiabáltam bele a telefonba. Damon aggódva nézett hátra.
- Mint mondtam. Nem látjuk őt többé. Meghalt... Edwin meglőtte.
 Azt a döbbenetet, amelyet ezután a mondat után éreztem... nem lehet szavakkal jól leírni. Olyasmi volt, mint a hidegzuhany. Vagy egy áramütés.
 Az ujjaim közül kicsúszott a telefon, és ha Damon az elképesztő gyorsaságának hála nem kapja azt el, darabokra hullott volna...
- Jól vagy? – hallottam a vámpír srác nagyon távolinak tűnő hangját. Ezután kiesett pár másodperc, ugyanis mire ismét körbenéztem, már az egyik konyhaszéken ültem, és Damon sietve adott a kezembe egy pohár vizet.
- Ezt idd meg, jó? – guggolt le elém, s kezét a térdemre tette. – Kicsim? – simított egy tincset a fülem mögé, mire lassan ránéztem. Szemeiből áradt az együttérzés és az aggodalom.
 Lepillantottam a pohárra, majd lassan a számhoz emeltem azt. Végül, mielőtt ittam volna egy kortyot is, visszatettem az ölembe.
- Nem megy.
 Damon – ha lehet ilyet mondani – még aggodalmasabban pillantott rám, majd elvette tőlem a vizet, és a tűzhelyhez lépve elzárta azt, a fazekat lehúzta a forró lapról, majd visszalépett hozzám, és a kezét nyújtotta felém.
- Gyere. Pihenned kell.
Habozás nélkül csúsztattam erős tenyerébe a sajátom, és üres tekintettel hagytam, hogy felvigyen a szobámba. Leültünk az ágyamra, ő pedig kedvesen elkezdte a hajamat simogatni.
- Nagyon sajnálom, Viol.
- Halott. A barátnőm halott... – motyogtam, s amint az utolsó hang is elhagyta a szám, a sokk lepergett rólam, és végre el tudtam sírni magam.
- Sss... – suttogta nyugtatón Damon, miközben átölelt, s gyengéden az ölébe húzott, hátradőlve az ágyon.
- Ez annyira... nem fair... – zokogtam tovább, a mellkasán pihentetve a fejem, míg ő csitítani próbálva a hátam kezdte simogatni.
- Tudom, kicsim. Tudom.

Remegve simultam erős karjai ölelésébe, s egy örökkévalóság után (ami a valóságban legfeljebb tizenöt perc lehetett), lassan abbahagytam a sírást, és szipogva feküdtem le Damon mellé, ráhajtva fejem a párnára.
- Nagy önzőség, ha megkérlek, hogy maradj itt velem egy picit? – pislogtam fel rá, könnyekkel a szemeimben.
- Hogy kérdezhetsz ilyet? Másra sem vágyom, csak hogy itt maradjak veled – puszilta meg a homlokom, majd ő is elnyúlt az ágyon mögöttem, és megsimogatta a derekam.
- Köszönöm szépen – dünnyögtem alig hallhatóan, majd szinte öntudatlanul nyúltam a kezéért, és szorítottam meg.
Nem sokkal ezután az álom sötét fátyla maga alá temetett...

~*~

Hétfőre a helyzet még borzasztóbb lett. Mivel hogy Forbes seriff előtt sem maradt titok a lánya halála (és atyaég, milyen szörnyűségeket élhetett át!), városi gyásznapot tartottak.
Az iskolában a tanítás elmaradt, de az aulában megemlékezést tartottak Caroline emlékére. Életemben nem küszködtem még annyira, hogy ne bőgjem el magam... És amikor megpillantottam Edwin Harrison-t...
Életemben nem küszködtem még annyira, hogy ne vessem rá magam egy harci ordítással, és addig püföljem, ameddig még lélegzik...
Körmeim a tenyereimbe mélyesztettem, hogy a fájdalom elfeledtesse velem a dühöt, legalább a megemlékezés végéig.
Amikor befejeződött a ceremónia, mindenki odaballagott Caroline szekrényéhez, és virágot, gyertyát, rajzokat helyeztek oda, kész kis emlékművet emelve neki.
- Violet – nyúlt a karom után valaki hátulról. Megfordultam, és Alice-t pillantottam meg magam mögött. Láthatóan nem volt annyira kikészülve, vagy egyáltalán meghatva, mint a többiek.
- Azt hittem, nem jössz el – „üdvözöltem” őt faarccal.
- Ennyi mindenkinek jár... – merengett el a tekintete. - Te hogy vagy? – Üres szemekkel meredtem rá erre a kérdésére. – Ne haragudj. Butaságot kérdeztem... – szabadkozott, majd lassan megölelt.
Amikor elengedett, csak akkor vettem észre, hogy a tömeg már-már eloszlott. Vettem egy nagy levegőt, és én is épp kimenni készültem, amikor...
- Hölgyeim! – hasított a húsomba magam mögül a gyilkos hang. A szó szerinti... gyilkos... hangja...
 Lassított felvételként fordultam meg.
- Hogy meri idetolni a képét? – sziszegtem Edwin Harrison felé.
- Az iskola diákja volt, és a tanítványom... még szép, hogy itt vagyok. – Olyan hangsúllyal ejtette ki a szavakat, mint aki komolyan elhitte, hogy ő semmiről sem tehet. Hogy ő ártatlan.
- Maga... ölte meg... – közelítettem meg a vén szarházit, remegve az indulattól.
- Violet! – szólt utánam Alice.
- Te meg végignézted! – kiabáltam rá dühösen barátnőmre, majd visszafordultam a földrajztanárhoz. – Maga egy álszent, képmutató, gerinctelen féreg! Az emberi faj szégyene. Maga egy gyilkos...
- Te is tudod, hogy csak azt tettem, amit...

Ennyi.

Elszállt a híres önuralmam.

Mielőtt bárki bármit tehetett volna, és mielőtt még a vadász befejezhette volna a mondatát, meglendült az öklöm. Sebesen száguldott Edwin felé, aki túl szerencsétlen volt ahhoz is, hogy kitérjen előle.

Az ütésem hatalmasra sikeredett. Az öklöm egy gyomorforgató hang kíséretében találkozott az orrával, amiből a vér a szekrényekre spriccolt.

A vénember felordítva kapta kezét az arcához, Alice pedig szívrohamot készült kapni mögöttem. Én pedig... távoztam az épületből.

***

Ezután eltelt egy egész hét. Éppen a Jessica-féle edzésről értem haza, amikor apa otthon egy csokor virággal fogadott.
- Hát ez? – csuktam be magam mögött az ajtót.
- Én is ezt szeretném tudni. Az ajtó előtt volt – nyújtotta át bizonytalanul. Nárciszcsokor volt. Meglepődve pislogtam. Még sosem kaptam virágot senkitől. – Már megint a Salvatore gyerekkel kavarsz? – tette karba kezeit apa.
- Tessék? – kaptam fel a fejem fülig vörösödve. – Dehogyis...
- Javíts ki, ha rosszul emlékszem, de múlt hét szombaton véletlenül nem töltötte a délutáni órákat az ágyadban?
- Apa...! – hallgattattam el. Ha így folytatja, fel fog robbanni a fejem. – Jól tudod, mi történt aznap. Akkor tudtam meg, hogy... Caroline-t...
- Tudom, persze. Ne haragudj – simizte meg a buksim. – Csak fura volt úgy hazaérni, hogy a lányom a szobájában az exével alszik. – Eh...
- Mindenesetre, ezt a virágot nem ő küldte. – Kinyitottam a kis kártyát, és ahogy végigfutott rajta a szemem, az ájulás környékezett meg.


”Drága Violet!
 Nagyon sajnálom, ami a barátnőddel történt, és szeretném kifejezni őszinte részvétemet.

Henry
U.i.: Fontold meg az ajánlatom!”

- Pszichopata disznó! – akadtam ki teljesen, mielőtt a virág a kukában végezte volna.

~*~

A napok ólomsúllyal nehezedtek a vállaimra. Iszonyúak voltak... Istentelenül fájdalmas látni, hogy még egy ekkora tragédia után is pörög tovább az élet. Nekem momentán élni sincs erőm.
Persze túl igazságos is lett volna, hogyha ezalatt a másfél hét alatt
az ember nyugodtan gyászolhatott volna. Nem... Nataljának ismét fel kellett bukkannia. Úgy gondolta, túl sokat pihent az Alapítói Bál óta, és úgy tűnik, most már nagyon szeretné összemérni velem az erejét. Ugyanis... ártatlanok vérét kezdte ontani. Egyszerű emberekét.
 Én meg... agyalva mindezen, még mindig Caroline halálán rágódva ültem Henry Holmes cseszett töri óráján.
- Mára ennyi, holnap még találkozunk. Az új anyagból pedig kérdezek, úgyhogy tanuljatok! – kezdett el pakolni. Mindenki egy emberként ugrott fel a padból, és sietve kezdte elrendezni a cókmókját, hogy el ne késsenek a tesiről. Én lassított felvételként mozogtam, úgyhogy mire végeztem, már mindenki elhúzta a belét.
 Megfordultam, hogy a szék támlájáról felvegyem a pulcsim, de ekkor levertem a táskám, amit nem zártam össze... így a sok könyv lavinaként ömlött ki belőle.
- Hogy rohadnál meg! – hajoltam le dühösen, hogy összeszedjem a dolgaim, majd amikor felemelkedtem, Holmes vigyorgó fejével találkoztam, ahogy felém tartott még egy pár füzetet.
- Ez még a tiéd, ha nem tévedek.
- Maga még itt van? – vontam fel a szemöldököm, elvéve tőle a dolgaim.
- Ahogy látod.
- Ez pedig azt jelenti, hogy én eltűntem – kaptam a vállamra a táskám, majd az ajtó felé száguldottam... ami nem nyílt ki.
- Upsz. Csak nem ezt keresed? – Csörgést hallottam a hátam mögül. Az a barom csörgette meg a kulcsot. Komolyan bezárt ide?!
- Most ovist játszunk? – döntöttem a hátam a falnak.
- Csak egyikünk. Aki olyan makacs, mint egy ötéves. – Anyád.
- Komolyan azt hitte, hogy egy zárt ajtó nekem akadály? Boszorkány lennék, vagy mi.
- Csak beszélgetni szeretnék.
- Nem.
- Még el sem kezdtem...
- Megspóroltam az idejét. A válaszom nem!
- Megkaptad a virágcsokrot? – váltott át ismét mézesmázosba. Plöö.
- A kukában landolt – vigyorogtam.
- Tudod te milyen drága volt?! – akadt ki. – Áh... mindegy. Gondolhattam volna, hogy kidobod. - Erre csak bólintottam. - Jól van, nem köntörfalazok. Elolvastad a levelet? - Ismét csak bólintottam. - És mi a válaszod?
- Már mondtam. Nem! - dühödtem be.

- És mégis kivel akarod kinyírni azt a rohadt banyát? - vágott hirtelen az első padra, így kicsit oldalra sasszéztam. -  Vagy már nem is érdekel, hogy mi történik az ártatlan emberekkel? Belegondoltál abba, hogy mi lenne, ha egyszer...?
- Fogja be! - szórtak rá villámokat a szemeim. - Megoldom maga nélkül is. Semmi köze hozzá, hogyan. Innentől ez már nem a maga problémája, ugyanis abban a pillanatban, hogy Lizát bántotta, leírta magát nálam. Hogy engem hányszor akart kinyírni, az nem érdekel, ezt még le tudtam nyelni, amikor összefogtunk. De maga kezet emelt a nagynénémre!

- Amit, mint már mondtam, ezerszer megbántam, és Liza is megbocsátott... Nem tudnád te is ezt tenni? Összefogni velem és kinyírni azt a rohadt kurvát?
 Nyeltem egyet. Oké, hogy Liza megbocsátott... de pont azért, amit már elmondtam. Ha engem bánt, az nem érdekel, de ha a szeretteim...
- Nem megy. Már nem tudok bízni magában.

- Mit kell tennem, hogy megbízz bennem? - kérdezte, de erre nem tudtam mit válaszolni, de ha tudtam volna sem hagyott volna időt rá. - Jó. Tudod mit? Ne bízz meg bennem... Nézd végig ölbe tett kézzel, ahogy végez egyesével a szeretteiddel... Szerinted ő nem akarta kinyírni Lizát? Hogy megszabaduljon egy nagyon erős vetélytársától? De oké, mondom, csinálj amit akarsz... Csak majd jussak eszedbe, amikor esetleg apukádra támad... - Itt a szívemet tömény sötétség lepte el, Henry pedig az ajtóhoz lépett a kulcsával.
 Ökölbe szorultak a kezeim.
- Katherine tanította meg önt így manipulálni, vagy magától képes rá? - vigyorogtam keserűen, de belül tomboltam. A francba, mit csinálok? Henry-nek igaza van... még ha ezt sosem fogom kimondani hangosan, akkor is. December óta csak azt hajtogattam Alice-nek, hogy a szükség miatt fogok össze vele. Mert így helyes.
 És az is volt. És amikor láttam összetörve a menyasszonya elvesztése során, megláttam benne az emberséget. De ezt a látomást könyörtelenül szétzúzta, amikor bántotta a keresztanyum. Mégis...
"
Nem hagyhatom, hogy a saját konokságom miatt mások szenvedjenek."
"
Egyszerűen csak... ismerem őt. És biztos vagyok benne, hogy más vadász Natalja megölése után azonnal kinyírna engem is, Holmes-nál pedig ez már lecsökkent egy „talán mégsem tenné”-re."

Mégis ilyeneket gondoltam és mondtam.

- Tudja mit? Kapja be! - kiáltottam rá könnyes szemekkel, mire ő meglepetten fogta be a száját, hisz éppen az előző visszavágásomra reagált. - Maga egy utolsó rohadék! Nem elég, hogy elérte, hogy megbízzak magában, de egyszerűen nem tudom magát igazán utálni! És ez az, amit igazán utálok... - szipogtam. - Tudom, hogy igaza van, csak olyan nehéz ez, mert félek, hogy ismét megbánom, hogy bíztam magában... én... nem akarok megint azt a félelmet és gyűlöletet érezni, mint ősszel...

 Henry a padlót kezdte vizslatni. Majd ismét az ajtóhoz lépett, és elfordította a kulcsot a zárban.
- Én nem manipulálok senkit, csak ismertettem a tényeket... - fújta ki magát. - Múltkor majdnem elveszítettem valakit, aki nagyon fontos nekem. Azért, mert én hülye a múltban éltem, és Lizát bántottam, ahelyett, hogy a jelenre koncentráltam volna. De az égszerelmére is! Elvesztettem Sophie-t... Aki mindenkinél fontosabb volt nekem... - Tudom, és ebben rejlik az igazi embersége. - Te nem ezt tetted volna a helyemben? Sajnálom, rendben? Hetvenmilliószor elmondtam. Azt, amit veled tettem és azt is, amit Lizával. És tudom, hogy ezzel nincs megoldva semmi, de mit csináljak? - huppant vissza a tanári asztalra. - Forgassam vissza az időt? Ember vagyok, Violet! Akárcsak te. Tévedtem, tévedek és még tévedni is fogok. Rettenetes hibát követtem el, és még nem is egyet fogok... És természetesen nem tudlak arra kérni, hogy szeress, hogy bízz bennem... Csak nyírjuk ki Natalját, mielőtt végez minden szerettünkkel...
- Maga komolyan ekkora hülye? Nem emlékszik, hogy télen is ezzel a mondattal fogadtam el az ajánlatát?

"
- Szóval ez egy igen?
- Nem, ez egy kapja be, amiért győzött. És vésse az eszébe, hogy ez nem változtat semmin. Nem leszünk barátok, nem kedveljük meg egymást. Egyszerűen maga nem akar megölni, és közös ellenségünk érdekében összefogunk. Értve vagyok?"


- Összefogok magával megint, csak... ne vágjon át még egyszer... Megígéri?
Holmes most már felém fordult.
- Szóval ez egy igen? - mosolygott féloldalasan.
- Nem... - csuklott el a hangom. - Ez egy kapja be, amiért győzött...
 Nem folytattam a mondatot, ugyanis Henry ellépett az asztaltól, és határozottan magához ölelt. És én... hagytam.

- Köszönöm - suttogta, majd úgy vált el tőlem, hogy a hajamba puszilt. De ekkor, hirtelen, mintha kicserélték volna. - Mit csinálsz ma délután? - Eh? Az ilyeneket mindig olyan hangsúllyal nyögi be, mintha randira akarna hívni, és mindig félreértem egy pillanatra... - Mert akkor végre elkezdhetnénk az edzést.

2012. július 13., péntek

19. Fejezet ~ Kék Hold

Sziasztok!

 Megérkezett az új fejezet. Nos, mit is mondhatnék?
Alice a kék holdnak köszönhetően megtud valamit Holmes-ról, s a kérdés ezután már csak az, hogy életben hagyja-e őt...
És hogy tovább feszítsem a húrt... Valakitől búcsút kell mondanunk ebben a fejezetben...
Mi több... Ebben a fejezetben találkozunk a sötét alakkal. Kiderül, hogy ki is ő...

... Úgy nagyjából ... ;)

Jó olvasást! :)


Jasper szemszöge:
A hajnali órákban, arra ébredtem fel, hogy szerelmem egy „Neee!”-t sikítva ül fel az ágyon.
- Alice – kaptam magamhoz a drágám, aki szinte transzban volt.
Nem is szinte. Kapálódzott, harcolt a levegővel –s ez esetben az én kezemmel is– az erejét is használta. Az asztalon lévő poharat csuklóból, telekinézissel vágta a falnak, s hirtelen a levegőbe reppent. Áh, még ébren is nehezen tudja a levitációt irányítani, nemhogy alva.
Most viszont… Teljesen ura volt önmagának.
- Alice, gyere le! – kiáltottam feleslegesen.
Bár annyira nem volt felesleges, mert nevelő szüleim tűzoltókként rontottak be a szobába.
- Mi a… - kapcsolta fel Simon a villanyt.
Én felmutattam a lebegő – alvó – transzba esett Alice-re.
Elizabeth nem sokáig teketóriázott, felugrott az ágyra, és lassan lehúzta onnan. Nem tudom, mit csinált, de Alice a nyakába vetette magát, és sírni kezdett.
- Nyugodj meg, kicsim – ült le, s Alice az ölében volt. Ekkor felébredt.
- Elizabeth?! Te… - s ennyit tudott kimondani, mert ismét sírásban tört ki.
Én leültem a lányok mellé, míg Simon inkább a függönyt húzta ki. A következő tárult elénk, aminek következtében nevelőapukánk hátra is lépett.
Nem is kérdezősködtem, hisz, miután Alice lenyugodott Simon vette át a szót.
- Alice, jól vagy? – kérdezte rémülten.
- Én csak rémeket álmodtam – felelte könnyes szemekkel.
- Alice, te transzba estél – felelte nevelő apám, megfogva szerelmem kezeit. – A kék Hold miatt – folytatta a magyarázkodást.
- Hogy? – s Alice telekinetikus erejével elhúzta a függönyt. – Úristen! – bújt Elizabeth-hez.
- Alice, amit álmodtál nem álom volt. Látomás.
- Mi? – indultak meg a drágám könnyei. – Nem, az nem lehet!
- Mi volt az álom? – kezdtem már én is aggódni.
- Violet halála.
Pár másodperc néma csend.
- Hogy mi? – törtem meg végül azt.
- Azt álmodtam, hogy Violet és Henry közös erővel legyőzik Natalját. Holmes az ölébe kapja az ájult barátnőmet, hazaviszi. Lefekteti ott egy ágyba. Betakarja, s ki megy a konyhába Sophie-hoz. Ahol a fekete boszi megszólal, hogy „Akkor tudod, mit kell tenned, hogy még holnap is az ágyad melegítsem! Ugye nem szalasztod el ezt a csodás lehetőségedet vadász létedre?” Amire Holmes csak vigyorgott, megcsókolta Sophiát, elővett egy mandragórás injekciót és…
Alice már nem tudta befejezni a mondatot, de nem is kellett. Felfogtuk. Nagy nehezen, de lenyugtattuk a babámat és visszabújtunk az ágyba.
- Én nem fogok még egyszer elaludni – bújt hozzám, s fejét a mellkasomra rakta. – Nem tudok. Ez már túl sok. Egyszer az a látomásom a sötét alakról Violet házában…
- Ami nem is volt ott…
- Legalább is Violet ezt mondta…
- Éreztem, hogy igazat mond.
- De nekem minden látomásomnak van jelentése! – akadt ki hirtelen könnybe lábadt szemekkel. – Nem veszíthetem el őt! Ő is annyi mindent tett, hogy megmentse az életem, most rajtam a sor.
- Mit akarsz? – érdeklődtem. Nem lesz ez így jó!
- Kinyírom Holmes-t. Ha végez Nataljával, megölöm őt és akkor 100%, hogy Violet élni fog.
- Kicsim. Tudod mit. Hívd fel Violet-et, hátha ez megnyugtat – válaszoltam a haját simogatva.
Megfogadta a tanácsom, így hát hajnali egykor, Alice a kis tűzboszival dumált. Még meg sem nyomta a hívás gombot, de már őrült módon motyogni kezdett.
- Vedd fel, vedd fel… Szia Violet! – köszönt végül. Hallottam, ahogy egy óriási kő esett le a szívéről. – Jól vagy? – kérdezte, mielőtt még a boszi reagálhatott volna.
- Alice...? - nyöszörögte álmosan a virágszál a telefonba. - Bakker, van fogalmad róla, hány óra van?!!

- Fogalmam sincs - ismerte be, miután kifújta magát - Csak tudnom kellett, hogy vagy - mondom kicsit még mindig zihálva.
- Miért, történt valami? - kérdezte Viol még mindig álmosan, de lassan kikörvonalazódott neki a tudat, hogy ha Alice hajnali egykor felhívja, akkor valami gond biztos van.

- Szörnyű álmom volt... - nyelt egyet - És tudnom kellett, hogy épségben vagy-e. Főleg mivel az álmom rólad szólt és a kék hold miatt Simon azt mondta, hogy az álmom látomás volt és... - az alsó ajkába harapott - hallanom kellett a hangodat.
- Kék hold? - értetlenkedett. - Á, bakker, tényleg! - Nyilván kinézett az ablakon. - Ez sok mindent megmagyaráz... szóval, ne aggódj, jól vagyok. Minden rendben. Ne félts, Alice. 

- Az égszerelmére is. Már hogy ne féltenélek, ha összefogtál Holmes-szal! - de Alice ahogy kimondta bal kezével ismét a szájához kapott. Már meg is bánta, hogy kimondta így egyből terelni is próbált. - Akkor jó, ha nincs semmi bajod. Csak nekem most nagyon új ez a kék hold.És ráadásul Simon is rám hozta a szívbajt... De talán jobb lenne ezt holnap folytatni ugye? Vagy teljesen kivertem az álmot a szemedből? - viccelődött Alice.
- Hülyéskedsz? Elképesztő képességem, hogy bármikor vissza tudok aludni! - oldotta a feszkót a boszi is a túloldalon. - De ezt holnap mindenképp folytatjuk. Próbálj meg aludni, Alice. Szia!

- Megpróbálok, virágszál! Álmodj szépeket! Szió! - Lerakta majd visszabújt mellém.
- Akkor sem tudok aludni – fordult az ablak felé.
Én a fejét magam felé fordítottam, s forrón megcsókoltam.
- Próbáld meg – ajánlottam neki.
Elaludtunk. Reggel megtudtam tőle, hogy Caroline halálával is álmodott. Mi tagadás ez nem hatotta meg úgy őt. Nem is csodálom. Mióta Katherine oldalán áll nem igazán beszélünk vele. 

Március 29-én a suliban még volt bő tíz percünk becsengőig és kivételesen a boszi is időben megérkezett, ezért kiültünk beszélgetni az udvarra.

- Megígértem, hogy mindent elmondok… - kezdte Alice a földet kémlelni.

- Csak nagyon nehéz neki… - tettem hozzá.

- Hallgatlak Alice – mondta Violet, de ekkor már ő is feszélyeztetve érezte magát.

- Szóval… - sóhajtott Al. – Amit a kék hold idejében álmodok. Zárójeles megjegyzésként egymás után két éjszaka van ez a jelenség. Szóval, amit akkor álmodok, az valójában látomás. És én azért hívtalak fel, mert tulajdonképpen…  Nem tudom hogy mondjam el – fordult felém, s szemeit ismét elárasztották a könnyek főleg mivel meglátta a távolban Mr. Holmes-t. Ekkor már a harag is felgyülemlett benne, s telekinetikus erejével a kerítésnek lökte Henry-t.
Nem csinálta feltűnően, és valójában Viol az egészből nem vett volna észre semmit, ha az a baromállat nem áll neki jajveszékelni.
- Ez ilyenkor mit kap? - fordult Holmes felé a virágszál, s nagy szemekkel pislogott.
- Franc tudja - vontam meg a vállam.
- Mindegy is. Akkor mi volt az álom? – kérdezte Violet kicsit sürgetően.



- Én… Megálmodtam a halálod… - hajtotta le a fejét Alice.

Pár perc néma csend után folytatta.

- És nem elég, hogy ez egy látomás volt. Míg miközben történt a látomás én teljesen transzban voltam. A saját szobámban lebegtem és használtam a telekinetikus erőm. Harcoltam érted, de hiába… - zihálta – És ez mostanság nagyon így van…
A boszi egy ideig hallgatott, majd kissé előrehajolt a padon, és megfogta a szerelmem kezét.
- Alice... a látomásaid képlékenyek. Én és az életveszély meg nem állunk olyan messze egymástól, mint szeretném. Most készülök egy élet-halál harcra Nataljával, úgyhogy ha szabad ilyet mondanom, természetes, hogy ilyeneket álmodsz. - Nézett komolyan a szemeibe. - Annyit viszont megígérhetek, hogy nem fogok elpatkolni. Jessicával olyan keményen edzünk, hogy a lelket is kihajtja belőlem. Nem fogok alul maradni. Higgy nekem!

- Nem megy! - suttogta Alice vámpírhalkan. 
A boszi kicsit el volt gondolkozva így jogos volt a kérdése.
- Mi? Nem hallottam - rázta meg a buksiját.
- Azt mondtam, hogy; Rendben, hiszek - ölelte meg őt Alice. - Teszek róla, hogy hinni tudjak! - mondta nekem szintén vámpírhalkan. 


~*~


Aznap a hatodik és egyben utolsó előtti óránk osztályfőnöki volt.

- Ja és még egy jó hír mára – fejezte be az órát kicsengő után ofő. – A fizika tanárnak váratlanul el kellett mennie, így ma elmarad a fizika.

Az osztály nagy éljenzésben tört ki.

- Viszont én még rabolnám az időtöket egy kicsit. Fontos dolgot kéne megbeszélnünk.

Ez a fontos dolog megbeszélés kicsit elhúzódott, így már öt perce becsengettek a hetedik órára. Ezért is, már Liza épp elengedett minket, amikor is, kinyílt az ajtó.

- Oh, Natalja, te itt vagy? – lépett hátra hirtelen Liza.

- Engem is meglep – motyogta Alice mellettem.

- Láttam, hogy nem helyettesít senki… - kezdte a banya a magyarázkodást.

- Mert nem volt megbeszélve – vágott is közbe Eliza.

Héhé, nem kéne, hogy az ablakok kivágódjanak!!! Csigavér boszik! – futott át a fejemen.

- Micsoda? – értetlenkedett Natalja.

- Az órák! Most beszéltem meg velük! – mosolygott – Mehetnek haza!
- Légy átkozott te kurva! – suttogta Nati, amit én is csak vámpírhallásomnak köszönhetően hallottam meg az ordító tömegtől.

- Az már te vagy! – vigyorgott vissza Liza.

- Vigyázz, hogy mit beszélsz Elizabeth! Kedvelnek engem! – húzta ki magát.

- Azért köszönjük Ms. Belikov – bájolgott Carmen. – Viszlát! – vágtázott ki.

- Szia, drága! – mosolygott vissza a kis ribanc – Látod én megmondtam.

Majd a kurva nagy baráti látszatot fenntartva, megveregette Eliza vállát. Már mindenki kiment, én léptem – volna – ki utoljára, de Alice visszaugrott.

- Jól vagy? – kérdezte hirtelen.

Megtorpantam. Elizabeth a vállát fogja. Azt amit Natalja érintett meg.

- Az a banya csinált valamit – vágta rá sziszegve – Kiállt a vállam – grimaszolta.

- Meggyógyítsam? – ugrott be hirtelen Viol is.
- Hát...
De a tűzboszinak ennyi már elég is volt, ugrott is Lizához, és rátette a kezét a vállára.
- Natalja csinált néhány görcsöt az izmaidban, azért fáj - közölte, majd lehunyta a szemeit. Érdekes módon a gyógyítása csak anno járt fényjelenséggel, most már (legalábbis az ilyen csip-csup sérüléseknél) nem.

- Köszönöm Violet! - intette magához az unokahúgát a szélboszi. Viol vette a lapot és szorosan megölelte a nagynénjét. - Annyira szeretlek.


~*~


Suli után még Alice-szel odamentünk Mr. Harrison-hoz.

- Ideje lépnünk Katherine ügyében! – üdvözölte őt a kedvesem.

- Már szólni akartam… - habozott hirtelen Edwin – De te menekültél! – vágott is vissza hirtelen.

- Én… - kezdte Alice

- Ne kezdj nekem itt hazudozni – erre válaszként Al csak felvonta a szemöldökét – Szóval, akkor mikor lesz jó? – vigyorgott. Pff… -.-”

- Ne szerdán, mert gyógytesi és utána még egy csomót kell tanulni föcire… - szívózott vele egy kicsit. Ezek olyan gyorsán váltották a szavakat, hogy én még levegőt se vettem.

- Nagyon vicces – vágott vissza faarccal. – Péntek délután három? – adott is egy pontos időt.

- Azt hiszem ez inkább kijelentés volt, mint kérdés – döntötte Alice kicsit oldalra a fejét

- Tökéletes. Ott leszünk – szólaltam meg végre én is.

Ő biccentett egyet a beszélgetés lezárásaként, majd a tanári felé indult el. Mi meg Alice-szel haza is mentünk.


Alice szemszöge:

Szerdán viszont úgy döntöttem, hogy valakivel akkor is meg kell beszélnem az álmaimat. A teljes egészet. Azt, hogy Violet Holmes-tól van veszélyben és, hogy Caroline is a halál küszöbén van. Mivel, hogy korahajnalban beszéltük ezt meg Liza házában, így együtt értünk be a suliba. Még az emeleten váltottunk pár szót. Éppen menni készültem, de megjelent egy csuris csaj, aki kérdezett valamit Lizától. Ő meg is adta a precízt választ.

- Barátnéd merre van? – kérdezte a válasz után Elizabeth.

- Elvan – vonta meg a vállát a lány egy kevés fájdalommal a hangjában.

- Összevesztetek? – lepődött meg a szélboszi.

- Neem – tiltakozott hevesen a leányzó.

- Á nem, csak nem igazán érdekel titeket, hogy mi van a másikkal…

A csaj félrenézett. Megigazította a csuriját, majd Liza jelentőségteljes szemeibe nézett és csak megvonta a vállát.

- Őt nem érdekli, hogy mi van velem… - felelte szomorúan a csaj.

- Szerintem menjél be és beszélj vele! – tette a kezét a lány vállára.

- Azt mondja tanárnő? – nézett rá félénken, mégis már megnyugodva a lány.

- Persze. Próbálj vele beszélni, ha meg elhajt, vagy meg sem hallgat, akkor meg ne magadban keresd a hibát… Ő nem akar valamit. Vagy rossz napja van.

- Egy hete? – csúszott ki a gúnyos kérdés a lány száján. El is takarta a száját nyomban.

Csend.

- Figyelj, ne rágódj ezen. Az őszinte beszéd a legjobb. Ha nem válik be, pedig hagyd a francba.

- Talán igaza van tanárnőnek. Jaj, annyira köszönöm. Megyek is – mosolygott a lány.

- Hess – küldte el viccesen.

A lány még visszafordult és szélesen mosolygott.

- Megint túlteljesítettél magadon Liza! – tettem vicces megjegyzést.

- Miért is?

- Fogalmad sincs, hogy milyen a kapcsolatuk, mégis csodás tanácsot adtál.

- Ebben tévedsz. Második éve szinte elválaszthatatlanok. Ennyit tudok róluk, és ez pont elég, hogy megmondjam Phoebe-nek, hogy az őszinte beszéd a legcélravezetőbb.

- Phoebe? – akárcsak a nagyi…

- Akár csak a nagyid – kacsintott.

- Te boszorkány – tettem ismét vicces megjegyzést Lizának.

- Halkabban még meghallják! – biccentett a fejével a hátam mögé.

Elmosolyodtam, majd a lány után néztem, aki immáron kijött a teremből –Liza reakciójából leszűrve– az előbb említett barátnőjével. Phoebe hálásan ofőmre mosolygott, majd megölelte a barátnőjét, aki látszólag szorosan ölelte őt vissza.

- Ezt, hogy csináltad? – kérdeztem.

- Mondtam. A legjobb gyógyír az őszinteség – felelte majd kacsintva megsimogatta a vállam és bement a tanáriba, én pedig visszamentem a terembe, ahol egyedül hagytam Jasper-t, Violet-tel.


~*~


Az egyik szünetben az emeleten neki álltam hallgatózni. Na jó nem. Csak töprengve ültem az asztalnál, de meghallottam, ahogy Henry telefonál.

- Hiányzol – kaptam is el egy mondatot.

Hogy oda ne rohanjak!” – futott át az agyamon.

- Te is nekem – hallottam a vonal túlsó végéről Sophie hangját.

Ez viszont tele volt érzelmekkel. Hm…

- Miért nem hallhatok meg, hogy veled legyek örökre? – kezdett dramatizálásba Mr. Holmes.
- Szívem, ne merj ilyenekre gondolkodni! Most itt vagyok neked, és akkor is ilyeneken agyalsz, ahelyett, hogy élveznéd az együttlétet?


- Élvezem én, nagyon is… Csak igen sajnos ilyenkor is csak ezen agyalok, hisz tény és való el foglak veszíteni és fogalmam sincs, hogy kibírom-e újra…

Még sosem hallottam ilyennek… Még megsajnálom.” – futott át egyből az agyamon.

- Helló! – szólított meg valaki.

- Mimimi? – ugrottam fel. – Jaj, szia Carrie!

- Uh, bocsi…

- Jaj, semmi gond! – mosolyogtam.

- Elgondolkoztál? – kérdezte.

- Öhm… Jaja.

- Mi jón? – csüccsent le mellém.

- Dolgokon… Mind egy, hosszú. Mizujs veled? – fordultam felé.

Még éppen tudtunk beszélgetni pár percet. Sajnos nem sokat, mert becsengettek.

~*~


Csütörtökön délután kicsit a suliban maradtam. Gondolkodni.
- Alice! – hallottam egy ismerős hangot magam mögül.
- Holmes… - forgattam meg a szemem.
- Mit keresel még itt ilyenkor.
- Hát nem magát!
- Csak nem Edwint?
- Nem mint ha magára tartozna, de nem. Vele már megbeszéltem mindent.
- Irigyellek… - ült le mellém a boszorkányvadász.
- Höh – húzódtam arrébb – Ha jó pofizni akar, inkább ne tegye! SZÁNALOM!
- De Alice, nem is ismersz!
- Nem is akarom megismerni. Az is sok, amit magáról tudok!
- Amúgy – terelte el a szót – Azért irigyellek, hogy tudsz még egy esélyt adni Edwin Harrison-nak. Hogy ilyen jó szíved van.
- Halljam. Mit akar ezzel elérni? – tettem karba a kezem.
- Tényleg semmit. Csak én már a helyetekben kinyírtam volna magunkat…
- De mi nem vagyunk gyilkosok! – üvöltöttem le a fejét és teljesen véletlenül a falnak vágtam őt a telekinetikus erőmmel. – Úristen! – rohantam utána. – Bocsánat! Jól van?
- Csak a bokám ment ki – felelte egy sikertelen felállási kísérlet után.
- Segítek – felsegítettem és leültettem a tanári folyosón lévő fotelbe – Hívjak orvost?
- Persze és el is mondhatnád, hogy mit tettél…
- Ez kész röhej… Itt ülök magával és szabadkozok arról, amit tettem…
- Nem értelek.
- Tudom, hogy ki akarja nyírni Violet-et.
- Miről beszélsz?
- Tudok Natalja tervéről!
- Violet-nek elmondtad már?
- Hogy kiakadjon? Kösz nem! Szóval – néztem rá komolyan – megöli?
- Alice- sóhajtotta, majd elfordította a fejét.
- Erről beszéltem…
- Mint mondtam. Én már megöltem volna magam a helyetekben…
- Én pedig mondtam. Mi nem vagyunk olyanok mint maga!
- Hagyjuk ezt a témát. Létszi, inkább hívd fel Sophie-t – mutatott a tőlünk párméterre, darabokban álló telefonjára.
- Rendben – összeszedtem a telefon darabjait, majd odaadtam Henry-nek, hogy hívja fel a menyasszonyát.
Amikor Sophia ide teleportál egy csók után meg is gyógyította kedvesét, majd felém fordult.
- Mire volt ez jó? – kérdezte.
- Meg se fordult a fejedben, hogy ez a barom a hibás – pattantam fel.
- Lányok, nyugodjatok meg! – csitított el minket Mr. Holmes.
Végül megbeszéltük a történteket, majd hazamentem.

~*~


Április 1. Péntek.

- Biztos jó ötlet ez az egész? – agyaltam, azon, hogy mit is keresek itt.

Miközben ezen gondolkoztam, hirtelen egy szellő csapott meg. Hátra is fordultam.

- Caroline?!

- Szia! Figyelj, elhiszem, ha a hátad közepére se kívánsz, csak hallgass meg! – jött egyre közelebb, s mintha könnyezett is volna…

OH, ISTENEM! A LÁTOMÁSOM!

- Ne gyere közelebb! Fordulj meg, fuss innen! Siess! – kiáltottam, megérezve a veszélyt.

- De, miért? – értetlenkedett. – Figyelj, csak egyszer hallgass meg! – jött még közelebb.

- Nem kíváncsi rád! – felelte egy mély férfihang. Majd, durr. Puskalövés. Én hirtelen se jobbra, se balra nem néztem, csak egy fa mögé bújtam. – Előjöhetsz kislányom, rád nem lövök!

Kiléptem. És igen. Edwin Harrison állt ott. Caroline... Holtteste mellett.

- ÚRISTEN! – kiáltottam. – Maga… Megölte… – akadtam ki habogva.

Caroline holttestében egy fakaró is díszelgett.

- Miért? – néztem mélyem a szemébe.

- Megőrült. Embereket mészárolt le. Nem nézel híradót?

- Van jobb dolgom is! – ordítottam rá.

- Mindezek mellett Katherine csatlósa – folytatta, mint aki meg se hallotta azt, amit mondtam neki. – Jóság már nincs benne... – mondta hallhatóan nehéz szívvel.

- Csak vigye innen! – fordultam az egyik fa felé, megjátszott nem törődöm stílusban.

- Tíz perc és vagyok! Utána még edzés – mondta – Vagy más programod van?

- Tíz perc és Jasper is itt lesz – intettem a kezemmel, hogy húzzon már el.

- Rendben – felelte, majd hallottam, ahogy Caroline testét felemeli.

És, amikor elment én a fa mentén összekuporodtam és potyogni kezdtek a könnyeim. Hajamba túrva hagytam, hogy a szapora könnyeim befedjék az arcom, de egyetlen egy síróhang se hagyta el a torkomat. Amolyan… Néma pityergés.

- Kicsim, jól vagy? – jelent meg Jasper.

- Megölte… Edwin. Caroline-t – feleltem.

- Hogy mit tett? – akadt ki. Fasza, még őt is mélyebben érinti, mint engem…

- Lelőtte, majd leszúrta – vontam meg a vállam.



~*~

Csakhogy aznap este mégsem igazán tudtam aludni. Így elaltattam Jasper-t. ^^ Hajnali kettő körül járt az idő, amikor is sétálni indultam.
Ne tegyétek! Veszélyes! Legalábbis egyedül ne! Én is csak azért tettem, mert vámpír vagyok és meg tudom védeni magam.
Szóval, míg így sétálgattam, betévedtem egy sikátorba. Hova máshova? Én hülye… Addig mentem, mentem, mendegéltem, míg szokásomhoz híven neki nem mentem valakinek a sötétség és a lehajtott fejnek köszönhetően.
- Elnézést! – léptem is egyből hátra.
Megnéztem magamnak a sötét alakot. Napszemüveget viselt. Fekete (mert feltételezem az volt) kabátja hosszított volt. Vigyora pedig széles. Enyhe cigarettaszag is áradt belőle. Miért is van nekem ilyen rossz érzésem vele?
- Semmi gond, kedvesem. Megesik - felelte mézédes hangon.

Szűzanyám! Ez a hang... Ez a hang ismerős. Ráadásul az egyik látomásomból... Abból, amikor egy sötét alak Violet szobájában ólálkodik.
Ráadásul megéreztem, hogy nem ember... Hova kerültem?
- Ismerjük mi egymást? - kezdtem el a baráti beszélgetést mosolyogva. Tudom álszent vagyok! Nem kell máris leszedni a fejem. ^^"
- Alapvetően nem, de végül is egy tőről fakadunk... - változott át a széles vigyora kedves mosolyra. Tehát ő is rájött, én mi vagyok! De miért is ne jött volna rá?

- Ki maga és mit akar itt? - változott meg hirtelen a hangszínem.
Képzeltem egy kis átmenetet a beszélgetésünkben, de ez nem jött össze igazán...
- Nem számít, hogy ki vagyok, kedvesem. Az sem, hogy mit akarok. Bár, a kérdésed elég butuskán tetted fel, ha már itt tartunk - szívott egy újabb slukkot a cigijéből. - Elvégre nem mit, hanem kit...

Erre a válaszra kicsit pipa lettem. A cigijét vagy hetven méterrel arrébb repítettem, telekinetikus erőmnek köszönhetően. Őt viszont nem sikerült. Biztos kapcsolatban áll valami boszorkánnyal...
- Ejnye. - Hangja lehordó volt, de a mosolya nem fagyott le az arcáról.
- Mit vigyorog? - húztam össze a szemem.
- Újabb buta kérdés. Inkább min. Mellesleg rajtad.
- Most ezt hogy érti? - flegmáztam le.
- A bájos kis tudatlanságodon... fogalmad sincs, ki vagyok, mégis a körmeidet meresztgeted...

- Igaz. De azt pontosan tudom, hogy kit akar és nekem ennyi pont elég. De nem fogja őt megkapni! Meg fogom védeni őt a barátaim segítségével.
- Te is tudod, hogy képtelen vagy rá. Kudarcot fogsz vallani, mint már azt oly’ sokszor tetted... Mindez csakis azért, mert nem mondasz el neki mindent.
- Fogja be azonnal! – ordítottam le a fejét kavargó érzésekkel.
- Nocsak, egyre vulgárisabbak leszünk - nevette el magát. - Kitudja, talán mindjárt le is tegezel...

- Ez még magázódás volt - forgattam meg a szemem -, de csak, hogy Önnek legyen igaza... - kicsit közelebb léptem - Fogd be te barom állat!
- Meg akarsz halni?

Közelebb is lépett hozzám. Mosolya már nem volt olyan széles. Sőt… A gyomrom görcsbe is rándult. Nem éreztem még ilyen erős félelemmel és undorral ötvözött düht… Senki iránt. James-t leszámítva…
- Már halott, ha még nem jöttél volna rá… - bukkant fel Edwin Harrison.
Két dolog. Egy. Ez, honnan kerül elő hajnali kettőkor? Kettő. Most ő lenne a „megmentőm”?
- Igazi halálra gondoltam - lépett hátrébb unottan az alak. - De pont egy vámpírhóhérnak magyarázom ezt?


- Vámpírhóhér, mi? Visszatértél?! Nem a legjobbkor.

- Hidegen hagy, mikor nektek a legjobb.
- Mi hozott vissza ebbe a városba, kedves…? – csak én látom úgy, hogy direkt nem mondja ki a nevét?
- Majd idejében megtudod, öreg. Egyelőre nagy a felfordulás, kicsit hagyom, hogy lecsengjenek a dolgok. Ha már itt tartunk, Katerinát üdvözlöm. - Azzal ismét hátrébb lépett, és egyszerűen eltűnt a sötétségben.


- Mocskos rohadék – sziszegte, majd felém fordult. – Azért, jól vagy?

- Jól. Azt hiszem – tettem hozzá egy halvány mosollyal. – Köszönöm!

- Ez természetes – biccentett. Nem igazából korántsem az. De ha ő mondja…

- Amúgy honnan ismeri őt? Ha megkérdezhetem.

- Régről… Elég régről.

- Köze van Katherine-hez?!

- És még mennyi mindenhez… Ha te azt tudnád…

- Elmondja, hogy ki volt ő?

- A saját érdekedben mondom. Nem.

- És ez miért lenne saját érdek?

- Alice, ismerlek! Ha megmondanám a nevét kutatnál, kérdezősködnél és bajba kevernéd magad. Ezt meg nem hagyhatom. Mi több. Mindenki addig van biztonságban, amíg nem tudják, hogy ki ő.

- Ha tudnám, mit akar ezzel most elérni… - sóhajtottam.

- Kerüld el őt jó messzire, hallod! És másokat se engedj a közelébe.

- De hogy tegyem ezt, ha azt se tudom kiről van szó?

- A hangját megismered. A többit bízd a megérzéseidre! – tette a kezét a vállamra.

Hát jó. Még mindig nem tudok eligazodni rajta, de rendben… 


Mivel ebben a fejezetben búcsút mondtunk Caroline-tól és felbukkant ez a csúnya gonosz sötét alak, 

(és mivel nekem (Alice) van egy kis dolgom... x"D)

 Ezért kaptok egy egy hetes gyász szünetet, ami azt jelenti, hogy a következő fejezet majd csak 27.én jön.


Puszi nektek addig is: Alice és Violet :)