37+1 ~ A nagy csata

Sziasztok!
Na, ezt is megéltük... Finálé! :))
A helyzet nagyon el van mérgesedve, és végre elérkeztünk az események csúcspontjához. Oda, ahol ha Edwin és Henry eddig brutálisak voltak, most végképp kezükbe veszik az irányítást, és bekövetkezik az elkerülhetetlen.
A harc.
A harc a túlélésért, a bizonyításért, a szerelemért, a barátságért, az igazságért.
De a végén csak az egyik oldal győzhet.
Jó olvasást nektek!

Mesélő szemszöge:

Hőseink ledermedve álltak az idős férfi előtt. Alice hősiesen Violet elé lépett, míg a boszi még mindig elhűlve szorongatta barátnője karját.
- Mit műveltél? – förmedt rá Damon idegesen a tündérbabára. Aki nem válaszolt, csak küldött felé egy gyilkos pillantást, majd visszapillantott Harrison-ra.
- Feldobott a rendőrségen – válaszolt Jasper.
- Mi van? – akadt ki Salvatore.
Majd bumm. A puska lövedéke egy fába csapódott.
- Érdekes, hogy pont akkor tör rátok a pofázhatnék, amikor egy ekkora fegyverrel állok előttetek – dörrent Edwin dühös hangja. – Úgyhogy engedjétek meg, hogy én elmagyarázzam. Talán ennyi még jár nektek, dögök.
- Kérem, ne bántsa őket! – szólalt meg Violet is.
- Kuss legyen – hallgattatta el Edwin. – Innentől aki megszólal, lelövöm. Most én beszélek. – Körbepillantott hideg, kék szemeivel, de mivel mindenki csendben állt, folytatta a szónoklatát. – Mindvégig tudtuk, hogy a tiéd a gyűrű, Salvatore. Mindvégig tudtam, mik vagytok mind. Csak az alkalomra vártam, hogy megfújd az amuletted. Eddig van kérdés? Most megengedem – vigyorgott.
- Nekem van – törölte le a könnyeit Violet. – A kamerákat mind betörtük, és a beépített emberéről is gondoskodtam, aki tele volt vasfűvel. Honnan szerzett akkor bizonyítékot?
- Jaj, de kis okos valaki – vigyorgott tovább Edwin. – De rejtett kameraérzékelő varázslatot már te sem ismertél. Mindent felvettem. Ahogy varázsolsz, ahogy Damon belép, és odaadod neki a gyűrűjét. Kendő volt rajtad, de a neved többször is elhangzott. Idézem: „Mondtam már, mennyire szeretlek, Violet Hetfield?” – változtatta el a hangját. – Na persze csak addig, amíg visszaszerezted neki a gyűrűt.
 Alice felmordult. Harrison nyomban rávillantotta a szemeit.
- És persze Alice a hiperaktivitásának köszönhetően nem tudott megülni a seggén, és sikeresen tovább rontott a helyzeteteken azzal, hogy szerda délután mindent kipakolt az őrsön, ahol persze egy klánbeli is dolgozott...
- Ki.. foglak.. belezni... – mordult fel Damon.
- Ne őt hibáztasd, fiam. Egyébként is elcsesztétek. De mivel a tanítványaim vagytok, megadom nektek a választás lehetőségét: Hogyan óhajtotok megdögleni?
 Jasper ökölbe szorította az ujjait, miközben elméletben egy szökési kísérleten dolgozott.
„Vámpírgyorsasággal mögé kerülhetnék, kitörhetném a nyakát, de... biztosan nincs egyedül. Ráadásul van emberi vesztenivalónk is: Violet. Arról nem is beszélve, hogy Alice-szel erőhátrányban vagyunk az állati vér miatt. Ha bármelyikünket eltalál a sörét, nem gyógyulunk meg egyhamar. Pláne, ha ezüst a lövedék...”
- Uram! – lépett elő még egy vámpírvadász a fák közül. – Találtunk még egyet.
 Majd még két talpig felfegyverzett férfi is előbújt, karjaikban egy meglőtt Stefannal.
- Stefan! – kiáltotta egyszerre Alice és Violet.
- Szóval... utolsó kívánság? – vigyorgott Edwin.
- Lenne – lépett előre a tündérbaba. – Violet-et ne merje bántani, maga beteg szemétláda! – vicsorgott dühösen. - Ő nem vámpír, és semmi köze magához!
- Való igaz. De vámpírok cinkosaként ő is csak egy bűnös lélek. De a kívánságod teljesíthetem: én nem fogok hozzáérni. Ő nem az én prédám – vonta meg a vállát.
- Ugyanis az enyém – lépett elő Henry Holmes.
- Maga rohadék állat... – könnyezett meg a Cullen lány.
- Én is örülök, hogy látlak, Alice – mosolygott önelégülten Henry.
Edwin előkapta zsebéből az adóvevőjét, és beleszólt:
- Csapat, előbújni. Kerítsetek be mindenkit.
 Violet rémülten nézett körbe. Szinte minden egyes fa mögül fekete egyenruhás férfiak léptek elő. Mellesleg hatalmas puskákkal a vállukon. Olyanok voltak, mint a halál serege.
- Ne aggódj, cica – szólalt meg Henry, üzenetét a boszinak címezve. – Boszorkányvadászok is vannak köztük. Ugye nem hitted, hogy csak egyedül én vagyok? – mosolygott.
 Damon égető szemekkel nézett körbe, míg Jasper Stefannak próbált segíteni lábra állni.
- Parancsra – mondta halkan Edwin, mire megannyi piros kis pötty célozta be hőseinket.
- Ég veletek – integetett önelégülten Henry. Violet ökölbe szorította az ujjait. Megannyi félelem és düh kavargott benne, de egyben biztos volt: Nem fognak itt elpatkolni.
- Tűz! – kiáltotta Edwin. És ez a boszinak egy remek ötletet adott.
- Elég volt! – kiáltotta Violet, majd hirtelen hatalmas körtűz lobbant lángra, s vette körbe őket, elbarikádozva barátait a vadászoktól.
- Violet, bukj le! – sikította Alice. Egy másodperc múlva már golyóáradat zúdult rájuk minden oldalról. Persze jóval kevesebb, mint ahány vadász volt, hiszen a hatalmas tűz sok lövedéket elemésztett, de nem eleget. Így is elég nehéz volt hőseinknek kitérni előlük.
 Alice telekinetikus erejét használta, míg a többiek csak a gyorsaságukra tudtak támaszkodni.
- Damon, fedezd Stefan-t! – ordította Jasper. – Alice, vigyázz! – kiáltotta el magát rémülten, hiszen a lány nem vette észre, hogy hátulról is nem egy golyó tart felé. A szöszi pedig egyszerűen eléjük vetette magát, hogy mentse kedvesét.
 Hangos és fájdalmas kiáltás hagyta el a torkát, mikor testébe mélyedtek a lövedékek.
- Jasper! – rémült meg a tündérbaba, aki a védekezéssel felhagyva szerelméhez hajolt le. – Ne hagyj magamra, kérlek – kezdett el sírni. Pár másodperc múlva őt is meglőtték.
- Ne! – sikította Violet, aki időközben próbálta kiszélesíteni a tűzkört, hogy a vadászokat hátrálásra bírja. Sajnos a tegnapi mandragóra mérgezése nem sokat segített az ügyén. Körbenézett maga körül: már csak Damon és ő voltak talpon. A tűz füstje viszont kezdett mindent elárasztani, így már a Salvatore-t sem látta tisztán. Körülbelül egy perccel később viszont meghallotta, ahogy a srác felhördül, majd egy puffanást.
- Nem! – sikoltott fel sírva. Hirtelen viszont abbamaradt a lövöldözés.
- Miért hagytátok abba? – hallotta Henry hangját. – Amíg a tűz ég, addig a banya tuti, hogy életben van.
- Igen, de a vámpírokkal már végeztünk – felelte Edwin. – Mellesleg Violet sem maradhat bent örökké. Abban a pillanatban, ahogy elfogy az ereje, és a tűzoszlop megsemmisül, te magad lőheted le. Meg vagy elégedve?
- Utálok várni – sóhajtotta lustán Holmes.

 Eközben a lángokon belül Violet könnyezve hajolt barátnője felé.
- Kérlek, Alice! Tarts ki! – suttogta, majd gyógyítani kezdte őt. – Ezt túl kell élnünk. Ne félj, Jaspert is rendbe hozom, úgyhogy meg ne merészelj nekem halni – kezdett el sírni. Ahogy Alice kezdett jobban lenni, annál jobban fogyott a boszi ereje (és annál jobban fájt neki a varázslat a mérgezés miatt), és annál jobban ereszkedett alá a tűzfal.
 Majd hirtelen magához tért a tündérbaba. Violet könnyezve megölelte, de tenyerét barátnője ajkaira tapasztotta. Mikor Alice megértette, elengedte barátnőjét, majd Jasper felé hajolt.
- Nem halhatsz meg... – suttogta. – Jasper, kérlek... – görnyedt össze.
- Azt nem hagyom – suttogott vissza a boszi. – Amíg gyógyítom, kússz oda Stefanhoz, rendben?
- Adok neki vért – lehelte halkan a tündérbaba. – Elvégre újszülött vagyok. Még sok emberi vér van a szervezetemben.
 Violet bólintott, majd barátnőjére mosolygott, aki nesztelenül kúszott oda a fiatal Salvatore-hoz, majd saját csuklójába harapva a fiú ajkaira nyomta a kezét.
 Pár perc múlva Jasper is felkelt, és Stefan is jobban lett. Violet viszont kimerült. Ereje határán volt, amit ha átlépne, végképp megsemmisülne a tűzpajzs, és akkor végük. Fájdalmasan nézett rá az eszméletlen Damon-ra. Pár másodpercig hezitált, majd odakúszott hozzá.
- Egye meg a fene... – fújt egyet.
- Violet! – suttogta vészjóslón Alice, barátnője mögé lépve. – Nem lehet. Meg vagy mérgezve, ez már túl sok lenne!
- Tudom – sóhajtotta a lány.
- Ráadásul ez a seggfej végig hazudott és kihasznált!
- Mondtam, hogy tudom! – suttogott vissza a boszi, majd felvett maga mellől egy éles követ, és nemes egyszerűséggel felhasította vele a csuklóját. – Tessék, idd meg – lehelte halkan, majd vérző karját Damon ajkaihoz tette, a fejét pedig az ölébe húzta. Alice elfordult a vér szagára, de szemei vörösen villantak meg a gyűlölettől.
 Damon pedig ivott. Ösztönösen, félájultan... sokat. A boszi nem is bírta már tovább energiával. Szemei lecsukódtak, és egy halk puffanással Salvatore mellé zuhant. A körtűz pedig egyszeriben megsemmisült.
- Ezek még élnek! – rikkantotta az egyik vadász.
- Sortüzet rájuk! – ordította Edwin. De a fegyverét senki sem tudta elsütni. Ugyanis mint egy hatalmas árok, úgy nyílt meg a föld a sok ember alatt, és akkora szélvihar kerekedett, hogy az összes puskát kilométerekkel arrébb elsodorta.
- Mi a franc? – nyögte ki döbbenten Alice. Majd az árok szélénél hirtelen feltűnt Rosemarie Hathaway.
- Gyertek át, gyorsan! – mondta határozottan a néni, majd a szakadék felett egy kis földhidat varázsolt, hogy hőseink biztonságban átérhessenek.
 A tündérbaba visszafordult, hogy a karjaiba vegye barátnőjét, de Damon megelőzte.
- Ne merészelj hozzáérni! – vicsorgott rá. – Azok után, hogy a te nyomorult életedet mentette meg a vérével... – lökte hátra nagy erővel az idősebb Salvatore-t, mialatt Violet testét átvette tőle, és átszaladt vele a hídon. Amikor Alice lerakta barátnője könnyű kis testét, Damon jelent meg a tündérbaba mellett. - Mit akarsz? - fújtatott rá a Cullen lány.
- A közelében akarok lenni, amíg jobban nem lesz. Adhatnék neki vért is...
- Húzd el a beledet te mocsok! - lökte Alice a fának Salvatore-t.

- Egy ilyen kis gyenge szar nem fogja megmondani, mit tegyek. Te is tudod, hogy neki is így a legjobb.
- Gyenge szar? - fortyant fel Alice. - Csak figyelj!
Majd a tündérbaba ismét csak a telekinetikus erejét használva egy fát zúdított Damon-re. Letépett egy erős faágat, melyből erejének köszönhetően karókat formált, és lassan közelíteni kezdett a srác felé.
- Igen tudom, hogy így a legjobb neki, de mindez elkerülhető lett volna, ha nem akartad volna csak kihasználni! Szenvedj most te! - mondta, majd épp belemélyesztette volna a karókat a srác testébe, amikor megjelent Rosemarie.
- Alice, ne! - kiáltotta. - Légy jobb Damon-nél. Te nem vagy ilyen!
- De én is csak egy vámpír vagyok, egy szívtelen, lelketlen dög. Egy gyilkos!
- Nyugi, baba - nyöszörögte Damon. - A város vérengző vadállata cím már foglalt.
- Kuss legyen!
- Alice... - szólt halkan Rose. - Te is tudod, hogy ez nem igaz. Te barátként tekintesz az unokámra és megvéded őt. Szerelmet táplálsz Jasper iránt, Simon-t meg Elizabeth-et a szüleidnek tekinted. Ezek mind-mind emberi érzések! Te nem vagy gyilkos, és nem is kell, hogy az legyél!

- De ez a mocsok...

- Kihasználta Violet-et, tudom. - Erre Alice felmorrant. - És azt is tudom, hogy nehéz, de kerekedj felül a gyűlöleteden! Emlékezz: Violet sem akarná, hogy olyanná válj, mint ez itt.

- De... - hajtotta le a fejét Alice, majd Violet-re pillantott akit Jasper és Stefan őriztek. Majd tekintete visszasiklott Damon-re. - Dögölj meg te rohadék! - sziszegte dühösen, de végül legörgette róla a fát.
- Ezer köszönet, babuci - porolta le magát a srác.
- Rosemarie-nek köszönd! - könnyezett meg a tündérbaba. - És most tűnj el, mielőtt meggondolnám magam!
 Salvatore ránézett a boszi nagyira, aki megvetően pillantott rá vissza.
- Ha meg mered köszönni, én magam öllek meg. Csak hordd el magad innen, és vissza se gyere!
 Damon vetett még egy utolsó, fájdalmas pillantást ájult kedvesére, majd vámpírgyorsasággal távozott.

Majd Alice és Rosemarie is odafutottak Violet-hez. Alice szomorúan pillantott fel szerelmére, aki csak együtt érzően megcsókolta őt.
 A boszimama leguggolt unokájához, megsimította a haját, és egy halk varázsigét kezdett el duruzsolni. Violet pár perc múlva nagy nehezen nyitogatni is kezdte a szemeit, melyek hirtelen nagyra nyíltak, és egy nagy levegőt véve ült fel hirtelen, ami csak azért nem fordult sikolyba, mert Stefan rögtön a karjaiba húzta őt és nyugtatóan megölelte.
- Semmi baj. Most már minden rendben – suttogta barátian a hajába. A kis boszi kipislogta pilláiról a könnyeit, majd döbbenten hagyta, hogy Alice is megölelje őt.
- Mi történt? – kérdezte meglepetten. – És Nagyi, te hogy kerülsz...?
- Ő mentett meg minket – simogatta meg Viol buksiját Jasper. – Persze, ha te nem jössz azzal a nagy tűzzel, mostanra mind halottak lennénk – mosolyodott el. – Úgyhogy köszönjük.
- Nincs mit, de... – döbbenten nézett körbe, majd összeszűkültek a szemei. – Ő hol van?
- Messze innen – fújt egyet Alice. – És remélhetőleg ott is marad...

***

Hazaérve Damon azt sem tudta, hol áll a feje. A vámpírkapcsoló visszakattant, és szörnyű volt neki éreznie. Semmit nem ér érezni, ha nem oszthatod meg azzal, akit szeretsz. És ő többé nem oszthatta meg. A szerelme gyűlöli őt, a saját marhasága miatt. Talán nem is létezik ennél rosszabb.
- Damon! – lépett be Elena a hallba. Az említett vámpír épp kigombolt ingben, egy nagy pohár viszkit hajtott le.
- Mi van?
- Szeretnél esetleg beszélni róla? – lépett közelebb Elena.
- Ha egy lépéssel is előrébb jössz, a fejed a szoba másik sarkában végzi! – dörrent rá dühösen Damon, vörös szemekkel. A lány ijedten ugrott hátra. – Rohadtul nem vagyok lelkizős kedvemben.
- Megértem, de barátok vagyunk – mondta halkan, félve. – Ha bezárkózol, csak rosszabb lesz.
- Csak tűnj el, Elena, oké? – vágta a falhoz Damon a poharát. – Ha tényleg barátok vagyunk, és ha kedves az életed, akkor menj innen, mielőtt megöllek! – temette arcát tenyerébe a srác. A Gilbert lánynak több sem kellett: azonnal lelépett.
 Az idősebb Salvatore leroskadt a földre, és a kandallóban táncoló lángokat kezdte el nézni. Pedig tudta, hogy a tűzről is csak ő fog az eszébe jutni...
 Összeszorította szemét, hisz zöld íriszeibe már belopakodtak gyűlölt ellenfelei, akikkel már évtizedek óta nem találkozott: a könnyek.

~*~

Violet bekötözött csuklóval, hátán egy pokróccal ült egy farönkön, míg a többiek rendezték magukat. Pár pillanattal később Alice huppant le mellé.
- Valószínűleg erre vágysz most a legkevésbé, de meg kell magyaráznom a történteket. Muszáj.
- Alice, ne! – csitította el Violet, összébb húzva magát. – Most már minden világos. Ha visszaemlékszek a dolgokra, amiket akkor nem értettem, akkor most... minden logikus.
- És... esetleg megosztanád velem, hogy mi jár a fejedben? – kérdezte bátortalanul a tündérbaba.
- Minden... – válaszolta sírást visszafojtó hangon a boszi. – Egészen attól a motívumos mondattól kezdve, hogy „Holtan nem sok hasznodat venné.”, odáig, hogy ezért gyűlölted Damont mindvégig. Hogy Jasper azt kérte tőlem, hogy ne bízzak bennetek, mert megfenyegetett titeket, és ti próbáltatok a kezére játszani, de egyben valamennyire óvni is. És már azokat a dolgokat is értem, amiket Stefan mondott...
 Pár percre mély csend telepedett a két lányra. Majd végül Alice megtörte azt:
- Sajnálom. Annyira, de annyira sajnálom, Violet. Próbáltam egy arany középutat találni, azt hittem, ha megpróbáljuk felgyorsítani az eseményeket, akkor nem fogsz annyira szenvedni, erre tessék...
- Nem, nem...! - pillantott rá barátnőjére kétségbeesetten Violet. – Én... nem hibáztatlak. Szerintem én is ugyanezt tettem volna, ha a helyedben lettem volna...
- De... én azt hittem, hogy meg fogsz gyűlölni és haragudni fogsz... hogy sosem bocsátasz meg – könnyezett meg Alice.
- Sok mindent érzek jelenleg... kész őrület az egész – csóválta meg a fejét a boszi. – De azt nem, hogy haragudnék rátok. És ha már itt tartunk, én kérlek meg téged, hogy ne haragudj... annyira hülye voltam... – szabadkozott, de Alice ekkor hirtelen megölelte őt.
- Nem voltál hülye, te kis csacsi... – szipogta. – Csak szerelmes...
- Igen, egy elmebetegbe – változott meg Violet hangszíne fájdalmasból dühösre. – A manipulálás nagymesterébe, egy szörnyetegbe, aki meg sem érdemelte, aki kihasznált... – fúrta buksiját barátnője mellkasába. – Ha visszamegyek elméletben a történet kezdetére, ahol még féltem tőle, és tudtam, hogy veszélyes... akkor most ugyanezt érzem, de most gyűlölöm őt, Alice! – szorultak ökölbe az ujjai. – Hiszen mindaddig, amíg velem volt, hazudott... az egész személyisége egy illúzió volt, ami sosem létezett... csak vak voltam és nem láttam...
- Csss.... – csitította őt a Cullen lány. – Ha beleképzelem magam a te helyedbe, én is ugyanígy viselkedtem volna. Csak az én képzeletemben annyi az apró különbség, hogy Jaspert képzelem el a szerelmemnek, mert az is – nevette el magát halkan. Violet is elmosolyodott.
- De most hogyan lesz tovább? – esett kétségbe hirtelen a boszi, ha a szakadékra nézett, aminek alján ott hevertek az eszméletlen vadászok, rajtuk a súlyos kövekkel. – Miért van az az érzésem, hogy ez csak egy csata volt, és a háború csak ezután kezdődik?
- Mert valószínűleg így is lesz – simította meg a haját Alice. – És én is így érzek. Márpedig ha egy boszinak és egy látnoknak közös a megérzése, akkor az biztos, hogy bekövetkezik.
 Majd ismét csend borult rájuk. Majd hirtelen Jasper felbukkant mögöttük, és mindkét lányt magához húzta a válluknál, fejét pedig közéjük dugta.
- Hogy ti csajok mennyit bírtok lelkizni... – forgatta meg mosolyogva a szemeit. Alice és Violet pedig egymásra néztek ravaszul, majd... egy határozott mozdulattal hátralökték a szöszit. :D
- Hékás! – nevetett Jasper. Szinte hihetetlennek tűnt, hogy ezelőtt egy kicsivel még élet-halál harcot vívtak a vadászok ellen.
- Mindjárt jövök. Nem rosszalkodni! – állt fel a kis tündérbaba a rönkről.

- Rosemarie! – szólt Alice a boszi nagyi után. – Szeretném megköszönni, hogy megmentett minket. Hogy csapdába csalta Edwin és Henry embereit, meg hogy a széllel arrébb vitte a fegyvereiket.
- Igazán nincs mit, lányom, de a szelet nem én csináltam – vontam meg a vállát a nagyi.
- Tessék? – lepődött meg a tündérbaba.
- Majd rájössz idővel – kacsintott rá Rose.
- Az igazat megvallva, volt egy látomásom nem is olyan rég, nem is egy, és talán segíthetne megfejteni, ha...
- Mama! – lépett közelebb hozzájuk Violet. – Bocsi, hogy zavarok, de... nem mehetnék haza? Csupa vér vagyok, meg fáradt is. Örülök, hogy élek.
- Jaj, dehogynem kicsim – ölelte meg unokáját a boszimama. – Csak egy perc. Miben tudnék segíteni? – fordult Alice-hez.
- Öm.. nem fontos, Viol egészsége fontosabb – mondta a tündérbaba. – Úgyhogy jó éjt, kicsi boszim – ölelte meg barátnőjét a Cullen lány. – És mosolyogj, a mai nap még tartogat valami jót...
- Kétlem – dünnyögte arcán egy halvány mosollyal az ibolyaillatú hölgyemény.
- Még egyszer köszönök mindent, Rosemarie! – fordult Alice a boszimama felé, majd félénken kitárta felé a karjait. Rose egy mosollyal ölelte meg őt is.
- Vigyázzatok magatokra, Alice! És én is köszönöm, hogy megvédted Violet-et.
 - Ez természetes – mondta még a tündérbaba a távolodó boszik után nézve.

~*~

- Biztos, hogy ne főzzek neked egy tányér meleg húslevest? – kérdezte otthon az unokáját Rose.
- Teljesen – sóhajtotta Viol. – Ma már csak két dologra vágyom: forró fürdőre és felejtésre. Mindent el akarok felejteni, de leginkább Damon Salvatore-t.
- Rendben. Megértem – biccentett a nagyi, majd még egy utolsó puszit nyomott unokája homlokára.
 Violet elindult a fürdő felé, de a folyosó végén ledermedt. Az apukája állt ott.
- Apa...? – kérdezte halkan, hitetlenül.
- Hiányzol, prücsök... – mosolyodott el Jack. – Gyere haza, jó?
A boszinak több sem kellett. Sírva vetette magát szülője karjaiba. Ez volt eddig a mai nap legjobb pillanata.
- Nekem is hiányoztál... – sírta halkan.
- De mi történt veled? Csurom vér vagy...
- Nem fogok hazudni – vált el mosolyogva Violet Jack-től. – El fogok mondani mindent, az égvilágon mindent. Csak kérlek, előtte... hadd zuhanyozzak le.

***

Amikor Alice és Jasper hazaértek, Simon munkáját félbehagyva már otthon volt.
- Istenem, gyerekek! – ölelte meg a vámpírapuka a nevelt gyerekeit. – Olyan jó, hogy nincs bajotok. Ha nem lett volna Rosemarie és... – nyelt egyet – nem mondja, hogy ne aggódjak miattatok, akkor már rég öngyilkos lettem volna.
- Velem együtt – száguldott közéjük Elizabeth Cullen.
- Tőlünk nem könnyű megszabadulni – mosolygott Alice, majd Jasper-t átkarolva bementek a szobájukba.
 Hőseink lezuhanyoztak, majd Jasper félmeztelenül feküdt az ágyban és Alice is bebújt mellé.
- Ez a nap nagyváltozást hozott mindegyikőnk számára.
- Ezt hogy érted? – simogatta Jasper a szerelmét.
- Edwin és Henry rájöttek, hogy nem könnyű végezni velünk. Rosemarie megenyhülve ölelt meg. Jack kibékült Violet-tel. Damon végre szenvedhet, úgy ahogy mi. Stefan újra Elenával lehet. Nekünk végre nincs titkunk a kis boszi előtt... Ellentétben Rose-zal – hajtotta a lány a szerelme mellkasára a fejét.
- Ezt hogy érted? – simította meg őt a szöszi.
- Nem tudom... Talán... Ha mindent jól értelmeztem, akkor van egy másik boszi is, aki ráadásul a harcban is segített nekünk.
- Hogy?
- Beszéltem a boszi nagyival és azt mondta nem ő okozta a szelet....

~*~

Mindeközben az erdőben, ami néhány óra alatt csatatérré változott, a hatalmas árokban egy fiatal férfi fájdalmasan felnyögve gurított le a combjáról egy súlyos követ.
- Rohadt életbe... – sziszegte. – Edwin! – kiáltott fel. – Élsz még, vénember?
- Épp hogy... – jött válasz a kérdésére pár méterrel arrébbról. Henry felemelkedett, és óvatosan a hang irányába kezdett bicegni. Végig a lába elé nézett, mégis néha megbotlott néhány ájult vagy épp halott emberében.
- Jó épségben látni – sóhajtotta megkönnyebbülten a boszorkányvadász, majd felsegítette a földről barátját.
- Téged is – paskolta meg a vállát Edwin. – De hogy a frászba jutunk ki innen?
- Van egy ötletem – felelte Henry, majd belenyúlva a hátizsákjába kivett egy kötelet, majd az egyik földön heverő vadász felszerelését átkutatva talált egy tőrt, és azt rákötötte a kötél végére, majd feldobta. A kés éle megakadt valamiben (nyilván egy kőben), így a két vadász fel tudott mászni a kifeszített kötélen. Henry érkezett fel elsőként, de hirtelen meglepetésében és döbbenetében majdnem visszaugrott a mélybe.
 A kés nem egy kőbe akadt bele. Egy fiatal lány tartotta erősen. A tőr éle teljesen szétvagdosta a tenyerét, ahogy markolta. De ő csak mosolygott. És volt még egy elképesztő dolog az egészben: a lány Elena volt.
- Elena? – nyögte ki döbbenten Henry, de a lány nem válaszolt, csak beledöfte a kést a földbe tiszta erőből, úgy, hogy az a helyén maradt, s még két ember súlyát is elbírta.
- Még csak most kezdődik el a háború – nevette el magát incselkedően a lány, majd szájához emelte a kezét és lenyalta róla a vérét. A seb pár másodperc múlva begyógyult, ő maga pedig elképesztő gyorsasággal távozott.

Párszáz méterrel odébb, egy nagy kősziklához érkezett, ami mögül egy fiatal, fekete hajú nő lépett elő.
- Nos, Katherine? – vonta fel a szemöldökét a nő. – Kint vannak?
- Csak ők ketten – válaszolta az újonnan érkező, aki szakasztott úgy nézett ki, mint Elena Gilbert.
 Csakhogy nem ő volt.
- Szép munka. Köszönöm, csajszi – ölelte őt meg a fekete hajú hölgyemény.
- Bármikor, Natalja – szorította magához barátnőjét a vámpírnő, akit az imént Katherine-nek neveztek.
- Akkor hát... indul a háború. És én fogom elindítani – mosolyodott el a Natalja nevű nő, majd hirtelen csettintett egyet, és a jóval odébb fekvő nagy árok -amiből az imént kecmergett ki Henry és Edwin- bezárult.
 A föld elnyelte a lent rekedt vadászokat.

Ezzel véget ért az 1. könyv.
Szeretnénk megköszönni nektek a rendszeres olvasást és a kommenteket!
Ez a történet volt az első közös írásunk, és nagyon a szívünkhöz nőtt. Pont ezért...
Örömmel jelentjük be, hogy lesz 2. könyv! :)
Habár ez nem nagy meglepetés, ha belenéztetek a Történetek fülbe.
Az új könyv már teljesen más lesz. Pörgősebb, durvább. De még várni kell rá, ugyanis egy kis szünet következik.
Még egyszer szeretnénk megköszöni a sok oldallátogatást, az olvasást és a drága kommentárokat! Külön köszönet Edinának, aki mindegyik fejezethez írt! :)
Kellemes Karácsonyt és Boldog Új Évet Kívánunk mindenkinek!
                               
                                                                                       Alice és Violet