33. fejezet ~ Végső elhatározás

Sziasztok!
Íme, itt az új fejezet! Kitartás, már nincs sok hátra a végkifejletig! :)
Damon-ről kiderült az igazság, és Violet komoly döntést hoz meg vele kapcsolatban. De már hozzászokhattunk volna, hogy semmi nem ilyen egyszerű...
Alice vadulása tovább súlyosbodik, így a boszi úgy érzi, tennie kell valamit barátnőjéért. Azonban semmi sincs ingyen. Sőt, lehet, hogy túl nagy árral fizet érte...
Jó olvasást! :)

Violet szemszöge:

Amikor felnyitottam a szemeim, a felettem lógó csillárt fekete-fehérben láttam egy pillanatra, valamint körbe-körbemozgott.
- Magadhoz tértél? – ült le mellém mama, megsimítva az arcom. Ej, rossz dolog az amnézia. Hogy kerültem ide?

- Nem biztos, talán álmodok. Mert annak a lámpának nem kéne forognia... – feleltem nyöszörögve, és amikor fel próbáltam ülni, elöntött a hányinger, így gyorsan vissza is dőltem a kanapéra.
- Van egy kis lázad – simította meg nagyi az arcom. – Már felhívtam apádat, úton van idefelé. – Éljen. Megint hazudhatunk neki. – Violet kedvesem... mi történt? – kérdezte mama.
- James meg akart ölni... – forgattam meg a szemem. Ő mindennek az oka.
- Ezt ő tette? – emelte fel a karom. Ahogy ránéztem a harapásnyomra, eszembe jutott, ahogy barátnőm nekem ront, és fogai belém mélyednek. Megráztam a fejem. – Az nem lehet – képedt el mama.
- Alice csak védeni akart. James ezt kihasználta, és megzsarolta. Emberi vérrel itatta, amitől megvadult. Nem tehetett róla... – sóhajtottam. Jobban belegondolva én tehettem róla. Ha nem képelem fel azt a pszichopatát, nem tapadna barátnőm ajkaira az a bűnös vér.
- Akkor megöltek valakit – komorult el nagyanyám.
- Igen, de... – Hirtelen filmszakadás. – Nem emlékszem. Nem tudom. Csak annyit, hogy utána minden jól végződött.
- Na persze – nevette el magát erőltetetten. – Hacsak nem támasztottad fel, édes lányom, semmi sincs rendben.
 Hirtelen kővé meredtem. „Feltámasztani” – visszhangzott a fejemben. Hirtelen elém villant egy kép, amelyben kezem a lány fölé tartom. Eszembe jutottak azok a csodás, életteli, meleg érzések. Én... átadtam neki azokat. És ő...
- Létezik egyáltalán ilyesmi? – rebegtem halkan. Nagyi persze meghallotta. Majd pont ő ne hallaná meg. – Úgy értem, a halál az... természetes. És még nekünk sincs jogunk beleszólni abba, ami természetes.
- Azt a lányt nem idős asszonyként érte el a végzete álmában, hanem meggyilkolták. Az pedig nem természetes! – ragadta el mamát a szenvedély.
- Nézd, tudom, hogy fura hinni a kótyagos unokádnak, de tisztán emlékszem rá, hogy minden rendben volt. Abban a tudatban ájultam el, hogy jól végződött a dolog.
- Jamesnek meg kell halnia – jelentette ki mama. Ebben kétségkívül egyet is értettem vele.
- Violet! – hallottam meg apa hangját a hallból. – Jól vagy? – masírozott be aggódva.
- Alakulok... – biccentettem mosolyogva. – Nem mehetnék haza?
 Apa mamára pillantott, aki bólintott.
- Dehogynem.

~*~

Másnap apa nem engedett el az iskolába, de mivel ő korán indult dolgozni, nem tudhatta, hogy én mégis el fogok menni.
 Kiléptem a házból, és a kertkapun túl megpillantottam Alice-t. Nem vörös szemekkel, nem vérrel borítva... hanem bájosan, tündérbabásan és... iszonyat bánatosan.
- Bocsánat a tegnapi miatt – mondta rögtön, amint bezártam magam mögött a kaput.
- Szia... – biccentettem először is félénken. – Hát, szerencsére nem történt nagy baj- sóhajtottam. Az egyetlen gikszer, hogy James életben maradt. Rohadt életbe.
- Violet. – Hűs ujjak érintették az állam. – Én sosem tudnálak bántani – teremtett szemkontaktust. Úgy mondta, mintha bájolt volna. – Jól vagy?
- Ha azt mondom igen, hazudok. Ha meg nem, akkor haragszom rád. Igen is, meg nem is. – És valahogy mégis... egyik sem. Nem tudom.
- Figyelj, elhiszem, hogy haragszol rám valamennyire, de ez a harag tegnap kezdődött tudtommal. Akkor miért nem mondtad el, hogy az a rohadék Henry Holmes, majdnem megölt a saját lakásodban? – akadt ki Alice. És én is, amint a szavak eljutottak a tudatomig. Hogy jött rá? Én senkinek sem mondtam el. A tegnap után meg pláne nem akarom, hogy tudja. Még mindig bízok Alice-ben, de... a bosszú kétélű fegyver, és én nem akarom, hogy megsebezze magát.
- Megértem, hogy ezért neheztelsz – nekem is fájna. -...de ti vámpírok, annyira intenzíven reagáltok mindenre. Amikor múltkor majdnem megölt, mit tettetek? Főleg Damon... nem akartam, hogy ez megismétlődjön – szónokoltam. Ő pedig kétségbeesetten a tudtomra adta, hogy ezzel Henry-t védem. Pedig tisztában vagyok vele, és ez a legszörnyűbb... de nem alacsonyodhatok le ahhoz a rohadékhoz.
 Alice dünnyögött valamit szuper halkan, amit persze nem értettem.
- Violet, én nem akarok veled veszekedni, mert azt utálom, de leszögeznék valamit. Damon ártatlant akart ölni, ami nem újdonság. –Kifutott a vér az amúgy is fakó arcomból. - De Violet, én cseppet sem ártatlan embert bántottam, hanem egy gyilkost, aki még mindig él. És így, hogy tőle kellett megtudnom, csak jobban kiakasztott... – MI VAN?! Az a hülye magától elmondta?!!
 Annyira kiakadtam – mert hát én hazudozok a szeretteimnek (MIATTA, HOGY SZAKADNA RÁ!) -, hogy indulatomban a táskám a földhöz vágtam, és paprikázva kezdtem el dühöngni. Ezt barátnőm persze nem bírta ki kacagás nélkül, és lágy nevetése egyszerre nyugtatott meg, és fakasztott engem is kuncogásra.
- Szent a béke? – kérdeztem mosolyogva, nagyon reménykedve egy „igen” válaszban.
- Felőlem – vonta meg a vállát nemtörődöm stílusban Alice. Meghökkentem. – Hülyültem. Tegnap óta erre vártam! – ugrott a nyakamba. Boldogan öleltem meg, viszont, miután elengedett, elkomorodtam.
- De Damon-nak egy szót sem! – emeltem fel a mutatóujjam fenyegetve. Alice beleegyezett.
- Még mindig haragszol rá? – Igen. Nem. Na.
- Egy részem igen – feleltem diplomatikusan. – A másiknak meg...
- Hiányzik – vonta meg a vállát Alice. Már megint egy látnoknak akartam befejezni a mondatot... hülye vagyok. :)
***

Becsengő előtt épp a folyosón sétáltam, amikor megpillantottam Jaspert. Ravasz vigyor gördült az ajkaimra, miközben nekifutottam, hogy majd lendületből tarkón vághassam, azonban ő nyilván tudta, hogy jövök, mert megfordult, és lefogott a két vállamnál, míg én a mellkasába szaladtam.
- Ünneprontó... – nyafogtam.
- Mivel érdemeltem ki ezt a fogadtatást? – vigyorodott el, majd elengedett.
- Mondjuk azzal, hogy eltitkoltad Alice dühének az okát – durciztam be. Ő zavartan megvakarta a tarkóját. Ez egyenlő egy beismeréssel kevert bocsánatkéréssel. Heh.
- Tudnánk valahol nyugodtan beszélni? – kérdeztem rá, oldalra nézve.
- Itt nem jó? – kérdezte. Megráztam a fejem. – Akkor keressünk egy üres termet.
 Bementünk a kémia előadóba, én pedig hezitálás nélkül a beszélgetés lényegét ragadtam meg.
- Miért kell valójában Damon-nak Stefan gyűrűje? – tettem karba a kezem. A szöszit láthatólag szíven találta a kérdés. Őszinte döbbenettel nézett rám, majd félretekintett...
- Mert nincs meg a sajátja – vonta meg a vállát.
- Ezt tudom. Azt akarom megtudni, hogy miért nincs meg és hol van.
- Nem tudom – nézett vissza rám. Sunyi tekintettel léptem egész közel hozzá.
- Hazudsz.
- Violet, neked üldözési mániád van – tolt hátrébb. Elmosolyodtam.
- Pár hete még azt akartad, hogy ne bízzak benned. Hát tessék. Nem bízok benne, hogy az igazat mondod, Jasper.
- Nem mondhatom el. Damon kinyírna – suttogta.
- Óh, most megint itt tartunk? – pimaszkodtam. – Legalább Stefan érdekében mondd el. Kitudja, talán vissza tudnám szerezni, és akkor ő is visszakapná a saját gyűrűjét.
- Hát jó, legyen – adta meg magát Jasper. – De nem fog tetszeni.
- Meg tudok vele birkózni, hidd el. Alice mesélt a tegnapról, nem?
- De. És ez hasonló lesz. Szóval, Damon kinyírt egy lányt, de valahogy a zsaruk megtudták, hogy mi van készülőben, ő meg a sietségben elhagyta a gyűrűt. – Hirtelen nem kaptam levegőt. - Közben a vámpírvadászok látták a hulla nyakán a fognyomokat, és Edwin a kapcsolatainak hála televasfüvezte a rendőröket. Ha Damon érte megy, nem jön ki onnan. Ha csak valahogy megfújja a bizonyítékot, az maga lesz a bizonyíték. Most boldog vagy? – kérdezte feldúlva.
 Nem, nem voltam boldog. Sejtettem, milyen Damon előélete, de ez... Hiszen gyilkolt. Lopott. Hazudott. Majdnem gyilkolt és ismét hazudott.
 Nyeltem egy hatalmasat. A torkomat szinte szétrobbantotta a kétségbeesés gombóca, mellkasom összeszűkült, szemem könnybe lábadt.
- Köszönöm az őszinteséget... – szóltam reszketegen.
- Te akartad az igazságot. Vagy hazudtam volna inkább? – kérdezte ironikusan, megsértve Jasper. Könnyeim lecsordultak. Egy apró, hamis mosolyt villantva ráztam meg a fejem, majd egy szó nélkül kimentem az előadóból.

Damon szemszöge:

Estefelé járt az idő, amikor épp kijöttem a zuhany alól. Olyan zavartnak érzem magam, olyan, mintha valami hiányozna...
 A fürdőből a szobámba lépve felrántottam magamra egy nadrágot, majd amikor póló után néztem, hirtelen kezembe akadt a párnám... mélyen belefúrtam az arcom, és... az Ő illata áradt belőle.
 Már lassan egy hete, hogy nem beszél velem. Amikor legutoljára itt volt, épp azt ünnepeltük, hogy kijöhetett a kórházból... de persze nekem mindent sikerült elcseszni. Ha erre gondolok, rohadtul érzem magam.
 Elemeltem arcomtól a párnát, és hirtelen beugrott a kép, ahogy szerelmesen mosolygott rám. Basszus, hiányzik.
 Csengő. Fasza.
 Vizes hajam törölgetve masíroztam le a lépcsőn, majd ahogy kinyitottam az ajtót, hát... mondanám, hogy a szívem kihagyott egy ütemet, de az enyém nem ver, így nem is mondom. De olyan érzés volt. Violet állt előttem, gyönyörűen, mint mindig.
- Szia... – nyögtem ki döbbenten. Álmomban sem számítottam rá, hogy még egyszer idejön a történtek után.
- Tudok a gyűrűről – mondta karba tett kezekkel. Ez a mondat szinte szilánkosra törte a varázst.
- Talán gyere be... – léptem el az ajtótól. Ő feldúltan betipegett, de a nyílászárót nyitva hagyta. Elém állt, és fájdalmasan, bírálón, de erősen nézett rám.
- Rövid leszek: igaz, hogy egy lány megölése közben hagytad el? – Valahogy az ő szájából súlyosabban hangzik. Különben is, kitől tudta meg?!
- Igen – vallottam be végül.
- Úristen... – Tekintete egészen elgyengült, még könnyek is szöktek bele. – Te ilyen könnyen gyilkolsz? Neked olyan keveset jelent egy élet, hogy szemrebbenés nélkül kioltod?
 Nem tudtam, mi a fenét kéne mondanom. Sokáig úgy volt, ahogy ő mondta. Nem jelentett semmit, mert nem is éreztem. De most már igen...
- Kicsim... – kezdtem volna bele valami magyarázatszerűbe, de ő közbevágott.
- Ne hívj így! – kiabált rám, majd dühösen távozni akart, de én persze visszarántottam őt. – És ne merj hozzám érni! – ütötte el a kezem. – Képes voltál gyilkolni, hazudni, és a saját testvéred nappalait ellopni a saját eszement baromságod miatt! – ordította le a fejem, a sírás határán.
- Akkor még más ember voltam... – léptem közelebb. – Már megváltoztam... – miattad...
- Tényleg? – kérdezte gúnyosan. – Akkor miért nem láttad be, hogy mocskos dolog volt lopni, és adtad vissza Stefannak a gyűrűt? Akkor miért nem mondtad el nekem? Akkor miért estél neki Sharone Blake-nek? Akkor miért fenyegetted meg Jaspert?
 Pont ezért! – ordítottam magamban. Nem akartam ezt...
- Bíznom kéne benned, erről szól minden kapcsolat! És én... tényleg hittem abban, hogy... bár különbözünk, de valahogy mégis együtt lehetünk... – halkult el Viol. – De... most már nem tudom...
 Ahogy belenéztem azokba a könnyel átitatott szemekbe, valahogy azt kívántam, bár ne így történtek volna a dolgok... bárcsak ne lenne boszi, hisz akkor nem lett volna érdekem találkozni vele...
- Kérlek szépen, mondj valamit... – kérte, de a nedves gyöngyök már végigszáguldottak arcán. Nem bírtam megszólalni. Ő pedig egy elfojtott hüppögéssel megindult az ajtó felé, és tudtam, hogy ha ott kimegy, mindent elkúrtam, és soha többé nem szerzem őt vissza.
 Előtte teremtem, amitől kissé megijedt.
- Violet... – suttogtam. – Már mondtam, hogy téged nem veszíthetlek el... csak meg akartalak óvni az igazságtól. A te érdekedben tettem.
- Az én érdekemben?! Ez nem az én érdemem, ez hazugság! – fakadt ki.
- Lehet, de nem akartam, hogy meggyűlölj, és elveszítselek... Tudom, hogy szörnyű dolgokat tettem, és hogy ezekkel most téged is bántottalak... ami Sharone-t illeti, akkor... elborult az agyam. Henry majdnem megölt téged, amitől pipa lettem, ezért azt akartam, hogy megismerje milyen érzés, ha a barátnőjét majdnem megölik. – Mélyen belenéztem azokba a könnyes szemekbe. – Tudom, hogy nem érdemlem meg a bocsánatod, Violet, de... szükségem van rá. Amit viszont Sharone-nal tettem, azt nem bánom, mert te váltottad ki... Szeretlek! – mondtam ki végre-valahára azt az egy szót, ami hetek óta az őrületbe kergetett, és küzdöttem ellene. – És ezt sosem fogom bánni, kicsim... – suttogtam.
 Violet felpillantott rám, de nem tudtam kiigazodni a tekintetén. Olyan megfogalmazhatatlan volt...
- Hogy te... mekkora egy rohadék vagy... – szipogta. – Én is szeretlek! – sírta el magát, majd olyan hevesen csókolt meg, hogy szinte a falnak csapódtam. Az egész olyan volt, mint a második csókunk, amikor végérvényesen összejöttünk. Ironikus, akkor is veszekedtünk, és ugyanez után a sértés után estünk egymásnak...
 Felkaptam az ölembe azt a törékeny kis testet, s a hálómig meg sem álltam vele. Olyan hévvel és tűzzel csókoltuk egymást, mint talán még soha. Én szinte letéptem magunkról a ruhát; forró csókokkal ostromoltam kedvesem testét, ahol csak értem. Azonban váratlanul észrevettem a karja belsején két csini fognyomot.
- Hát ez? – képedtem el.
- Ne rontsd el a pillanatot... – nyöszörögte a kis virágszál, újból ajkaimra tapadva. Ellenkezni szerettem volna (hiszen valaki más megharapta őt!), de ő igazi kis vadmacskaként karmolt a hátamba, és amikor végighúzta a körmeit a bőrömön, vérem kis csíkokban folyt alá, megfűszerezve így sem csekély vágyam... elfelejtettem minden feldúltságom...
 Violet igazi prédaként kezdett hátrálni az ágyon, mire én elkaptam karcsú bokáját, és magamhoz rántottam őt. Ölembe húztam testét, mire ő kissé fájdalmasan nyögött fel, mikor egyesültünk. Szinte fulladásig csókoltam őt, miközben kezem ritmusosan simította hátát, minden egyes mozdulatunkra...

~*~

Rég éreztem magam ilyen harmóniában. Annyi gond és kétely nehezedik rám, de Violet mellett tényleg mindent el tudok felejteni. Nem hiszem el, hogy ismét megtörtént velem... szerelmes vagyok.
 Egy égető csók rántott vissza a valóságba, ami a vállamba csapódott. Lemosolyogtam a kis virágszálamra, miközben a karját simogattam.
- Békítési céllal még nem szeretkeztünk... – mosolyodott el édesen.
- Ezek szerint meg van bocsátva? – fűztem össze ujjaink.
- Talán... – pillantott fel rám kacéran, mire újból megcsókoltam. – De helyre kell ezt hoznunk. Segítek neked, csak hozzuk helyre... – szorította meg a kezem. Eszméletlen, hogy végig erre készültem egy hónapon át, és most, hogy megkaptam, minden vagyok, csak boldog nem.
- Hajlandó lennél? – pillantottam rá. Bólintott.
- Igen. Stefannak vissza kell kapnia azt, ami az övé. Edwinből meg már elegem van, és ha elszáll rólad a gyanú, akkor Alice-ék is biztonságban lesznek... – hajtotta vállamra a fejét. – Arról nem is beszélve, hogy... nagyon szeretlek, és érted hajlandó vagyok megtenni... – Lassan csókért hajolt, amit viszonoztam. Szemét rohadék vagyok. De mindenkinek így lesz a legjobb. – Most viszont mennem kell – pattant fel hirtelen mellőlem a kis boszi.
- Tessék? Hová? – értetlenkedtem.
- Hát haza... mostanában mást sem csináltam, csak ájuldoztam, apám tökre ki van akadva. – Eh.
- Jó, akkor elkísérlek – sóhajtottam.
- Amint rájövök, hány méter messze dobtad a blúzomat... – nevetett fel Viol. Kajánul elmosolyodtam.

Violet szemszöge:

Úton hazafelé megbeszéltük Damonnel a harapásnyomot a karomon... eléggé kiakadt. De meglepetésemre nem Alice-re, hanem James-re. És igen, az ő hibája is volt, de nem gondoltam volna, hogy a szerelmem hajlandó ezt belátni.
 Ahogy battyogtunk kéz a kézben a sötétben, egyszer csak egy női sikoly vágta ketté az idillt.
- Mi volt ez? – rémültem meg.
- Hát, nem örömsikolynak hangzott... – húzta el a száját Damon. Elindultunk a hang irányába, és amikor odaértünk, rögvest a szám elé kaptam a kezem. Alice. Piócaként egy lány nyakára tapadva.
- Alice? – lepődött meg kedvesem.
- Damon? – lökte el magától barátnőm a lányt. Tiszta vér volt megint, és a szemei... jaj...
- Hagyd abba! – kiáltott rá Damon. Alice rám nézett, s én szomorúan néztem vissza rá. Hirtelen ő megindult felém, de a Salvatore fivér már félúton leteperte őt a földre.
- Alice! – kiáltottam. Szörnyű volt így látni őt. Ficergett, fetrengett Damon alatt, mindenfélét kiabált. Nem nagyon figyeltem rá, hanem a lányhoz sétáltam, enyhe déjà vu érzéssel. Kitapintottam a pulzust, még élt. Megkönnyebbülten felsóhajtottam, de hirtelen megint magukba kerítettek azok az érzések, amik tegnap. Azok a csodás dolgok. Döbbenten néztem az ujjaim, amik fehéren kezdtek el világítani, és alattuk gyógyulni látszott a seb. A lány eddig fakó bőre ismét halvány rózsaszínű lett. Döbbenten emeltem el a kezem, majd hirtelen egy óriási csattanásra lettem figyelmes. Amikor odanéztem, csak azt láttam, hogy barátnőm feje lendül, majd elájul.
- Hé! – rivalltam rá Damon-ra. – Ezt most miért kapta? – rohantam oda nyomban.
- Ne haragudj, de teljesen megvadult... el kell vinnünk Simonhoz.
- Ő a... vámpírnevelője, ugye? – kérdeztem rá. Kedvesem biccentett, majd lehajolt, és egy mozdulattal a karjaiba vette Alice-t.
- A lánnyal mi a helyzet? – billentette fejét a szőkeség felé.
- Ő... nem vesztett sok vért. Jól lesz... – Mi a francért titkolom el? Talán magamnak sem akarom beismerni, hogy mit tettem...
- Rendben. Menjünk.

***

Amikor megérkeztünk Alice-ékhez, hatalmas sürgés-forgás lett. Végig Damon mellett maradtam, de amikor megláttam Jasper aggodalmas arckifejezését, odarohantam hozzá, és egy szó nélkül megöleltem.
- Ugye rendbe fog jönni? – pislogtam fel rá kétségbeesetten, könnyezve.
- Remélem, Violet... remélem... – suttogta erőtlenül. Talán ő is a sírás határán volt... de visszaölelt, és ez nagyon jól esett nekem.
 Kb. tíz perc múlva (ami nekem száznak tűnt), kijött a szobából egy fiatal férfi – aki nyilván Simon volt. Én persze rögvest felismertem.
- Doktor bácsi? – kérdeztem eltátott szájjal. Ő elkuncogta magát.
- Jó egyben látni, Ms. Hetfield.
- Én, nem tudtam, hogy Ön... és... na de, hogy van Alice? Rendbe jön? – estem megint kétségbe.
- Jól lesz – bólintott. – Kialussza. Utána nem engedem pár napig suliba, míg vissza nem szerzi az önkontrollját. Jelenleg is pihen.
- Huh... – szakadt fel belőlem egy mély sóhaj, majd leroskadtam egy fotelba. – Esetleg tehetek valamit érte? – ugrottam fel rögtön.
- Nem-nem – mosolygott Simon. – Már így is eleget tettél.
 Erre a mondatra kissé zavarba jöttem, bár nem tudom igazán, miért. Megköszöntem Simonnak, amit a barátnőmért tesz, majd elköszöntem Jasper-től is. Damon hazakísért. Már semmi másra nem vágytam jobban, csak egy nyugodt éjszakára.

Szombaton éppen, hogy átléptem mama kertkapuját, megpillantottam Alice-t a gyepen fetrengeni, a fejét fogva.
- Alice! – kiáltottam, odarohanva. – Mama, hagyd abba! Ne kínozd már, mondtam, hogy véletlen volt és... – Próbáltam volna menteni a menthetőt.
- De hát semmit sem csinálok! – rivallt rám nagyi, majd leguggolt szenvedő barátnőmhöz. De akkor mi baja van? És egyáltalán hogy került ide? – Verbénamérgezés – jelentette ki mama.
- Hogy?! – akadtam ki, nyöszörgő barátnőmmel egyetemben.
- A fájdalom egy részét el tudom tüntetni egy kis időre, de amíg ki nem ürül végleg belőled, addig nagyon rossz lesz... – állapította meg nagyanyám.
- Edwin volt? – kérdeztem meg ingerülten. Nem lehet igaz, szegény Alice-t mindenki csak bántja! Először Henry mérgezte meg, most meg ő...?! Talán köze lehet ennek a vaduláshoz?
- Ha csak nem Elizabeth Miller, akkor igen, Edwin volt... Már nem az első eset lenne... – nyöszörögte Alice. Nem, az ofő biztos nem. Miért tenné? Ő csak egy civil.
- Ne aggódj, Alice – szorítottam meg biztatón a kezét. – Kitalálok valamit. Megígérem.
 Ő csak a nevemet súgta erőtlenül, majd – mivel már beszélni sem tudott szegényke – némán megköszönte. Amint mama végzett, barátnőm újból meg tudott szólalni, bár még gyengén. Neki is megköszönte, majd felém fordult.
- Az lesz a legjobb, ha én pihenek. Te pedig ne tégy semmi olyat, ami veszélybe sodorhat vagy legyengíthet. Vámpír vagyok... Ha eljött a pillanat, mert Edwin elhozta, akkor búcsút kell vennünk egymástól, bele kell törődnünk. Egy szó, mint száz: Ne árts magadnak miattam... – szónokolt, mire én visszanyeltem könnyeimet. Ne búcsúzkodj tőlem... minden rendben lesz... ígérem! – Szeretlek – ölelt meg.
- Én is szeretlek... – suttogtam válaszul csak ennyit. Vissza kellett tartanom a sírást...

Este telefonon beszéltem Jasperrel. A hangja sírástól elnehezült volt, a szívem szakadt belé. Megbeszéltük, hogy találunk valamiféle megoldást Alice problémájára, hiszen – még ha ki is heveri a dolgot – Edwin nem nyerhet. Nem!

~*~

Másnap órákon át kétségbeesetten kutakodtam valamiféle gyógyító varázsige után a grimoriek-ban – eredménytelenül.
- Hát ez kész katasztrófa! – löktem magam hanyatt az ágyon.
- Kell segítség? – hallottam meg hirtelen Jasper hangját. Rémülten pattantam fel az ágyról. A szöszi az ablakpárkányomra támaszkodva kuncogott.
- Jasper, te meg... hogy kerülsz ide? És te most... lebegsz, vagy mi a franc? Nekem szomszédjaim is vannak! – kezdtem el Alice-szerűen pattogni. Hehe, a rossz szokások ragadósak.
- Ha most látnád magad... – kuncogott fel halkan. – Nyugi, a futónövények kitámasztóján térdelek. Szóval? – vonta fel a szemöldökét. Rámosolyogtam.
- Egy kis segítség nagyon jól jönne.

Bele is vetettük magunkat a szöszivel a kutatásba, azonban nem jártunk túl sok sikerrel. Viszont nekem az egyik varázskönyvben a kezembe akadt egy régi, kissé megégett lap.
„Nekromancia” – siklott végig ujjam a szón. Azaz halott keltés. Szinte kővé meredtem, arcomból pedig kifutott a vér. „A mágia ág varázslatai lehetővé teszik a varázshasználónak, hogy a síron túlról idézzen meg segítő társakat. A halottidéző irányítja az elhunyt lelkét, így tudja a személyt visszahozni az életbe. Ez általában áldozattal jár.”
 Eszembe jutott a hirtelen legyengülésem, a felköhögött vér...
„Az erősen gyógyító boszorkányoknál sokszor véletlenül fordul elő.” – olvastam tovább. De hát én gyógyítottam is... tegnap... na jó, ez egyre félelmetesebb.
 Szemem egy újabb mondatra siklott, de attól még a pihék is az égnek álltak a tarkómon.
„A nekromancia sötét, tiltott művészet. Fekete mágia!”
- Jól vagy? – rántott vissza hirtelen Jasper hangja a valóságba. Még a vállamat is megfogta. Valószínűleg megérezte, hogy sokkos állapotba kerültem.
- Én... – suttogtam döbbenten, majd letöröltem egy kiszökött könnycseppet az arcomról, mielőtt még a szöszi megláthatta volna. – Azt hiszem – mosolyogtam rá hamisan. Te jó ég... mit tettem?!
 Bár Jasper furcsán nézett rám, de végül folytattuk a keresést. Ismételten eredmény nélkül.
Le is löktem az éppen kezemben tartott boszikönyvet az ágyra, majd a szöszi vállára tettem az állam, és óvatosan belekukkantottam az ő könyvébe.
- Na, találtál valamit, csajszi? – kérdezte oldalra pislantva. Megráztam a buksim.
- Nem. De unatkozom.
Felnevetett halkan.
- Hát, én is el tudnék képzelni magamnak jobb időtöltést, de Alice miatt...
- Várj csak! – szakítottam félbe, és ahogy ránehezedve felemeltem magam, őt kis híján lelöktem az ágyról.
- Hékás! – méltatlankodott.
- Azt hiszem, találtam valamit – olvastam át még egyszer azt a bizonyos sort, a lapon.
- Igen? – ült vissza, majd odahajolt hozzám, hogy jobban lássa a varázsigét.
- Igen. Ez tökéletes lesz! – örültem meg, de amikor továbbolvastam, lefagyott a mosoly a szám széléről. – Öh... – nyilvánultam meg.
- Mi az? – kíváncsiskodott Jasper.
- Áldozat kell hozzá – húztam el a szám.
- Jó, mindegy. Egy nyúl is megteszi, gondolom. – Mi van?
- Nem, nem olyan áldozat! – fordultam felé. – Izé... ebben az igézetben a boszorkány egy tárgy segítségével leveszi a fájdalmat az illetőről, és néhány másodpercig magában tartja, míg az el nem éri a csúcspontját. Aztán pedig... egy csókkal kell átadnia annak, akire átruházza a kínokat.
 Kínos csend. Hát, igen... ez elég kellemetlen.
- Hát jó, virágszálam – csapott a combjára Jasper, majd feltápászkodott az ágyamról. – Ha ez kell a varázslathoz, és Alice felépüléséhez, akkor kettőt is kaphatsz. – Elvigyorodott, nekem pedig mély pír ült ki az arcomra. Felém nyújtotta segítően a kezét, amit bizonytalanul fogadtam el, viszont ő annál határozottabban húzott fel. – Lazíts már... – simogatta meg a vállam. Neheztelőn nyöszörögtem egy kicsit, majd a vállára hajtottam a fejem. Lazítsak? Ismét meg kell mentenem Alice-t, és félek, hogy nem leszek rá képes. De ha menni is fog... félek az áldozat következményeitől...

***

Este kimentünk a szöszivel az erdőben lévő tisztásra, hogy a Hold is tisztán látszódjon. Gyertyákból kiraktam egy szimmetrikus kört, majd a lángok közötti részeket sóval kötöttem össze. Izgultam, féltem és nem mellesleg rohadtul zavarban voltam. És amikor zavarban vagyok, pánikolok. Most sem volt ez másképp: minden részletre gondosan ügyeltem, mialatt Jaspert csitítgattam, aki a világ minden kincséért sem hagyott volna koncentrálni. (^^)
- Add a kezed – tartottam felé kacsóimat, majd mikor megfogta őket, lehunytam a szemeim.
- Violet? – kérdezősködött már megint.
- Ne zavarj – súgtam lágyan. – Csak maradj csöndben.
 Persze, hogy nem maradt.
- Biztos képes vagy rá? Hiszen te remegsz...
- Igen, félek... – vallottam be.
- Ha nem vagy rá képes, akkor nem fontos megtenni. – Ezt te sem gondoltad komolyan.
- De képes vagyok rá, csak... félek... ez erős varázslat... – sóhajtottam. Mi van, ha az egész egyszerűen nem fog működni, mert... gyenge vagyok? Vagy mert a múltkor... fekete mágiát használtam...?
- Violet... te meg erős boszi vagy. Nem lesz baj. Higgy nekem.
- Hiszek – mosolyogtam rá kipirulva. – Ha azt mondom most, akkor csókolj meg.
 Ezeket a szavakat nagyon fura volt a saját számból hallani...
 Mormolni kezdtem a varázsigét – Alice kendőjével a nyakamban -, majd amikor végigmondtam a felét, megnőttek a gyertyák lángjai.
- Most... – szorítottam meg Jasper kezét. Ő sem tétovázott: felém hajolt, majd egy apró pillecsókot lehelt a számra. Nagyot lobbant a tűz, és a barátnőmből elszívott fájdalom hirtelen távozott belőlem. A gyertyalángok viszont még mindig a csípőmig értek, és a mágia is ott volt a levegőben. Ezt nem értem...
- Violet... – lettem figyelmes a szöszi hangjára. Hirtelen az állam alá nyúlt, és felemelte a fejem. Tekintete el volt homályosulva a... vágytól?
- Ö... Jasper? – hökkentem meg.
- Csókolj meg... – húzott hirtelen magához. Először értetlenül néztem rá, de mikor ujjai a pulcsim alá bújtak, és hozzáértek a bőrömhöz... akkor a saját varázslatom szinte képen vágott. Jasper vonzereje úgy robbant bennem, mint a bomba. Lehetetlen volt ellenállnom neki.
Hevesen nekiestem, csókoltam, vadul ostromoltam ajkait... és ő viszonozta. És Istenem... milyen jól viszonozta... Erős karjai bejárták a derekam, fenekem... De egek, ezt akkor sem szabad! Én Damon-t szeretem!
 Egyszer csak kijózanodtam, és a valóság szinte pofonvágott. Olyan hevesen ugrottam el barátomtól, mintha parázshoz értem volna.
- Te jó ég... – suttogtam.
- Violet?! – csodálkozott. – Úristen. Bocsánat! Ez... ez nem én voltam… A varázslat…
- Tudom – szakítottam félbe. Már én is rájöttem... az a kis puszi, amit adott, nem volt elég erős, hogy ennyi fájdalmat átadhassak neki, ezért a mágia önállósította magát. Hát, bele sem merek gondolni, meddig mentünk volna el, ha Alice-nek komolyabb baja lett volna...!

Pár percnyi csend után – amikor túltettük magunkat hatalmas zavarunkon – Jasper rájött, hogy valamit mégiscsak elszúrtam, hisz neki most halálos fájdalmainak kellene lenniük. Hát, azok után, ami történt... én is elvártam volna a kurva varázslattól, hogy működjön. Iszonyat dühös és elkeseredett lettem... majd egyszer csak jött Alice-től egy telefon. Olyan vidáman ecsetelgette Jasper-nek, hogy hirtelen milyen jól lett, hogy mosolyogni kezdtem. Én is beszéltem vele pár szót, de nem sokat, elvégre szégyelltem magam... nem is kicsit...
- Azt hiszem, mégis bevált – sóhajtott Jasper. – De akkor is! Miért nincsenek fájdalmaim? – értetlenkedett. Hirtelen bekapcsolt a csípősválasz-reflexem.
- Nem világos? Sose becsüld alá a gyógypuszi hatalmát – kacsintottam, holott csak próbáltam elterelni a témát. Talán megint én voltam...? Ennek sürgősen utána kell járnom mamánál...
 Jasper elmosolyodott, én pedig lehajoltam, hogy összeszedjem a gyertyáim, de megszédültem, és ha a szöszi nem kap el, a fűbe csücsülök.
- Bocsi... – szabadkoztam.
- Semmi baj. Biztos kimerített a varázslat... hazakísérlek – segített fel. Hehe, milyen aranyos és közvetlen. Persze nekem még mindig fő a fejem a szégyentől. Jasper úgy tűnik hamarabb túltette magát a dolgon.
 Szőke barátom egész a bejárati ajtóig kísért, majd mikor elbúcsúztunk, olyan nagyon zavart lettem, hogy az nyilván már neki is sok volt.
- Na, mi az? – mosolyodott el Jasper.
- Semmi, csak... úgy szégyellem magam... a varázslat miatt mélyült el a csókunk, erre neked nincsenek fájdalmaid... én a helyedben gyanakodnék... eh – nevettem el magam. Jass is felkuncogott a poénra.
- A lényeg, hogy Alice jól van. A jó irányba működött a varázserő, boszikám – mondta, majd átölelt barátian. Én persze visszaöleltem, de pont ekkor nyílt az ajtó, és apa döbbent szemeivel találkoztunk.
- Hát ti? – kérdezte.
- Csak hazakísértem Viol-t... még mindig nincs a legjobb formában. Jó éjszakát! – búcsúzott el végleg Jasper. Apára pillantottam.
- Nem szép dolog a barátnőd pasijával ölelkezni a teraszon, ráadásul a sötétben... – vigyorodott el poénosan, azonban engem ez a kis megjegyzése szíven ütött.
- Jaj, menj már! – fejeltem a mellkasába mosolyogva. Ne haragudj Alice... nem akartam ezt... tényleg...

32. Fejezet ~ Vadulás

Sziasztok! 

Íme az új feji, amiből kiderül, hogy Alice még is mit keresett James-szel az erdőben... És, hogy mi lett Violet-tel...

Na és persze, most már Edwin-nek ideje a kezébe venni az ügyet, ami nem kis bonyodalmat okoz...

Jó olvasást (=

Puszi: ALICE & VIOLET

Alice szemszöge:

Szerda délután már teljesen elegem lett Henry-ből, szóval suli után szépen megvártam őt az üres parkolóban egy kis beszélgetésre…

- Na ide figyeljen, kezd elegem lenni abból, ahogy a barátnőmmel bánik. Értve vagyok?! Ha még egyszer valami baja esik, én kitépem a szívét és lenyomom a torkán. – Remélem, Damon nem haragszik meg, hogy elloptam a szövegét - Mert megteszem – üdvözöltem a drága tanár urat.

- Ó, Alice neked is szép délutánt – intett nekem, mire csak egy gyors morgást kapott válaszként – Amúgy meg jobban teszed, ha kussols. – vigyorgott, szavai mégis határozottak voltak.

- Ugyan miért kéne? – tettem csípőre a kezem.

- Na idefigyelj, babuci – közeledett felém, mire én meghátráltam - Csomó bizonyítékom van ellened. Bocs, ellenetek.

- Mármint? – vágtam közbe.

- Tudom, hogy mik vagytok, mégse adom Edwin kezébe őket, és próbálom az összes rám bízott dolgokat elbaszni… - jött közelebb.

 A szavak lefagyasztottak. Tud mindent és falaz? De hisz meg akart ölni… Amikor magamhoz tértem, azt vettem észre, hogy megsimítja a hajam…

- Miért? – ráztam le hirtelen kissé erősen a kezét.

- Azért, mert megvárom, amíg elásod magad… - újra csak vigyorgott.

- He? – nyilvánultam meg aranyosan.

- Tudom, hogy nem bírsz nyugton maradni, szóval várom, hogy magad sodord bajba. Ez esetben magadat Edwin karjaiba, Violet-et meg az enyéimbe…

- Elmebeteg… - sziszegtem – Utoljára mondom, hagyja békén Violet-et. Ne bántsa többet! –indultam el felé gyorsan, határozottan és nem kissé dühösen, ő meg hirtelen tolatott. Addig ment, amíg neki nem ment az autójának. Sarokba szorítottam. Tetszik ez a játék.

- Mármint ne akarjam megint belefojtani a párnájába, mint hétfő este? – húzta ki magát, mivel eddig teljesen hátra hajolt a kocsija elejére.

- Igen – bólintottam. Ácsi. Mi van? A lélegzetem elakadt. – Tessék? – léptem hátra.

- Ó vagy ezt nem tudtad? – Őszinte döbbenet volt az arcán … akárcsak az enyémen… Violet miért nem mondta el nekem? Nem veszi még észre, hogy ezzel csak Henry-t védi?!

- Én… - nem – viszlát! – futottam azonnal haza.

 Ahogy megfordultam, hallottam, hogy Henry az autójának vágódik. Biztos az erőmmel dobtam neki az autójának, ahogy meglendült a kezem. Ez most tényleg véletlen volt. Szerintem kicsit szabályoznom kéne az erőm, mielőtt még valami olyat mozdítok el, amit nem kéne…

Jasper szemszöge:

Csütörtökön reggel késtünk vagy öt percet kémiáról.

- Elnézést a késésért – szólalt meg Alice. – Adódott egy kis probléma.

- Semmi baj gyerekek. Üljetek csak le, de ne forduljon elő még egyszer – intett helyre minket a tanár. Elmosolyodtunk és leültünk.

 Én Violet-re mosolyogtam, aki viszonozta a mosolyt. Alice pedig nem feltűnően kikerülte a tekintetét. Mi több, egész nap kerülte Violet-et. Húszpercesben a boszi pont a pad mellé lépett volna, amikor Alice kivágtatott a teremből.

- Haragszik rám? – kérdezte Violet szomorúan. Azt hiszem, igen…

- Nem tudom… - túrtam a hajamba és Alice után mentem, aki kint ült az udvaron egy fa tövébe kuporodva. Közelebb mentem és megfogtam a kezét. – Meddig akarod ezt játszani?

- Amíg el nem mondja az igazat – vágta rá.

- De Alice, amíg nem beszélsz vele, addig nem tudhatja, hogy mi az, ami miatt haragszol rá, és nem tudja, mit kell elmondania, mi több, ha elfutsz, el se tudja mondani…

- Igazad van - mondta – Beszélni fogok vele, de nem ma. Jasper, ez az egész nekem annyira érthetetlen, érted? Nekem ezt még fel kell dolgoznom, nekem nem elég röpke 24 óra ahhoz, hogy feldolgozzam, hogy a legjobb barátnőm megvédi azt, aki meg akarja őt ölni. Miért teszi? – nézett mélyen a szemeimbe. – Talán már ő is a fogságába esett, mint a többiek?! Ő is el van csábítva?!

- Alice ez két okból is lehetetlen - néztem vissza rá – Először is érezném, ha így lenne. Másrészt, meg ki az az elmebeteg, aki beleszeret az ellenségébe?

- Mi van, ha pont Violet a kivétel? – pattant fel a szívecském. Ahj, Alice… - Elfelejtetted volna, hogy egy naiv boszival és egy bájgúnár boszorkányvadásszal van dolgunk? – Dörgött egy óriásit az ég. – Violet-en, sose tudjuk úgy használni az erőnket, mint az embereken és a vámpírokon. A boszorkányság és a vámpírság közti kisebb szakadék, mindig is meg fog minket ebben gátolni.

- Bocsi Alice, de ezt most nem igazán értem. Arra akarsz kilyukadni, hogy ha Violet fülig bele lenne zúgva a bűvös vadászába, akkor azt nem érezném meg? – álltam fel én is.

- Nem, Jasper, ne értsd félre… - az ég ismét egy nagyot dörgött. – Úgy akartam érteni, hogy ha Violet már egy csöppnyi szikrát is érezne Henry Holmes iránt, de ő ezt el akarja titkolni, akár előttünk, akár maga előtt, akkor te azt nem érzed. Ez egy tipikus varázslat, amit a boszik önkívületi állapotban tesznek magukra, úgy, hogy észre se veszik, hogy varázsoltak. Általában az első csalódáskor jön ez létre. – Hogy? – Olvastam pár könyvet… - tette hozzá mosolyogva.

- Világos, azt hiszem. Szóval, amikor Violet megtudta, hogy Henry Holmes egy boszorkány vadász, akarata ellenére magára rakta ezt a varázsigét.

- Igen. Vagyis valószínű. Szóval te csak a gyűlölet erejét érzed.

- Magyarul, nem érzem, hogy mit érez valójában, az a rohadék iránt, csak a varázslat által előállított érzelmet. A gyűlöletet.

- Pontosan – hajtotta le Alice a fejét.

Én kissé kiakadtam és egy villám csapott be a sulitól nem messze egy fába.

- Alice, Jasper! – rontott ki az osztályfőnök a dzsekijét magára kapva. - Nem kéne itt kint lennetek! Óriási nagy vihar készül – állt meg előttünk.

- Tudom – vágta rá Alice. Az ofő meg sem lepődött Alice kijelentésén.

- Akkor meg? Menjetek gyorsan befele! – mutatott Elizabeth az ajtó felé.

- De tanárnő?! – kérdezte Alice egy hirtelen fordulattal és megragadta Elizabeth karját. Majd meglepődve engedte el azt.

- Engem ne féltsetek. Azonnal meg kell néznem, milyen kárt okozott a villám, és a kocsimat is biztonságba kéne helyeznem. Apropó, mindjárt csengetnek, szóval siessetek.

- Köszönjük – mondtam egyszerre Alice-szel és beindultunk a suliba.

Alice szemszöge:

 Becsengettek, törire. Király. Amikor bejött Henry, szélesen mosolygott. Persze, azt nem vette jó szemmel, hogy Violet még mindig él. Paraszt.
- De jó, úgy tűnik Ms. Hetfield is visszajött az élők soraiba. – szólalt meg. Lemaradtam. Tudtommal nem is halt meg, de úgy látom, Henry Holmes ezt másképp tudja. Legyek őszinte? Már meg se lepődnék, ha ő jobban tudná, hogy mi történt Violet-tel pontosan azon a hétfő estén, amikor Henry Holmes betört hozzá, mint én. És tádádám! Nem lepődtem meg, hiszem igazam van. Violet nem mondott el semmit, szóval csak annyit tudok, amit Henry Holmes mondott. Köztudott, hogy az a rohadék mindig hazudik. Szóval tuti, hogy nem csak majdnem párnába fojtás volt ott. Kitudja? Talán meg is késelte, vagy a nyakát akarta eltörni…

- Valaki nagyon szeret engem ott fent – mosolygott tündérien. – Vagy csak béna volt az, aki elütött.

 Erre többen elnevették magukat, viszont a legtöbben – főleg Carmen – csak csodálkoztak, hogy mégis hogy tud Violet ennyire lazán beszélni erről.
 - A sebtapasz is még amiatt kell? – vigyorodott el Holmes.

 Hirtelen ökölbe pattantak Viol ujjai, s a körmeit belenyomta a padba. Megvetően fújtam egyet. Álnok rohadék ez a Henry Holmes! Violet meg… Ugyan miért is mondana bármilyen normális választ. Inkább Jasper-rel kommunikált.

 „Mi baja van?” – kérdezte Violet egy szemöldökvonással. Az, hogy nem mondtad el, hogy majdnem megölt. És a legszörnyűbb, hogy tőle kellett megtudnom. 
„Passz” – felelte Jasper, megrázva a vállát.

„Köszi Jasper.” – néztem Jass-re. Aki csak elmosolyodott.
- Bocsánat, nyilván semmi közöm hozzá – szólalt meg ismét az a rohadék.

- Az igazat megvallva, tényleg semmi – vágta rá Violet fagyos hangnemben.

 Mondtam, hogy semmi értelmeset nem fog mondani. Violet az eddig ujjai közt pörgetett ceruzát egy mozdulattal kettétörte. A vége alig észrevehetően meggyulladt, de gyorsan elnyomta az apró lángot az ujjával. Ügyes… Viszont Henry… Égető tekintettel néztem rá, aki szinte szégyenében és egyben félelmében fordult a tábla felé.

- Alice? – kérdezte halkan Jasper.

- Mondd – néztem rá.

- Miért engedted el, olyan meglepődve Elizabeth karját?

- Nem tudom Jasper, hirtelen egy kép ugrott be elém. Afféle látomás volt, de mégsem teljesen, mert semmi hang nem volt hozzá, nem voltak emberek sem benne, csak annyit láttam, hogy az erdő közepén lebegnek a kövek és két kezet láttam, de csak könyökig.

- Szóval azt láttad, hogy két kéz lebegtet pár követ az erdőben.

- Nos, igen – bólintottam.

- De ez miért rémisztett meg? Hiszen telekinetikus erővel rendelkezel. Biztos magadat láttad.

- Biztos – bólintottam.

 Persze nem hagyom annyiban, mert ha én lettem volna, akkor miért nem láttam magam? Sőt, miért nem láttam egyáltalán semmilyen arcot? Valahogy kivertem a fejemből és próbáltam az anyagra koncentrálni. Már amennyire ez jelen helyzetben és a jelenlévő tanártól sikerülhetett.

 Óra közepén pedig a tanár egy ízléstelen viccén a fejem a padra vágtam. „Ez gusztustalan!” jegyeztem meg halkan. Amikor kicsit kikapcsoltam magam, a vámpírhallásomnak köszönhetően meghallottam, hogy az irodából kihallatszik: „Egy rejtélyes állat támadás történt.” DAMON !!! Felkaptam a fejem és a tanár pont szélesen vigyorgott rám.

- Baj van Alice? – heh, jól teteti, hogy érdeklődik…

- Igen! – vágtam rá hirtelen, majd megráztam a fejem. – Nincs… Ö izé, kimehetnék?

- Minek akarsz te kimenni? – kérdezte bájgúnári vigyorát fenntartva és tekintetével el akarta érni, hogy zavarba jöjjek. Kivédtem egy dögölj meg nézéssel, amit a mosolyom mögé rejtettem. Engem zavarba hozni? Korábban kell ahhoz felkelnie… =)

- Kérem… - mosolyogtam édesen. Ceh… Álszentségből 5*ös.

- Hát ezt nem tudom visszautasítani. – anyád – Menjél – heh, ne azért!

- Köszönöm. – mosolyogtam ismét és kimentem.

Ahogy kiértem megláttam Damon-t.

- Ugye te voltál?! Miért tetted? – támadtam le egyből. Torkánál fogva nyomtam őt az oszlopnak.

- Nyugi van babóci. – rázta le egyből a kezeimet. Hátraléptem. – Szerinted, ha én tettem volna, most itt lennék Edwin Harrison szemei előtt…? Gondolkozz már kicsim.

- Igaz, bocs… - hajtottam le a fejem, figyelmen kívül hagyva a kicsim szót, majd visszanéztem, mélyen a szemeibe - De ha nem te, akkor ki? – Damon oldalra nézett és én követtem a példáját.

- Mondjuk én? – jelent meg James.

- Tegyük fel, hogy te voltál. Miért tetted? – néztem rá gonoszan.

- Mert én IGAZI vámpír vagyok, aki öl a kajáért.

- Nem. – torpantam meg. – Te egy elmebeteg pszichopata vagy és nem más.

- Elég volt. Nem fogom tovább elviselni, hogy szidsz! – támadt volna meg James, ha Damon nem lép közbe. Elegem van. Mi a fenét művel???

- Ne merd bántani… - vicsorított James-re, aki hirtelen megtorpant és ismeretlen okok miatt szépen elhúzta a csíkot. Értem már, csak azért csinálta, hogy utána tudjon mit mesélni a barátnőjének… Hogy lehet ennyire rohadék…?! Pislogtam majd kifakadtam:

- Most ezt értenem kéne? Te… pont te, aki a legjobban gyűlölsz, mert a lábad alatt vagyok. Megakadályozlak a boszid birtoklásában. Pont te védtél meg engem. Miért? – Damon csak értetlenül nézett és nyelt egyet. Ezt most miért? Miért nyelt? Talán tényleg nem utál? Kizárt… De nem is agyaltam ezen, hanem fojtattam. - Nem tudom. Azt viszont igen, hogy ez szörnyű. Utálnom kéne – kezdem el fel alá járkálni – hiszen csak kihasználod a barátnőmet, engem is és Jasper-t is, na meg persze Violet-et is nem egyszer akartad megölni. A testvéredet ”fogságban tartod a saját házatokban”, mert elloptál valamit, ami az övé. Szerinted ez nem tűnik fel másoknak, hogy ő olyan sokat ”beteg”? Igaz ezt megoldottam azzal, hogy odaadtam neki a medálom, hogy eltereljem már róla a gyanút – és más miatt is tettem… - Még sem értelek. – hajtottam le a fejem – Hiszen, most meg az ellenkezője…

- Jól van bocsánat, hogy félbeszakítalak de… - próbálkozott Damon kissé ingerülten.

- Köszönöm. – álltam meg, pontosan Damon előtt és elmosolyodtam. Damon nem értette a helyzetet, mivel szerintem, pont most akart porig alázni valami beszólással. – Köszönöm, hogy annó segítettél Violet-nek, Henry-nél. Köszönöm, hogy elmentél vele, hogy ne egyedül vesse magát a mélyvízbe. Köszönöm, hogy megmentetted az életét, miközben én csak tehetetlenül zokogtam. Köszönöm, hogy most elüldözted James-t. Köszönöm, hogy elintézted Henry kurváját, hogy neki ez fájjon - bár ennek is én láttam kárát, de ez most nem érdekelt - Köszönöm, hogy életben hagytál minket – öleltem meg Damon-t, közben fogalmam sem volt, hogy mit művelek – De leginkább azt, hogy Violet-et életben hagytad és remélem nem is fogsz vele szakítani, vagyis megváltozik a látomásom és csak hallucináltam.

Damon visszaölelt és megszólalt:

- Megértem, de tudod, baba... néha a múlt miatt nem élheted úgy a jövőt, ahogy szeretnéd! - WTF? 

Rá akartam kérdezni, hogy még is mire akar kilyukadni, de megjelent Edwin. Ezt akkor sem hagyom ennyiben, még rákérdek.

- Nektek nem órán lenne a helyetek? – kérdezte morcosan.

Damon-t sem láttam még ilyennek. Ez fél?! Úristen. Ilyet is tud??? Na most, vagy én ismertem teljesen félre ezt az elmebeteget, vagy tényleg ennyire jó hatással van rá Violet és az iránta érzett szerelme?! Lehetetlen, hisz Damon ”Nem érez semmit, mert érzések nélkül könnyebb…”

- De ott lenne és már megyünk is be, csak kiugrottam a mosdóba és összefutottam Damon-nel. – nyilvánultam meg, mivel Damon kukaként állt mellettem.

- Akkor lássam, ahogy bemész Henry Holmes órája! – mutatott a terem felé – Neked ifjú úr meg irány a könyvtár, vagy az udvar! – fordult Damon felé, aki bólintott.

Damon-nek intettem egy bizonytalan sziát, aki viszonozta ezt és bementem a terembe.

- Sokáig tartott tündérem. – vigyorgott a tanár.

- A…- nyád – Az udvaron voltam, mert fáj a fejem. – vágtam ki magam gyorsan, egy rögtönzött fájdalomtól eltorzult hangon.

- Igen?! – aggódó arcában ott csillogott az értetlenség szikrája – Akkor ülj le és maradj csöndben.

- Az lesz… - motyogtam és elindultam a helyemre.

Végig, úgy mentem helyre, hogy még véletlen se találkozzon az én tekintetem Violet-ével. A fejem lehajtottam a padra, majd Jasper simogatta hol a hátam, hol a combom, miközben elmotyogtam neki, hogy mi történt. Persze csak Jass hallotta, mivel olyan halkan mondtam, hogy vámpírhallás nélkül senki nem hallhatta meg. Hirtelen lépteket, vasfű szagát és Jasper halk morgását hallottam meg, majd megérintett egy kéz és kirázott a hideg.

- Ennyire fáj a fejed, babám? - simított meg Henry.

- Úgy hívják, hogy Alice - torkolta le őt Jasper, mielőtt bármit is tehettem volna. Henry hirtelen kapta el a kezét, én lassan hajtottam fel a fejem.

- Nyugi - néztem Jasper-re. - Túlélem - néztem át Henry-re.

- Én csak aggódom a diákom egészségéért - mondta megjátszott aggodalommal és komolysággal.

- Hazudsz! - mondta Jasper vámpírhalkan és a lámpák elkezdtek pislákolni. Henry gyorsan lekapcsolta a lámpákat. - Gyáva... - tette hozzá Jass.

 Ja, és csak úgy mellékesen. Lyukasórában és rajzon is szépen elkerültem Violet-et.

~*~

- Jól vagy? – kérdezte otthon Jasper.

- Nem, szörnyű látomásom volt. James megtámadja Violet-et a házuk előtt, mielőtt még hazaérne – ültem fel egyből az ágyon. – Azt hiszem…

- Tudom, persze, menjél csak, Alice – ölelt meg szorosan Jasper.

- Köszönöm – nyomtam neki egy csókot és kivágtattam ki az erdőbe. - James! – kiáltottam félénken a nevét, amikor megláttam.

- Alice? – fordult hozzám. – Hát te?

- Mentőzök – feleltem röviden.

- Csak nem le akarsz beszélni arról, hogy meglátogassam Violet-et? – közeledett felém.

- De, pontosan – válaszoltam ismét szűkszavúan.

- És miért egyeznék bele? Kezdek éhes lenni. Ő meg úgy se tud bemenekülni a házba mire, odaérek – nem mondod, baszd meg?! Szerinted, miért vagyok itt?

- Ne tedd James! Könyörgöm! – fogtam meg a karját.

- Az nekem nem elég, baby! – rántotta el egyből a karját és elindult.

Két másodpercre megfagytam majd hirtelen beálltam elé. Közel volt hozzám. Túl, közel.

- Igen? – kérdezte és tekintete az ajkaimra vándorolt. Hátra léptem.

- Képes vagyok alkut ajánlani. – El sem hiszem, hogy ezt mondom. Főleg most, hogy hazudozik.

- Ahj, ilyen fontos neked az a kis boszi? – értetlenkedett James, miközben körbenyalta a száját.

- Igen. Nagyon is. Kérlek, hagyd őt békén – fenyegettem meg a mutatóujjammal.

- Nem – felelte. Bah, mit is vártam.

- Még is mi a szart akarsz? – löktem hátra egy fának az erőmmel.

- Ezt ne tedd még egyszer – fogta közre a nyakam. Megszorította a torkom, majd eleresztett, és én kissé fuldokolva a földre zuhantam. Újra csak elindult.

- Mit tegyek, hogy békén hagyd? – tápászkodtam fel.

- Igyál emberi vért. Itt és most. A szemem előtt – vigyorgott.

- Nem – vágtam rá egyből.

- Akkor vegyél búcsút a barátnődtől.

- James – mondtam ki ismét a nevét. Könnycseppek  jelentek meg a szemeimben. – Megteszem. De nem ölök meg senkit. Azt már nem bírnám feldolgozni.

- Ezen könnyen segíthetünk. – mondta és előkapott a bokorból egy remegő lányt.

Szóval tudta, hogy jövök… ROHADÉK!

- Ez… hogy…? – tetettem.

- Tudtam, hogy jössz és készültem – vigyorgott elégedetten. - Szóval Alice, kezdheted! – lökte be elém a lányt.

- Kérlek… ne bánts. Nem szólok senkinek… - remegett a lány.

- Kuss legyen! – kevert le neki egyet James. Összerezzentem.

- Tévedtem, ez nekem nem fog menni… - dadogtam. A vérszomj és a tudat, hogy mindjárt emberi vért iszok, lefagyasztott.

- Fogadsz? – James felemelte a csajt, a karját kinyújtotta és beleharapott, majd a számhoz nyomta. Csak egy csepp. Éppen csak, hogy megnyaltam, de elfogott az, az érzés, hogy ezt soha nem tudnám befejezni. Mit művelt velem?

- Ügyes kislány és most szívj és nyelj – mosolygott James. Odajött mögém, a fülemhez hajolt és belesúgta: - Érezd, ahogy a finom meleg vér végig csorog a torkodon. És ne feledd! Van még ott, ahonnan ez jött…

 Megszólalni nem tudtam csak ittam és ittam. James se nézte tétlenül, hanem ő is ivott… Amikor már az összes vér elfogyott hirtelen vadállatnak éreztem magam. Mi történt velem? James szája még véres volt.

- Kérsz még baby? – kérdezte, és megcsókolt.

Ha észnél lennék, és nem lennék ennyire vérszomjas vadállat, leütném, de most csak visszacsókoltam és leszedtem róla az összes vért. Hirtelen a friss szellő egy kevés ibolya illatot hordott felém.

- Alice – társult hang az illathoz.

- Úristen! – ugrottam hátra és egy pofonnal fához vágtam James-t. – Violet?! – ahogy kiejtettem a számon a nevét, lenyeltem az utolsó csepp vért is, és ahogy Violet pulzusa az egekbe szökött, nem uralkodtam magamon és megtámadtam őt. Persze csak a karján…

- Alice – szisszent fel. Félt.

Éppen csak pár kortyot ittam a barátnőmből, de éreztem, hogy ezt sem bírnám abbahagyni. Az íze, mint a kedvemre előállított heroin. Violet hirtelen a kezét hozzám nyomta, és kicsit felforrósított.

- Úristen! – ugrottam hátra. - Ne… ne… ne haragudj.

Számat gyorsan letöröltem, a szememet behunytam, hogy amikor újra kinyitom, már ne legyen vörös.

- Alice, mi van veled? – kérdezte döbbenten Viol. Majd átfordult az önelégülten vigyorgó James felé. – Mi tettél vele? – mutatott rám.

- Szerinted? Tanítom a normális vámpír életre – mosolygott James.

- Alice, miért mentél bele? – nézett rám aggódó arccal. Még mindig félt, de talán dühös is volt. Úristen! Mit tettem???

- Miattad. Azt mondta James, nem bánt, ha ezt megteszem.

- Alice, ezt már megbeszéltük. Meg tudom védeni magam – tette csípőre a kezét.

- Na persze… - szólalt meg James.

- Kuss legyen – morogtam rá.

Violet látszólag ugrott egyet. Áh, nem akartam megijeszteni!

- Ugyan már Alice… - indult el felém, de az erőmnek köszönhetően visszalöktem. – Ha te nem hinnéd ugyan ezt, akkor most nem lennénk itt édes hármasban. – Majd lepillantott szegény csajra és megköszörülte a torkát. – Pardon. Négyesben…

- Ez nem volt vicces! – morogtam rá.

- Gusztustalan – szólalt meg Violet is.

- Ezzel egyet értek – mondtam.

- De ne tagadd, hogy finom volt… - húzta az idegeim James.

- Elég legyen már! – nyilvánultam meg. A legrosszabb már csak az, hogy igaza volt…Mennyei volt...

 Amikor Violet-re néztem azt láttam, hogy a lány mellett térdelt és egy vakító fénynyaláb lövellt ki az ujjaiból, a lány pedig egy sikollyal felült.
- Mi a kurva élet?! – akadt ki James. Violet szívverése lassult. Ez megöli magát?
- Violet...? – nyögtem ki döbbenten.

Majd Viol arra kért, hogy adjak a lánynak vért, miközben saját magát gyengítve akarta megölni James-t. Ez hülye, ha megöli James-t, ő is meghal, mert nem elég erős!

- Elég! – kezdtem el rázogatni őt.
- Vidd el a lányt... – Ezek voltak az utolsó szavai, majd elájult.

- Úristen! Violet! – simítottam meg az arcát.

- Alice, mit csinálsz? – jelent meg Stefan.

- Én… ez most hosszú… Itasd meg a lányt a véreddel, próbáld meg elbájolni, és… tüntesd el a szemem elől – szipogtam, sírástól elfojtott hangon - Létszi, addig én… - nyeltem el a mondat végét és sírva kaptam a kezembe Violet-et, majd bőgve rohantam Rosemarie-hez. Vadul nyomtam a csengőt, mire a túloldalról már vagy ötször lehetett hallani, hogy „Nyitom, nyitom!”, de a kezem a csengőre tapadt, és összeestem Violet-tel a karomban. Majd a boszimama kinyitotta az ajtót.

- Alice?! Uramisten, mi történt? - lépett ki rögtön a teraszra, majd leguggolt az unokájához.

- Éhéhén… Vihioholehet… - próbáltam valamit kipréselni magamból.

- Alice, nyugodj meg, kérlek és mondj valami értelmeset is, mert így nem tudok mit tenni.

Hozzám akart érni, hogy lenyugtasson, de én oldalra léptem. 
- Violet… Azt hiszem meggyógyított egy lányt, és közben James-t is meg akarta ölni, de nem sikerült neki. Azt hiszem. A lány viszont már él, én viszont… Violet… Violet is él, csak gyenge, tegyen valamit! Kérem! – zokogtam.

- Várj, lassíts! - kérte. - Mi az, hogy "a lány már él"? Azelőtt halott volt? És különben is mi történt? - Hirtelen meglátta Violet alkarján a két fognyomot, majd elkomorodva nézett fel rám. - És mi ez itt?

- Csináljon már valamit… - mondtam kicsit hangosabban, a földet bámultam, vagyis inkább Violet-et, ahogy lassul a szív verése. És éreztem, ahogy elvörösödik a szemem. A vérszomj már éppen eluralkodott volna rajtam, amikor nyeltem egy nagyot és nagy levegőt vettem.

 Rosemarie nagy nehezen betámolyogatta Viol-t a házba, mert alig akartam elengedni a boszikám, majd a nagyi visszajött, de csak a küszöbig.
- Magyarázattal tartozol nekem, Alice. És a tartozásokat mindig begyűjtöm, előbb vagy utóbb - mondta komolyan. - De köszönöm, hogy hazahoztad őt - enyhült meg. - További szép napot, és üdvözlöm Simon-t! - mondta, majd eltűnt az ajtó mögött.

 Most komolyan? További szép napot? Ez lehetne az év poénja is… Rosemarie utál, mert éppenséggel majdnem megöltem az unokáját. Hazavágtattam. Otthon mindent elmeséltem, hogy mi történt, és elmondtam Simon-nak, hogy Rosemarie üdvözli őt.

- Saját kezűleg fogom kinyírni James-t – dühöngött Jasper.

- Nem hinném… - fúrtam a fejem a párnába.

Este lezuhanyoztam, majd kidőltem az ágyon.

- Jobban vagy? – tornyosult felém Jasper.

- Most már az hiszem, igen – mosolyogtam rá. Jasper meg akart csókolni, de én oldalra fordítottam a fejem. Ezt nem tudom most megtenni.

- Mi a baj Alice? – tornyosult ismét felém.

- Én… - haboztam.

- Nem akarod a csókot? – simította meg a tincseim a meglepődött Jass.

- De, csak…

- Csak?

- Nincs hozzá gusztusom.

- Hogy-hogy?

- Tudod az erdőben… - vettem egy nagy levegőt - Megcsókoltam James-t, hogy több vérhez jussak… - ösztönösen behunytam szemem, mert féltem Jasper reakciójától. Már meg is könnyeztem.

- Alice, nyugi – simította meg az arcom. Istenem, annyira megértő. – Éreztél valamit, amikor megcsókoltad? – kérdezte meg hirtelen.

- Igen. Undort és vágyódást a vér iránt.

- Szóval nem szereted?!

- Nem, sőt, egyenesen utálom. Téged viszont szeretlek – néztem rá csillogó szemekkel.

- Én meg imádlak – csókolt meg.

Most már nyugodtan, szenvedélyesen csókoltam őt vissza. Este viszont nem bírtam aludni. Inkább a kertben sétálgattam és azon agyaltam, hogy beszélni kéne Rosemarie-vel, de nem akarom hajnalban zavarni, amúgy is lelkiismeret furdalásom van, és azóta síró görcsöt kapok, ha eszembe jut valami történés az erdőből.

 Végül is, elhatároztam, hogy majd holnap délután, most alapból se vagyok túl fényes hangulatban.

~*~

Péntek van. Október elseje. Új hónap. Ideje mindent tisztázni. Mivel az első óránk lyukas volt, Jasper-t a suliban hagyva mentem Violet elé. Sikerült teljesen a ház elé érnem.

- Bocsánat a tegnapi miatt – üdvözöltem a barátnőm. Kicsit feszülten és talán félve nézett rám.
- Szia - biccentett először is. - Hát... szerencsére nem történt nagy baj... - pillantott a földre.

- Violet – nyúltam félve az arcához. Kicsit megremegett. – Én sose tudnálak bántani – emeltem fel az állát, hogy a szemembe nézzen és érezze - Jól vagy? – ült aggodalom a szemembe.

- Ha azt mondom jól, akkor hazudok. Ha meg azt, hogy nem, akkor haragszom rád. Igen is, meg nem is - sóhajtott fel. - De... ugye már te is jól vagy?

- Figyelj elhiszem, hogy haragszol rám valamennyire, de ez a harag tegnap kezdődött tudtommal. Akkor miért nem mondtad el, hogy az a rohadék Henry Holmes, majdnem megölt a saját lakásodban?

 Meglepett szemeket, és sápadt arcot kaptam reakcióként, na meg egy elkapott tekintetet.
- Megértem, hogy ezért neheztelsz... de ti vámpírok, annyira intenzíven reagáltok mindenre. Amikor múltkor majdnem megölt, mit tettetek? Főleg Damon... nem akartam, hogy ez megismétlődjön. 
- De a vadászodat véded! - borultam ki. 
- Igen, ez sajnos igaz. A természeti csapások is a természethez tartoznak, akiket védenem kell. Nem várom el tőled, hogy ezt megértsd - pillantott rám komolyan. Csak most éreztem, hogy most mennyivel távolabb is kerültünk egymástól. 

- Soha nem lesz már semmi a régi - csúszott ki a számon. A vérnek ára van! Kaptam a véréből, de nagy árat fizettem érte. Ez az ár pedig jelen pillanatban az egyik legféltettebb kincsem volt. Violet barátsága. De elveszítettem.

- Tessék? - na persze, Violet nem hallotta.

- Violet, én nem akarok veled veszekedni, mert azt utálom, de leszögeznék valamit. Damon ártatlant akart ölni, ami nem újdonság - "és nem is lesz ez másképp sose", raktam hozzá magamban - De Violet, én cseppet sem ártatlan embert bántottam, hanem egy gyilkost, aki még mindig él - hála az ellenszélnek, amit azóta se tudok, honnan jött - És így hogy tőle kellett megtudnom, csak jobban kiakasztott... - upsz. 

- Hogy mi? - fortyant fel barátnőm. Persze az utolsó mondatom remek kitérés arról, hogy Damon ölt ártatlant és nem én!!! - Ezt nem hiszem el! Védeni próbálom a hátsóját, erre saját maga alatt vágja a fát - vágta a táskáját a földhöz. 

 Gondolkodtam, hogy sírjak vagy nevessek?! Sírnék és minden tücsköt, bogarat Violet fejéhez vágnék, hiszen, még mindig nem bírom megérteni, hogy mi a kurva életért védi a rohadt vadászát. Viszont eszembe jutott, hogy a drága vadászbástya végül is meg lett félemlítve, azért mondta el. Ezen kicsit elmosolyodtam, sőt, halkan kuncogni kezdtem. Mi több Violet, olyan aranyosan dühöngött, hogy azon is kuncognom kellett. Na meg, elképzeltem, hogy Henry Holmes a fa tetején van és maga alatt vágja a fát. Amúgy meg álszent vagyok. Ideje nevetnem. Viol idegesen rám pillantott, de jókedvemet látva ő is nevetésben tört ki.
- Szent a béke? - kérdezte. Talán tényleg nem veszettem el?

- Felőlem - vontam meg ridegen a vállam. - Hülyültem. Tegnap óta erre vártam! - ugrottam a nyakába. Ő boldogan ölelt vissza, de amikor elengedett, hirtelen a komoly és szomorkás arca villant elém, amit nagyon nem szerettem.
- De... Damon-nek egy szót sem! - emelte fel a mutatóujját.
- Rendben... - sóhajtottam. Kussolok, de legszívesebben most azonnal kitálalnék mindent és még boldogan segítenék is gyilkolni. Ajaj, ez már nagyon nem én vagyok… - Még mindig haragszol rá?
- Egy részem igen - vonta meg a vállát. - A másiknak meg...
- Hiányzik - egészítettem ki. Ezek ketten le sem tudnák tagadni, hogy fülig belezúgtak egymásba... eh... 

Jasper szemszöge:

Becsengő előtt épp a folyosón voltam, amikor megéreztem Violet illatát, és megfordultam, hogy szembe legyek a boszival. Lefogtam a két vállánál, szóval a mellkasomba szaladt.
- Ünneprontó... – nyafogta.
- Mivel érdemeltem ki ezt a fogadtatást? – vigyorodtam el, majd elengedtem. 
- Mondjuk azzal, hogy eltitkoltad Alice dühének az okát – durcizott be. Én zavartan megvakartam a tarkómat. De abba bele sem gondolt, hogy miért nem mondtam el???
- Tudnánk valahol nyugodtan beszélni? – kérdezett rá, oldalra nézve.
- Itt nem jó? – kérdeztem. Megrázta a fejét. – Akkor keressünk egy üres termet.
 Bementünk a kémia előadóba, ő pedig hezitálás nélkül kezdte el a beszélgetést.
- Miért kell valójában Damon-nak Stefan gyűrűje? – tette karba a kezét.

Oh, most hirtelen, már ez is érdekli? Tényleg ki lehet akadva Damon-re, ha ezt velem beszéli meg, és nem a vámpír pasijával… Nekem meg kussolnom kéne…

- Mert nincs meg a sajátja – vontam meg végül a vállam.
- Ezt tudom. Azt akarom megtudni, hogy miért nincs meg és hol van.
- Nem tudom – néztem vissza rá.
- Hazudsz. – Sunyi tekintettel lépett hozzám egész közel.
- Violet, neked üldözési mániád van – toltam hátrébb. Elmosolyodott.
- Pár hete még azt akartad, hogy ne bízzak benned. Hát tessék. Nem bízok benne, hogy az igazat mondod, Jasper. – Baszd meg!
- Nem mondhatom el. Damon kinyírna – suttogtam.
- Óh, most megint itt tartunk? – pimaszkodott. – Legalább Stefan érdekében mondd el. Kitudja, talán vissza tudnám szerezni, és akkor ő is visszakapná a saját gyűrűjét.
- Hát jó, legyen – adtam meg magam. Ha ennyire naiv, elszánt és hajtathatatlan, akkor tudja csak meg, hogy elmebeteg, hidegvérű gyilkossal van dolga. – De nem fog tetszeni – szögeztem le előre.
- Meg tudok vele birkózni, hidd el. – bocs, nem hiszem - Alice mesélt a tegnapról, nem?
- De. És ez hasonló lesz. Szóval, Damon kinyírt egy lányt, de valahogy a zsaruk megtudták, hogy mi van készülőben, ő meg a sietségben elhagyta a gyűrűt. Közben a vámpírvadászok látták a hulla nyakán a fognyomokat, és Edwin a kapcsolatainak hála televasfüvezte a rendőröket. Ha Damon érte megy, nem jön ki onnan. – Meg lenne könnyítve a dolgunk… - Ha csak valahogy megfújja a bizonyítékot, az maga lesz a bizonyíték. Most boldog vagy? – kérdeztem feldúlva.
 Nem, mi? De te akartad. Végre megtudod, hogy ki is valójában a pasid…
 Láttam ahogy egy hatalmasat nyel. Kétségbe volt esve, és a szeme könnybe lábadt. 
- Köszönöm az őszinteséget... – szólalt meg reszketegen.
- Te akartad az igazságot. Vagy hazudtam volna inkább? – kérdeztem ironikusan, megsértve és egy kis elfojtott dühvel.

Könnyei lecsordultak. Egy apró, hamis mosolyt villantva rázta meg a fejét, majd egy szó nélkül kiment az előadóból. Nagylevegőt véve mentem ki én is.

- Hát te meg mit műveltél Violet-tel ott bent? – vigyorgott Stefan.

- Húzz a francba – bokszoltam a vállába mosolyogva.

- Na de most komolyan – lett hirtelen komoly.

- Biztos hallani akarod? – tettem fel egy nagyon ravasz mosolyt.

- Jasper… - fújt egyet Stef.

- Szarban vagyunk – mondtam csak ennyit, mire Stefan mindent levágott.

- Na ne.

- Na de. Mindent elmondtam Violet-nek.

- Miért?

- Figyelj, így is telehazudtuk minden szarral a fejét. Most csalódott a pasijában. Ideje, hogy mindent  megtudjon és ezzel már hátha gyorsítani tudjuk az eseményeket. Unom ezt a játékot vetted? A hazudozás nem az én asztalom. Amúgy meg, október elseje van. Ideje minden létező baromságot tisztázni. Szóval üzenem Damon-nek, hogy ha a kis barátnője letámadná őt, akkor tudja, hogy a tehetetlen nevet nem a huszár viseli. Ja, és ha bántani meri Alice-t, addig él!

- Ugye tudod, hogy mibe keveredtél, Jasper?

- Én ne tudnám? Hidd el, Damon már nem is olyan kemény, mint volt. Szerelmes és a szerelme legyengítette egy kicsikét… Megtanult ismét érezni. Ez most már véglegesen kifejlődött nála.

- Mintha egy gyerekről lenne szó.

- Igen. Egy óriás csecsemőről van szó – vigyorogtam, mire becsengettek.

- Vigyázz magadra Jasper! – intett Stef.

- Te is – intettem vissza – Ja, és add át az üzenetem Damon-nek!

Alice szemszöge:

 Matek után gyorsan vágtattam ki a teremből. Túl gyorsan, hiszen neki ütköztem Henry Holmes-nak. Ami nála voltak könyvek lepotyogtak a földre. Bakker, hogy lehetek ennyire szerencsétlen? Ja vagy ki is kéne nyögnöm valamit? „Rohadék…” Felnéztem rá.

- Bocsánat – szólaltam meg.

- Semmi baj – mosolygott. -.-” Reméltem is.

- Izé, segítek összeszedni - nyúltam egy könyvkupacért.

Amennyire mázlista vagyok, persze ő is akkor nyúlt érte, vagyis a keze az enyémre csúszott. Bassza meg… =/ Éppen csak, hogy hozzámért, a kezem már el is rántottam a könyvvel együtt. Tekintetéből áradt az értetlenség. De nem tudtam ezzel foglalkozni, hiszen a könyvből - amit elrántottam –, kiszáguldott egy CD. Gyorsan felkaptam, és ledermedtem, mivel ez állt a borítón: A boszorkány halála. Hirtelen egy kép is beugrott. Egy körtűz és a közepén van Violet. De nem igazán tudtam megállapítani milyen állapotban volt, mert csak rövid időre ugrott be a kép.

- Alice jól vagy?

- Öm – nyilvánultam meg, ismét nagyon értelmesen. – Azt hiszem ez még az Öné. Én viszont, most megyek. Viszlát – nyomtam a könyvkupac tetejére a CD-t, figyelmen kívül hagyva a kérdését.

Visszafele a miniszoknyás Carmen elállta az utam.

- Hogy mersz romantikázni az én Henrymmel? – Leüthetem?!

- Én? Romantikázni? Azzal? – néztem Holmes-ra, aki még mindig egyhelyben állt. Ezzel mi van? Na, mindegy. Nem is érdekel…

- Láttam, ahogy megfogja a kezed, még éppen csak, hogy meg nem csókolt… - ELÉG!

- Na, idefigyelj! – emeltem fel a hangom, hogy elkussoltassam, majd újra lehalkítottam magam. - Nekem nem az esetem Henry értve vagyok? Nekem itt van Jasper, és ha meg nem tetszik valami, le lehet kopni, te kis…

- Alice – csukta le kezeivel a szemem Jasper.

Befogta a számat és magához húzott, majd maga felé fordított.

- Alice, nézz rám! – emelte fel a fejem.

- Jasper… - néztem rá.

- Csss, nyugi. – nyugtatott le. – Vegyél nagy levegőket.

Vettem vagy két nagy levegőt, és megláttam, hogy jön Edwin.

- Csókolj meg – öleltem meg szorosan.

- Rendben – tapadt az ajkaimra Jasper.

- Éhes vagyok. – váltam el tőle.

- Nem. Csak ideges. Nem lesz baj Alice. Nyugi – csókolt meg ismét.

~*~

Ének után kiültem a folyosóra, és amikor becsengettek é nem mentem be drámára, hanem kint maradtam. Mondtam Jasper-nek, hogy maradjon bent, majd megyek én is.

- Alice? – hallottam meg Elizabeth Miller hangját.

- Tanárnő? – néztem rá hirtelen.

- Megijesztettelek? – kérdezte aranyosan és megfogta a kezem, ahogy leült mellém.

- Őszintén? – mosolyogtam – Meglepődtem, nem számítottam senkire.

- Hogy-hogy nem vagy drámán? Nem vagy jól? - megráztam a fejem - Egész nap, sőt a héten elég fura voltál, szóval főztem neked egy kis teát, amitől remélem, jobban leszel. – Nem is hagyta, hogy megszólaljak. Csak mondta és mondta, majd a kezembe nyomta a friss teát.

- Köszönöm, de nem kellett volna – vettem el.

- Idd csak meg, hidd el, segíteni fog.

- Köszönöm – kortyoltam a teába. – Ez nagyon finom. Milyen tea?

- Az én titkos receptem – kacsintott.

- Hát, rendben. – mosolyodtam el, majd megittam az egész teát.

Éreztem, hogy tényleg újra önmagam vagyok, és erőre kaptam. Majd hirtelen temérdek vasfű kezdte el a torkom marni, és fulladozni kezdtem, ekkor jelent meg Edwin.

- Alice, jól vagy? – fogta meg a kezem az osztályfőnök, én meg megpróbáltam nagyokat lélegezni.

- Tényleg Alice, jól vagy? – kérdezte meg Edwin is.

 Elizabeth rohadtul megvető pillantással nézett Edwin-re, akinek a reakcióját már nem tudtam lekapni, mert éppen a halálomon voltam, és azon, hogy kinyögjek valamit.

- Persze – mondtam cérna vékony hangon, majd éreztem, hogy hirtelen normálisan tudok beszélni. – Csak félrenyeltem – mosolyogtam rá Edwin-re.

- Drágám akkor indulunk? – jelent meg hirtelen Mrs. Harrison.

- Persze, mehetünk – mondta meglepődve Mr. Harrison és távoztak.

- Alice, biztos jól vagy már? – kérdezte Ms. Miller, amikor felálltam.

- Most már, remekül. – Nem hazudtam. – Köszönöm még egyszer a teát.

- Alice – szólított meg ismét az ofő, amikor indulni készültem – Ha bármi bajod van, szólj nekem és segítek, ha tudok – állt fel ő is.

- Köszönöm, de nem tud segíteni – hajtottam le a fejem. – Még egyszer köszönöm a teát. Viszlát.

- Szia Alice – köszönt el ő is, majd a dzsekijét magára kapva ment le a lépcsőn, én meg az órára.

~*~

Este egyszerűen úgy éreztem, hogy nem bírok magammal, innom kell még pedig sürgősen. Elindultam sétálni és láttam, hogy jön egy kocsi. Elég lassan jött, szóval megálltam a kocsi előtt. A kocsi megállt és kiszállt belőle egy szőke lány.

- Ö, szia – szólalt meg kicsit félénken. – Te itt laksz?

- A környéken – mondtam, az illattal küszködve.

- Eltévedtem. Tudnál segíteni? – kérdezte.

Az éhség elvakított, és már csak a csajt láttam vérrel borítva.

- Nekem jobb tervem van – mondtam, majd rávettem magam.

Amikor már a végén jártam, ismerős hangot hallottam magam mögül.

- Alice? – kérdezte.

- Damon? – löktem le a lányt.

- Hagyd békén! – kiáltott rám.

- Miért? És te? Neked szabad?

Tekintetem Violet-re siklott. Ez iszonyú. Ismét kajaként tekintek a legjobb barátnőmre. Annyi különbséggel, hogy most erősebb a vágy, nagyon is.

- Alice – mondta újra a nevem, majd csak azt vettem észre, hogy a kezeim leszorítva a földhöz vannak nyomva, felettem meg Damon van. – Elég! Nyugi! – ismételgette.

- Hihetetlen, hogy milyen kétszínű vagy! – sziszegtem rá. – Én nem vadászhatok emberre, de te ezt teszed naponta, vagy kétnaponta, vagy mit tudjam én hány naponta. Violet-tel is ezt fogod tenni miután sikerül… - mondtam ingerülten, miközben szabadulni próbáltam.

Majd Damon, akkora pofont kevert le, hogy elájultam.

Videóóóóóóóó! (=