36. Fejezet ~ Nincs visszaút

Sziasztok!

Íme az új fejezet! 

Újabb megválaszolatlan Miért? kérdések tűnek fel a fejezetben.

Persze, a mi kis Alice-ünk nem a nyugodtságáról híres, ami még nagyobb problémát szül, pedig ő csak el szeretné azt érni, hogy mindenki megkapja azt, amit megérdemel... 
~ És persze még mindig keressük a választ arra a kérdésre, hogy Alice és Violet barátsága tényleg mindent kibír? 

Henry Holmes pedig agyba főbe szervezkedik, hogy Edwinről már ne is beszéljünk...

Viszont ami jó hír lehet, hogy mindjárt jön az első könyv zárófejezete.
(Egy bónusz és egy sima fejezet után ^^)

Jó olvasást!

Puszi: Alice és Violet

*Október 6. Szerda reggel*

Alice szemszöge:

- Íme, itt látható a természet védelmezője...! – üdvözöltem reggel Violet-et.

- Alice, kérlek... – sóhajtotta.
- Engem, mire? Hisz megvédted ezt a vadbarmot, és segítettél a mocskos terve megvalósításában! – Ez nem.. nem lehet igaz. Csak álmodok! 
- Khm... – köhintett az a vadbarom. – Én is itt vagyok.
- Sajnos! – mondtam ki gondolkozás nélkül.

Persze, Violet kijelentette, hogy engem is véd, majd leszögeztem, hogy magának hazudik, mert csak is Damon miatt tette, mert szereti őt… Majd vergődött egy sort.

- De ez a rohadék embert ölt! – mutattam Damon-re. Tudom, ez fáj a boszinak a legjobban!

- Te is – vágott vissza halkan Violet. Ez… Most uralkodok magamon, hogy ne tegyek olyat, amit azon nyomban meg is bánnék…

- Most képes voltál ezzel visszavágni? – könnyeztem meg. – Az James miatt volt.
Majd kijelentette, hogy leszarja, a lényeg, hogy embert öltem, hát pukkadjon akkor meg! De nem. Mi a fenét művelek? Hisz ez az, amitől féltem, amit soha nem akartam elérni! Veszekedni Violet-tel… Miért? Miért kell most ezt tennünk? Damon Salvatore miatt van, szóval… Ha tetszik Violet-nek, ha nem, ki fogom nyírni! Vagy inkább nyíratni?!

- Violet, én csak téged akarlak védeni... – szólaltam meg a könnyeimmel küszködve.
Hosszú szónoklat után kimondott valamit, ami már rég lappangott benne.

- Ideje lenne most már lenyelned, hogy szeretjük egymást... – törölte le a könnyeit.
- Pontosan – suttogta Damon vámpírhalkan. – Ahogy mondta.
- Te utolsó, hazug, mocskos... – morogtam Damon-re, majd leesett, hogy megint csak én vagyok a hisztis picsa, mert Violet nem hallotta, amit ez a kétszínű rohadék mondott.
- Nem unod még? Egy hónapja folyton-folyvást ugyanazért jár a szád nekem. – csak mert igazam van! – Lásd be, hogy összekeversz valakivel, akinek bűntudata van. – Nem hazudott még eleget? Értem én! Szóval játszik, hát jó!

- Ja, mert neked nincsenek érzéseid, mi? – dobtam vissza a labdát.
- Vannak, de azért nem viszem túlzásba. Nem akarnék halálosan megmenteni valakit, akit csupán egy hónapja ismerek, pusztán azért, mert barátok vagyunk. 
- Akkor nagyon tudlak sajnálni. Szörnyeteg – mondtam majd elviharoztam.

~*~

- Boldog vagy? – üdvözöltem suli után Damon-t.

- Nem unod még, hogy…? – kezdett nagy flegmaságba a vadbarmok királya.

- Hogy csak fenyegetlek, de mindig életben hagylak?! De unom hidd el. Ezért most, változik a terv – közelítettem felé lassan – Utolsó kívánság? – kaptam fel a földről egy szép vastag faágat.

- Fordulj meg! – mondta kicsit meglepődötten és vészjóslóan. De tuti, hogy csak álca!

- Nem fogsz átverni és hátba támadni, te rohadt vadbarom, te gerinctelen féreg, te… - közelítettem felé, majd megszorítottam a torkát.

- Alice? Damon? – hallottam egy meglepett ismerős hangot és az ágat leejtettem a földre.

- Ta…tanárnő? – fordultam meg. Elizabeth Miller, az osztályfőnököm.

- Mit kerestek ti itt? – kérdezte, még mindig döbbenten.

- Ezt én is kérdezhetném. – dünnyögött vámpírhalkan Damon és karba tette a kezeit.

- Jól vagytok? – érdeklődött tovább – Alice! Bántott téged Salvatore?

- Már elnézést, de ő rontott nekem. – szólalt meg kissé ingerülten Damon.

- Tulajdonképpen…, nem pontosan engem. Csak… Mindegy jól vagyok – dadogtam, majd Damon felé fordultam – Elmentem, ha bántani mered, ha csak egy ujjal is hozzáérsz… Kinyírlak és ez már nem csak ígéret! Ezt jobb, ha megjegyzed Damon Salvatore!

- Bocsánat tanárnő, ez nem én vagyok… Jó éjt! – futottam volna el, de hozzáértem a tanárnőhöz és hirtelen egy látomásom lett.

„- Mama! Tényleg… tényleg te vagy az? – kérdeztem zaklatottan. És igen ő volt. Teljes nagyságban és… élve.

- Igen én vagyok az Mary. Köszönöm neked Elizabeth…”

A látomásom egyre halkabb és halkabb lett.

- Jól vagy Alice? – vette fel velem a szemkontaktust az osztályfőnök.

- Amennyire ilyenkor jól lehet lenni… - rohantam el bőgve.

Nem értem. Én nem az álmaimat, hanem a jövőt szoktam látni. Mama pedig nem… nem láthatom őt élve, hisz már meghalt… Akkor már szellemként láttam volna, de nem volt szellem. És miért úgy láttam, hogy Elizabeth-hez értem hozzá? És mit köszönt neki a nagyi? És miért?

~*~

Otthon, egyszer csak úgy döntöttem, hogy elegem van.

- Elegem van ebből… - vágtam földhöz a töri füzetem.

- Én se rajongok a töriért. – mosolygott Jasper.

Kicsit vidámabb is lettem. Persze nekem nem ebből lett elegem, hanem abból, hogy Damon nyert, mert végül is nyert… A harcot megnyerte, de a háború még csak most jön!

- Friss levegőre van szükségem. Sétálok egyet. Ugye megleszel egyedül? – kacérkodtam egy sort vidáman Jasper-rel.

- Nem is tudom hölgyem, sokáig óhajt odalenni? – húzott magához Jass.

- Hát nem is tudom. Mivel maga nélkül szándékozom elmenni, ezért nem. – simogattam szerelmem testét. – Nem leszek sokáig. – csókoltam meg. - Még meglepetésem van az ön számára. – kacérkodtam még egy kicsit, majd kacsintva elindultam a rendőrségre.

- Jó napot! – köszöntem a rendőrfőnöknek.

- Alice? – érintett meg hátulról egy kéz. A hideg kirázott. – Te vagy az? – Megremegtem.

 Hátra fordultam. Jól éreztem. Ez bizony Henry Holmes.

- Mi járatban vagy erre? – kérdezte, amikor lesepertem a kezeit a vállamról.

- Én, csak mondani akarok valamit…

- Talán csak nincs valami baj? – kérdezte és mielőtt még a kezét a vállamra rakta volna hátra léptem.

- Semmi különös. – mondtam. Majd pont neki fogom elmondani miről van szó. És amúgy meg Ő mit keres itt??? Boszorkányt akart bejelenteni vagy mi?

- Rendben, akkor én most megyek is… Szia és légy jó!

- Viszlát. – mondtam kicsit talán flegmán. Odamentem a pulthoz. – Jó estét. Szeretnék bejelentést tenni. - mosolyogtam, de komoly is voltam egyben.
- Hogyne - mosolygott rám a férfi. - Mivel kapcsolatban?

- Hát, öm... Egy bizonyos gyűrűvel kapcsolatban... - Erre az ürge felvonta az egyik szemöldökét.
- Melyikkel is?

- Ami egy gyilkosságról való. Azt hiszem augusztusban történt, vagy ott körül - gondolkoztam, hisz már szeptember elsején megvolt ez a szarság, szóval szeptember előtt kellett történnie az ügynek...
- Rendben, nyugodj meg - szólt halkan a zsaru. - Ez nem az én hatásköröm, szóval... Mr. Harrison! - kiáltott hátra. Bennem még a vér is meghűlt egy pillanatra. Edwin egy rendőr?!!
- Mi az? - jött elő egy öreg fazon, valódi Edwin hasonmás. De hála az égnek nem ő volt.
- Morris, ennek a kishölgynek információ vannak arról a gyűrűről.

Na, jó azt hiszem... Ugye nem Edwin Harrison ikertesója? Nem, nyugi Alice csak... névrokon és... ijesztően hasonlítanak... 
- Rendben. De először kérnék tőled egy nevet, kislányom. - Kislányom?! Jesszusom, ez ijesztő.

- A-Alice Cullen - dadogtam el. Ő meg lefirkantotta valami jegyzettömbbe.

- Oké, Alice. Csupa fül vagyok - mosolygott rám. Ijesztően.

- Azt hiszem, rövid és lényegre törő leszek. A gyűrű gazdája neve Damon Salvatore - hirtelen, elfogott egy érzés miszerint ezt most nem kellett volna elmondanom. Mi több, úgy érzem, mint ha magának Edwin Harrison-nak mondtam volna.
- Aha. És van erre bárminemű bizonyítékod? - pillantott fel rám. 

- Tulajdonképpen, kézzel fogható nincs - gondolkoztam el, majd ravasz vigyort tettem az arcomra. - De azt hiszem, még nem túl sok bejelentő érkezett... És, ha már csak rendőri szemmel nézem ezt az egészet, szerintem elég nagy badarság lenne figyelmen kívül hagyni ezt a nevet... Nem de?
 Komor szemeket kaptam viszonzásul, amik egyszerre jelentettek mindent és semmit.
- Gondolom jól ismered az illetőt, ha tudod, hogy az övé a gyűrű. Biztos jó okod van őt lebuktatni...

- Ha már itt vagyok, annyit még elárulok, hogy igen. Jól ismerem. Sajnos. Egy rohadt vadállat! - lettem hirtelen dühös, féltem, hogy a szemem vörös lesz szóval lehunytam a szemem és magam nyugtattam, de eközben vasfű szagát éreztem meg. Rohadt intenzív lett hirtelen és forogni kezdett a szoba, szóval hirtelen fenékre huppantam. Bassza meg...! 
- Hékás, jól vagy? - kérdezte aggódva az idős rendőr. Eh, na jó, ő más mint Edwin. Ő már táncra perdült volna örömében. De lehet, hogy szimplán egy tűzijátékkal beérte volna.
- Öm, igen, csak... kezelni kell még a dührohamaim - vakartam meg zavartan a tarkóm. Honnan jött a verbéna szaga?
 Morris felügyelő csak elmosolyodott, bár elég furán.
- Értem. Hát, köszönöm szépen a segítséget, Alice Cullen. Kint a recepción add meg az adataid, és ha lesz valami, majd értesítünk - kacsintott rám.

- Rendben - tápászkodtam fel - Köszönöm, de lenne egy kérdésem.

- Mi? - Mit keresett itt Henry Holmes? És miért bűzlik verbénától az őrs?

- Csak... Á, mindegy, felejtsék el... További szép estét. - mosolyogtam halványan.

Amikor hazaértem, egy Stefant láttam a kanapén ülve Jasper-rel beszélni.

- Megzavartam valamit? – viccelődtem.

- Igazából téged vártunk. – mosolygott Stef, majd felállt a kanapéról.

- Hüm? – mosolyogtam.

- Tessék – adta a kezembe a medálom – Köszönöm, hogy átadtad nekem, de már nincs rá szükségem, mert az elmebeteg testvérem visszaadta a gyűrűm.

- Nincs mit Stefan – öleltem meg – nincs mit – suttogtam.

- Baj van Alice? – kérdezte Stef, amikor ellépett tőlem.

- Délután egyedül hagytam azt a vadbarom bratyód az ofőmmel és félek, hogy bántotta…

- Elizabeth Miller miatt, te csak ne aggódj – borzolt meg – Szívós nő! Tud magára vigyázni.

- Na idefigyelj te…! – ugráltam, hogy megborzoljam én is a haját.

- Ne is fáradj. – vigyorgott. Jasper csak kuncogott.

- Oh, akkor se nyertél! – mosolyogtam ravaszan, majd az erőmmel rálöktem a kanapéra, persze csak finoman. Ráültem a karfára és agyon borzoltam Stefan-t. – Szóval? – mosolyogtam.

- Ön nyert! – vigyorgott újra.

- Köhöm-köhöm. Ti mit is műveltek pontosan? – érdeklődött Jasper.

- Ugyan Jass, csak nem féltékeny vagy? – öltöttem rá nyelvet.

- Van rá okom? – kérdezett rá.

- Hááát… - vigyorogtam, majd vámpírgyorsasággal teremtem az ölében és jó hosszasan megcsókoltam. – Szerintem nem – mosolyogtam.

- De édesek vagytok – szólt Stefan – De azt hiszem, hogy megyek.

- Kikísérlek. – pattantam fel.

- Köszi. – válaszolt Stef, majd elköszönt Jasper-től és megállt a bejárati ajtó előtt – Mi a baj?

- Üdvözlöm Elenát. – mosolyogtam.

- Ezen kívül?

- Aggódom, az ofőm miatt. Kérlek, tudd meg Damon-től, hogy mit tett vele és küldj egy SMS-t, hogy él-e még.

- Jól van Alice megteszem, de csak, ha most azonnal megnyugszol.

- Köszi-köszi-köszi. – ugortam ismét a nyakába.

- Semmiség – ölelt vissza – Jó éjt!

- Neked is. – csuktam be az ajtót.

- Szóval? – állt karba tett kezekkel Jasper.

- Meglepetést ígértem, mielőtt elmentem. – kacérkodtam.

- Jó vagy kellemetlen meglepetés lesz? – jött felém lassan Jass.

- Naaagyon jó!

Lassan mentünk egymás felé és útközben szabadultunk meg a ruháinktól. Amikor már nem bírtam a lassított felvételt, Jasper nyakába ugrottam és a falnak vágódtunk.

- Jasper – sóhajtottam – Szeretlek, és bocs, hogy nem mondtam elégszer.

- Épp elégszer mondtad – csókolt vissza – Imádlak – döntött le az ágyra.

Forró csókokkal lepte el a testem, majd eggyé váltunk. Szerelmünk vad ritmusával éltük át az éjszakát.

*Csütörtök*

Egy napnál tovább nem bírtam, ezért elindultam Violet elé. A háza előtt vártam őt a lépcsőn ülve.

- Alice? – csodálkozott Violet, de a hangjában érezhető volt még egy pici harag.

- Violet. Tudom nem tanácsos így kezdeni egy mondatot, és haragszol rám. Okkal. De hallgass meg kérlek. Én… Rövid leszek. Csak bocsánatot szeretnék kérni. Bocsánat, hogy tegnap reggel úgy letámadtalak és hogy - szerinted - folyton ok nélkül szidtam Damon-t.

- Megbocsátok. – mosolygott Violet, de még mindig várt egy valamire.

- Köszönöm. – mosolyogtam és vártam egy ölelésre.

Violet is észrevehette, ezért megölelt, de még mindig feszült volt. Hát jó…

- Lenyelem, hogy szeretitek egymást… - mondtam a sírástól elfojtott hangon.

Erre Violet szorosabban megölelt és egy Köszönömöt suttogott. Belül szétmart a düh, a kétségbeesés, az, hogy hazudok a barátnőmnek és a bőgés akart kitörni belőlem. Majd ezek következtében elkezdtem halkan pityeregni és Violet hátára csöppent egy könnycseppem, amit lehet, hogy nem is érzékelt.

- Amit hétfőn annyira el akartál mondani... – vált el tőlem lassan és újra csak feszülten – Köze van apámhoz és a hétfő estéhez? – láttam, hogy a szeme megtelik könnyekkel.

- Hát, ha a hétfő este alatt azt érted, hogy apukád elolvasta Henry Holmes levelét és megnézte a képet… Akkor igen köze van.

Ismét két érzelem kerített hatalmába, szomorúság és düh. Düh, mert Damon miatt nem tudtam elmondani ezt. Szomorúság, mert nem tudtam megvédeni a barátnőm. Aki jelen pillanatban talán még nálam is fehérebbé vált, és ha nem lett volna ott neki kapaszkodónak a kerítés, biztosan összeesik.
- Henry írta a levelet?! - kérdezte vészjósló hangon. Bólintottam.
- Igen, én megláttam kilógni egy könyvéből, és...
- De hát miért nem mondtad el? - esett nekem. Na, gondoltam. Már épp mondani akartam, hogy amiatt a szemétláda miatt, de Viol a szavamba vágott. - Nem, ne fogd Damon-re! Igazán mondhattad volna előtte is, hiszen nem akármiről volt szó, Alice! - eredtek el a könnyei. - De te csak elrohantál...

- Pedig igen is ezt mondom. Damon miatt nem tudtam elmondani. Nem akartam ott bent mondani, mert Henry is a közelben volt... 

- De Damon is kijöhetett volna. Alice, ha igazán akartad volna, a tudtomra adtad volna! Tőlem aztán füstjelekkel is próbálkozhattál volna... - Itt egy pillanatra mosolyra görbült a szája, de rögtön sírt is tovább.

- Nem, oké. Elegem van, hogy mindenhol ott van, mi több, fogalmam sincs már mi az amit elmondhatok neked, főleg úgy, hogy ő is hallja.

- Tessék?

- Semmi... Szóval ideges voltam, és nem tudtam mit tegyek.
- Segítesz a barátnődön! Ezt teszed - nézett rám fájdalmasan, majd le a kavicsokra. - Valld be, hogy... egyszerűen az érthetetlen gyűlöleted és büszkeséged fontosabb volt annál, hogy elmondd.

- Azt mondtam, hogy lenyelem a szerelmetek és nem azt, hogy megkedvelem Damon-t ugye? - Violet fájdalmasan bólintott - Akkor figyelj az igazságra: Én ott pattogtam neked órán is, mert el akartam mondani. Szünetben is el akartam mondani, de megjelent Damon és nem állt szándékomban elrabolni téged tőle, mert nem volt kedvem újabb fenyegetéseket kapni... És lehet, hogy most ezzel is magam alatt vágom a fát, de már kész a csapda...
- Hallottad magad? - szűkült össze Violet szeme. - "Nem volt kedvem újabb fenyegetéseket kapni." Egyrészt ez hülyeség, mert már tudom az igazat, sőt, korrigáltam is, mert visszaszereztem a gyűrűjét. Másrészt pedig... látod, hogy igazam van? Nem voltál képes félretenni a sérelmeid értem.

- Bocs, hogy nem tudom elfelejteni, hogy majdnem végzett ok nélkül Jasper-rel, ráadásul még nekem is folyton-folyvást hazudnom kellett neked és nem tudtalak megvédeni. Mi több azt se tudom könnyen elfelejteni, hogy a saját testvérét tartotta fogságban csak mert... -megráztam a fejem - semmi. Nem szidom. Elegem van, hogy az utóbbi időkben mások miatt veszekszünk... - lábadt könnybe már nekem is a szemem... A sok gyűlölet, a félelem, hogy akár el is veszíthetem Violet-et, mert túl sokat jelent neki Damon... Pukkadjon már meg az a rohadék!!! Remélem a rendőrök ráuszítják a VV-ket.(vámpírvadászokat)
- Miért gondolja mindenki, hogy én olyan gyenge vagyok, hogy nem bírok megbírkózni a valósággal? - akadt ki ő. - El tudom fogadni, hogy mik vagytok, hogy mi vagyok, és hogy a világ rejtélyesebb hely, mint amilyennek valaha is gondoltam. Képzeld, képes vagyok rá! Fel tudtam dolgozni Damon viselt dolgait is, már amennyit tudok belőlük. Megértem, hogy elviselhetetlen volt nektek az a patthelyzet, amibe sodort titeket. De ha egy pillanatra tisztán látnál, Alice... akkor látnád, hogy tényleg törődik velem. És még ha nem is tudsz neki megbocsátani, de ne gyűlöld, mert velem mindvégig jól bánt... - halkult el. - Sosem bántott. - MERT HOLTAN NEM SOK HASZNÁD VETTE VOLNA! Ordítottam magamban - Ha viszont tovább folytatod ezt, akkor egy idő után meg fog fakulni a barátságunk, mert ha őt utálod, az nekem is fáj!

- Ez az, amit a legkevésbé szeretnék, de ne kérd tőlem, hogy szeressem, hiszen... Amit ő okozott nekünk amiatt ment majdnem tönkre a barátságunk. És mi egy szóval se mondtuk, hogy nem tudod magad megvédeni Violet, de mindenkinek jól jön egy segítő kéz, még akkor is, ha te azt hiszed, hogy az csak teher... Mindegy! Megígérem, - egy frászt - hogy nem fogom utálni Damon-t, ha bocsánatot kér...
- Szeretnék hinni neked... - szipogta.
- De nem tudsz - grimaszoltam egy szemöldökhúzással.
- Csak kérlek próbáld megérteni, mennyire fáj, hogy apa kidobott. És az, hogy nem tudtam neki elmagyarázni - törölte le a könnyeit. - De inkább induljunk a suliba. Még meg kell fojtanom Henry Holmes-t.

- Ne csinálj meggondolatlanságot. Biztos tele van tömve mandragórával, hogy még a közelébe se tudj menni!

- Ni csak kibeszél. - mosolygott Violet. Végre mosolyog! =)

Hirtelen megláttam Violet nyakán a sálat és irtó ravasz vigyor ült az arcomra.

- Min vigyorogsz? – mosolygott Viol.

Már éppen kimondtam volna, hogy „Mi ez a sál Önön Ms. Hetfield?”, de hamar rájöttem a válaszra. Damon. Szóval a természet tisztasága érdekében, inkább nem kérdeztem meg és a mosolyomat is elfújta a szél. Persze az álszent mosolyom fent maradt.

- Semmi, csak elgondolkoztam. – vontam meg a vállam.

- Szerintem inkább mondani akartál valamit… - bökött oldalba a boszi.

- Nem, dehogy. – mondtam kicsit erősebb hangsúllyal.

- Hát oké. – torpant meg Violet hirtelen. Lehet, hogy kicsit túl erősen feleltem?

~*~

Suli után elmentem egy kicsit az erdőbe. Pihentem, levegőztem, majd megjelent James. Azt a kurva… Jó ideje nem láttam és most megjelenik…

- Mi van? – üdvözöltem, majd egy követ a velem szembeni fának vágtam.

- Csütörtök?! – vigyorgott.

- Mondd, mit akarsz még? – álltam fel megkönnyezve – Miért vagy újra itt?

- Még mindig nem világos? Érted és a boszid véréért!

- Te rohadt szemétláda! Hagyd már békén Violet-et!

- Nyugi baba, ne húzd fel magad.

- Későn szóltál, te rohadék!

- Na de, babuci! – közelített felém.

- Az egyikkel nem elégszel meg? – kérdeztem könnyeket hullajtva.

- Alkut akarsz kötni? Mi lett a tartásoddal babám?

- 1; Babázd az anyád! 2; Elegem van és kész. 3; Védem a barátnőm.

- Vagy is felajánlod magad, csak, hogy védd a boszid?! – bólintottam – Csábító, nagyon csábító ajánlat, de nekem a boszi is kell. És te túl gyenge vagy, hogy megölj!

- Lehet, hogy nem vagyok 300 éves, de azért erre még képes vagyok! – mondtam és az erőmnek köszönhetően egy távoli fának vágtam – Te szemétláda! – kiáltottam utána.

Olyan erős telekinetikus erővel löktem el őt, hogy én pedig hátravágódtam. Vagy is inkább repültem pár métert hátra, majd egy fa tetején találtam magam. Ezt hogy? Hogy kerültem ide fel? Mindegy. Úgy döntöttem, hogy nem agyalok ezen, hanem inkább leugrottam a fáról. Guggolva értem földet. Lassan felnéztem és ismét az osztályfőnökömet pillantottam meg.

- Te, honnan repültél ide? – viccelődött, miközben én nem találtam viccesnek, hisz össze vagyok zavarodva. Mi több. Hogy a szarba magyarázzam meg ezt egy halandónak? Ráadásul úgy, hogy azt se tudom mit kéne megmagyarázni…

- Fát másztam – mosolyogtam, majd lassítva felálltam. Amúgy meg… - És tanárnő mi járatban erre? – Kezdek paranoiás lenni.

- Sétálgatok, friss levegőt szívok…

- Akkor úgy látom ez nem csak az én szokásom… - mosolyogtam – Viszont, most megyek.

- Te mindig akkor mész el, amikor megjelenek. Menekülsz előlem? – mosolygott ravaszan.

- Nem – Igen – De már, épp menni készültem, hisz már az előtt leugrottam a fáról, mielőtt észrevettem tanárnőt.

- Ez igaz – elgondolkozott – Jó éjt Alice! – mosolygott, s megsimította a vállam – Várj!

- Igen? – fordultam meg ismét.

- Mi a baj? Olyan kisírt szemed van. – Ne máááár…!

- Egyszerűen kész csődtömeg vagyok. Nem tudtam megvédeni a barátnőm.

- Alice. Minden okkal történik. Lehet, hogy ez a lényeg. Nem szabad megvédened a barátnőd, mert a saját bőrén kell megtudnia, hogy neked volt igazad.

- De én azt nem akarom! Túl nagy áldozat lenne.

- Pasi ügy?

- Hát, ha az elmebeteg vadbarom Damon Salvatore-t pasinak lehet hívni, akkor igen az.

- Szóval Violet-et csalja Damon.

- Ez a legszörnyűbb – könnyeztem meg – Még nincs is másik csaj az életében. Egyszerűen csak kihasználja az a rohadék, Violet naivságát. – elbőgtem magam – Kis tacskóként ugráltatja a bo… - bassza meg! – barátnőm és ez olyan rossz. – tört ki belőlem végleg.

Elizabeth finoman magához ölelt és megnyugtatott. Amikor megnyugodtam vettem csak észre igazán, hogy milyen finom illata is van.

- Köszönöm.

- Nincs mit Alice. Szóval nyugi, Violet-nek magától kell rájönnie, hogy milyen is Damon.

- Remélem minél hamarabb, mert már nem bírom sokáig.

- Nyugi és jó éjt.

- Köszönöm. Jó éjt. – mosolyodtam el és hazamentem.

*Péntek húszperces*

- Sziasztok, lánykák! – jelent meg Henry Holmes mellettünk -helyesbítek, mögöttem, mivel én ültem a bájgúnárnak háttal- amikor éppen a padon ülve beszélgettünk. - Violet, ide jönnél egy percre? – kérdezte mosolyogva.

Megfogtam Viol karját. Nem fog menni. Nem engedem. Barátnőm rám nézett, és a szemeiből egyértelműen kiolvastam: Ő sem szándékozik odamenni.
- Bármit is akar, nem érdekel. Ha mégis ellenállhatatlan a késztetés, hát bökje ki, de Alice előtt.

- Violet van programod délutánra? – a gyomrom görcsbe rándult és elfogott az undor, a hányinger… Ez kb. olyan, mintha tanár randira hívná Violet-et. Szerintem a boszi is így értette, mert egy meghökkent szemöldökvonással válaszolt.
- Már zokon ne vegye... de ehhez magának semmi köze.

- Jól van, csak éppen kéne a segítséged délutánra.

- Nem! - vágtam rá egyből.

- Ugyan Alice, nem veled beszélgetek. - grimaszolt a tanár. Pukkadjon meg!
- Mégis miben? Segítsek egy újabb levél megírásában? - dühödött be Viol, és ez érezhető is volt, mivel kimelegedett a levegő. Ez az, Holmes, húzz el a francba!

- Tudod Violet, akár írhatok egy másik levelet a többi boszivadásznak is, de nem teszem, csak mert marha jó szívű vagyok... - vigyorgott Henry - Szóval a sulira ráfér egy kis felújítás. Vannak új képek a tanáriban, és gondoltam, segíthetnél felrakni őket, ma délután. Mondjuk haza is mehetsz lepakolni, ebédelni, stb, én pedig várnálak, mondjuk fél négyre.

- Már bocsánat, hogy ismét közbe szólok, de nem ezt hívják úgy, hogy zsarolás? - pattantam fel a padról, de Violet visszahúzott.

- Alice ülj már meg a seggeden, különben legközelebb odaragasztalak.

- Ch... - fújtattam. Barátnőm felvonta a szemöldökét.
- És ez magának miért jó? A suli összes lánya térdre zuhanna, csak hogy magának segíthessen.

- Azok csak feltartóztatnának meg velem lennének elfoglalva, amit persze nem bánnék, de mivel időre kéne végeznem, valaki olyan kéne aki segít, és nem pedig, hogy téged idézzelek, térdre zuhanjon előttem...

- Hogy lehet valaki ennyire... - próbáltam volna ismét kimondani valamit, de Viol megelőzött.
- Lássuk jól értem-e. Maga zsarolgat itt a többi boszorkányvadásszal, csak azért, hogy szépítsünk az iskolán? - akadt ki ő, miközben felállt a padról. Persze én is felpattantam. - Ennyire még maga sem nézhet hülyének.

- Mit nem hiszel el ezen? Szerintem egyszerű és logikus. - mosolygott féloldalasan Henry. Egyszer tényleg letörlöm a pofájáról ezt a vigyort.

- Mondjuk azt nem hiszi el, hogy nincs semmi hátsó szándéka. - szólaltam meg ismét. Megint nem mondtam el időben a látomásom áh...
- Tudod, hogy az adósom vagy, kiscsillag... - lett szélesebb Henry vigyora. Itt viszont lemaradtam. Violet-re néztem, aki lebámult a földre, ökölbeszorított kezekkel.
- Menjen a pokolba! - suttogta halkan, dühösen. Szerintem az az állat meg sem hallotta. - Fél négykor itt - morogta idegesen, majd mielőtt még letámadhattam volna, hátracsapta a haját és elviharzott.

- Ha hozzá mer érni... - morogtam Holmes-ra.

- Akkor mi lesz? - mutatott fel egy képet. Arról az estéről, amikor bevadultam.

- Ön lesz a csaj helyében. - izzott vörösen a szemem majd lehunytam és Violet után eredtem. És persze, hogy Edwin-nek rohantam. - Bocsánat. - dühöngtem.

- Te vagy az ideges? Te jöttél nekem már vagy huszadjára. - válaszolt flegmán Edwin. Heh -.-"

- Mondtam már, hogy bocsánat oké? - futottam tovább Viol után.

Egyenesen az udvarig követtem az ibolyaillatát. Megláttam, hogy ott ül egy padon és cukin dühöng. Na jó, most vagy soha.

- Violet, nem mehetsz el. - üdvözöltem őt.
- Muszáj - dünnyögte.

- Miért lenne? Azt ne mond, hogy megmentette az életed és azért tartozol neki!
Barátnőm erre elfehéredve rám nézett. Én meg kiakadtam.
- Na ne baszakodj velem - sóhajtottam sokkosan.
- Pedig nem én mondtam, hanem te...

- Pont ő? Ki az akitől... James! Úristen jól vagy? - teremtem barátnőm előtt, leszarva, hogy bárki megláthatott.
- Igen, nincs bajom. Élek - fogta meg a kezem. - Nyugi.

- Hogy a szarba legyek nyugodt? Az a rohadék... Bármit tehetett volna én meg még nem is láttam és Holmes... Az mentette meg az életed aki meg akar ölni. Hol ebben a logika? - dühöngtem majd lehuppantam a padra - Akkor se mehetsz el! Holmes készül valamire, de nem tudom mire.

- Én...

- Tudom, meg tudod magad védeni, de értsd már meg, hogy féltelek. - álltam fel újra. Áh.. !! Viol csak sóhajtott egyet, és egy mosoly árnyéka is felderengett az arcán.
- Én sajnálom, hogy folyton-folyvást, állandóan miattam aggódsz. Tényleg. De.. nem igazán tudom elkerülni a bajt - vonta meg cukin a vállát. - Ismered James-t. Holmes meg azért mentett meg, mert az ő prédája vagyok, és csak ő ölhet meg - forgatta meg a szemeit. - Na meg persze, hogy az adósa legyek, és ilyen szemét módon visszaéljen ezzel - puffogott egy sort. - Szóval el kell mennem. Nem engedhetem, hogy még több levelet írjon az apámnak, vagy tudom is én, a vadásztársainak... És igenis meg tudom magam védeni, Alice! Nem lesz bajom.

- Csak tartsd meg vele a távolságot és ne engedd, hogy sarokba szorítson. Ma reggel volt egy fura látomásom sajnos rohadt homályos volt, de kiszűrtem belőle azt, hogy Holmes megcsókol...
- MI VAN?! - hőkölt előre. - Fúúúúj! Hogyan, miért? - kapott sokkot.

- Nem tudom, de... féltelek. Mármint, hogy... fúj - grimaszoltam - szóval próbáld meg elkerülni...
- Naná, hogy megpróbálom! - fintorodott el Violet. - Ha megpróbálja, nem lesz férfi többé... de talán élő sem.

- Rendben. szeretlek. - öleltem meg és megszólalt a becsengő.

~*~

Töri órán, többször próbáltam meg látomást idézni, de nem akart sikerülni. A tanár tekintetét meg csak próbáltam elkerülni, mielőtt kinyírom a szememmel.

- Csengessenek már ki. – sziszegtem és megszólalt a jelző csengő.

Holmes, a tollat letéve vidáman állt az ajtóhoz.

- Én is örülök, hogy nem látom ma már többet! – suttogtam és Jasper-rel halkan nevettünk.

- Na gyerekek, éneken találkozunk! – vigyorgott. Mi vaaan?

- Álmodban, max.

- Nem lesz énekóránk! – szólalt meg fennhangon Jasper.

- De – bólintott – Én fogok helyettesíteni. – tette hozzá Holmes.

- Osztályfőnök mondta, hogy mehetünk haza német után. – szólalt meg Violet is. Ó, igen! Elizabeth Miller a megváltó...! :)

- De tanár úr miatt maradhatunk. – rikácsolt Carmen.

- Tanár úr is örül, ha mehet a csajához! – vetettem szúrós szemeket Holmes-ra.

- Tanár úr foglalt? – kérdezte Carmen idegesítő hangon.

- Legalább is ezen a héten… - vontam meg a vállam.

- Akkor jó hétvégét mindenkinek. – lépett ki feldúltan. Ezt megérdemelte. ^^

- Ezt azért nem kellett volna. – üdvözölt a boszi.

- Úgy is a pokolra jutok … Akkor meg? – vontam meg ismét a vállam.

~*~

- Na én itt hagylak titeket. Megyek a nagyihoz. Van két órám visszaérni - búcsúzkodott Violet órák után az udvaron.

- Ne jöjjünk veled? – kérdezte meg Jasper. Violet összehúzott szemekkel nézett rám.

- Ugye nem vártad el tőlem, hogy nem fogom elmondani Jasper-nek?! - tettem karba a kezem.

- Nem, de… - nézett el Viol - Mit mondtál neki?

- Alice azt mondta, hogy Holmes megkért téged egy kis szociális munkára, mert az a nyomorék megmentett téged James-től. Amit persze én se értek, de ez mellékes. Szóval jöjjünk mi is vissza? – kérdezett rá Jasper. Violet megrázta a fejét.

- Titeket nem hívott, mi több vele veszekedni az én reszortom. - felelte.

- Ahogy gondolod… Vigyázz magadra. – öleltem meg gyorsan.

- Vigyázok és résen leszek. – kacsintott rám.

- Akkor jó. – indultunk el mi a másik irányba, de Jasper beállt elém és felemelte az állam.

- Kicsim minden oké? – kérdezte.

- Jasper én csak… Félek és kész. – hebegtem könnyekkel a szememben.

- Oh, nem is tudtam, hogy te tudsz félni… - jelent meg Edwin.

- Ez miért olyan meglepő? – fordultam felé ingerülten. Könnyekkel a szememben már készültem Edwin-t a fának vágni.

- Alice. – szólt közbe Jasper.

Vettem a lapot és kezem leengedtem.

- Szóval? – tettem csípőre a kezem.

- Ugyan már Alice, hisz a vámpírok nem félnek semmitől…

Hirtelen úgy éreztem magam, mindjárt patakot áraszt a könnyeimből. Félelem, düh, szomorúság. Röviden: Végleges lelepleződés.

- Hogyan? – szólaltam meg kikerekedett szemekkel.

- Ugyan Alice, játszod itt az ártatlan tündérbabát, de én tudok rólad mindent…

- Nem is ismer maga engem! – ordítottam. Köztudott, már nem voltam ura az érzéseimnek.

- Dehogy is nem. Jobban ismerlek, mint, ahogy azt hinnéd. – mosolygott. ÁH =/

- Oh ugyan már…- forgattam a szemeim. Próbáltam menteni a menthetetlent, mivel ebben már így is profi vagyok…

- Tudok Simon-ról… Biloxiról… Damon gyűrűjéről és a bosziról, hogy Violet hozta ki onnan a kis bűbájjal… mert ugyebár kamera kikapcsoló varázsigét már nem tudott… - ÚRISTEEEN!

- Maga őrült… - ráncoltam össze a homlokom de közben kitörni készültem.

- Cynthiáról is tudok… - vigyorgott. Oké, most lesz elég.

- NE MERJE ŐT A SZÁJÁRA VENNI, MAGA ROHADÉK! – üvöltöztem és egy fához vágtam.

- Ezt nem kellett volna babuci. – a fenébe a Telekinézéssel.

- Már rég… - meg kellett volna tennem. Mondtam volna, ha Jass nem fog le.

- Alice menjünk! – kapott ölbe Jasper és elvitt mielőtt kinyírtam volna Edwin Harrison-t…

~*~

- Ki kéne pakolni, de ooolyan lusta vagyok – bújtam Jasper-hez – Nincs kedved valamihez?

- Mire gondoltál? – tornyosult felém Jass.

- Nyaff, nem tudom. Még mindig Edwin-en jár az agyam… - néztem oldalra.

- Érzem, hogy félsz. – feküdt le mellém szerelmem.

- Az nem kifejezés. Hétfőtől már nem is járhatunk abba suliba, mert egyből leleplezne. Ez az, amitől nagyon félek. Na meg akkor most itt van ez a Violet - Henry suli díszítéses izé is.

- Ne aggódj ennyit. Főleg mert magadon kívül engem is megőrjítenek az érzéseid.

- Persze csak nem igazán van kedvem arra bemenni, hogy ott áll Edwin egy sörétessel a kezében, mint egy őr.

- Megértelek. – csókolt meg Jass, ami le is nyugtatott.

- Mmm – váltam el tőle hirtelen – Az nem Violet csatja? – mutattam táskára majd felültem, hogy felvegyem.

- De az tényleg az – bólintott Jasper – Kérdés az, hogy került bele a táskába?

- Talán kieshetett a hajából és mivel a táskám nyitva volt éppen beleesett.

- Meglehet. – mosolygott Jass.

Fel akartam venni a csatot, de hirtelen kaptam egy látomást.

- Atyaúristen! – kiáltottam fel és elejtettem a csatot.

- Alice jól vagy? – kérdezte egyből Jasper.

- Igen. Azt hiszem. Attól függetlenül, hogy óriási nagy hibát követtem el, hogy egyedül hagytam Violet-et Henry-vel.

- Fejtsd ki. Mit láttál?

- Jól gondoltam. Henry most akarja megcsókolni Violet-et. De nem akárhogyan ám. Mandragórásan. Ha sietek talán meg tudom állítani… - lihegtem.

Egy csókot nyomtam Jasper-nek és rohantam a suliba. Amikor odaértem azt láttam, hogy Henry éppen készül megcsókolni Violet-et, aki ledermedve áll.

- Na ezt már nem! - mondtam, amikor láttam, hogy Henry a barátnőmhöz hajol... Már csak az kérdés, miért nem lép Violet?

Kezemet kitartottam, hogy a Henry mögötti kép a fejére essen.

- Alice! - halottam meg Edwin hangját. Egyik kezével a számat fogta be a másik kezével pedig hátrahúzott a derekamnál fogva. - Mit keresel itt?

- Az most nem lényeg - fordultam ki a karmai közül. - Az a lényeg, hogy Henry, mit művel a barátnőmmel!

- Azt, amit ilyenkor egy vadász szokott.

Ledermedtem. Most már biztos, hogy oltári nagy hibát követtem el.

- Nem értem - vágtam értetlen fejet.

- Akkor mondjam azt, hogy azt csinálja, mint veled?

Tudtam, hogy megcsókolja!

- Nem, azt nem teheti! - mondtam és elfutottam.

Persze Edwin utánam futott és megszorított, majd a levegőbe emelt. Most komolyan, egy vámpírral akar erőpróbát lerendezni? De mi ez a bűz? Verbéna. Neee! Nem bírom ezt a bűzt! Ááááá!

- Azonnal eresszen el! - kiáltottam rúgkapálva, és az erőmmel kinyitottam az összes ablakot, aminek az lett a következménye, hogy Edwin hirtelen elengedett és elfutottam, az előttem három másodperccel elszaladó Violet után.

Amikor befutottunk az erdőbe és nem látott minket senki begyorsítottam, hogy utolérjem Violet-et és átöleljem. Amikor megtettem ijedtében majdnem meggyújtott. De csak majdnem. Szó nélkül rám nézett és megölelt. Nyugtatás képen a hátát simogattam és helyzethez illően viselkedtem. Nem szagolgattam.

- Violet. Bocsánat. – mondtam halkan. De ekkor a barátnőm sírásba tört ki és én sem bírtam már a könnyeimmel. Ami sok, az sok…