37. fejezet ~ A világ végén

Sziasztok!
Elérkeztünk a finálé előtti utolsó fejezethez! =)
Egy picit megint időutazunk, de ez most már az utolsó. Kiderül, hogy Henry miért mentette meg Viol-t, és Alice tettének a következményeire is fény derül. Damon pedig őrlődik a saját érzelmeitől, de ráébred, hogy most már nem húzhatja tovább senki idegeit.
~*~
Pénteken jön az utolsó fejezet. Reméljük, már várjátok! =) Komiknak továbbra is nagyon örülünk.
Jó olvasást!

Violet szemszöge:

- Miért? – nyögtem ki döbbenten. Henry leeresztette a nyílpuskát, majd közelebb sétált, hogy a lámpafénybe kerüljön.
- Nem engedhettem, hogy valaki más kapja el a prédámat... – vigyorgott rám. A leesett állak megtalálhatók a macskaköveken.
- De hát...
- Elég egy köszönöm, cicám – gyújtott rá egy cigire Holmes.
- Megölte? – kérdeztem meg rögtön. A férfi csak megrázta a fejét.
- Csak lenyugtattam. Verbénás lövedék... – mosolygott elégedetten. Hirtelen hátráltam egy lépést. Ha van nála vasfüves lőszer... akkor tuti, hogy mandragórás is akad ott.
- Nyugalom, virágszál. Ma nem te vagy a listámon – rakta el végleg a fegyvert. Még mindig kételkedtem. Majd a nyakamra villant a tekintete, és a zsebébe nyúlt. Ismét összerezzentem. De csak egy zsebkendőt nyújtott felém.
- Tessék. Vedd csak el.
A nyakamhoz nyúltam, és ujjaim alatt valósággal tocsogott a vér. Félénken érte nyúltam a zsepiért. Arra számítottam, hogy ő esetleg kihasználja az alkalmat és megragad, de nem tette.
- Miért nem öl meg most? – húztam össze a szemöldököm. – Védtelen vagyok, legyengült. – Bár, pont ezért nem kéne neki ötletet adni...
- Ne csábíts, drága – vigyorgott még mindig. Felfújtam az arcom. – Mondtam, hogy ma este más van a listámon.
 Erre nem válaszoltam. Csak lenéztem arra a féreg James-re.
- És vele mi lesz?
- Pár óra után jobban lesz, felkel és elsétál. – He?!
- Mi van? Hát nem akarja idehívni Mr. Harrison-t? – akadtam ki. Kaptam egy fura pillantást tőle. Ugyan, nyilvánvaló, hogy tudom, mi Edwin.
- Ez nem az én területem. De ha szeretnéd megragadni az alkalmat, csak nyugodtan... – mutatott James-re. Elhúztam a szám.
- Nekem sem a területem – feleltem. – Valaki másé, akinek sokkal több szenvedést okozott... – hajtottam le a fejem. Alice... – És én erre különben sem lennék képes.
- Azért meg kell hagyni, hogy érdekes lány vagy – mért végig erősen Henry a szemeivel. – Nem számít, hányan próbálnak megölni, te mindet megvéded. Még sosem találkoztam hozzád hasonlóval.
- Nos – dobtam el az összevérezett zsebkendőt. – Valóban meg akarnak ölni, de csak azért, mert nem tudnak semmit. Mert nem látják a fától az erdőt. – Talán nem most kéne sértegetni őt... elvégre megmentett... – És mert ilyenek a természet védelmezői.
- Ilyen hülyék? – vonta fel a szemöldökét Holmes. Eh, mindjárt megrúgom.
- A természetnek ekkora csapása ezt nem értheti – mosolyogtam. Ő felkuncogott karcos hangon.
- Vigyázz a szádra. Ne feledd, megmentettelek...
- Azért, hogy a saját kezével ölhessen meg. Mily nemes tett. – Mosolyom levakarhatatlan volt.
- Szerintem induljunk el a dolgunkra, cicám, mielőtt megváltoztatom a ma esti programom...
 Ch.
- Én is úgy vélem.
Hátat fordítottam, de hangja még megállásra kényszerített.
- Szívesen, cica.
Hátrasandítottam, és a szemeibe néztem. De csak ennyit tettem. Nem köszöntem meg. Nem lett volna méltó.
- Jó éjt, Mr. Holmes – köszöntem el. Csak pár lépés után jutott el egy fontos dolog a tudatomig. Ez a pöcs majdnem minden második mondatában lecicázott.

~*~

A nagy magyarázkodásból végül semmi sem lett, apa ugyanis nem aludt otthon. Talán számított rá, hogy visszamegyek, és azért... hát, erre a gondolatra levágtam egy sírógörcsöt, majd álomba pityeregtem magam. Sok vért vesztettem, de nem ájuldoztam, így különösebben nem is kezeltem le a sebet, ami reggelre gyönyörűen bedagadt. Tekertem is rá egy kendőt, majd felhívtam mamát, és tájékoztattam, hogy itthon töltöttem az éjszakát. Kicsit késésben voltam (jó nagyot szunyáltam a vérveszteség miatt), így mikor kiléptem a házból, Alice-szel már nem nagyon kellett volna leállnunk csevegni. Legalábbis nem ott helyben. De megtettük. Ő egy bocsánatkéréssel indított, majd miután kibékültünk, szóba került az apám. Tudott róla. És a levelet Henry írta...
 Annyi düh és szomorúság kerített a hatalmába, hogy iszonyat nagyot veszekedtünk az utcán. Én már az első pár mondat után sírva fakadtam. Hiszen apáról van szó! Aki a legtöbbet jelenti nekem a világon, és ő tudta!
 Persze egyik dolog követte a másikat, szóval ezután Damon miatt kezdtünk veszekedni. Én a lelkemet kitettem, hogy megvédjem, de Alice persze hajthatatlan volt. Majd végül megígérte, hogy nem fogja utálni őt. Hát, remélem... de ezzel az ígérettel megkötöttük a békét, és végre ismét megöleltük egymást. Amikor a sálamra siklott a tekintete, ravaszul nézett rám. Hm, biztos azt hitte, hogy Damon miatt van fent... pedig... Nos, James már nem illik be ebbe a zsúfolt reggelbe, majd később elmondom...

Amikor becsengettek történelemre, én kimentem a teremből, és vártam az ajtó előtt. Kb. 10 percet, ugyanis annak a mocsoknak derogál a pontosság. Aztán mégis felbukkant.
- Milyen kedves, hogy vártál rám – üdvözölt egy vigyorral. – Bár, a tegnap után ez mondhatni alap dolog... – vágott be egy önelégült fejet, majd mikor elment volna mellettem, dühösen megragadtam a karját. Megszorítottam és megégettem, így persze ő ellökött magától. Sebaj, felképeltem szívélyesen.
- Csak a megérdemelt fogadtatást kapta – szórtam rá villámokat a szemeimmel. – Bár, azután a levél után ez még mindig semmi! – csattantam fel.
- Te utolsó ribanc – simította meg az arcát, majd a falnak vágott volna, de egy hő burkot csináltam magam köré. Ez olyasmi, mint egy védelmi pajzs. Ha túl közel jön, szétsül.
- Hogy tehette? – kérdeztem fájdalmasan. – Az apámnak semmi köze nem volt ehhez! Csak egy ártatlan kívülálló. Azért tette, hogy nekem fájjon, nem igaz? – sétáltam közelebb, hogy őt hátrálásra bírjam a forróság miatt.
- Egy rohadt szajha vagy – köpött volna le, de a nyála már félúton elpárolgott a pajzsomnak köszönhetően. Csak elmosolyodtam.
- Maga meg egy utolsó megrohadt szemét állat.
- És még te nevezed magad természet védelmezőjének? – nyekeregte. Hah.
- Naná. Lehet, hogy megmentett, de én nem tartom sokra az életemet. Viszont bántott valakit, aki kedves nekem, és ezért meg fog fizetni! – léptem közelebb fenyegetve.
- Nekem úgyis az adósom maradsz.
- Semmi sem tart örökké. És amikor kvittek leszünk, elfelejtheti azt a Violet-et, akit eddig ismert. Gyűlölöm magát teljes szívemből, és örökké gyűlölni fogom! – mondtam ki dühtől kipirulva, hangosan. Hirtelen viszont kinyílt a teremajtó, és Sarah lépett ki rajta.
- Ó, hát itt van, tanár úr! Már le akartam menni szólni, hogy nincs tanárunk...
- Nincs nekünk akkora szerencsénk – grimaszoltam, majd nemes egyszerűséggel kihagytam az órát.

~*~

Másnap már sokkal higgadtabb voltam. Alice-szel voltam szinte egész nap, így a húszperces szünetben is. Ahol a bűvös vadász ismét megtalált. Ennek tuti van valami radarja.
 Arra kért, hogy maradjak itt neki segíteni délután a sulit díszíteni. Bekaphatja. Még a vak is látja, hogy ez csapda. Persze akármeddig huzavonázhattam... a végén bedobta az aduját. Hogy tartozok neki. Hát, ha ő ezt suli díszítésre akarja felhasználni, hülye. De senki nem mondta, hogy nem az. Alice előtt emlegetni az alkunk viszont nem volt jó ötlet, ezért az udvaron (ahol nagyban szidtam Henry hülye fejét), mindent elmeséltem a barátnőmnek a szerda estéről. Hát, kiakadt. De nem is csodálom.
 Suli után még beszéltem Jasperékkel, majd elmentem a nagyihoz. Fél négyre meg visszajöttem.

Damon szemszöge:

Otthon a kanapén elnyúlva, egy pohár hűs vérrel a kezemben idéztem fel a szerda délutánt.
„- Boldog vagy? – üdvözölt az erdőben Alice a nagy vita után.
 - Nem unod még, hogy...? – húztam el a szám, de ő közbevágott.
 - Hogy csak fenyegetlek, de mindig életben hagylak? – Óh, kicsikém... hol élsz? – De unom hidd el. Ezért most változik a terv. – Majd huss, felkapott egy nagy faágat. – Utolsó kívánság?
 Jaj, de édi. Azt hiszi, meg tud ölni. Nem százas a kiscsaj, de hát én sosem mondtam, hogy az.
- Fordulj meg... – mondtam unottan, hisz az a jégcsap osztályfőnöke körvonalazódott ki a távolban. Vajon ennek mi dolga az erdőben?
 Ms. Nikkelbolha persze ugrálni kezdett, hogy biztos én akarom hátba támadni. Szivi, ahhoz nekem nem kell figyelemelterelés. Csak megteszem és kész.
 - Alice? Damon? – ért be hozzánk Miller. – Mit kerestek itt?
 - Ezt én is kérdezhetném... – baszd meg. Tettem hozzá magamban. Persze vámpírhalkan.
 Majd jött az a szép teória, hogy én bántom Alice-t. Igen, persze, nekem is ez jönne le rögtön, ha meglátnám, hogy a csaj előttem lenget egy bazi nagy husángot. És ennek van diplomája, öcsém.
- Már elnézést, de ő rontott nekem – fintorogtam. Nem léphetne le inkább olyan egyszerűen, mint ahogy ideette a fene?
 Alice meg ott nyilvánosan (hatezredjére is) megfenyegetett, hogy irgum-burgum lesz, ha bántom ezt a gizda nőt. Na igen, nem normális. De legalább elpucolt. Idegsukkosan, mint mindig. Azért büszke vagyok magamra, hogy ilyen neurotikus őrültté tettem. Bár, ha öröklött, akkor oda az önfényezés. Heh.
- Nem tudom, mi folyik köztetek, de láthatóan rossz hatással vagy Alice-re – mondta Lisa.
- Köszönöm az elismerést – hajoltam meg vigyorogva. Ő bevágott egy lenéző fejet. – Egyébként semmi köze hozzá. Ez már nem a maga területe, mivel jóval az iskolán kívül vagyunk. Senki sem szereti az olyan tanárokat, akik túllépik a hatáskörüket – forgattam meg a szemeim.
- Hogy mered...? – fortyant fel.
- Az igazat mondani? Lássa be: maga csak az osztályfőnöke. Inkább arra figyeljen, hogy jól tanuljon, meg ilyenek. Ha nincs magánélete, ne rajtunk élje ki magát.
 Erre ő ökölbe szorította a kezét.
- Szerencséd, hogy nem tanítalak, Salvatore.
- Ezt én mondhatnám – vetettem be az álmosolyom. – Legyen szép délutánja – hagytam ott.”

- Szóval itt vagy, amikor nem támadod hátba az embereket – lépett be a nappaliba Stefan.
- Jó újra a napon látni, Stef – vigyorogtam rá. – Olyan sápadt voltál mostanság.
- Faszfej.
- Valami újat, könyörgöm... – hajtottam fel az italom, majd leraktam a poharam az éjjeli szekrényre.
- Ne feledd, hogy te kérted – mosolyodott el sejtelmesen öcsikém. Majd hirtelen előttem termett, és lendületből hasba szúrt egy kibaszott karóval.
- A kurva élet! – görnyedtem össze fájdalmasan.
- Azért csak ennyit kapsz, mert az igazi pokol még csak ezután fog rád várni. – Az a győzedelmes vigyor a képén letörölhetetlen volt. Egy mély nyögéssel húztam ki azt a francos karót magamból. Hülye pöcs.
- Ó, igen, tündér babóci nevetséges gyilkossági kísérleteit is túl kell élnem – dőltem ismét hátra.
- Nem így értettem.
- Akkor mégis hogy? – flegmáztam. Elegem van, hogy mindenki egy erkölcsi létráról köpköd rám, ráadásul rejtvényekben is beszél.
- Nem fizikailag. Érzelmileg. Violet ugyanis sosem fog megbocsátani neked.
 Erre persze lefagyott a mosoly az arcomról.
- És a soha egy vámpír számára... elég hosszú idő – prédikált Stef.
- Igen. Ez így van – dünnyögtem.
- Már persze ha egyáltalán elmondod neki. Téged ismerve hazudsz neki tovább – fújt egyet.
- Nem – csattantam fel. – Joga van az igazsághoz. És szakítok is vele.
- Szerintem az fordítva lesz... – kommentált az öcsém. Csak elmosolyodtam. Ó, nem. Az én kis buta boszim képes lenne még ezt is megbocsátani nekem. Tudom én jól. Megbocsátana, hiszen ha eleinte csak ezért akartam is őt, de mostanra belézúgtam rendesen. Ha viszont érzéketlen szemétláda módjára szakítok vele, mintha minden csak hazugság lett volna, úgy már nem fog tudni szemet hunyni minden fölött.
- Ne legyél már ilyen kurva öntelt! – emelte meg a hangját öcsi-bogyó. Küldtem felé egy gyilkos pillantást. – Nem fogja megadni neked azt a kéjt, hogy te szakíts vele.
- Nem érted, ugye? – sóhajtottam. – Ez az ő érdeke. Minden szarság után, amit ellene elkövettem, a szakítás lesz a legnagyobb érdem, amit érte teszek. Könnyebb lesz neki, ha elhiszi, hogy végig csak a gyűrűmet akartam, őt meg használtam, mint valami játékszert. A gyűlölet biztonságosabb a szeretetnél, de ezt mindketten jól tudjuk... Arról nem is beszélve, hogy ő jobbat érdemel nálam. Valaki olyat, aki mellett megöregedhet, akiről gondoskodhat, és aki mellett nem fenyegetné a biztos halál mindennap.
- Ez mind nagyon megható, bátyó... de miért mondod ezt úgy, mintha nem csak a gyűrűdért akartad volna őt, és nem csak kihasználtad volna?
- Egek, te tényleg ilyen hülye vagy, vagy csak megjátszod? – temettem fél arcom a tenyerembe. – Szerelmes vagyok Violet-be.
 Stefan összevonta a szemöldökét.
- Sok nőd volt már, de Katherine óta egyikbe sem szerettél bele...
- Semmi sem tart örökké – sóhajtottam.
- Ha tényleg így érzel... és tényleg szakítani fogsz vele... – nézett mélyen a szemeimbe öcsém. – Akkor évtizedek óta ez lesz az első önzetlen és helyes tetted.
- És a legfájdalmasabb – nyeltem egyet.
- Én kedvelem Viol-t, szóval az ő érdekében tedd meg minél hamarabb. Hiszen, minél tovább hisz a kapcsolatotokban, annál szörnyűbb lesz.
- Te már csak tudod.
- Ha lett volna elég erőm, már réges-rég elengedtem volna Elenát. De gyenge vagyok.
 Felsóhajtottam.
- Nem én mondtam, Stefan... – csapkodtam meg a vállát. A következő pillanatban a combjába mélyesztettem a fakarót. Egy aprót felkiáltva görnyedt össze. – Ha már úgyis ilyen hatalmas kínok várnak rám, nem kellett volna hasba szúrnod. Csak visszaszolgáltattam – kaptam fel vigyorogva a poharam.

Violet szemszöge:

Naná, hogy elkéstem. Naná, hogy rohantam. Naná, hogy bele valaki mellkasába.
- Francba! – szidtam le magam halkan, mielőtt a lendülettől kis híján hátra estem. De két erős kéz megtartott. Vagyis nem Henry-nek mentem neki, szóval már boldog voltam. ^^
- Hoppá, jól vagy? – kérdezte egy fiú mély hangja.
- Ühüm – bólintottam. – És te? Sajnálom, mindig ezt csinálom...
- Nyugi, egy ilyen törékeny test nem üt nagyot – mosolyodott el. Erre elpirultam egy picit. Aztán rájöttem, hogy miért is ilyen ismerős ez a srác.
- Te Jeremy Gilbert vagy, ugye? Elena tesója.
 Bólintott.
- Te meg Violet Hetfield. A seggfej barátnője. – Eh.
- Mindent tudunk – néztem oldalra. Tisztában vagyok vele, hogy Damon nem egy szent, de legalább ne előttem szidják.
- Áh, hát megérkezett az én segítőm – húzott magához hátulról Henry. A szemeim kistányér méretet vettek fel. Majd levakartam magamról a mancsait.
- Bocsánat, hogy késtem, a kutyám megette a... hagyjuk – vigyorogtam. Pedig legszívesebben megrúgtam volna. Engem a történtek után ne ölelgessen! Sőt, hozzám se szóljon!
- Gilbert, te tudtommal Miller-nek segítesz.
- Igen, tanár úr. Már megyek is... – mondta egy kis daccal a hangjában Jeremy. Megértem, hisz ez egy szépen megfogalmazott „kopj le” volt.
- Majd még találkozunk! – mosolyogtam rá, majd miután elment, Holmes-ra pillantottam. – Lehetőleg mellőzzünk mindenféle kommunikációt. Csak hozza ide a képeket.
- Ahogy óhajtod – hajolt meg előttem. Pöcs.

***

Már kb. félórája pakolgattam azokat a rühes festményeket a falra, és már nagyon elegem volt. Nem fordítva kéne ezt? Álljon Henry a létrán, és adogassam én a képeket!
- Most tényleg nem fogunk egymáshoz szólni? – sóhajtotta ő. Eltaláltad.
 Hátrafordultam az újabb képért, de... szerintem kitaláljátok. Nem? Oké, akkor tessék:
Olyan bénán csináltam, hogy megcsúsztam, és ha a fél lábam nem akad be a létra tetejébe, akkora hátast dobok, mint nénikém a medencébe. Persze Henry elkapott a derekamnál. Ami egyébként szerencse volt, különben fejre esek, és a lábam is kicsavarodik, a létra meg rám esik.
- Ennyire szédítő volnék? – vigyorgott. Felháborodtam.
- Ez mind nem történik meg, ha nem küld fel oda, maga... – rohadék elmebeteg fasz!
- Nálad ez a köszönöm? – vonta fel a szemöldökét. – Inkább kapaszkodj, kiakasztom a lábad.
- Köszönöm... – dünnyögtem halkan, megkapaszkodva a vállában. Úristen, ezt látná valaki... az életben nem tudnék többet tükörbe nézni. De lehet így sem. – Áú! – szisszentem fel, hiszen kissé feszült a combom ettől a szögpóztól. Majd végül épségben lekerült a másik lábam is onnan, és sosem örültem még ennyire, hogy két lábon állok a talajon. El is engedtem rögtön Henry-t.
- Remélem tudja, hogy ezt nem számíthatja fel még egy adósságnak – ráncoltam össze a szemöldököm. Ő csak mosolygott. Majd hirtelen megragadta a két vállam, a falnak nyomott és letámadta az ajkaim. Annyira hirtelen jött, hogy lefagytam. A csókja mohó volt és égetett. Szó szerint. Fájt. És ekkor megértettem: mandragóra.
 A minimális lélekjelenlétemnek köszönhetően a szájába haraptam, és fel is képeltem. Volna... de összemosódott előttem a világ, így erőtlenre sikerült a mozdulat. Következésképp elkapta a csuklómat. Undorodva felköhögtem, majd elrántottam a kezem és rohanni kezdtem. Magam sem tudtam, hová. Mire feleszméltem, az erdőben voltam. Hátulról pedig egy Alice nekem csapódva megölelt. Nem izgatott, hogy került oda, de a szemeibe nézve láttam, hogy tud mindent és együtt érez velem. Erre én megöleltem, majd a fájdalom hatására sírásban törtem ki.
- Css, semmi baj – csitítgatott barátnőm. – Minden rendben. Most már minden rendbe fog jönni.
- Nem! – bújtam hozzá. – Semmi sincs rendben, Alice. Mindennap, amit átélünk, pusztán harc a túlélésért. Mindig van valaki, aki meg akar ölni minket. És ez olyan elképesztő, hisz... csak kölykök vagyunk – fúrtam vállgödrébe a fejem. És ekkor én is megérezem a könnyeit a bőrömre cseppenni.
- Már nem – suttogta. – És ennél csak nehezebb lesz – szorított magához erősen. – De én mindig melletted leszek, és a barátnőd leszek. Bármiben számíthatsz rám!
- Dettó – dünnyögtem mosolyogva. Majd hirtelen zsibbadni kezdtek a tagjaim, a világ meg elhomályosult. – És légy szíves, ne engedj el! – próbáltam erősebben kapaszkodni belé. Mert azt hiszem el fogok...

Ájulni...

Damon szemszöge:

Szombat reggel úgy keltem fel, hogy kész. Ma meg kell tennem. Véget kell vetnem ennek az egésznek.
 Legyűrtem pár pohár viszkit, mint erőadót... persze hasztalan volt. Törtetek már össze valaha is egy szívet? Képesek voltatok rá anélkül, hogy közben a tiétek is meghasadt volna?
 Felrántottam magamra a dzsekimet, majd már épp indultam volna, mikor Elena lépett be a hallba.
- Szia! – köszönt. Csak rámosolyogtam hamisan. – Hallottam, hogy készülődsz, és gondoltam, még előtte megnézlek...
- Mielőtt tönkreteszem az életem? Kedves tőled – hajtottam fel még egy pohár italt.
- Így lesz a legjobb, Damon. Mindenkinek.
- Persze amikor Stefan próbált elhagyni téged... – mormogtam.
- Senki nem mondta, hogy könnyű lesz.
- Azt sem, hogy szívet tépő. – Nyeltem egyet. Ő pedig közelebb lépett, és megölelt barátian. Visszaöleltem. Ma mindent lerombolok... vége lesz. Hihetetlen.

Pár perc múlva már kint voltam az erdőben. Violet is hamarosan megérkezhet, hisz már felhívtam egy ideje. És amint ezt kigondoltam, már meg is csapott az ibolyaáradat.
- Szia cicám – üdvözöltem.
- Jaj, ne, ne hívj így – dörzsölte meg a szemeit, majd a mellkasomhoz bújt. Belém rekedt a levegő. – Az a pöcs Henry szokott így nevezni... – nyüffögte halkan, majd felpipiskedett hozzám, és adott egy lágy csókot. Bennem pedig hirtelen fellobbant az ösztön, hogy nem, ez nem elég. Utolsónak semmiképp. Így hát megragadtam szegényt – nem épp gyengéden -, majd egy közeli fának löktem, erősen és birtoklón megcsókolva, ölelve és simítva testét, ahol csak értem. Majd mikor elszakadtam tőle, még csak a szemeibe sem bírtam nézni.
- Ennyi volt – suttogtam.
- Hm? – karolta át a nyakam, de én erősen megszorítottam a csuklóit, s lefejtettem őket magamról. Amikor rászántam magam, hogy ránézzek, a riadt kis szemei felértek két tőrrel a mellkasomba.
- Végeztünk, cicám – léptem el tőle.
- Mi a baj? – kérdezte aggódva. Olyan álszent, gonosz vigyort mesterkéltem a képemre, hogy azért Oscar díj járna. Majd újból sóhajtottam egyet. Ez az a pillanat, ahol el kell tekernem a kapcsolót. Nem szabad éreznem, különben képtelen leszek itt hagyni őt. És azzal bántanám csak igazán.
- A világon semmi. Csak itt a vége. Visszaszerezted nekem, amit én elhagytam, és lekoptattad a nyomomból a vadászokat... amiért egyébként nagyon hálás vagyok – vigyorogtam mocskos állat módjára.
- Tessék...? – sápadt el a virágszálam.
- Hallhattad. Megvan a gyűrűm és ez a lényeg. – Szinte hallottam, ahogy a kis lelke porcelánként törik össze. – De ne sopánkodj, míg sikerült elérnem, hogy belém szeress, addig nagyon jól szórakoztam.
- Erről szólt az egész? – hátrált el tőlem. Könnyei elkezdtek kigurulni a szemeiből. – Hogy le tudj fektetni?
- Többé-kevésbé, de igen, aranyom. – Oké, nem bírom sokáig. A kapcsoló önállósította magát, és csak percek kérdése, hogy visszakattanjon!
- Azon mesterkedtél, hogy beléd szeressek... és visszaszerezzem neked azt a szart? – sírta el magát. Én pedig bólintottam.
- Pontosan. És megkaptam. Úgyhogy bocsi cica, de ennyi volt. Köztünk vége mindennek.
 Törtetek már össze valaha is egy szívet? Képesek voltatok rá anélkül, hogy közben a tiétek is meghasadt volna?
- Violet! – jelent meg hirtelen a tündérbaba. Jaj ne. Nem! Ő most pont nem hiányzik ide! – Te jó ég – ölelte magához a boszit. – Te mocsok – morgott rám. – Ezért meg foglak ölni.
- Húzz egy sorszámot.
 Jasper is előtermett a semmiből. Végignézett rajtunk, majd a szemeimen állapodott meg a tekintete.
- Mégis megtetted. Gratulálok... – köpte megvetően.
- Hékás! – marta ki magát Alice karjaiból Violet. – Jasper, te tudtad, hogy... – majd elhűlt, és a babócira nézett. – Mindketten tudtátok.
- Igen, de ez egy rém bonyolult történet, amit nem most fogunk megbeszélni. Mindenkinek megvolt a maga indoka, hogy ne mondja el! – borult ki Alice. Persze a boszinak beszélhetett... benne most dőlt össze az egész világ. És én döntöttem össze.
- Hogy mondhattad nekem tegnap azokat a szavakat, Alice? Úgy, hogy ezt végig tudtad...
- De ez bonyolult! Viszont most azonnal el kell mennünk innen! Elkövettem egy hatalmas hibát, illetve mindjárt kettőt. Violet! Mennünk kell, mielőtt mindannyian meg fogunk halni!
 Miről beszél ez?
- Már késő – lépett elő Edwin Harrison a fák közül, egy hatalmas sörétes puskával.