22. fejezet ~ Halálra születtünk

Sziasztok!
Na... VÉGRE új fejezet!! :))
És mivel rengeteget késtem vele, ezért kárpótlásként jó hosszúra csináltam. ^^
Ez a 2. könyv utolsó előtti fejezete, a következő afféle összefoglalás lesz, pár elvarratlan szál elvarrása. Egy szó mint száz, eljött az igazság pillanata. Jó olvasást! :))

Violet szemszöge:

Peregtek a napok. Az időérzékem eltűnt, mint virágillat a szélviharban. Folyamatos edzések – boszi és boszivadász kurzus is! -, bájitalfőzések, varázsige-tanulások töltötték ki az életem. Szabad óráimban (már ha akadtak olyanok) aludtam...
Ki voltam merülve, de teljesen. Úgy éreztem magam, mint egy lemerült akkumlátor, ráadásul az izmaim különböző obszcén dolgokat üvöltöttek nekem, miközben Henry lakásán a bokszzsákot püföltem.
- A fenébe is, mi van veled, Violet? – förmedt rám Holmes, játszva a nagy mentort.
- Mégis mi volna? – ütöttem egy utolsót, majd lihegve léptem hátrébb, és a férfira vetettem dühös tekintetem. – Rohadtul el vagyok fáradva, maga meg továbbra is csak hajszol. Ha így folytatja, keresnie kell valaki mást Nati kinyírására, mert én végkimerülésben fogok kimúlni! – kiabáltam rá. Erre ő felsóhajtott, majd bólintott.
- Igazad van. Pihenjünk kicsit.
- Mi ez a többes szám? Én vagyok az, aki megállás nélkül...
- Hisztizik? – flegmázott le. Ó, hogy rohadnál szét...!
Megindultam felé a bokszkesztyűmmel, és jól odasóztam a vállának.
- Hé, nyugi már, csak vicc volt! – Aha, ilyenkor már csak vicc. Kiborító ez a hapsi, komolyan. – Mit szólnál egy kis fagyihoz? – kérdezte negédesen. Hümm.
- De csak ha van csokis, különben tovább ütök – húztam összébb a szemeim, mire Henry elnevette magát.
– Készültem...
Erre már én is elmosolyodtam, és míg ő a hűtőben kezdett matatni, én addig megszabadítottam magam a kesztyűtől, és ledobtam magam a kanapéra.
Kisvártatva vissza is tért a nagy vadász, kezében egy doboz fagyival, ami alá konyharuhát tett, a másik kezében meg két kanállal. Wííí!
- Kiérdemelted – vigyorodott el, látván a felcsillanó szemeimet. Leült mellém, a jégkrémet pedig közénk tette. Udvarias lány révén rögtön kikaptam a kezéből az egyik kanalat, és nekiestem a jeges csodának.
- Hmmm... Finom – vigyorogtam elégedetten, mint egy óvodás.
- Örülök, hogy ízlik – mosolyodott el, majd ő is kanalazni kezdte a fagyit. Nagy csend borult ránk, hiszen ettünk. Viszont mikor már úgy éreztem, hogy elértem a határomat, nagyot sóhajtva dőltem neki a kanapé karfájának.
- Kipukkadok...
- Figyelj, Violet. Mára már nem adok semmi feladatot. – Örömtelien kaptam fel a fejem erre a mondatra. – Illetve egyet mégis. – Ne már... – Ne csinálj semmit! Pihenj és aludj. Ugyanis holnap lesz a nagy nap.
- Mi van? – döbbentem le. – Hamarabb is szólhatott volna, hogy már kitűzte a napot!
- Ha így tettem volna, tiszta ideg lettél volna, ami csak gyengít a képességeiden – érvelt ő. Jó, van benne valami...
- Csak furán ért ez így hirtelen – dünnyögtem. – Egyébként annyira furcsa Natalja is, nem? Mindenáron arra számít, hogy maga megöl engem, és ő visszatér az életbe. Ezért jelölt meg. De ha csak ennyi lenne, szimplán meg is ölhetné saját magát. Minek ez a nagy harc? Miért adja ilyen nehezen magát?
- Gondolom, biztosra akar menni... – válaszolta Holmes. – Nincs számára garancia arra, hogy én megöllek téged.
- Hű, de önfeledten társalgunk az én megölésemről! – döbbentem rá. Ez tényleg ijesztő.
- De ugye bízol bennem, Viol? – simította rá tenyerét a térdemre. Oldalra billentettem a fejem.
- Hónapok óta ezt kérdezi tőlem, tanár úr.
- És mindig azt feleled, hogy nincs más választásod.
- Mert így van – vágtam rá.
- De most az egyszer szeretném hallani...
Erre felfújtam az arcom.
- Jól van, oké! Én... megbízom magában...
- A leghatározottabban hallottam! – vigyorodott el öntelten. Ch!
- De aztán vissza ne éljen vele! – emeltem fel fenyegetően a mutatóujjam. – Ha meghalok, egész életében kísérteni fogom, ami nem fog sokáig tartani, mivel a vámpír haverjaim már aznap kinyírják – nevettem fel.
Henry erre nem reagált különösebben, csak mosolygott, majd lenézett a félig üres fagyis dobozra.
- Elvihetem?
- Ühüm, csak még egy utolsó kanállal eszek belőle – csillantak fel a szemeim, majd...
Placcs.
A csokis jégkrém csodálatos mintát alkotva folyt végig a felsőmön.
- Azt a rohadt...!
- A mohóságod büntetése! – nevette el magát Henry. Meg fogom verni.
- Beszólogatás helyett nem adna inkább valami ruhát? – töröltem le a fagyi nagyját egy zsepivel, de így is jókora folt maradt az atlétámon.
- Persze – állt fel a helyéről, majd a szekrényéhez lépett, és hosszan turkálni kezdett benne.



~*~

Miután hazamentem (a saját felsőmben, amit aztán pici mágia igénybevételével nagyon gyorsan rendbe hoztam), lezuhanyoztam és lefeküdtem aludni, annak ellenére, hogy csak délután négy óra volt.Másnap hajnali négy órakor ébredtem. Frissen fitten ugrottam ki az ágyból, és magamra rántottam egy melegítő szerelést. Hát, na. Nem a legújabb divat, de épp élet-halál küzdelemre készülök. Valami harcra alkalmas darab kell.
Ezt végiggondolva úgy döntöttem, hogy a fogamat azért nem árt megmosni, feltéve ha nem a leheletemmel akarom a másvilágra küldeni Natalját. Heh.
Azonban, a vaksötétben nekimentem az ajtófélfának, és ennek köszönhetően derült égből villámcsapásként pergett le előttem az emlék, hogy hogyan is találkoztam először Damon-nel.
„Az első szünetben én a helyemen kezdtem el uzsizni. Sokan kimentek a folyosóra, és hála az égnek az idegesítő padtársam is. Nézelődni kezdtem a teremben, és épp amikor a nyitott ajtóra siklott a tekintetem, egy magas, iszonyatosan jóképű és szexi srác támaszkodott meg az ajtófélfán, és felém intett a fejével. Nagyra kerekedett bociszemekkel pislogtam rá, majd megfordultam, és láttam, hogy Alice padtársa – a szöszi – komor arccal int vissza.
 Ja, hogy ez neki szólt.... oh...”

És ennek az emlékképnek a hatására az is eszembe jutott, amit Alice-nek mondtam valamelyik nap, miközben valami mandragórás szart kotyvasztottam.
„Majd mielőtt elindulok a harcba... elmondok neki mindent, mert semmi kedvem úgy megdögleni, hogy ne vallottam volna neki szerelmet.”

Több sem kellett. Most vagy soha.

Már épp kiiramodtam volna a szobámból, de amikor elsuhantam a tükör előtt, visszaléptem. És hát pff. Így én át nem megyek.
Ledobtam magamról a melegítőt, és nem törődve a levegő hűvösségével, a szürke ruhácskám öltöttem magamra, azt, amiben az első nap is voltam a suliban. A melleim alatt átkötöttem a piros szalagommal, majd a sápadt arcomat feldobtam egy kis sminkkel. Hát, az ég legyen velem.

Kiléptem a szobámból, majd nesztelenül lementem a lépcsőn, és óvatosan benyitottam apa hálójába. Már napokkal ezelőtt megírtam neki egy amolyan „ha esetleg nem térnék vissza” levelet, viszont elhintettem benne egy kis varázslatot. Mivel szülőm semmit nem tud az egész harcról (még jó, hisz akkor még valami butaságot csinálna a végén), csakis akkor fogja tudni elolvasni a hátrahagyott levelem, hogyha... hát, meghalok. Egy olyan varázsigét raktam a papírra, hogy amíg életben vagyok, ne látszódjon rajta az írás, és csakis a halálom pillanatában rajzolódhat rá ki.
Leraktam a levelet az íróasztalára, majd odaléptem apához, és megpusziltam a homlokát.
- Nagyon szeretlek – suttogtam alig hallhatóan. – És köszönök mindent.
Ő persze nem ébredt fel, csak egy morgás kíséretében a másik oldalára fordult, amit mosolyogva figyeltem, mégis összeszorult a mellkasom.
Indulnom kellett.

~*~

Tétováztam néhány percig, mielőtt megnyomtam volna a Salvatore panzió csengőjét, de végül megtettem. Markolászni kezdtem a nyakláncom medálját, és idegesen forgattam az ujjaim között, végig azon agyalva, hogy mit fogok mondani. Nem jutottam sokra, ráadásul az ajtó is kinyílt, és egy iszonyú morcos és álmos Damon állt a túloldalán.
- Egek, Viol... – dörzsölte meg a szemeit. – Épp az előbb esküdtem meg rá, hogy bárki is vert fel ilyenkor az álmomból, szó nélkül átharapom a torkát, erre tessék... ugrott a hajnali nasim.
- Ne haragudj, csak... muszáj beszélnem veled, és... – kezdtem el szabadkozni.
- Hajnali négykor?
- Hát igen, mert...
- Nem úgy nézel ki, mint aki bajban van, bár fogalmam sincs, mi a francot gondoljak, mert még gondolkodni sem igazán tudok ilyen korán – ásította el magát. Istenem, egyszerűen lehetetlen, hogy Damon Salvatore sármjából bármi is lecsippentsen. Úgy értem, itt áll előttem gyűrötten és kómásan, és még így is olyan szexi, hogy azt be kéne tiltani.
- Csak jöttem közölni, hogy ma lesz a harcom Nataljával. – Na, erre a mondatomra szinte minden álom kiment a szeméből. – És mielőtt oda elmegyek, szerettem volna mondani neked néhány dolgot...
- Tehát továbbra sem mondtál le az öngyilkos hadjáratodról – tette karba a kezeit.
- Ez nem az...
- Már hogy a rohadt életbe ne lenne az? Tudod jól, hogy mindannyian megőrülnénk, ha bármi bajod lenne, te meg...
- Nem azért jöttem, hogy veszekedjünk! – szakítottam félbe. – Ha hónapokkal ezelőtt nem hatott rám a szentbeszédetek, akkor nem most fogtok megfutamítani. Nem azért jöttem, hogy ezt hallgassam...
- Akkor mégis miért jöttél? Mert nem fogom erre az áldásomat adni...
- Ezért! – fojtottam belé a szavakat azzal, hogy a karjaiba ugrottam, és úgy vetettem rá magam az ajkaira, mint cica a tejszínre. Ő első döbbenetében csak nézett és ámult, csak én csókoltam őt vágytól fűtötten, de amikor észbe kapott, egyből viszonzott. Nekilökött az ajtófélfának, közrefogta az arcom, és hevesen kezdte marcangolni ajkaim, majd letért a nyakamra is, és én boldogan döntöttem félre a fejem, hogy jobban elférjen.
- Várj, várj... kérek egy perc szünetet – vált el tőlem lihegve, majd végignézett rajtam. – Ezt most miért tetted?
 Teljesen jogos volt, hogy ezt kérdezte. Amikor legutóbb ő csókolt meg, hazudtam és elmenekültem. Aztán meg hol tűz voltam, hol jég...
 Nagyot nyeltem, majd belenéztem tengerzöld szemeibe.
- Mert szeretlek, te idióta. Eddig is... ezután is... a világon mindenkinél jobban – mosolyodtam el. – Igazad volt a múltkor, de én gyáva voltam és elszaladtam. De nem menekülök többé... – Ahogy ránéztem döbbent arcára, kihagyott a szívem pár ütemet. – Valójában sosem szerettem ki belőled, de ezt nem vallottam be magamnak, mert mindenáron gyűlölni akartalak azért, amiért kihasználtál. De már ez sem érdekel, mert ha nem lehetek veled, abba belehalok – szöktek bele a könnyek a szemeimbe, pedig nagyon elegem van már ebből a folyamatosan bőgő énemből. – Sosem tudnálak gyűlölni téged. A világ körülöttem sötét és üres, csak akkor telik meg színekkel, ha mellettem vagy... – hüppögtem el a mondat végét, Damon azonban elém lépett, és egy heves csókkal végképp betapasztotta a szám. Szorosan átöleltem őt, mire ő az ölébe kapott, én pedig a lábammal becsuktam az ajtót. Egy másodperc múlva már a hálószobájában döntött le az ágyra, miközben én lesimogattam róla az ingét.
- Ha tudnád, hányszor álmodtam arról, hogy ezt mondod – vált el tőlem zihálva, megsimogatva az arcomat.
- Nem akarlak elveszíteni többé. Ne hagyj el soha többet!
- Előbb halok meg – simult újra a számra, majd lassan levette rólam a ruhámat. A csókjai és érintései mind csak olaj voltak vágyam tüzére, mely teljesen elemésztett. Szétolvadtam a boldogságban...

~*~

Halk és óvatos mozdulatokkal kászálódtam ki a takaró alól. Damon visszaaludt, de ezen nem csodálkoztam, hisz nagyon korán felkeltettem. Utána meg... lefárasztottam...
Pírba borult arccal öltöttem fel magamra a ruhám, és amikor kisurrantam a szobájából, úgy éreztem magam, mint valami könnyű kis nőcske egy egyéjszakás kaland után, ahogy megszökik a még alvó partnerétől. De éppenséggel szorított az idő, hisz egy élet-halál leszámolás előtt voltam.
Amint ezt kigondoltam, már meg is rezzent a mobilom, de azonnal kinyomtam. Henry volt. Visszahívtam, de csak a Salvatore háztól néhány méterre, akkor is elég halkan beszélve.
- Ébren vagy már, ugye? – kérdezte.
- Persze. 
- Csak nem megzavartam valamit? - szemtelenkedett. Nem tudom, pontosan mire érthette (hiszen nem tudhatja, hogy mi történt), de zavarba jöttem rendesen.
- Ööö... nem, semmit. Ugyan, mit zavart volna meg? Nem. Épp összepakoltam a cuccom, meg hagytam apámnak egy levelet - hazudtam.
- Nem veszekszek - kacagott - Menjek eléd? - vette gúnyosra a hangját. Úh, de rájött a lovagiasság. Akkor viszont sietnem kell haza.
- Aha, az jó lesz. Ott találkozunk - bontottam a vonalat, majd elkezdtem rohanni hazafelé. Átvágtam az erdőn, és ahogy egyre inkább azon agyaltam, hogy mihamarabb otthon legyek, egyszeriben a szobámban teremtem. Olyan rohadt hirtelen történt, hogy még a lábaim sem bírtam lefékezni, így nekirohantam a falnak.
- Ó, hogy az a rohadt... - káromkodtam halkan, ahogy a földre puffantam. Megdörzsöltem a popsim, és csak ezután jutottam el arra a szintre, hogy kiakadjak. Én most... teleportáltam? De hát az fekete mágia! Basszuskulcs! Mégis hány óvatlan kis baklövésem fogják elnézni az égiek? – A francba is... – Felkászálódtam a földről, majd tényleg összepakoltam, és át is öltöztem. Mikor végeztem, Holmes is akkor érkezett meg. Kaviccsal dobta meg az ablakom, mire elég hülye fejet vágtam. Persze akkor minden nehézség nélkül be tudott törni a szobámba, mikor meg akart fojtani az ágyamban...
Odaléptem az ablakhoz, kihajoltam, és intettem neki, miszerint azonnal lent vagyok. Hátamra dobtam a felszereléssel teli hátizsákot, majd halkan kiosontam a házból.
A Nap még mindig nem kelt fel, ami egyszerre volt jó és rossz is. Előnyös volt, hisz az emberi élet még nem igazán kezdődött el ilyen korán... még mindenki aludt. Viszont én tűzboszorkány vagyok, és erőt tudok meríteni a Napból.
- Na, végre pontot teszünk ennek az egésznek a végére – mondta Henry, de én villámgyorsan elhallgattattam.
- Apukám szobájának az ablaka pont ide nyílik, úgyhogy halkabban!
- Bocs.
- Nem gond – feleltem, majd nagyot sóhajtottam. Nem érzem magam valami jól... tiszta ideg vagyok, és ezt a gyomromban is érzem. Mindjárt kidobom a taccsot.
- Jól vagy, te lány? – rakta a kezét a vállamra Holmes. – Minden oké?
Hirtelen nagyon erős hullámban tört rám a hányinger, így a szám elé kapva a kezem görnyedtem össze. Ahogy behunytam a szemem, egyre csak a tavalyi harc helyszínét láttam magam előtt, ahol a vadászokkal küzdöttünk meg. Natalja hangja csendült fel a fülemben.
”Itt kezdődött el a háború, és itt fog véget érni. Várlak.”

Várlak... várlak... várlak... – visszhangzott a fejemben a hangja.

- Violet! – térített magamhoz immár egy másik, mélyebb hang. Henryé. Még sosem örültem ennyire, hogy hallom. – Nem akarok kiabálni, de a frászt hozod rám!
Felemelkedtem, és vettem egy mély levegőt. A hányinger teljesen megszűnt.
- Az a ribanc küldött egy telepatikus üzenetet, vagy mi a frászt. Az erdőben vár minket, ahol tavaly maga meg Mr. Harrison...
- Ne mondd ki – szakított félbe Holmes.
- Miért? – lepődtem meg.
- Akaratlanul is régi emlékek öntenének el. Engem is, nem csak téged. És az emlékek érzelmeket is hoznak magukkal. – Rettentően értetlenül néztem rá. Mikor beszélt ő valaha is ilyen... költőien?! – És amit akkor éreztem, meg amit most, az totális ellentéte egymásnak. Most arra kell koncentrálnom, hogy megvédjelek és életben tartsalak. Ha közben azon agyalok, hogy mennyire gyűlöltelek és ki akartalak nyírni, az nem fog jól kihatni a teljesítményemre.
- De hát mégis csak kimondta... – döbbentettem rá.
- Igaz – vakarta meg a tarkóját egy idétlen mosoly kíséretében. Ajh. – De nem ez a lényeg.
- Szerintem induljunk – dobtam be végre az ütőkártyát, amivel elhallgattattam őt. Bólintott. – De az én módszeremmel megyünk – tettem hozzá, de mielőtt bármit mondhatott volna, megragadtam a karját, így vele együtt teleportáltam a harc helyszínére.
- Meg se kérdem - imbolygott meg, amikor megérkeztünk. 
- Ó, Henry! Hogy van Sophie? Alszik még? - hallottunk meg egy ismerős női hangot. Amint megcsapta a fülünk, Natalja már elő is lépett két fa közül - És Damon? - pillantott át rám - Jól lefárasztottad - kacagott halkan.
- Tudtam - kommentált Henry. Pff... ez a kettő több dologban hasonlít egymásra, mint azt bárki gondolná.
- Nem azért jöttünk, hogy trécseljünk - keményítettem be.
- Ugyan már... mire végzünk, csak egyikünk térhet vissza. Ez egy remek alkalom, hogy még utoljára lelkizzünk egy kicsit - mosolygott ártatlanul. Gyűlölöm ezt a kurvát... - Ugye, Henry? - vigyorgott győzedelmesen.
- Sophia jól van, köszönöm kérdésed - nyelt egyet a vadász - És Violetnek igaza van, harcolni jöttünk - keményített be.
- És arra a bizonyos kérdésemre mi a válaszod Holmes? 
- Az, hogy... IGEN! - válaszolta a vadász, majd a háttérbe húzódott. Ezt az utóbbi párbeszédet nem igazán értettem. - Hm... – tekerte ujja köré egy tincsét Nati. – A gond csak az, hogy ezzel nem győztél meg teljesen. De tudod, ha...

Nem tudta befejezni. Egy tűzgolyót dobtam felé, amit ha az utolsó pillanatban nem szel ketté az ujjával, a képébe robbant volna.

- Nem kenyerem a várakozás. Megmondtam, hogy harcolni vagyunk itt. Ha ez neked nem felel meg, rendben... Szívesen megöllek úgy is, ha nem ellenkezel! – rontottam neki iszonyú sebességgel. Megérte annyit edzeni. Még magam is meglepődök rajta, milyen gyors lettem. Natalja felé ütöttem az öklömmel, azonban ő kecsesen kifordult a támadásom elől, és tűzzel akart rám támadni. Eleve veszett ügy volt, mert bármilyen formában is próbálkozik, a tűz akkor is az én elemem. Lehet, hogy ezer év alatt pöpecül megtanulta használni, de nem veleszületett képesség. Csak megtanulta. Jessica kiokított - sok egyéb mellett - arra, hogy állapítsam meg az ellenfél elementális beállítottságát (tehát, hogy melyik elem az övé), és azt is, hogy melyikkel fog rám támadni. Minden elem használata előtt van egy árulkodó jel. Egyfajta aura. Ha egy boszorkány azzal az elemmel támad a másikra, amire a másik szakosodott, akkor a támadott fél már akkor megállíthatja a támadást, amikor az fizikailag még létre sem jött.
Én azonban nem bajlódtam ezzel, hisz csak az erőmet pocsékoltam volna a csata elején. Arról nem is beszélve, hogy ez nagyfokú koncentrációt igényel, mi pedig egy közelharc kellős közepén voltunk, ahol másodpercek alatt történnek az események. Így egyszerűen csak lehajoltam a támadása elől, és a combomra erősített fegyvertartóból kihúztam egy mandragórás injekciót, amit a banya hasába döftem.
 Ő sikítva pattant hátra, és én is elléptem tőle, hogy csökkentsem közöttünk a távolságot. Hátranéztem Henry-re, akitől kaptam egy elismerő pillantást. Hehe.
- Ez fájt... – nyilvánult meg Natalja, akire ismét rászenteltem a figyelmem. – De tényleg – húzta ki magából a vakcinát. – Te mocskos kis áruló... tudod, hogy esélyed sincs ellenem, így boszorkány vadász cuccokkal támadsz rám, te kis ribanc! – sziszegte, akár egy kígyó. – Azt sem értem, miért a drága Mr. Holmes szövetségese vagy. Egy boszorkányvadászé, drágám. Nem inkább nekünk kéne közös erővel megölni őt?
- Ő sem egy szent, de ha kettőtöket összehasonlítjuk, ő egy angyal hozzád képest, míg téged az ördög cinkosához tudnálak hasonlítani... – válaszoltam.
- Angyal? – nevette el magát Natalja. – Ez az ember számos boszorkányt megölt már, olyanokat is, akik fehérek voltak.
- Igazad van, ezt már nem mossa le magáról, de akkor is van rá indoka. A múltban történt tragédiái.
- Téged is meg akart ölni. A nagynénéd is, a barátaidat is – ha nem is közvetve.
- Te pedig annyi embert, hogy azt meg sem lehetne számolni. És mindezt a magad kapzsisága miatt, hogy nőjön az erőd, vagy más mocskos célok érdekében. Ez a szerencsétlen legalább azért tette, mert azt hitte, jobbá teszi a világot! – mutattam Holmes-ra.
- Hm – mosolyodott el Natalja. – Való igaz.
- Elárulnád egyáltalán, mi értelme annak a nagy hatalmadnak, ha az ilyen árat követel? Mit akarsz, úgy igazán? Mire kell ez a sok erő? – förmedtem rá, neki pedig lefagyott az ajkáról a mosoly.
- Bosszút állok a világon. Magamért és minden boszorkányért, akiket a máglyára küldtek. Ezek a szerencsétlen emberek, akik betöltik a világot, mind azon förtelmes gyilkosok leszármazottai, akik ezerszámra pusztítottak el minket és az őseinket. Te és a többi úgynevezett „fehérboszorkány” el vagytok tévedve! – kiabált rám. – Azokat véditek, akik felmenői megöltek minket!
- Nem kéne a múltban élned – mondtam neki, habár ha a helyébe képzeltem magam, már nem is ítéltem el annyira... De azért elítéltem.
- Rendben, vegyük a jelent. Olyan világban élünk, ahol az emberek gyilkolják egymást, elpusztítják mindazt, amit a természet adott nekik, és mohón bármit megtesznek azért, hogy még többet kapjanak. Holott ott van a globális felmelegedés, az állandó háborúk, a mérgező hulladék, a gyermekmunka, a sok kínzás és népirtás! – Erre nagyot nyeltem. – És ti ezeket véditek? Most komolyan? A boszorkányok a természet védelmezői, és azzal tennénk a legnagyobb szívességet a természetnek, ha ezt a sok patkányt mind kinyírnánk!

Nagyot nyeltem. Ez már nem csak két boszorkány, hanem két világnézet harca lesz.

- Tudod mit? Igazad van – ismertem be. – Én is hasonlóképpen vélekedek az emberi természetről. De nem mondhatod komolyan, hogy ki akarod irtani az egész emberiséget! Amit az imént felvázoltál, az nem fedi a teljes igazságot. Nem az összes ember ilyen...
- Ne fáraszd magad azzal, hogy továbbra is véded őket. Ez a világ velejéig rohadt...
- Lehet. De amíg van benne szeretet, addig képes megjavulni.
- Nagyon kölyök vagy még, ha ezt hiszed... – sóhajtotta Nati.
- Te pedig nagyon hülye, ha lebecsülöd az emberi szeretet tagadhatatlan erejét.
 Amint ezt kimondtam, ismét támadásba lendültem. Még most sem vetettem be mágiát, csak puszta fizikai erőt. Natalja sosem folyamodik ehhez. Vagy nem jó benne, vagy egyszerűen úgy gondolja, hogy nem éri meg használni. Annyi erővel én is így gondolnám.
Elteleportált az öklöm elől, majd beleütött a földbe, ami berepedt. Értetlenül néztem, hogy ennek mégis mi értelme, de rögtön rájöttem, ahogy beszakadt alattam a talaj.
- Henry! – sikítottam, véletlenül letegezve őt, de ki a franc figyel ilyenesmikre ilyenkor?
Megkapaszkodtam egy kőben, ami pont a lábaimnál hevert az imént. Natalja egy szabályos kör alakú lyukat csinált alám. Kurva mélyet. Abban is kételkedtem, hogy egyáltalán véget ért-e. És ahogy néztem lefelé a lógó lábaimra, amik alatt ott hullámzott a tömény feketeség, egyre jobban elöntött a pánik. – Henry! – ismételtem meg, de senki nem jött a segítségemre. A francba, Natalja biztos elkapta!
- Nem fog segíteni neked – lépett a lyuk széléhez a banya. – Te pedig most meghalsz.
- Blöffölsz – vicsorogtam rá. – Előbb neked kell, különben hiába jelöltél meg...
- Te ezt hiszed, kicsikém? – mosolyodott el. – A határidő egy év, de nekem nem kötelező előtted meghalnom.
- Akkor miért vártál eddig, te ribanc? – kérdeztem, és ahogy egyre jobban fáradt a kezem a kapaszkodástól, csak még idegesebb lettem. Nem akarok meghalni!
- Sajnálatos módon én nem ölhetlek meg, különben nem kapom meg az erőd.
- De hát most is miattad fogok meghalni!
- Á-á... – ciccegett. – Azért fogsz meghalni, mert nem bírod magad megtartani, és lezuhansz. Nekem semmit nem kell tennem ahhoz, hogy ez bekövetkezzen. Csak várni.
- Hát arra várhatsz is! – szájaltam vissza, pedig nem állt túl jól a szénám.
- Én le is ülök ide, és megvárom a pillanatot. Aztán utánad ugrok, és feltámadok.
- Mi van Henry-vel?
- Még ebben a helyzetben is érte aggódsz? Bájos – mosolygott szüntelenül.
Mond valamit, nem rá kéne gondolnom. A háznál még röhögtem rajta, de igaza volt. Az érzelmek befolyásolják a teljesítményünket.
Inkább gondolkodj, Violet Hetfield! Mit lehet tenni ebben a helyzetben? A tűzzel nem tehetek semmit. A víz... esetleg feltölthetném a lyukat, és akkor elengedhetem a követ, de nem ismerem a mélységet, és minden perc számít. Az lenne a legjobb, ha tudnék föld elemet használni, de az túl nehéz. A levegő meg...
A levegő...

Tökéletes.

Az egyik Jessica-féle edzésemen jelen volt Liza, és megpróbált nekem tanítani ezt-azt. Elmondta, hogy valószínűleg nem lesz nehéz megtanulnom uralni, mivel egyrészt egy közeli családtagom eleme, másrészt pedig én tűz vagyok, a levegő pedig táplálja a tüzet. Ezzel szemben a vízzel nehezebb dolgom van, és nagyon makacs tud lenni, de már-már kezd behódolni. Ráadásul a másik boszi-ágon ott a nagymamám, aki pedig vízboszi.
Szóval, mit is mondott Liza? Csak képzeld azt, hogy olyan könnyű vagy, mint egy tollpihe. Hunyd le a szemed, lélegezz mélyeket, és képzeld azt! Nincs súlyod... a szél röpít magával... lebegsz a levegőben... érzed a cirógatását az arcodon...
Ahogy ezeket a dolgokat elképzeltem, és közben mélyeket lélegeztem, éreztem, hogy működik. Lebegtem.
- Hogy mi? – képedt el Natalja. Semmi kedvem nem volt tovább a mélység fölött lenni (akár lebegve is), így felröppentem a tetejére, a banyát meg szájba rúgtam. Nati a földre zuhant, én pedig Henry-t kezdtem keresni a szememmel. Meg is találtam... egy fa ágai tartották fogva. Odarohantam, és meggyújtottam őket, vigyázva, hogy a vadászban ne tegyek kárt.
- Basszus, azt hittem meghaltál! – fogadott ezzel.
- Nem megy az olyan könnyen – mosolyogtam rá.
- Hogyan tovább? – kérdezte Henry.
- El kell altatnunk a figyelmét, és együtt támadni, hogy bármelyik pillanatban bevihesd a végső csapást – ecseteltem, mire ő nagyon hülyén nézett rám. – Mi van?!
- Te mióta tegezel?
 Baszd meg.
- Mióta majdnem meghaltam. A biztos halál gondolata művel ezt-azt az emberrel. De van egy tervem! – közöltem vele, felcsillanó szemekkel. – Figyelj: az ő eleme a föld, ezért egyértelmű, hogy a levegő az az elem, amit a legkevésbé tud irányítani. Ezer év ide vagy oda. Nekem viszont elég jól megy. Légnyomást fogok kialakítani a fejében, ami pokoli kínnal jár, ráadásul lélegezni sem fogom hagyni. Míg ő fuldoklik, folyamatosan támadnunk kell, mert bármikor megszakíthatja a varázslatom. Oksi? – pislogtam rá.
- Azt leszámítva, hogy láthattad, milyen könnyen el tud engem intézni.
- Ezen segíthetek. Teszek rád egy varázslatot, ami sérthetetlenné tesz. Persze ha mondjuk egy tűzgolyó repül feléd, az elől inkább térj ki, mert azt nem garantálom, hogy nem égsz szarrá...
- Mennyi idődet veszi ez igénybe? – kérdezte.
- Pár perc, de addig nem fogok tudni harcolni.
- Amíg tudlak, fedezlek – bólintott.

Ismét Natalja felé fordultam. Épp most kecmergett fel a földről, és a vért törölte le a szájáról.
- Ugye nem gondoltad, hogy egy rúgástól kidőlök? – vigyorodott el. - Úgyis én győzök! – nevetett. - A föld elemét csak a tűzzel győzheted le kicsikém, de látom nem áll szándékodban használni. Hát, akkor szenvedj! - mosolygott még mindig, majd kezeit a magasba emelte. Karjai mellett a földből erős indák nőttek ki, s a négy végtagomnál fogva rántottak a földre, s kötöztek oda.
- Most hogyan tovább, kicsikém? - állt meg mellettem a banya. Nem válaszoltam, csak elkezdtem a varázslatot. – Ó, most megint mit trükközöl? Kíváncsi vagyok, de kétlem, hogy megvárom – és már csak azt láttam, hogy lendül felém a lába. Sajnos el is talált, mire Henry odaért. A banya szájba rúgott, így viszonozta a kölcsönt. Vér spriccolt a földre mellettem, a szemeim pedig bekönnyeztek a fájdalomtól. De legalább a fogaim megmaradtak...
A következő pillanatban a vadász leterítette Natalját, és beledöfött egy kést a combjába. A meglepetés ereje. Jó taktika.
- Te mocskos rohadék! – hördült fel Nati, én pedig folytatni kezdtem a varázslatot. – Ez is mandragórás volt, ugye?
- Csak a legjobbat neked – vigyorgott Holmes, majd megforgatta a tőrt a banya lábában, mire az a jobb kezével egy tűzlabdát akart Holmes képébe nyomni, de ő abba a karjába is beledöfött egy kést, így az félúton megállt, a lánglabda pedig füstté vált. Ez az! – Hogy állsz, Viol? – fordult felém a vadász, épp akkor, amikor az utolsó szót is elmormoltam az igéből.
- Kész vagyok! – kiáltottam, majd elégettem a fogva tartó indákat, és rákoncentráltam a levegő elemre. Fárasztó egyfolytában váltogatni őket, úgyhogy előnyös lenne minél hamarabb befejezni. Először elvettem Nataljától a levegőt, ő pedig fuldokolni kezdett, Henry pedig beledöfött még két mandragórás injekciót. Remélhetőleg így már nem fog tudni sok erőt használni...
Megcsináltam a légnyomást is a fejébe, mire ordítozni kezdett, de úgy, hogy belefájdult a fülem.
- Henry, tudod a dolgod.
- Mintha valami kutya lennék! – háborodott fel.
- Csináld már! – förmedtem rá, majd a biztonság kedvéért elfordultam. Ő pedig bevitte a csapást, de nem tudom, milyen módon. Nem is szeretném tudni. De a banya valami gurgulázó hangot hallatott, majd valami eszméletlen rekedtes nyöszörgést, amitől felállt a szőr a hátamon...
- Violet... – szólalt meg Henry. – Ezt látnod kell.
- Nincs az az isten.
- Nem, komolyan! Natalja... ez nem ő volt...!
- Mi van? – pördültem meg, és... Natalja helyén egy szikla volt, ami őt ábrázolta, és abból álltak ki a kések. A következő pillanatban láttam, hogy egy tőr tart Henry felé hátulról.
- Vigyázz! Hasra! – üvöltöttem, és hála a gyors reflexeinek, a fegyver egy fába talált. Elképedve meredtem oda, ahonnan a kést dobták. A banya állt ott, és nagyon is élt.
- De hát... – nyögtem ki. – Ez hogy lehetséges...?
- Nocsak, erre nem tért ki Jessica? – jött közelebb mosolyogva. – A boszorkányok varázslását három elkülönülő csoportra lehet osztani.
 Basszus, már emlékszem!
- Az elementál mágia, a normál varázslatok és... az illúziók...
- Adok egy ötöst a kisasszonynak – mosolygott töretlenül. – Azóta illúzióban vagytok, hogy Henry a combomba döfte a kést. Mi több... egyikőtök még most is abban van...

Ahogy ezt kimondta, Holmes csatakiáltással rontott felém.
- Meghalsz, Natalja!
Mi van?!
- De hát én Violet vagyok! – tértem ki az ütése elől.
- Már hogy lennél, mikor ő ott áll? – mutatott Natira, aki csak vigyorgott.
- Mi lesz most, kicsikém? – nevetett a banya. – Bántod Henry-t? Akkor ki fog végezni velem?
A kurva anyád, az. Ez egy okos húzás volt!
Már épp pánikba estem volna (mert lássuk be: egyszerre kellett volna megtörnöm az illúziót, kivédeni a vadász támadásait, megtörni az ő védővarázslatát és támadni/védekezni Nati végett is), amikor Holmes valami isteni csoda folytán hirtelen megfordult, és a mandragórás késsel - amit hihetetlen nagy erővel és pontossággal dobott - szíven találta a banyát.
- Violet erősebb és okosabb, mint azt hinnéd - mondta komolyan a vadász. - Na meg én sem vagyok tegnap óta a szakmában, te szuka! - Még mindig csak ámultam és bámultam. - Violet, végezni kéne vele még ma. Nem gondolod? - térített magamhoz Henry.
- Ööö... de – feleltem. Tényleg nem ártott volna. Sokat varázsoltam egyszerre, olyan elemmel is, amibe még nem merültem bele túlzottan.
- Akkor rajta, cica – vigyorodott el Holmes. Az utolsó hangnál váratlanul pár aranysárga sugár kacsintott ki a látóhatár mögül, és én rögtön megéreztem a felkelő Nap erejét, ami elöntötte a testem.
- Tüzet akartál, Natalja? – mosolyodtam el. – Megkapod, ha már ennyire hiányoltad.
- Úgyis visszatérek – nyöszörögte lebénulva az iménti késtől. – Ha nem ő végez veled – mutatott Henry-re -, akkor megteszi valaki mást. Tudod miért? Mert nekromanta vagy. Mesterséged a halál, és ezt be is vonzod. Ez elől nem menekülhetsz... el fognak kapni... eljönnek érted...
- Az már egy másik történet lesz. De ez a te haláloddal zárul. Úgyhogy ég veled, Natalja Belkikov. Remélem, hogy örökké a pokol tüzén fogsz égni, amit én gyújtok meg neked.

És meg is tettem. Hatalmas lángoszlopokat indítottam meg felé a négy égtáj felől, és kíméletlenül megégettem őt. A sikolya betöltötte az erdőt, ahogy az égő húsának szaga is.
Henry-re pillantottam diadalittasan, aki kissé türelmetlenül viszonozta a pillantásom.
- Ne vidd túlzásba, különben meghalsz...
- Tudom – feleltem. A kulcscsontomon lévő fehér rózsa fájdalmasan lüktetett. Minél tovább kínoztam a haldokló Natalját, annál jobban fájt a jel helye is. – Most – suttogtam, majd felhagytam a lángokkal, amik hatására hatalmas füstfátyol ereszkedett ránk.

Nem láttam tőle semmit, csak a vadász árnyékát, ahogy megmozdul. A következő pillanatban női halálsikoly szelte át a tisztást, amitől tetőtől talpig megborzongtam. A kulcscsontomon vérezni kezdett a fehér rózsa jele, ahogy azt Jessica is előre megmondta. Többszörös hullámban öntötte el egész testem a fájdalom, amitől felnyögve görnyedtem össze. Megkörnyékezett az ájulás, de még érzékeltem egyet s mást a külvilágból. Például azt, hogy két bakancs lépett mellém.
- Vége van, Violet – simította meg a fejem Henry, majd a hátamat is, végül pedig erős karjai a lábaim alá nyúltak, s felvett az ölébe. Úgy tartott, akár egy tollpihét.
- Most engem is meg fogsz ölni? – kérdeztem, felnézve rá, égve a fájdalomtól. – Tudom, hogy erre célzott ő is, amikor megkérdezte tőled, hogy mit felelsz a kérdésére...
- Violet...
- Megölsz? – szakítottam félbe. – Mert ha igen, akkor csináld gyorsan, ne kínozz. Ha jelentett neked valamit az együtt töltött pár hónap, akkor gyorsan tedd meg.
Holmes elkomolyodva nézett le rám.
- Sosem bántanálak többé – tette rá állát a buksimra. – Azt hittem, tisztában vagy ezzel.
- De te boszorkányvadász vagy... – nyögtem ki nagy nehezen.
Pár másodpercig csöndben maradt.
- Nem. Mostantól csak feketeboszorkány-vadász vagyok – mosolygott rám. – És eszemben sincs bántani egy fehérboszorkányt – simította rá ujjait a fehér rózsa jelemre. – Bízz bennem, kérlek. Azt hittem, eddig is ezt tetted.
 Iszonyú lelkiismeret-furdalás kerített a hatalmába.
- Sajnálom... – suttogtam elhalón, majd a józan eszem egyszer csak megadta magát, és elsötétült körülöttem a világ. Az utolsó dolog amit láttam, Henry szemei voltak. Égettek, akár a gyertyák lángjai.


Mesélő szemszöge:

Amikor Violet könnyű teste Henry Holmes karjaiba hullott, átfutott a vadász eszén, hogy tulajdonképpen békében vált el Viol-tól, szóval... akár meg is ölhetné...
De nem, ezt nem teheti! Vagy mégis?

Míg az egyik oldalon a józan esze diktált, miszerint nem akarhatja, hogy Natalja ismét visszatérjen, és nem olthatja ki a kis tűzboszi életét sem, a másik oldalon a darabokra tört szíve szilánkjainak csengése azzal győzködte, hogy így viszont soha többé nem tarthatja a karjaiban Sophie-t, és ezen csak Natalja segíthet...
Egy nagy sóhaj kíséretében nyúlt a zsebébe, és elővette az utolsó mandragórás injekciót. Majd... Kinyomta belőle a mérget.
A földre.
- Nem tudom megtenni – motyogta maga elé.
Viszont az éppen arra futó Alice Cullen és Elizabeth Miller csak azt látta, hogy a vadász kezében egy immáron üres injekció van.
- Mit művelt maga…?! – ordította könnyes szemekkel a vámpírlány. Holmes felkapta a fejét.
- Semmit, esküszöm! Életben van, csak nagyon kimerült... – mentegetőzött, de azt már nem tudta megakadályozni, hogy Alice kikapja a karjaiból barátnőjét. Épp akkor ért oda Liza is.
- Akkor az ott mi?! – vicsorgott a vámpírlány, az üres vakcinára mutatva.
A vadász úgy gondolta, nem árt egy aprót füllenteni, hisz amúgy is nagyon lobbanékony a vámpírlány természete, neki pedig nem volt kedve a kimerítő harc után veszekedni vele.
- Natalján használtam, de a kezemben maradt, mert el kellett kapnom az elájuló Viol-t – mondta.
- Akkor tényleg jól van? – kérdezte reménykedve Alice.
- Persze...
- Hála az égnek! – sírta el magát Liza, majd unokahúga mellkasára borult.
Holmes hátrálni kezdett, s neki támaszkodott egy közeli fának. Majd amikor lecsillapodtak a kedélyek, megszólalt.
- Az én feladatom itt véget ért - ment oda a csajokhoz. - Ne sírj Liza, semmi baja nem lesz - simította meg a boszi vállát.
- Köszönöm Holmes, hogy...
- Ne köszönd - szakította félbe a vadász. - A legjobb lesz, ha elviszitek egy nyugodt helyre, ahol pihenhet. Én meg eltemetem Natalját.
- Jól cselekedett, Mr. Holmes - bólintott Alice megértően.
- Ezt már sosem tudhatom meg... - nézett félre Henry, s talán még könnyek is szöktek a szemébe. Bizony, hogy szöktek, hiszen a menyasszonya életéről volt szó...
A vámpír és a boszi egy darabig csendben álltak, majd elköszöntek a férfitől, és elindultak Violet-tel, akit Liza vitt haza, és a vendégszobában fektette le. Egy ideig Alice-szel ültek a lány ágya mellett.
- Magatokra hagylak! - ölelte meg a vámpírcsajszi a szélboszit.
- Köszönöm, és köszönök mindent neked is - felelte Beth, majd megfogta unokahúga kezeit, Alice pedig elhagyta a szobát.

21. Fejezet ~ Barátok és ellenségek

 Sziasztok!

Íme, az utolsó Alice és Jasper szemszöges fejezet! :)

Alicék adnak egy esélyt Edwin-nek, Katherine kinyírása érdekében.

Viszont Kathy-bébi ravaszabb hőseinknél, és olyan titkot árul el, ami még jobban megrémiszti Alice-t...

Ja és persze közeleg a harc... :)

Jó olvasást! :)

Április 14. Csütörtök

Alice szemszöge:

Reggel még felköszöntöttük Lizát szülinapja alkalmából. ^^
Húszpercesben, pedig összefutottam Edwin-nel. Oda is mentem hozzá.

- Kap egy esélyt, hogy végre végezzen Katherine-nel – álltam meg előtte.

- Ezt hogy érted? – kérdezte szemöldököt vonva.

- Ha megfutamodik, ha elcseszi, ha… - na jó ezt hagyjuk, nem nyomda képes – bármi lesz, mi nem segítünk többet. Ha nem tudja megölni a volt szeretőjét, feleslegesen töltjük Önnel az időnket. Persze, ha mi csesszük el, ugyan úgy segítünk.

Edwin-ből leírhatatlan érzések áradtak. Szinte egy örökkévalóságig néztünk farkas szemet.

- Szóval én csak egy esélyt kapok? – szólalt meg végül.

- Miért maga talán adott nekünk többet? – vágtam is vissza egyből. Nem válaszolt. – Na látja! Mindig csak ki akart nyírni, miért kapna Ön több esélyt egy volt szerető kinyírásához…?

Gyilkos tekintettel lépett hátra.

- Ma délután? – kérdezte megenyhülve.

- Ötkor?

- Megbeszéltük. Szólok Jasper-nek is.

- A szokott helyen – biccentett.

- Ott – bólintottam és visszamentem a terembe.

~*~

Délután minden a megbeszéltek szerint haladt.

- Nyúldiétán vagy? – kérdeztem a megjelenő Katherine-t az erdőben.

- Ne magadból indulj ki - flegmázott le.

- Mi a célja Nataljának? – tettem fel egy kérdést.

- Te miről beszélsz? – értetlenkedett.

- Vajon miről? Arról te rohadt szuka, hogy miattatok halt meg Caroline! – akadtam ki.

- Tudtommal Edwin ölte meg! – jött hozzám elég közel.

- Ha nem változtatod vámpírrá, még mindig élne! – hátráltam.

- Nataljának kellettek a bennfentesek – vigyorgott, s ő is hátrébb lépett – De mivel kijelentette, hogy kiszáll, már nem érdekelt mi történik vele…

- Te rohadt szuka! – szorítottam meg a torkát.

Ebben a másodpercben ugrott ki a fa mögül Edwin és már készült leszúrni Katherine-t, de…

- Ennél jobb terv kell baba! – vigyorgott, s a kezemnél fogva vágott a földhöz. – Nem kéne Edy! – fordult meg.

„Szúrd már le az Istenért, te barom!” – kiabáltak a gondolataim.

De Edwin a kezét már nem lendítette meg. A kis kurva pedig vigyorgott egy sort és… olyat láttam, amit nem kellett volna. Katy… köhöm, megcsókolta Mr. Harrison-t.

Na, ekkor jött az én zseniális ötletem. Egy apró telekinetikus trükkel azt a verbénás vackot, Katherine-be nyomtam. Erre a várt hatás következett. Káromkodva összegörnyedt.

- Hogy lehetsz ekkora rohadék, Katerina? – kérdezte idegesen, mégis… (áh hagyjuk) Edwin, majd  pedig… elájult (?!) Oh my God! WTF?

- Te mit tettél vele? – grimaszoltam.

- Én semmit, de Natalja annál inkább! – válaszolt.

- Mi van? – kérdezte az ekkor felbukkanó Jasper.

- Mondjuk úgy. Ha egy bő óra alatt nem kerül korházba… - kezdte Katherine vigyorogva.

- Meghal? – vágtam a szavába.

- Dehooogy! Csak kicsit nagyobb amnéziába kerül… Na, pusz, pá nektek! – vigyorgott, s eltűnt.

Natalja biztos magához teleportálta, mivel az eltűnést szó szerint értettem!

- Azt hiszem felhívom Simon-t és alszok – jelentettem ki előkeresve a telóm.

- És mi lesz Katerina ügyével? – kérdezte Jasper.

- Egyértelmű. Edwin nem szeretett ki abból a caffkából. És már nem is fog. Ez biztos. Szó mi szó, megölni nem tudja. Elcseszte. És én mondtam, hogy csak egy esélyt fog kapni…

- Szóval komolyan gondoltad?

- Halál komolyan – bólintottam. Ez nem volt jó példa, de erre futja, sajnálom.

~*~

Hazaérkezve hét óra volt.

- Sikerült! – találtam a szobámban Jessicát.

- Hm?? – és hogy kerül ide?

- Teleportáltam – mondta úgy, mint ha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Héé!! – Bocsi, hogy a fejedben turkáltam, nem volt szándékos – mosolygott.

- Na elmondanád mi sikerült? – türelmetlenkedtem.

- Violet ismét Henry szövetségese.

- Csak tudnám, miért szorult össze a gyomrom…

- Félted. Ez egyértelmű.

- Jó persze, de én is ezt akartam, most meg… A lényeg, hogy jól döntött – mosolyogtam. – És, hogy megy a gyakorlás?

- Nagyon gyorsan tanul. De ez titok – kacsintott.

- Köszönöm, hogy elmondtad.

- Megváltozott – tette a vállamra a kezét.

- Ki?

- Henry. Jó útra tért. Több bizalmat neki, csajszi!

- Ezt a látomásaimnak mond…

- Azok képlékenyek!

- De nem a kék Hold idejében látottak…

~*~

Miután Jessica elhagyta a házat, Jasper pedig elment vadászni, egyszerűen elaludtam. Nem bírtam ébren maradni.

 Álmomban az erdőben bóklásztam, amikor is felbukkant velem szemben Caroline.

- Szellemeket látok? – csodálkoztam.

- Nem. Csak velem álmodsz.

- Minek álmodok veled? Tűnj el innen! – ordítottam rá.

- Nem tudok, amíg el nem engedsz… - billegett.

- Engem nem érdekelsz…

- Miért hazudsz még mindig mindenkinek? Mindenki tudja, hogy te nem vagy ilyen szívtelen.

- De, az vagyok!

- Nem vagy. Alice, nem hallja senki, mondd már el mit érzel valójában.

- Utállak… - de nem bírtam tovább és megkönnyeztem. – Miért tetted? A barátaid voltunk! Miért nem volt jó ez az élet?

- Katherine mondta nekem, hogy csak benne bízhatok. Ráadásul ők menőbbek és több izgalom volt egy napban, mint veletek egy héten. És azt hittem, hogy az a jó élet… - sírta el magát. – Ne haragudj, Alice! Esküszöm megbántam. Violet is megértette, akkor te miért nem?

- Mert én más vagyok!

- Jól van, hagyjuk… De amíg hazudsz, csak rosszabb lesz… - mondta, s lassan elindult.

- Ne, Caroline! – kiáltottam utána. – Meg… megbocsátok – sírtam el magam.

- Ó, Alice – mosolyogva ölelt magához – Örülök, hogy visszakaptalak – pityergett.

- Sajnálom, hogy már ilyen későn… - ziháltam.

- Jobb későn, mint soha – mosolygott.

~*~

Pénteken, amíg a folyosón pihengettem, láttam, hogy Edwin már jobban van, hisz itt van a suliban, és telefonált. Na, ha illik, ha nem, ezt most kihallgatom. Tudnom kell, ha ellenünk tervez valamit.

- Morris, mondjad! – hallottam is a vadász hangját.

- Főnök lenne egy nem túl kicsi probléma – szólt egy zaklatott férfihang.

- Figyelek.

- Thomas-ról lenne szó. Nem tudom, hogy hallott-e valamit róla mostanában…?

- Két napja semmit..

- Az a helyzet, hogy küldetésen voltam, és hazafele jövet megláttam a holttestét.

Mr. Harrison elsápadt.

- Szent ég! – szólalt meg.

- És volt egy levél rajta. Önnek címezve. Katherine Pierce-től.

- Ezt nem hiszem el! – emelte meg a hangját. A telefont pedig éppen készült földhöz vágni, csak Morris közbeszólt.

- De nem olvastam el! – mentegetőzött – Az van ráírva, hogy saját kézre.

- Baromság. Halljam, mi van benne!

- Nyitom – jött a válasz, s a levélcsörömpölés. Megköszörülte a torkát és olvasni kezdte –

„Kedves Edwin!

Ezt a kis áldozatot Caroline barátnőmért kapod. Apropó… Remélem, már jobban vagy és tudunk még találkozni, hogy folytassuk azt, amit abbahagytunk a varázslat miatt…

Puszil, a te Kathy-bébid.

Ui.: Tudom, hogy te is éppen annyira élvezted a csókot, mint én. Sajnos már nem volt olyan, mint a régi szép időkben, de attól még nem kell utálnunk egymást, Edwinkém!”

Mr. Harrison lángvörös lett.

- Ez meg miről ír? – szólalt meg ismét Morris.

- Kinyírtam Caroline-t, az új szövetségesét, ezért most mindenfélét hazudozik… - hazudta félvállról, de eközben a vörös arcszíne megmaradt. Talán még vörösebb is lett…

~*~

Szombaton délután, két óra körül elugrottam Violet-hez. Jack Hetfield nyitott ajtót.

- Jó napot! Violet itthon van? – kérdeztem kicsit félénken.

 Tény és való, hogy elég rég nem találkoztam vele, és a mai napra már igazán meglehet a véleménye a vámpírokról és a szélsőséges érzelmekkel rendelkező tündérbabáról. Bele se merek gondolni. Jaj! Őszintén, megérteném, ha elküldene a francba… :’D
 Jack nagyot sóhajtott, majd elmosolyodott.
- Itthon. Gyere csak be.

- Köszönöm - mosolyogtam és átléptem a küszöböt. Felmentem Violet szobája elé, és az ajtófélfának támaszkodtam. - Zavarok? - kérdeztem a boszit. Tudniillik épp valami nagy fazékban kevergetett mindenféle zöld trutyit.
- Szia! - mosolygott fel rám. - Dehogyis. Épp ezzel a szarral szenvedek...
- Ami pontosan mi is? - léptem be a szobájába.
- Henry egyik receptje. Házi mandragórafőzet lesz belőle, már ha nem ájulok el a szagától. Még így nyersen is rohadt büdös, el nem tudom képzelni milyen lesz, ha kifőzöm...

- Még aztán főz is neki! - húztam fel a szemöldököm, majd lágyan nevetve huppantam le az ágyára. 

- Dilis! - kacagott Viol. - Ez Natalja ellen készül. Már csak napok kérdése, és jön a harc.

- Ugye tudod, hogy marha bátor vagy? - húztam fel a lábam. Barátnőm fülig pirulva kapta fel a fejét.
- Ne mondj ilyet Alice, mert el fogom sírni magam.

- Ugyan, miért? A saját mérgedet főzöd! Ne segítsek? - tereltem is egyből.
- Hát, lehet jobb lenne. Amennyit belélegeztem ebből... kitudja milyen mellékhatása lesz - hagyta ott egy fintorral a fazekat.

- Pihizzél! Mondjad, hogy mit rakjak még bele... - majd lefagytam. Ezek a boszilötty-nevek megőrjítenek. - De inkább azt mondd, milyen színű löttyből mennyit, és válaszolj arra a kérdésemre, hogy ezt miért nem Holmes csinálja? - dobtam bele kicsit nagyobb erővel a füvet, amit Viol a kezembe nyomott, s egy füstfelhő keletkezett.
- Mert nem akarja, hogy az ő drága menyasszonyának baja essen... De ha nekem esik, az nem okoz neki szívfájdalmat.

- Értem... De ő már halott! Nem eshet baja... Na mindegy... Most mit rakjak bele?
- Már csak egy marék angyalfű és kész.

- Áháá! - megtaláltam, és tanulva a hibámból ezt már kisebb lendülettel dobtam bele. - Kész. Kell még vele valamit csinálni? - pörögtem egy sort.
- Megfőzni, de azt majd később. Pár óráig állni kell hagyni - mosolygott a boszi, majd rádobott egy konyharuhát a fazékra, és ismét rám pillantott. - De kétlem, hogy csak azért jöttél, hogy velem főzőcskézz. Mi újság?

- Régen ültünk már így össze... Talán még akkor amikor Lizánál voltunk... - kémleltem a földet. - Úgy várom már, hogy vége legyen ennek a Nati-Kati-akciónak...
- Hidd el, én is. Ti hogy álltok Katherine-nel?

- Sehogy... - vontam meg a vállam. - Edwin egyszer próbálta megölni, de... mondjuk úgy hogy kudarcba fulladt. De nem képes megtenni, szóval nem is rágódok már ezen. Egyelőre reménykedek, hogy ha Natalja meghal ez a ribanc is eltűnik innen... Annyira elegem van már belőlük... Miattuk távolodunk el egymástól... Mert elérik, hogy velük foglalkozzunk... Te Jessicával gyakorolsz, hogy ki tudd nyírni Natit. Én és Jasper Edwinnel töltöttük az időnket, s próbáltunk élve maradni... Egymásra is alig van időnk... Ráadásul tényleg rád is alig van... És Damon? - pislogtam rá - Mi van közted és Damon között? Bevallottad már neki, hogy szereted? - vigyorogtam.
- Alice, hogy vagy képes olyan szinten témát terelni, hogy az élet-halál harcokból a szerelmi életembe kapcsolsz át? - fújta fel az arcát.

- Talán már elegem van a rossz dolgokból és már valami jót is akarok hallani, viszont ki kell adnom magamból... De, hé! Te pedig ne terelj! Szóval? - mosolyogtam ismét. - Ne mááár, még mindig húzod? Meddig akarod?
- Nem én akarom így. Legyünk őszinték: eddig Jessica is sok volt, de Henry már szabályszerűen kikészít! Ha nem bájitalokat főzök, bokszzsákot püfölök vagy varázsigét tanulok, akkor alszom! Damon... - pirult el mélyen. -... nem igazán fér már bele mindebbe. Majd mielőtt elindulok a harcba... elmondok neki mindent, mert semmi kedvem úgy megdögleni, hogy ne vallottam volna neki szerelmet.

 A gyomrom görcsbe rándult. Nem tudtam, mit mondjak, nem tudtam, mit fogok mondani...

- Nem fogsz meghalni! Holmes nem tenne ilyet... - most hazudok?!
- Ki beszélt Holmes-ról? - hökkent meg őszintén Violet. Ööö...

- Hát te, nem? Hiszen nem varázsolhatod túl magad... És hogy később. Holmes nem fog megölni - na jó ebből hámozzon ki valamit :'D
- Ööö... - Nem ért semmit, sirály. - Szerintem megártott a mandragórabűz, mert fogalmam sincs, miről süketelsz, Alice.

- Hogy értetted, hogy nem akarsz úgy meghalni... Miért halnál meg?

- Mondjuk, mert egy ezer évvel idősebb/erősebb banyával fogok harcolni. Hogy máshogy?

- De... az utolsó csapást nem te méred rá. Azért van az a barom, hogy ne halj meg - kapálództam a kezemmel.

Öh na ez jó :')

- Ha eljutunk odáig, és nem nyiffant ki valami hókuszpókusszal - húzta el a száját. - Nem azért, igazán hízelgő, hogy mindenki ennyi hitet helyez belém, de csak én érzem úgy, hogy az első két percben ki fog nyírni?

- Igen - vágtam rá hamar. - De már csak azért se nyír ki, mert meg kell halnia..., hogy esetleg visszatérjen! Hallod Natalja nem ölhet meg! Akkor felesleges lett volna ez a hercehurca!
- Hát, csak reménykedni tudok és mindent beleadni.

- Ez meg a másik, hogy erős vagy, és jó csapat vagy Henry-vel! Nem lesz baj! - öleltem meg a csajszit, majd a könnyeim záporként hullottak.
- Ne bőgj már! Így nem fogom elhinni! - korholt le viccesen, majd simizni kezdte a hátam vigaszként.

- Az örömkönnyekről hallottál már? - léptem hátra nyelvet öltve.
- Igen... de akkor is!

- Jó éjt! - pusziltam meg, majd távoztam a szobából.

~*~

Hazafele menet összefutottam Katherine-nel.

- Mennyire is vagy nagy hatással Violet-re? – kérdezte elég komolyan.

- Hangulatától függően semennyire, vagy éppen annyira, amennyire kell… - vontam meg a vállam.

- Beszélj vele! Hagyja Natit életben! – állított meg.

- Ugyan minek? – fordultam felé értetlenül.

- Elmesélem, rendben?! Szóval, ha Henry megöli Violt, Natalja visszahozza Sophie-t az élők sorába… Viszont egy kis idő múlva elveszi Sophie erejét – lépett előre kecsesen. – Remélem, számolsz. Ez már kettő – vigyorgott. – Utána, lesz elég ereje Jessicát is visszahozni… És elveszi az ő erejét is…

- Három… - suttogtam.

- Ügyes – vigyorgott. – Ezután sikeresen felbőszíti kis Elizabeth Millert is. Így Liza meg akarja majd ölni Natalját, de ahhoz fekete boszorkánnyá kell válnia. És mivel már senki nem lesz, aki visszatartsa… Addig gyilkol, míg fekete boszi nem lesz belőle. Ekkor készül majd megölni Natit, persze sikertelenül, s ezért elveszi az ő erejét is…

- Ez csak négy…

- Úgy látom, te is tudod, hogy öt kell, mi? – bólintottam.

Hisz, nem hiába a pentagramma a boszorkányok jelképe. Öt boszorkány ereje kell ahhoz, hogy egy nagyhatalmú fekete boszorkány legyőzhetetlen legyen…

- Ki lenne az ötödik? Talán Rosemarie? – kérdeztem.

Katherine hátravágta a fejét és úgy nevetett. Majd komoly tekintetét szegezte rám.

- Te! – a vér meghűlt bennem.

- De én…

- Egyszer már visszamentetek a múltba, vagy tévedek?

- Nem tévedsz, de…

- Én is így gondoltam, baba. – nem fejeztem be, baszd meg! – Nos, a következőket kell tenned. Vagy beszélsz Violet-tel, hogy hagyja a francba az egészet, vagy pedig Holmes-szal beszélsz. Ami lehetetlen, ha a menyasszonyáról van szó…

- Talán benne is van valami emberség…

- Ugyan már… Bármit megtenne, csak hogy Sophia az ágyát melegítse… - vigyorgott igazi dögként.

- Fogd be! –löktem hátra – Nem fogom lebeszélni Violet-et. Meghozta a döntését és én tiszteletben tartom. Talán nem díjaztam az elején, de basszus, a barátnőm. És átgondoltam a helyzetet. Az ő helyében én is ezt tenném! Én… Bízok Mr. Holmes-ban! Ami pedig téged illet Katarina…

- Ne lássalak erre soha többet! – jelent meg Mr. Harrison egy óriási fakaróval és kegyetlenül döfte volt szeretője mellkasába.

- Miért tetted? Én tényleg szerettelek téged Edwin! – nyekeregte a kurva.

- Régen én is… Sajnos – motyogta a vadász.

Kihúzta a karót, hogy ismét beledöffe, hogy szenvedjen a ribanc, de ekkor megjelent Natalja… 

Mr. Harrison lefagyott. Nem csodálom. Natalján egy földig érő fekete ruha volt, s a tekintete égetett. Lepillantott a barátnőjére, majd odament hozzá és ránk nézett. 

Látszott rajta, hogy valami olyat szólna be, amire mi nem igazán tudnánk mit mondani, de inkább hallgatott. Barátnője karját fogva elteleportált.

- Rohadt ribanc! Pedig már tényleg majd nem megöltem! – vágta a földhöz a karót Edwin.

- Nem gond – mosolyogtam rá kedvesen.

- Most mit mosolyogsz?

- Tényleg meg tudta volna tenni?! Ez… Tudja mit? Csillapodjon le a Natalja ügy és ismét segítünk megölni Katherine-t, ha továbbra is a városban lesz. Rendben? – tartottam ki a kezem.

- Rendben – mosolygott ő is és kezet fogtunk.

Jasper szemszöge:

Április 18.-án hétfőn ültünk a folyosón Alice-szel, amikor Natalja egy lappal a kezében, fenekét rázva vágtázott fel a lépcsőn, amit Henry Holmes szemrebbenés nélkül nézett végig.

- Most komolyan? – nyilvánult meg Alice hirtelen.

- Sziasztok! – köszönt ránk.

- ’Reggelt! – köszöntem vissza.

Alice viszont nem válaszolt, csak még mindig grimaszolt.

- Most miért? Attól, hogy banya, még jó a segge! – vigyorgott Holmes.

- Felesleges fantáziálnia, ha úgy is kinyírja – tettem hozzá.

- És undorító. Legalább ne a suliban… - grimaszolt Al.

- Fogadd el baba, hogy pasiból vagyok. Na meg, ha úgy is megölöm, miért ne élvezzem, az utolsó perceit? – vigyorgott, majd hirtelen a mosoly lefagyott az arcáról.

- Próbálkozni szabad – vigyorgott a megjelenő Natalja.

- Halott leszel, ba… - sípolta ki a csengő.

- Tudom én azt! – önelégült vigyora rémisztő volt – De vajon örökre?

- Még jó hogy! – ugrott meg Alice.

- Mit is vársz, te banya?! – kérdeztem.

- Tudjuk mi azt, ugye Henrykém? – mosolygott bájosan a banya.

- Takarodj a pokolra, te rohadt szuka! – emelte meg a hangját Henry.

- Vigyél el! – lépett hozzá közelebb Nati. Fúúj… Én azt nem nézném meg…

- Már tartásod sincs Nat? – jelent meg könyvekkel a kezében Liza. Oh, a megváltó.

- Kéne, hogy legyen?

- Hát nem ártana - torpant meg hirtelen Liza. - Bár igaz is, hogy a ribancoknak sosincs... - tette hozzá halkabban, szélesen mosolyogva.

 Natalja erre a fejét hátravágva nevetett fel, de utána már alkalma se volt reagálni, mivel rikácsolva jelent meg Carmen.  

~*~

Aznap este Alice az ablakban állt a függönyt résnyire elhúzva.

- Még mindig aggódsz? – kérdeztem meg szerelmem.

- Nem tudom, mit higgyek. Most, hogy itt van Sophie, megmutatkozott Henry embersége…, de ha el fogja veszíteni, megint egy barom állat lesz, és könnyű szerrel végezhet Violet-tel… - grimaszoltam. – Nem teheti meg!

- Nem fogja! – csókolgattam a nyakát.

- Hm…, mit csinálsz? – húzta be a nyakát.

- Ideje már, hogy magunkkal is foglalkozzunk egy kicsit – csókolgattam őt ismét.

- Szeretlek – sóhajtotta, s megfordulva egy hosszú szerelmes csókot adott. 

- Nem akarlak elveszíteni! – pihegte az ajkamra. Elmosolyodtam.

- Bizonyítsd!

Alice összehúzta szép szemeit ici-picire, majd az ágyra lökött. Felém magasodott és ismét megcsókolt. Lekapta a pólómat, majd lágyan felnevetett, amikor ő került alulra.

- Ejnye, Alice! – mosolyogtam.

- Mi az? Ez nem megfelelő bizonyíték?

- De. Tökéletes –csókoltam meg őt.

- Ajánlom is – mosolygott kacéran, majd megszabadultunk a ruháinktól és… Azt hiszem, ezt már nem kell részleteznem. ;)

Szándékosan nincs dátum. Ez már Violet része. Számomra ez csak egy kis betekintő. :)

Alice szemszöge:

A harc napján egyszerűen készen voltam. Még mielőtt elment volna Violet, beszéltem vele telefonon, hogy nyugodjak meg. Vagyis. Egymást nyugtattuk. :) De… A látomásom nem hagyott nyugodni, s folyton magam előtt láttam azt a képkockát, amikor Holmes azzal a mandragórás injekcióval nyakon szúrja Violet-et, hogy Sophie-val élhessen tovább örökké.  

- Ne aggódj már! – hallottam meg Jasper hangját magam mellől.

- De ha tényleg nincs emberiség abban a baromban… - kezdtem.

- De ha meg van, feleslegesen aggódsz, még mindig – kezdte csókolgatni a nyakam. Felsóhajtottam az élvezettől, viszont ő egyszer csak elhajolt tőlem.

- Na menj! – küldött el.

- Hm? – néztem rá.

- Menjél. Nem tartalak vissza!

- Köszönöm! – csókoltam meg.

Magamra kapva pár ruhát futottam Liza házához. Jessica nyitott ajtót.

- Szia! – ölelt meg hirtelen – Liza a nappaliba van! Gyere csak be!

- Szia, köszi! – öleltem vissza, majd beléptem a nappaliba.

- Szia, Alice – ölelt meg ő is. – Gyere beljebb.

- Gyere te! – biccentettem a fejem.

- Mi a gond? Mondhatod Jessica előtt is.

- A látomásom nem változott meg… Kérlek Liza, gyere velem, hogy legalább az utolsó pillanatban meg tudjuk akadályozni Holmes-t, ha ki akarja nyírni Violet-et.

- De kicsim… - kezdte Elizabeth.

- Figyelj, ha te nem jössz, megyek egyedül… De ha Henry hozzá mer érni Viol-hoz én tuti megölöm!

- Két percet kérek! – állt fel a fotelről Liza és eltűnt a szobájában.

- Ennyire nem bízol Holmes-ban? – kérdezte hirtelen Jess.

- Van rá nekem bármi okom?

- Edwin-nek is adtál új esélyt.

- Ő más. Ő már bizonyított!

- És Henry? Ő nem? Az első adandó alkalommal, amikor Violet felment a házába megölhette volna, de nem tette.

- Mert kell neki, hogy megölje Natit! Utána meg már végezhet vele és én ezt akarom megakadályozni. Érted már?

Jessica bólintott.

- Mehetünk – lépett be a szobába Eliza – Megtanultam két varázsigét is a biztonság kedvéért.

- Rendben – bólintottam, s elindultam a kijárat felé.

- Én akkor itt leszek, és várlak titeket – mosolygott Jessica – Vigyázzatok magatokra!

- Igenis anyu! – nyelvet öltve fordultunk Lizával egyszerre Jess felé.

Majd viccet félretéve Liza kipityegtette a kocsiját, majd amíg tudtunk kocsival, utána pedig az erdő szélétől gyalog futva érkeztünk meg a harc színhelyére…

Egy fejezet és jön a 2. könyv zárófejezete. Gondoltátok volna? o.O

Nekem is hihetetlen, hogy lezárul még egy könyv :(

Komi határ 3 !

Puszi: Alice