2013. június 10., hétfő

Egy kis infó

Sziasztok! :)

Hosszas töprengés után arra jutottam, hogy egyedül nincs értelme befejezni.
Sajnos túl sok emlék fűzz ehhez a bloghoz és a karakterekhez.

Azt hiszem, az nem lenne kielégítő mindenkinek, ha csak Alice/Jasper szemszögben menne tovább és néha lenne egy kis Liza vagy Henry szemszög...

Mert ugye ennek a blognak Violet és Damon is főszereplője volt... Sokan az ő szemszögük miatt olvasták a blogot.. És őszinte leszek egyedül már nekem sincs kedvem/időm/ötletem tovább írni.

Bocsánat, és tényleg sajnálom!

Alice


DE!
Kárpótlásként ajánlanék egy Facebook csoportot, ahol két író csodás történeteit találjátok :)
Én ezeket szoktam mostanában olvasni.:


Alaric és Bogi történetei :)

Van bennük minden. Varázslat, boszorkányság, vámpírok... vagy csak sima emberi történet... (? :P) vámpírvadászok... boszorkány vadászok..
Esetleg ha valakinek mond valamit az EZRIA páros, akkor annak is ott a helye :)

Általánosságban annyit róluk, hogy a férfi főszerepben mindig Alaric barátunk van :3 /kivéve persze, ahol Ezra :3/ neki pedig éppen sztoritól függ, hogy ki a párja. Bonnie vagy Elena vagy valaki más... :)


És persze feltűnnek bennük; Damon, Stefan, Katherine... Talán Klaus is felfog valamelyikben :D



Nézzetek be! :))

Ja és még egy:

Aki még szereti az Alice/Jasper párost annak pedig ezt a csoportot ajánlom, ahol mindig jön a friss fejezet linkje:


A mágia fogságában

Még egyszer bocsánat és olvasgassátok a kárpótlásokat.
Ide pedig annyit lezárásnak, hogy Klaust Alice megöli, Violet és Damon boldogan fognak élni vámpírként, de Alice nem elégszik meg ezzel az élettel ezért ő és Jasper ember lesz és két kis gyerekkel fognak boldogan élni, amíg....
Lizának is lesz két kisgyereke Cole-tól és öröm boldogság lesz örökké... ;)


Hát igen... Mint ebből leszűrhettétek a két barátnő élete elválik... De ha Violet inkább a vámpírságot választotta, akkor... Ez van.

Sok puszi és köszönjük azoknak akik rendszeresen komiztak és rendszeres olvasóknak is köszönjük a figyelmet.

Jó olvasást a többi bloghoz, ha olvassátok valamelyiket.

2013. február 28., csütörtök

Közlemény, búcsú

Sziasztok!
Fontos közleményt szeretnék bejelenteni. Nem írok több fejezetet, kiszálltam. Alice azt mondta, hogy ő egyedül is befejezi a történetet, így legyen. Hogy ezúttal mik fognak történni a főhősökkel, már egyáltalán nem fog rajtam múlni. :)
Jó volt veletek, nagy élmény volt írni nektek. Részemről köszönök minden támogatást, minden jót nektek! :)

Violet

2012. november 30., péntek

6. Fejezet ~ Vörös bűbáj



Sziasztok!

Nos, ez a fejezet kicsit rövid lett, de hát nem lehet mindent egy fejezetbe sűríteni és nem is kell, hgy minden fejezet 5-6 oldalas legyen ;)
Néha kell egy 3 oldalas szieszta is :)
 
Alice-nek és Lizának van pár tisztázatlan dolga. Jessicát is meg kéne idézni, ha egyszer ő az egyetlen reményük hőseinknek.
 
Térjünk is gyorsan vissza a nap elejére. Be kell fejezni a 4. Fejezet végén félbeszakított lelkizést.
Alice szemszöge:

De telt-múlt az idő. Mi sem bizonyítja jobban, hogy egyszer csak egy kómás Liza jelent meg mellettem.
- Szörnyen festesz - viccelődtem, de ő komolyan vette.
- Tudom. Álmos vagyok. Sajog a fejem. Félek, de egyben gyűlöletet is érzek…
- Klaus miatt vagy… - hogy kéne erre rákérdezni? – Az erőd miatt?
- Mind kettő.

- Ez nem is Jessica háza, ugye? - raktam fel az eddig nagyon foglalkoztató kérdést.
Liza megrázta a fejét.
- Nataljáé volt.
Hirtelen nyelni is elfelejtettem.
- Ne haragudj, hogy nem mondtam el… - fogta meg a kezem.
El akartam rántani, de egy erő meg akadályozott ebben. Nyugodtság áramlott a testembe.
- Erre nincs szükség – léptem hátra tőle. Ne nyugtasson… – Inkább reggelizzünk!
- Rendben - bólintott Liza, majd benyúlt a hűtőbe, és kivett belőle egy doboz tojást. Tegnap a nagy keresés közben azért beugrottunk egy üzletbe, néhány alap dolgot megvásárolni. Még ha nekem nem is létfontosságú, ő azért nem halhat éhen. - Áh, rég éreztem magam ilyen pocsékul - ütött bele pár tojást a boszi a serpenyőbe, amit varázserővel forrósított fel. - Utoljára akkor éreztem magamhoz ilyen közel a fekete mágiát, amikor Jessicát változtattam át szürke boszorkánnyá.
Hirtelen megenyhülve néztem rá.
- Minden rendbe fog jönni – próbáltam vigasztalni – Hiszen, mégiscsak a jó érdekében teszed, nem? – kérdeztem határozatlanul.
- Ez nem ilyen egyszerű - sóhajtotta Liza, miközben a már kész tükörtojásokat kilebegtette egy-egy tányérba. - Az egész olyasmi, mint a karma. Bármit teszel, nem a cselekmény eredménye, hanem a szándék számít.
- Tehát nem lesz baj, mert a jó érdekében tetted. Ebben mi nem egyszerű?
Liza megrázta a fejét, majd leült az asztalhoz.
- Ha valaki fekete mágiát használ, az mindenképpen visszaüt. Ha jó cél érdekében tette a boszorkány, akkor is visszaüt, csak nem olyan kellemetlenül. A fekete mágia az fekete mágia, sosem marad megtorlatlanul.
Enni kezdtem. Vagyis csak próbáltam, mivel szörnyű volt látni, ahogy Liza is csak próbálgat enni. Leraktam a villát és szokását átvéve, most én fogtam meg a kezét.
- Megtaláljuk őt – mosolyogtam rá.
- Remélhetőleg mielőtt Violet-et elnyeli a fekete mágia...
"És téged..." - raktam hozzá magamban.
- De mire kellhet Klaus-nak? És miért pont ő? - Tisztában voltam a válasszal. Nagyjából, de kikívánkozott belőlem.
- Mert az unokahúgomban megvan a képesség, hogy feltámassza és irányítsa a holtakat. Ezt az erőt mindenfélére ki lehet használni - döfte Liza a villáját a szerencsétlen kajába. - Minden boszorkányban van valami sötét erő.
És ekkor... Elfelejtettem lenyelni a falatot. Liza hirtelen rám vette nagy barna szemeit. Ránéztem, s lenyeltem a falatom.
- A... - haboztam - A tied mi?
- Hát... utazni tudok az időben... - felelte. - Előre is vissza is.
- Akkor ezért tudtad valamilyen szinten megakadályozni Natalja varázslatát és utána visszahozni minket a jelenbe?!
- Igen - hajtotta le a fejét.
- Nem lesz probléma – mosolyogtam rá halványan – De van még itt valami, ami fúrja az oldalam. Amikor itt volt Natalja… Szóval, mi volt köztetek és Henry között? Nem Sophie-val élt Holmes?
- Sophia akkor már nem élt - felelte Liza. - Henry nagyjából... hát, majdnem egyszerre randizgatott Nataljával és Jessicával.
Pff. Azt a Gigolo énjét... :')
- Öh - nyilvánultam meg értelmesen. - Azta, de paraszt... De szerette egyáltalán valamelyiket? Vagy Jess és Nati...? De Nataljának mi haszna volt ebből?
- Nem tudom, mi járhatott a fejükben - sóhajtotta Liza. - Gondolatolvasó nem voltam, és most sem vagyok az. Jessica egész biztosan szerette Holmes-ot, hiszen összefogott vele Natalja ellen. Ami az utóbbi személyt illeti, szerintem csak szex volt közöttük, érzelmek nem.
- Naiv Jessica... Nem tudom megérteni a drágát - kacagtam. - Nataljától meg nem vártam mást. Jut eszembe - tereltem, amikor megláttam a szélboszi fura arckifejezését. - Akkor ma megidézzük Jessicát?
- Igen, de erőt kell még gyűjtenem hozzá. Sokat varázsoltam, és hát elég durvákat, úgyhogy estig várnunk kell.
- Rendben - bólintottam. - Pihenj is, mert nagyon gyenge a pulzusod. Amúgy van tea - töltöttem neki - De még forró! - figyelmeztettem.
- Nem gond - mosolyodott el. - Megvárom. - A szájához emelte a csészét, és megfújta a forró italt.
- Ízlik? – mosolyogtam rá.
- Finom lett, köszönöm – mosolygott vissza.
Beszélgettünk még egy kicsit utána visszaküldtem aludni. Nem kellett kétszer mondanom.
- És te…? – nézett rám.
- Sétálok és kiürítem az elmém. Nélkülem ne kezdj hozzá! Jövök vissza. Te pedig aludjál! – parancsoltam rá. Bebújt az ágyba és rám mosolygott. –
- Köszönöm a bizalmad Alice.
- Én köszönöm a tied – mosolyogtam és távoztam az ablakon keresztül.

~*~

Miközben szívtam a friss levegőt, megláttam egy árnyat cikázni a fák között. Jobban megnéztem. Ráfókuszáltam. Ez egy idegbeteg Damon. Mármint jelenleg nem volt a legnyugodtabb állapotban.
Megálltam előtte.
- Damon, állj már le!
Megállt előttem. A szemei szinte szikrákat szórtak rám.
- Valami hír, mióta utoljára beszéltünk?
- Este megidézzük Jessicát - néztem a szemeibe - Gyere! - indultam vissza a ház felé, ám ő megragadta a karom, és visszarántott magához. Rettentő komoly ábrázattal nézett rám.
- Soha többet ne csinálj ilyet, Alice.
- Milyet? Óvni téged? – kérdeztem kivetkőzve a tűréshatáromból.
- Ne mártírkodj feleslegesen. Ugyanazt csinálod, mint legutóbb a banyával Mississippiben! Nőj fel végre, és értsd meg, hogy nem menthetsz meg mindenkit egyedül! És most ne érvelj Lizával, mert őt még nálad is hamarabb kinyírnák - engedett el indulatosan. - Mellesleg engem aztán nem kell védeni. Nem is hagyom. - Azzal faképnél hagyott, és bement a házba.
 Leüthetem, létszi? Csak egy kis pofon! :’D
- Damon! – kiáltottam suttogva és elé álltam. - Liza az emeleten alszik, ne ébreszd fel!
- Miért ébreszteném? Biztos kimerült, gondolom egyfolytában Violt kereste. - Legalább vele megértő. Ez már valami. Nem is örülnék, ha miattam haragudna rá is - Egyébként kicsit lemaradtam. Miért kell megidézni Jessicát?
- Úgy értettem, hogy ne úgy ronts be a házba, mint egy vadállat! – ültem le a szememet forgatva egy székbe. – Azért idézzük meg, hogy ő megtalálja nekünk Violet-et, és ha esetleg Klaus megigézte volna, akkor ő tud beszélni Viol-lal, hogy ha megérkezzünk, bízzon bennünk.
Damon kezei ökölbe szorultak.
- Ki fogom nyírni azt a mocskot... - csikorogtatta a fogait. - Istenbizony kinyírom...
- Csak utánam, Mister! - hunyorítottam rá.
Damon még mindig feszült volt, de tudom, hogy a mondatomat viccesnek találta, csupán nem akart nevetni. Hogy honnan? Hát, az a fuldokláshoz hasonló krákogás elég árulkodó volt...
- Ezen majd veszekszünk, ha megtaláltuk őket - komolyodott el újból. Bólintottam. Csend. Végül ő szólalt meg ismét. - Bocs, hogy egy pöcs vagyok. Ha Violról van szó, volt nincs ész…
- És mi van azzal a csajjal… Wendyvel? Tisztában vagy vele, mit tettél?
A srác csak nézett rám felvont szemöldökkel, majd egy sóhajjal ledobta magát a kanapéra.
- Nem tettem semmi rosszat. És nem kell magyarázkodnom. Már ne vedd zokon, babuci.
- Értem én, hogy - elvileg – semmi nem volt köztetek, de szerinted, hogy eshetett Violnak, amikor azt látta, hogy csapolod Wendykét? Értem én, hogy finomabb, mint tasakból… - nyeltem egyet – De azt nem értem, hogy miért a házban kellett, amit Violet bármikor megláthat?
- Alice! - morrant rám Damon. - Már így is utálom magam amiatt, hogy megtettem. Ne forgasd már meg a tőrt a szívemben, ha egy mód van rá. Elég baj, hogy emiatt kellett veszekednem Viollal, mielőtt elrabolták. A rohadt életbe - húzta az öklét a szája elé.
- Felnézek Lizához, tea a termoszban! - álltam fel az asztaltól - Igyál egy keveset. Pohár abban a szekrényben - mutattam a mosogató feletti szekrényre, és felmentem az emeletre.
 A zárt ajtó elé osontam, s óvatosan benyitottam. S ekkor megláttam, hogy Beth nem is alszik, hanem összegubózva bámul ki az ablakon és sírva telefonál. Le is álltam hallgatózni.

- Kicsim kérlek, nyugodj meg! – jött a vonal túlsó végéről a férfihang.
- Nem tudok, Cole – zokogta szívszorítóan Liz.
- Zaklatottan elronthatod a varázslatod ezt te is jól tudod. És Alice-nek csak addig van hite, amíg tudja, hogy neked is. Ezt te mondtad.
És igaza volt…
- De már nem bírok erős maradni. Csak sírni van kedvem. Kimutatni a gyengeségem…
- Sírd ki magad szívem, de ne beszélj hülyeségeket, mert mindjárt odamegyek.
- Arra nincs szükség. Vigyázz magadra!
- Te is, és térj vissza egybe.
- Szeretlek!
- Én is téged, kisboszim. Szia.
- Szia – rakta le a telefont Beth, arcát a kezeibe temette és sírni kezdett.

Óvatosan visszazártam az ajtót, és lementem Damon-höz. Az ajtófélfának dőltem.
- Jó a tea? – kérdeztem tőle.
- Aha - felelte. - Liza?
- Alszik - hazudtam.
- Értem.
- De már vagy négy órája, szóval majd lassan már ébredeznie kéne.
Damon megvonta a vállát.
- Hát ébreszd fel.
Közelebb léptem hozzá, és megérintettem a vállát.
- Meg fogjuk találni!
A Salvatore bólintott, majd mélyen a szemembe nézett.
- Kösz, hogy lehet rád számítani, Alice.
- Ez csak természetes, hiszen egy barátnőmről van szó. Visszamegyek Lizához.
Hangosabb léptekkel mentem fel a lépcsőn, s határozottan nyitottam be a szobába.
- Hát, felébredtél? – mosolyogtam rá. Már nem sírt.
- Ühüm - bólintott kissé sápadtan. - Lassan sötétedik. Hozzákezdhetnénk az idézéshez.
- Nem akarlak siettetni, szóval egyél csak előtte valamit nyugodtan. Amúúúgy - vakartam meg a tarkóm - Van egy látogatónk...
- Ki? - lepődött meg.
- Damon... - sóhajtottam.


- Elmondtad neki?

- Hogy megidézzük Jessicát, igen. Hogy fekete mágiához nyúltál, nem.

- Nem - rázta a fejét Liza. - Arra gondoltam, hogy elmondtad neki, hogy idejöttünk meg minden.

- Jaa... Nem mondtam el... Csak utána felhívott, ideges lettem és kicsúszott a számon a város neve... - haraptam az ajkamba és lehajtottam a fejem.

- Semmi gond.
- Köszönöm. Lementem. Gyere te is enni valamit! - mosolyogtam.

~*~

Miután tudattam Damon-nel az este programját, Elizabeth rendbe szedte magát és lejött.
- Ha rémisztően festek, nézd el! Nem számítottam vendégekre – üdvözölte nyűgösen és álmosan a boszi Damont – Amúgy, szia – tette hozzá mosolyogva.
- Szia – köszönt – Végül is, nem vagy ijesztőbb, mint Alice idegesen, így esélyem sincs megijedni – kacagott. Liza is halványan elmosolyodott.
- Egy barom állat vagy, Damon Salvatore, ugye tudsz róla?! – hunyorítottam rá.
- Naaa – nyűgösködött Beth – Tűzszünetet, embe… vámpírok!
- Én csak vicceltem! – hőkölt hirtelen Damon.
- Én is – kacagtam.
 Elizabeth elmosolyodott, majd felmentünk. Damon-nel… hát, szépen fogalmazva, csak pislogtunk, mint hal a szatyorban. A boszi fel-alá rohangált, hol morgott valamit, hol mosolygott. Gyertyákból kirakott egy kört és egy kis varázsige mormolás után felbukkant Jessica. Damon-nek új volt ez az egész, így egy kicsit hátrahőkölt, míg én megindultam Jess felé.
- Natalja elmondta – üdvözölt minket a bosziszellem.
- Natalja? Az a banya akit kinyírt Violet? Hogy jön ő a képbe? – akadt ki Damon.
- Kussolj és figyelj! – néztem rá.
- Szóval – krákogott Jessica. – Natalja mindent elmondott, és most durcás vagyok, hogy nem én jutottam elsőnek az eszedbe.
- Jess… - forgatta a szemét Liza.
- De hajlandó vagyok megbocsátani, ha befejezed önmagad marcangolását és azt, amit csináltál… Az égiek már kicsit ki vannak bukva.
Nagyot nyeltem. Liza még nagyobbat.
- El tudom képzelni… - mondta remegő ajkakkal.
- Na, akkor elindultam!
Ahogy kilépett a körből eltűnt.
- Hová lett? – érdeklődött Damon.
- Jelenleg szellem – felelte Beth. Aha, és ezt ilyen nyugodtan mondja. Jó neki.
- Értem – feleltem én is elég nyugodtan.


Pár óra múlva visszajött Jessica a hírrel, hogy hol van Violet. De mivel éreztem, hogy nem ússzuk meg harc nélkül, Liza pedig eléggé le volt gyengülve és Jess is pihenést ajánlott, nagy nehezen igaz, de ledőltünk pihenni.

Damon elment sétálni. Ki volt ránk akadva, hogy, még is hogy vagyunk képesek ilyenkor aludni. Nehezen. De most mi a szart csináljunk? Ha Klaus ránk támad és Beth nem tud védekezni meg is halhat. Azt már nem. Violet-nek, meg most egy nappal kevesebb vagy több már nem számít. Jessica azt mondta, Klausnak még sok mindenre kell Viol. Gondolom, rohadtul óvja, így tuti nem bántja. Na meg Elizabeth-nek is meg kell keresni még a megfelelő igét.
Felidéződött bennem az elbúcsúzásunk. 
"- Én, akkor is megkeresem a boszimat! - emelte meg a hangját Damon.
- De, úgy sem ismer meg! Mondta Jess, hogy el van bájolva!
- Leszarom, ő az enyém!
- Akkor csinálj, amit akarsz, baszd meg!
" – kiáltottam rá, majd felvágtáztam a szobába.
 
 

2012. november 23., péntek

5. fejezet ~ Aggasztó események




A helyzet nem valami rózsás. Violet nyakig benne van a pácban. Vajon Alice-éknek sikerül megtalálni őt? És hogyan reagál az elrablására Damon? Mik Klaus valódi szándékai?
Ha nem is mindegyik kérdésre, de néhányra választ kaptok. =)
Jó olvasást!



Violet szemszöge:

Remegett és zötyögött az engem körülvevő világ. Megpróbálkoztam a szemeim felnyitásával, de iszonyatosan nehezen ment. Az éles fényjelenség hatására fájdalom nyilallt a koponyámba, majd onnan szétterjedt mindenfelé a testemben. Felnyögtem a kínra, és ismét kinyitottam a szemeim. Az elém táruló kép olyan volt, mintha sötétített üvegen keresztül szemléltem volna mindent, ráadásul teljesen szétfolyt.
Néhány hosszú másodperc múlva az agyam racionálisabb része elkezdte átvenni felettem az uralmat, és rájöttem, hogy egy autó hátsó ülésén fekszem, és tényleg egy sötétített üvegen keresztül kémlelem az el-elsuhanó tájat.
- Uram, a lány felébredt – hallottam egy pasi hangját. Felemeltem a fejem, hogy lássam, mégis ki ő, de rossz ötlet volt. A fejem szinte kongani kezdett belülről, mintha valaki egy kibaszott harangot ütött volna meg odabent, és hányinger, szédülés rohamozott meg.
Az iménti pasas az anyósülésen ült. Elég robosztus alkatúnak nézett ki, már csak abból is, ahogy hátrafordult. A bőre sápadt volt, a haja és a szemei koromfeketék. Nem ember volt.
- Gondoskodj róla, Tony. – Ahogy meghallottam ezt a hangot, ezt a rémisztően ismerős hangot, egyszeriben bevillant minden. Damon, Wendy, a veszekedés otthon, a támadás, a brit akcentusos hóhér... Úristen.
A félelem és a pánik belém mélyesztette a karmait, én pedig megpróbáltam felülni, bár egyre jobban éreztem a felkívánkozó epét.
- Hol... vagyok? – A hangom iszonyatosan meggyötört és rekedt volt. Azok után, hogy a Hóhér izomból a szekrénynek vágott, nem is csodálkoztam rajta.
- Még csak félúton, úgyhogy aludj vissza szépen – morgott rám a fekete hajú hapsi, majd már csak azt láttam, hogy lendül felém a tenyere. Telibe kapta az arcom az ütés, a homlokom pedig az ablaküvegbe vágódott.

Sötétség.

~*~

Amikor ismét magamhoz tértem, már egy széken ültem, ami rohadt kényelmetlen volt. A kezeim hátra voltak feszítve, és amikor megpróbáltam megmozdítani őket, valami műanyaghuzal szerűség vájódott a bőrömbe. Ismét csak nyöszörögtem. A fájdalom még mindig lüktetett bennem, a gyomrom kavargott, a fejem fájt, és szédültem. Valószínűleg agyrázkódásom van, remek. Éreztem valami rászáradt ragacsot az arcomon, ami miatt húzódott a bőröm. Alvadt vér.
- Klaus! – hallottam meg a testőr hapsi hangját, amint kifelé ordított. Jó ég, hol vagyok? Mi lett Damon-nel? Kik ezek az emberek? Vagyis vámpírok?
Ahogy körülnéztem a helyiségben, rögtön levágtam, hogy egy pincébe kasztliztak be. Nem voltak ablakok, csak egy villanykörte árválkodott a plafon közepén, gyér világosságot biztosítva a kis térnek. A fekete hajú vérszívó az ajtó melletti kis széken ült, és minden mozdulatomat figyelte.
- Hol va...? – kezdtem volna, de a testőr félbeszakított.
- Kuss legyen!
- Anyád... – nyöszörögtem neki oda, mire ő felpattant a székből, és fenyegetően elém lépett. Igazam volt, tényleg robosztus. Egy benga állat, lehet vagy két méter, és olyan izmok feszülnek a karján, hogy már az is fájdalommal tölt el, ha belegondolok, hogy miket csinálhatna velem azokkal. Nem simogatna, az biztos.
- Azt mondtam, hogy fogd be a pofád! – rántotta meg a hajam, mire én bűbájosan az arcába köptem. – Te rohadt kurva! – vicsorított rám, szemei felvillantak, de ebben a pillanatban kinyílt az ajtó, és egy hang megállította.
- Tony, elég.
Tony azon nyomban el is engedett, majd hátrébb lépett, és meghajolt az ura előtt. Én hunyorogtam, hisz szart sem láttam, ám amikor az újonnan érkező a villanykörte alá ért, már minden arcvonását tisztán ki tudtam venni. Ő a Hóhér.
- Nem reméltem, hogy ilyen hamar magadhoz térsz majd, szépségem – lépett hozzám közelebb, rajtam pedig végigburjánzott a rettegés. Megpróbáltam az erőmre koncentrálni, hogy legalább egy migrént összehozzak, vagy valami, de még mindig nem éreztem a mágiámat. Elég rendesen rábasztam.
- Ki a franc vagy te? – kérdeztem tőle, mire neki egy mosoly árnyéka jelent meg az arcán. A szemfogait gondosan elrejtette, úgy jött még közelebb, mire én ösztönösen hátrahúztam a fejem. Kibaszottul félek.
- Milyen modortalan vagyok, még be sem mutatkoztam. De nézd el nekem, kedvesem. Még nem volt rá időm. – Lassan leguggolt elém, nekem pedig a pulzusom és a légzésem minimum a kétszeresére gyorsult. – A nevem Klaus. Az ősi vámpírok egyike vagyok, de ez pontatlan megfogalmazás, hiszen félig vámpír, félig vérfarkas vagyok.
 Hogy mi az anyám kínja?
- Miért támadtál ránk? Miért hoztál ide? Mit akarsz? – kérdeztem, egyre elhatalmasodó pánikkal. Klaus olyan fejet vágott, mintha egy kiskutya nyüszített volna előtte, majd még közelebb hajolt, és a mutatóujját az ajkaimra simította.
- Csak nyugalom, nem kell félned. – A hangszíne is olyan volt, mintha egy kiskutyához beszélt volna. Talán meg akart nyugtatni, de kurvára az ellenkezőjét érte el vele. Bekönnyezett a szemem. – Nem foglak bántani, de ehhez az kell, hogy együttműködj velem.
- Válaszolj... – suttogtam, ami elég nehéz volt, hisz az ujjait még mindig nem vette el a számtól. – Kérlek – tettem hozzá.
- Ha már ilyen szépen kéred – mosolyodott el, zöld szemei felcsillantak a lámpafényben. Kezét elemelte az ajkaimtól, viszont végigsimította vele a combjaimat, amitől összerándultam. Félek! – Azért hoztalak ide, mert szükségem van az erődre, Violet. Már jó ideje figyellek, és tisztában vagyok a képességeddel. Tudod, nagy hasznomra lehetsz, és ha engedelmeskedsz nekem, akkor semmi sem fog fájni. A titkos rejtekhelyemre hoztalak, messze az otthonodtól, hogy a családod és a barátaid ne tudjanak alkalmatlankodni.
- Te jártál a szobámban – állapítottam meg. – Te voltál a ködben mindkétszer, te álltál a fa alatt... Álmomban belemásztál a fejembe. – Itt csordult ki az első könnycsepp. Klaus csak mosolygott töretlenül. – Mire kell neked az erőm?
- Szükségem lesz rá néhány múltbéli, elvarratlan szál elvarrásához – válaszolta sejtelmesen. Hű, de konkrét a pasi.
- De én... fehérboszorkány vagyok... A nekromancia pedig fekete mágia.
- Tisztában vagyok vele, édesem – kezdett el simogatni újból, és ahogy egyre beljebb siklott a keze a combomon, rémülten szorítottam össze a lábaim. A Hóhér arcán ocsmány vigyor terült szét. – De ez téged ne zavarjon. Ha mégis fog, akkor nem telik sokba visszamennem Mystic Falls-ba, hogy letépjek néhány számodra értékes fejet. Talán ha elhoznám neked őket, az jobban motiválna téged.
- Ne! – kértem rögtön. – Könyörgök, ne bántsd őket!
- Akkor pedig segíts nekem, Violet. Ha a hasznomra leszel, kikerülhetsz a pincéből, és egy gyönyörű házban élhetsz a többi boszorkánnyal, akik az én szövetségeseim. Mindent megadok neked, sosem kell majd nélkülöznöd az életben.
 Döbbenten hallgattam őt. A francba, miért történik ez velem? Nagyinak igaza volt: túl könnyedén vettem ezt az egész elrablásos dolgot. Nem hittem el igazán. Miért nem?
- Mi a garancia rá, hogy nem ölsz meg, miután segítettem neked? – kérdeztem. Ez nagyon úgy hangzott, mintha félig belementem volna a dologba. Talán így is van. Mégis mi a francot tehetnék?
Klaus felnevetett. A hangja paplanként ölelt körbe, mégis kivert tőle a hideg. Érdekes kettőség.
- Semmi, kedvesem, ugyanis az erőd rám is veszélyt jelent. De talán sikerül majd belopnod magad a szívembe, és megölés helyett inkább vámpírrá teszlek. – Ismételten elvigyorodott, de immár nem rejtette el hosszú szemfogait. Megcsillant rajtuk a villanykörte fénye, nekem pedig izzadtság csordult végig a gerincem mentén. Ez nem igaz.
- Jelenleg varázserőm sincs... Mit műveltél?
- Ó, ez csak néhány kis boszimnak a trükkje, amíg meg nem bizonyosodok róla, hogy az irányításom alá tudlak vonni.
 Az... irányítása alá vonni...?
- Ezt hogy érted? – kérdeztem döbbenten.
- El kell, hogy bájoljalak, kicsikém. Másképp valószínűleg ellenem fordítod az erőd, amint visszakapod, esetleg megszöksz. Márpedig én hirtelen haragú vagyok, és ha első dühömben kitöröm a nyakad, az kellemetlen, hiszen szükségem van rád.
 Itt már nem tudtam visszatartani az újabb könnycseppeket. Klaus mosolyogva törölte le őket.
- Pár napig itt maradsz, amíg ki nem ürül a szervezetedből a verbéna, utána pedig megigézlek egy picit, és máris szolgálatkészebb leszel, szívecském.
- A családomhoz és a barátaimhoz nem nyúlsz? – hüppögtem.
- Amennyiben nem avatkoznak a kettőnk dolgába, nem. A szavamat adom.
 Valahogy úgy tűnt, hogy a szava kb. annyit ér, mint golyó ellen az integetés, de egy nagyon picit megnyugtatott. Bólogattam neki, majd ficeregni kezdtem a székben.
- Azt hiszem... hogy eltört pár bordám, és agyrázkódásom is van. Nem tudom meggyógyítani magam a varázserőm nélkül – célozgattam neki. Vette az adást.
- Ezen segíthetek – mosolyodott el, majd vörösre változott a tekintete, és agyarait a csuklójába mélyesztette, majd odatolta az arcomhoz. Vészharangok kondultak meg bennem, de túlságosan fájt mindenem ahhoz, hogy elutasítsam a vérét. Ajkaim finoman simultak rá a bőrére, ám egy két szívás elég volt, már éreztem is, hogy a vére meggyógyít. Elszakadtam a kezétől, és reszketegen felsóhajtva vettem egy mély levegőt. Nem köszöntem meg a segítségét, hülyén jött volna ki. Így is nyakig vagyok a szarban, ráadásul még hullámzik is.
- Tony, rád bízom a lányt az elkövetkezendő két napra. Nagyon vigyázz rá, mert most már nem csak a verbénának, de a véremnek is ki kell ürülnie belőle. Az igézés értelemszerűen nem fog működni, úgyhogy ha rosszalkodik a kisasszony, alkalmazz nyugodtan erőszakot.
 Összerándultam.
- Igenis, Klaus – hajolt meg Tony. Igazi csicska. Valószínűleg örült a fejleményeknek. Minden bizonnyal alig várta, hogy erőszakot alkalmazhasson rajtam, főleg azok után, hogy leanyáztam és arcon köptem.
- Két nap múlva jelentkezem, kedvesem – dobott felém egy csókot Klaus, majd bezárult mögötte az ajtó. Könnyes arcomat elfordítottam a vámpírtestőrtől, szemeimet lehunytam. Halálra vagyok rémülve, és egyedül vagyok. És azt sem tudom, mi lehet Damon-nel...



Damon szemszöge:

Őrjöngtem.

Miután hazaértem félholtra verten, és leittam magam a sárga földig, szétvertem az egyik vendégszobát. Úgy durrant el az agyam, mint a robbanó puskapor. Gondolkodni sem tudtam. Csak tomboltam, mint egy idegbeteg. Amikor a szobát már kellőképp szétcsesztem, elgyengülve roskadtam le a felrúgott kanapé mellé a földre, könyökömet a karfájára támasztottam, az arcom pedig a tenyerembe temettem.

Elrabolta bassza meg. Az a szemét... elvitte magával. És én nem tudtam megakadályozni.

Ismét elöntött a méreg; felkaptam a földről az első kezembe kerülő tárgyat, és kibasztam az ablakon. Az üveg éles hanggal tört szét, a zaja sokáig csengett a fülemben. Ezután csak ültem bamba képpel, és próbáltam lehiggadni. Kurvára nem ment.
Apró léptek hangja ütötte meg a fülem, majd kisvártatva kitárult az ajtó, és Wendy kukkantott be rajta félénken.
- Öm, izé...
- Jöhetsz, már úgy-ahogy lehiggadtam – morogtam, felé sem nézve. Ő becsukta maga mögött az ajtót, és belépett a szarrá rombolt helyiségbe, majd szó nélkül mellém telepedett. Egy darabig csak fürkészte az arcomat, szinte hallottam, hogy azon kattog a kis agya, hogyan nyugtasson meg. Pedig érzem, hogy már csak azzal is, hogy mellettem van, egy kicsit jobb...
- Damon – szólított meg egy pár perc múlva, kis keze a térdemre kúszott, de nem néztem rá. – Meg fogod őt találni.
- Lószart – vágtam rá keserűen. – A világ legidősebb vámpírja rabolta el őt, Wendy. És valószínűleg azért, mert természetesen a sorsnak egy olyan különleges képességgel kellett megáldania Violet-et, ami száz boszorkányból egynek adatik meg! És miért is ne neki adatott volna meg?! – az utolsó mondatnál ismét kivetkőztem a béketűrésemből, és ordítottam. – A fazon egy szemvillanás alatt kinyírhatott volna, ha úgy tartja kedve. Így is hajszál híjon múlt, hogy nem haraptam fűbe.
- Ezt most úgy mondod, mintha feladtad volna...
- Nem adtam fel! – kiabáltam rá, pedig pont ő az, aki aztán tényleg semmiről sem tehet. Vagy mégis? Ha ő meg az a harapásos jelenet nincs, akkor az utolsó beszélgetésünk Viol-lal nem őrült veszekedés lett volna. De nem, ez marhaság, most csak az ideg beszél belőlem. Csak bűnbakot keresek. Én voltam a hülye, amiért ittam belőle. Az én döntésem volt, az én hibám. Nem a Wendyé.
- Akkor? – kérdezte a lány.
- Csak el vagyok keseredve, de nem adtam fel. Az egész világgal is megküzdenék Violet-ért. De fogalmam sincs, hol keressem. Mostanra akár Japánban is lehetnek...
- Nincs erre valami... – habozott. – Boszorkány izé? – Fintorgás nélkül mondta ki a boszorkány szót. Kap egy piros pontot.
Megráztam a fejem.
- Beszéltem Alice-szel, kicsivel azután, hogy hazaértem. Azt mondta, hogy a nagyanyja nem tudja megtalálni Violet-et, mert a varázsereje blokkolva van, vagy mi a szar. Bár erre már rájöttem, hisz nem tudta megvédeni magát. Klaus csak felkapta és elvitte, mint egy zsák krumplit – csikorogtattam meg a fogaim. Wendy puha kezeit éreztem az arcomra simulni. Maga felé fordította a fejem, és belenéztem az aggódó kis szemeibe.
- Ha az a vámpír varázsereje miatt rabolta el, akkor nem lesz az idők végezetéig blokkolva. Valószínűleg amint biztos helyre viszi őt, és rákényszeríti az együttműködésre, visszaadatja neki az erejét. Aztán már könnyű lesz megtalálni – vígasztalt. Bólintottam.
- Talán igazad van.
- Addig viszont nem tehetsz semmit. Már persze azon kívül, hogy nem hagyod el magad – mondta nagyon komolyan. – Én itt vagyok neked – mosolyodott el. – És a többi barátod is. Az öcséd is hazajön holnap, nem?
- De. Úgyis rég lelkiztem már a drága kis Stefannel. Imádni fogja – gördült mosoly az ajkaimra. Ha valaki pár órával ezelőtt azt mondja, hogy ma este még képes leszek mosolyogni, kitéptem volna a gerincét.
Wendy is elmosolyodott, és megsimogatta az arcom.
- Menj, és zuhanyozz le. Bűzlesz a vértől és a piától. Én hadikészültségben fogok állni a telefon mellett, kiscserkész becsszóra!
Újabb vigyor. Hihetetlen, mire képes ez a lány. Imádom.
- Rendben. Köszönöm, Wendy. – Közelebb hajoltam, és puszit hintettem a homlokára. – Mindenért.
Azzal felálltam, és kisétáltam a szétbarmolt szobából. Átvánszorogtam a fürdőbe, de amikor becsuktam magam mögött az ajtót, Violet köntöse simult rá a vállamra, az akasztóról lecsüngve. Elgyengülve temettem bele az arcom a kis anyagba, és ahogy mélyen magamba szívtam az illatát, hatalmas fekete lyuk képződött a mellkasomban.
- A rohadt életbe! – káromkodtam el magam, majd dühösen csaptam le a mosdókagylóról a szappantartót. A francba...

~*~

Az éjjel alig tudtam aludni. Másnap még mindig nem volt semmi hír, pedig még Rosemarie-hez is elmentem. Ő azt mondta, hogyha talál valamit, szólni fog nekem. Ezt más helyzetben jobban értékeltem volna, de most alap dolognak számított. Még szép, hogy szól. Ez az ő érdeke is. Én aztán tűzön-vízen átmegyek, hogy visszaszerezzem Violt. Nem érdekel, kit kell kibelezni érte. Alice valószínűleg nem tenné meg ugyanezt. Vagy lebecsülöm őt? Franc se tudja.
Este, amikor még mindig semmi hírt nem kaptam, ismételten az alkoholmérgezés határáig vedeltem magamba a viszkit. Könnyebb tőle, de csak baromira kicsit.
Egészen hajnalig fent virrasztottam, aztán valahogy sikerült elaludnom, de úgy, hogy csak másnap délután ébredtem fel. Első dolgom az volt, hogy megnézzem a mobilom. Semmi. Nem keresett senki. Itt telt be a pohár. Felhívtam Alice-t.
- Mi a probléma? – kérdezte álmosan. Ez hogy tud ilyenkor aludni?!
- Még mindig semmi hír? Lassan begolyózok.
- Attól függ, mi számít hírnek – nyöszörögte. Ez szórakozik velem?
- Te lógsz folyton Elizabeth nyakán. Megtalálta már Violt? Tegnap beszéltem Rosemarie-vel, és ő még nem tudott mondani semmit.
- Nem igazán vagyok a városban – mondta halál nyugodtan. Nálam meg elszakadt a cérna.
- Beavatnál már, bakker?! Rohadtul nem vagyok találgatós kedvemben. Ha tudsz valamit, mondd el, ha nem, akkor tehetsz egy szívességet, és leteheted! – tekertem fel a hangerőm.
- Nem tudjuk, hol van, csak a várost.
 Itt már komoly önkontrollra volt szükség ahhoz, hogy ne basszam ki a telefont az ablakon.
- Alice... – morogtam állatias hangon. – Kurvára ne mondd azt, hogy rájöttetek, melyik városban van Violet, és odamentetek nélkülem...
- Nem tehettünk mást... – mentegetőzött. – Damon, le kell higgadnod!
- Hol a kurva életben vagytok?
- Ott vagyunk, ahová Liza elhozott. Damon, kérlek nyugodj meg! – Ezt én kibelezem.
- Hogy a rohadt életbe nyugodjak? Alice, utoljára kérdem. Hol a picsában vagytok? Odamegyek. Azonnal.
- Damon, nincs rá szükség, hogy ide gyere hőbörögve, és elrontsd a tervünket. Az irányítás már a kezünkben van – tolta határozottan a szövegét. Valaki most már tényleg fogjon le.
- Nem fogok itthon ülni, míg ti tervezitek megöletni magatokat. Most komolyan, a történelem legidősebb vámpírjáról van szó. Hány hónapja is vagy vámpír, Alice? Hét-nyolc? A pasas meg ezer éves. Mi a francot képzelsz, hogy nem akarsz odaengedni? – Még én is meglepődök, hogy nem ordítok, hanem higgadtan mondom. – Segítek. Talán még azt is megígérem, hogy hallgatok rátok, csak áruld már el, hogy hol vagytok, a szentségit! Képzeld már magad a helyembe!
- Tudok magamra vigyázni! És Liza is meg tud védeni, ha kell. Attól meg, hogy idejössz St. Louis-ba, nem lesz jobb. Főleg, hogyha tényleg annyira erős, mint állítod... - Hirtelen elharapta a mondat végét. Biztos rájött, hogy kimondta a város nevét. - Megöl téged... Violet nem örülne neki. Inkább én vesszek oda, minthogy a pasija.
Mély levegőt vettem.
- Attól, hogy te meghalsz, még nem kapom őt vissza – mondtam ennyit, aztán letettem.
Mégsem fogok lelkizni Steffel. Tűzök St. Louis-ba.


Violet szemszöge:

Időérzékem az ugyan nem nagyon volt az ablaktalan pincében, de valószínűleg letelhetett a két nap, ugyanis a Hóhér, azaz Klaus ismét eljött.
Én úgy kókadoztam a székben, mint egy öntözetlen növény. Úgy is éreztem magam. Na jó: rosszabbul.
A csuklómra már teljesen rászáradt a vér. Túl sokat feszegettem a műanyagot, ami mélyen a húsomba vájódott. A drága Tony sem bánt velem kezes bárányként, bár ezt magamnak is köszönhetem. Nem voltam valami szende tündérke, de most őszintén: a helyemben ki lett volna az? Oké, talán a halálfélelemben bölcsebb dolog lett volna befogni a szám, esetleg sírni, de ha az embert ok nélkül pofozgatják, éheztetik, itatásnál meg szemét módon a képébe öntik olykor a vizet, az még a legfélénkebb embernél is kicsapja a biztosítékot. Na nem beszélve az iszonyúan kínos, felügyelt vécézésekről...
- Hogy vagy, kedvesem? – csukta be maga után az ajtót Klaus. Nem láttam őt teljesen tisztán, amíg nem sétált a villanykörte alá, de a hangjából tudtam, hogy mosolyog. Amikor a gyér fény megvilágította őt, egy leheletnyi időre még láttam is rajta a mimikát, de aztán lefagyott az arcáról a boldogság görbe vonala, amikor meglátott. Nekem ugyan csak elképzeléseim voltak róla, hogyan nézhetek ki, de brutális elképzeléseim.
- Tony... – fordult hátra bosszúsan a Hóhér. – Ezt mire véljem?
- Felhatalmaztál, uram – hajlongott az a pöcs, aki az elmúlt két napban a hivatásos kínzóm szerepét töltötte be.
- Túlzásokba estél, nem gondolod?
- Rászolgált – felelte Tony. Na persze. Az esetek kilencven százalékában azért ütött meg, mert hangosan vettem a levegőt. Na jó, nyolcvan százalékban.
Klaus ismét felém fordult, és egy újabb vigyor terült szét az arcán.
- Ilyen kis vadmacska lennél? – villantotta ki az agyarát. Megint elöntött a félelem, de jelen volt bennem a dac és a kimerültség is.
- Ha ez alatt azt érted, hogy a talpnyalód egy agresszív állat, én meg ezt nehezen tűrtem, akkor igen – feleltem, mire ő felnevetett. Hangja, akár a bársony érintése a bőrömön. Kellemes, de azért borzongató. És mellesleg majd összepisiltem magam a pasitól.
- Csípős kis nyelved van, aranyom – guggolt le elém, és a kezei már megint a combomra kalandoztak. Grrr. – Tetszik...
 Nagyot nyeltem. Félek. Egyszerűen elég belenéznem ennek a férfinek a szemébe, és jeges marok szorítja össze a szívemet. Rázni kezd a hideg, mégis izzadni kezdek.
- Kérdezhetek valamit, utoljára, ép elmével? – tudakoltam reszkető ajkakkal. Klaus bólintott. – Miután elájultam... a fiút, akinek nekirontottál... életben hagytad? – Beleszöktek a könnyek a szemeimbe, ahogy visszaidéztem, amint Damon ott fekszik... a saját vérében...
- Ó, igaz. A kis barátod – vigyorgott újfent a Hóhér. – Nem öltem meg, de ha utánad jön, megteszem. - Összerándultam. – Aggódsz érte? De bájos... Viszont többé már nem kell gyötörnöd magad miatta.
- Hogy... érted ezt? – kérdeztem, mire ő mélyen a tekintetembe égette smaragdzöld szemeit, és megéreztem a bájolás vibráló erejét. – Ne! – fordítottam el a fejem. Erős ujjak fonódtak a nyakam köré, és kényszerítettek vissza a szemkontaktusba. Sehogy sem tudtam szabadulni. Az ujjai szinte satuba fogták a torkom. Mint az edzett acél a bőr alatt.
- Ne állj ellen, Violet. Először csak letesztelem, hogy maradt-e benned verbéna – kacagott fel, majd ismét koncentrálni kezdett. – Menj haza.

Ó, basszuskulcs.

Ne, ne, ne.

Ahogy a szemembe nézett, a pupillája kitágult, az én elmém pedig beszippantotta egy burok, egy „Menj haza, ez az egyetlen célod!” feliratú burok, mire a testem magától kezdett el mozogni. Ki akartam szabadulni, hazamenni Mystic Fallsba. Bárhol is vagyok, bárhogy is megyek, nem számít, de mennem kell.
Rángatni kezdtem a kezem, és rögtön friss vér csordult ki a sebemből, ahogy a műanyaghuzal mélyebbre vájódott. Csikorgott a fogam az erőlködéstől, de nem számított. Haza kell jutnom, haza kell jutnom...
Klaus nevetni kezdett.
- Jó-jó, elég, még a végén kárt teszel magadban. – Erős ujjai a nyakamról az állam szorítására tértek át. – Violet, mától kezdve életed egyetlen célja, hogy engem szolgálj. Te az én tulajdonom vagy. Enyém a lelked, a varázserőd, mindened... – szorított meg erősebben, miközben ezeket a méregként égető szavakat suttogta. Elernyedt a testem. Az engem körülvevő világ teljesen összeszűkült, és csak Klausnak maradt benne hely. – Feltétel nélkül engedelmeskedsz nekem, védelmezel engem és hű vagy hozzám. Az erődet sosem fordíthatod ellenem, rendben? – Hogy kérdezhet ilyet?
- Sosem bántanálak... – suttogtam alázatosan. Még hogy én, őt? Előbb halnék meg!
Ő elvigyorodott.
- Jó kislány – engedett el. – Ó, és még valami.
- Igen? Kérj bármit! – mosolyogtam rá. Majd megvesztem, csak hogy a kedvében járhassak.
- Felejtsd el szépen a családodat, a barátaidat... és Damon-t.

Egy döbbent nyögés hagyta el az ajkaim a kérésére. De úgy tettem, ahogy mondta.
Éreztem, hogy valószerűtlenül hígabbnak és könnyebbnek érzem magam belül, mintha valami kitisztított volna odabent. Éreztem, hogy valami, ami eddig mélyen bennem volt, eltűnik, és kongó ürességet hagy maga után.

Lecsukódott a szemem, majd amikor felnyílt, döbbenten néztem körbe. Mi történt?

- Öö... ne haragudj rám, Klaus. Kiket felejtsek el? – kérdeztem zavartan. A férfi telt ajkai elégedett mosolyra görbültek, amitől hirtelen kivirult a világ. Ha ő elégedett, én vagyok a legboldogabb boszorkány a földkerekségen.
- Nagyon jó – simogatta meg az arcom, majd mögém lépett, és letépte rólam a huzalokat. Felnyögve kaptam a csuklóimhoz.
- Csak nem fáj, drágám? – guggolt le elém immár sokadjára. Bizonytalanul bólintottam. – Majd én elmulasztom. Az összes fájdalmad...
Elváltozott a szeme színe, és beleharapott a csuklójába. Nem teketóriáztam, amikor felém nyújtotta. Szívemben szétáradt a boldogság. Törődik velem, meggyógyít! Ez olyan csodálatos...
- Köszönöm – hálálkodtam, miután elszakadtam a kezétől. A bőröm zsizsegett az összeforró sebek után.
- Nincs mit, kedvesem. Délután már a varázserőd is visszakapod. Addig gyere, hagyjuk magunk mögött ezt a borzalmas pincét.
Kinyújtotta felém a kezét, én pedig olyan megilletődve csúsztattam belé a sajátomat, mintha egy istenség hívott volna. Rámosolyogtam, Klaus pedig viszonozta, és felvezetett a lépcsőn.
- Mától kezdődik el minden... – kuncogta a fülembe, tenyere pedig a hátamra simult.