Sziasztok!
Huhh... ezt is megértük. 3. könyv - 1. fejezet! *ismét Halleluja háttérzene
csendül fel*
Kissé ég a képünkön a bőr, hogy ennyit kellett várni rá... úgyhogy most már nem
szaporítom a szót.
Olvassátok, élvezzétek. Visszatértünk. :)
Damon szemszöge:
Türelmetlenül kopogtam be immár másodjára a tulajdon fürdőszobámba, de a benne piperészkedő kis tünemény az istenért sem akarta kinyitni az ajtót.
- Mondtam, hogy egy perc! – kiabált ki Violet. Fáradtan felsóhajtottam.
- Tudom, kicsim, de az tízzel ezelőtt volt. Mi a frászt csinálsz odabent ilyen sokáig?
- Próbálok úgy kinézni, mint egy lány... – hangzott a dacos válasz.
- Biztosíthatlak róla, hogy mikor bementél oda egy röpke órával ezelőtt, akkor még nagyon is úgy néztél ki, mint egy lány – tájékoztattam a drágát. – Ezt pedig onnan tudom a legjobban, hogy amikor bementél, nem volt rajtad ruha, mivel előtte én...
Püff.
- Egy köcsög vagy! – kiabálta ki.
- Nekivágtad a papucsod az ajtónak? – nevettem el magam.
- Talált.
- Oké, nem sürgetlek, de le fogjuk késni az évzáró bulit – sóhajtottam. – Amúgy is, gyors sminkelő és öltöztető varázslatot nem ismersz?
- Ha ismernék, már régen kint lennék. De tudod, ha továbbra is feltartasz, tényleg elkésünk.
Hajh... nők...
- Már itt se vagyok – koptam le végleg, majd sötét farmerom fölé felkaptam egy sötétkék inget, majd a várakozás unalmasságában felhajtottam egy pohár viszkit.
Néhány perc múlva pedig megszólalt a legcsodálatosabb hang a világon: a nyíló fürdőszobaajtóé. Mivel tekintetem a küszöbön pihent, a látvány alulról felfelé tárult a szemem elé: először két magas sarkú, majd a csini lábak, amiket a királykék ruha térdig látni engedett. Maga a ruha nem volt passzos, elég könnyedén simult rá a boszi testére, rábízva a fantáziára, hogy mi rejtőzik alatta.
- Ha így bámulsz, visszarohanok, és magamra zárom az ajtót... – habogta Viol, teljesen zavarban. Végre pillantásom elérte arcát is, amit én mindig is gyönyörűnek tartottam, de a visszafogott kis sminkjétől csak még szebbnek hatott; barna haja pedig lágy hullámokban simult a vállaira.
- Hát... – kezdtem bele a mondatba, mikor már alkalmasnak bizonyultam arra, hogy kinyögjek valamit, azon kívül, hogy „whhhhhr”. -... határozottan lánynak nézel ki.
Viol elkuncogta magát, édes hangja visszhangzott a fülemben.
- Ezt vegyem bóknak?
- Ezt vedd úgy, hogy kicsit késni fogunk a buliról – indultam meg felé kiéhezett ragadozóként, majd elkaptam a derekát, és szenvedélyesen az ajkaira vetettem magam. Kuncogva csókolt vissza, átkarolva a nyakam, de amikor teljesen beindulva a fenekébe markoltam, már eltolt magától.
- Damon, hűtsd le magad, negyedóránk van odaérni... – figyelmeztetett.
- Elfelejtetted, hogy milyen gyors tudok lenni? – húztam le a kis cipzárt a ruha hátulján, mire az úgy nyílt szét, mint egy virág, megmutatva a kelyhét...
És már épp eljutottam arra a szintre a meggyőző személyiségemnek hála, hogy Viol is megadóan elkezdte kigombolni az ingem, amikor hangokat hallottam meg a bejárati ajtón kívülről.
- Alice, várj! Talán nem kéne... – szólt Jasper, de egy másodpercre rá megszólalt a csengő. Ezt. Nem. Hiszem. El.
- Lenyakazom a tündérbabát – sóhajtottam csalódottan, Viol dekoltázsához döntve a fejem.
- Engem megmentett – kacagott incselkedve a boszi. Még mindig vágyakozva pillantottam fel rá.
- Csak ideiglenesen... – hajoltam a füléhez. -...este nem ment meg senki – suttogtam neki, majd belecsókoltam a nyakába, végül elléptem tőle, és megigazítottam magamon a zilált inget. Még vártam pár pillanatot, hogy Violet is rendbe szedje magát, majd kinyitottam az ajtót, aminek túloldalán a kis gumilabda fogadott.
- Szép jó estét! – ugrott a nyakamba, majd megpuszilt, és meg sem várva a reakcióm, beszökkent a nappaliba a barátnőjéhez. Fáradt pillantást vetettem Jasper-re.
- Ezt hogy bírod?
Nem válaszolt, csak mosolygott. Kezet fogtunk, és ő is beljebb jött.
- Gondoltam, mehetnénk közösen! – pattogott izgatottan Alice. Egyem azt az ártatlan fejét. Mintha nem tudná, mit szakított félbe...
- Persze, miért is ne? – válaszolta boldogan a kiscicám. Mondjuk mert inkább a te dorombolásod hallgattam volna az ő pattogása helyett?
- Csúcs, akkor induljunk, mert a végén még elkésünk! – pörgött tovább a babuci, majd hirtelen elkomolyodott. – Amúgy Viol... izé, a rúzsod...
Hehe.
Hát igen, picit elkentem...
- Izéé... megigazítom – vett elő egy zsebtükröt zavartan a virágszál.
- Majd útközben! – ragadta karon Alice. – Nem akarok lemaradni a buliról! – És már húzta is kifelé az ajtón...
Sokatmondó pillantást vetettem Jaspy-re.
- Szerintem menjünk mi is – mondott csak ennyit. Bólintottam. Ő előre ment a csajok után, majd miután kulcsra zártam az ajtót, én is a nyomukba szegődtem.
~*~
A házibulit az egyik gazdag évfolyamtársunk tartotta. Nyaggattak is minket Stefan-nel, hogy ott az a bazi nagy ház, és mégsem engedjük, hogy nálunk legyen, de most komolyan... Kinek hiányzik egy rakás szédült kamasz, akik a minőségi viszkimet locsolják egymásra? Még mit nem.
- Hékás – cövekelt le Viol a ház előtt. – Ne mondjátok nekem, hogy ez tulajdonképpen Carmen bulija! – akadt ki, amikor rájött, hogy ki is a házigazda.
- Mi?! – társult hozzá Alice. – Seriously? – angolozott be. Szokása. - Hát én ide be nem megyek! Damon! - fordult idegesen felém. – Tudtad, ugye? És ne mondd, hogy nem, mert láttam, hogy azt mondod: igen... - pattogott felém, mire megkísértett a gondolat, hogy lecsapjam.
- Már elnézést. Én sokkal jobb elfoglaltságot is ki tudtam volna találni kettőnknek Viol-lal, de berobbant az otthonunkba Ms. Duracell, aki csak azt hajtogatta, hogy „Menjünk a buliba, menjünk a buliba!” – utánoztam le a hangját.
- Tee...! – pirult ki a méregtől. - Te mondtad, hogy lesz ez a buli, csak épp kifelejtetted, hogy ki is tartja. Amúgy meg Viol is akart jönni...- duzzogta ki magát, majd hirtelen Jasper-re nézett. – Rendben, befejeztem. Rontsuk el a kis ribanc hangulatát! - vigyorgott ránk, mint valami gonosz banya. Natalja újított kiadásban, hehe.
- Jasper, imádom a hangulatmódosító izédet – vigyorodtam el.
- Én is – vigyorgott vissza.
- Alice, te látnok! Pont erre... – kezdte el Viol, de nem jutott el a mondat végéig.
- Gondoltál? – mosolygott a baba szélesen, akár a tejbetök.
- Bemehetnénk végre? – kérdeztem a kis csapatot, majd elkaptam a boszim a derekánál. Bólintottak, és már épp készültünk volna bemenni, de csak Violet-nek sikerült.
- Nem igaz, hogy 147 év után még mindig elfelejtem ezt a hülye szabályt – morogtam.
- Ne már! Most annak a ribancnak kell behívni, ami elképzelhetetlen! – puffogott Alice. – Pedig most már csak azért is be akarok menni!
- Hát, az nagy kár, mert ezt a bulit csak a meghívottaknak tartja az a ribanc – ütötte meg a fülünk az az összetéveszthetetlenül picsás hang, amilyen csak Carmen Hastingsnek van. A baba mellettem fel akart robbanni. Én csak vigyorogva néztem bele a csaj barna szemeibe.
- Mi is azok vagyunk – bájoltam el. Vagyis csak volna. Nem hatott.
- Nem hinném – mosolyodott el igazi dög módjára. Nem enyhén lepődtem meg. Mi a szar folyik itt?
- Ugyan, engedd már be őket! – Egy újabb hang, melynek tulajdonosa elő is lépett az ajtófélfa takarásából. – Az évvége nekik is évvége...
- Akkor is... – akaratoskodott Carmen, de a lány elég komor pillantással ajándékozta meg. Tulajdonképpen eléggé hasonlítottak. Mindketten szőkék voltak, és ribancnak néztek ki. – Jól van, gyertek be! Örüljetek! – csapta hátra a loboncát a házigazda, majd elviharzott.
- Végre – kommentáltam, ahogy a többiekkel átléptük a küszöböt. Viol kérdő tekintettel fogadott.
- Mi a fene volt ez az előbb? Az erőd nem hatott rá...
- Észrevettem, cicám.
- És ki a frász volt ez az új csaj?
- Kit izgat? – nyilvánult meg Alice. – Menjünk rosszalkodni!
- Nyugi már, baba – csitítottam. – Előbb adjunk egy esélyt ennek a bulinak, és próbáljuk meg jól érezni magunkat. Ha nem megy, tönkretesszük. Elégedett vagy? – mosolyogtam rá. Ő csak rám öltötte a nyelvét.
- De szerintetek nem volt rohadt különös ez az egész? – kanyarította vissza a témát az eredeti medrébe Viol. – Carmen és az új csaj...
- Hé, Alice! – vágott a szavába egy újonnan érkező lány. Ismerem őt, a neve Sarah. Osztálytárs. – Már kerestelek, azt hittem Carmen nem engedett be.
- Engem ugyan nem tarthat kint. – Ha-ha...
- El tudnál jönni velem egy kicsit? Szeretnék mondani valamit, meg kerítünk neked italt, oké? – És lőn, már húzta is magával a tündérbabát.
- Én is iszok valamit – hagyott magunkra Jaspy is.
- Miért nem figyel rám senki? – akadt ki Viol végképp. – Épp azt próbálom elmondani, hogy...
Hát, most sem tudta befejezni a mondatot, mert rátapadtam az ajkaira. Megadva magát csókolt vissza, majd belesimult a karjaimba. Mikor elváltam tőle, láttam, hogy még mindig ott csillog az aggodalom a szemeiben.
- Kicsim – fogtam közre az arcát. – Nem kell összeesküvés-elméleteket gyártani csak azért, mert nem tudtam megigézni a csajt. Gondolj bele, párszáz éve ez a város nyüzsgött a vámpíroktól, szóval nem csoda, ha az alapító családok leszármazottai verbénával itatják a kölykeiket.
- Jól van, na. Csak aggódom értetek – bújt a mellkasomhoz.
- Olyan nehéz elviselned a nyugalmat, hogy semmiségeken aggódsz?
- Csak... rossz érzésem van már napok óta. Olyan lehetetlennek tűnik, hogy már két hónapja nyugtunk van.
- Pedig szokj hozzá a gondolathoz, hogy most már minden rendben lesz – pusziltam a hajába. – Gyere, igyunk valamit. Aztán megtáncoltatlak – vigyorogtam rá. Mosolyogva bólintott.
Violet szemszöge:
Damon nem viccelt. Először is szépen szólva „leitatott”, hogy az aggódásom és a feszélyezettségem elszálljon, majd tényleg úgy megtáncoltatott, hogy utána megváltás volt leülni egy székre.
- Kifáradtál? – vigyorgott.
- Tájékoztatásul közlöm, hogy még mindig ember vagyok, és a strapabíró képességem nem olyan erős, mint a tiéd – nevettem. – Kimegyek egy kicsit levegőzni, te pedig táncolj addig másokkal. Nem leszek féltékeny.
- Ígéred? – viccelődött.
- Igen – nyújtottam rá a nyelvem, majd kimentem a kertbe.
Carmen bekaphatja. Iszonyat hatalmas és gyönyörű házuk van, ráadásul a kert is meseszép. Még úszómedence is van benne.
Irigy gondolatokkal a fejemben jártam körbe a virágban úszó bokrokat és sövényeket, majd megálltam egy orgonabokornál, és a kezembe simítottam a virágot, lehunytam a szemem, és beleszagoltam. Imádom az illatát.
Amikor felnyitottam a pilláim, és a mellettem lévő tölgyfára néztem, majdnem dobtam egy hátast.
- Nem – suttogtam hitetlenül. Ez nem lehet. – Nem – ismételtem meg.
Ott állt valaki a fa alatt. Valaki, aki a fához képest nagyon anyagtalannak és haloványnak hatott.
Valaki, aki Caroline volt.
Legalábbis nagyon hasonlított rá.
Egy fehér, csipkés ruhát viselt, fölötte egy rózsaszín dzsekivel, lábain az elmaradhatatlan, hatalmas sarkú cipőkkel. A haja tökéletes volt, mint mindig. De az arca... az elmondhatatlanul szomorú volt. Olyan volt, mintha szabályszerűen ezt mondta volna vele: „Hogy hagyhattad, hogy ezt tegyék velem, Violet?”
De nem, ez nem lehet valós. Egyszerűen nem. Caroline halott.
De hiába pislogtam vagy húszszor, ő még mindig ott állt. Töretlenül.
- Caroline? – szólítottam meg. Ő kinyitotta a száját, mintha mondani akarna valamit, de egy hang sem jött ki a torkán. – Én tuti, hogy berúgtam... – hátráltam el, de ekkor nekimentem valakinek.
- Hé, vigyázz már, bakker! – lökött el magától a dühös idegen. Megfordultam, és azt az ismeretlen csajszit láttam, aki elintézte, hogy bejöhessünk.
- Bocs – vakkantottam oda neki, majd visszakaptam tekintetem a fához, de...
Caroline-nak hűlt helye volt. Könnyek szöktek a szemeimbe. Képzelődtem volna? Vagy az ital miatt? De hát nem volt az olyan sok...
- Figyelsz te rám? – ragadott meg a vállamnál a csaj.
- Tessék? – zökkentem vissza a valóságba, és hirtelen eljutott a tudatomig, mennyire egy erőszakos valakivel van dolgom, így elrántottam a vállam, és dacosan néztem rá.
- Épp arról pofázok, hogy az az Alice vagy ki a bánat mindenhol téged keres, és jó lenne, ha elé tolnád a képed, mert már baromira idegesít a csaj... – Itt már eljutottam arra a szintre, hogy képes legyek elfelejteni az iménti hallucinálásomat és dühbe gurulni.
- Hé! Ha hozzám beszélsz, akkor azt olyan formában tedd, ahogy elvárod, hogy én beszéljek veled! És fogalmam sincs, hogy egyáltalán te ki a bánat vagy, de jobban tennéd, ha visszafognád magad! – gorombultam be, mire a csaj csak elvigyorodott, és csípőre tette a kezét.
- Különben mi lesz, ribanc?
Erre nem lehetett szavakkal válaszolni. Megtettem testbeszéddel.
Meglendítettem felé az öklöm, ami simán célba ért volna, ha az utolsó pillanatban valaki nem ragadja meg a karomat hátulról.
Indulatoktól fűtötten fordultam meg. Damon állt mögöttem.
- Mi folyik itt? – kérdezte, korántsem rózsás hangulatban, miközben elengedett.
- Ó, a herceg fehér lovon – gúnyolódott az a ribanc.
- Aha. És benned kit tisztelhetünk? Vagy hívjalak szimplán agresszív ribancnak? – lépett elém védelmezően, holott nagyon is meg tudom védeni magamat. Ha nem állít meg, ő is látta volna, hogy mennyire.
- A nevem Lara. Ősztől én is a suliba fogok járni, azon kívül Carmen barátnője vagyok.
- Ez mindent megmagyaráz – kommentáltam, de Damon megszorította figyelmeztetően a csuklóm. Lara rám emelte a pillantását, majd vissza a vámpíromra. – Te pedig Damon Salvatore vagy, a helyi szexisten... agyarakkal.
Kihagyott a szívem.
Tudtam, basszus! Tudtam, hogy nem véletlen volt, ami történt! Ő adhatott verbénát Carmen-nek... és nyilván információt is...
- Csak nem egy vadászhoz van szerencsém? – ironizált a „herceg fehér lovon”.
- Nem éppen – mosolygott Lara. – De egy legalább olyan veszélyes személyhez.
- Értem. Ez esetben...
Püff.
Damon olyat behúzott a csajnak, hogy az legalább másfél méterrel arrébb ért földet.
- Jó ég – nyögtem ki csak ennyit, mielőtt a kedvesem elráncigált onnan. - Hová viszel?
- Alice-hez. Van nagyobb problémánk is, mint az a kinti ribanc – felelte.
És tényleg. Amikor megláttam a barátnőmet, először nem hittem el, hogy az az eszméletlenül dühös, kis híján tomboló ember, az ő.
- Húzzunk innen – száguldott felém, Jasper meg egy pár méterrel mögötte, megpróbálva a vámpírgyorsaság nélkül tartani a tempót.
- Alice, nyugi már! – kiáltott a barátnője után.
- Mondtam már, hogy nincs harag, de kinyírom a ribanc kutyát! - őrjöngött barátnőm. Szerencsére mindenki táncolt, így sem a hangja, sem a viselkedése nem volt annyira feltűnő. Végül Damon állt elé, és fogta le. Kétségtelen, ma este ő a leghiggadtabb. Ahhoz képest, hogy az előbb behúzott egy csajnak helyettem.
- Eressz el Damon, komolyan mondom! Megölöm azt a csajt! – Egyre inkább az az érzésem támadt, hogy lemaradtam valamiről.
- Jó tudni, hogy nem csak bennem lakoznak ilyen vágyak – nyögtem be felettébb értelmesen. – Alice, higgadj le és nézz rám, jó? Nyugi! – fogtam meg a kezét, és egy apró varázsigével lenyugtattam.
Rám pillantott, és már sokkal letisztultabb, emberibb volt a tekintete. Közben Jasper is megérkezett.
- Vérfarkasok - fordult Damon felé a tündérbaba. - Ez nem lehet igaz... - könnyezett meg hirtelen.
- Mi van? – akadtam ki, majd ránéztem a Salvatore-ra, aki nagyot nyelve bámulta Alice-t. – Te tudtad? – hűlt meg bennem egy pillanatra a vér.
- Nem. Nem az elejétől.
- Hogy érted, hogy nem az elejétől? – kiabált rá Alice. Oké, ez nem a legsikeresebb varázslatom volt, de én sem voltam épp harmonikus lelkiállapotban, amikor bevetettem.
- Úgy, ahogy mondom – felelte Damon. – Az előbb, odakint az új csaj belekötött Violba, én meg behúztam neki. És amikor megütöttem, akkor jöttem rá, hogy micsoda.
- Remélem Cassandra volt az - szorította össze a fogait Al.
- Ácsi. Ki a franc az a Cassandra? – kérdeztem.
- Nem, az ő neve Lara volt – tájékoztatta őt Damon, és én ismét úgy éreztem, hogy senki nem figyel rám.
- Már bocsánat, de szerintem ezt nem itt kéne megvitatnunk, úgyhogy tehetnénk mindnyájunknak egy szívességet, és távozhatnánk erről a vacak buliról! – kiabáltam már én is.
- De még milyen szinten fogunk távozni! - hunyorított Alice, majd ördögi mosolyt festett az arcára.
Fejét a magasba emelte, majd úgy tett, mint aki táncol, ám valójában a telekinetikus erejét használta. Kicsapta az ablakokat, melyek közül az egyik kifektetett egy szőke csajt. Erre mindenki abbahagyta a táncot, és rémülten néztek hol egymásra, hol a kilapított lányra. Alice sokatmondó pillantást vetett Jasper-re, aki először a zenét, majd a világítást kapcsolta le.
- Boszim, te csinálsz valamit? – vigyorgott Alice. Vagyis bizonyára vigyorgott, ugyanis nem láttam semmit. Korom sötét volt.
- Még jó – feleltem, majd „forróvá varázsoltam a hangulatot” a kertben folyó grill partin, a csapokból megindítottam a vizet, a medencéből pedig elpárologtattam azt.
- Szép. Damon? – tett enyhe célzást Alice, mire a srác megragadott valakit a sötétben, és megéreztem a bájoló erejével járó vibrálást a levegőben.
- Kezdd el ok nélkül szétverni a berendezést, jó? – hallottam a hangját, mivel pont mellette álltam. Más viszont nem hallhatta, hisz a pánik miatt nagy volt a zaj. – Na, most már távozhatunk – fogta meg a kezem, majd rá bíztam magam, ő pedig kivezetett a sötétből, és a házból is.
A kerítésnél álltunk meg.
- Most már elmagyaráznátok nekem, mégis hogyan fordult a tetejére minden, röpke öt perc alatt? – kérdeztem, de már meg sem lepődtem, hogy nem tudott senki sem válaszolni, hála egy újonnan érkezőnek. Aki történetesen utánunk rohant, és az ajtóban állt meg. Az ablakos szőke csaj volt.
- Nem változtál semmit! Gyáva vagy, és menekülsz a bajban... – kiabált utánunk, üzenetét Alice-nek címezve. – Nem baj, védd csak magad... ribanc!
- Kettőnk közül te vagy a ribanc, Cassandra - sziszegte barátnőm.
- Úristen, Alice jól vagy? – ért be minket egy barna hajú srác, aki nagyon aggódó pillantást vetett a tündérbabára.
Alice csak bólintott, majd hozzábújt Jasper-hez.
- Jól leszek, ha eltakarítod innen a nővéredet – dünnyögte.
- Rendben. Sajnálom, hogy így alakult, Alice. Ne haragudj! – szabadkozott a srác, majd visszarohant az ajtóban ácsorgó szőkéhez (vagyis az állítólagos nővéréhez, valami Cassandrához), majd berángatta őt a házba.
Hagytam egy egész percet a társaságnak és magamnak, hogy leülepedjen bennünk ez a sok szarság. Aztán nem bírtam tovább.
- Ezt nem hiszem el – nevettem el magam idegesen. – Csak tudnám, miért utálnak minket annyira fent! Két hónap sem telt el, hogy sikerült elintézni egy középkori banyát, aki majdhogynem félévig terrorba taszította a várost, most van új problémánk: kibaszott vérfarkasok! Hát ezt... ezt képtelen vagyok elhinni... – kezdtem ideges járkálásba. – Ja, és azzal mindenki rendben van, hogy ezek léteznek? Ez a vámpíroknál köztudott, és csak én nem vagyok képben? És megmagyarázná végre valaki, mi az isten történt ott bent? Ki a frász ez a Cassandra meg az öccse? Ők is kutyuskák? És te honnan ismered őket, Alice? – pillantottam indulatosan barátnőmre.
- Violet higgadj már le, jól van?! - ordította le a fejem ő, mire rögtön elhallgattam. Jogos, egy picsa voltam. De kiakadtam. - Igen, ők is vérfarkasok - könnyezett be hirtelen. - Az intézetből ismerem őket. Cassy már ott is a riválisom volt, mert zavarta, hogy az öccsével lógtam...
- Ööö... világos. Akkor azért akadtál ki odabent, mert az a Cassy felbaszott?
- Lényegében... - harapott az ajkába. - Bocsánat... - halkult el, majd sírva elrohant.
- Alice! – ugrottam volna utána, de Damon visszatartott, és megcsóválta a fejét.
- Most nem kéne.
- Igazad van – sóhajtottam. – Nagyon hisztis picsa voltam? – kérdeztem, mire összenézett Jasper-rel.
- Áh, dehogy! – válaszolták kórusban. Aha.
- De ha megbocsátotok, én azért utána mennék. Részben miattam is van így kibukva, és ezt rendbe kell hoznom – mondta Jasper. – És Viol, hidd el, nem te vagy az oka.
- Ha te mondod... – vontam meg a vállam bizonytalanul.
- Higgy nekem – mosolygott, majd huss. Éljen a vámpírgyorsaság.
Nagyot sóhajtottam, és éreztem, hogy hosszú idő óta először az én szemeim is ellepik a könnyek. Pedig annyira örültem, hogy nem kell bőgnöm egy ideig...
- Jaj, kicsim... – húzott magához gyengéden Damon. – Semmi baj... – simogatta meg a buksim.
- Egy nagy frászt! – motyogtam a mellkasába. – Kezdődik elölről minden. Minden. Damon, én...
- Sss... – szorított erősebben. – Minden rendben lesz. Itt vagyok neked, és mindentől megvédelek. Akár az egész világgal szembeszállok érted, kicsim.
Ezekre a szavakra csak még jobban összerázott a sírás.
- Köszönöm... én is érted – simogattam meg az arcát, majd egy érzéki csókot adtam a szájára. – Csak érzem, hogy ez nem minden. Hogy még sok rossz dolog fog történni. Ismét. Kezdődik a hajsza – töröltem meg a szemeim.
Damon nem válaszolt, csak ismét megölelt, és pont erre volt szükségem. Hogy kicsit megnyugodjak a karjaiban.
Hosszú percek teltek el így, miközben én mélyeket lélegezve próbáltam lecsillapodni.
- Jobb? – kérdezte Damon.
- Ühüm – feleltem, majd ahogy átnéztem a válla felett, megláttam az utca túloldalán egy sötét árnyat, egy fa alatt. Ahogy jobban ráfókuszáltam, határozottan egy férfi alakja volt, és ahogy néztem, elárasztotta testem a remegés, a félelem, s fémes ízt éreztem meg a számban.
Az egy vámpír.
De nem – gondoltam, majd lehunytam a szemeim. - Ez túl sok. Ennél több problémával nem tudok ma este szembe nézni. Ezt senki ne várja el tőlem. Egyszerűen... nem megy...
Nem megy...
- Kicsim? – szólított halkan Damon, mire rögtön felpattantak a szemeim. És... a vámpírom eltűnt, akárcsak nemrégiben Caroline. – Menjünk haza, jó?
- Ühüm – ismételtem önmagam, majd kezébe csúsztattam a sajátom. – Bocsáss meg, hogy ennyi gond van velem. Én próbálok erős lenni, de valahogy mindig csak sírni vagyok képes, ha jönnek a problémák – pillantottam az imádott zöld szemekbe.
- Most viccelsz? Te vagy a legerősebb nő, akit ismerek – bódított el egy lágy csókkal. – Egy igazi amazon vagy – vigyorodott el. – Az ágyban is – tette hozzá, mire viccesen megütöttem a vállát.
- Csak menjünk már... – nevettem el magam.
Végre el is indultunk hazafelé. Az egyik felhő mögül kikukkantott a dagadó Hold korongja, s ránk kacsintott, mielőtt visszabújt volna a felhőpamacs mögé.
