35. fejezet ~ Bizonytalanság

Sziasztok!
Hű, el tudjátok hinni? 2 fejezet múlva jön a finálé! Várjátok már? :)
*
Ebben a fejiben is van egy pár átírás, de azért reméljük, hogy az időérzéketek a helyén maradt. ^^
Ebben a részben véghezvisszük a nagy tervet, ami az egész történet alatt a háttérben lappangott. Hogy ezt milyen dolgok előzik meg, és milyen következmények követik... az majd kiderül. Sok kérdésre választ kapunk, amik helyére szokás szerint újabbak jönnek. ^^
A legfontosabb viszont talán ez: Alice és Violet barátsága képes minden rosszat túlélni?
Jó olvasást! =)

Violet szemszöge:

Hétfőn kicsit korán értem be a suliba. Kitudja, talán féltem attól, hogy Alice elém jön reggel és pár taslás kíséretében kijelenti, hogy nem vagyunk többé barátok. Bár, még meg is érteném. Tényleg, igazán egy rohadék ribancnak érzem magam! Ha az a felületes kis puszi tovább tartott volna, talán át is ment volna a fájdalom. Kurva mágia.
 Miután lepakoltam a cuccom a teremben, rabló-pandúr módjára osontam a falnál, hogy kileshessek az aulába. Még nem volt ott senki, így hátraléptem, de valakinek rá a lábára. Elképzeltem, hogy Alice áll mögöttem egy tőrrel, így villámgyorsan megfordultam.
- Tényleg sajnálom, ne haragu... – Na ne már, baszd meg.
- Most már tegeződünk? – vigyorgott rám a „bűvös” vadász Henry. Rohadt köcsög.
- Azt hittem, más az – fújtam egyet.
- Talán rossz a lelkiismereted? – vigyorgott még mindig. Őszintén? Igen. Nagyon.
- Csupán óvatos vagyok, mióta mindenféle patkány elüt a kocsijával meg bele akar fojtani az ágyamba.
- Óh, ez majdnem fájt, tündérem. – De kár, hogy csak majdnem...!
- Útban van – morogtam alig hallhatóan.
- Hát tegyél valamit ellene – fagyott le ajkairól a mosoly. Mit akarsz, baszd meg? Bizonyítékot? Nem elég, hogy felgyújtottam körülötted a parkettát? Megjegyezném: kurvára kegyes húzás volt tőlem.
- Merthogy? Kell valami hivatalos bizonyíték, hogy kinyírhasson végre? Egy ideig nyugton volt, szóval már kezdtem hiányolni – mosolyogtam gúnyosan.
- Akkor hamarosan meglepetés vár rád... – suttogta közelebb hajolva. Fúj, de büdös cigi szaggal volt...
- Alig várom... – grimaszoltam.
- Violet! – hallottam meg magam mögül egy mély hangot. Jé, Stefan. – Hát itt meg mi folyik?
 Csak a szokásos. Szemétkedik ez a faszfej, és közben burkoltan fenyeget, hogy a stírölésről már ne is beszéljünk... soha többé nem veszek fel szoknyát. -.-
- Áh, Mr. Salvatore. Úgy tűnik, Hetfield kisasszony nem valami igényes a barátai terén... – Úh!
Megfeszültem, hogy felképeljem, vagy valami, de Stefan megfogta a vállamat.
- Szó sincs róla. Violet valójában nagyon is igényes... ezért a beszélgetésüknek most vége – rángatott el. Amikor már pár méterrel arrébb voltam, megköszöntem neki a mentést. Holmes érdekében. :D
- Bármikor – mosolygott.
- Örülök, hogy újra látlak – szaladt ki a számon. – Úgy értem... nappal. Tudom, hogy Alice kölcsönadta neked a medálját.
- Ja.
- Egyébként, Damon-nel holnap megyünk visszaszerezni a gyűrűjét, szóval te is visszakapod a tiédet – mosolyodtam el.
- Tessék? – sápadt el. Már ha egy vámpír el tud sápadni...- Nem, nincs rá szükség! Kérlek, miattam ne sodord magad veszélybe!
- Nem csak rólad van szó – szakítottam félbe. – Le akarom ezt zárni, különben sosem szabadultok meg Edwin Harrison-tól.
- És ezt mégis hogy akarod megtenni? – tette karba a kezét.
- Egyszerű... a bátyád utánajárt, és Edwinnek csak egy beépített embere van a rendőrségen. Ergó: minden más zsarunak a gyűrű csupán egy tárgy a gyilkosság estéjéről, és csak az az egy rendőr tudja, hogy valójában egy vámpír amulettje. Mivel mindenki tele van vasfűvel, nektek esélyetek sincs, de én ismerek emlékezettörlő varázslatot.
- Aha. Szóval a nagyobb jóért teszed. – Bólintottam. – Egyáltalán nem Damon miatt. Merthogy kurvára megérdemli, hogy Edwin ledöfje egy karóval.
- Stefan – sóhajtottam. – Sokkal inkább érted és Alice-ékért teszem ezt.
- Hazudj csak magadnak, ha neked így jó. Természet védelmezője... – mondta olyan iróniával, hogy az már fájt.
- Elég lett volna egy köszönöm – fújtam egyet dühösen.
- Miért is? Mert engem és a barátaid ürügynek használva, magasról téve a természetre visszaszerzed a gyűrűjét egy őrültnek?
- Ez nem igaz. – Ökölbe szorult a kezem, a torkomba gombóc szorult. Vagy mégis...?
- De igen. És ezt te is tudod.
 Azzal hátat fordított és elment. Tök jó. Csak még egy személy, aki miatt nyomorultul kell éreznem magam...

~*~

A kis szünetekben folyton Damon-nel találkoztam, hogy valami értelmes tervet ki tudjunk eszelni. De a tervet, hogy az ember betör a rendőrségre, hogy mentse a vámpírjait, mégsem egy suliban szokták megbeszélni... úgyhogy megállapodtunk abban, hogy este átmegyek hozzá.
 Persze mire kitaláltuk ezt a rendkívül okos megállapodást, addig minden szünetben szaladgálhattam utána. A hosszú pauzában el is akartam mesélni neki eme remek tervemet, de Alice elkapott a folyosón. Igaz, már nyelvtanon is nagyon el akart mesélni valamit... de nem akart megölni, és ennek már nagyon örültem!
- Na, mi az, amit egész órán nem tudtál elmondani? – mosolyogtam.
- Öm, inkább menjünk ki az udvarra. Mégpedig most. – Ha a tegnapról lesz szó, az kurva kellemetlen lesz mindkettőnk számára, szóval inkább a betörésen agyalnék...
- Nem várhat? – húztam el idegesen a szám. – Meg akarom keresni Damont...
- Hagyd már a francba Damont! Valami fontos dolgot próbálok elmondani, te meg azzal az elmebeteggel akarsz turbékolni…?! – Na, még ez is, bassza meg! Én vagyok az, aki mindenki hátsóját megmenti, mégis az én fejem harapják le mindenért! Elegem van! Ki a franc turbékolna ilyenkor?!
- Jó, de siessünk – néztem rá csúnyán. – Amit azzal az elmebeteggel akarok megbeszélni, az is életbevágó. – Erre Alice-nek megrebbent a szeme kicsit.
- Ó, hát itt van az én kiscicám – jelent meg Damon. – És az ő tündérbabája... – változott meg jelentősen a hangsúlya.
- Örülj, te rohadék, a tündérbaba már csak itt volt! – dobbantott Alice, majd elszaladt, mint egy hisztis kiscsaj. Döbbenten néztem utána.
- Annyira... elegem van már... az egészből... – csikorogtattam meg a fogaim. – Az egyik pillanatban puszipajtások vagytok, amit egyébként a vak is lát, hogy csak megjátszás... de miért kell ilyen hisztit levágni? – bújtam kedvesem karjaiba.
- Még nem ismered annyira a kis babucit. Korántsem olyan tündér ő.
- Nem, ő... ő csodás barát, csak... miért hiszi magáról azt, hogy ő az áldozat? Mert azzal, hogy így utál téged, engem is bánt... ahogy azzal is, hogy meg sem próbál megkedvelni téged... – Ez mindig rettenetes volt. A legjobb barátaid utálják azt, akibe halálosan szerelmes vagy. Szörnyű... – És azt is utálom, hogy akármit teszek, mondok, mindig én vagyok az, akit utálni kell... – töröltem meg a bekönnyezett szemeimet.
- Hé! Kicsim, butaságokat beszélsz... – próbált volna vigasztalni Damon. Megráztam a fejem.
- Egyáltalán nem – szipogtam. – Pedig csak segíteni akarok... ebből az egész szörnyű helyzetből a legkevesebb áldozattal járó megoldást próbálom kitalálni, de egyszerűen senkinek nem jó semmi! – mondtam dühösen.
Damon nem válaszolt, csak szorosabban magához húzott, és a hajamat simogatta. Tudta, hogy itt minden szó fölösleges. Hiszen az élet önmagában is elég nehéz... de ha valaki belecsöppen a természetfeletti valóságba, annak minden emberségére szüksége lesz, hogy egyáltalán túlélje.

~*~

Amikor este eljöttem a Salvatore panzióból, már teljesen kikészültem. És eszembe jutott James. Színét se láttam azóta, hogy önkívületben majdnem felrobbantottam az agyát az erdőben. De ezzel is úgy vagyok, mint Holmes-szal: Ha ki akarna nyírni, már megtette volna.
- Megjöttem! Bocsi, hogy késtem – nyitottam be az ajtón. Apa épp a lépcsőn ült, egy levelet a kezében tartva. – Minden oké? – mosolyogtam.
De szülőm nem válaszolt. Egy szót sem szólt. Csak felállt, és a kezembe nyomta a papírt.
- Mi ez? – rémülten meg hirtelen, hisz valami nagyon felkavarhatta.
- Csak olvasd el – felelte apa.
Elolvastam. És nem hittem a szememnek. Újból és újból el kellett olvasnom. Majd megláttam a képet. Ami akkor készült, amikor legutóbb James-t majdnem felgyújtottam... úristen...
- Apa, ez... – hebegtem.
- Igaz? – nézett rám keményen. Egy végtelennek tűnő pillanatig kitaláltam, mit hazudjak neki. Aztán rájöttem, hogy épp eleget hazudoztam.
- Igen – reszkettem halkan. – És sajnálom, el akartam mondani, de fogalmam sem volt, hogy álljak eléd ezzel, és...
- Jó, kicsim, tudod mit? Pakolj össze – mutatott az emelet felé.
- Tessék? – akadtam ki. – Apa, ezt meg kell beszélnünk! Ez a levél csak felkavart mindent, de...
- Nincs de. Jó érzés volt az anyámmal a hátam mögött művelni ezt? – kérdezte fájdalmasan. – Akkor költözz hozzá. Csak addig, amíg ezt megemésztem.
- De ezt nem így kellett volna megtudnod... – görbült el a szám. És ismét sírtam. Nekem édesapám a leggyengébb pontom. Minden összedől körülöttem, ha ő haragszik rám.
- Ha te nem, majd én – mondta, majd felrohant a szobámba. Persze én követtem. És annyira feldúlt voltam, hogy az ágyam körüli gyertyák mind meggyulladtak, s a plafonig értek.
- Hát ezt nem hiszem el – akadt ki apa. – Ez te voltál?!
Pityeregve bólintottam.
- Kitől kaptad azt a levelet? – kérdeztem elcsukló hanggal.
- Tökmindegy. Nem tudom. Csak pakolj össze, jó?
- Nem!
- Violet! – förmedt rám. – Ha szeretsz, megteszed.
 Ezek az ősi zsaroló szavak... olyan kegyetlenek.
- Rendben... – egyeztem bele zokogva.

Negyedóra múlva már egy sporttáskával a kezemben, feldagadt szemekkel jöttem le a lépcsőn.
- Akkor is van pár dolog, amit tudnod kell... – szóltam halkan.
- Ne kezdd el. Nem érdekel.
- De nem szabad behívnod senkit! Mert egy vámpír nem juthat be egy élő otthonába, csak ha behívják...
- Ó, szóval most már vámpírjaink is vannak? – kérdezte gúnyosan.
- Igen, és ez nagyon fontos! Van itthon vasfüvünk... mindig szórtam a vacsinkba, mert azzal nem tudnak elbűvölni...
- Viol... – szorította meg a vállam, hogy elhallgassak. – Jó éjt. – Majd már csattant is előttem az ajtó. Én meg pár percnyi sokk után jó pár méterre elhajítottam a sporttáskám.
- A rohadt élet, a mocskos kurva élet!! – káromkodtam hangosan. Ez képtelenség... ez... ezt sosem fogom kiheverni... soha.

~*~

Másnap persze szó sem volt arról, hogy én suliba menjek. A délelőtt java részét mama foteljében töltöttem, magamon a kardigánjával, egy bögre forró csokit szürcsölgetve.
- El kellett volna mondanom – dünnyögtem.
- Akkor is ugyanígy ülnél itt, lányom – huppant le mellém mama.
- De legalább tőlem tudta volna meg. Részletesen, akkor már. De valaki csak odafirkantotta neki, hogy mi vagyok és kész.
- Idővel jobb lesz majd. Megenyhül és elmondod neki. Nyugalom – szorította meg a kezem. Visszaszorítottam. Majd hirtelen eszembe jutott valami, amire szörnyű érzés öntött el.
- De ha most azt mondom, hogy fekete mágiát használtam véletlenül, akkor te is kidobsz... – sírtam el magam.
- Hogy mi? – képedt el Nagyi.
- Amikor Alice elsőnek megvadult... ő megölte azt a lányt. Én meg valahogy visszahoztam, nem tudom, hogy... halottat keltettem, nagyi... nekromanciához nyúltam...
- Egy nagy fenét – felelte.
- De igen. Megtettem. Véletlenül. A második vadulásnál meg meggyógyítottam a csajt... valami nem okés velem... – kuporodtam össze kismacskaként.
- Ugye tudod, hogy én a vízen kívül az érzelmek hullámait is tudom irányítani... sokszor nyugtattalak már le téged, mindenféle varázsige nélkül. És ha valakinek nyomja valami a szívét, azt átérzem...
- Mint Jasper – dünnyögtem.
- Igen. A víz ilyen. Lehűt, lenyugtat... de néha a vad hullámai pusztítanak is. Akárcsak az érzelmekéi...
- Most miért mondod ezt el nekem? – pislogtam érdekesen.
- Mert a te elemed a tűz. Ez legtöbbször pusztít, és te is támadásra szoktad elsősorban használni. Holott a tűz egyben maga az élet. Meleget és fényt ad. Ezért a tűzzel együtt te a gyógyítás ajándékát is megkaptad.
- Mi van? – dőltem előre döbbenten. Aztán bevillant. „Az erősen gyógyító boszorkányoknál sokszor véletlenül fordul elő.” – Ó, te jó ég – süppedtem vissza a fotelbe. – De akkor nem használtam tiltott igét? – pánikoltam.
- Cseppet sem – mosolygott mama. – Elvégre nem arra használtad, hogy rákényszerítsd a lányra az akaratod. Friss halott volt, a lelke még ott lebegett, te pedig véletlenül visszasegítetted. Megesik.
 Ehhe.
- Öm. Értem. Jó tudni... – könnyebbültem meg.

Damon szemszöge:

Pontosan este fél tizenegy volt, amikor Violet-tel találkoztam a megbeszélt helyen. Egy temetőben, nem messze a rendőrség épületétől. Amikor megláttam őt, egyből feltűntek a sírástól bedagadt szemei.
- Mondd, hogy az élethűség kedvéért sminkelted ilyenekre őket – köszöntöttem őt karba tett kezekkel.
- Most hazudjak? – bújt hozzám a kis édes.
- Mesélj – morogtam a hajába, miközben átöleltem remegő testét.
- Nincs idő – sóhajtotta a nyakamba, amitől persze libabőrös lettem. – A megbeszéltek szerint – nézett fel rám, miközben a haját és az arcát eltakarta egy fekete kendővel, csak úgy, mint az arab nők szokták. Csupán a szemei látszottak ki.
- Ügyes légy – pusziltam a nyakába, szabad felület híján.
- Te is – kacsintott rám.
Még kapott tőlem egy ölelést, majd szaladni kezdett az őrs irányába. Pár perc múlva meghallottam, ahogy sikít.
- Segítség! Biztos urak, segítsenek, kérem!
- Mi történt, kisasszony? – kérdezte két izgatott biztonsági őr hangja.
- A temetőben... ott van egy szatír késsel... nekem rontott, de én elfutottam. Biztos üldöz... segítsenek! – csuklott el Viol hangja.
- Máris. Joey, fedezz! – szólt az egyik őr a másiknak. Ez az. Ügyes vagy, cicám.
 Mielőtt idejöttünk, rendesen feltérképeztem a helyszínt. Éjjel csak ez a két őr áll kint, valamint Edwin embere vigyáz bent a bizonyítékokra. A hely tele van kamerákkal, de azokat majd én elintézem, Violet-et pedig nem lehet felismerni. Nem lesz gond.
- Azt hiszem, látok valamit, Patrick! – kiáltotta a Joey nevezetű kétajtós szekrény. Én a másodperc törtrésze alatt termettem mögöttük, és ütöttem le mindkettőt hátulról. Elmosolyodtam, mikor eszembe jutottak a kiscicám édesen fenyegető szavai.
„Te ártalmatlanná fogod tenni őket, de ha meg mered őket ölni, lemondhatsz a gyűrűdről és rólam is!” Hehe.
A szolgálati fegyvereket a földbe elástam, majd vámpírgyorsasággal, hangok nélkül száguldottam be az épületbe, betörve az első folyosó kameráinak a lencséit. A többihez csak kiterjesztettem az erőm, és rövidesen meghallottam az üvegcsörömpölést. Mégis csak megérte az a csók a tündér babócival év elején... nagyobb erőm lett.
Amikor beléptem a terembe, ahol a bizonyítékokat őrizték, egyből kiszúrtam a rendőrt, akit Violet bűvölt. Ő is ott volt a vadászokkal aznap éjjel... ceh. Kár, hogy megígértem, hogy nem ölök meg senkit.
- Áh – görnyedt össze hirtelen fájdalmasan a kis boszim.
- Mi a baj? – léptem oda egyből. De ő csak tovább mormolta a varázsigéjét. Ez így nem jó. Valami gond van.
- Ez fáj... – dünnyögte Violet. Most már rám is kezdte rám hozni a frászt.
- Kicsim, jól vagy? – léptem még közelebb. És hirtelen észrevettem. Könnyezett. De nem akárhogy. A szemeiből... vér csöpögött.
- Violet! – jött rám a páni félelem. Rázogatni kezdtem, de ő elmart magától, majd fogcsikorgatva befejezte az igézetet. – Végre! – löktem el tőle a zsaru kábult testét. – Mi baj?
- Boszorkányfű volt a szervezetében... – törölgette meg a szemeit Viol.
- Az meg mi a franc?
- Mandragóra. A boszorkányok mérge – válaszolta fojtott hangon. Majd ismét rám villantak szemei. – De ne aggódj, ettől még sikeresen kitöröltem belőle mindent. Azt sem tudja, hogy a gyűrű létezett. Elfelejtette a gyilkos éjszakád. Edwin parancsait és látogatásait. Azt tudja, hogy vasfű volt benne, tehát sem téged, sem más vámpírt nem fognak vádolni.
- De a mandragóra miatt rád nem fog...?
- Hahó! Csak a szemem látszik ki! – kalimpált viccesen. Heh, akkor már tényleg jól van. – Csak fájt egy kicsit a varázsige. Jó, nagyon. De sikerült és jól vagyok – bújt hozzám. Megnyugodva öleltem magamhoz a drágát.
- Ennyi a lényeg – csókoltam a hajába.
- Ennyi? – nézett fel rám ravaszul. – Szóval azt akarod mondani, hogy ez... – himbálta meg karcsú ujjain a gyűrűm. -... ez már nem is kell?
 Szinte kihagyott a nem dobogó szívem egy ütemet. Végre... végre megvan...
- De igen. Köszönöm, édes – húztam le az ujjáról, majd a sajátomra húztam rá. Hiányzott már nagyon. Jó érzés, hogy újra az enyém, és Edwin megint szarban van. Heh.
- Van mit – mosolygott rám Viol. Vagyis nyilván mosolygott. A kendőtől ugyanis nem sokat láttam. Ezt korrigálni is akartam, s már nyúlt oda a kezem, hogy lehúzzam róla, de ő hirtelen megállított. Kérdőn néztem rá.
- Az összes kamerát betörtem – mosolyogtam. - Leveheted.
- De olyan rossz érzésem van. Mintha valaki figyelne.
- De meg szeretnélek csókolni... – néztem rá kiskutyaszemekkel. Ő hunyorított egyet, majd a szájáról legördítette a selymet.
 Elmosolyodtam.
- Mondtam már, mennyire szeretlek, Violet Hetfield? – öleltem őt magamhoz.
- Ajánlom is... – kacérkodott, majd átkarolta a nyakam, mire én forrón megcsókoltam. Életem legnagyobb baklövése lesz őt elengednem. De el kell engednem. Muszáj. Ő nem egy ilyen mocskot érdemel, mint én. És ha gyűlölni fog, csak könnyebb lesz neki.
- El kéne innen tűnnünk, mielőtt valamelyik aktakukac lecsászkál az emeletről – sóhajtottam.
- Ugyan már... csak még egy csókot... – dobta vissza a „győzedelmes kiskutya szemek” labdát. És azok a csókért követelődző ajkak... ennek nem lehet ellenállni. Gyengéden simultam langymeleg szájára, olyan óvatosan, mintha ez lett volna az utolsó csókunk, holott nem. Mert még képtelen vagyok őt elhagyni. Jelen pillanatban más sem számít nekem a világon, csak ő... színt hozott az eddig szürke világomba, és a szeretete elmosott belőlem minden magányt és gyűlöletet.
Ő lett az értelme az életemnek... a mindenem... Szükségem van pár napra, míg le tudok mondani róla.

***

Az őrsről kifelé persze már jóval könnyebb dolgunk volt – pláne, hogy a két biztonsági őr még mindig a temetőben csicsikált valahol.
- Hazakísérlek – karoltam át derekánál a virágszálam.
- Nem kell. Nem alszom otthon. – Óh...
 Hirtelen rám pillantott, és hozzátette: - Nálad sem.
 Hát, mindent nem lehet ugyebár...
- Ha Ms. Duracellnél hajtod álomra a fejed, oda nem ígérem, hogy elkísérlek – vigyorodtam el. Ő is felkuncogott, de valahogy semmi igazi nem volt benne. – Nem akarod végre elmondani, hogy mi történt? – pusziltam a vállába.
- Nem. Utálok ünneprontó lenni. Majd holnap elmondom. Talán – mosolygott rám. Ejnye már.
- Most már titkolózunk is? – húztam el a szám.
- Nézd – fordult be elém. – Úgysem tudsz ellene tenni, én meg nem akarok róla most beszélni. Inkább menj te is haza, add vissza az öcséd gyűrűjét, és örülj. Hisz megkaptad, amit akartál.
 Erre hihetetlen szar érzés fog el, de mindegy.
- Hála neked – csókoltam meg búcsúzóul.

Másnap – ujjamon végre a saját gyűrűcskémmel -, kezeimmel Violet derekát ölelve sétáltunk az udvaron, amikor elénk állt csípőre tett kézzel a kis gumilabda, a két kis flancos csizmájában.
- Mondtam, hogy ne jöjjünk le – morogtam a boszim hajába. Ő csak oldalba bökött.
- Íme, itt látható a természet védelmezője...! – kezdett ironikus szónoklatba a nikkelbolhák királynője. Jaj, az ég óvjon minket. És mégis, ha már elképzelem, hogy idegsukkosan pattog, mosolyra görbül a szám. Eh... nehogy elkezdjem már megkedvelni, komolyan... Ennél azért többre tartom magam.
- Alice, kérlek... – sóhajtotta fáradtan Violet.
- Engem, mire? – kerekedtek el a babóci szemei. – Hisz megvédted ezt a vadbarmot, és segítettél a mocskos terve megvalósításában! – hadonászott ingerülten.
- Khm... – köhintettem figyelmeztetőn. – Én is itt vagyok.
- Sajnos! – szájalt vissza. Komolyan arról filóztam néhány másodperce, hogy esetleg kedvelem őt?
- Éppenséggel a te hátsód is megvédtem ezzel – tette karba a kezeit Viol. – És mindenkiét. Szívesen.
- Nem várhatod el azt a két dolgot, hogy ezt elhiggyem és még meg is köszönjem – makacskodott Alice. Oh, hova csöppentem? Csajok háborúja.
- Nem várok tőled semmit a világon. Én tudom az igazat.
- Inkább csak hazudsz magadnak! Ezért a faszfejért tetted! – pattogott Alice.
- Na jó, ezt rohadtul utálom! – vágta földhöz a táskáját a kiscicám. Hajaj. Elfajul a móka. – Próbálok elmondani neked valamit, de te meg sem hallod! Ha mégis, akkor meg én hazudok magamnak.
- De ez a rohadék embert ölt! – mutatott rám kiborulva Pöttöm Panna. Ma nagyon elememben vagyok a gúnyneveket illetően.
- Te is – vágott vissza halkan Violet. Persze amint kimondta, már rögtön meg is bánta. Alice-nek szinte leesett az álla.
- Most képes voltál ezzel visszavágni? – könnyezett meg. – Az James miatt volt.
- Számít? A végeredmény ugyanaz. - Ezt mind nem is gondolja komolyan, de azért kimondja. - Ha te letojod az én indokaim, én miért ne tehetném meg ugyanezt? – kérdezte fájdalmasan a boszim. És ez az a pillanat, amikor meg kell szólalnom, különben itt vagy könnyek, vagy anyázás, vagy verekedés lesz. Esetleg mindhárom.
- Csajok, szerintem...
- Hallgass! – rivalltak rám egyszerre. Pf. Számíthattam volna rá.
- Violet, én csak téged akarlak védeni... – szólt a könnyeivel küszködve Alice.
- Tudom! Mindenki ezzel jön – kaparta fel kedvesem cuccait a betonról. – És nem kérdőjelezlek meg titeket. Akkor ti miért teszitek ezt, amikor én akarlak titeket védeni? – csorogtak le szép arcán a könnycseppek. – Van nekem elég bajom, és Stefan meg Jasper mellett tőled már igazán nem várnám el ezt a fejmosást. – Mi a fene? Úgy látszik rövidebb pórázra kell engednem az öcsköst. – És igen, Damon is a szerettein közé tartozik. És ő volt főleg benne a bajban, persze, hogy őérte is tettem. Ideje lenne most már lenyelned, hogy szeretjük egymást... – törölte le a könnyeit, majd megindult visszafelé.
- Pontosan – suttogtam vámpírhalkan. – Ahogy mondta.
- Te utolsó, hazug, mocskos... – morogta Alice.
- Már mindet hallottam.
- Gyűlöllek! – izzott fel vörösen a szeme. Hajh.
- Nem unod még? Egy hónapja folyton-folyvást ugyanazért jár a szád nekem. Lásd be, hogy összekeversz valakivel, akinek bűntudata van. – Újabb hazugság, de legalább a maszkom hadd tartsam fent.
- Ja, mert neked nincsenek érzéseid, mi? – gúnyolódott. Ch.
- Vannak, de azért nem viszem túlzásba. Nem akarnék halálosan megmenteni valakit, akit csupán egy hónapja ismerek, pusztán azért, mert barátok vagyunk.
- Akkor nagyon tudlak sajnálni. Szörnyeteg – viharzott el.

Violet szemszöge:

Este ráébredtem, hogy jelenleg majdnem minden kapcsolatom elcsesztem az életemben, és meg kéne próbálnom helyreállítani őket. Fontossági sorrend szerint apával indítottam. Átvágtattam az erdőn, hisz mikor elindultam csak alkonyat volt, de mire az utcánkba értem, besötétedett.
- Jobb lesz sietni – sóhajtottam, ezért átvágtam egy sikátoron. Tudhattam volna, hogy ez hiba. Rögtön megéreztem egy vámpírt, és már tudtam is, hogy ki az, de nem tudtam védekezni. Arccal a téglafalnak csapódtam pokoli erővel, hátul pedig egy erős kar kifeszítette a karjaim.
- Egyetlen hókuszpókusz... és eltöröm őket – suttogta a fülembe James. Bassza meg! – Bár jobban megérdemelnéd, hogy letépjem mindkettőt... azok után, amit tettél velem, kicsikém...
- Ha azt mondom sajnálom, az jelent valamit? – nyöszörögtem. Sosem mondanám ki őszintén!
- Nem valószínű... – kuncogott a fülembe, majd egy szemvillanás alatt megfordított, és agyarai elemi vadsággal a nyakamba fúródtak. Felsikoltottam. Ahogy csak a torkomon kifért. Be akartam vetni valami migrén féleséget, esetleg csak megrúgni őt... de megbénított a félelem. Hisz akkor ki tudja, mit művelne...
- Mmh... – vált el egy sóhajjal tőlem. – Nem csoda, hogy mindenki kis kedvence lettél... isteni vagy!
- Kapd be! – szűrtem a fogaim közül. Ő hátravetette a fejét, és kiröhögött. De legalább még élek.
- Kóstoltam már boszorkányt, hidd el... – nyalta végig a száját. – De te mindet felülmúlod... Mégis hogy...?
 Puff.
 Egy halk suhogó hang után James egyszer csak megmerevedett. Majd még két ilyen után eleresztett és rángatózva a földre hullt. Én csak döbbenten álltam, de az a meglepettség semmi volt ahhoz képest, amikor megláttam mögötte Henry Holmes-t, egy nyílpuskával a kezében.