37+1 ~ A nagy csata

Sziasztok!
Na, ezt is megéltük... Finálé! :))
A helyzet nagyon el van mérgesedve, és végre elérkeztünk az események csúcspontjához. Oda, ahol ha Edwin és Henry eddig brutálisak voltak, most végképp kezükbe veszik az irányítást, és bekövetkezik az elkerülhetetlen.
A harc.
A harc a túlélésért, a bizonyításért, a szerelemért, a barátságért, az igazságért.
De a végén csak az egyik oldal győzhet.
Jó olvasást nektek!

Mesélő szemszöge:

Hőseink ledermedve álltak az idős férfi előtt. Alice hősiesen Violet elé lépett, míg a boszi még mindig elhűlve szorongatta barátnője karját.
- Mit műveltél? – förmedt rá Damon idegesen a tündérbabára. Aki nem válaszolt, csak küldött felé egy gyilkos pillantást, majd visszapillantott Harrison-ra.
- Feldobott a rendőrségen – válaszolt Jasper.
- Mi van? – akadt ki Salvatore.
Majd bumm. A puska lövedéke egy fába csapódott.
- Érdekes, hogy pont akkor tör rátok a pofázhatnék, amikor egy ekkora fegyverrel állok előttetek – dörrent Edwin dühös hangja. – Úgyhogy engedjétek meg, hogy én elmagyarázzam. Talán ennyi még jár nektek, dögök.
- Kérem, ne bántsa őket! – szólalt meg Violet is.
- Kuss legyen – hallgattatta el Edwin. – Innentől aki megszólal, lelövöm. Most én beszélek. – Körbepillantott hideg, kék szemeivel, de mivel mindenki csendben állt, folytatta a szónoklatát. – Mindvégig tudtuk, hogy a tiéd a gyűrű, Salvatore. Mindvégig tudtam, mik vagytok mind. Csak az alkalomra vártam, hogy megfújd az amuletted. Eddig van kérdés? Most megengedem – vigyorgott.
- Nekem van – törölte le a könnyeit Violet. – A kamerákat mind betörtük, és a beépített emberéről is gondoskodtam, aki tele volt vasfűvel. Honnan szerzett akkor bizonyítékot?
- Jaj, de kis okos valaki – vigyorgott tovább Edwin. – De rejtett kameraérzékelő varázslatot már te sem ismertél. Mindent felvettem. Ahogy varázsolsz, ahogy Damon belép, és odaadod neki a gyűrűjét. Kendő volt rajtad, de a neved többször is elhangzott. Idézem: „Mondtam már, mennyire szeretlek, Violet Hetfield?” – változtatta el a hangját. – Na persze csak addig, amíg visszaszerezted neki a gyűrűt.
 Alice felmordult. Harrison nyomban rávillantotta a szemeit.
- És persze Alice a hiperaktivitásának köszönhetően nem tudott megülni a seggén, és sikeresen tovább rontott a helyzeteteken azzal, hogy szerda délután mindent kipakolt az őrsön, ahol persze egy klánbeli is dolgozott...
- Ki.. foglak.. belezni... – mordult fel Damon.
- Ne őt hibáztasd, fiam. Egyébként is elcsesztétek. De mivel a tanítványaim vagytok, megadom nektek a választás lehetőségét: Hogyan óhajtotok megdögleni?
 Jasper ökölbe szorította az ujjait, miközben elméletben egy szökési kísérleten dolgozott.
„Vámpírgyorsasággal mögé kerülhetnék, kitörhetném a nyakát, de... biztosan nincs egyedül. Ráadásul van emberi vesztenivalónk is: Violet. Arról nem is beszélve, hogy Alice-szel erőhátrányban vagyunk az állati vér miatt. Ha bármelyikünket eltalál a sörét, nem gyógyulunk meg egyhamar. Pláne, ha ezüst a lövedék...”
- Uram! – lépett elő még egy vámpírvadász a fák közül. – Találtunk még egyet.
 Majd még két talpig felfegyverzett férfi is előbújt, karjaikban egy meglőtt Stefannal.
- Stefan! – kiáltotta egyszerre Alice és Violet.
- Szóval... utolsó kívánság? – vigyorgott Edwin.
- Lenne – lépett előre a tündérbaba. – Violet-et ne merje bántani, maga beteg szemétláda! – vicsorgott dühösen. - Ő nem vámpír, és semmi köze magához!
- Való igaz. De vámpírok cinkosaként ő is csak egy bűnös lélek. De a kívánságod teljesíthetem: én nem fogok hozzáérni. Ő nem az én prédám – vonta meg a vállát.
- Ugyanis az enyém – lépett elő Henry Holmes.
- Maga rohadék állat... – könnyezett meg a Cullen lány.
- Én is örülök, hogy látlak, Alice – mosolygott önelégülten Henry.
Edwin előkapta zsebéből az adóvevőjét, és beleszólt:
- Csapat, előbújni. Kerítsetek be mindenkit.
 Violet rémülten nézett körbe. Szinte minden egyes fa mögül fekete egyenruhás férfiak léptek elő. Mellesleg hatalmas puskákkal a vállukon. Olyanok voltak, mint a halál serege.
- Ne aggódj, cica – szólalt meg Henry, üzenetét a boszinak címezve. – Boszorkányvadászok is vannak köztük. Ugye nem hitted, hogy csak egyedül én vagyok? – mosolygott.
 Damon égető szemekkel nézett körbe, míg Jasper Stefannak próbált segíteni lábra állni.
- Parancsra – mondta halkan Edwin, mire megannyi piros kis pötty célozta be hőseinket.
- Ég veletek – integetett önelégülten Henry. Violet ökölbe szorította az ujjait. Megannyi félelem és düh kavargott benne, de egyben biztos volt: Nem fognak itt elpatkolni.
- Tűz! – kiáltotta Edwin. És ez a boszinak egy remek ötletet adott.
- Elég volt! – kiáltotta Violet, majd hirtelen hatalmas körtűz lobbant lángra, s vette körbe őket, elbarikádozva barátait a vadászoktól.
- Violet, bukj le! – sikította Alice. Egy másodperc múlva már golyóáradat zúdult rájuk minden oldalról. Persze jóval kevesebb, mint ahány vadász volt, hiszen a hatalmas tűz sok lövedéket elemésztett, de nem eleget. Így is elég nehéz volt hőseinknek kitérni előlük.
 Alice telekinetikus erejét használta, míg a többiek csak a gyorsaságukra tudtak támaszkodni.
- Damon, fedezd Stefan-t! – ordította Jasper. – Alice, vigyázz! – kiáltotta el magát rémülten, hiszen a lány nem vette észre, hogy hátulról is nem egy golyó tart felé. A szöszi pedig egyszerűen eléjük vetette magát, hogy mentse kedvesét.
 Hangos és fájdalmas kiáltás hagyta el a torkát, mikor testébe mélyedtek a lövedékek.
- Jasper! – rémült meg a tündérbaba, aki a védekezéssel felhagyva szerelméhez hajolt le. – Ne hagyj magamra, kérlek – kezdett el sírni. Pár másodperc múlva őt is meglőtték.
- Ne! – sikította Violet, aki időközben próbálta kiszélesíteni a tűzkört, hogy a vadászokat hátrálásra bírja. Sajnos a tegnapi mandragóra mérgezése nem sokat segített az ügyén. Körbenézett maga körül: már csak Damon és ő voltak talpon. A tűz füstje viszont kezdett mindent elárasztani, így már a Salvatore-t sem látta tisztán. Körülbelül egy perccel később viszont meghallotta, ahogy a srác felhördül, majd egy puffanást.
- Nem! – sikoltott fel sírva. Hirtelen viszont abbamaradt a lövöldözés.
- Miért hagytátok abba? – hallotta Henry hangját. – Amíg a tűz ég, addig a banya tuti, hogy életben van.
- Igen, de a vámpírokkal már végeztünk – felelte Edwin. – Mellesleg Violet sem maradhat bent örökké. Abban a pillanatban, ahogy elfogy az ereje, és a tűzoszlop megsemmisül, te magad lőheted le. Meg vagy elégedve?
- Utálok várni – sóhajtotta lustán Holmes.

 Eközben a lángokon belül Violet könnyezve hajolt barátnője felé.
- Kérlek, Alice! Tarts ki! – suttogta, majd gyógyítani kezdte őt. – Ezt túl kell élnünk. Ne félj, Jaspert is rendbe hozom, úgyhogy meg ne merészelj nekem halni – kezdett el sírni. Ahogy Alice kezdett jobban lenni, annál jobban fogyott a boszi ereje (és annál jobban fájt neki a varázslat a mérgezés miatt), és annál jobban ereszkedett alá a tűzfal.
 Majd hirtelen magához tért a tündérbaba. Violet könnyezve megölelte, de tenyerét barátnője ajkaira tapasztotta. Mikor Alice megértette, elengedte barátnőjét, majd Jasper felé hajolt.
- Nem halhatsz meg... – suttogta. – Jasper, kérlek... – görnyedt össze.
- Azt nem hagyom – suttogott vissza a boszi. – Amíg gyógyítom, kússz oda Stefanhoz, rendben?
- Adok neki vért – lehelte halkan a tündérbaba. – Elvégre újszülött vagyok. Még sok emberi vér van a szervezetemben.
 Violet bólintott, majd barátnőjére mosolygott, aki nesztelenül kúszott oda a fiatal Salvatore-hoz, majd saját csuklójába harapva a fiú ajkaira nyomta a kezét.
 Pár perc múlva Jasper is felkelt, és Stefan is jobban lett. Violet viszont kimerült. Ereje határán volt, amit ha átlépne, végképp megsemmisülne a tűzpajzs, és akkor végük. Fájdalmasan nézett rá az eszméletlen Damon-ra. Pár másodpercig hezitált, majd odakúszott hozzá.
- Egye meg a fene... – fújt egyet.
- Violet! – suttogta vészjóslón Alice, barátnője mögé lépve. – Nem lehet. Meg vagy mérgezve, ez már túl sok lenne!
- Tudom – sóhajtotta a lány.
- Ráadásul ez a seggfej végig hazudott és kihasznált!
- Mondtam, hogy tudom! – suttogott vissza a boszi, majd felvett maga mellől egy éles követ, és nemes egyszerűséggel felhasította vele a csuklóját. – Tessék, idd meg – lehelte halkan, majd vérző karját Damon ajkaihoz tette, a fejét pedig az ölébe húzta. Alice elfordult a vér szagára, de szemei vörösen villantak meg a gyűlölettől.
 Damon pedig ivott. Ösztönösen, félájultan... sokat. A boszi nem is bírta már tovább energiával. Szemei lecsukódtak, és egy halk puffanással Salvatore mellé zuhant. A körtűz pedig egyszeriben megsemmisült.
- Ezek még élnek! – rikkantotta az egyik vadász.
- Sortüzet rájuk! – ordította Edwin. De a fegyverét senki sem tudta elsütni. Ugyanis mint egy hatalmas árok, úgy nyílt meg a föld a sok ember alatt, és akkora szélvihar kerekedett, hogy az összes puskát kilométerekkel arrébb elsodorta.
- Mi a franc? – nyögte ki döbbenten Alice. Majd az árok szélénél hirtelen feltűnt Rosemarie Hathaway.
- Gyertek át, gyorsan! – mondta határozottan a néni, majd a szakadék felett egy kis földhidat varázsolt, hogy hőseink biztonságban átérhessenek.
 A tündérbaba visszafordult, hogy a karjaiba vegye barátnőjét, de Damon megelőzte.
- Ne merészelj hozzáérni! – vicsorgott rá. – Azok után, hogy a te nyomorult életedet mentette meg a vérével... – lökte hátra nagy erővel az idősebb Salvatore-t, mialatt Violet testét átvette tőle, és átszaladt vele a hídon. Amikor Alice lerakta barátnője könnyű kis testét, Damon jelent meg a tündérbaba mellett. - Mit akarsz? - fújtatott rá a Cullen lány.
- A közelében akarok lenni, amíg jobban nem lesz. Adhatnék neki vért is...
- Húzd el a beledet te mocsok! - lökte Alice a fának Salvatore-t.

- Egy ilyen kis gyenge szar nem fogja megmondani, mit tegyek. Te is tudod, hogy neki is így a legjobb.
- Gyenge szar? - fortyant fel Alice. - Csak figyelj!
Majd a tündérbaba ismét csak a telekinetikus erejét használva egy fát zúdított Damon-re. Letépett egy erős faágat, melyből erejének köszönhetően karókat formált, és lassan közelíteni kezdett a srác felé.
- Igen tudom, hogy így a legjobb neki, de mindez elkerülhető lett volna, ha nem akartad volna csak kihasználni! Szenvedj most te! - mondta, majd épp belemélyesztette volna a karókat a srác testébe, amikor megjelent Rosemarie.
- Alice, ne! - kiáltotta. - Légy jobb Damon-nél. Te nem vagy ilyen!
- De én is csak egy vámpír vagyok, egy szívtelen, lelketlen dög. Egy gyilkos!
- Nyugi, baba - nyöszörögte Damon. - A város vérengző vadállata cím már foglalt.
- Kuss legyen!
- Alice... - szólt halkan Rose. - Te is tudod, hogy ez nem igaz. Te barátként tekintesz az unokámra és megvéded őt. Szerelmet táplálsz Jasper iránt, Simon-t meg Elizabeth-et a szüleidnek tekinted. Ezek mind-mind emberi érzések! Te nem vagy gyilkos, és nem is kell, hogy az legyél!

- De ez a mocsok...

- Kihasználta Violet-et, tudom. - Erre Alice felmorrant. - És azt is tudom, hogy nehéz, de kerekedj felül a gyűlöleteden! Emlékezz: Violet sem akarná, hogy olyanná válj, mint ez itt.

- De... - hajtotta le a fejét Alice, majd Violet-re pillantott akit Jasper és Stefan őriztek. Majd tekintete visszasiklott Damon-re. - Dögölj meg te rohadék! - sziszegte dühösen, de végül legörgette róla a fát.
- Ezer köszönet, babuci - porolta le magát a srác.
- Rosemarie-nek köszönd! - könnyezett meg a tündérbaba. - És most tűnj el, mielőtt meggondolnám magam!
 Salvatore ránézett a boszi nagyira, aki megvetően pillantott rá vissza.
- Ha meg mered köszönni, én magam öllek meg. Csak hordd el magad innen, és vissza se gyere!
 Damon vetett még egy utolsó, fájdalmas pillantást ájult kedvesére, majd vámpírgyorsasággal távozott.

Majd Alice és Rosemarie is odafutottak Violet-hez. Alice szomorúan pillantott fel szerelmére, aki csak együtt érzően megcsókolta őt.
 A boszimama leguggolt unokájához, megsimította a haját, és egy halk varázsigét kezdett el duruzsolni. Violet pár perc múlva nagy nehezen nyitogatni is kezdte a szemeit, melyek hirtelen nagyra nyíltak, és egy nagy levegőt véve ült fel hirtelen, ami csak azért nem fordult sikolyba, mert Stefan rögtön a karjaiba húzta őt és nyugtatóan megölelte.
- Semmi baj. Most már minden rendben – suttogta barátian a hajába. A kis boszi kipislogta pilláiról a könnyeit, majd döbbenten hagyta, hogy Alice is megölelje őt.
- Mi történt? – kérdezte meglepetten. – És Nagyi, te hogy kerülsz...?
- Ő mentett meg minket – simogatta meg Viol buksiját Jasper. – Persze, ha te nem jössz azzal a nagy tűzzel, mostanra mind halottak lennénk – mosolyodott el. – Úgyhogy köszönjük.
- Nincs mit, de... – döbbenten nézett körbe, majd összeszűkültek a szemei. – Ő hol van?
- Messze innen – fújt egyet Alice. – És remélhetőleg ott is marad...

***

Hazaérve Damon azt sem tudta, hol áll a feje. A vámpírkapcsoló visszakattant, és szörnyű volt neki éreznie. Semmit nem ér érezni, ha nem oszthatod meg azzal, akit szeretsz. És ő többé nem oszthatta meg. A szerelme gyűlöli őt, a saját marhasága miatt. Talán nem is létezik ennél rosszabb.
- Damon! – lépett be Elena a hallba. Az említett vámpír épp kigombolt ingben, egy nagy pohár viszkit hajtott le.
- Mi van?
- Szeretnél esetleg beszélni róla? – lépett közelebb Elena.
- Ha egy lépéssel is előrébb jössz, a fejed a szoba másik sarkában végzi! – dörrent rá dühösen Damon, vörös szemekkel. A lány ijedten ugrott hátra. – Rohadtul nem vagyok lelkizős kedvemben.
- Megértem, de barátok vagyunk – mondta halkan, félve. – Ha bezárkózol, csak rosszabb lesz.
- Csak tűnj el, Elena, oké? – vágta a falhoz Damon a poharát. – Ha tényleg barátok vagyunk, és ha kedves az életed, akkor menj innen, mielőtt megöllek! – temette arcát tenyerébe a srác. A Gilbert lánynak több sem kellett: azonnal lelépett.
 Az idősebb Salvatore leroskadt a földre, és a kandallóban táncoló lángokat kezdte el nézni. Pedig tudta, hogy a tűzről is csak ő fog az eszébe jutni...
 Összeszorította szemét, hisz zöld íriszeibe már belopakodtak gyűlölt ellenfelei, akikkel már évtizedek óta nem találkozott: a könnyek.

~*~

Violet bekötözött csuklóval, hátán egy pokróccal ült egy farönkön, míg a többiek rendezték magukat. Pár pillanattal később Alice huppant le mellé.
- Valószínűleg erre vágysz most a legkevésbé, de meg kell magyaráznom a történteket. Muszáj.
- Alice, ne! – csitította el Violet, összébb húzva magát. – Most már minden világos. Ha visszaemlékszek a dolgokra, amiket akkor nem értettem, akkor most... minden logikus.
- És... esetleg megosztanád velem, hogy mi jár a fejedben? – kérdezte bátortalanul a tündérbaba.
- Minden... – válaszolta sírást visszafojtó hangon a boszi. – Egészen attól a motívumos mondattól kezdve, hogy „Holtan nem sok hasznodat venné.”, odáig, hogy ezért gyűlölted Damont mindvégig. Hogy Jasper azt kérte tőlem, hogy ne bízzak bennetek, mert megfenyegetett titeket, és ti próbáltatok a kezére játszani, de egyben valamennyire óvni is. És már azokat a dolgokat is értem, amiket Stefan mondott...
 Pár percre mély csend telepedett a két lányra. Majd végül Alice megtörte azt:
- Sajnálom. Annyira, de annyira sajnálom, Violet. Próbáltam egy arany középutat találni, azt hittem, ha megpróbáljuk felgyorsítani az eseményeket, akkor nem fogsz annyira szenvedni, erre tessék...
- Nem, nem...! - pillantott rá barátnőjére kétségbeesetten Violet. – Én... nem hibáztatlak. Szerintem én is ugyanezt tettem volna, ha a helyedben lettem volna...
- De... én azt hittem, hogy meg fogsz gyűlölni és haragudni fogsz... hogy sosem bocsátasz meg – könnyezett meg Alice.
- Sok mindent érzek jelenleg... kész őrület az egész – csóválta meg a fejét a boszi. – De azt nem, hogy haragudnék rátok. És ha már itt tartunk, én kérlek meg téged, hogy ne haragudj... annyira hülye voltam... – szabadkozott, de Alice ekkor hirtelen megölelte őt.
- Nem voltál hülye, te kis csacsi... – szipogta. – Csak szerelmes...
- Igen, egy elmebetegbe – változott meg Violet hangszíne fájdalmasból dühösre. – A manipulálás nagymesterébe, egy szörnyetegbe, aki meg sem érdemelte, aki kihasznált... – fúrta buksiját barátnője mellkasába. – Ha visszamegyek elméletben a történet kezdetére, ahol még féltem tőle, és tudtam, hogy veszélyes... akkor most ugyanezt érzem, de most gyűlölöm őt, Alice! – szorultak ökölbe az ujjai. – Hiszen mindaddig, amíg velem volt, hazudott... az egész személyisége egy illúzió volt, ami sosem létezett... csak vak voltam és nem láttam...
- Csss.... – csitította őt a Cullen lány. – Ha beleképzelem magam a te helyedbe, én is ugyanígy viselkedtem volna. Csak az én képzeletemben annyi az apró különbség, hogy Jaspert képzelem el a szerelmemnek, mert az is – nevette el magát halkan. Violet is elmosolyodott.
- De most hogyan lesz tovább? – esett kétségbe hirtelen a boszi, ha a szakadékra nézett, aminek alján ott hevertek az eszméletlen vadászok, rajtuk a súlyos kövekkel. – Miért van az az érzésem, hogy ez csak egy csata volt, és a háború csak ezután kezdődik?
- Mert valószínűleg így is lesz – simította meg a haját Alice. – És én is így érzek. Márpedig ha egy boszinak és egy látnoknak közös a megérzése, akkor az biztos, hogy bekövetkezik.
 Majd ismét csend borult rájuk. Majd hirtelen Jasper felbukkant mögöttük, és mindkét lányt magához húzta a válluknál, fejét pedig közéjük dugta.
- Hogy ti csajok mennyit bírtok lelkizni... – forgatta meg mosolyogva a szemeit. Alice és Violet pedig egymásra néztek ravaszul, majd... egy határozott mozdulattal hátralökték a szöszit. :D
- Hékás! – nevetett Jasper. Szinte hihetetlennek tűnt, hogy ezelőtt egy kicsivel még élet-halál harcot vívtak a vadászok ellen.
- Mindjárt jövök. Nem rosszalkodni! – állt fel a kis tündérbaba a rönkről.

- Rosemarie! – szólt Alice a boszi nagyi után. – Szeretném megköszönni, hogy megmentett minket. Hogy csapdába csalta Edwin és Henry embereit, meg hogy a széllel arrébb vitte a fegyvereiket.
- Igazán nincs mit, lányom, de a szelet nem én csináltam – vontam meg a vállát a nagyi.
- Tessék? – lepődött meg a tündérbaba.
- Majd rájössz idővel – kacsintott rá Rose.
- Az igazat megvallva, volt egy látomásom nem is olyan rég, nem is egy, és talán segíthetne megfejteni, ha...
- Mama! – lépett közelebb hozzájuk Violet. – Bocsi, hogy zavarok, de... nem mehetnék haza? Csupa vér vagyok, meg fáradt is. Örülök, hogy élek.
- Jaj, dehogynem kicsim – ölelte meg unokáját a boszimama. – Csak egy perc. Miben tudnék segíteni? – fordult Alice-hez.
- Öm.. nem fontos, Viol egészsége fontosabb – mondta a tündérbaba. – Úgyhogy jó éjt, kicsi boszim – ölelte meg barátnőjét a Cullen lány. – És mosolyogj, a mai nap még tartogat valami jót...
- Kétlem – dünnyögte arcán egy halvány mosollyal az ibolyaillatú hölgyemény.
- Még egyszer köszönök mindent, Rosemarie! – fordult Alice a boszimama felé, majd félénken kitárta felé a karjait. Rose egy mosollyal ölelte meg őt is.
- Vigyázzatok magatokra, Alice! És én is köszönöm, hogy megvédted Violet-et.
 - Ez természetes – mondta még a tündérbaba a távolodó boszik után nézve.

~*~

- Biztos, hogy ne főzzek neked egy tányér meleg húslevest? – kérdezte otthon az unokáját Rose.
- Teljesen – sóhajtotta Viol. – Ma már csak két dologra vágyom: forró fürdőre és felejtésre. Mindent el akarok felejteni, de leginkább Damon Salvatore-t.
- Rendben. Megértem – biccentett a nagyi, majd még egy utolsó puszit nyomott unokája homlokára.
 Violet elindult a fürdő felé, de a folyosó végén ledermedt. Az apukája állt ott.
- Apa...? – kérdezte halkan, hitetlenül.
- Hiányzol, prücsök... – mosolyodott el Jack. – Gyere haza, jó?
A boszinak több sem kellett. Sírva vetette magát szülője karjaiba. Ez volt eddig a mai nap legjobb pillanata.
- Nekem is hiányoztál... – sírta halkan.
- De mi történt veled? Csurom vér vagy...
- Nem fogok hazudni – vált el mosolyogva Violet Jack-től. – El fogok mondani mindent, az égvilágon mindent. Csak kérlek, előtte... hadd zuhanyozzak le.

***

Amikor Alice és Jasper hazaértek, Simon munkáját félbehagyva már otthon volt.
- Istenem, gyerekek! – ölelte meg a vámpírapuka a nevelt gyerekeit. – Olyan jó, hogy nincs bajotok. Ha nem lett volna Rosemarie és... – nyelt egyet – nem mondja, hogy ne aggódjak miattatok, akkor már rég öngyilkos lettem volna.
- Velem együtt – száguldott közéjük Elizabeth Cullen.
- Tőlünk nem könnyű megszabadulni – mosolygott Alice, majd Jasper-t átkarolva bementek a szobájukba.
 Hőseink lezuhanyoztak, majd Jasper félmeztelenül feküdt az ágyban és Alice is bebújt mellé.
- Ez a nap nagyváltozást hozott mindegyikőnk számára.
- Ezt hogy érted? – simogatta Jasper a szerelmét.
- Edwin és Henry rájöttek, hogy nem könnyű végezni velünk. Rosemarie megenyhülve ölelt meg. Jack kibékült Violet-tel. Damon végre szenvedhet, úgy ahogy mi. Stefan újra Elenával lehet. Nekünk végre nincs titkunk a kis boszi előtt... Ellentétben Rose-zal – hajtotta a lány a szerelme mellkasára a fejét.
- Ezt hogy érted? – simította meg őt a szöszi.
- Nem tudom... Talán... Ha mindent jól értelmeztem, akkor van egy másik boszi is, aki ráadásul a harcban is segített nekünk.
- Hogy?
- Beszéltem a boszi nagyival és azt mondta nem ő okozta a szelet....

~*~

Mindeközben az erdőben, ami néhány óra alatt csatatérré változott, a hatalmas árokban egy fiatal férfi fájdalmasan felnyögve gurított le a combjáról egy súlyos követ.
- Rohadt életbe... – sziszegte. – Edwin! – kiáltott fel. – Élsz még, vénember?
- Épp hogy... – jött válasz a kérdésére pár méterrel arrébbról. Henry felemelkedett, és óvatosan a hang irányába kezdett bicegni. Végig a lába elé nézett, mégis néha megbotlott néhány ájult vagy épp halott emberében.
- Jó épségben látni – sóhajtotta megkönnyebbülten a boszorkányvadász, majd felsegítette a földről barátját.
- Téged is – paskolta meg a vállát Edwin. – De hogy a frászba jutunk ki innen?
- Van egy ötletem – felelte Henry, majd belenyúlva a hátizsákjába kivett egy kötelet, majd az egyik földön heverő vadász felszerelését átkutatva talált egy tőrt, és azt rákötötte a kötél végére, majd feldobta. A kés éle megakadt valamiben (nyilván egy kőben), így a két vadász fel tudott mászni a kifeszített kötélen. Henry érkezett fel elsőként, de hirtelen meglepetésében és döbbenetében majdnem visszaugrott a mélybe.
 A kés nem egy kőbe akadt bele. Egy fiatal lány tartotta erősen. A tőr éle teljesen szétvagdosta a tenyerét, ahogy markolta. De ő csak mosolygott. És volt még egy elképesztő dolog az egészben: a lány Elena volt.
- Elena? – nyögte ki döbbenten Henry, de a lány nem válaszolt, csak beledöfte a kést a földbe tiszta erőből, úgy, hogy az a helyén maradt, s még két ember súlyát is elbírta.
- Még csak most kezdődik el a háború – nevette el magát incselkedően a lány, majd szájához emelte a kezét és lenyalta róla a vérét. A seb pár másodperc múlva begyógyult, ő maga pedig elképesztő gyorsasággal távozott.

Párszáz méterrel odébb, egy nagy kősziklához érkezett, ami mögül egy fiatal, fekete hajú nő lépett elő.
- Nos, Katherine? – vonta fel a szemöldökét a nő. – Kint vannak?
- Csak ők ketten – válaszolta az újonnan érkező, aki szakasztott úgy nézett ki, mint Elena Gilbert.
 Csakhogy nem ő volt.
- Szép munka. Köszönöm, csajszi – ölelte őt meg a fekete hajú hölgyemény.
- Bármikor, Natalja – szorította magához barátnőjét a vámpírnő, akit az imént Katherine-nek neveztek.
- Akkor hát... indul a háború. És én fogom elindítani – mosolyodott el a Natalja nevű nő, majd hirtelen csettintett egyet, és a jóval odébb fekvő nagy árok -amiből az imént kecmergett ki Henry és Edwin- bezárult.
 A föld elnyelte a lent rekedt vadászokat.

Ezzel véget ért az 1. könyv.
Szeretnénk megköszönni nektek a rendszeres olvasást és a kommenteket!
Ez a történet volt az első közös írásunk, és nagyon a szívünkhöz nőtt. Pont ezért...
Örömmel jelentjük be, hogy lesz 2. könyv! :)
Habár ez nem nagy meglepetés, ha belenéztetek a Történetek fülbe.
Az új könyv már teljesen más lesz. Pörgősebb, durvább. De még várni kell rá, ugyanis egy kis szünet következik.
Még egyszer szeretnénk megköszöni a sok oldallátogatást, az olvasást és a drága kommentárokat! Külön köszönet Edinának, aki mindegyik fejezethez írt! :)
Kellemes Karácsonyt és Boldog Új Évet Kívánunk mindenkinek!
                               
                                                                                       Alice és Violet

37. fejezet ~ A világ végén

Sziasztok!
Elérkeztünk a finálé előtti utolsó fejezethez! =)
Egy picit megint időutazunk, de ez most már az utolsó. Kiderül, hogy Henry miért mentette meg Viol-t, és Alice tettének a következményeire is fény derül. Damon pedig őrlődik a saját érzelmeitől, de ráébred, hogy most már nem húzhatja tovább senki idegeit.
~*~
Pénteken jön az utolsó fejezet. Reméljük, már várjátok! =) Komiknak továbbra is nagyon örülünk.
Jó olvasást!

Violet szemszöge:

- Miért? – nyögtem ki döbbenten. Henry leeresztette a nyílpuskát, majd közelebb sétált, hogy a lámpafénybe kerüljön.
- Nem engedhettem, hogy valaki más kapja el a prédámat... – vigyorgott rám. A leesett állak megtalálhatók a macskaköveken.
- De hát...
- Elég egy köszönöm, cicám – gyújtott rá egy cigire Holmes.
- Megölte? – kérdeztem meg rögtön. A férfi csak megrázta a fejét.
- Csak lenyugtattam. Verbénás lövedék... – mosolygott elégedetten. Hirtelen hátráltam egy lépést. Ha van nála vasfüves lőszer... akkor tuti, hogy mandragórás is akad ott.
- Nyugalom, virágszál. Ma nem te vagy a listámon – rakta el végleg a fegyvert. Még mindig kételkedtem. Majd a nyakamra villant a tekintete, és a zsebébe nyúlt. Ismét összerezzentem. De csak egy zsebkendőt nyújtott felém.
- Tessék. Vedd csak el.
A nyakamhoz nyúltam, és ujjaim alatt valósággal tocsogott a vér. Félénken érte nyúltam a zsepiért. Arra számítottam, hogy ő esetleg kihasználja az alkalmat és megragad, de nem tette.
- Miért nem öl meg most? – húztam össze a szemöldököm. – Védtelen vagyok, legyengült. – Bár, pont ezért nem kéne neki ötletet adni...
- Ne csábíts, drága – vigyorgott még mindig. Felfújtam az arcom. – Mondtam, hogy ma este más van a listámon.
 Erre nem válaszoltam. Csak lenéztem arra a féreg James-re.
- És vele mi lesz?
- Pár óra után jobban lesz, felkel és elsétál. – He?!
- Mi van? Hát nem akarja idehívni Mr. Harrison-t? – akadtam ki. Kaptam egy fura pillantást tőle. Ugyan, nyilvánvaló, hogy tudom, mi Edwin.
- Ez nem az én területem. De ha szeretnéd megragadni az alkalmat, csak nyugodtan... – mutatott James-re. Elhúztam a szám.
- Nekem sem a területem – feleltem. – Valaki másé, akinek sokkal több szenvedést okozott... – hajtottam le a fejem. Alice... – És én erre különben sem lennék képes.
- Azért meg kell hagyni, hogy érdekes lány vagy – mért végig erősen Henry a szemeivel. – Nem számít, hányan próbálnak megölni, te mindet megvéded. Még sosem találkoztam hozzád hasonlóval.
- Nos – dobtam el az összevérezett zsebkendőt. – Valóban meg akarnak ölni, de csak azért, mert nem tudnak semmit. Mert nem látják a fától az erdőt. – Talán nem most kéne sértegetni őt... elvégre megmentett... – És mert ilyenek a természet védelmezői.
- Ilyen hülyék? – vonta fel a szemöldökét Holmes. Eh, mindjárt megrúgom.
- A természetnek ekkora csapása ezt nem értheti – mosolyogtam. Ő felkuncogott karcos hangon.
- Vigyázz a szádra. Ne feledd, megmentettelek...
- Azért, hogy a saját kezével ölhessen meg. Mily nemes tett. – Mosolyom levakarhatatlan volt.
- Szerintem induljunk el a dolgunkra, cicám, mielőtt megváltoztatom a ma esti programom...
 Ch.
- Én is úgy vélem.
Hátat fordítottam, de hangja még megállásra kényszerített.
- Szívesen, cica.
Hátrasandítottam, és a szemeibe néztem. De csak ennyit tettem. Nem köszöntem meg. Nem lett volna méltó.
- Jó éjt, Mr. Holmes – köszöntem el. Csak pár lépés után jutott el egy fontos dolog a tudatomig. Ez a pöcs majdnem minden második mondatában lecicázott.

~*~

A nagy magyarázkodásból végül semmi sem lett, apa ugyanis nem aludt otthon. Talán számított rá, hogy visszamegyek, és azért... hát, erre a gondolatra levágtam egy sírógörcsöt, majd álomba pityeregtem magam. Sok vért vesztettem, de nem ájuldoztam, így különösebben nem is kezeltem le a sebet, ami reggelre gyönyörűen bedagadt. Tekertem is rá egy kendőt, majd felhívtam mamát, és tájékoztattam, hogy itthon töltöttem az éjszakát. Kicsit késésben voltam (jó nagyot szunyáltam a vérveszteség miatt), így mikor kiléptem a házból, Alice-szel már nem nagyon kellett volna leállnunk csevegni. Legalábbis nem ott helyben. De megtettük. Ő egy bocsánatkéréssel indított, majd miután kibékültünk, szóba került az apám. Tudott róla. És a levelet Henry írta...
 Annyi düh és szomorúság kerített a hatalmába, hogy iszonyat nagyot veszekedtünk az utcán. Én már az első pár mondat után sírva fakadtam. Hiszen apáról van szó! Aki a legtöbbet jelenti nekem a világon, és ő tudta!
 Persze egyik dolog követte a másikat, szóval ezután Damon miatt kezdtünk veszekedni. Én a lelkemet kitettem, hogy megvédjem, de Alice persze hajthatatlan volt. Majd végül megígérte, hogy nem fogja utálni őt. Hát, remélem... de ezzel az ígérettel megkötöttük a békét, és végre ismét megöleltük egymást. Amikor a sálamra siklott a tekintete, ravaszul nézett rám. Hm, biztos azt hitte, hogy Damon miatt van fent... pedig... Nos, James már nem illik be ebbe a zsúfolt reggelbe, majd később elmondom...

Amikor becsengettek történelemre, én kimentem a teremből, és vártam az ajtó előtt. Kb. 10 percet, ugyanis annak a mocsoknak derogál a pontosság. Aztán mégis felbukkant.
- Milyen kedves, hogy vártál rám – üdvözölt egy vigyorral. – Bár, a tegnap után ez mondhatni alap dolog... – vágott be egy önelégült fejet, majd mikor elment volna mellettem, dühösen megragadtam a karját. Megszorítottam és megégettem, így persze ő ellökött magától. Sebaj, felképeltem szívélyesen.
- Csak a megérdemelt fogadtatást kapta – szórtam rá villámokat a szemeimmel. – Bár, azután a levél után ez még mindig semmi! – csattantam fel.
- Te utolsó ribanc – simította meg az arcát, majd a falnak vágott volna, de egy hő burkot csináltam magam köré. Ez olyasmi, mint egy védelmi pajzs. Ha túl közel jön, szétsül.
- Hogy tehette? – kérdeztem fájdalmasan. – Az apámnak semmi köze nem volt ehhez! Csak egy ártatlan kívülálló. Azért tette, hogy nekem fájjon, nem igaz? – sétáltam közelebb, hogy őt hátrálásra bírjam a forróság miatt.
- Egy rohadt szajha vagy – köpött volna le, de a nyála már félúton elpárolgott a pajzsomnak köszönhetően. Csak elmosolyodtam.
- Maga meg egy utolsó megrohadt szemét állat.
- És még te nevezed magad természet védelmezőjének? – nyekeregte. Hah.
- Naná. Lehet, hogy megmentett, de én nem tartom sokra az életemet. Viszont bántott valakit, aki kedves nekem, és ezért meg fog fizetni! – léptem közelebb fenyegetve.
- Nekem úgyis az adósom maradsz.
- Semmi sem tart örökké. És amikor kvittek leszünk, elfelejtheti azt a Violet-et, akit eddig ismert. Gyűlölöm magát teljes szívemből, és örökké gyűlölni fogom! – mondtam ki dühtől kipirulva, hangosan. Hirtelen viszont kinyílt a teremajtó, és Sarah lépett ki rajta.
- Ó, hát itt van, tanár úr! Már le akartam menni szólni, hogy nincs tanárunk...
- Nincs nekünk akkora szerencsénk – grimaszoltam, majd nemes egyszerűséggel kihagytam az órát.

~*~

Másnap már sokkal higgadtabb voltam. Alice-szel voltam szinte egész nap, így a húszperces szünetben is. Ahol a bűvös vadász ismét megtalált. Ennek tuti van valami radarja.
 Arra kért, hogy maradjak itt neki segíteni délután a sulit díszíteni. Bekaphatja. Még a vak is látja, hogy ez csapda. Persze akármeddig huzavonázhattam... a végén bedobta az aduját. Hogy tartozok neki. Hát, ha ő ezt suli díszítésre akarja felhasználni, hülye. De senki nem mondta, hogy nem az. Alice előtt emlegetni az alkunk viszont nem volt jó ötlet, ezért az udvaron (ahol nagyban szidtam Henry hülye fejét), mindent elmeséltem a barátnőmnek a szerda estéről. Hát, kiakadt. De nem is csodálom.
 Suli után még beszéltem Jasperékkel, majd elmentem a nagyihoz. Fél négyre meg visszajöttem.

Damon szemszöge:

Otthon a kanapén elnyúlva, egy pohár hűs vérrel a kezemben idéztem fel a szerda délutánt.
„- Boldog vagy? – üdvözölt az erdőben Alice a nagy vita után.
 - Nem unod még, hogy...? – húztam el a szám, de ő közbevágott.
 - Hogy csak fenyegetlek, de mindig életben hagylak? – Óh, kicsikém... hol élsz? – De unom hidd el. Ezért most változik a terv. – Majd huss, felkapott egy nagy faágat. – Utolsó kívánság?
 Jaj, de édi. Azt hiszi, meg tud ölni. Nem százas a kiscsaj, de hát én sosem mondtam, hogy az.
- Fordulj meg... – mondtam unottan, hisz az a jégcsap osztályfőnöke körvonalazódott ki a távolban. Vajon ennek mi dolga az erdőben?
 Ms. Nikkelbolha persze ugrálni kezdett, hogy biztos én akarom hátba támadni. Szivi, ahhoz nekem nem kell figyelemelterelés. Csak megteszem és kész.
 - Alice? Damon? – ért be hozzánk Miller. – Mit kerestek itt?
 - Ezt én is kérdezhetném... – baszd meg. Tettem hozzá magamban. Persze vámpírhalkan.
 Majd jött az a szép teória, hogy én bántom Alice-t. Igen, persze, nekem is ez jönne le rögtön, ha meglátnám, hogy a csaj előttem lenget egy bazi nagy husángot. És ennek van diplomája, öcsém.
- Már elnézést, de ő rontott nekem – fintorogtam. Nem léphetne le inkább olyan egyszerűen, mint ahogy ideette a fene?
 Alice meg ott nyilvánosan (hatezredjére is) megfenyegetett, hogy irgum-burgum lesz, ha bántom ezt a gizda nőt. Na igen, nem normális. De legalább elpucolt. Idegsukkosan, mint mindig. Azért büszke vagyok magamra, hogy ilyen neurotikus őrültté tettem. Bár, ha öröklött, akkor oda az önfényezés. Heh.
- Nem tudom, mi folyik köztetek, de láthatóan rossz hatással vagy Alice-re – mondta Lisa.
- Köszönöm az elismerést – hajoltam meg vigyorogva. Ő bevágott egy lenéző fejet. – Egyébként semmi köze hozzá. Ez már nem a maga területe, mivel jóval az iskolán kívül vagyunk. Senki sem szereti az olyan tanárokat, akik túllépik a hatáskörüket – forgattam meg a szemeim.
- Hogy mered...? – fortyant fel.
- Az igazat mondani? Lássa be: maga csak az osztályfőnöke. Inkább arra figyeljen, hogy jól tanuljon, meg ilyenek. Ha nincs magánélete, ne rajtunk élje ki magát.
 Erre ő ökölbe szorította a kezét.
- Szerencséd, hogy nem tanítalak, Salvatore.
- Ezt én mondhatnám – vetettem be az álmosolyom. – Legyen szép délutánja – hagytam ott.”

- Szóval itt vagy, amikor nem támadod hátba az embereket – lépett be a nappaliba Stefan.
- Jó újra a napon látni, Stef – vigyorogtam rá. – Olyan sápadt voltál mostanság.
- Faszfej.
- Valami újat, könyörgöm... – hajtottam fel az italom, majd leraktam a poharam az éjjeli szekrényre.
- Ne feledd, hogy te kérted – mosolyodott el sejtelmesen öcsikém. Majd hirtelen előttem termett, és lendületből hasba szúrt egy kibaszott karóval.
- A kurva élet! – görnyedtem össze fájdalmasan.
- Azért csak ennyit kapsz, mert az igazi pokol még csak ezután fog rád várni. – Az a győzedelmes vigyor a képén letörölhetetlen volt. Egy mély nyögéssel húztam ki azt a francos karót magamból. Hülye pöcs.
- Ó, igen, tündér babóci nevetséges gyilkossági kísérleteit is túl kell élnem – dőltem ismét hátra.
- Nem így értettem.
- Akkor mégis hogy? – flegmáztam. Elegem van, hogy mindenki egy erkölcsi létráról köpköd rám, ráadásul rejtvényekben is beszél.
- Nem fizikailag. Érzelmileg. Violet ugyanis sosem fog megbocsátani neked.
 Erre persze lefagyott a mosoly az arcomról.
- És a soha egy vámpír számára... elég hosszú idő – prédikált Stef.
- Igen. Ez így van – dünnyögtem.
- Már persze ha egyáltalán elmondod neki. Téged ismerve hazudsz neki tovább – fújt egyet.
- Nem – csattantam fel. – Joga van az igazsághoz. És szakítok is vele.
- Szerintem az fordítva lesz... – kommentált az öcsém. Csak elmosolyodtam. Ó, nem. Az én kis buta boszim képes lenne még ezt is megbocsátani nekem. Tudom én jól. Megbocsátana, hiszen ha eleinte csak ezért akartam is őt, de mostanra belézúgtam rendesen. Ha viszont érzéketlen szemétláda módjára szakítok vele, mintha minden csak hazugság lett volna, úgy már nem fog tudni szemet hunyni minden fölött.
- Ne legyél már ilyen kurva öntelt! – emelte meg a hangját öcsi-bogyó. Küldtem felé egy gyilkos pillantást. – Nem fogja megadni neked azt a kéjt, hogy te szakíts vele.
- Nem érted, ugye? – sóhajtottam. – Ez az ő érdeke. Minden szarság után, amit ellene elkövettem, a szakítás lesz a legnagyobb érdem, amit érte teszek. Könnyebb lesz neki, ha elhiszi, hogy végig csak a gyűrűmet akartam, őt meg használtam, mint valami játékszert. A gyűlölet biztonságosabb a szeretetnél, de ezt mindketten jól tudjuk... Arról nem is beszélve, hogy ő jobbat érdemel nálam. Valaki olyat, aki mellett megöregedhet, akiről gondoskodhat, és aki mellett nem fenyegetné a biztos halál mindennap.
- Ez mind nagyon megható, bátyó... de miért mondod ezt úgy, mintha nem csak a gyűrűdért akartad volna őt, és nem csak kihasználtad volna?
- Egek, te tényleg ilyen hülye vagy, vagy csak megjátszod? – temettem fél arcom a tenyerembe. – Szerelmes vagyok Violet-be.
 Stefan összevonta a szemöldökét.
- Sok nőd volt már, de Katherine óta egyikbe sem szerettél bele...
- Semmi sem tart örökké – sóhajtottam.
- Ha tényleg így érzel... és tényleg szakítani fogsz vele... – nézett mélyen a szemeimbe öcsém. – Akkor évtizedek óta ez lesz az első önzetlen és helyes tetted.
- És a legfájdalmasabb – nyeltem egyet.
- Én kedvelem Viol-t, szóval az ő érdekében tedd meg minél hamarabb. Hiszen, minél tovább hisz a kapcsolatotokban, annál szörnyűbb lesz.
- Te már csak tudod.
- Ha lett volna elég erőm, már réges-rég elengedtem volna Elenát. De gyenge vagyok.
 Felsóhajtottam.
- Nem én mondtam, Stefan... – csapkodtam meg a vállát. A következő pillanatban a combjába mélyesztettem a fakarót. Egy aprót felkiáltva görnyedt össze. – Ha már úgyis ilyen hatalmas kínok várnak rám, nem kellett volna hasba szúrnod. Csak visszaszolgáltattam – kaptam fel vigyorogva a poharam.

Violet szemszöge:

Naná, hogy elkéstem. Naná, hogy rohantam. Naná, hogy bele valaki mellkasába.
- Francba! – szidtam le magam halkan, mielőtt a lendülettől kis híján hátra estem. De két erős kéz megtartott. Vagyis nem Henry-nek mentem neki, szóval már boldog voltam. ^^
- Hoppá, jól vagy? – kérdezte egy fiú mély hangja.
- Ühüm – bólintottam. – És te? Sajnálom, mindig ezt csinálom...
- Nyugi, egy ilyen törékeny test nem üt nagyot – mosolyodott el. Erre elpirultam egy picit. Aztán rájöttem, hogy miért is ilyen ismerős ez a srác.
- Te Jeremy Gilbert vagy, ugye? Elena tesója.
 Bólintott.
- Te meg Violet Hetfield. A seggfej barátnője. – Eh.
- Mindent tudunk – néztem oldalra. Tisztában vagyok vele, hogy Damon nem egy szent, de legalább ne előttem szidják.
- Áh, hát megérkezett az én segítőm – húzott magához hátulról Henry. A szemeim kistányér méretet vettek fel. Majd levakartam magamról a mancsait.
- Bocsánat, hogy késtem, a kutyám megette a... hagyjuk – vigyorogtam. Pedig legszívesebben megrúgtam volna. Engem a történtek után ne ölelgessen! Sőt, hozzám se szóljon!
- Gilbert, te tudtommal Miller-nek segítesz.
- Igen, tanár úr. Már megyek is... – mondta egy kis daccal a hangjában Jeremy. Megértem, hisz ez egy szépen megfogalmazott „kopj le” volt.
- Majd még találkozunk! – mosolyogtam rá, majd miután elment, Holmes-ra pillantottam. – Lehetőleg mellőzzünk mindenféle kommunikációt. Csak hozza ide a képeket.
- Ahogy óhajtod – hajolt meg előttem. Pöcs.

***

Már kb. félórája pakolgattam azokat a rühes festményeket a falra, és már nagyon elegem volt. Nem fordítva kéne ezt? Álljon Henry a létrán, és adogassam én a képeket!
- Most tényleg nem fogunk egymáshoz szólni? – sóhajtotta ő. Eltaláltad.
 Hátrafordultam az újabb képért, de... szerintem kitaláljátok. Nem? Oké, akkor tessék:
Olyan bénán csináltam, hogy megcsúsztam, és ha a fél lábam nem akad be a létra tetejébe, akkora hátast dobok, mint nénikém a medencébe. Persze Henry elkapott a derekamnál. Ami egyébként szerencse volt, különben fejre esek, és a lábam is kicsavarodik, a létra meg rám esik.
- Ennyire szédítő volnék? – vigyorgott. Felháborodtam.
- Ez mind nem történik meg, ha nem küld fel oda, maga... – rohadék elmebeteg fasz!
- Nálad ez a köszönöm? – vonta fel a szemöldökét. – Inkább kapaszkodj, kiakasztom a lábad.
- Köszönöm... – dünnyögtem halkan, megkapaszkodva a vállában. Úristen, ezt látná valaki... az életben nem tudnék többet tükörbe nézni. De lehet így sem. – Áú! – szisszentem fel, hiszen kissé feszült a combom ettől a szögpóztól. Majd végül épségben lekerült a másik lábam is onnan, és sosem örültem még ennyire, hogy két lábon állok a talajon. El is engedtem rögtön Henry-t.
- Remélem tudja, hogy ezt nem számíthatja fel még egy adósságnak – ráncoltam össze a szemöldököm. Ő csak mosolygott. Majd hirtelen megragadta a két vállam, a falnak nyomott és letámadta az ajkaim. Annyira hirtelen jött, hogy lefagytam. A csókja mohó volt és égetett. Szó szerint. Fájt. És ekkor megértettem: mandragóra.
 A minimális lélekjelenlétemnek köszönhetően a szájába haraptam, és fel is képeltem. Volna... de összemosódott előttem a világ, így erőtlenre sikerült a mozdulat. Következésképp elkapta a csuklómat. Undorodva felköhögtem, majd elrántottam a kezem és rohanni kezdtem. Magam sem tudtam, hová. Mire feleszméltem, az erdőben voltam. Hátulról pedig egy Alice nekem csapódva megölelt. Nem izgatott, hogy került oda, de a szemeibe nézve láttam, hogy tud mindent és együtt érez velem. Erre én megöleltem, majd a fájdalom hatására sírásban törtem ki.
- Css, semmi baj – csitítgatott barátnőm. – Minden rendben. Most már minden rendbe fog jönni.
- Nem! – bújtam hozzá. – Semmi sincs rendben, Alice. Mindennap, amit átélünk, pusztán harc a túlélésért. Mindig van valaki, aki meg akar ölni minket. És ez olyan elképesztő, hisz... csak kölykök vagyunk – fúrtam vállgödrébe a fejem. És ekkor én is megérezem a könnyeit a bőrömre cseppenni.
- Már nem – suttogta. – És ennél csak nehezebb lesz – szorított magához erősen. – De én mindig melletted leszek, és a barátnőd leszek. Bármiben számíthatsz rám!
- Dettó – dünnyögtem mosolyogva. Majd hirtelen zsibbadni kezdtek a tagjaim, a világ meg elhomályosult. – És légy szíves, ne engedj el! – próbáltam erősebben kapaszkodni belé. Mert azt hiszem el fogok...

Ájulni...

Damon szemszöge:

Szombat reggel úgy keltem fel, hogy kész. Ma meg kell tennem. Véget kell vetnem ennek az egésznek.
 Legyűrtem pár pohár viszkit, mint erőadót... persze hasztalan volt. Törtetek már össze valaha is egy szívet? Képesek voltatok rá anélkül, hogy közben a tiétek is meghasadt volna?
 Felrántottam magamra a dzsekimet, majd már épp indultam volna, mikor Elena lépett be a hallba.
- Szia! – köszönt. Csak rámosolyogtam hamisan. – Hallottam, hogy készülődsz, és gondoltam, még előtte megnézlek...
- Mielőtt tönkreteszem az életem? Kedves tőled – hajtottam fel még egy pohár italt.
- Így lesz a legjobb, Damon. Mindenkinek.
- Persze amikor Stefan próbált elhagyni téged... – mormogtam.
- Senki nem mondta, hogy könnyű lesz.
- Azt sem, hogy szívet tépő. – Nyeltem egyet. Ő pedig közelebb lépett, és megölelt barátian. Visszaöleltem. Ma mindent lerombolok... vége lesz. Hihetetlen.

Pár perc múlva már kint voltam az erdőben. Violet is hamarosan megérkezhet, hisz már felhívtam egy ideje. És amint ezt kigondoltam, már meg is csapott az ibolyaáradat.
- Szia cicám – üdvözöltem.
- Jaj, ne, ne hívj így – dörzsölte meg a szemeit, majd a mellkasomhoz bújt. Belém rekedt a levegő. – Az a pöcs Henry szokott így nevezni... – nyüffögte halkan, majd felpipiskedett hozzám, és adott egy lágy csókot. Bennem pedig hirtelen fellobbant az ösztön, hogy nem, ez nem elég. Utolsónak semmiképp. Így hát megragadtam szegényt – nem épp gyengéden -, majd egy közeli fának löktem, erősen és birtoklón megcsókolva, ölelve és simítva testét, ahol csak értem. Majd mikor elszakadtam tőle, még csak a szemeibe sem bírtam nézni.
- Ennyi volt – suttogtam.
- Hm? – karolta át a nyakam, de én erősen megszorítottam a csuklóit, s lefejtettem őket magamról. Amikor rászántam magam, hogy ránézzek, a riadt kis szemei felértek két tőrrel a mellkasomba.
- Végeztünk, cicám – léptem el tőle.
- Mi a baj? – kérdezte aggódva. Olyan álszent, gonosz vigyort mesterkéltem a képemre, hogy azért Oscar díj járna. Majd újból sóhajtottam egyet. Ez az a pillanat, ahol el kell tekernem a kapcsolót. Nem szabad éreznem, különben képtelen leszek itt hagyni őt. És azzal bántanám csak igazán.
- A világon semmi. Csak itt a vége. Visszaszerezted nekem, amit én elhagytam, és lekoptattad a nyomomból a vadászokat... amiért egyébként nagyon hálás vagyok – vigyorogtam mocskos állat módjára.
- Tessék...? – sápadt el a virágszálam.
- Hallhattad. Megvan a gyűrűm és ez a lényeg. – Szinte hallottam, ahogy a kis lelke porcelánként törik össze. – De ne sopánkodj, míg sikerült elérnem, hogy belém szeress, addig nagyon jól szórakoztam.
- Erről szólt az egész? – hátrált el tőlem. Könnyei elkezdtek kigurulni a szemeiből. – Hogy le tudj fektetni?
- Többé-kevésbé, de igen, aranyom. – Oké, nem bírom sokáig. A kapcsoló önállósította magát, és csak percek kérdése, hogy visszakattanjon!
- Azon mesterkedtél, hogy beléd szeressek... és visszaszerezzem neked azt a szart? – sírta el magát. Én pedig bólintottam.
- Pontosan. És megkaptam. Úgyhogy bocsi cica, de ennyi volt. Köztünk vége mindennek.
 Törtetek már össze valaha is egy szívet? Képesek voltatok rá anélkül, hogy közben a tiétek is meghasadt volna?
- Violet! – jelent meg hirtelen a tündérbaba. Jaj ne. Nem! Ő most pont nem hiányzik ide! – Te jó ég – ölelte magához a boszit. – Te mocsok – morgott rám. – Ezért meg foglak ölni.
- Húzz egy sorszámot.
 Jasper is előtermett a semmiből. Végignézett rajtunk, majd a szemeimen állapodott meg a tekintete.
- Mégis megtetted. Gratulálok... – köpte megvetően.
- Hékás! – marta ki magát Alice karjaiból Violet. – Jasper, te tudtad, hogy... – majd elhűlt, és a babócira nézett. – Mindketten tudtátok.
- Igen, de ez egy rém bonyolult történet, amit nem most fogunk megbeszélni. Mindenkinek megvolt a maga indoka, hogy ne mondja el! – borult ki Alice. Persze a boszinak beszélhetett... benne most dőlt össze az egész világ. És én döntöttem össze.
- Hogy mondhattad nekem tegnap azokat a szavakat, Alice? Úgy, hogy ezt végig tudtad...
- De ez bonyolult! Viszont most azonnal el kell mennünk innen! Elkövettem egy hatalmas hibát, illetve mindjárt kettőt. Violet! Mennünk kell, mielőtt mindannyian meg fogunk halni!
 Miről beszél ez?
- Már késő – lépett elő Edwin Harrison a fák közül, egy hatalmas sörétes puskával.

VII. bónusz fejezet ~ Szemet szemért

Sziasztok!

Íme az új, és egyben az első könyv utolsó bónuszfejezete a VII. bónuszfeji.

A cím is bizonyítja, hogy ez nem túl barátságos bónusz fejezet lesz. Ebben a fejezetben ki fog derülni a vadászok terve teljes egészében.

Hát jó olvasást! :)

Már csak egy feji és finálééé *-* 

Puszi: A & V

UI.: Hagyjatok komikat iiiis!!! (= 

Henry Holmes szemszöge:

- Na ki helyettesít ma 6. órában éneket? – léptem be rohadt vidáman a tanáriba kedves Elizabeth Miller kolleganőmhöz.

- Senki!!! – förmedt rám. Csigavér!

- Dehogy is nem! Én!

- Csak szeretnéd!

- Az igazgató mondta… Már a felelők is megvannak – a boszi és a vámpír csajszi… Ellenvetés?

- Hagyd már békén őket! – persze, hogy van…

- Nem fogsz lebeszélni róla!

- Hát jó, ahogy gondolod Henry Holmes!

- És MOST mit terveltél ki Elizabeth Miller?

- Ugyan már, Holmes… Hagynám, hogy a terved kudarcba fulladjon? – ez nem kérdés…

- Igen! Szóval?

- Nem vagyok én olyan gonosz Holmes…

- Átkozott boszorkány vagy Liza!

- Na idefigyeljen beképzelt uraság! Maga csak ne hasonlítson engem a kitalált természetfölötti lényeihez oké? És Violet-ről meg Alice-ről is örülnék, ha leszállna.

- Nem vagyok egyiken se… MÉG!

- Soha nem is lesz! – pofozott fel ismét.

- Oh, most hirtelen magázódunk Liza?

- Te csak ne hívj így!

- Mert ha igen?

- Nincs hozzá jogod, te gyilkos…!

- Hogy?

- Nincs hozzá jogod, hogy így hívj engem!

- Na igen, de mit mondtál rám?

- Beképzelt uraság?

- Utána.

- Semmit.

- De, azt, hogy… Nem lényeg… - ez érdekes... - Elfelejtettem.

- Na mindegy nekem nincs időm a képzelődéseidre és a hülye játékaidra… Szia!

~*~

- Ez volt a nagy terved? – robogtam be töri után és igen, Elizabeth ismét bent volt.

- Igen - mosolygott.

- Leégettél!

- Tulajdonképpen te voltál nem én. Ügyes vagy.

- Még mindig nem félsz tőlem Eliza?

- Te csak boszorkányokat bántasz.

- Másokkal meg MÁST csinálok.

- Ezt egyszer már megbeszéltük. Ha hozzám mersz érni leütlek és a rendőrségen fogod magad találni ha felébredsz.

- Te úgyse bántanál engem. – nyomtam a falhoz és a kezemmel felemeltem a nyakát.

- Eressz! – remegett Elizabeth.

- Csak mert marha jókedvemben vagyok – engedtem el vigyorogva – Ja, ha hétfőtől három diákoddal kevesebb lesz, akkor csak köszönetet fogadunk el.

- Te…! – mondta elcsuklott hanggal.

- Én?

- Miért? Mármint még te sem lehetsz ennyire elmebeteg, hogy a képzelgésed miatt ez legyen.

- Drága Elizám, nem egy bizonyítékom van és ma délután fogom megszerezni a végső bizonyítékot. Edwin-nek is elég bizonyítéka van! Ja és ennek az a neve, hogy vadászat. Röviden: Szombaton, Violet Hetfield, Alice Cullen és Jasper Hale… hogy is fogalmazzak? MEGHALNAK! – vigyorogtam.

- Azt majd meglátjuk Henry Holmes! – távozott könnyes szemmel Ms. Miller.

- Biztos, hogy jó ötlet volt ezt elmondani? Hisz te tudod a legjobban, hogy nem hisz a boszorkányokban és a vámpírokban – jött meg Edwin haverom.

- Ugyan Edwin, ha szólna is rendőrségnek, nem lenne semmi esélye, hisz a Harrison-ok már lefoglalták a rendőrséget. A boszorkányvadászok, meg pont időben fognak érkezni…

- Hát jól van Holmes, de… azért ami titok az titok.

- Edwin. Nyugi – löktem le finoman egy székre – Csüccs – tettem hozzá vigyorogva – Ne parancsolgass nekem. Csak azért vagy itt, hogy elkapd Alice-t, amikor megcsókolom Violet-et.

- Hát jó, de honnan veszed, hogy Violet hagyja magát? És honnan veszed, hogy Alice megjelenik?

- Ugyan, Alice se menekült a csók elől, mert sarokba volt szorítva. Vagy is inkább oszlopnak nyomva… - mosolyogtam el a szép emléken - Violet-tel ugyan ezt fogom tenni. Na meg a bájam… - Harrison fújtatott – Alice meg a jövőbe lát nem? Tuti, hogy meg akarja majd menteni a barátnőjét a szórakozástól…

- És biztos vagy benne, hogy nem ölöd meg Viol-t?

- Ugyan már… mérsékelt mennyiségű mandragórát ittam, szóval csak legyengül és még gyógyítani is fog magán. Tuti. És ezzel még jobban fog szenvedni. Ezt persze ő nem tudja még…

- Na jó, annyit én is tudok, hogy az fekete mágia. Violet meg fehér boszorkány.

- Szerinted a lány hogy élte túl annó James és Alice támadását? Violet állítólagos fehér boszorkányként is tud gyógyítani…

36. Fejezet ~ Nincs visszaút

Sziasztok!

Íme az új fejezet! 

Újabb megválaszolatlan Miért? kérdések tűnek fel a fejezetben.

Persze, a mi kis Alice-ünk nem a nyugodtságáról híres, ami még nagyobb problémát szül, pedig ő csak el szeretné azt érni, hogy mindenki megkapja azt, amit megérdemel... 
~ És persze még mindig keressük a választ arra a kérdésre, hogy Alice és Violet barátsága tényleg mindent kibír? 

Henry Holmes pedig agyba főbe szervezkedik, hogy Edwinről már ne is beszéljünk...

Viszont ami jó hír lehet, hogy mindjárt jön az első könyv zárófejezete.
(Egy bónusz és egy sima fejezet után ^^)

Jó olvasást!

Puszi: Alice és Violet

*Október 6. Szerda reggel*

Alice szemszöge:

- Íme, itt látható a természet védelmezője...! – üdvözöltem reggel Violet-et.

- Alice, kérlek... – sóhajtotta.
- Engem, mire? Hisz megvédted ezt a vadbarmot, és segítettél a mocskos terve megvalósításában! – Ez nem.. nem lehet igaz. Csak álmodok! 
- Khm... – köhintett az a vadbarom. – Én is itt vagyok.
- Sajnos! – mondtam ki gondolkozás nélkül.

Persze, Violet kijelentette, hogy engem is véd, majd leszögeztem, hogy magának hazudik, mert csak is Damon miatt tette, mert szereti őt… Majd vergődött egy sort.

- De ez a rohadék embert ölt! – mutattam Damon-re. Tudom, ez fáj a boszinak a legjobban!

- Te is – vágott vissza halkan Violet. Ez… Most uralkodok magamon, hogy ne tegyek olyat, amit azon nyomban meg is bánnék…

- Most képes voltál ezzel visszavágni? – könnyeztem meg. – Az James miatt volt.
Majd kijelentette, hogy leszarja, a lényeg, hogy embert öltem, hát pukkadjon akkor meg! De nem. Mi a fenét művelek? Hisz ez az, amitől féltem, amit soha nem akartam elérni! Veszekedni Violet-tel… Miért? Miért kell most ezt tennünk? Damon Salvatore miatt van, szóval… Ha tetszik Violet-nek, ha nem, ki fogom nyírni! Vagy inkább nyíratni?!

- Violet, én csak téged akarlak védeni... – szólaltam meg a könnyeimmel küszködve.
Hosszú szónoklat után kimondott valamit, ami már rég lappangott benne.

- Ideje lenne most már lenyelned, hogy szeretjük egymást... – törölte le a könnyeit.
- Pontosan – suttogta Damon vámpírhalkan. – Ahogy mondta.
- Te utolsó, hazug, mocskos... – morogtam Damon-re, majd leesett, hogy megint csak én vagyok a hisztis picsa, mert Violet nem hallotta, amit ez a kétszínű rohadék mondott.
- Nem unod még? Egy hónapja folyton-folyvást ugyanazért jár a szád nekem. – csak mert igazam van! – Lásd be, hogy összekeversz valakivel, akinek bűntudata van. – Nem hazudott még eleget? Értem én! Szóval játszik, hát jó!

- Ja, mert neked nincsenek érzéseid, mi? – dobtam vissza a labdát.
- Vannak, de azért nem viszem túlzásba. Nem akarnék halálosan megmenteni valakit, akit csupán egy hónapja ismerek, pusztán azért, mert barátok vagyunk. 
- Akkor nagyon tudlak sajnálni. Szörnyeteg – mondtam majd elviharoztam.

~*~

- Boldog vagy? – üdvözöltem suli után Damon-t.

- Nem unod még, hogy…? – kezdett nagy flegmaságba a vadbarmok királya.

- Hogy csak fenyegetlek, de mindig életben hagylak?! De unom hidd el. Ezért most, változik a terv – közelítettem felé lassan – Utolsó kívánság? – kaptam fel a földről egy szép vastag faágat.

- Fordulj meg! – mondta kicsit meglepődötten és vészjóslóan. De tuti, hogy csak álca!

- Nem fogsz átverni és hátba támadni, te rohadt vadbarom, te gerinctelen féreg, te… - közelítettem felé, majd megszorítottam a torkát.

- Alice? Damon? – hallottam egy meglepett ismerős hangot és az ágat leejtettem a földre.

- Ta…tanárnő? – fordultam meg. Elizabeth Miller, az osztályfőnököm.

- Mit kerestek ti itt? – kérdezte, még mindig döbbenten.

- Ezt én is kérdezhetném. – dünnyögött vámpírhalkan Damon és karba tette a kezeit.

- Jól vagytok? – érdeklődött tovább – Alice! Bántott téged Salvatore?

- Már elnézést, de ő rontott nekem. – szólalt meg kissé ingerülten Damon.

- Tulajdonképpen…, nem pontosan engem. Csak… Mindegy jól vagyok – dadogtam, majd Damon felé fordultam – Elmentem, ha bántani mered, ha csak egy ujjal is hozzáérsz… Kinyírlak és ez már nem csak ígéret! Ezt jobb, ha megjegyzed Damon Salvatore!

- Bocsánat tanárnő, ez nem én vagyok… Jó éjt! – futottam volna el, de hozzáértem a tanárnőhöz és hirtelen egy látomásom lett.

„- Mama! Tényleg… tényleg te vagy az? – kérdeztem zaklatottan. És igen ő volt. Teljes nagyságban és… élve.

- Igen én vagyok az Mary. Köszönöm neked Elizabeth…”

A látomásom egyre halkabb és halkabb lett.

- Jól vagy Alice? – vette fel velem a szemkontaktust az osztályfőnök.

- Amennyire ilyenkor jól lehet lenni… - rohantam el bőgve.

Nem értem. Én nem az álmaimat, hanem a jövőt szoktam látni. Mama pedig nem… nem láthatom őt élve, hisz már meghalt… Akkor már szellemként láttam volna, de nem volt szellem. És miért úgy láttam, hogy Elizabeth-hez értem hozzá? És mit köszönt neki a nagyi? És miért?

~*~

Otthon, egyszer csak úgy döntöttem, hogy elegem van.

- Elegem van ebből… - vágtam földhöz a töri füzetem.

- Én se rajongok a töriért. – mosolygott Jasper.

Kicsit vidámabb is lettem. Persze nekem nem ebből lett elegem, hanem abból, hogy Damon nyert, mert végül is nyert… A harcot megnyerte, de a háború még csak most jön!

- Friss levegőre van szükségem. Sétálok egyet. Ugye megleszel egyedül? – kacérkodtam egy sort vidáman Jasper-rel.

- Nem is tudom hölgyem, sokáig óhajt odalenni? – húzott magához Jass.

- Hát nem is tudom. Mivel maga nélkül szándékozom elmenni, ezért nem. – simogattam szerelmem testét. – Nem leszek sokáig. – csókoltam meg. - Még meglepetésem van az ön számára. – kacérkodtam még egy kicsit, majd kacsintva elindultam a rendőrségre.

- Jó napot! – köszöntem a rendőrfőnöknek.

- Alice? – érintett meg hátulról egy kéz. A hideg kirázott. – Te vagy az? – Megremegtem.

 Hátra fordultam. Jól éreztem. Ez bizony Henry Holmes.

- Mi járatban vagy erre? – kérdezte, amikor lesepertem a kezeit a vállamról.

- Én, csak mondani akarok valamit…

- Talán csak nincs valami baj? – kérdezte és mielőtt még a kezét a vállamra rakta volna hátra léptem.

- Semmi különös. – mondtam. Majd pont neki fogom elmondani miről van szó. És amúgy meg Ő mit keres itt??? Boszorkányt akart bejelenteni vagy mi?

- Rendben, akkor én most megyek is… Szia és légy jó!

- Viszlát. – mondtam kicsit talán flegmán. Odamentem a pulthoz. – Jó estét. Szeretnék bejelentést tenni. - mosolyogtam, de komoly is voltam egyben.
- Hogyne - mosolygott rám a férfi. - Mivel kapcsolatban?

- Hát, öm... Egy bizonyos gyűrűvel kapcsolatban... - Erre az ürge felvonta az egyik szemöldökét.
- Melyikkel is?

- Ami egy gyilkosságról való. Azt hiszem augusztusban történt, vagy ott körül - gondolkoztam, hisz már szeptember elsején megvolt ez a szarság, szóval szeptember előtt kellett történnie az ügynek...
- Rendben, nyugodj meg - szólt halkan a zsaru. - Ez nem az én hatásköröm, szóval... Mr. Harrison! - kiáltott hátra. Bennem még a vér is meghűlt egy pillanatra. Edwin egy rendőr?!!
- Mi az? - jött elő egy öreg fazon, valódi Edwin hasonmás. De hála az égnek nem ő volt.
- Morris, ennek a kishölgynek információ vannak arról a gyűrűről.

Na, jó azt hiszem... Ugye nem Edwin Harrison ikertesója? Nem, nyugi Alice csak... névrokon és... ijesztően hasonlítanak... 
- Rendben. De először kérnék tőled egy nevet, kislányom. - Kislányom?! Jesszusom, ez ijesztő.

- A-Alice Cullen - dadogtam el. Ő meg lefirkantotta valami jegyzettömbbe.

- Oké, Alice. Csupa fül vagyok - mosolygott rám. Ijesztően.

- Azt hiszem, rövid és lényegre törő leszek. A gyűrű gazdája neve Damon Salvatore - hirtelen, elfogott egy érzés miszerint ezt most nem kellett volna elmondanom. Mi több, úgy érzem, mint ha magának Edwin Harrison-nak mondtam volna.
- Aha. És van erre bárminemű bizonyítékod? - pillantott fel rám. 

- Tulajdonképpen, kézzel fogható nincs - gondolkoztam el, majd ravasz vigyort tettem az arcomra. - De azt hiszem, még nem túl sok bejelentő érkezett... És, ha már csak rendőri szemmel nézem ezt az egészet, szerintem elég nagy badarság lenne figyelmen kívül hagyni ezt a nevet... Nem de?
 Komor szemeket kaptam viszonzásul, amik egyszerre jelentettek mindent és semmit.
- Gondolom jól ismered az illetőt, ha tudod, hogy az övé a gyűrű. Biztos jó okod van őt lebuktatni...

- Ha már itt vagyok, annyit még elárulok, hogy igen. Jól ismerem. Sajnos. Egy rohadt vadállat! - lettem hirtelen dühös, féltem, hogy a szemem vörös lesz szóval lehunytam a szemem és magam nyugtattam, de eközben vasfű szagát éreztem meg. Rohadt intenzív lett hirtelen és forogni kezdett a szoba, szóval hirtelen fenékre huppantam. Bassza meg...! 
- Hékás, jól vagy? - kérdezte aggódva az idős rendőr. Eh, na jó, ő más mint Edwin. Ő már táncra perdült volna örömében. De lehet, hogy szimplán egy tűzijátékkal beérte volna.
- Öm, igen, csak... kezelni kell még a dührohamaim - vakartam meg zavartan a tarkóm. Honnan jött a verbéna szaga?
 Morris felügyelő csak elmosolyodott, bár elég furán.
- Értem. Hát, köszönöm szépen a segítséget, Alice Cullen. Kint a recepción add meg az adataid, és ha lesz valami, majd értesítünk - kacsintott rám.

- Rendben - tápászkodtam fel - Köszönöm, de lenne egy kérdésem.

- Mi? - Mit keresett itt Henry Holmes? És miért bűzlik verbénától az őrs?

- Csak... Á, mindegy, felejtsék el... További szép estét. - mosolyogtam halványan.

Amikor hazaértem, egy Stefant láttam a kanapén ülve Jasper-rel beszélni.

- Megzavartam valamit? – viccelődtem.

- Igazából téged vártunk. – mosolygott Stef, majd felállt a kanapéról.

- Hüm? – mosolyogtam.

- Tessék – adta a kezembe a medálom – Köszönöm, hogy átadtad nekem, de már nincs rá szükségem, mert az elmebeteg testvérem visszaadta a gyűrűm.

- Nincs mit Stefan – öleltem meg – nincs mit – suttogtam.

- Baj van Alice? – kérdezte Stef, amikor ellépett tőlem.

- Délután egyedül hagytam azt a vadbarom bratyód az ofőmmel és félek, hogy bántotta…

- Elizabeth Miller miatt, te csak ne aggódj – borzolt meg – Szívós nő! Tud magára vigyázni.

- Na idefigyelj te…! – ugráltam, hogy megborzoljam én is a haját.

- Ne is fáradj. – vigyorgott. Jasper csak kuncogott.

- Oh, akkor se nyertél! – mosolyogtam ravaszan, majd az erőmmel rálöktem a kanapéra, persze csak finoman. Ráültem a karfára és agyon borzoltam Stefan-t. – Szóval? – mosolyogtam.

- Ön nyert! – vigyorgott újra.

- Köhöm-köhöm. Ti mit is műveltek pontosan? – érdeklődött Jasper.

- Ugyan Jass, csak nem féltékeny vagy? – öltöttem rá nyelvet.

- Van rá okom? – kérdezett rá.

- Hááát… - vigyorogtam, majd vámpírgyorsasággal teremtem az ölében és jó hosszasan megcsókoltam. – Szerintem nem – mosolyogtam.

- De édesek vagytok – szólt Stefan – De azt hiszem, hogy megyek.

- Kikísérlek. – pattantam fel.

- Köszi. – válaszolt Stef, majd elköszönt Jasper-től és megállt a bejárati ajtó előtt – Mi a baj?

- Üdvözlöm Elenát. – mosolyogtam.

- Ezen kívül?

- Aggódom, az ofőm miatt. Kérlek, tudd meg Damon-től, hogy mit tett vele és küldj egy SMS-t, hogy él-e még.

- Jól van Alice megteszem, de csak, ha most azonnal megnyugszol.

- Köszi-köszi-köszi. – ugortam ismét a nyakába.

- Semmiség – ölelt vissza – Jó éjt!

- Neked is. – csuktam be az ajtót.

- Szóval? – állt karba tett kezekkel Jasper.

- Meglepetést ígértem, mielőtt elmentem. – kacérkodtam.

- Jó vagy kellemetlen meglepetés lesz? – jött felém lassan Jass.

- Naaagyon jó!

Lassan mentünk egymás felé és útközben szabadultunk meg a ruháinktól. Amikor már nem bírtam a lassított felvételt, Jasper nyakába ugrottam és a falnak vágódtunk.

- Jasper – sóhajtottam – Szeretlek, és bocs, hogy nem mondtam elégszer.

- Épp elégszer mondtad – csókolt vissza – Imádlak – döntött le az ágyra.

Forró csókokkal lepte el a testem, majd eggyé váltunk. Szerelmünk vad ritmusával éltük át az éjszakát.

*Csütörtök*

Egy napnál tovább nem bírtam, ezért elindultam Violet elé. A háza előtt vártam őt a lépcsőn ülve.

- Alice? – csodálkozott Violet, de a hangjában érezhető volt még egy pici harag.

- Violet. Tudom nem tanácsos így kezdeni egy mondatot, és haragszol rám. Okkal. De hallgass meg kérlek. Én… Rövid leszek. Csak bocsánatot szeretnék kérni. Bocsánat, hogy tegnap reggel úgy letámadtalak és hogy - szerinted - folyton ok nélkül szidtam Damon-t.

- Megbocsátok. – mosolygott Violet, de még mindig várt egy valamire.

- Köszönöm. – mosolyogtam és vártam egy ölelésre.

Violet is észrevehette, ezért megölelt, de még mindig feszült volt. Hát jó…

- Lenyelem, hogy szeretitek egymást… - mondtam a sírástól elfojtott hangon.

Erre Violet szorosabban megölelt és egy Köszönömöt suttogott. Belül szétmart a düh, a kétségbeesés, az, hogy hazudok a barátnőmnek és a bőgés akart kitörni belőlem. Majd ezek következtében elkezdtem halkan pityeregni és Violet hátára csöppent egy könnycseppem, amit lehet, hogy nem is érzékelt.

- Amit hétfőn annyira el akartál mondani... – vált el tőlem lassan és újra csak feszülten – Köze van apámhoz és a hétfő estéhez? – láttam, hogy a szeme megtelik könnyekkel.

- Hát, ha a hétfő este alatt azt érted, hogy apukád elolvasta Henry Holmes levelét és megnézte a képet… Akkor igen köze van.

Ismét két érzelem kerített hatalmába, szomorúság és düh. Düh, mert Damon miatt nem tudtam elmondani ezt. Szomorúság, mert nem tudtam megvédeni a barátnőm. Aki jelen pillanatban talán még nálam is fehérebbé vált, és ha nem lett volna ott neki kapaszkodónak a kerítés, biztosan összeesik.
- Henry írta a levelet?! - kérdezte vészjósló hangon. Bólintottam.
- Igen, én megláttam kilógni egy könyvéből, és...
- De hát miért nem mondtad el? - esett nekem. Na, gondoltam. Már épp mondani akartam, hogy amiatt a szemétláda miatt, de Viol a szavamba vágott. - Nem, ne fogd Damon-re! Igazán mondhattad volna előtte is, hiszen nem akármiről volt szó, Alice! - eredtek el a könnyei. - De te csak elrohantál...

- Pedig igen is ezt mondom. Damon miatt nem tudtam elmondani. Nem akartam ott bent mondani, mert Henry is a közelben volt... 

- De Damon is kijöhetett volna. Alice, ha igazán akartad volna, a tudtomra adtad volna! Tőlem aztán füstjelekkel is próbálkozhattál volna... - Itt egy pillanatra mosolyra görbült a szája, de rögtön sírt is tovább.

- Nem, oké. Elegem van, hogy mindenhol ott van, mi több, fogalmam sincs már mi az amit elmondhatok neked, főleg úgy, hogy ő is hallja.

- Tessék?

- Semmi... Szóval ideges voltam, és nem tudtam mit tegyek.
- Segítesz a barátnődön! Ezt teszed - nézett rám fájdalmasan, majd le a kavicsokra. - Valld be, hogy... egyszerűen az érthetetlen gyűlöleted és büszkeséged fontosabb volt annál, hogy elmondd.

- Azt mondtam, hogy lenyelem a szerelmetek és nem azt, hogy megkedvelem Damon-t ugye? - Violet fájdalmasan bólintott - Akkor figyelj az igazságra: Én ott pattogtam neked órán is, mert el akartam mondani. Szünetben is el akartam mondani, de megjelent Damon és nem állt szándékomban elrabolni téged tőle, mert nem volt kedvem újabb fenyegetéseket kapni... És lehet, hogy most ezzel is magam alatt vágom a fát, de már kész a csapda...
- Hallottad magad? - szűkült össze Violet szeme. - "Nem volt kedvem újabb fenyegetéseket kapni." Egyrészt ez hülyeség, mert már tudom az igazat, sőt, korrigáltam is, mert visszaszereztem a gyűrűjét. Másrészt pedig... látod, hogy igazam van? Nem voltál képes félretenni a sérelmeid értem.

- Bocs, hogy nem tudom elfelejteni, hogy majdnem végzett ok nélkül Jasper-rel, ráadásul még nekem is folyton-folyvást hazudnom kellett neked és nem tudtalak megvédeni. Mi több azt se tudom könnyen elfelejteni, hogy a saját testvérét tartotta fogságban csak mert... -megráztam a fejem - semmi. Nem szidom. Elegem van, hogy az utóbbi időkben mások miatt veszekszünk... - lábadt könnybe már nekem is a szemem... A sok gyűlölet, a félelem, hogy akár el is veszíthetem Violet-et, mert túl sokat jelent neki Damon... Pukkadjon már meg az a rohadék!!! Remélem a rendőrök ráuszítják a VV-ket.(vámpírvadászokat)
- Miért gondolja mindenki, hogy én olyan gyenge vagyok, hogy nem bírok megbírkózni a valósággal? - akadt ki ő. - El tudom fogadni, hogy mik vagytok, hogy mi vagyok, és hogy a világ rejtélyesebb hely, mint amilyennek valaha is gondoltam. Képzeld, képes vagyok rá! Fel tudtam dolgozni Damon viselt dolgait is, már amennyit tudok belőlük. Megértem, hogy elviselhetetlen volt nektek az a patthelyzet, amibe sodort titeket. De ha egy pillanatra tisztán látnál, Alice... akkor látnád, hogy tényleg törődik velem. És még ha nem is tudsz neki megbocsátani, de ne gyűlöld, mert velem mindvégig jól bánt... - halkult el. - Sosem bántott. - MERT HOLTAN NEM SOK HASZNÁD VETTE VOLNA! Ordítottam magamban - Ha viszont tovább folytatod ezt, akkor egy idő után meg fog fakulni a barátságunk, mert ha őt utálod, az nekem is fáj!

- Ez az, amit a legkevésbé szeretnék, de ne kérd tőlem, hogy szeressem, hiszen... Amit ő okozott nekünk amiatt ment majdnem tönkre a barátságunk. És mi egy szóval se mondtuk, hogy nem tudod magad megvédeni Violet, de mindenkinek jól jön egy segítő kéz, még akkor is, ha te azt hiszed, hogy az csak teher... Mindegy! Megígérem, - egy frászt - hogy nem fogom utálni Damon-t, ha bocsánatot kér...
- Szeretnék hinni neked... - szipogta.
- De nem tudsz - grimaszoltam egy szemöldökhúzással.
- Csak kérlek próbáld megérteni, mennyire fáj, hogy apa kidobott. És az, hogy nem tudtam neki elmagyarázni - törölte le a könnyeit. - De inkább induljunk a suliba. Még meg kell fojtanom Henry Holmes-t.

- Ne csinálj meggondolatlanságot. Biztos tele van tömve mandragórával, hogy még a közelébe se tudj menni!

- Ni csak kibeszél. - mosolygott Violet. Végre mosolyog! =)

Hirtelen megláttam Violet nyakán a sálat és irtó ravasz vigyor ült az arcomra.

- Min vigyorogsz? – mosolygott Viol.

Már éppen kimondtam volna, hogy „Mi ez a sál Önön Ms. Hetfield?”, de hamar rájöttem a válaszra. Damon. Szóval a természet tisztasága érdekében, inkább nem kérdeztem meg és a mosolyomat is elfújta a szél. Persze az álszent mosolyom fent maradt.

- Semmi, csak elgondolkoztam. – vontam meg a vállam.

- Szerintem inkább mondani akartál valamit… - bökött oldalba a boszi.

- Nem, dehogy. – mondtam kicsit erősebb hangsúllyal.

- Hát oké. – torpant meg Violet hirtelen. Lehet, hogy kicsit túl erősen feleltem?

~*~

Suli után elmentem egy kicsit az erdőbe. Pihentem, levegőztem, majd megjelent James. Azt a kurva… Jó ideje nem láttam és most megjelenik…

- Mi van? – üdvözöltem, majd egy követ a velem szembeni fának vágtam.

- Csütörtök?! – vigyorgott.

- Mondd, mit akarsz még? – álltam fel megkönnyezve – Miért vagy újra itt?

- Még mindig nem világos? Érted és a boszid véréért!

- Te rohadt szemétláda! Hagyd már békén Violet-et!

- Nyugi baba, ne húzd fel magad.

- Későn szóltál, te rohadék!

- Na de, babuci! – közelített felém.

- Az egyikkel nem elégszel meg? – kérdeztem könnyeket hullajtva.

- Alkut akarsz kötni? Mi lett a tartásoddal babám?

- 1; Babázd az anyád! 2; Elegem van és kész. 3; Védem a barátnőm.

- Vagy is felajánlod magad, csak, hogy védd a boszid?! – bólintottam – Csábító, nagyon csábító ajánlat, de nekem a boszi is kell. És te túl gyenge vagy, hogy megölj!

- Lehet, hogy nem vagyok 300 éves, de azért erre még képes vagyok! – mondtam és az erőmnek köszönhetően egy távoli fának vágtam – Te szemétláda! – kiáltottam utána.

Olyan erős telekinetikus erővel löktem el őt, hogy én pedig hátravágódtam. Vagy is inkább repültem pár métert hátra, majd egy fa tetején találtam magam. Ezt hogy? Hogy kerültem ide fel? Mindegy. Úgy döntöttem, hogy nem agyalok ezen, hanem inkább leugrottam a fáról. Guggolva értem földet. Lassan felnéztem és ismét az osztályfőnökömet pillantottam meg.

- Te, honnan repültél ide? – viccelődött, miközben én nem találtam viccesnek, hisz össze vagyok zavarodva. Mi több. Hogy a szarba magyarázzam meg ezt egy halandónak? Ráadásul úgy, hogy azt se tudom mit kéne megmagyarázni…

- Fát másztam – mosolyogtam, majd lassítva felálltam. Amúgy meg… - És tanárnő mi járatban erre? – Kezdek paranoiás lenni.

- Sétálgatok, friss levegőt szívok…

- Akkor úgy látom ez nem csak az én szokásom… - mosolyogtam – Viszont, most megyek.

- Te mindig akkor mész el, amikor megjelenek. Menekülsz előlem? – mosolygott ravaszan.

- Nem – Igen – De már, épp menni készültem, hisz már az előtt leugrottam a fáról, mielőtt észrevettem tanárnőt.

- Ez igaz – elgondolkozott – Jó éjt Alice! – mosolygott, s megsimította a vállam – Várj!

- Igen? – fordultam meg ismét.

- Mi a baj? Olyan kisírt szemed van. – Ne máááár…!

- Egyszerűen kész csődtömeg vagyok. Nem tudtam megvédeni a barátnőm.

- Alice. Minden okkal történik. Lehet, hogy ez a lényeg. Nem szabad megvédened a barátnőd, mert a saját bőrén kell megtudnia, hogy neked volt igazad.

- De én azt nem akarom! Túl nagy áldozat lenne.

- Pasi ügy?

- Hát, ha az elmebeteg vadbarom Damon Salvatore-t pasinak lehet hívni, akkor igen az.

- Szóval Violet-et csalja Damon.

- Ez a legszörnyűbb – könnyeztem meg – Még nincs is másik csaj az életében. Egyszerűen csak kihasználja az a rohadék, Violet naivságát. – elbőgtem magam – Kis tacskóként ugráltatja a bo… - bassza meg! – barátnőm és ez olyan rossz. – tört ki belőlem végleg.

Elizabeth finoman magához ölelt és megnyugtatott. Amikor megnyugodtam vettem csak észre igazán, hogy milyen finom illata is van.

- Köszönöm.

- Nincs mit Alice. Szóval nyugi, Violet-nek magától kell rájönnie, hogy milyen is Damon.

- Remélem minél hamarabb, mert már nem bírom sokáig.

- Nyugi és jó éjt.

- Köszönöm. Jó éjt. – mosolyodtam el és hazamentem.

*Péntek húszperces*

- Sziasztok, lánykák! – jelent meg Henry Holmes mellettünk -helyesbítek, mögöttem, mivel én ültem a bájgúnárnak háttal- amikor éppen a padon ülve beszélgettünk. - Violet, ide jönnél egy percre? – kérdezte mosolyogva.

Megfogtam Viol karját. Nem fog menni. Nem engedem. Barátnőm rám nézett, és a szemeiből egyértelműen kiolvastam: Ő sem szándékozik odamenni.
- Bármit is akar, nem érdekel. Ha mégis ellenállhatatlan a késztetés, hát bökje ki, de Alice előtt.

- Violet van programod délutánra? – a gyomrom görcsbe rándult és elfogott az undor, a hányinger… Ez kb. olyan, mintha tanár randira hívná Violet-et. Szerintem a boszi is így értette, mert egy meghökkent szemöldökvonással válaszolt.
- Már zokon ne vegye... de ehhez magának semmi köze.

- Jól van, csak éppen kéne a segítséged délutánra.

- Nem! - vágtam rá egyből.

- Ugyan Alice, nem veled beszélgetek. - grimaszolt a tanár. Pukkadjon meg!
- Mégis miben? Segítsek egy újabb levél megírásában? - dühödött be Viol, és ez érezhető is volt, mivel kimelegedett a levegő. Ez az, Holmes, húzz el a francba!

- Tudod Violet, akár írhatok egy másik levelet a többi boszivadásznak is, de nem teszem, csak mert marha jó szívű vagyok... - vigyorgott Henry - Szóval a sulira ráfér egy kis felújítás. Vannak új képek a tanáriban, és gondoltam, segíthetnél felrakni őket, ma délután. Mondjuk haza is mehetsz lepakolni, ebédelni, stb, én pedig várnálak, mondjuk fél négyre.

- Már bocsánat, hogy ismét közbe szólok, de nem ezt hívják úgy, hogy zsarolás? - pattantam fel a padról, de Violet visszahúzott.

- Alice ülj már meg a seggeden, különben legközelebb odaragasztalak.

- Ch... - fújtattam. Barátnőm felvonta a szemöldökét.
- És ez magának miért jó? A suli összes lánya térdre zuhanna, csak hogy magának segíthessen.

- Azok csak feltartóztatnának meg velem lennének elfoglalva, amit persze nem bánnék, de mivel időre kéne végeznem, valaki olyan kéne aki segít, és nem pedig, hogy téged idézzelek, térdre zuhanjon előttem...

- Hogy lehet valaki ennyire... - próbáltam volna ismét kimondani valamit, de Viol megelőzött.
- Lássuk jól értem-e. Maga zsarolgat itt a többi boszorkányvadásszal, csak azért, hogy szépítsünk az iskolán? - akadt ki ő, miközben felállt a padról. Persze én is felpattantam. - Ennyire még maga sem nézhet hülyének.

- Mit nem hiszel el ezen? Szerintem egyszerű és logikus. - mosolygott féloldalasan Henry. Egyszer tényleg letörlöm a pofájáról ezt a vigyort.

- Mondjuk azt nem hiszi el, hogy nincs semmi hátsó szándéka. - szólaltam meg ismét. Megint nem mondtam el időben a látomásom áh...
- Tudod, hogy az adósom vagy, kiscsillag... - lett szélesebb Henry vigyora. Itt viszont lemaradtam. Violet-re néztem, aki lebámult a földre, ökölbeszorított kezekkel.
- Menjen a pokolba! - suttogta halkan, dühösen. Szerintem az az állat meg sem hallotta. - Fél négykor itt - morogta idegesen, majd mielőtt még letámadhattam volna, hátracsapta a haját és elviharzott.

- Ha hozzá mer érni... - morogtam Holmes-ra.

- Akkor mi lesz? - mutatott fel egy képet. Arról az estéről, amikor bevadultam.

- Ön lesz a csaj helyében. - izzott vörösen a szemem majd lehunytam és Violet után eredtem. És persze, hogy Edwin-nek rohantam. - Bocsánat. - dühöngtem.

- Te vagy az ideges? Te jöttél nekem már vagy huszadjára. - válaszolt flegmán Edwin. Heh -.-"

- Mondtam már, hogy bocsánat oké? - futottam tovább Viol után.

Egyenesen az udvarig követtem az ibolyaillatát. Megláttam, hogy ott ül egy padon és cukin dühöng. Na jó, most vagy soha.

- Violet, nem mehetsz el. - üdvözöltem őt.
- Muszáj - dünnyögte.

- Miért lenne? Azt ne mond, hogy megmentette az életed és azért tartozol neki!
Barátnőm erre elfehéredve rám nézett. Én meg kiakadtam.
- Na ne baszakodj velem - sóhajtottam sokkosan.
- Pedig nem én mondtam, hanem te...

- Pont ő? Ki az akitől... James! Úristen jól vagy? - teremtem barátnőm előtt, leszarva, hogy bárki megláthatott.
- Igen, nincs bajom. Élek - fogta meg a kezem. - Nyugi.

- Hogy a szarba legyek nyugodt? Az a rohadék... Bármit tehetett volna én meg még nem is láttam és Holmes... Az mentette meg az életed aki meg akar ölni. Hol ebben a logika? - dühöngtem majd lehuppantam a padra - Akkor se mehetsz el! Holmes készül valamire, de nem tudom mire.

- Én...

- Tudom, meg tudod magad védeni, de értsd már meg, hogy féltelek. - álltam fel újra. Áh.. !! Viol csak sóhajtott egyet, és egy mosoly árnyéka is felderengett az arcán.
- Én sajnálom, hogy folyton-folyvást, állandóan miattam aggódsz. Tényleg. De.. nem igazán tudom elkerülni a bajt - vonta meg cukin a vállát. - Ismered James-t. Holmes meg azért mentett meg, mert az ő prédája vagyok, és csak ő ölhet meg - forgatta meg a szemeit. - Na meg persze, hogy az adósa legyek, és ilyen szemét módon visszaéljen ezzel - puffogott egy sort. - Szóval el kell mennem. Nem engedhetem, hogy még több levelet írjon az apámnak, vagy tudom is én, a vadásztársainak... És igenis meg tudom magam védeni, Alice! Nem lesz bajom.

- Csak tartsd meg vele a távolságot és ne engedd, hogy sarokba szorítson. Ma reggel volt egy fura látomásom sajnos rohadt homályos volt, de kiszűrtem belőle azt, hogy Holmes megcsókol...
- MI VAN?! - hőkölt előre. - Fúúúúj! Hogyan, miért? - kapott sokkot.

- Nem tudom, de... féltelek. Mármint, hogy... fúj - grimaszoltam - szóval próbáld meg elkerülni...
- Naná, hogy megpróbálom! - fintorodott el Violet. - Ha megpróbálja, nem lesz férfi többé... de talán élő sem.

- Rendben. szeretlek. - öleltem meg és megszólalt a becsengő.

~*~

Töri órán, többször próbáltam meg látomást idézni, de nem akart sikerülni. A tanár tekintetét meg csak próbáltam elkerülni, mielőtt kinyírom a szememmel.

- Csengessenek már ki. – sziszegtem és megszólalt a jelző csengő.

Holmes, a tollat letéve vidáman állt az ajtóhoz.

- Én is örülök, hogy nem látom ma már többet! – suttogtam és Jasper-rel halkan nevettünk.

- Na gyerekek, éneken találkozunk! – vigyorgott. Mi vaaan?

- Álmodban, max.

- Nem lesz énekóránk! – szólalt meg fennhangon Jasper.

- De – bólintott – Én fogok helyettesíteni. – tette hozzá Holmes.

- Osztályfőnök mondta, hogy mehetünk haza német után. – szólalt meg Violet is. Ó, igen! Elizabeth Miller a megváltó...! :)

- De tanár úr miatt maradhatunk. – rikácsolt Carmen.

- Tanár úr is örül, ha mehet a csajához! – vetettem szúrós szemeket Holmes-ra.

- Tanár úr foglalt? – kérdezte Carmen idegesítő hangon.

- Legalább is ezen a héten… - vontam meg a vállam.

- Akkor jó hétvégét mindenkinek. – lépett ki feldúltan. Ezt megérdemelte. ^^

- Ezt azért nem kellett volna. – üdvözölt a boszi.

- Úgy is a pokolra jutok … Akkor meg? – vontam meg ismét a vállam.

~*~

- Na én itt hagylak titeket. Megyek a nagyihoz. Van két órám visszaérni - búcsúzkodott Violet órák után az udvaron.

- Ne jöjjünk veled? – kérdezte meg Jasper. Violet összehúzott szemekkel nézett rám.

- Ugye nem vártad el tőlem, hogy nem fogom elmondani Jasper-nek?! - tettem karba a kezem.

- Nem, de… - nézett el Viol - Mit mondtál neki?

- Alice azt mondta, hogy Holmes megkért téged egy kis szociális munkára, mert az a nyomorék megmentett téged James-től. Amit persze én se értek, de ez mellékes. Szóval jöjjünk mi is vissza? – kérdezett rá Jasper. Violet megrázta a fejét.

- Titeket nem hívott, mi több vele veszekedni az én reszortom. - felelte.

- Ahogy gondolod… Vigyázz magadra. – öleltem meg gyorsan.

- Vigyázok és résen leszek. – kacsintott rám.

- Akkor jó. – indultunk el mi a másik irányba, de Jasper beállt elém és felemelte az állam.

- Kicsim minden oké? – kérdezte.

- Jasper én csak… Félek és kész. – hebegtem könnyekkel a szememben.

- Oh, nem is tudtam, hogy te tudsz félni… - jelent meg Edwin.

- Ez miért olyan meglepő? – fordultam felé ingerülten. Könnyekkel a szememben már készültem Edwin-t a fának vágni.

- Alice. – szólt közbe Jasper.

Vettem a lapot és kezem leengedtem.

- Szóval? – tettem csípőre a kezem.

- Ugyan már Alice, hisz a vámpírok nem félnek semmitől…

Hirtelen úgy éreztem magam, mindjárt patakot áraszt a könnyeimből. Félelem, düh, szomorúság. Röviden: Végleges lelepleződés.

- Hogyan? – szólaltam meg kikerekedett szemekkel.

- Ugyan Alice, játszod itt az ártatlan tündérbabát, de én tudok rólad mindent…

- Nem is ismer maga engem! – ordítottam. Köztudott, már nem voltam ura az érzéseimnek.

- Dehogy is nem. Jobban ismerlek, mint, ahogy azt hinnéd. – mosolygott. ÁH =/

- Oh ugyan már…- forgattam a szemeim. Próbáltam menteni a menthetetlent, mivel ebben már így is profi vagyok…

- Tudok Simon-ról… Biloxiról… Damon gyűrűjéről és a bosziról, hogy Violet hozta ki onnan a kis bűbájjal… mert ugyebár kamera kikapcsoló varázsigét már nem tudott… - ÚRISTEEEN!

- Maga őrült… - ráncoltam össze a homlokom de közben kitörni készültem.

- Cynthiáról is tudok… - vigyorgott. Oké, most lesz elég.

- NE MERJE ŐT A SZÁJÁRA VENNI, MAGA ROHADÉK! – üvöltöztem és egy fához vágtam.

- Ezt nem kellett volna babuci. – a fenébe a Telekinézéssel.

- Már rég… - meg kellett volna tennem. Mondtam volna, ha Jass nem fog le.

- Alice menjünk! – kapott ölbe Jasper és elvitt mielőtt kinyírtam volna Edwin Harrison-t…

~*~

- Ki kéne pakolni, de ooolyan lusta vagyok – bújtam Jasper-hez – Nincs kedved valamihez?

- Mire gondoltál? – tornyosult felém Jass.

- Nyaff, nem tudom. Még mindig Edwin-en jár az agyam… - néztem oldalra.

- Érzem, hogy félsz. – feküdt le mellém szerelmem.

- Az nem kifejezés. Hétfőtől már nem is járhatunk abba suliba, mert egyből leleplezne. Ez az, amitől nagyon félek. Na meg akkor most itt van ez a Violet - Henry suli díszítéses izé is.

- Ne aggódj ennyit. Főleg mert magadon kívül engem is megőrjítenek az érzéseid.

- Persze csak nem igazán van kedvem arra bemenni, hogy ott áll Edwin egy sörétessel a kezében, mint egy őr.

- Megértelek. – csókolt meg Jass, ami le is nyugtatott.

- Mmm – váltam el tőle hirtelen – Az nem Violet csatja? – mutattam táskára majd felültem, hogy felvegyem.

- De az tényleg az – bólintott Jasper – Kérdés az, hogy került bele a táskába?

- Talán kieshetett a hajából és mivel a táskám nyitva volt éppen beleesett.

- Meglehet. – mosolygott Jass.

Fel akartam venni a csatot, de hirtelen kaptam egy látomást.

- Atyaúristen! – kiáltottam fel és elejtettem a csatot.

- Alice jól vagy? – kérdezte egyből Jasper.

- Igen. Azt hiszem. Attól függetlenül, hogy óriási nagy hibát követtem el, hogy egyedül hagytam Violet-et Henry-vel.

- Fejtsd ki. Mit láttál?

- Jól gondoltam. Henry most akarja megcsókolni Violet-et. De nem akárhogyan ám. Mandragórásan. Ha sietek talán meg tudom állítani… - lihegtem.

Egy csókot nyomtam Jasper-nek és rohantam a suliba. Amikor odaértem azt láttam, hogy Henry éppen készül megcsókolni Violet-et, aki ledermedve áll.

- Na ezt már nem! - mondtam, amikor láttam, hogy Henry a barátnőmhöz hajol... Már csak az kérdés, miért nem lép Violet?

Kezemet kitartottam, hogy a Henry mögötti kép a fejére essen.

- Alice! - halottam meg Edwin hangját. Egyik kezével a számat fogta be a másik kezével pedig hátrahúzott a derekamnál fogva. - Mit keresel itt?

- Az most nem lényeg - fordultam ki a karmai közül. - Az a lényeg, hogy Henry, mit művel a barátnőmmel!

- Azt, amit ilyenkor egy vadász szokott.

Ledermedtem. Most már biztos, hogy oltári nagy hibát követtem el.

- Nem értem - vágtam értetlen fejet.

- Akkor mondjam azt, hogy azt csinálja, mint veled?

Tudtam, hogy megcsókolja!

- Nem, azt nem teheti! - mondtam és elfutottam.

Persze Edwin utánam futott és megszorított, majd a levegőbe emelt. Most komolyan, egy vámpírral akar erőpróbát lerendezni? De mi ez a bűz? Verbéna. Neee! Nem bírom ezt a bűzt! Ááááá!

- Azonnal eresszen el! - kiáltottam rúgkapálva, és az erőmmel kinyitottam az összes ablakot, aminek az lett a következménye, hogy Edwin hirtelen elengedett és elfutottam, az előttem három másodperccel elszaladó Violet után.

Amikor befutottunk az erdőbe és nem látott minket senki begyorsítottam, hogy utolérjem Violet-et és átöleljem. Amikor megtettem ijedtében majdnem meggyújtott. De csak majdnem. Szó nélkül rám nézett és megölelt. Nyugtatás képen a hátát simogattam és helyzethez illően viselkedtem. Nem szagolgattam.

- Violet. Bocsánat. – mondtam halkan. De ekkor a barátnőm sírásba tört ki és én sem bírtam már a könnyeimmel. Ami sok, az sok…