VI. bónusz fejezet ~ Az idősíkok összeolvadása

Sziasztok!

Íme az új bónusz fejezet!

Betekintést nyerünk Henry szemszögébe és a Jack számára írt levél tartalmát is megtudjuk...

Jó olvasást! :)

Puszi: Alice és Violet

Henry szemszöge:

Hétfőn, a harmadik óra előtt éppen elindultam a lépcső felé, de Alice ismételten, majdnem feldöntött. Hirtelen, mint ha a kikandikáló levelemet olvasta volna. Abból nem eszel, baba! Kicsit idegesen, rántottam magamhoz és gyilkos pillantással néztem rá.

- Ezentúl már mindig így fogsz üdvözölni? – morogtam rá.

- Amennyiben Ön is engem – vágta rá szem forgatva.

- Már bocsánat, de te jöttél nekem – akadékoskodtam.

- Ja, de az fel se tűnt, hogy mondjuk én a földet néztem és nem előre? – Ez se hallott a tiszteletről?

- És honnan tudod, hogy én nem a földet néztem? – vigyorogtam. Erre válaszolj, vámpír csajszi.

- Maga… egy… - állt kicsit lábujjhegyre, majd a szemembe nézett, én szintén a szemeibe néztem jó mélyen, majd tekintetem kicsit lentebb, az ajkaira vándorolt. Hm. – SZEMÉTLÁDA! – suttogta.

- Szép és édes ajkak – mosolyogtam rá féloldalasan. Volt alkalmam megízlelni…

- Rohadék… - kevert le nekem egy pofont.

- Áúcs – fogtam meg az arcom. Azért más embertől pofont kapni, mint egy vámpírtól... Egyszóval fájdalmasabb. – Ugye tudod, hogy ezt most nem kellett volna?

A másik meg mi az, hogy egy lány pofozgat engem?

- Tudom – hajtotta le bűnbánóan a fejét. Ez gyors volt… – Nagyobbat kellet volna adnom! – vigyorgott gonoszan, és ismét majdnem felborítva vágtatott le a lépcsőn. Ez hülye!

- Henry? – állt mögém vadászkollégám.

- Edwin? – fordultam hátra.

- Te miért állsz az útban az arcod fogva? – nézett rám érdekesen.

- Ha te azt tudnád…

- Csak nem Elizabeth vágott pofán? – vigyorgott Edwin.

- Nem. A vámpír barátnőd volt – viszonoztam vigyorát.

- Alice még él? – mordult fel. Él, hát! Ezt baromira elcseszted, Edwin Harrison!

- Ja, de úgy is kérdezhetted volna, hogy a fél emelet ne hallja meg…

- Senki sem hallotta… - forgatta a szemét, majd dúlva-fúlva robogott le előttem a lépcsőn.

- Elizabeth tudnál jönni egy percre? – kiáltottam oda neki, amikor leértem a földszintre.

- Nem érek rá, ha nem látnád – vágott vissza. De, ráérsz!

- Fontos lenne! – futottam oda, leszarva a válaszát.

- Én pedig mondtam, hogy nem érek rá.

- Azért odafigyelhetnél az osztályod tanulóira, mert Alice is most pofozott fel az előbb.

- Na persze én meg boszorkány vagyok! – és tudja… és tudja, mivel tud felhúzni!

- Ez nem vicces… - ráncoltam össze a homlokom – Te nem vagy az!

- Biztos vagy te ebben? – húzta tovább az idegeim.

- Igen, mert felismerem őket…!

- Én meg ismerem az embereket és tudom, hogy Alice egy áldott jó lélek, és hogy sose tenne olyat. Ha mégis megtette volna, csak gratulálnék neki – mosolygott – Úgyhogy Henry, most végeztünk a beszélgetéssel! – tette karba a kezeit.

- Nem hiszel nekem, mi? – kérdeztem rá.

- Nem hát! – vágta rá.

- És miért?

Elizabeth nem felelt csak karba tett kézzel várta, hogy húzzam el a csíkot. Nem is kellett kimondania, én elmentem. Akkor majd ÉN odafigyelek Alice-re!!!

 Negyedik óra előtt, amikor beléptem a tanáriba, Elizabeth Miller-rel találtam magam szemben, aki minden bizonnyal azt a levelet tartotta a kezében, amit a boszorka apjának írtam.

- Kedves Jack Hetfield! – kezdte el olvasni. Igen, az van a kezében. – Az Ön lányát már egy ideje megfigyelés alatt tartom, azzal az indokkal, hogy nem ember! Amint a mellékelt kép is bizonyítja, az Ön lánya egy BOSZORKÁNY! Nem hisz nekem? Nézze meg a mellékelt képet. És ha a képnek se hisz, akkor idegesítse fel a lányát és nézze meg, mi történik…! – amint befejezte, a fejét rám szegezte. – Elmebeteg vagy, Holmes! – majd fenyegetően emelte fel a mutatóujját. – Nem megmondtam neked, hogy az én osztályom tagjait hagyd ki a játékaidból?!

- Nem hiszed el, mi? Megmutassam a képet?

- Nagy ügy! Én is tudok photoshoppolni egy képet… Ami meg azt illeti, neked akkor sem hinnék el semmit, ha videód lenne róla… A másik meg az, hogy egy gerinctelen féreg vagy! Semmi aláírás, vagy valami? – lengette meg a levelet. Szépen utána kaptam volna a levélért, de ő elrántotta.

- Add vissza azt a rohadt levelet, te csitri! – torkolltam le.

- Mit mondtál? – vörösödött el a méregtől.

- Jól hallottad – vigyorogtam.

- Dögölj meg! – sziszegett rám és felpofozott. Ez igen, ez tényleg Alice osztályfőnöke…

- Ezt nem kellett volna – gáncsoltam ki, majd a levelet elraktam az egyik könyvembe.

- Rohadék vagy – állt fel, leseperve magát. Én meg szépen lassan végigstíröltem. Nem rossz…

- Igen? – húztam egy kicsit az idegeit. Komolyan, ha nem ismerném, azt mondanám, hogy ez is csak egy rohadt boszorkány. Ez persze lehetetlen, mert megérzem őket!

- Igen. És ha még egyszer ezt csinálod, mindent kitálalok az igazgatónak. Amúgy meg nem értem, mi a fenéért utálsz ennyire.

- Nem én utállak Elizabeth, te gyűlölsz engem.

- Van benne valami… - hm – De akkor is. Volt egy osztályom. Onnan év végén kifogtad magadnak Sharone-t.

- Ő kínálta fel magát…

- Gusztustalan. Holmes, az, hogy meghalt a menyasszonyod, az még nem jogosít fel arra, hogy eljátszd a nagy bájgúnárt és ártatlanokat vádolj! - most lesz elég!

- Őt ne merészeld a szádra venni, te ribanc!

- Ugyan már! Én minek fogadjak szót a parancsodnak, ha te az egyszerű kérésemet, se teljesíted…

- Mert Sophia magány ügy. Violet meg egy átkozott boszorkány, akire halál vár!

- Ez már beteges! – sziszegett és a fejét az ablak felé fordította.

- Azt mondod? – bal karjánál fogva toltam őt a falnak. – Ha egy szót is mersz mondani bárkinek, az én magánéletemmel kapcsolatban, te leszel a következő nő, akit megfektetek…

- Na igen, de az már rendőrségi ügy, Holmes! – akadékoskodott. Semmi félelem?!

- Rendőrség… Szóval már a rendőrséggel fenyegetsz?

- Igen, mert úgy látom, hogy más már nem használ… - erősebben szorítottam meg a karját. - Ez fáj – mondta a fájdalomtól eltorzult hangon.

- Ha egy szót is mersz szólni bárkinek, betömöm a szádat – nem viccelek!

- Azt nem fogom hagyni! – akaratoskodott.

- Tényleg azt hiszed, hogy erősebb vagy nálam?

- Nem hiszem. Tudom.

- Kétlem.

Felé hajoltam, hogy megcsókoljam, de Elizabeth a jobb kezét a szájára rakta, szóval csak a kezét sikerült lesmárolnom. Úgy nézett rám, mint aki menten kinyír a szemével. Hirtelen kurva nagy vihar lett és az ablakokat kibaszta a szél. Elizabeth bal kezét elengedve futottam, hogy bezárjam az ablakokat. Na és szerintetek Elizabeth segített? A lópikuláját. Úgy rohant ki a tanáriból, mint akit puskából lőttek ki. Amikor az utolsó ablakot akartam bezárni, olyan erősen fújt a szél, hogy az ablak szó szerint hátralökött a könyvespolcnak.

- Holmes! – vágtatott be Edwin és Samantha. Samantha bezárta az ablakot, Edwin meg hozzám futott és segített felállni. – Violet? – kérdezett rá egyből halkan.

- Nem. Csak a vihar.

- A vihar küldött padlóra? – vigyorgott.

- A szél. – helyesbítettem.

- Jól vagy Henry? – csatlakozott Samantha is.

- Még élek.

- Mi a jó … történt itt? Tornádó? – nézett körbe hirtelen Edwin. A dörgés elnyomta a válaszom.

- Olyasmi. – mondtam a dörgés után.