21. fejezet ~ Érzések útvesztője

Sziasztok!
Na végre-valahára meg tudtuk hozni az új fejit! =)
Elindul a mentőakció, ami azért nem megy minden nehézség nélkül. Fény derül olyan dolgokra, melyekkel még főhőseink sem voltak eddig tisztában, de azért még sok tényező elhomályosítja a képet. Vajon kitisztul valaha is? Vagy akkor már késő lesz?
Jó olvasást kívánunk! =)

Damon szemszöge:

Szombat reggel épp lementen az alagsorba, hogy kivegyek a hűtőből egy kis vért, amikor összetalálkoztam egy álmos Stefannal.
- Én a helyedben nem mennék fel, haver. Hétágra süt a nap – vigyorodtam el.
- Kurva vicces – vágta rá kómásan. Tudom. – Ami még viccesebb, az az, hogy neked kéne a pincében poshadnod nappalonként.
- Nekem nem árt a napfény, hála egy bizonyos gyűrűnek – lóbáltam meg az ujjaim az orra előtt.
- Ami mellesleg az enyém. És ha elég erős lennék hozzá, akkor olyan mélyre dugnám a seggedbe, hogy lenne min megfulladnod – dühödött be.
- Ejnye, Stef. De morcos vagy... jót tenne neked már egy kis fény, nem igaz? – pimaszkodtam.
- Neked meg egy kis érzés. Megölted azt a lányt, Damon! És a saját óvatlanságod miatt az én gyűrűm lopod el, és ezáltal a nappalaim is. Csak akkor tudok suliba menni, ha borús az idő. Tudod te, hogy ez milyen szar?!
- Éppenséggel nem, de köszönöm a kérdésed. És hálás lennék, ha azt a bizonyos estét többet nem emlegetnéd fel.
- Attól még megtörtént – fújt egyet. – Az a lány attól még halott, a gyűrűd attól még a rendőrségen van, és az a bizonyos másik, veszélyes társaság előbb-utóbb rá fog jönni mindenre! Csak idő kérdése.
- Violet majd elintéz helyettünk mindent – néztem rá fagyosan.
- Ne merj többes számban beszélni! – morgott rám. – Ilyen áron inkább karózzanak meg.
- Ezt vehetem ajánlatnak? – mosolyogtam rá. Komolyan kérdeztem.
- Faszfej – zárta le ennyivel a témát, majd felment a földszintre. Bah...

Reggeli után szétnéztem az erdőben, és sétáltam egyet. Kitaláljátok, kivel futottam össze?
- Szóval elárulnád, miért utálsz ennyire? – kiáltott rám a hátam mögül az édes kis tündér babóci.
- Hát te még élsz? – fordultam meg, egy széles mosoly kíséretében, mire ő különféle káromkodásokkal vegyített szentbeszédben részesített:
- Arra már faszául rájöttem, hogy Violet kell neked, de miért akarsz engem tönkretenni? Elég már nekem az, hogy tudom, hogy akibe ő fülig bele van zúgva, csak le akarja fektetni, hogy a tervét megvalósítsa! Egy barátnő ezt már elmondta volna, de én nem teszem. – nem is teheted. - Basszus, totál elárulom ezzel szegény csajt! Nem is tudod, milyen szarul érzem magam, és azt se tudod, hogy mik lesznek még a következmények. Örökre megutálhat, de ez téged nem is érdekel… - éppenséggel tényleg nem. - De ez még nem elég neked, még meg is akarsz mérgezni vasfűvel, de elmondanád, hogy miért?
 Óh, egek, ha látná most, hogy ez milyen iróniával bír... Hiszen éppen azon vagyok, hogy fedezzem a hátsóját, és elintézzük Henry Holmes-t.- Tudom, hogy királyul megy neked az, hogy elbűvölsz egy-két embert, de muszáj megölnöd? Tartom a szám, a bástya a sarokban van, a királyé a terep, a királynő szinte mindjárt az ágyadban… Mi kell még? – Semmi egyéb, hidd el... - Végképp le akarod szedni a futót a pályáról? Hát azt hiszem sikerült, a sötét bástya, aki fogadjuk a te bábod volt – mondta ingerülten -, beszorította a futót, egy olyan helyre, ahonnan nincs menekvés. Vagy talán ki vagy rám akadva, csak mert megemlítettem azt, hogy „Lehet, hogy profi sakkos vagy, de a profik is tévedhetnek. Te viszont nagyot tévedtél, hogy nem számoltál a parasztokkal.”?! Rájöhetnél már, hogy nem minden mondatomnak van igazság alapja… - és csak fosta tovább a szót... Említettem már, hogy sajnálom Jaspert? Az egy dolog, hogy ilyen kis „minden lében kanál” ez a csajszi, de hogy gyengeelméjű is... Nem én küldtem rád azt a perverz töri tanárt, értsd már meg...
 Közelebb léptem hozzá, és a vállára tettem a kezem. Még mindig teljesen tombolt magában; úgy nézett ki, mint egy véreb.
- Gratulálok ehhez a művészien összeszedett szóáradathoz, tündér babóci – vigyorogtam rá, mire ő elütötte magától a kezem.
- Ne hívj így, baszd meg! És válaszolj! – vicsorgott, de én tovább folytattam.
- És mindazonáltal gratulálok ehhez a profikat megszégyenítő módon analizált álláshoz is. Amúgy meg, ha valami nem tetszik, nyugodtan elriszálhatod a formás kis seggedet. Elvégre... vagy megszoksz, vagy megszöksz, bébi.
 Röviden és tömören: nem én küldtem rá azt az állatot, de örülök, hogy valaki megtette. Mert csodásan félreállította a tábláról, ráadásul beszélni sem tudott 24 óráig, ami már kész jótékonyság.
Könnyezni kezdett, amit további cinkos mosollyal díjaztam.
- Mosolyogj csak... – Azt teszem. - Láthatod, hogy nem vagyok kőből. Légy büszke magadra, hogy összetörtél. Gondolom, te ezt magasról leszarod... – valami olyasmi... - De egyet jobb, ha megjegyzel... Amint lesz arra lehetőségem, hogy kinyírjalak, megteszem!
 Mondom én, hogy ez a szokásos búcsúszövege. De már unom. Nagyon.
- Ugyan már... – pillantottam rajta végig megvetően, úgy, hogy az szinte már égette őt. - Te nem vagy méltó ellenfél számomra. – Közöltem vele eme nyilvánvaló tényt, majd megfordultam, és elindultam az ellenkező irányba. Már rájöttem, hogy sosem leszek érdemes a bizalmára, de ő sem az enyémre, ha már itt tartunk. Ellenfelek vagyunk. Az utamban áll, és Violet-et védi. És aki az utamban áll, azt előbb vagy utóbb, de megölöm. Szemrebbenés nélkül.
Violet szemszöge:

Ezt nem tudom elhinni. Az egész délutánom annak szenteltem, hogy Nagyival megkeressük valamelyik varázskönyvben az igét, erre apuci kitalálta, hogy ma édes hármasban fogunk ebédelni mamánál. Ilyen a világon nincs.
 Hogy könnyítsek valamennyire a dolgon, már kora reggel átmentem, s amíg drága nagymamám a főzéssel bajlódott, én próbáltam a tudtára adni, hogy krízis van!
- Jól van, nyugodj le! – fordult felém, és rögvest megcsapott a rózsaillat. Még azelőtt megnyugodtam, mielőtt eljutott volna a tudatomig, hogy varázsolt.
- Oké, de basszus... – nyilvánultam meg, majd rosszalló nézésére a számra csaptam. – De látod, ez felidegesít! Te még varázsige nélkül is tudsz varázsolni... én meg két hete csak gyertyákat gyújtogatok...
- Én két hét után még mindig a cipőmre öntöttem a vizet, szóval csak légy büszke magadra! Nagyon gyorsan tanulsz, kicsim.
- Nem elég gyorsan.
- Hidd el, felfogom a helyzet súlyosságát. De egy ilyen nehézségű varázsige még veszélyes lenne számodra. – Nem érdekel, én bármi áron megvédem Alice-t!
- És.. öm... – gondolkodtam el. – Mi lenne, ha te csinálnád meg? – vetettem fel az ötletet, éppen egy uborkát szeletelve.
 Erre ő nagyot sóhajtott, és abbahagyta a krumpli hámozását is. Ajaj.
- Lehet, hogy ezért a kijelentésért meg fogsz rám haragudni, de én emberként is büszke vagyok, nemhogy boszorkányként. Nem fogom tartani a hátam a vámpíroknak, és az övékét sem fogom fedezni soha! – Elszörnyedtem a szavaira.
- Azt mondtad, hogy Alice és Jasper megvédenek engem... – könnyezett be a szemem. – Amikor viszont ők, pontosabban Alice veszélyben van, és ráadásul én tudnék is segíteni rajta, ne tegyek semmit?! – akadtam ki. – Ők a barátaim! Még ha te fajilag is állsz hozzá a dolgokhoz... hagynád, hogy az unokád védelme elússzon?
 Bár, a védelemre nem hinném, hogy szükség lenne. Én már... nem félek Damon-tól. Sőt, ma bizonyítani fog nekem. Fedezni fogja Alice-éket.
- Egy nagy francot hagynám – mosolyodott el, majd ellökte a konyharuhát az asztalra. – Megmutatom neked a varázsigét, ha gondolod, gyakorolhatjuk is, amíg megjön apád. És ha adsz valamit attól a nyavalyás Henry Holmes-tól, akkor a nyomkövető varázslatot önként magamra vállalom.
 Felcsillantak a szemeim, és örömmel ugrottam bele a nyakába. Egy pillanatra megijedtem, hogy ilyen keményszívű, de... csak egy pillanatnyi üzemzavar volt. Kétségkívül ő az én megértő nagyikám.
 
Órákig gyakoroltunk, és véleményem szerint a képességeim a semmivel voltak egyenlők. El fogom cseszni ezt a varázslatot. Pedig nem tehetem...
- Ne bánkódj, és ne feledd, hogy egy boszorkányon próbálgatod az erőd szárnyait. Egy idősebb, erősebb és tapasztaltabb boszorkányon. Ami nekem semmi, lehet, hogy a tanárodnak elég sok.
- Ne próbálj vigasztalni. – Egy világ dőlt össze bennem. Nemsokára megérkezett apa is, és megkezdtük a szép nagy családi ebédet. Már olyan régóta gondolkoztam azon, hogy apa elé kéne állnom, és kerek perec megmondani, hogy mi vagyok. De... ennek még nincs itt az ideje.
 A leves után segítettem mamának a második fogás feltálalásában. Megmustározta a húst, majd amikor végzett, a kezembe nyomta a tubust. Éppen a varázsigét mormoltam a fejemben, hogy rögzüljön, és hogy el ne felejtsem, de Mama hirtelen majdnem elejtette a tálcát, így ösztönösen megfogtam a karját. Egy pillanatra elhomályosult tekintettel nézett rám. Ööö...
- Violet, kedvesem... Tettem én mustárt a húsra? – kérdezte, mire válaszul extra nagy szemeket kapott tőlem. Ez most... ezt most én...? Oké, ettől elállt a szavam.
 Széles vigyor gördült az ajkaimra, miközben megadtam neki a feleletem.
- Igen, Mama. Tettél.
Damon szemszöge:

Este nyolc volt, amikor az én kis virágszálam ismét becsöngetett hozzánk. Látványára elismerően füttyentettem neki. Tudniillik egy fekete pulcsiban volt, amihez sötét farmer miniszoknya társult, egy édes kis fekete magas sarkúval.
- Jól van, na! – durcizott be. – Elragadott a hév. Olyan, mintha valami akciófilmben lennénk.
- Az én legnagyobb örömömre – húztam őt magamhoz, és forrón megcsókoltam. – Elhoztad a boszis szakácskönyvet? – mosolyogtam rá.
- Nem, de minden idebent van – mutatott a buksijára. – Indulhatunk?
- Örömömre szolgálna, hölgyem, de pontosan hová is megyünk? – húztam a kis idegeit. Ő lassan lábujjhegyre állt, majd a fülembe súgta a címet, sőt, még incselkedve bele is harapott a cimpámba. Totál megőrjít ez a csaj.
 Felkaptam őt az ölembe, és hála az áldott gyorsaságnak, pár perc alatt kint voltunk a város végénél, egy társasház előtt.
- Ez elég pontos helymeghatározás volt? – mosolygott rám. Vajon mitől ennyire magabiztos? Ilyen jól menne már neki ez a varázslat? Bár ez nekem csak jó, hiszen... ez a varázsige a tervem kulcsmomentuma.
- Tökéletes – viszonoztam a mosolyát egy csöppnyi fáziskéséssel. Kikerestük a kaputelefonon, hogy hányadik emeleten lakik a tanár, majd nem is bajlódtunk a lépcsőzéssel. Egyszerűen felugrottam vele az erkélyre. Az ajtó nyitva volt, így egyszerűen beléptünk a nappaliba. Helyesbítek: Violet belépett, én pedig kis híján hátraestem a hülye mágikus akadály miatt.
- Erről sikerült tökéletesen megfeledkeznünk... – bosszankodtam.
- Jaj, ne... a francba...
- Mindegy, csald ki őt valahogy – mondtam egyszerűen, mire ő felfújta az arcocskáját.
- Persze, bent találja az otthonában egy tanítványát, és biztos az első dolga lesz az erkélyre kijönni...
- Valamit csinálj, mert a fürdőben van... – vontam meg a vállam.
- Micsoda? – fehéredett le. – Mi van ha...? Fúj, én nem akarok csúnyát látni!
Hát, én sem, ha már itt tartunk.
- Na jó... megoldom – felelte hirtelen, majd lekapta magáról a magas sarkút, és a mellé az ajtó mellé állt, amelyik mögül a vízcsobogás hallatszódott. Néhány perc múlva kattant a zár, és kimasírozott a ficsúr egy szál köntösben. Violet pedig fogta magát, és kupán vágta a cipőjével, majd kilökdöste őt az erkélyre. Kapott tőlem egy meglepett tekintetet.
- Mi a franc?! – dörzsölgette a koponyáját Henry, majd hátrafordult, hogy behúzzon egyet a támadójának. Nyilván nem számított rá, hogy az egyik tanítványa az.
 Viol sikkantott egyet, de én gyorsabb voltam, és visszakézből felképeltem a Holmes-t, aki kifeküdt az erkélyen.
- Nem kellett volna ilyen erősen megütnöd! – torkolt le a kis édes.
- Dehogynem. Emlékszel még a hármasra? – vigyorogtam rá. Megforgatta a szemeit, majd felültette a szerencsétlen tanárt, és benyomta a sarokba, hogy a szomszédos házból ne lehessen látni, hogy éppenséggel tök eszméletlen.
- Jó tudni, hogy ilyen belevaló csaj a barátnőm – vigyorogtam elégedetten. Ő elmosolyodott, miközben egy kendőt a csuklójára kötött. Minden bizonnyal a kis tündérbabáét.
- A cél szentesíti az eszközt – felelte. – És jelenleg a legfőbb cél, hogy Alice biztonságban legyen. Még ha Edwin emlékei meg is maradnak, semmilyen bizonyítéka nem lesz. Mert az egyetlent én semmisítem meg – mondta hirtelen, szokatlanul fagyos hangnemben. A magával hozott gyertya hirtelen lángra kapott, ő pedig Holmes arcát közrefogva elkezdte mormolni a varázsigét.
Violet szemszöge:

Amikor végigmondtam az első részét az igézetnek, éreztem, hogy lényemet magukba szippantják a férfi emlékei. A karomon lévő kendő alatt lüktetni kezdett a vérem, erősen. Szemeim lehunyva koncentráltam erősen, hogy megtalálhassam a péntek délutáni kis affér jelenetét, ám ez nem volt ilyen egyszerű. Sok kép, sok érzés átvillant tőle, olyanok is, amikről nem bántam volna, ha nem tudok. Hirtelen azonban elkaptam a pillanatot, amikor Alice megcsókolása után a padot befordítja, és azt rögtön mélyen magamba szívtam. Elszakítottam a lényétől, így az átjött az enyémbe. Azonban amint ez kitörlődött őbelőle, átvillant egy másik képkocka a szemem előtt, de ehhez már hangok is tartoztak.
„ – Őrült vagy! – förmedt rá Henry a földrajztanár kollégájára. – Teljesen a vámpírok megszállottja lettél! Nem kérhetsz ilyet tőlem!
 - De te is hiszel bennük – akaratoskodott Edwin.
 - Igen, ebben igazad van. Az emberek történelmében megbúvó, sötét lények ők, és én hiszek bennük, ez tény, de hogy mersz egy diákra gyanakodni? – dühödött be Holmes.
 - Én tudom az igazat, már csak a bizonyíték kell. És te fogod a kezembe adni. Ugyan már, a tested tele van verbénával, csak annyi a dolgod, hogy megcsókolod Alice Cullen-t.
 - Nem.
 - Miért esik ez ilyen nehezedre? Nem emlékszel még a tavalyi végzős lányra, aki mellesleg azóta is az ágyad melegíti? – Itt a történelemtanár arca kipirult a méregtől. – Az igazgató bizalmasa vagyok, és könnyedén bővíthetem veled a munkanélküliek táborát, ha akarom... – fenyegette meg Henry-t.
 - Szemét! – szisszent fel ő. – Rendben, megteszem... – egyezett bele végül. – De előbb tudnom kell valamit. Miért olyan fontos neked ez, te mocsok?
 Edwin szélesen elmosolyodott. Undorító mimika volt.
 - Mert vámpírvadászként megszabadítom a világot ezektől a korcsoktól!”

Itt elsötétült minden, és kiszakadtam a tanárom fejéből. Könnyek csorogtak végig az arcomon, az orrom vérzett, a karom, amire a kendőt csavartam teljesen bedagadt, valamint mindent beborított a tömény ibolyaillat.
 Pislogtam párat, majd oldalra néztem, de kis híján felsikoltottam. Damon guggolt mellettem, de szemei vörösen izzottak. Látszólag nem akart bántani – mi sem bizonyítja jobban, hogy a száját és az orrát a dzsekijével takarta -, de hatalmas éhség sugárzott belőle.
- Jézusom... – suttogtam magam elé. Riadalmam, és a valóságra való megérkezésem egyszeriben kettévágta az illatot, mire ő mélyet sóhajtott.
- Ne haragudj – mondta. – De ez még nekem is erős volt...
- Se-semmi baj – dadogtam. Pár könnycsepp az ölembe zuhant, és amikor lenéztem a combomra, egyszeriben kitört belőlem a zokogás. Te jó ég... vámpírvadász?! Még a filmekben is szörnyű, nem hogy a valóságban... Bár, két hete még a vámpírokról sem vélekedtem másképp, de most... A vámpír szeretteim veszélybe kerülhetnek... Rohadtul nagy veszélybe!
- Hé, kicsim... jól vagy? – húzott magához kedvesem. Szipogva megráztam a fejem. Ezt nem most fogom rázúdítani...
- Én csak... engem csak... kicsit kimerített a varázslat... – sírtam a mellkasába. Ő megsimította a hátamat, mire felsóhajtva öleltem meg őt szorosabban. Amikor felpillantottam azokba a méregként égető, zöld szemeibe, olyan heves vágy vágott végig a testemen, hogy úgy éreztem, menten megfulladok. Sóvárogva ajkaiért hajoltam, hogy biztonságban érezhessem magam, de ekkor egy idegen, jeges kéz hirtelen megrántotta a bokámat, egy másik pedig a torkomhoz kapott, s fojtogatni kezdett. Henry Holmes immáron éber tekintete szinte villámokat szórt rám.
- Damon! – sikítottam kétségbeesetten. Nem láttam őt megmozdulni, csak azt láttam, hogy Henry feje lendül, egyenesen a betonfal felé. Még épp időben húztam előrébb a köntösénél fogva, különben tuti, hogy szétcsattant volna a feje. Szerencsére viszont ismét eszméletlenné vált.
- Kitudja mennyire fog emlékezni... – nézett rám megrovón Damon. Ezt viszonoztam.
- Hát ettől az ütéstől már nem sokra – feleltem, majd megkértem, hogy segítsen visszatámolyogatni őt az ajtóig. Onnantól átvettem, de nehéz volt a teste, nagyon. A fotelban landolt, én meg kis híján a földre estem, de végül megálltam a lábamon. Heh, többet kéne sportolnom.

Damon hazáig vitt, de otthon már az ajtót használtuk a bejutáshoz. Apa nem volt otthon, hiszen mint minden szombaton, most is Stasy-nél aludt.
- Küldetés teljesítve – jelentette be diadalittasan. Én csak fáradtan biccentettem egyet. Még mindig halálra voltam rémülve, nem csak a támadástól, hanem azoktól is, amiket láttam és hallottam.
- Mégis van egy olyan érzésem, hogy csak most kezdődik el minden – sóhajtottam egy nagyot. Többet kell tanulnom. És figyelnem kell Edwin-re! Meg Alice-ékre, nehogy valami butaságot mondjanak vagy tegyenek... bár okosabbak ők annál. És különben is állati vért isznak, egyáltalán nem tettek semmi olyat, amitől halálra kéne őket ítélni, vagy ilyesmi...!
 Hirtelen belém csapott a felismerés, hogy Damon tulajdonképpen embervért iszik. De biztosan nem gyilkol érte. Ha valamiben, hát ebben hiszek. Igen, időnként egy seggfej mindenkivel, de még így is látok benne emberséget. Másképp nemigen zúgtam volna bele.
- Ne aggodalmaskodj fölöslegesen, a veszély elhárult – lépett mögém. Egyik karjával átölelt, a másikkal a fenekemen simított végig. Ravasz tekintettel sandítottam hátra. Az ő arcán olyan
kedves kifejezés ült, amit eddig még nem láttam. De tetszett. Nagyon.

- Köszönöm, hogy segítettél – kapta meg tőlem cserébe a legszebb mosolyomat. – És azt is, hogy megtetted ezt Alice-ért.
- Nem érte tettem – vágta rá rögvest. Éreztem, hogy elpirulok.
- Szeretlek... – szakadt fel belőlem hirtelen a legőszintébb szó, amit valaha is kimondtam. Először meglepett arcot vágott, majd mosolyogva lépett közelebb, és egy mély, érzéssel teli csókot kaptam. Tarkójánál a hajába bújtak ujjaim, majd amikor elváltunk, szorosan átöleltem őt.
 Ezentúl én gondoskodom mindenről. Mindenről.

20. Fejezet ~ Igazságok

Sziasztok!

Íme az új fejezet Igazságok címen.

Hogy a cím mennyire passzol és mennyire nem, ehhez a fejezethez, azt szerintem ti döntsétek el, mi most nem gátolunk meg ebben titeket. :)

Komikban várjuk a a véleményeteket! :)

Érzelem hullámokra felkészülni!

Ebben a fejezetben egyaránt megjelenik a szomorúság, a düh, a szenvedés, a hazugság, a káröröm, az igazság, az aggodalom, a félelem a haláltól, -valakinek az elvesztésétől-, na és persze nem mellékesen a szerelem...és a velejárói :)

Jó olvasást!

Puszi: Alice és Violet

Ui.: Az első kép után egy 18+ rész következik, persze megpróbáltam ezt kicsit finomítani... Már amennyire egy ilyet lehet... :P (Alice)

Jasper szemszöge:

Már lassan több mint egy órája, hogy elment Alice. Elindultam hát vadászni, remélve megtalálom. Amikor belelendültem volna vadászatomba, megcsörrent a telefonom.

- Alice, kicsim, hol vagy? – szóltam aggódva a telefonba, amikor megláttam a nevét a kijelzőn.

- Jasper, Violet vagyok. – Mi van? - Alice nagyon rosszul van, vasfű került a szervezetébe! Az erdőben vagyunk, nem olyan messze a sulitól... – Tudom, hol lehet, s Violet illata pár pillanat múlva elrepített hozzájuk, és már ott is guggoltam mellette.
- Te meg hogy kerültél ide ilyen gyorsan? – nézett rám csodálkozva, de örült is. Nem így kell kimutatni az örömöt, csajszi.
- Éppen vadásztam. Mellesleg tuti, hogy felsértetted valamivel a bőröd, mert kilométerekre érzik a véred illata – hirtelen elfogott a vadászösztön, hisz ma nem ettem semmit. Violet kis félelemmel ugrott hátra. Hiába akarja elfojtani, én érzem.

- Vér kell neki. Jasper, kérlek, hozz neki valamit! Nyulat, vagy mit tudom én... – Végignéztem rajta, hiszen azt hiszem nem csak nekem fordult meg az a fejemben, hogy talán Violet lehetne az a „mit tudom én”, na de hát még is csak egy boszi, meg stb, majd végül megszólaltam.
- Akkor már mindjárt kettőt. Nekem is szükségem lesz rá. – Úgy látom sikerült figyelmen kívül hagynia az utóbbi mondatom, és elvágtattam haza.

- Jasper - nézett rám Simon. – itt van a két üveg vér, siess, kérlek. – tekintete tele volt kétségbeeséssel, aggódással, de teljes mértékben határozott volt.

- Köszönöm. – feleltem és elrobogtam Alice-hez, aki majdnem megint elájult. - Idd meg, kicsim – súgtam neki, majd feljebb ültettem, hogy meg tudja inni. S én is ittam gyorsan, mielőtt még szegény Violet-et támadom le. – Most pedig mondd el, Violet, hogy mi a franc történt – kértem tőle, de végig az én drágámra koncentráltam.
- Visszamentem a suliba, és pont láttam, hogy a történelem tanár megcsókolja őt... – Mi van? Úgy éreztem menten széttörök valamit. Vagy inkább megölök egy bizonyos Henry Holmes nevezetű bájgúnárt. – A részleteket én sem ismerem, de vasfű volt a szervezetében. És Alice-t a jelek szerint még sosem mérgezte meg verbéna. Most mi lesz? - Könnyei potyogni kezdtek. Le akartam nyugtatni, de ahhoz előbb engem kéne…
- Nem tudom – feleltem. 

Nagyon aggódtam Alice-ért, hisz nem 100%, de még 70% sincs arra, hogy megéri a holnapot. De ezt nem igazán mondanám el a kis boszinak, ha nem haragszik meg érte.

 – Nincs valami varázsigéd ilyen alkalmakra? – reménykedtem, hátha legalább 70%-ra fel tudnánk tenni a mércét.
- Fogalmam sincs – vágta rá rögtön. Még levegőt se vett. – Nem tudok vámpírokat gyógyítani, legalábbis egyelőre még nem... – hát ez szíven szúrt… Majd megtanulja, ha a szerelme kerül bajba, mi? De nem. Ez nem az ő hibája csak…
- Bezzeg azt kemény egy nap alatt megtanultad, hogyan kell minket megkínozni – dünnyögtem ki végül valamit. Vagy annyi se volt. Ő viszont ledöbbent. Mi a jó francot művelek? Ez az egész olyan, mintha Damon-nak tennék szívességet…
- Most miért mondod ezt? Jasper, mi ketten ugyanazon az oldalon állunk.

Elkaptam róla a tekintetem. Basszus, tudom már. Ezt a mondatot akartam elkerülni…
- Nem – feleltem, majd lassan a karjaimba vettem Alice könnyű kis testét. Rá néztem, remélve, hogy a szememből nem olvassa ki a nagy fájdalmat. – Nem ugyanazon az oldalon.
Ahogy ezt kimondtam, szinte hallottam, ahogy Violet-ben egy világ omlik össze és éreztem, ahogy teljesen összezavarodik, és nem tudja, mit tegyen. „Ne bízz meg bennünk. Egy ideig ne.” suttogtam alig hallhatóan. Talán meghallotta. Talán nem. És ha nem az a legjobb, de ki kellett mondanom. Kétszázzal repesztettem haza. Mire hazaértem Alice szintén nem volt eszméleténél.

- Jasper. – jelent meg előttem Simon.

- Én… - nyeltem el a mondatot. – megitattam, de nagyon félek, hogy többet nem ébred fel.

- Nem kell a legrosszabbra gondolni, Jass. – simította meg Alice haját. – Fel fog ébredni, higgy nekem. – mondta és rám nézett.

- Rendben. Kösz. – feleltem, de nem volt benne sok igazság.

Nem arról van szó, hogy nem hinnék neki, csak ez most olyan eset, hogy nem bírok senkinek hinni. Még magamnak se. Ez olyan Hiszem, ha látom! szituáció. Lefektettem őt az ágyra, és mellé húztam egy széket, hogy leüljek.

- Alice. – fogtam meg a kezét. – Kérlek, ne hagyj itt. – töröltem le a könnyeim.

Alice szemszöge:

Reggel, amikor felkeltem, olyan erős maró érzés fogott el, hogy elmondani nem tudom.

- Jasper. – makogtam a nevét.

- Alice?! – csodálkozott. - Hisz te beszélsz. - mosolygott.

- Jesszus, tényleg. Szeretlek. – húztam magamhoz, hogy megcsókoljam, de nem bírtam sokáig. – Jasper, azt hiszem menten ennem kell valamit, különben itt esek össze.

Ami tulajdonképpen lehetetlen, hisz fekszem.

- Rendben. Várni foglak. Vigyázz magadra.

- Meglesz. – ültem fel óvatosan az ágyban.

Elmentem hát vadászni. Úton hazafele megláttam Damon-t, és nem hagytam szó nélkül.

- Szóval elárulnád, végre miért utálsz ennyire? – kiáltottam utána. 

- Hát te még élsz? – fordult meg, egy széles mosoly kíséretében.

- Arra már faszául rájöttem, hogy Violet kell neked, de miért akarsz engem tönkretenni? Elég már nekem az, hogy tudom, hogy akibe ő fülig bele van zúgva, csak le akarja fektetni, hogy a tervét megvalósítsa. Egy barátnő, ezt már elmondta volna, de én nem teszem. Basszus, totál elárulom ezzel szegény csajt. Nem is tudod, milyen szarul érzem magam, és azt se tudod, hogy mik lesznek még a következmények. Örökre megutálhat, de ez téged nem is érdekel… De ez még nem elég neked, még meg is akarsz mérgezni vasfűvel, de elmondanád, hogy miért? – és csak mondtam és mondtam, értetlen fejet vágott, de fojtattam.  Azt hiszi nem jöttem rá, hogy igézte meg a tanárt, hogy igyon vasfüves teát és csókoljon meg?! – Tudom, hogy királyul megy neked az, hogy elbűvölsz egy-két embert, de muszáj megölnöd? Tartom a szám, a bástya a sarokban van, a királyé a terep, a királynő szinte mindjárt az ágyadban… Mi kell még? Végképp le akarod szedni a futót a pályáról? Hát azt hiszem sikerült, a sötét bástya, aki fogadjuk a te bábod volt, - egy kis enyhe célzás - beszorította a futót, egy olyan helyre, ahonnan nincs menekvés. Vagy talán ki vagy rám akadva, csak mert megemlítettem azt, hogy „Lehet, hogy profi sakkos vagy, de a profik is tévedhetnek. Te viszont nagyot tévedtél, hogy nem számoltál a parasztokkal.” Rájöhetnél már, hogy nem minden mondatomnak van igazság alapja… - de ennek igen is van. Érzem, csak nem tudok rájönni, hogy mi. - Főleg mióta veled egyezkedek… - hirtelen megállt a tudományom. Tényleg azt mondtam volna, hogy vele egyezkedek?

Pár pillanatig csak nagyokat pislogott, majd közelebb lépett hozzám, kezét a vállamra tette. Csak azért nem ráztam le magamról rögtön, mert még mindig dúltam-fúltam magamban.
- Gratulálok ehhez a művészien összeszedett szóáradathoz, tündér-babóci - vigyorodott el. Ez a mocskos vigyor felért egy pofonnal. Nyomban el is ütöttem a kezét.

- Ne hívj így, baszd meg! És válaszolj! - vicsorogtam rá ennivalóan. Rám se hederített, csak folytatta tovább. Faszfej.
- És mindazonáltal gratulálok ehhez a profikat megszégyenítő módon analizált álláshoz is. Amúgy meg, ha valami nem tetszik, nyugodtan elriszálhatod a formás kis seggedet. Elvégre... vagy megszoksz, vagy megszöksz, bébi.

Ezek a szavak. Ez a beszédstílus. A hangnem. Nem bírtam tovább. Nem tudtam tovább erősnek mutatkozni, mert pár könnycsepp száguldott végig az arcomon. Amire ő persze csak elégedetten mosolygott.

- Mosolyogj csak. - töröltem le a könnyeim. - Láthatod, hogy nem vagyok kőből. Légy büszke magadra, hogy összetörtél. Gondolom, te ezt magasról leszarod. - nem gondolom, tudom. - De egyet jobb, ha megjegyzel. Amint lesz arra lehetőségem, hogy kinyírjalak, megteszem! - ismét elégedett mosoly kúszott az arcomra, s vártam mit felel. Arca elkomorult, pillantása végigsöpört rajtam.
- Ugyan már... - köpte megvetően. - Te nem vagy méltó ellenfél számomra.
Lenéző pillantása és hangneme égetett. Szép lassan fordult meg, ott hagyva engem. Talán igaza van. De miért mondta? Talán, mert nem ismer? És én miért mondtam, azt, hogy TALÁN igaza van? Tudja, hogy nem tudom megölni, addig, amíg a barátnőm szereti. Istenem. Én vagyok a világ legrosszabb barátnője. Még a vámpírkategóriában is az élen vagyok... Ti mit tennétek a helyemben?

Hazamentem Jasper-hez.

- Minden oké? - kérdezte aggódva.

- Nem. - sütöttem le a szemem, majd szerelmemre pillantottam. - Szörnyű barátnő vagyok. - szemeimben könnycseppek csillogtak, amiket Jasper gyengéden törölt le és megcsókolt.

- Remek barátnő vagy, mindenki ugyan ezt tenné a helyedben, vagy is én biztos. Violet-tel nem tehetünk semmit. Meg van kötve a kezünk. Egyetlen dolog, amit tényleg megtehetünk, az hogy segítünk Damon-nak, hogy  a tervét minél hamarabb beteljesítse és lezárjuk ezt az ügyet.

- Segíteni? - kérdeztem rengetek fájdalommal a szívemben és lehuppantam az ágyra. - A futó, betereli a királynőt a király ágyába. ÁLSZENT FUTÓ! Utálom, ki nem állhatom, köcsög, rohadék, kétszínű... - könnyeztem meg miközben a párnám püföltem. - Hogy képzeli ezt? Miért teszi ezt? Hol van ilyenkor a bástya? Ő miért nem ad értelmes bölcs tanácsot?

Fejem a párnába nyomva kibőgtem magam, miközben Jasper végigsimogatott. Amikor lenyugodtam elkezdtem gondolkozni, hogy még is mit kéne tennem. Meg kéne, azt játszanunk Jass-szel, hogy öribarik lettünk Damon-nal. Ebbe persze Stefan-t is fényesen bele kell avatni. De nem is ezen gondolkoztam igazán, hanem azon, hogy fülig bele vagyok zúgva Jasper-be. De ő még is, mennyire érez irántam mély szeretet?

Aznap este Simon szakított ki merengésemből.

- Gyerekek! Lejönnétek egy percre? Ideje, hogy megmutassunk nektek valamit.

Simon és Elizabeth megmutattak nekünk egy szobát, ami el volt rejtve. Még az nap este be is mentünk Jasper-rel a Relax szobába. Ez volt a neve, hiszen, mindig oda mentek be, ha pihenni akarnak. A falak hangszigeteltek voltak, se ki, se be nem hallatszódott semmi, de ugyan úgy volt áram és térerő is.

Első dolgunk az volt, hogy én átvettem a bikinit, Jasper pedig a fürdőnadrágját. Annyira jól nézett ki így, hogy el se tudom mondani.

Úszkáltunk egy kicsit, majd amikor kiszálltunk, egyszerűen éreztem, hogy valami különleges, remek dolog fog most történni.

- Szeretlek. – döntött is le az ágyra pár másodperc múlva Jasper.

- Én is téged. – feleltem és vágyakozva néztem rá.

Pár másodpercig csak egymást néztük, míg Jasper lassan, szenvedélyesen csókolt meg. Később már nem csak a számat a csókolta, hanem a testem többi részét is. Hirtelen, azt vettem észre, hogy szökik a bikini felsőm, de nem bántam. Óvatosan, finoman simítottam végig Jasper hátát, s enyhe célzást tettem, hogy nyugodtan leveheti a fürdőnadrágját. Levette, s a fenekemnél kicsit megemelt, és levette a bikini alsómat is. Megremegtem. Nem a félelem miatt, hanem a vágy miatt. Majd a testünk eggyé vált. Lassú, gyengéd, még is erőteljes lökéseket mért rám, amik gyorsultak, majd a végére szintén lelassultak. Életem első, és csodás szeretkezése volt.

Jasper szemszöge:

Amikor Alice előttem lépett ki a medencéből, tekintetem akaratom ellenére is formás fenekére csúszott, s éreztem, hogy nem bírok sokáig tétlen maradni. De mi van, ha ő nem akarja? Kiderítem.

- Szeretlek. – döntöttem le az ágyra, amikor végre észhez tértem.

- Én is téged. – felelte Alice és vágyakozva nézett rám.

Pár másodpercig csak néztem és vártam, hogy mit reagál. De csak mosolygott és vágya egyre jobban erősödött. Na és akkor én mit mondjak? Nem is húztam tovább az időt. Lágyan és szerelmesen ajkaira tapadtam, s a szám önálló életre kelt, bejárta szerelmem testének többi részét, s a kezeim megszabadították őt a felesleges ruháktól, na meg magamat is megszabadítottam. Viszont, amikor hirtelen megremegett, nem tudtam mit tegyek, de mivel semmi olyat nem éreztem, és Alice se mondott semmi olyat, amivel arra akarna utalni, hogy ő ezt nem akarja, folytattam. Testének összes létező szabad részét csókokkal leptem el. Amikor elég lentre értem, felsóhajtottam, és a nyelvem játszani kezdett. Alice csodálatos, élvezettel teli hangja a fellegek közé repített. Majd a merev péniszem behelyeztem. Alice szemei felcsillantak. Lassú, gyengéd, még is erőteljes lökéseket mértem rá. Hirtelen meglepődtem, hiszen szerelmem a lábával átfonta a derekam, és addig ficánkolt kicsit alattam amíg mélyebben benne nem voltam. Elmosolyodott, s fojtattam. Alice nyögéseire, - amik ugyanolyan csilingelő hangon szóltak, mint a beszéde – teljesen begerjedtem, és gyorsítottam a tempón, mivel éreztem, hogy ez neki nem rossz, nem is zavartattam magam, a végére lelassítottam, és szerelmemmel együtt értünk a csúcsra. 

Utána még hosszú ideig feküdtünk egymás karjaiban. Csókolgattuk egymás nyakát. Jól éreztem magam, főleg, hogy Alice is. Azt hiszem mi leszünk a sálas gyerekek a suliban, de nem tud érdekelni, örülök, hogy végre Alice-szel is tudok foglalkozni. Akinek meg nem tetszik a sál, ne nézze. :D

19. fejezet ~ Vérvörös pillantás

Sziasztok!
Megérkezett az új fejezet! ^^
Kissé talán fura lesz visszatérni főhőseink életébe, hisz ők még mit sem tudnak a tanáraik szörnyű titkáról.
Vajon mennyire komoly Alice mérgezése? Meg lehet menteni? És ki fogja eltüntetni a bizonyítékot? Hogyan? S ami talán a legfontosabb: ezek után kiben lehet megbízni?
Ezek mind nagyon jó kérdések. Többé-kevésbé választ is kaptok rájuk. ;)
Jó olvasást!

Violet szemszöge:

Még mindig döbbenten meredtem Stefan-re, akinek a karján lassan kezdett begyógyulni a verbéna által okozott seb.
- Mégis hogy került vasfű a teába? – kérdezte, nem éppen jókedvűen. Hát, szerintem én sem lettem volna túl vidám, ha egy mérgezett tea megégette volna karom.
- Csak.. nem adott cukrot az automata, és a földrajztanár adott nekem, de úgy tűnik, hogy nem cukor volt...
- Hát biztosan nem.
- Ez most gondolom, az olyan helyzetek közé tartozik, ahol jogos a kiakadás... – tértem vissza lassan a sokkból.
Stefan bőre begyógyult, majd sóhajtott egy nagyot, s a hajába túrt.
- Végül is... az is megeshet, hogy a gyógyhatása miatt tartja magánál, és a teájába szokta belerakni... csak összekeverte a cukorral.
 Nos, igen. Ez tűnt az egyetlen, logikus magyarázatnak.
- Persze, valószínű – bólintottam, még mindig kicsit ledöbbenve. – Nem kellett volna rögtön a legrosszabbra gondolnom. – Felpillantottam mézszínű szemeibe. Olyan furcsa most, vagy csak én látom így? – Jól vagy?
Néhány másodpercig nem válaszolt, csak kikerülte a tekintetem. És, ha már itt tartunk, akkor vajon miért nem látom őt minden nap a suliban?
- Persze, jól, csak... felhúzott az irodalomtanár.
- Áh, így már mindent értek! – lelkesedtem fel. – Én azt csak a horrorfilmből kilépett, vén banyának hívom – kuncogtam fel, ám az ifjabbik Salvatore nem igazán találta humorosnak a kijelentésem, valamint ismét félrenézett. – Na, jó... – nyögtem ki zavartan. – Köszönöm az életmentést, és bocsánat a karod miatt. További szép délutánt, Stefan! – Rámosolyogtam, majd kikerültem őt, és végre elindultam az áhított terem felé.
- Violet! – szólt utánam hirtelen. Döbbenten fordultam meg. Szokatlanul feldúltan pillantott rám, majd végül elkapta a tekintetét. Még vártam pár másodpercet, hogy hátha mond valamit, de kisvártatva megfordult, és elindult a tanári felé. Értetlenül néztem utána, de végül legyőztem a meglepődöttséget, majd bementem a terembe azzal a cukortalan, verbénás teával.
- Talán Alaszkából importálta, Ms. Hetfield? – kérdezte a tanár úr vigyorogva.
- Öm, adódott egy kis... komplikáció – zártam le ennyivel, majd letettem az asztalára a poharat, s leültem a helyemre. Valószínűleg az osztály nagy része most azt hiszi, hogy a felelés alól akartam meglógni. Pedig most még az is kecsegtetőbben hangzana nekem, mint az átéltek...
 Érdeklődve figyeltem Mr. Holmes-t, amikor belekortyolt a teába. Elismerően hümmögött egyet, majd rám mosolygott.
- Erre megérte várni. Finom édes. – Úgy éreztem, menten kiesek a padból, ezen szavak hallatára.
- Örülök – erőltettem mosolyt az arcomra. Pedig basszus, belül tajtékoztam...
- Majdnem olyan édes, mint te – szélesedett ki a mosolya. Elkaptam a tekintetem róla, és a füzetem kezdtem bámulni, de jól éreztem, hogy lángba borult az arcom...
Damon szemszöge:

A negyedik órám pont lyukas volt, de nem unatkoztam, ugyanis a kis barbibaba Caroline pont akkor riszálta ki magát az osztályteremből. Remek, ma is tudom folytatni a sakkjátszmát.
Nekilöktem egy oszlopnak, szemeim pedig tűzvörössé váltak. Elbűvöltem, és azt az utasítást adtam neki, hogy adja át Jasper-nek ezt az üzenetet: „A fehér huszárt sikerült eltávolítani a tábláról. A következő, amit leszed a tábláról pedig, a bástya lesz, amit a saját futója szorít sarokba.” Ezenkívül arra utasítottam, hogy először ezt Alice-nek adja át, aztán felejtsen el mindent. Úgy bizony, ezt a Jasper-nek címzett üzenetet a tündér babócinak kell megkapnia. Csak így fogja gyönyörűen sarokba szorítani a bástyát.

A tervem nagyszerűen be is vált, hiszen délután a parkban pont elcsíptem, ahogy Rosemarie Hathaway elbúcsúzik Alice-től.
- Ez volt a nagy terved? – léptem elé, mikor a néni már elhúzott. – Kipakolsz mindent a Nagyinak?
- Örülj, hogy a futó sarokba szorította a bástyát, és a királynő védetlen maradt – nyekeregte, sírástól eltorzult hangon. Én csak vigyorogtam. - Azt hitted, nem jöttem rá mindenre? Azt hitted, nem fejtettem meg a kis játékodat? Hogy melyik bábu kit jelöl? Összeállt a kép. Már az, hogy „akit a saját királya fog leütni” vajon ki az, az elmebeteg király? Hát persze, hogy Damon Salvatore. A királynő, meg persze, az, akit én, mint futó, Jasper, mint ló és bástya, mint Rosemarie véd, vagyis Violet.
 Milyen megható. Rég játszottam már olyannal, aki értette is, hogy mi folyik a táblán.
- Hát jó kis játék volt, mi? – vigyorogtam önelégülten.
- Még nincs vége! – ó, dehogyisnem. Már senki nem tud lépni semmit, csak hagyni kell, hogy a szél hajtsa a vizet... az én malmomra, megjegyezném. – A futó még pályán van.
- És ott is marad. Szükségem van rá – vágtam rá nyomban.
- Nem fog engedelmeskedni! – feleselt vissza.
- Azt te csak hiszed!
- Nem hiszem! Tudom! – bah...
- Ja, persze. A játéknak vége.
- Nincs. – Már megint az idegeimen táncol ez a nikkelbolha... komolyan, őszintén elkezdtem sajnálni Jaspert.
- Lehet, hogy profi sakkos vagy, de a profik is tévedhetnek. Te viszont nagyot tévedtél, hogy nem számoltál a parasztokkal…
- Mi van? – értetlenkedtem. Ez hülye...
- Ez a futó csapdája, és csak nem lesz olyan hülye, hogy beszámoljon róla az áldozatnak.
 Szóval ellentámadáson töröd a kicsi fejed. Rendben, csak izgalmasabb lesz. A végén úgyis csak egy győztes lesz: én.
- Csakhogy a futónak inkább magára kéne vigyázni, mert támadja őt oldalról az ellenfél két ártatlannak tűnő bástyája, és az egyik mély sebet üthet a belé, míg a másik csak a markába röhög, hogy bevált a terve. – Bizony-bizony...
 Persze a szokásos módon köszönt el tőlem: megfenyegetett. Oh, ha annyi dollárom lenne, ahányszor ezeket az üres szavakat hallom tőle...

Violet szemszöge:

Iskola után szokás szerint a Nagyihoz mentem „tanulni”. Éppen telefonált valakivel, de mire beléptem az ajtón, már le is tette.
- Szia Mama! – köszöntem neki mosolyogva. Bár, nem a legőszintébb mimikám volt...
- Szervusz kicsim! – ölelt meg.
- Ne haragudj... – suttogtam a hajába, hiszen tudtam, hogy megérezte rajtam Damon... öm... tegnapi közelségét...
- Miért? – hajolt el tőlem megdöbbenve. Szerintem én jobban kiakadtam. Nem látta...?
- Én... – hebegtem. – Nem igazán van elég erőm távol tartani magamtól az idősebbik Salvatore-t.
- Amíg nem bánt téged, addig szerintem ez nem is gond.
- De azt mondtad, hogy Jasper-ék tőle védenek meg... – roskadtam le a fotelba. – Mit láttál még? – kérdeztem talán kissé gyanakodva.
- Gondolod, hogy nem mondanám el, ha láttam volna valamit, ami veszélybe sodor téged?! – háborodott fel igazi nagyi módra.
 Felsóhajtottam.
- Biztos elmondanád – mosolyogtam rá. – Azt hiszem, ez még a jövő zenéje lesz...
- Mindenesetre...
- Legyek óvatos... – biggyesztettem le az alsóajkam. Mama jókedvűen felkacagott.
- Nyilván nem én vagyok az első, aki ezt mondja neked – mosolygott.
- És szerintem nem is az utolsó – viszonoztam a gesztusát. – Öm... – komorodtam el. – Lehet, hogy vészmadár vagyok, de történt ma valami, amit nem nagyon tudok hová tenni...
- Mesélj csak.
 Meséltem. Edwin Harrison-tól kezdve, morcos Stefan bácsin keresztül a végül édessé „vált” teáig mindent.
- Lehet, hogy gyógyfűként hordja magánál, és összekeverte a cukorral.
- De a tea édes volt. Én ezt nem értem... – haraptam az ajkamba. Őszintén szólva, féltem. Mi van, ha...?
- Tudod, Edwin Harrison-nal egy egyetemre jártunk, és ő mindig is megszállottan kutatott a vámpírok után. Nem akarom az ördögöt a falra festeni, hiszen lehet, hogy ez csak véletlen, de nagy botorság lenne figyelmen kívül hagyni ezt az eseményt...
 Félelem és aggódás borzongatta meg a gerincem ezekre a mondatokra.
- Akkor én visszamegyek a suliba, úgysincs ott most senki. Körbe tudok nézni, és az automatát is leellenőrizhetném...
- Jól van – mosolygott rám. – De most tanuljunk. 4-től találkozóm lesz.
- Óh, és kivel? – vigyorodtam el.
Pár pillanatra habozott.
- Egy barátommal.

~*~

Fél 5 felé már a suliban voltam, és vettem magamnak az automatából egy pohár teát. Rendkívül édes volt, de a biztonság kedvéért vettem egy forró csokit is, hogy tovább ellenőrizzem a cukor-kérdést. Abban is volt.
Felsétáltam az első emeletre, s elkezdtem nézegetni a tablókat, amíg iszogattam. Hirtelen meghallottam a tanári felől Mr. Holmes hangját, így felszaladtam a másodikra. Ott új ötletem támadt, így bementem a dohányzóba. Elvégre... miért akart volna Edwin tanár úr pont Henry teájába vasfüvet rakni? Talán ő is hord magával? Meg kellett tudnom.
Átkutattam a szekrényeket, de semmi. Kiléptem a füstös helyiségből, s éppen leszáguldottam volna hevesen a lépcsőről, amikor hirtelen észrevettem Alice-t a padon ülni. Eddig oké, de vele szemben ült a töri tanár is.
- Tudnék esetleg segíteni? – kérdezte a férfi.
- Nem. Köszönöm – fordította el a fejét barátnőm. Meghökkentem, hiszen mégis, mi a francot keres itt ilyenkor Alice? De ez most mind mellékes volt. Arra koncentráltam, amit a tanárral beszélt.

Puff.

Becsapódott a dohányzó ajtaja, s én ijedten kaptam oda a tekintetem, de nem volt ott senki, csupán a szél volt. Mire visszanéztem, Holmes már éppen Alice-t csókolta.
Hatalmasra kerekedtek a szemeim, teljesen leblokkoltam. A nagy döbbenetben még valamilyen csoda folytán Edwint is kiszúrtam a folyosó végén. Ám amikor Alice felpattant, ismét nekik szenteltem a figyelmem.
- Alice, várj, még nem fejeztem be! – lépett felé a tanár, de ő hirtelen egy kézmozdulattal befordította a lépcső elé a padot. Ő is, a tanár is, és én is kiakadtunk erre, de ami még elképesztőbb volt, hogy Harrison elégedetten elmosolyodott. Úristen.
Barátnőm levágtatott a lépcsőn, de amikor Henry utána vetette volna magát, nekem felcsillant a szemem, s a padot elborították a lángok. A férfi ijedten ugrott hátra.
 Király. És én hogy fogok lejutni?
- Edwin! – kiáltott hátra. – Szaladj a poroltóért, mielőtt tovább terjedne! Megyek én is, segítek! – Majd amint elszaladt, én már rohantam is le a lépcső másik oldalán. Keresztülvágtatattam az erdőn; belsőmben sok ezer kérdés akart szétcincálni. Nem is néztem az orrom elé, csak rohantam, így amikor megbotlottam valamiben, hatalmasat zakóztam az őszi avarba.
- Áú... – nyöszörögtem. Egy gally gyönyörűen felhasította a kezemet. Felszisszenve néztem hátra, hogy mégis mi a franctól eshettem ekkorát. Nos, a válasz: Alice Cullentől.
- Úristen! – pattantam fel. – Alice, Alice! – rohantam oda hozzá, majd vadul rázogatni kezdtem. Eszméletlen volt. – Alice, ne csináld ezt velem, ébredj fel! – Könnyeim ráhullottak arcára. Lassan felnyitotta sötét szemeit, mire én rögtön a nyakába ugrottam. – Jaj, de örülök, hogy magadhoz tértél! Mi történt? Jól vagy?
 Megrázta a fejét. Íriszei teleszaladtak könnyekkel, amik a szeme sarkából csordultak le.
- Vas.. vasfű... – nyöszörögte. Úristen.
Mintha csak egy vödör jeges vízzel öntöttek volna le, úgy öntött el a felismerés: Henry teájába verbéna került délután, és mivel most – ismeretlen okokból – megcsókolta Alice-t... te jóságos ég!
- Én... láttam, hogy mi történt – mondtam, teljesen pánikba esve. – De nem értem. Miért csókolóztatok, és...?
- Levegő... – nyöszörögte, majd a torkához kapott. – Violet... gyűlölöm... vér... – motyogta összefüggéstelenül.
- Tessék? – estem kétségbe. – Alice, mi a baj? Mit csináljak, hogy jobb legyen?
Azonban már nem bírt több szót kinyögni, csak a kezembe nyomta a telefonját. Ajkai egy nevet formáltak: Jasper.
Nem teketóriáztam, rögtön felhívtam az áhított személyt.
- Alice, kicsim, hol vagy? – szólt aggódva a telefonba.
- Jasper, Violet vagyok. Alice nagyon rosszul van, vasfű került a szervezetébe! Az erdőben vagyunk, nem olyan messze a sulitól... - gyere azonnal! De ezt már nem tudtam elmondani, mert rám csapta a telefont. Pár pillanat múlva egy erős széllökést éreztem, és már ott is guggolt mellettem a szöszi.
- Te meg hogy kerültél ide ilyen gyorsan? – akadtam ki, pedig nagyon örültem annak, hogy itt van.
- Éppen vadásztam. Mellesleg tuti, hogy felsértetted valamivel a bőröd, mert kilométerekre érzik a véred illata – villant rám vadásztekintete. Ösztönösen hátraléptem.
- Vér kell neki. Jasper, kérlek, hozz neki valamit! Nyulat, vagy mit tudom én... – Végigsöpört rajtam a pillantása, majd végül megszólalt.
- Akkor már mindjárt kettőt. Nekem is szükségem lesz rá. – Sikerült figyelmen kívül hagynom az utóbbi mondatát, és amikor elment, ismét rögtön barátnőmmel foglalkoztam. Majdnem elájult újból, de szerencsére Jasper időben visszaért. Még ebben a kétségbeesett helyzetben is volt rám annyi tekintettel, hogy két műanyagflakonban hozta a vért. Ezért később még hálás leszek.
- Idd meg, kicsim – súgta neki, majd feljebb ültette, hogy a vörös nedű eltűnhessen az ajkai között. Kavarogni kezdett a gyomrom a vér szagától. – Most pedig mondd el, Violet, hogy mi a franc történt – kérte tőlem, de közben végig a szerelmére koncentrált.
- Visszamentem a suliba, és pont láttam, hogy a történelem tanár megcsókolja őt... – Amikor ezt kimondtam, rém dühös kifejezés ült ki az arcára. – A részleteket én sem ismerem, de vasfű volt a szervezetében. És Alice-t a jelek szerint még sosem mérgezte meg verbéna. Most mi lesz?
 Annyira aggódom, istenem! A könnyeim úgy potyogtak, mintha csak egy csapot nyitott volna meg valaki a szemeim mögött.
- Nem tudom – felelte. Arcán egy izom se rezdült, de azt hiszem, én pontosan tudtam, mi játszódott le most benne. Ő is nagyon aggódott Alice-ért. – Nincs valami varázsigéd ilyen alkalmakra?
- Fogalmam sincs – vágtam rá rögtön. – Nem tudok vámpírokat gyógyítani, legalábbis egyelőre még nem...
- Bezzeg azt kemény egy nap alatt megtanultad, hogyan kell minket megkínozni – dünnyögte Jasper. Őszintén ledöbbentem.
- Most miért mondod ezt? Jasper, mi ketten ugyanazon az oldalon állunk.
Elkapta rólam a tekintetét. Pont úgy tett, mint délelőtt Stefan.
- Nem – felelte, majd lassan a karjaiba vette Alice könnyű testét. Rám nézett. Fájdalomszerűség motoszkált az íriszei mögött. – Nem ugyanazon az oldalon – mondta keményen. – Ne bízz meg bennünk. Egy ideig ne – susogta, majd fogta magát, és kedvesével a karjaiban elsuhant, a vámpírgyorsaságnak köszönhetően. Ott hagyott engem az erdőben, az aggódás és a kétségbeesés martalékának.
Damon szemszöge:

Péntek este. Whisky. Ehhez általában még hozzá szokott jönni pár egyetemista lány, és sok-sokmennyiségű vér. A mai este azonban koplalnom kell, ráadásul a szexi csajok helyett csak egy morcos kis öcsi jutott nekem. Szívás.
- Neked nem a pincében kéne lenned? – „üdvözöltem” fivéremet, amikor meghallottam odalentről feljönni.
- Besötétedett, hála az égnek – felelte unottan. Félmeztelenül masírozott végig a szobán, pólóját keresve. – Te hogyhogy nem a kedvenc kis ibolyánkat boldogítod? – kérdezte a szemeit forgatva.
- Csak nem féltékeny vagy? – vigyorogtam rá.
- Csak rohadt dühös, de ezt te is tudod.
- Tudom – vágtam rá nyomban, kurvára önelégülten. Csengettek, így vége szakadt meghitt csevejünknek, ugyanis ő nyitott ajtót. Még mindig póló nélkül. És oh, az emlegetett boszim jött látogatóba. Színét se láttam egész nap.
- Stefan, bejöhetek? – szipogta. Hékás. Sírt? Az lehetetlen, ma nem tettem semmit.
- Persze... – felelte meglepetten öcsikém. Letettem az italom, és felálltam. Violet berobogott, kisírt szemekkel.
- Mi a baj? – kérdeztem.
- Kérlek, segíts – suttogta halkan, de könnyei már gyöngyökként kezdtek el végiggurulni az arcán. Megfogtam a kezét, és magamhoz öleltem kis testét, nyugtatgató szavakat suttogva.
- Mi történt? – kérdeztem meg még egyszer, határozottabban. Álla alá nyúltam, hogy biztosítsam a szemkontaktust. Gyönyörű szemei vannak, mondtam már?
- Nagyon bonyolult, majd útközben elmesélem...
- Útközben? – Mi van?
- Alice veszélybe került, ráadásul miattam, mert elhitettem magammal egy kurva fontos dologról, hogy csak a véletlen műve... – Mellkasomba fúrta a fejét, s vállai rázkódni kezdtek. Egy szót sem értek.
- Várj, csak nem a teáról van szó? – nyilvánult meg Stefan. Okééé... most már tényleg tudni akarom, milyen buliból hagytak ki.
 Violet bólintott.
- De igen.
- Felvilágosítanál, cica? – kértem meg nagyon szépen a kis játékszeremet.
- Az a nyavalyás Henry Holmes tehet róla. Teát kért az óra elején, én lementem, megvettem neki. Edwin meg vasfüvet szórt bele, de el akarta velem hitetni, hogy az cukor, merthogy az automata állítólag nem ad. Aztán Stefan karjára ráfröccsent a tea, és rájöttünk, hogy verbénát szórt bele a köcsög. De meggyőztem magam, hogy biztos összekeverte a cukorral, és végül odaadtam a tanárnak, aki viszont édesnek találta azt! Aztán Mama elmondta, hogy az a hülye földrajz tanár már a kampuszon is nagyon érdeklődött a vámpírok után, ezért visszamentem a suliba kutakodni, de... – itt elcsuklott a hangja. – Az a szemét Henry lesmárolta Alice-t, akinek belekerült a szervezetébe a vasfű, és jelenleg eszméletlen... Ráadásul le is leplezte magát, mert mindkét tanár szeme láttára használta az erejét... Damon, ki kell törölnöd az emlékezetükből!
 Ööö... világos, azt hiszem. Fedezzem a tündérbabát. Inkább egy gyökérkezelés.
- Miért? Emlékeztetnélek rá, hogy ki akart nyírni.
- Damon! – nézett rám extra kétségbeesett tekintettel. – Kérlek! Nem tudhatják meg...
- Igaza van – pofázott közbe Stefan. Ki kérdezett, baszd meg? Inkább öltözz fel...
- Kicsim... – fogtam közre Violet arcát. Én, a hősszerelmes. Heh. – Ha verbénával van tele, nem tudok mit csinálni. Még ha ki is ürült már a szervezetéből, nagy a valószínűsége, hogy a parfümjében, a ruhájában, vagy mit tudom én mijében még viseli. Akkor pedig magamat is leleplezném.
 Mondatomra hevesebben kezdte el kapkodni a levegőt.
- Akkor most mi lesz?! – sírta el magát újból. Hát, mi tagadás, ez az Edwin-Henry duó nyakig beledobott minket a szarba. Ha kihullik a tündérbaba, akkor... az nekem is gázos. Fene egye meg.
 De nem baj... mert ez a szituáció ezüst tálcán kínál most nekem egy lehetőséget.
- Tudod, régebben randiztam egy boszorkánnyal... – tettem úgy, mint akinek ez mind most jutott az eszébe. – Egyszer mutatott nekem egy varázslatot. Ki tudsz törölni egy személy emlékeiből egy másik személyt. De kell hozzá egy tárgy Alice-től, mindazonáltal meg kell hozzá találni Holmes-t, na meg a varázsige se jönne rosszul... – tűnődtem el. Az eddig könnyes szemekben tettvágy csillant.
- Henry-t egy szimpla nyomkövető varázslattal meg lehet találni... Alice-től is szerezhetek bármit, de a varázsige...
- Csak finoman érdeklődj e felől a nagyidnál. Biztos vagyok benne, hogy tud segíteni. – Naná, hogy tud. Ő volt anno a boszi, akivel randiztam... hosszú történet.
- De ez akkor is beletelik egy napba... mi van, ha túl késő lesz?! – pánikolt be már megint. Hajh...
- Akkor kinyírom Holmes-t. Úgyis hármasra feleltetett – mosolyodtam el. – És ne aggódj, majd veled megyek holnap este – öleltem át a derekát. – Megvédem a csinos kis feneked... – simítottam kicsit lejjebb. Ő persze édesen elpirult, és igazi kiscicaként bújt hozzám.
- Én pedig Alice-ét – motyogta.
- Helyes. Jasper-nek még szüksége lesz rá – kuncogtam el magam, és ezzel őt is sikerült megnyugtatnom. Erre a gondolatra fura bizsergés öntötte el a mellkasom. Hm, biztos.
- Köszönöm... – mosolygott fel rám csodaszépen, mire én loptam tőle egy finom csókot. Stefan megvetően fújt egyet a háttérben.
- Hazakísérlek – jelentettem ki, majd kezeim le nem véve róla, perdítettem magam mellé, bőrdzsekimet pedig felkaptam a fotelből. – Te pedig keress már egy pólót, Stef – szóltam rá öcsikémre, majd elindultam a kis virágszálammal az éjszakába.

I. bónusz fejezet ~ Álarcok mögött

Sziasztok!

Íme az első bónusz fejezetünk. :)
Ahhoz, hogy a legutóbbi fejit megértsétek, be kell tekintenetek a színfalak mögé, ahol a szereplők leveszik az álarcaikat...
Következzen tehát Edwin Harrison és Henry Holmes barátságos élete. :D
Jó olvasást!

Mesélő szemszöge:

Edwin Harrison földrajz tanár úr elhatározta, hogy leleplezi Alice Cullen-t. Persze a terv, amit kitalált, abban nem ő a főszereplő, hanem valaki más.

- Henry, tudnál jönni egy percre? – szólt a tanári előtt Edwin.

- Persze – felelte a női csokorból kibontakozó Henry Holmes, a történelemtanár. – Sziasztok, csajok! – kacsintott egyet a szokásos módján, majd amikor Edwin-hez ért, megszólalt. – Na, itt vagyok.

- Megint a lányok körül legyeskedsz? Sose tanulsz az esetből, Henry?

- Ugyan már, Edwin! Ez egy szabad ország. És most nézd meg őket… Végzősök. Már nem sokáig látjuk őket. És amúgy is… Ők jöttek ide hozzám.

- Hm, végzősök mi? – forgatta a szemét. - Mindegy. Nem ezt akartam mondani. – Edwin a szemüvegét feltette kopaszodó fejére, majd betessékelte Henry-t az üres tanáriba.

- Kitalálom. Salvatore-ék? – ült le Henry karba tett kézzel.

- Nem. De vámpír-ügy. Van két újszülött vámpír az iskolában. Jasper Hale és a kis tündérbaba, Alice Cullen. Le is tudjuk buktatni őket. Igazából csak Alice-ben vagyok biztos, hisz ő már vagy kétszer majdnem elgázolt, és így megéreztem, mi is ő. A tested tele van verbénával. Egy kis csókkal meg is tudod őt mérgezni…

- Őrült vagy! – förmedt rá Henry a földrajztanár kollégájára. – Teljesen a vámpírok megszállottja lettél! Nem kérhetsz ilyet tőlem!
 - De te is hiszel bennük – akaratoskodott Edwin.
 - Igen, ebben igazad van. Az emberek történelmében megbúvó, sötét lények ők, és én hiszek bennük, ez tény, de hogy mersz egy diákra gyanakodni? – dühödött be Holmes.
 - Én tudom az igazat, már csak a bizonyíték kell. És te fogod a kezembe adni. Ugyan már, a tested tele van verbénával, csak annyi a dolgod, hogy megcsókolod Alice Cullen-t.
 - Nem.
 - Miért esik ez ilyen nehezedre? Nem emlékszel még a tavalyi végzős lányra, aki mellesleg azóta is az ágyad melegíti? – Itt a történelemtanár arca kipirult a méregtől. – Az igazgató bizalmasa vagyok, és könnyedén bővíthetem veled a munkanélküliek táborát, ha akarom... – fenyegette meg Henry-t. 
 - Szemét! – szisszent fel ő. – Rendben, megteszem... – egyezett bele végül. – De előbb tudnom kell valamit. Miért olyan fontos neked ez, te mocsok?
 Edwin szélesen elmosolyodott.

- Mert vámpírvadászként megszabadítom a világot ezektől a korcsoktól! De azt hiszem, ezt már meséltem neked, vadászkollegám.

- Ne hívj így!

- De te is vadász vagy!

- Igen. Én is vadász vagyok, de nem vagyok ilyen elvetemült, mint te! Nem gyanakszom diákokra. Bár, mi tagadás, lehetne rá okom. Violet Hetfield kisasszony igen fura. Van egy olyan érzésem, hogy ő se ember...

- Mióta is vagy vadász, drága Henry?

- Mivel én nem voltam olyan őrült, hogy az egyetemen is a boszorkányok után kutassak, csak három éve. És eddig olyan jó titokban van, hogy szeretném, ha az is maradna. Értetted? – lett kicsit pipa Henry. – Eddig csak te, a családom és a barátnőm tudja. Szeretném, ha így is maradna. Rendben?

- Jól van, de te csak ne fenyegess. Emlékezz a barátnődre…

- Ezt miért csinálod, Edwin? Mindjárt szakítok vele, csak ne tudnál zsarolni.

- Ez nem zsarolás. Csak egy olyan szívesség kérés, amire 100% igen lehetőség van.

- Igen. Az ilyet hívják zsarolásnak… - forgatta a szemét Henry.

- Hát nem fura az élet? – vigyorodott el ismét Edwin.

- Miért is?

- Hogy az új kiszemeltjeid is Elizabeth osztályában vannak, annyi különbséggel, hogy most ő viszi őket végig.

- Kiszemeltjeim? Már megint miről dumálsz?

- A boszorkány-kiszemelted és a vámpír-kiszemelted.

- Ja. Tényleg fura.

- El ne felejts ma is leküldeni valakit teáért, hogy bele tudjam tenni a teádba a verbénát.

- El sem hiszem, hogy tényleg hétfő óta verbénát itatsz velem. Ráadásul titokban. De ha már ennyire eltökélt vagy... Elég lesz ennyi verbéna Alice-nek?

- Újszülött. Talán sok is lesz, és meghal. Ami még jobb. Nem lenne vele több baj.

- Hát ez szép.

- Tudom.

- Mondták már, hogy könyörtelen vagy?

- Ezek az állatnak se nevezhető teremtmények nem érdemelnek kíméletet. Amúgy meg, ne aggódj, drága Henry. Ha Alice nem vámpír, amire még 1% esélyt sem adok, akkor úgysem lesz semmi baja, csak kap egy kis csókot az iskola legszexibb tanárbájától akibe szinte az egész iskola bele van zúgva.

- Van benne valami.

- Ugyan már, Henry. Tudom, hogy te is akarod.

- Ez még nem mentség arra, amit tenni fogok…

- Nem lesz itt senki. És ez már nem is az első, de még második eset se lesz.

- Elég. Ugye nem akarod most felsorolni az összes tettem?

- Az bele telne pár órába.

- Kösz az együttérzést.

- Szívesen. Amúgy meg az is, hogy valamilyen szinten vágyódsz Alice Cullen után, az is csak a híres vámpírbájának köszönhető.

A csengő megszólalt, Henry pedig összeszedte a cuccát, és bement órára. Ami nem mellékesen a 9.a osztállyal volt. Edwin pedig lement a földszintre és várta azt, akit leküld a tanár.