17. Fejezet ~ Sebezhetőség

Sziasztok!

Íme az új fejezet! 


Hát nem egyértelmű?! Mindenki sebezhető... Főleg a szívén keresztül...
Ezt pedig Natalja is remekül tudja és előszeretettel használja ki mások sebezhetőségét, főleg, ha ebből még erőt is merít... 

Jó olvasást! :) 

Ui.: Az előző fejezetekből kimaradt egy kép, Natalja ruhájáról. Na most ebbe a fejezetbe beleszerkesztettük. A hátteret ne vegyétek figyelembe :"D

Alice szemszöge:

A táncesten, amikor megláttam Natalját és James-t… Elöntött a félelem. Szemeimmel megkerestem Violet-et, aki ekkor pont Jasper-rel táncolt. Megnyugodtam, hogy jól vannak, és Damon mellett még úgy éreztem én is biztonságban vagyok…

 Viszont, amikor átpördített Edwin Harrison karjaiba, gyökeresen megváltozott a véleményem…

- Ööö – nyögtem ki ennyit hirtelen, majd összekapartam magam – Jó estét! – kúszott valami vigyor szerűség az arcomra, ami mögé a sikításomat rejtettem.

Kezeim felpakoltam a vállaira. Jézusom. Tényleg mindjárt sikítok. Vagy röhögök. Vagy sírok. Vagy sikítva, sírva röhögök!

- Neked is, Alice – felelte. Arca rezzenéstelen volt.

Majd talán valami halvány mosoly kúszott az arcára, megfogta a derekam és felvettük a ritmust.

- Hogy telik az estélye? – indítottam el mosolyogva ezt a nagyon tartalmasnak és elég érdekesnek induló párbeszédet. Ez most irónia volt emberek.
- Eddig jól telt - hümmögte. Mekkora egy barom állat!
- Maga szemét... – sziszegtem is egyből. 

Ő meg tök értetlenül nézett rám, végül a táncoló Nati-James duó felé biccentett. 

- Rájuk értettem – tette hozzá komolyan.

- Oh bocsánat... Kicsit... Feszült vagyok - habogtam.
- Látom - forgatta a szemeit. - De megértem. Ismerem a múltad James-szel.

- Na igaz.... Pont maga ne ismerné... - forgattam a szemeim és ismét csak a párocska felé fordultam... Viszont nem volt jó ötlet, mert James épp rám vigyorgott.

- Baj van? – ütötték meg Mr. Harrison szavai a fülem. He?!

- Maga mióta is aggódik értem? Ez még úgy mindig nem világos… - feleltem értetlenül.
- Ugyan, miket beszélsz? Csak udvarias voltam.
- Amúgy nem nem vagyok jól... Amíg ezzel a barommal egy légkörben vagyok... Ráadásul Nataljával az ég szerelmére... - hajtottam hátra sóhajtva a fejem.
- Már idehívtam az embereim - mondta hirtelen Edwin.
- Ámen - mosolyogtam. Még több vadász... 
- De magától értetődően nem itt, a bálterem kellős közepén fogják lepuffantani - vonta össze a szemöldökét.
- Hát gondoltam - vontam fel a szemöldököm. - Hát ez is eljött, amikor hálát kell éreznem egy vagy több vámpírvadász iránt... - sóhajtottam.
- Fölösleges. Nem érted tesszük.
- Persze nem is vártam el - vigyorogtam.

Ezzel a mondattal le is zártam a beszélgetést.

Már későre járt és csak pár ember dekkolt még az épületben.

Körülnéztem, s megláttam, hogy Violet cucca is itt van, de nem találtam őt sehol.
- Öhm, Jasper! - szakítottam félbe a beszélgetést.
- Baj van kicsim? - kérdezte ijedten.
- Igazából nincs. Vagyis nem tudom... - vakartam meg a tarkóm. - Mindjárt jövök megvártok? - néztem a többiekre.
- Persze, még a bratyómat is elő kéne keríteni... És remélhetőleg nem egy csajsziról - felelte Stefan egyhangúan.
- Ne légy már ilyen - húztam össze a szemem.

Majd egy puszit adtam Jasper-nek és kivágtáztam az udvarra, ahol...

Először az a látvány fogadott, hogy Damon hátulról öleli Violet-et, és a fülébe suttogva nyugtatgatja. Majd amikor elképedve közelebb mentem, észrevettem hátul James holttestét.
- Mi történt itt? - kérdeztem vegyes érzelmekkel.
 Damon nem felelt, csak lassan elengedte barátnőmet, és megsimította a vállait.
- Én... - nyögte ki Violet iszonyat halkan. - Megöltem Jamest. 
Én csak pislogtam, mint hal a szatyorban... Már éppen megakartam kérdezni, hogy jól hallottam-e, de ekkor toppant ki Natalja.

- Mi történt itt? – dühödött be a banya.

- Mégis minek látszik? – kérdeztem vigyorogva.

- Te voltál ugye? – kérdezte a banya Violet felé fordulva. Akit ugyebár (mint az kiderült), nem kell félteni, Damon mégis védelmezőn elé lépett, gyilkos kifejezéssel az arcán pillantva Nataljára. – Rendben, de ezt a nagynénikéd fogja megbánni! – kiabálta a banya. – Rohadt kurva… - sziszegte, majd eltűnt.
- Az ő szájából ez viccesen hangzott - mosolyodott el ironikusan barátnőm.
- Szóval... - ráztam meg a fejem egy gyors bólogatás után. - Te fekete mágiát használtál? - tértem a lényegre.
- Igen - felelte egy vállrántással.
- De, hogy került ez ide? A Harrisonok direkt kicsalták őt a balkonra, hogy... végezzenek vele... - mondtam elképedve. - Hogy kerül ide? És... - nyeltem egyet - Te..te vérzel...
- Hé, egyszerre csak egy kérdést, baba - szakított félbe Damon. - James rátámadt Violet-re, de én közbeavatkoztam. Kilöktem az erkélyről. Aztán ez lett a vége.
- Kérdés csak egy volt - húztam össze a szemem. - Amit kétszer raktam fel és színesítettem pár információval... Na de ez most mellékes. - S ekkor gonosz vigyor kúszott az arcomra. - Mit zavartam meg?
 Választ azonban nem kaptam, ugyanis megjelent Edwin Harrison, egy csomó vadásszal egyetemben.
- Hű - kommentált Damon. - Maguk sem a remek időzítésükről lehetnek híresek.
- Fegyver van nálam, szóval nem ajánlatos pimaszkodni Damon Salvatore... - morogta az egyik hátulról. Egyből megismertem. Morris volt az... Akinek még anno dumáltam a gyűrűről...
- Szerintem tényleg befoghatja, miután elvégeztük maguk helyett a piszkos munkát - dühödött be Violet.
- És mivel Salvatore védelem alatt áll - emlékeztettem mindenkit.
- Védelem... - forgatta még mindig a szemét Morris. - Hát persze...
- De igazából senki nem kért meg téged a piszkos munka elvégzésére... Csak azt a barom állatot védted! - hadonászott egy másik. Violet szemei összeszűkültek, és kisvártatva az imént felszólalt vonatfütty alakú hapsi jajgatva hajította el felforrósodott puskáját.
- Én nem kezdenék ki vele. Elemében van - vigyorgott Damon.
- Jól van, mindenki nyugodjon le! - vezényelt Edwin. Feh... - A lényeg, hogy James-nek vége. Intézzétek el a hullát, nem szabad, hogy megbolygassuk a bált. Ami pedig téged illet, Violet... - fordult barátnőm felé. - Ez a mi feladatunk lett volna, mégis belekeveredtél.
- Amíg maguk odabent tököltek, valaki meghalt volna! - állt a sarkára barátnőm. Igen, és az is sokat dob a dolgon, hogy ez a valaki Damon... - Bár gondolom, ez magának egy igen hasznos veszteség lett volna - szorította ökölbe ujjait, és az ég dörgött egy hatalmasat.
- Én ezt egy szóval sem mondtam! - húzta fel a szemöldökét Edwin, majd átment a többi vadászhoz. 
- A lényeg, hogy mindenki jól van! - ugrottam a barátnőm nyakába, hátha ezzel kicsit le tudom nyugtatni, mielőtt még szakadna az eső.
- Sajnálom - ölelt vissza. - Neked kellett volna, tudom... de ha nem teszem meg...
- Ne is mond! Én úgy sem tudtam volna megtenni... Másrészt pedig, kiderült, hogy igazam van! - vigyorogtam, s eközben Damon-t is megöleltem.
 A drámai pillanatot csak a kis boszi fogainak kocogása zavarta meg.
- Fázom... - citerázta.
- Nem csoda. Bőrig áztál - jegyeztem meg.
- Hazakísérlek - ajánlotta fel rögtön Damon. Bár, nem is ajánlat volt az inkább, hanem kijelentés... - Elég volt mára az alapítói bálból...
- Na akkor én magára is hagyom a gerlepárt - mosolyogtam majd elköszöntem tőlük és felkapva a kis csapatot mi is hazaszállingóztunk.

~*~

Március 22. Kedd

Kedd délután Violet-tel és Jessicával Liza házában csevegtünk. Csajos  partinak is lehetett mondani, hiszen csak mi négyen voltunk. A dumapartit a csengő zavarta meg.

- Kinyitom! – pattant fel Liza. – Cole?! – tárta ki az ajtót mosolyogva, mégis félénken a boszi.

- Szia, Szerelmem – csókolta meg Cole egyből a kedvesét. – Bejöhetek?

- Ja, ja… Persze – tárta ki az ajtót zavartan. – Csak későbbre vártalak… Sokkal későbbre.

- Köszi – mosolygott a pasi, majd bezárta maga után az ajtót. – Igen, nos rövidebb volt az üzleti út, mint amire számítottunk.

- Azt látom – vakarta meg a tarkóját a nő.

- De baj? – húzta össze a szemeit.

- Nem, nem dehogy! – mentegetőzött a boszi.

- Szia, Cole – léptem ki immáron a konyhából.

- Oh, szia, Alice! – köszönt mosolyogva, majd elindult beljebb – Helló, Violet! Üdv, Jessica rég láttalak! – mosolygott, majd a lépcsőnél megállt, és döbbenten hátratolatott – Te szent ég! Jessica?! – akadt ki.

- Hali! – mosolygott Jess válaszként.

- Ő már nem meghalt egyszer? – nézett Cole értetlenül Elizabeth-re.

- De. De most az égiek visszaküldték. Hosszú sztori – legyintett Liza.

- Ööö… oké – hagyta annyiba, majd Viol felé fordult – Violet, jó, hogy te is itt vagy.

- Baj van? – rohant hozzá Liza aggódva.

- Van. Éppen csak, hogy hazaértem, kaptam egy ügyet. Egy eléggé nem hétköznapi, gyilkossági ügyet – átpillantott Viol-ra. – James Connor haláláét.

Violet zavartan hajtotta le a fejét.

- Violet, te tudsz erről valamit? – kérdezte még mindig komolyan Cole.

Választ viszont nem kapott, mert Liza szólalt meg.

- De hiszen James egy szinte nem is létező személy volt. Ki a francnak tűnt fel a gyilkosság?

- A bejelentőnek – vett nagy levegőt a pasi – Ms. Natalja Belikov-nak.

- De miért tenne ilyet? – nyilvánult meg Violet.

Az én szemeim cikázni kezdtek a hármas beszélgetésben, s Jessicára pillantottam.

- Nem ismered még őt, Viol – sóhajtotta. – Oké, Cole! Halljuk a legrosszabb hírt!

- Van olyan is? – akadtam ki.

Cole bólintott, majd a szélboszira nézett.

- Ugye csak viccelsz? – esett a mögötte lévő fotelbe Elizabeth.

- Sajnos drágám, nem – rázta meg a fejét Cole.

- De én – túrt a hajába a boszi, s könnyei már potyogtak is.

- Mindent megteszek, amit tudok.

- Nem tudsz semmit. Itt ember nem tud segíteni… - temette a boszi a tenyerébe az arcát, s könnyei vadul potyogtak. Oké, mi folyik itt?

- Mi… Miről van szó? – kerekedtek ki Violet szemei.

- Liza, jól vagy? – kérdeztem, megfogva a kezeit.

- Beth! Nyugodj meg! – lépett hozzá Jessica is.

Liza miután levegőhöz jutott megszólalt.

- Natalja azt mondta a rendőrségnek, hogy engem látott a tett színhelyén utoljára, így én vagyok az első számú gyanúsított. Vicces, mi? – ironizált.
- De hát ez nem igazság! - csapott az asztalra Violet. - Én vagyok az igazi bűnös, én öltem meg James-t! - pattant fel az asztaltól. - És nehogy már emiatt börtönbe csukják Lizát... az a pasi egy undorító féreg volt!

- Nem fogják... Ha rajtam múlik nem - szorultak ökölbe Cole ujjai.
- Cole... - nyugtatta őt Elizabeth. - Nyugi.
- Szóval akkor jól sejtettem... Te voltál?! - kérdezte a pasi átnézve Violet-re.
- Mint mondtam.
A pasi a hajába túrt.
- Szerintem ülj le egy kicsit - irányította őt Jessica.
- Nem kösz - mondta még mindig feszülten Cole.
- Minden rendben lesz - öntött bele egy kis lelket szerelme is. 
- Ne aggódj. Liza nem viszi el a balhét helyettem, ezt garantálom! - jelentette ki eltökélten a tűzboszi.
- Viszont... A holttest nincs meg... És amíg az elő nem kerül nincs ügy, ugyebár? - kérdeztem meg.
- Ez igaz...- helyeselt Cole.
- Mivel arról Edwin-ék gondoskodtak, nem hinném, hogy ez probléma - sóhajtotta Jess, akit Cole érkezése előtt avattunk be.
- Ez gyakorlatilag olyan, mintha eltűnt volna. Nataljának nincs bizonyítéka arra, hogy megölték - érvelt Violet.
- Ez így is van - mondta Cole majd sóhajtott. - Az emberek körében...
- A rendőrség nagyon is emberi... - szóltam.
- De sem Natalja, sem a gyilkos, sem pedig az áldozat nem ember! - emelte meg a hangját Cole, én pedig óriási lendülettel léptem hátra Liza mellé.
Ő lepillantott rám, majd meg szorította a kezem.
- Gyilkos. Wow - nyilvánult meg a tűzboszi.
- Bocs - sütötte le a szemét a férfi. - Tényleg ne haragudj! Nem áll szándékomban így bemutatkozni, csak... Lizáról van szó...
- Én megértem - sóhajtotta Violet. - Ezt meg. Csak a többit nem. Mi van azzal a sok emberrel, akiket Natalja gyilkolt meg? 
- Mi lenne? Semmi bizonyíték nincs Natalja ellen, és a holttestek egytől egyik eltűntek...
- Mint ha el nyelte volna őket a föld? - kérdeztem ijesztően egyszerre Jessicával.
Cole bólintott.
- Pontosan.
- James is eltűnt. És semmi bizonyíték - érvelt még mindig Viol.
- Ez mind szép is jó... De Natalja hókuszpókuszának köszönhetően most egyfolytában keresik a holttestet. Ráadásul Lizát őrizetbe is akarták venni, de sikerült érvelnem egy sort - majd átfordult felénk - De a várost nem hagyhatod el. Sajnálom, kicsim. Ennyit tudtam csak lebeszélni...
- Most már tényleg kinyírom Natalját... - kezdett körmeivel ideges kopogásba a tűzboszi. - Jessica, talán áttérhetnénk kicsit veszélyesebb gyakorlatokra is, nem gondolod?
- Ez természetes! - borzolta meg a tűzboszi fejét Jess.
- Aztán, nehogy kinyírd őt is! - borzolta meg a pasi is vigyorogva Viol haját.
- Ha tudnám se tenném - nyafogta kócosan. - És sajnálom...
- Én sajnálom, hogy úgy felkaptam a vizet - felelte az államügyész. - Na de, én most elfoglalom a fürdőszobát - nyilvánult meg Cole.
- Szeretlek! - csókolta meg őt Liza.
- Én is - csókolt vissza a férfi, majd elhagyta az előszobát. Édesek voltak. :)
- Huh - sóhajtottam fel vegyes érzelmektől fűtötten.
- Ne is mondd - követte a példám Viol. - Egyszer ölök meg valakit, és már rögtön áll a bál.
- ... Keringőzik a kanál! - oldotta a feszültséget Jessica. 
Erre mindannyian felnevettünk, s már vidámabban teltek a hátralévő percek is.

~*~

Szerdán a történtek után, már csak az hiányzott, hogy Edwin a szövetségünk miatt zargasson. Nem is kellett több, hogy felvágtázzak a másodikra, ahol, ha mázlim van, Mr. Harrison nem vesz észre. De persze, amilyen szerencsétlen vagyok, addig tolattam, amíg bele nem ütköztem valakibe.

- Jaj, bocsi, bocsi, bocsi… - fordultam meg mentegetőzve, hadarva.

Amikor megfordultam, megnyugodtam. Egy aranyos lány állt ott. Középhosszú, barna haja volt, és nagyon kedves, sőt mi több, megnyugtató mosolya volt. 

- Ne haragudj – mondtam immáron, megnyugodva.

- Nincs semmi baj, én is el voltam gondolkodva… - felelte. Hangja lágy volt. Nyugtató.

- Hadd segítsek! – ajánlottam fel, lenézve a földön hevert füzetekre.

- Köszi – mosolygott – Egyébként, miért futottál fel a lépcsőn? Hisz, senki nincs itt.

- Menekülő fázisban vagyok – mosolyogtam. Oké, kész. Tuti, hülyének néz – Amúgy, Alice vagyok – tartottam ki a kezem egy kézfogásra. – Alice Cullen – álltunk fel a földről.

- Carrie Brownstein – válaszolta és kezet fogtunk. – Ki elől menekülsz?? Csak nem a "jó képű,csajok kedvence" Henry Holmes elől? Téged is üldöz a tekintetével? – kérdezte viccesen.

- Nem – feleltem egy gyors grimasz után. – Éppenséggel Mr. Harrison elől…

- Juj…, jó hideg a kezed! Még az enyém is lefagy tőle – felelte hirtelen.

- Bocsi – húztam ökölbe ujjaim – Ilyen a természetem – mosolyogtam még mindig, bár már kicsit halványabb lett a mimika, ugyanis, eléggé érdekes arcot kaptam. Mint aki tud a vámpírok létezéséről… Mint aki…

- Hmm... – gondolkodott el – Nagyon hideg a kezed. A vámpíroknak ilyen hideg a testük... – magyarázta határozottan, mégis egy kis megbúvó félelem is volt benne.

Ezután elkerekedett szemekkel nézett rám. Ó istenem, add, hogy nem jött rá, hogy mi vagyok.

- Ö igen…? – jöttem zavarba egy másodpercre – És te hiszel bennük? – kérdeztem.

- Hááát... Igenis meg nem is. Az energia vámpírokban hiszek. Van egy-két idegölő csoporttársam – felelte. Kicsit megnyugodtam, de nem hagytam annyiban a dolgot.

- De az éjszaka uraiban, ugye nem? – kérdeztem. Alice, elég lesz. Stop. Állj.

Ő kérdőn felhúzta a szemöldökét.

- Ezek után igen – felelte határozottan.

Jézus. Ösztönösen hátraléptem. Igazából a menekülés is megfordult a fejemben, de ha már eddig kibírtam ezek után is ki fogom.

- Mi után? – kérdeztem értetlenül, de éreztem, hogy az arcom lángol.

- Azok után, hogy elég pontosan magyaráztad, hogy a vámpírok az éjszaka urai, meg olyan hideg vagy, mint egy jégszikla – sorolta – eléggé, úgy beszéltél a vámpírságról, mintha te is tudnád… Átélted volna már…

- Olvastam róluk. Sokat – füllentettem.

- Ahaaa... - válaszolta kételkedve. - Hmm… és milyen fura, érdekes illatod van…! – lett egyre határozottabb.

- Igen? – játszottam a még mindig higgadt. Ártatlan személyt. – Ezt hogy érted?

Carrie nem válaszolt, csak jelentőségteljesen fürkészte a tekintetem. Rájöttem, hogy titkolnom felesleges, főleg mivel megéreztem a verbénát a gyűrűjében. Ekkor lehajtottam a fejem, s hallottam, ahogy lány szíve egy nagyot dobban. Majd felsóhajtva, lassan megkerestem a szemeit és belenéztem. Jó mélyen.

- De…, ugye nem félsz tőlem? – kérdeztem meg óvatosan immáron egy halvány mosollyal az arcomon.

Hirtelen nem is tudom megmondani, hogy melyikünk nyugodott meg jobban.

- Talán félnem kéne? – kérdezte szemöldökvonással.

- Szeretném, ha nem félnél tőlem. Nem… Nem bántok senkit – léptem kicsit közelebb hozzá.

- Tehát akkor nincs okom félni?! – mosolyodott el halványan.

- Nincs – mosolyogtam én is.

S az következett, amire a legkevésbé számítottam. Carrie felajánlotta, hogy üljünk le dumálgatni. Megtudtam róla pár dolgot. Például, hogy végzős. Emily Greene az ofője és hogy a Soundgarden együttes gitárosa.

Egy képecske róla *-* :)

~*~

Csütörtök délután éppen egy tisztáson üldögélve élveztem a napfényt, amikor egy ismerős illat csapta meg az orrom.

- Miért lógatod az orrod? – kérdezte Liza s mellém csüccsent.

- Natalja miatt. Is – böktem ki, s hátravágódtam. – Szükségem volt egy kis Natalja mentes övezetre és ez annak tűnik – fordítottam oldalra a fejem felpillantva a boszira.

- Én tudok egy jobb helyet – ugrott fel – Gyere velem – tartotta ki a kezét.

- Hm? – ültem fel és elfordítottam a fejem – Milyen helyet?

- Az legyen meglepi! – kacsintott.

- De… - makogtam.

- Nem bízol bennem? – lett kisebb a mosolya.

- Jaj, dehogyisnem, csak…

- Akkor meg nincs semmi, de! Gyere – rántott fel, amikor megfogtam a kezét – Élvezni fogod, higgy nekem! – mosolygott.

- Remélem is, mert elég kényelmes volt itt ücsörögni! – húztam össze a szemeim.

- Nagyon vicces – öltött rám nyelvet viccesen.

Elmentünk Lizához, ahol beültünk a kocsijába. Már a várost is elhagytuk és egy kis faluban kötöttünk ki. Ahol elérkeztünk egy… Lovas iskolához.

Eltátottam a szám. Élek-halok a lovaglásért. Imádom. Vagyis… Imádtam, amíg át nem változtam. Régen nekem is volt lovam. Sokat voltam vele. Még amikor az intézetbe kerültem, akkor is, ki-ki vitt Simon úgy hetente egyszer-kétszer lovagolni. De amikor elaltatták a lovamat, mert súlyos beteg volt, már nem volt erőm új lovat keríteni. Ráadásul ott voltak az intézet rácsai is.

Mint később kiderült, ezt Liza is jól tudta, s ezért akart nekem kedveskedni ezzel.

- Ácsi, te… Te neked most nem, nem lehetne elhagyni a várost? – kérdeztem hirtelen.

- Úgy látszik nem igazán érdekel… - vonta meg a vállát Liza. Eltátottam a szám. – Jaj Alice, ne aggódj ennyit. Hivatalos levelet kaptam, hogy a környező falvakba is járhatok. Ennyi jár nekem, ha már egy ügyvéddel járok… - mosolygott.

- Vicces vagy – öltöttem rá a nyelvem, majd nagy levegőt vettem – De nem tudom, hogy újra nyeregbe merek-e pattanni. 2010. márciusában voltam utoljára lovon.

- Most pedig 2011. március 24.-a csütörtök van. Ez még csak egy év. Nincs veszve semmi. Gyere, kedves lovak vannak itt – noszogatott.

- És a lovas fiúk? – kérdezte tőle viccesen egy szőke pasi.

- Azok is rendesek! – nevetett lágyan a boszi, majd a srác nyakába ugrott. Ööö, oké… – Rég láttalak – suttogta. – Úúúgy, hiányoztál – szorongatta őt még mindig a boszi.

- Te is nekem, hugi! – hallatszódott a válasz. Öh. – Hogy vagy? Mi járatban erre? És ki a barátnőd?

- A… Alice vagyok – mondtam kicsit megszeppenve.

- L…Leo vagyok – utánozta le a dadogásom. Heh. Poénos. :D

Kitartotta a kezét egy kézfogásra, amit én – a Carrie-vel való kézfogás óta – eléggé bizonytalanul fogadtam el.

Szerencsére Leo nem reagált a kezem hőmérsékletére így megnyugodtam. A testvérpár váltott még pár szót, miközben egy istálló felé haladtak.

- Na és, hol van az én tücsköm-bogaram? – kérdezte Liz a srác felé fordulva.

- A helyén, és várja anyucit.

- Juhé! – szökkent egyet Eliza, mint egy kisgyerek. – Te velem jössz – rántotta meg a karom, majd nagy tempóval szaladtunk be a lovak közé, akik őrült nyihogásba kezdtek.

Főleg az egyik. Minden bizonnyal az volt Liza lova. A boszi egyből oda is rohant hozzá.

- Nézd csak Villám, ki van itt?! – tette fel a boszi a költői kérdést, majd egy gyors varázsige mormolás után, máris a kezében termett egy répa, s megetette vele a lovát. Majd megölelte és felém fordult. – Hát nem édes? 

- De tényleg aranyos – mosolyogtam.

- És tudom, hogy ki lesz neked a legmegfelelőbb! – átfutott egy másik lóhoz. – Szellő.

- Ne… nekem?!

- Igen, hisz azért jöttünk idáig, hogy lovagoljunk.

- De…

- Képes vagy rá, drágám – fogta meg a kezem – Menni fog. Tudod milyen az, amikor szállsz a széllel a lovad hátán, elfelejtesz minden gondot, bajt…

- És Natalját, ugye? – ez a hang… Na ne! Lizával oldalra néztünk és megláttuk…

- Te rohadt szuka! – sziszegte Liz.

- Ejnye tesó, ne ijesztgesd a vendégeket! – lépett be Leó.

- Szóval ő a tesód? – vonta fel a szemöldökét Nati.

- Ha hozzá mersz érni…! – vicsorított Elizabeth.
- Mármint milyen értelemben? - gördültek széles vigyorra a banya ajkai.
- Tudod jól, hogy értettem te banya! - dühödött be Liza.
Leó besasszézott mellém.
- Te tudod, hogy Liza...? - kérdezte meg suttogva.
- Tudom - bólintottam.
- Akkor, ő most - mutatott Natira - Natalja Belikov, a...
- Igen - bólintottam ismét.
Majd visszapillantottunk a boszikra. A földboszi csak elégedetten vigyorgott, míg szélboszi szeméből a düh áradt.
- Gyenge vagy, mint a harmat Elizabeth, és ezt te is jól tudod! - Natalja mosolya egyre szélesebb és szélesebb lett.
- Nem vagyok gyenge! - izzottak Liza szemei.
- De, amíg élnek a szeretteid! - felelte gonosz mosollyal.

- Fogd be! – kiáltotta idegesen, s egy tűzgolyóval találta szíven Natit.
- Te kurva! - kapott a mellkasához a nő.

- Ő a kurva? Nézd már magadba! – kiáltottam Nataljára.

Leó oldalra lépett a boszi pedig összehúzta a szemét.

- Te meg végképp ne ítélkezz! Nem én csókolgattam végig Violet összes pasiját a vadászával együtt! Hogy James-t már ne is említsem... – vigyorgott Natalja.

- Fogd be és tégy valami jót is! Tedd semmisé Connor ügyét!

- Addig nem, amíg valamelyikőtök ki nem áll ellenem versenylovaglásban! – pattant a lova hátára.

- Te is tudod, hogy ez lehetetlen! – akadt ki Liza. – Ezer éve lovagolsz, s azt is tudod, hogy én sose lovagoltam versenyszerűen.

- De én igen! – húztam ki magam – Majd én versenyzek veled!

- Hogyan?! – kérdezte a két boszi egyszerre.

- Na ne nevettess! – kacagott Nati.

- Nem viccnek szántam! – ráncoltam össze a homlokom – Jól hallottad, amit mondtam. Én le tudlak győzni lovaglásban – húztam ki magam Szellő mellett.

- Mi lesz a jutalmam? – kérdezte önelégülten Nati.

- Semmi – vágtam is rá egyből.

- Á meg is van. Ha nyerek enyém lesz az erőd. Mind a kettő… - vigyorgott a banya.

- Ha pedig veszítesz, semmisé teszed James Connor ügyét!
- Áll az alku - vigyorodott el.
- De egy feltételem, azért van! Nincs varázslat!
 - Még jó.

Bólintottam. Nem tudom mi vett rá, hogy ismételten megbízzak ebben a banyában, de megtettem. Kértem pár percet, hogy újra erőt vegyek magamon.

- Felengedsz a hátadra? – néztem a paci szemeibe, amíg Leó felnyergelte őt.

Szellő, mint ha egy igent nyihogott volna.

- Hölgyem?! – tartotta ki a kezét a pasi, s felsegített a pacira.

- Köszönöm uram – viccelődtem, majd kilovagoltam a starthoz, ahol Liza szabályszerűen a körmét rágta, s tekintetével Natalját kémlelte, aki ekkor még nem volt sehol.

- A banya? – kérdezte a bratyója.

- Tesz még pár kört – vonta meg a vállát Liza, majd felnézett rám. – Muszáj ezt? – nyűgösködött – Miattam aztán teljesen felesleges ez a felhajtás.

- Ez a legkevesebb. Fogadd hálám jeléül a sok dologért – mosolyogtam.

- De ez rengeteg Alice! Elveszítheted mind a két erőd! – akaratoskodott.

- Nem érdekel – vontam meg a vállam – Más vámpíroknak sincsenek ilyen erői és mégse panaszkodnak – érveltem.

- De te ezekkel élsz már mióta… - érvelt vissza ő is. És olyan igaza van…

- Sokáig fog ez még tartani, vagy végre kezdődhet már a verseny? – sürgetett Natalja.

Elizabeth lehunyta a szemét, egy varázsigét mormolt, majd felnyitotta a szemét, a levegőbe emelkedve tapsolt kettőt, s egy új versenypálya jelent meg.

- Szóval – ereszkedett le a földre lassan. – Egy teljesen új pálya, amit nem ismertek. Kanyarok és akadályokkal díszített. Mind a két ló ki van képezve mindenre, szóval egyikőtök sincs előnyben.

- A tisztességes játszma érdekében… - rakta hozzá Leó.

- A verseny három körből áll! Semmi varázslat! – mondta katonásan Liza – Értelem szerűen az nyer, aki előbb ér a célba.

Bólintottunk. Leó pedig elindította a versenyt.

A verseny végül is elég rosszul indult. Részemről. Nem tudtam, nem volt erőm gyorsan menni, de a vége fele már bele lendültem, de még így is le voltam maradva, majdnem egy fél körrel, s ekkor eszembe jutott, hogy a volt lovamat, hogy ösztökéltem mindig. Most szellővel ugyanezt tettem, s lás csodát egy méterrel Natalja előtt értem be.
- Szóval? - fordultam a banya felé.

- Az alku az alku! – húzta el a száját, s csettintett. – Tessék. Volt ügy, nincs ügy… Nekem viszont most akadt egy kis elintézni valóm – mondta s elteleportált.

Jasper szemszöge:

Este még elmentünk egy kicsit sétálni a közeli tengerparthoz. Gondoltam én, hogy egy kicsit kikapcsolódunk, de ez nem így történt, ugyanis egy boszi aurát éreztünk meg. Mégpedig feketét.

- És ha Natalja az? – kaptam Alice karja után.

- Nem érdekel, de akkor is meg kell tudnom ki van itt! – akaratoskodott majd elindultam utána.

Hamar meg is pillantottuk Jessicát.

- Úristen, Jessica! – indult meg nagyobb tempóval szerelmem. Én a nyomában. – Te sírsz?!

- Nem, nem dehogy… - törölte meg egyből a szemeit a szipogó Jess. A-a. Rossz válasz.

- Mi történt? Mi zaklatott fel ennyire? – kérdeztem óvatosan.

- Henry? – csatlakozott Alice.

A boszi érzelmei mindent elárultak. Majd megrázta a fejét, de végül fájdalmasan bólintott.

- Mesélj – mondtam biztatva.

- Üljetek le – paskolta meg mellette a földet.

- Szóval… - kezdte – Én, amikor felkerültem – mutatott fejével az ég felé – megbékéltem. Nem voltak többé ellenségeim, csak barátok.

- Akkor fent mindenki spanol mindenkivel? – oldottam egy kicsit a feszültséget.

- Valahogy úgy – kacagott lágyan a boszi, de már síró tekintettel nézett ránk. – De most, hogy újra itt vagyok… Annyira igazságtalanak tartom, hogy visszaadták Henry-nek Sophie-t. A mindenét… Aki miatt egyáltalán vadász lett. Aki miatt már kinyírt vagy húsz boszit. És most nem túlzok. Feketét, fehéret és szürkét egyaránt. Általánosított. Miatta akarta Beth-t is és Violet-et is nem egyszer megölni. Mégis… Pont őt, Sophiát nem utálja, pedig… Az égszerelmére is! Ő akarta megölni a saját vőlegényét. Miatta… - tört ki ismét belőle a síró görcs.

- Jess nyugi! – nyugtatta meg őt szerelmem egy hosszan tartó öleléssel.

Miután lecsillapodtak a kedélyek, megszólaltam.

- Nem félsz most, hogy ezt elmondtad? Hogy visszavonják a megbízásod?

- Nem fogják – mosolygott sejtelmesen a boszi. – Ugyanis ezen a helyen nem hallanak.

- Ezt hogy érted? – kérdezte Alice tágra nyílt szemekkel.

- Apró ősbanya varázslat.

- Hogy érted? – kérdeztem rá.

- Még naaagyon régen. Még Natalja előtt pár ezer évvel. Egy vízboszi úgymond felhangosította a hullámok morajlásának hangját. Szóval az elnyomja a beszédet. De ezt csak én meg Liza tudjuk. Na meg most már ti is – mosolygott.

- Köszönjük az infót – kacsintott Alice.

Ekkor láttam, hogy Jessica szemei ismét könnybe lábadnak.

- Jessica… - suttogtam.

- Kicsim nyugi – csatlakozott a nyugtatáshoz szerelmem is.

- Nem tudok Alice! Sophie visszakaphatta a mindenét. Henry-t. Én pedig még a szüleimet se láthatom – könnyei már záporként hullottak. Persze újra Lizával lehetek – mosolygott halványan – Segíthetek Violet-nek a felkészülésben, hogy megölje életem megkeserítőjét, Natalját…

- De…?! – kérdeztem egyszerre Al-lel.

- De Nati egy kétszínű, számító dög! – dühödött be boszi.

- Mondj újat – forgattam a szemeim.

- Hehe – mosolyodott el – Félek. Nem bízok Holmes-ban!

- Mit tett? Mondott valamit? Mi történt? – jött a kérdészápor Alice-től.

- Az a kurva zsarolja azt a barmot!

Höhö. Ez annyit tesz, hogy Natalja Henry-t.

- Ezt hogy kell érteni? – kérdeztem a zsarolás témájára.

- Ha Henry megöli Violet-et, miután megölte Natalját. Az a ribanc visszahozza neki az életbe Sophiát. Örökre.

- Legális ez? – grimaszolt szerelmem.

- Persze, hogy nem az, de az a ribanc, sajnos tényleg képes erre…

- De Holmes nem fogja megölni Violet-et. Nem… Nem teheti…

Ennyi volt. Alice-nél a mécses eltört, s zokogni kezdett a mellkasomba. Hátát simogatva próbáltam minél jobban megnyugtatni.

- Bocsánat drágám! – fogta meg a boszi a kezeit. – Ne sírj. Nem akartalak…

- Nem tudtál volna megríkatni, ha én bíznék Henry-ben – Ez igaz… - De nem teszem – szipogta.

- Egyikünk se teszi – tettem hozzá.

- De nekem Violet azt mondta…

- Színjáték Jessica. Színjáték – nézett a nőre Alice.

- Azt mondtuk Violet-nek, hogy mi is bízunk Mr. Önelégültben, hogy nehogy miattunk, ne azt tegye, amit helyesnek lát. De igazából, csak azt lessük, hogy mikor tesz valami rosszat és téphetjük ki a szívét.

- Mielőtt még ledönti Violet-et… - tette hozzá szívecském.

- Héhé, ácsi! Mi??? – értetlenkedett Jess.

- Jaj nem úgy! – lépett hirtelen hátra Al – Vadászilag!

- Oh… Bocsánat – húzta össze magát a boszi – Hogy is gondoltam…?! Violet biztos nem lesz olyan hülye, mint én voltam… De Henry, akkor, annyira gondoskodó volt. A harc után én meg gyenge, magányos… és szükségem volt az ölelő karokra. Amiket, akkor ő biztosított nekem. Sosem láttam olyannak. Szemeiben azt láttam, mintha… Mintha a menyasszonya halálos ágya mellett lenne. Egész este csak az ágy mellett ült. A kezeimet fogta. Itatott, etetett… Ez ment majd’ egy hétig, utána pedig… - a boszi pirulva a méregtől és mástól, elharapta a mondatot, majd befejezte a mondókáját. – Persze, mint kiderült, csak azért tette mindezt, hogy megöljön. De… Nem gondoltam erre.

- Nem tudom… - grimaszolt Alice – Bocs, de nekem valahogy nem áll össze a kép. Az a barom meg a kedvesség… Hááát, nem – rázta meg a fejét Alice.

Nem vitatom. Én sem tudom elképzelni, hogy Henry Holmes önzetlenül lenne kedves valakihez…

V. bónusz fejezet ~ Végre minden szép és jó… Vagy mégsem?!

Sziasztok!

Íme az új bónuszfejezet! 

Akár hiszitek akár nem, ha Sophiáról van szó Holmes egy igen befolyásolható ember, mivel Henry tényleg szereti Sophiet.

Ezt a helyzetet pedig Natalja nagyon szívesen használja ki.

 Elizabeth pedig próbál zöld ágra vergődni Henry-vel. Vajon sikerül neki?

Hát jó olvasást! :)

Mesélő szemszöge:

Az est lassan már a végéhez közeledett. Ahogy az mindig lenni szokott az ilyesfajta alapítói bálokon, a keringő és a kifinomult traccsparti után a Tanács tagjai elvonultak gyűlésezni. A vendégek pedig ettek-ittak, beszélgettek és táncoltak kedvükre, de az idő elszaladt, és már közeledett az éjfél, így hát a tömeg jelentős része észrevétlenül hazaszállingózott.
 Henry Holmes éppen egy hatalmas üvegablak előtt ácsorgott, kezében a pohár pezsgőjével. Mi tagadás, eléggé unta ezt az egész hülyeséget... csak haza akart már végre menni, és a karjaiba zárni az imádott menyasszonyát.
 Annyira a gondolataiba mélyedt, hogy szinte meg sem hallotta a közeledő magas sarkú cipők finom kopogását. Szinte.
- Nocsak – társult a cipőkhöz egy buja, női hang. A férfi szemei ingerülten pillantottak fel. – Nem reméltem, hogy egyedül találom a népszerű Henry Holmes-t – mérte őt végig elégedetten Natalja.
- Csak nem félsz velem kettesben lenni? – dobta vissza a labdát a vadász, elég hűvös hangnemben.
- Én? Félni? Tőled? – incselkedett Belikov, minden egyes szónál közelebb lépve. – Ugyan már. Mi ketten régi barátok vagyunk, Henry. A múltkor is neked köszönhetően tértem vissza, hiszen te ölted meg Jessicát. – Holmes szemei gyilkosan szűkültek össze. – Még nem is volt alkalmam megköszönni neked, ebben a nagy harci felállásban...
- Te rohadt ribanc! – hördült fel a férfi. - Csak jönne már el a nap, amikor végérvényesen is kinyírhatlak...
 Natalja sejtelmesen elmosolyodott.
- Nem is tudom, Holmes… Én szeretek élni.
- Csakhogy én ezt másképp terveztem, te dög! – húzódott ki a gyufa végleg Henry-nél.
- De ha meghalok, akkor Violet már nem lesz a Marionett-bábud – tartotta fenn továbbra is a mosolyát Ms. Belikov. – Pedig nagyon élvezed a helyzetet, nemde? – húzta végig egy ujját a vadász nyakkendőjén.
- Ne beszélj róla úgy, mint egy tárgyról, jól van? – ütötte el a kezét ingerülten Holmes, s ezzel egyetemben még egy pofonnal is megajándékozta a nőt, aki arcához kapva a kezét hátrált el.
 Még jó, hogy tényleg nem volt ott rajtuk kívül senki.
- Térjünk inkább a lényegre! – egyenesedett föl Natalja, dacosan összehúzva a szemöldökét, mire Holmes rettenetes erővel csapódott a falnak. – Azért jöttem, hogy megbeszéljük, ezt a „Kinyírjuk Natalját!” projektet. Nem igazán tetszik.
- Akár tetszik, akár nem, ez lesz! – nyöszörögte a vadász.
- Ugyan Henry… - vigyorgott elégedetten a banya. – Te is tudod, hogy én megadhatom neked azt, amire te a legjobban vágysz.
 Holmes egyből kapcsolt, és rettenetes fájdalom nyilallt a szívébe, amikor eszébe jutott, hogy Sophie annak idején terhes volt.
 Felpillantott a nőre, majd lassan felkecmergett a fal mentén.
- Igen, Henry. Igen. Én vissza tudom hozni a feleséged a halálból, és nem csak egy olyan vakációra, mint az égiek. Elintézhetem egy pici varázslattal, hogy minden lakos emlékezzen rá. Egy másik varázslattal kitörlöm a közted és Sharone közt lévő kapcsolatot az emlékekkel együtt, így nem fog fájni – magyarázta a boszi. A vadász még mindig a földet vizslatta. Natalja pedig folytatta a monológját. – Sophie pedig még fiatal, szülhet neked egy vagy akár több gyereket is. Összeházasodhattok, és végre egy nagy boldog család lehettek!
 Holmes sokáig nem felelt, csak összeszorított szájjal kémlelte a csempét, amiben visszatükröződni láthatta saját magát.
- Hol a csapda? – mélyesztette fogait az ajkába.
Ez felért egy „Mondd el, mit kell tennem, hogy megtedd ezt?” – mondattal.
- Hagyj engem élni. És ezt úgy értem, hogy ölj meg, Henry! – kiáltotta felindultan Natalja.- Gyakorolj a kis tűzboszival, tanítsd meg mindenre, és öljetek meg... – Henry eltátott szájjal hallgatta a banya szavait. – Aztán viszont meg kell ölnöd őt is. Ez az egyetlen módja, hogy visszatérjek, és végre megkapjam az erejét – zengtek határozottan a boszi szavai. – Szóval, hogy döntesz? Két életet kapsz egyért cserébe. Szerintem nem olyan nagy veszteség. Főleg mivel boszorkányvadász vagy… - Összehúzta barna szemeit. – Vagy Violet-et is le akarod fektetni? Mint engem vagy Jessicát?

- Ő nem olyan olcsó kis cafka, mint te. Ne hasonlítsd magad hozzá - vigyorodott el gonoszan Holmes.

Natalja úgy tett, mint aki leszarja a szidást.

- Mi ez a hirtelen pálfordulás? Pár hónapja még az ágyába akartad belefojtani... - kacagott a nő. - Amúgy meg ne mondd már, hogy meg sem fordult a fejedben, hogy... - incselkedett, s megint a vadász nyakkendőjével kezdett játszani.

- Mint mondtam, ő más, mint te - csapta el újból a kutakodó kacsót Holmes. - Amúgy meg, Damon Salvatore bosszújától nem kissé tartanék, úgyhogy nekem tabu a csaj.

- Ugyan, jó félévig külön voltak! - érvelt Nati. - A csaj vagy egyedül volt, vagy egy esetlen emberkével... Annak a bosszújától, meg csak nem fél a naaagy Henry Holmes! - simította végig lassan karcsú ujjával immáron a pasi jobb karját.
- Fejezd ezt be, Natalja! - robbant a bomba ismét a pasiban.
- Miért? Nem esik jól egy kis kényeztetés? - pislogott rá "ártatlanul" a nő.
- Tőled nem esik jól semmi, és nem is kell semmi, te alattomos kurva! - szorította meg a vékony csuklókat Holmes.
- Még Sophie sem? Így döntöttél?

- Nem döntöttem... - Az ajkába harapott. - Sehogy!
- Talán majd fogsz, amikor ismét elveszted Sophia-t. Mint a legutóbb... - lépett el tőle lassan Ms. Belikov. - Ha engem kérdezel, Liza most sem fog kiállni érte. Én azonban visszaadhatom őt neked mindenestül. Gondolj csak bele...
 A férfi fájdalmasan felnyögve fordította el a tekintetét.
- További szép estét... - fordított hátat a boszi. 

A nyitott ablakon befúvó szél meglibbentette a vastag, vörös függönyt, mely eltakarta alakját, s mikor a függöny visszasimult az ablakhoz, a nő már sehol sem volt.

Henry Holmes szemszöge:

Egy okom volt, hogy a történtek után is maradtam még azon a szaron, ahelyett, hogy Sophiát öleltem volna, mégpedig az, hogy a tanács a gyűlés után beszélni akart velem és Edwin-nel. Őszintén? Nem igazán érdekelt… Már éppenséggel azon is elgondolkodtam, hogy lemondok a vadászságról…

- És ezt komolyan éjfélkor kell? – nyilvánultam meg a dumaparti közepén.

- Henry, kérlek – kussoltatott el Forbes seriff. Hahj.

 Mindenki nagy szerencséjére a megbeszélés rövid (20 perc!) volt. Másik nagy szerencsém az volt, hogy nem laktam messze, így már fél egyre otthon is voltam.

 A (volt) menyasszonyom édesdeden aludt, így szinte lábujjhegyen osonva léptem el zuhanyozni. Egy alsónadrágban jöttem ki, s befészkeltem magam Sophie mellé, majd egy csókkal felébresztettem.

- Bocsánat kicsim, de elhúzódott a bál, s még egy megbeszélésre is befogtak… - panaszkodtam neki.

- De fontos ember lett valakiből - grimaszolt egyet, majd lehúzott magához egy csókra. 

- Így jár az ember, ha vadász... - sóhajtottam - Na és, hogy aludtál? - simítottam meg a puha arcát.
- Amíg fel nem ébresztettél? - kaptam meg a játékos lecseszésem.

- Addig - öltöttem rá a nyelvem, s ismét elkaptam egy csókra édes ajkait.
- Rosszul, mert senki nem bújt mellém - mosolygott.
- Tehát neked akárki megtenné? - évelődtem vele tovább, gyönyörű haját simogatva.
- Tudod, hogy nem így értettem - csókolt meg ismét, de ezúttal mélyebben. Ajkaink cuppogva váltak el, ő pedig a karjaimba vackolta magát.
- Mi bánt? - kérdezte a szemeimbe nézve.
- Honnan veszed, hogy bármi is bánt? - hökkentem meg.
- Látom rajtad. - Puha kezei felnyúltak arcomhoz, s simogatni kezdték. - És érzem is. Tele vagy feszültséggel és... félelemmel.
 Nagyot sóhajtottam.
- Nem érdekes.
- Drágám... - nézett rám úgy, hogy szinte szétfacsarta a szívemet.
- Csak... - kezdtem bele. -... kérlek, mondd meg nekem, hogy mikor fogsz újra itt hagyni engem - néztem rá feszülten, de ő kikerülte a pillantásom - Kérlek... - folytattam. - Minden éjjel felriadok, hogy nem vagy mellettem, pedig itt fekszel, és ez vagy hatszor lejátszódik. Nagyon szörnyű érzés - simítottam meg puha arcát, s elértem, hogy ismét a szemembe nézzen.

- Sose hagynálak itt szó nélkül – sóhajtotta.

- Akkor, elmondod? – szedtem le kezét az arcomról, s összekulcsoltam az enyémmel.
- Mint már említettem... - nézett rám nagyon komolyan. - Azért jöttem, hogy tudassam veled, hogy a halálomért nem Elizabeth-et kell okolnod, és szeretném, ha megbocsátanál neki. De ezt nem csak én szeretném így... - Értetlenül figyeltem szép szemeit. - Hanem az égiek mind. Henry, az a sorsod, hogy megöld Natalját a Hetfield boszorkány segítségével. De az a lány sosem fog neked segíteni, ha így gyűlölöd a nagynénjét, és olyan dolgokat teszel vele, mint a múltban. Ez csak... nem helyes, drágám - ölelte át a nyakam szorosan.
 Kifejezéstelen tekintettel meredtem magam elé.
- Ez azt jelenti, hogy ha megbocsátok Lizának, itt hagysz? - Rohadtul fáj még csak kimondani is...
 Sophia elengedett, s tekintetünk ismét találkozott.
- Kénytelen vagyok, szerelmem...

 Válaszolni nem tudtam, szavaimat elnyelték a könnyeim, s a bennem keringő kétes érzelmek. Már nem is voltam biztos semmiben, csak abban, hogy nem akarom elveszíteni a menyasszonyomat újra. Talán... el kéne fogadnom Natalja... ajánlatát. 

~*~ 

Szombat reggel tíz óra körül, miután felébredtem, a konyhában főztem egy kis kávét.

- Rohadt rémálom! – vágtam a poharat a földhöz. Még jó, hogy a háló, ahol a drágám alszik, az emeleten van. – És az a kibaszott ribanc! – céloztam Elizabeth Miller kisasszonyra, mielőtt belerúgtam volna a székbe.
 Dühöngésem alatt lefőtt a kávé. Le akartam venni, de rosszul fogtam meg és leesett a földre, majd egy kevés a lábamra is ráborult, így óriásit ugrottam hátra – A jó kurva életbe! – kiáltottam el magam, s ekkor egy álmos Sophia jelent meg mögöttem.

- Te meg mit csinálsz? - lépett közelebb hozzám kecsesen, mégis álmosan. Oh azok a lábak istenem! Hogy lehet valaki ennyire szép, ennyire tökéletes.. ennyire... Az enyém?!

- Felébresztettelek? – éreztem bűntudatot.

- Eltűntél mellőlem, majd meghallottalak, ezért lejöttem – mondta, s már meg is gyógyította a lábam, meg a kezem.

- Te is el fogsz tűnni… Itt hagysz! Ne hagyj itt, nem kell nekem senki és semmi más, csak te! – húztam magamhoz a derekánál fogva, s mélyen megcsókoltam.

Viszont, amikor visszacsókolt… Olyan más volt… Ezért kicsit hamarabb váltam el tőle. Nem tudom, fura volt... Több volt benne a vágy... A birtoklási akarat...
- Nem fogom hagyni, hogy tönkretedd magad! - simogatta meg az arcom, miután elvált tőlem. - Nem fogom...

***

 Végül is megreggeliztünk, és miközben ő igazi angyal módjára elmosogatott, én elvonultam a személyes kis "dolgozószobámba". Ezt úgy kell elképzelni, hogy fegyverek mindenhol.
  Megittam egy mandragórás löttyöt, s már épp végeztem a pakolással, mikor menyasszonyom betoppant az ajtón.

- Hova mész? – kérdezte meglepve.

- Elégtételt teszek – válaszoltam, s felkaptam a táskám, benne a felszerelésemmel.

- Hogy? – értetlenkedett a drágám.

- Elintézem, hogy ne kelljen itt hagynod engem! – feleltem, s már léptem is ki az ajtón.

- Henry?! – hallottam menyasszonyom vészjóslói hangját.

- Szeretlek, és most bebizonyítom! Soha többet nem kell elhagynod! – mosolyogtam, s az ajtót becsapva magam után, rohantam ki az erdőbe…

Mesélő szemszöge:
Nem sokkal később az erdőből lövések hallatszódtak, amikhez fájdalmas női sikoltás társult…

- Nem fejeznéd ezt be végre? – nyöszörögte Elizabeth Miller tömény fájdalommal. – Értsd már meg, hogy Sophie-nak meg kellett halnia és most is vissza kell majd mennie.

- Nem, ha nem bocsátok meg neked. Ezért öllek meg! – lőtt ismét Henry Holmes.

Oh, szóval ez folyik itt?!

- Miért teszed ezt velem? – kérdezte Liza, miközben eltérítette a lövedéket.

- Talán csak öröm nézni, ahogy szenvedsz – vigyorgott a vadász.

- Barom! – kiáltotta még mindig fájdalmasan a nő.

- Vagy talán… csak mert így lehetek a közeledben – változott meg a vadász hangsúlya, s gyors léptekben haladt Liza felé.

Aki ugyanolyan gyorsan tolatott is, de gyenge is volt és meg is botlott az egyik fa gyökerébe, így egy fának vágódott.

- Mit akarsz te tőlem? – szikráztak a szélboszi szemei.

A vadász nem felelt, csak mosolyogva tapadt Liza ajkaira, de ő telekinetikus erejével azonnal hátra is lökte.

- Oké, elegem van! – kiáltott a boszi, s hirtelen a levegőbe reppent. – Eddig bírtam! – tartotta ki a kezeit előre, immáron két könnycseppet ejtve, mire az eső is elkezdett szemerkélni, de ez nem zavarta Elizabeth-et. – Nem fogom tovább elviselni, hogy így bánsz velem! – kiáltotta, s Holmes köré egy körtüzet varázsolt. – Én nem egyszer mentettem meg azt a nyavalyás életed, csak, hogy ne Natalja győzzön. De úgy látom kár volt!  - kiáltotta túl a mennydörgést, miközben mögötte villámok sokaságai csapdostak. A szél elég erősen játszott a tűz lángjaival.

- Mit művelsz, te átkozott banya? – ordította Henry.

- Tudod, elegem van! Nekem is van egy tűréshatárom! – s ekkor Elizabeth hajába is belekapott a szél. Szó mi szó, tényleg gonosz boszorkányként nézett ki.

- Kezdek félni tőled – kapott a szívéhez a vadász.

- Az jó! Legalább a halálod napján elértem ezt! – vigyorgott gúnyosan Liza. Mint akit kicseréltek!

- Hogy? – kérdezte a vadász, s előre lépett, de ekkor a tűz lángjai fellobbantak.

- Jól hallottad! – felelte a boszi, meglendítette két ujját és a kör kisebb lett.

- De te is jól tudod, hogy csak én ölhetem meg Natalját! – érvelt a vadász.

- Ne légy már ennyire beképzelt rohadék!!! – rivallt rá a nő. – Fél percembe és egy kereső varázslatba kerül, hogy találjak egy boszorkányvadászt! Sőt mi több! Vadász nélkül is lehet végezni azzal a szukával!

- De akkor Violet meghal! Ezt te is jól tudod Elizabeth!

- Ki mondta, hogy Violet fog vele végezni? – húzta össze a szemeit a boszi, s a kör ismét kisebb lett, a lángok pedig nagyobbak. – Utolsó kívánság?

Liza teljesen magabiztos volt. Elhitte, hogy ma megölni ezt a vadbarmot, nem érdekelte a következmény. Nem érdekelte, hogy ha őt most megöli, simán fekete boszorkánnyá változhat, mert a bosszú hajtja előre. És az se érdekelte, hogy ha ezek után megöli Natalját, ő belehal.

 És meg is ölte volna a kollégáját, ha nem jelenik meg nagy sebbel-lobbal Sophie.
- Elizabeth, elég! - kiáltotta, majd előre tartotta jobb kezét, s egy villámot a szélboszi felé terelt, aki hirtelen, hogy mentse magát megszakította a lebegést, s egy sikoly után puffant a földön, míg a villám belecsapódott a közeli fába.

A körtűz is abbamaradt.

- Sophia?! - nyöszörögte a boszi, amikor felismerte a (volt) barátnőjét. - Meg is ölhettél volna!

- Képes is lettem volna rá! Ha választanom kell kettőtök között, akkor bocsáss meg, de őt választom! - kiáltott rá a fekete boszi, majd odarohant a kedveséhez. - Nincs bajod? - kérdezte aggódva.
- Megvagyok... - állt fel a földről Henry.
- Hála az égnek - vetette magát a férfi karjaiba. - Amint jobban leszel, a saját kezemmel foglak megfojtani! Mit gondoltál? - hordta le szerelmét a könnyeivel küszködve.

- Nem akarlak elveszíteni... És reggel leszűrtem, hogy te sem akarsz visszamenni...

 Liza - miután túltette magát azon, amit Sophie mondott - elcsodálkozott a vadász szavain... Sophia szabályt szegett volna?

Köztudott: Egy "visszatérőhalottnak" nem szabad a még élő szeretteinek ilyet mondani, mert az az emberben halálvágyat vagy ilyet okoz.
- Azzal, hogy nem állítottalak meg? Hiszen először még nem értettem, hogy mit is akarsz... - értetlenkedett a nő.

- Te miről beszélsz? - értetlenkedett a férfi. - Arról beszélek, amit a reggeli előtt mondtál... - suttogta, hogy Liza ne hallja meg.
- De hát amikor felkeltem, te már megreggeliztél... csak bekaptam pár falatot...

- Nem! Ott... az asztalnál reggeliztünk együtt! - érvelt a férfi.

Elizabeth csak értetlenül kapkodta a fejét.

- Most ugye nem azt állítod, hogy Sophie szabályt szegett? - lépett közelebb a gerlepárhoz a szélboszi, s a vadászra pillantott.

- Szeret és nem akar elhagyni! - állt fel Henry, de iszonyat gyenge volt, s szerelme karjaiba zuhant. 

- Sophia, mondd, hogy ez nem igaz! - rázta meg a fejét Liza. - Ugye nem mondtál semmi olyat, amivel... - fordult immáron a nő felé.
- De hát mondom, hogy egyedül reggeliztem! - fordult barátnője felé Sophie. - Valószínűleg ez a vadbarom épp akkor tervezte az öngyilkos merényletét.

- Biztos, hogy nem csak odaképzeltelek, drágám. Meg is gyógyítottad a kávé leforrázás helyét.

Liza és Sophie vészjóslón nézett egymásra.

- Ha nem te voltál - szólalt meg a szélboszi. - Akkor gondolod, hogy...?!
- Igen - bólintott lefehéredve a fekete boszi.

- Oké drágám, lehet hogy közted meg ez a... - mutatott Henry Lizára, aki összehúzta a szemeit - Miller kisasszony között megvan a boszi telepátia, de én még mindig nem értem. Ha nem voltál ott akkor...?! - értetlenkedett a vadász.
- Vajon? - flegmázott hátul a szélboszi.
- Natalja... - válaszolt Sophie.

- Az a rohadt ribanc rosszabb, mint te! - szegezte Henry az ujjait ismét Elizabeth-re.
- Legalább valamiben egyetértünk - vigyorgott Liza.

- Höh - vonta fel a szemöldökét a vadász.

- Nektek muszáj mindig marakodni? - nyűgösködött Sophia. Erre mindkét ellenség elhallgatott, és a földet kezdte bámulni.
- Ez azt jelenti, hogy "csak" azért akartál megölni, hogy a szerelmed itt maradjon?

Holmes a kérdésre csak a földet kezdte vizslatni újra. Majd ránézett a szerelmére, s ismét vissza Lizára.

- Talán... - vonta meg a vállát.

Vagy talán csak nem meri kimondani, hogy igen vagy nem. Igazából soha nem tudni, hogy mi járhat egy vadász fejében... 

- De Henry... - kezdte Liz.

- Elég legyen a fejmosásból, hallod?! Elegem van már, hogy csak okoskodni tudsz! Nem érdekel a hülye boszi erkölcsöd! Ismerd be, hogy nem akartad megmenteni Sophie-t! - Liza csak ökölbe szorította a kezeit és a szél viharos erősségűvé fokozódott. - De nem érdekel! Nem fogom elveszíteni ismét a menyasszonyom! - szavalta határozottan a vadász, s egy fegyvert tartott a szélboszi felé. - Átkozott szuka!

- Csak merd meghúzni! - tartotta Elizabeth előre a két kezét, amik előtt már a tűzgömb kezdett nőni.
- Abbahagyni, mindketten! - vetette magát a két bolond közé Sophia, s mindkettőt ellökte pár méterrel arrébb. - Henry! - kiáltott rá szerelmére. - Nekem akkor is vissza kéne mennem, hogyha megölnéd Elizabeth-et. Nem tudom, egyáltalán hogy gondoltad? - akadt ki teljesen. - Igen, azért küldtek vissza, hogy megmagyarázzam a hülye fejednek, hogy békében mentem el, nem hibáztatom Lizát, és hogy neked sem kellene! Minden nap, amióta ezt el mondtam neked, és mégis itt vagyok veled, ajándék! És te nemhogy megbecsülnéd ezt, mindent elrontasz? - lábadt könnybe a szeme. - Rettenetesen fáj nézni, ahogy tönkreteszed magad. Szenvedek tőle, Henry! És azt mondtad, nem fogsz nekem szenvedést okozni... akkor meg miért teszed?  - csordultak le arcán a gyöngyszerű, sós cseppek.

- Sophia... - dobta el a fegyvert Holmes. - Ne haragudj! Elvesztettem a fejem... - ment közelebb szerelméhez. - Bocsáss meg - ölelte magához szorosan a nőt.

Elizabeth ökölbe húzta a kezét, hogy eloltsa a tüzet, majd lehajtotta a fejét.
- Csak akkor bocsátok meg, hogyha megígéred, hogy soha többet nem teszel ilyet! - sírta a férfi vállába szerelme.

Henry könnyfátylán keresztül átnézett a lehajtott fejjel álldogáló Lizára.

- Megígérem! - hangzott a válasz, majd menyasszonya nyakára csókolt. - Szeretlek, és bocsánat... Egyszerűen csak még mindig nem tudom elhinni, hogy itt vagy velem, de mégis távol...
- Ha bárkit hibáztatni akarsz, hibáztass engem - vált el tőle lassan a nő, megsimítva az arcát, mielőtt átfordult volna Lizához. - Elizabeth, kérlek, ne haragudj. Nem akartalak bántani...

Miller még mindig a földet kémlelte, majd amikor meglátta maga előtt Sophie lábait felnézett a boszi szemeibe.

- Végül is... megértelek - vonta meg a vállát - Hiszen te csak védted akit szeretsz. Én is ezt tettem volna, ha Cole-t támadod meg - mosolygott végül a szélboszi egykori barátnőjére.
 Sophia elmosolyodott, majd hátranézett Henry-re, aki elfordítva fejét, remegő kezekkel bámulta a földet.
- Még egyszer... nagyon sajnálom - súgta még oda a fekete boszi Lizának, majd kezét finoman Holmes tenyerébe csúsztatta, s haza teleportálta magukat.

Elizabeth végignézte ahogy eltűnnek, majd egy famentén összekuporodva kezdett el zokogni. 

- Csak pár másodpercen múlt az egész... - zihálta maga elé - Hogy mutassak így példát Violet-nek, ha majdnem fekete boszorkány lett belőlem, csak mert hagytam, hogy eluralkodjon rajtam a bosszú hatalma...?

Henry Holmes szemszöge:
Otthon élveztem menyasszonyom ápoló kacsóit, majd amikor lefeküdt aludni én elosontam egy perce a Grillbe. Sharone-nel találkozni. Megérdemli, hogy elmagyarázzam neki, mi is folyik itt.

Miután sikeresen letárgyaltuk ezt a barátnőmmel, csatlakozott az osztálytársaihoz, én pedig előhalászva a mobilom hívtam fel Natalját. Aki hamar fel is vette.

Vasárnap délután Sophie Elizabeth-hez is átnézett, én pedig lent vártam Nataljára, aki persze nem az ajtót használta, hanem beteleportált a drága.

- Ajtó is van! – jegyeztem meg cinikusan.
- Azt az egyszerű emberek használják - mosolygott, szexisen nekitámaszkodva az ajtófélfának. - Én nem vagyok egyszerű.
- Hát ember se nagyon - forgattam a szemeim.
- Való igaz - szélesedtek ki ajkai. - Szóval, mi az a nagy titok?

- Eléggé kényes téma az... - közelítettem felé - Amiről beszélni szeretnék veled! - értem hozzá elég közel... Mondhatni, már talán túl közel is voltam hozzá.
- Hallgatlak - húzta össze a szemeit.

- Rövid leszek - tartottam fent a mosolyom, majd szinte az ajkaira suttogtam. - Dögölj meg! - szúrtam őt hátba. Felszisszenve összeesett. - Hogy képzelted, hogy kiadod magad a menyasszonyomnak?! Azt hitted nem jövök rá?
- Hát... - tápászkodott fel. - Azért beletelt egy kis időbe, nem gondolod? - vigyorodott el, kihúzva hátából a mandragórás vakcinát, majd a földre dobta azt. - Komolyan azt hitted, hogy ennyi elég lesz, Henry? Majdnem ezer éve vagyok a világon! - lökött neki a folyosó falának tiszta erőből, úgy, hogy berepedt mögöttem a vakolat.

- Egy próbát megért... - nyöszörögtem. - Rohadt kurva, miért tetted? Miért akarod elrontani ezt a kevés időmet, amit ismét Sophie-val tölthetek?!
- Méghogy elrontani? - kacagott fel hátravetett fejjel. - Épp csak arra próbáltalak ráébreszteni, hogy nem kellene megválnod tőle. Csak annyit kell tenned, hogy megölöd Violet-et, miután megöltél engem. Na... - guggolt le hozzám. - Nem lesz olyan nehéz dolgod... - pislogott rám ördögi angyalként. - És ha megteszed, addig lehetsz Sophia-val, míg a halál el nem választ... sőt, hogy lásd, milyen nagyvonalú vagyok, abban is segíthetek, hogy ez a halál minél később érjen el titeket. Szóval?

- Sajnálom, de nem olyan könnyű a döntés! - felelte fogcsikorgatva a pasi.

- De igen. Könnyebb, mint hinnéd, Holmes. Az ég szerelmére! Te vadász vagy! Megölöd azt a libát és megkapod Sophie-t, az igaz szerelmed! Sharone-nak se lesz baja… Violet meg még ágyba se akar bújni veled – elvigyorodott. – Vagy csak nem mutatja ki – kacagott fel.

 Ennyi. Betelt a pohár!

- Fogd be! Nem érted, hogy ő nem akkora ribanc, mint te?! – szemei összeszűkültek – És igen, vadász vagyok, és mindennél jobban szeretem Sophie-t! Ezért döntöttem úgy, ahogy! – kiáltottam rá egyre hangosabban.

- De tudod… Nálam a várakoztatás olyan, mint a bankoknál a kamat! Fizetned kell érte!

Mire észbe kaptam, ő már a levegőben volt. Pff. De ja vu. Natalja kitartotta előre a kezét, én pedig ismét kibaszott nagy erővel vágódtam a falnak, de immáron az eszméletem is elveszítettem.

Elizabeth Miller szemszöge:

Éreztem, hogy valami nem okés. Elteleportáltunk Sophie-val  Holmes házába.

- Édesem! – rohant oda barátnőm a szerelméhez, aki a vérezve feküdt a földön.

Én felrohantam a szobába. Oh, szép rend van. – megállapításom után fogtam egy párnát és felpóckoltam a fejét.

- Nincs itthon elég szegfű a varázsitalomhoz! – pánikolt Sophie.

- Kicsim – fordítottam felém a fejét. - Nálam találsz! – bólintottam.

- És hagyjam itt?!

- Itt maradok. Nem lesz semmi baj!

Sophia bólintott, majd eltűnt. Én leültem Henry mellé.

- A menyasszonyod kinyír, ha meghalsz itt nekem! – viccelődtem, majd egy kis erőt varázsoltam bele. Ami hatott is.

- Csss – csitítgattam. – Nyugodj meg.

- Miért vagy itt? – kérdezte két köhögés közt. – Hagyhattál volna meghalni…

- Nem. Soha. Natalja által nem. Nem győzhet az a szuka. Mi több. Kellesz ahhoz, hogy az a kurva meghaljon! – mosolyogtam halványan.

- Egyre jobban kételkedek magamban... - próbált meg felülni.

- Ne ülj fel még - tartottam a földön, immáron elengedve a kezeit. - Kételkedni? Már miért kételkedsz? - értetlenkedtem.
- Nézz már rám, basszus - ráncolta össze a szemeit, majd észrevéve magát, visszavett az arcából. - Azért köszönöm... hogy itt maradtál, míg Sophia visszaér.

- Ez a legkevesebb - mosolyogtam ismét halványan. - Bocsánat, hogy majdnem megöltelek, de kicsit felment bennem a pumpa.
- Jogos volt... - ismerte be nagy nehezen. - Én támadtam rád. Én... csak nem akartam elveszíteni Sophia-t.

- Megértem - bólintottam. - És elhiszem, hogy itt akarod tartani, de... - éppen felhoztam volna valami érvet, de ekkor az emlegetett boszi  már meg is jelent.
- Bocs, hogy késtem - fújta ki magát. - De nálad már megcsináltam a varázsitalt, hogy gyorsabb legyek - mondta, s már guggolt is Henry-hez, fejét óvatosan az ölébe helyezte, s finoman a szájához billentette a kis edényt, amiben a bájital lötyögött.

- Nem késtél semmit - feleltem.
 A vadász nagy kortyokban húzta le a löttyöt, majd undorodva tolta el magától a tálkát.

- Köszönöm - húzta le egy csókra menyasszonyát. 

- Na, hát akkor én megyek is! - adtam jelt a létezésemről. ^^"
- Elizabeth! - kecmergett fel a földről Holmes, akiről már el is tűntek a sérülések. Hát igeeen, gondoltam. Az én saját receptű főzeteim! :P - Köszönöm. És ne haragudj a tegnap miatt...
- Ez most fegyverszünetet jelent? - néztem rá ravaszan.
- Olyasmit... - felelte, a tarkóját megvakarva.

- Köszönöm - mosolyogtam, majd elindultam a kijárat felé.
- Ne fáradj, Liza! - szólt utánam barátnőm. - Ez a legkevesebb, azért cserébe, amit tettél. - Először nem értettem, mire gondol, de amikor mosolyogva elköszönt, rájöttem, hogy el akar teleportálni, de még mielőtt bármit mondhattam volna, már a saját nappalimban találtam magam.
 Mosolyogva temettem arcomat a tenyerembe. Ezek nagyon el akartak tüntetni onnan... hehe...

~*~

Hétfő hajnali egy. Hangok lentről. Cole édesen aludt mellettem, én pedig kibújtam mellőle. Egy kis tűzgolyót lebegtettem magam előtt. Hasznos. Fényt ad és jó védekező szer is. Leérve az emeletről megpillantottam Natalját.

- Mit keresel itt te, átkozott banya? – ordítottam rá egyből.

- Téged. Elrontottad a szórakozásom – felelte idegesen.

- Hozzád se értem, te kurva!

- Hol marad a modorod? – megforgattam a szemeim. Chh, majd pont vele szemben fogom használni. Vicces… - Elérted, hogy Henry megbocsásson neked – világosított fel. Végül is nem mondta ki, és még Sophie is itt van, úgyhogy…

- És ez, miért baj? Már nem akar megfektetni? Hidd el csak idő kérdése, amekkora ribanc vagy egy gyenge pillanatában bármikor el tudod csábítani azt a szexista barmot! – kiáltottam rá – És most…

 

- Nem tanultál semmit?! – húzta fel a szemöldökét Natalja. Rohadt ribanc! - Na de nem miattad jöttem! – vigyorgott rám.

- Úristen Cole! – rohantam fel a lépcsőn nem törődve azzal, hogy szinte járni alig bírok.

Fel is értem, de Cole nem volt a szobában. Ha valami történt vele… Nem bocsátom meg magamnak! Vissza is rohantam Natiékhoz, és ez fogadott:

- Számítottam rá, hogy kinyírsz, ha végzek vele… - lett komoly a kurva – De én nem vágom magam alatt a fát. Más tervem van! – vigyorgott, s Cole felé tartotta a kezét, aki óriásit sóhajtva szinte kiugrott a kanapéból. Oda is rohantam hozzá. – Egy kicsit elszórakoztam – billegett, majd eltűnt.

- Kicsim jól vagy? – hallottam a drágám gyenge, elhaló hangját – Szörnyű hangokat hallottam.

- Te haltál meg majdnem! – csesztem le a fejét könnyezve, s egyből meg is öleltem.

- Liza, nyugi! – ölelt vissza szorosan, a hátamat simogatva, majd egy homlok puszit adott.

- Nem bírnék még egy szerettemet elveszíteni… - zokogtam immáron a vállgödrébe. – Bárcsak ki tudnálak hagyni ennek a banyának az ügyeiből! – ziháltam tovább.

- Css kicsim! Nyugi! – nyugtatott Cole.

Miután sikeresen lenyugtatott aludtunk még pár órát, mivel másnap már munka. Mindkettőnknek. De legalább a munkahelyén biztonságban van.

Mesélő szemszöge:

Hétfő reggel Henry Holmes még az igazak álmát aludta, amikor menyasszonya észrevétlenül kimászott mellőle az ágyból. Lábujjhegyen, kecsesen lépkedett az ajtóhoz, majd egy kicsi zajt sem csapva távozott a szobából. Léptei a konyhába vitték, azon belül pedig a tegnap lefőtt kávéhoz, amit álmosan töltött ki magának egy bögrébe, s a mikrózással nem fáradva felmelegítette magának azt. Már éppen benyúlt a hűtőbe, amikor furcsa, nem emberi aurát érzett meg maga mögött. Eldobta a kezébe akadt tejesüveget, s nagy lendülettel fordult meg, jobb kezében egy tűzlabdát hajítva hátra.
 Az idegen azonban gyors volt, talán még gyorsabb, mint ő. Megragadta a törékeny kezet, amikből hirtelen elpárolgott a tűz. Sophia fekete szemei nagyra kerekedtek.
- Csigavér – mosolygott a férfi. – Korán van még ehhez.
 A nő nagyot sóhajtva rántotta el a kezét, látván, hogy semmi veszély nem fenyegeti.
- A fenébe, Brandon. Mit csinálsz te itt?
- Hé, több tiszteletet! – húzta ki magát a fiatal pasi. Vörös tincsei kócos hatást gyakorolva omlottak az arcába, erősen elütve fehér bőrétől, zöld szemei pedig úgy ragyogtak elő arcából, mint két smaragdkő. Alig járhatott a húszas évei közepén. – Vagy elfelejtetted, hogy az égiek magukhoz fogadtak?
- Nem hinném, hogy el lehetne felejteni, tekintve, hogy mindig az orrom alá dörgölöd – fordult el morcosan Sophia.
- Na, ne féltékenykedj, drága. Eljön majd a te időd.
 A boszi nagyot sóhajtva fordult vissza, s erejével a kiömlött tejet visszafolyatta az üvegbe, majd lehajolt érte, és visszarakta a hűtőbe.
- Miért vagy itt, Brandon? – kérdezte határozottan.
- Talán zavarok? – kérdezte túlzottan erőltetett meglepetéssel a pasi. – Bár, ahogy elnézlek, egy kemény éjszaka mögött állsz, tehát biztos nem vágytál a társaságomra...

 Erre a kis megjegyzésre Sophia kivörösödve a szégyentől húzta össze magán köntösét, eltakarva mély dekoltázsú hálóingét.

- Szóval? – türelmetlenkedett. – Ha azért jöttél, hogy visszavigyél...
- Megakadályozol?
- Nem – rázta meg a fejét. – Csak ne kertelj. Mondd meg, kerekperec.
- Te tényleg nem adsz nekem semmi tekintélyt.
- Brandon! – fortyant fel Sophie.
- Jó-jó, kis türelmetlen. Félsz, mi? Hisz a vőlegényed megbocsájtott a Miller boszinak, minden szép és jó. Félsz, hogy véget ért a küldetésed.
 A nő a padlót kezdte kémlelni.
- Én csak... – mondta halkan. – Úgy érzem, még kell egy kis idő Henry-nek. Ha most újból elveszít, fenn áll a valószínűség, hogy ismét meghátrál, és nem öli meg Natalját. Annak pedig nem örülnétek, ugye? – vonta össze a szemöldökét.
- Hé, ácsi! – állította le a Brandon nevű srác a boszit. – Ne tovább. Ha most elkezdesz rizsálni, az a nagylelkű ajánlat, amit tenni készülök, veszít az értékéből, szóval...
- Miféle ajánlat? – ragadta meg hirtelen Sophia a karját, s kíváncsian pislogott fel rá.
- Megöl a kíváncsiság, mi?
- Mondd már! – morogta türelmetlenül a boszi.
- Szóval... – fejtette le magáról a finom kezeket a pasi, majd elhátrált, s ismét kihúzta magát. – Az égiek engedélyt adnak rá, Sophia, hogy itt maradj, amíg Henry Holmes be nem teljesíti a feladatát, és felügyelheted a Hetfield boszorkány kiképzését Jessica Black-kel egyetemben. Ápolhatod a te kis vőlegényed lelkét, és az ágyát is melegítheted továbbra is...

Nagy szerencséje volt Brandon-nak, hogy a nőt hirtelen teljesen megrészegítette a boldogság, és a karjaiba vetette magát, másképp alighanem egy tűzgolyó vitte volna le a fejét az előbbi kis megjegyzéséért.