18. Fejezet ~ Hazugságok

Sziasztok! 

Íme az új fejezet. :)

"Néha vannak olyan helyzetek, amikor az igazságot jobb a föld alá temetni és csak hazudni, mert, ha elmondod az igazat, akkor te leszel a hazug és a bunkó..." 

Ismerős a szituáció ugye? 

Jó olvasást!

Alice szemszöge:

Rémálom. Damon megfojtja Jasper-t. Álmosan ültem fel az ágyon és láttam, hogy a szoba másik végén lévő ágy üres. Te jó szagú ég! Ekkor lépett be az ajtón Jasper.

- Jasper. – borultam a nyakába. – Megijesztettél. – sírtam tele a mellkasán lévő pizsamát, apró sós könnyeimmel.

- Alice. – ölelt magához jó szorosan.

- Ne… ne csinálj még egyszer ilyet. – néztem rá aggódva.

- Mi történt? – kérdezte.

- Rémálmom volt, te pedig… - ismét csak a mellkasába fúrtam a fejem. – Eltűnsz, amikor felébredek. Megijesztettél.

- Jaj, kicsim, semmi gond. – csókolt bele a hajamba – Már itt vagyok, és nincs semmi baj. – suttogta a fülembe. Nyelve szinte a fülem cimpáját érintette. - Jól vagyok. De te nem. – lépett kicsit hátra, hogy jobban megszemléljen. – Félsz és remegsz, mindjárt, - elkapott - összeesel.

- Összeestem. – mondtam és átkaroltam a nyakát, amikor az ölében voltam.

- Mi ijesztett meg ennyire? – kérdezte, amikor leült az ágyamra és engem, mint egy kisbabát fektetett le az ágyra és betakart. Hát nem édes?

- Damon. – mondtam ennyit, mire Jasper meglepődött.

- Mi történt? – kérdezte ismét és letörölte a könnyeim.

- Rémálmom volt, de ez olyan valósnak tűnt, mintha látomás lett volna.

- Mi volt benne?

- Damon és te… - kezdtem, miközben Jasper nyugtatott. – Te… te maradtál alul.

Mondatom nem bírtam máshogy befejezni.

- Nincs semmi baj kicsim. – feküdt be mellém és megcsókolt. Majd rávettem magam. Ajkaira tapadtam és szenvedélyesen csókoltam, majd végig a nyakán…

- Aúhw. – szólalt meg Jasper.

- Valamit rosszul csináltam? – néztem rá szomorúan.

- Nem, csak… - erejével villanyt kapcsolt, s megjelentek a foltok Jasper nyakán.

- Ez… - megszólalni nem bírtam.

- Ezek szerint, az álmod látomás volt… Elkésett látomás.

- Én… Megölném, de akkor Violet örökre megutálna. – kezdtem majd nem újra sírásba.

- Igen Violet nem képes beismerni magának, mit is érez.

- De Damon-nak igen.

- Igen?!

Csodálkozva meredt rám, s én bólintottam.

- Elmondom mi volt a látomásomban!

„- Hogy te mekkora egy rohadék vagy... – szipogta Violet, s közben próbálta magában tartani a sírást.

Utána viszont hevesen Damon nyakába ugrott, majd megcsókolta őt. Persze Damon visszacsókolta őt, kezei pedig Viol derekára csúsztak, majd betűrt a blúza alá. A gyertyák lángja hirtelen hatalmasra lobbantak.”

És a látomásomnak itt van vége.

- Atyaúristen! Én kiherélem!

- Lehet már késő…

- Nem értelek Alice.

- A látomásomnak ott van vége, hogy Damon keze Violet blúza alatt kóborol és a gyertyák lángjai magasra emelkednek. Jasper te… te mire gondolnál?

- Arra, hogy a csókjuknak vége szakad. - Mi vaaan???

- Na persze... Jasper. Nekem két dolog ugrott be. Damon vérszomja és Damon egészen más szomja…

- Erre csak egy valamit tudok mondani.

- Mit? - vágtam közbe.

- Violet erős és meg tudja magát védeni. Ha meg szereti Damon-t, hát nem kell őt megvédeni az olyan kapcsolattól se. Ha akar, úgy is lefekszik vele, ha meg nem, hát hogy is mondjam… Megégeti Damon-t és happy end!

- Igaz… De Jasper, ha tudnál valamit, ugye elmondanád?

- Persze. – mosolygott és a villanyok lekapcsolódtak, ő pedig az ajkaimra tapadt.

Péntek reggel nem volt első óránk. 

- Menni kéne Violet elé. - motyogtam Jasper mellkasába.

- Most nem. - mondta komolyan, majd elmosolyodott. - Foglalkozunk kicsit magunkkal is.

- Hogy érted? - néztem rá értetlenül.

- Hát így. - mondta majd hevesen megcsókolt. Szenvedélyesen csókoltam vissza, majd egy nagyon finom ibolya illat csapta meg az orrom, de nem foglalkoztam vele. Örültem, hogy Jasper karjaiban lehetek. Másra se vágyom, csak, hogy Violet elmondja, mit csinált vele az az állat.

Persze elkéstem.

- Öm, elnézést, hogy megzavarom az ominózus pillanatot... – jelent meg Violet. – De Jasper, el kell raboljam Alice-t.
- Ó, muszáj? – kérdezte Jasper, az érzéseimre. Felkuncogtam.
- Öt percet kibírsz, kedvesem – mondtam, majd megcsókoltam őt még egyszer. Kimentünk az udvarra, majd megöleltük egymást.
- Na, mi a helyzet? – mosolyogtam, bár inkább azt kérdeztem volna, hogy "Ugye nem tett veled semmit Damon?".
- Hát, a helyzet az, hogy ennek nem fogsz örülni, sőt, egyenesen utálni fogod, de úgy érzem, el kell mondanom, a barátságunk megőrzése érdekében... – hebegte.
- Belezúgtál Damon-be – sóhajtottam egyet, és a kavicsokat szuggeráltam. Rohadjon meg, hogy mindig eléri azt, amit akar...
- Honnan...? – lepődött meg, majd megszólalt. – Óh, hát persze. Egy jövőbelátónak akarom elmesélni a tegnapot, tiszta hülye vagyok.
 Elmosolyodtam, de még is, csak a látomásomon tudtam gondolkozni. Fúúúj...
- De most ne ess nekem, rendben? Ahogy te, én sem tudok tenni ellene – nézett rám aggódva.
- Én nem zúgtam bele! – néztem rá értetlenül.
- Rólad meg Jasper-ről beszélek. És különben is, az ilyesmiben nem mi döntünk, csak... megtörténik – bökte ki nagy nehezen. Hát... A te esetedben ez más... 
- Tudod egyáltalán, mibe keveredtél, Violet? – kérdeztem kettős érzéssel. Szomorkodtam, hisz oltári nagy veszélyben van, de viszont dühös voltam magamra, hogy nem vagyok képes kinyírni Damon-t. Erőm lenne hozzá, csak... Túl kedves vagyok.
- Van egy elképzelésem róla, - nincs. Nem lehet. - de akkor sem tudok ez ellen tenni... Különben is, Nagyi azt mondta, hogy a látomásai szerint te meg Jasper megvédtek Damon-tól. - hát ez már kudarcba fulladt. Ki kell cserélni, azt a gömböt... - Nem mellesleg már én is meg tudom védeni magam, - azt te csak hiszed. - de a helyzet az, hogy nincs rá szükség... Igen, néha egy seggfej, - néha? Mindig! - de szerintem ez csak egy álca. Ha velem van egyáltalán nem olyan vészes... - kétszínű és kész!
- Violet, figyelj... – próbáltam leállítani, de nem igazán sikerült.
- Én csak azt mondom, hogyha készül valamire, úgy is meg tudjuk akadályozni! De egy biztos: eddig még nem bántott engem.
  Felkaptam a fejem. "Eddig még nem bántott" Ezután viszont...
- Tudod jól, mit gondolok. - Nem, fogalmad sincs!
- Nagyon sajnálom – nézett le ő is a kavicsokra. -, de akkor is ez van...
- De elfogadom, rendben? Még ha megérteni nem is tudom. – Elmosolyodtam ezen a mondaton. Végül is, ha majd Viol megutálja, simán megölhetem. – Csak tégy egy szívességet...
- „Légy óvatos”? – vigyorodott el pimaszul. Meglepődtem.
- Ó, hát persze. Egy boszinak akarom befejezni a mondatom, tiszta hülye vagyok – idéztem boszibarátnőm szavait, kezeim csípőre raktam és elnevettük magunkat. – Ne várd, hogy abban az idegbetegben megbízzak, de benned meg tudok – öleltem meg szorosan. Talán minden jóra fordul... Végül is, majd Jasper jelez, ha baj van.

Töri órán Caroline kikérezkedett a  mosdóba, irritáló volt nézni, ahogy a tanár végigstíröli, miközben kilibbent az ajtón. Ezt is csak én vettem észre? Lehet, s köhögtem is egyet, hogy ezzel a tanár tudtára adjam, hogy azért suliban vagy baszd meg! Amikor visszajött, könnycseppeket véltem felfedezni rajta, de nem akartam szóvá tenni. Egyrészt, órán vagyunk, másrészt, van egy tippem ki a felbujtó, s csak örülni tudok, hogy ma még nem láttam. És a bájcsevegés, amit Henry leművelt Violet-tel, hát kedvem támadt embert ölni... Szünetben kicsit egyedül akartam lenni ezért kimentem a folyosóra és kinéztem a cserepes virágok között. Pont leláttam a földszintre.

- Alice?! – jelent meg elkeseredett arccal Caroline.

- Mi a baj? – kérdeztem aggódva.

- Félek. – ölelt meg jó szorosan, s a vállamon zokogott.

- Úristen, mi történt? És mikor? – kérdeztem meg, amikor már nem sírt annyira.

- Damon Salvatore. – ha lottóznék azt hiszem ötösöm lenne. – Amikor kimentem órán, neki lökött a falnak és a szemei hirtelen tűzvörösek lettek. Megijedtem, de hirtelen ellépet és csak azt mondta, hogy adjam át neked, hogy azt üzeni Jasper-nek, hogy idézem. „A fehér huszárt sikerült eltávolítani a tábláról. A következő, amit leszed a tábláról pedig, a bástya lesz, amit a saját futója szorít sarokba.” Fogalmam sincs, mit jelent, de úgy érzem veszélyben vagy.

- És ezt miért nekem mondtad? Hisz az üzenet Jasper-nek szól.

- Azért, mert jó barátnőm vagy és érzem, hogy megbízhatok benned. – ölelt meg szintén szorosan. Ölelésében ott volt a barátság, de a félelem is.

- Köszönöm. – öleltem vissza.

*Később*

Suli után úgy siettem, haza, hogy még az előtt érjek haza mielőtt Violet a nagyijához ér. Ami sikerült, hisz Violet-et még szóval tartotta Caroline.

- Simon!

- Igen Alice?

- Gyorsan fel tudnád nekem hívni Rosemarie-t? Nagyon fontos lenne.

- Rendben. – tárcsázta a számot és a kezembe nyomta a telefont.

- Köszi. – mosolyogtam és felvágtattam az üres szobába.

- Halló? – szólt bele.

- Halló. Én Alice Cullen vagyok.

- Á, Alice. Mondjad.

- Igazából elég kényes ügy. Szeretnék önnel beszélni, ma, amikor az unokája már nem lesz otthon.

- Rendben, négy órára el tudsz jönni a parkba?

- Ott leszek.

- Rendben, de most leteszem, mert meg jött az unokám.

- Rendben, köszönök mindent. Visz hall.

- Szia.

- Köszi, a telefont. – adtam egy puszit Simon arcára.

- Nincs mit. Sikerült elintézni?

- Igen. Sikerült. Négykor találkozom Rosemarie-vel.

- Üdvözlöm.

- Hehe, átadom. Köszi, még egyszer. – indultam el az udvar felé.

- Alice?

- Igen? – fordultam vissza.

- Biztos, hogy ezt akarod?

- Ez lesz a legjobb Simon, mindenkinek.

- Ahogy gondolod. – mosolygott és fojtatta a pakolást.

- Jasper. – szóltam rá szerelmemre, aki éppen a füvön fekve kémlelte az eget.

- Feküdj mellém. – tapsolt a földre, s én szó nélkül mellé bújtam, és átölelt.

Nem sok kedvem volt hozzá, hogy megtörjem ezt a pillanatot, de egyszer úgy is véget ért volna… - Mi a baj? – kérdezett rá, mielőtt bármit is mondtam volna.

- Lenne egy üzenet neked Damon-tól. – nem mertem ránézni se, csak az eget bámultam, s monoton mondtam a szöveget. - „ A fehér huszárt sikerült eltávolítani a tábláról. A következő, amit leszedek a tábláról pedig, a bástya lesz, amit a saját futója szorít sarokba.” Sajnos nem sokat értek belőle, de az hót ziher, hogy Violet-tel kapcsolatos.

De nem az nem lehet! Ha Jasper tudna, valamiről elmondaná. Nem válaszolt csak csöndben hallgatott, alig észrevehetően a fűbe markolt, s tovább kémlelte az eget. Mintha könnycseppet láttam volna legurulni az arcáról. Nem értem.

- Amúgy pedig, este négyre elmegyek, de ahogy tudok, jövök haza. - tereltem a szót egy kicsit.

- Persze, nyugodtan, csak, mielőtt bármit mondasz, gondolt át kétszer. Kérlek.

- Jasper. Mi a baj? – felültem és a szemét kerestem, hogy mélyen bele tudjak nézni. – Mitől akarsz megvédeni? Mi az, amiről nem tudok?

- Semmi Alice, csak nem akarom, hogy bármi bajod essen.

Fejét oldalra fordította, mint aki nem akarta a tekintetem látni. Kicsit rosszul esett, mert nem értem miért tette.

- Köszi, de ne aggódj.

Az idő gyorsan telt, s amikor észrevettem már 15:50 volt.

- Futok a parkba. – kaptam magamra a kabátom. – Puszi nektek. Hamar jövök.

Köszöntem el gyorsan mindenkitől és kifutottam a parkba. Rosemarie két perccel utánam érkezett. Kicsit féltem, hogy nem is jön el.

- Alice? – nézett rám. Megráztam a fejem és ránéztem. – Szia.

- Csókolom. – mosolyogtam bájosan, s arrébb húzódtam a padon, hogy leüljön mellém. Egy kicsit talán, mint ha habozott volna, de leült.

- Szóval, Alice mi a baj? Ami miatt felkerestél.

- Én kudarcot vallottam. – hajtottam le a fejem, s a könnyeim csepegni kezdtek, de nagy levegőt vettem és fojtattam. – Simon mondta, és ma Violet is bejelentette, hogy nekem és Jasper-nek feladatunk lett volna megvédeni őt Damon-tól. Ezt viszont eláshatjuk. Nem sikerült, hisz Violet nem, hogy megutálná, vagy félne Damon-tól, vagy valami hasonló, hanem még… - nagyot nyeltem, s az összes könnyem elástam. – Még bele is zúgott. Szóval, nem tudom megtenni. Nem tudom megölni Damon-t.

- De Alice, te vagy az egyetlen reményünk.

- Kifejtené? – néztem rá érdeklődve.

- Alice, én MÁR nem vagyok, Violet meg MÉG nem elég erős ehhez. Jasper, pedig hiába újszülött, hiszen Damon ereje felerősödött. – Ceh, jó tudni, hogy Violet nem bízik meg bennem. Fogadjunk, hogy rákérdezett a nagyinál az újszülöttek csókjára?! – De vele együtt a tied is, na meg újszülött is vagy, szóval könnyűszerrel legyőzheted.

- De nem tudom meg tenni.

- Miért?

- Erőm az lenne hozzá, de nem tudom megtenni, mert ha Violet meghalni látja hű szerelmét, akkor szomorú lesz. Nem akarom annak látni, elég volt, akkor annak látni, amikor azt hitte, hogy a Damon és köztem lévő csók kölcsönös volt. De nekem még az sok volt. Én nem leszek rá képes.

- Már az elején el kellett volna intézni, amíg még nem lett késő.

- Már az elején késő volt - érveltem, kissé makacsan - Violet-nek, már első perctől bejött Damon macsó stílusa. Kérem Rosemarie segítsen. Mit tegyek? Mondjam el, hogy a hű szerelme csak ki akarja őt használni?

- Én már elmondtam, de sajnos nem tudom mi az oka, és Violet túl elszánt. Sok önbizalma van, azt hiszi meg tudja magát védeni Damon ellen.

- De még ha megtudná, se teszi, hisz bele van esve. – bőgtem el magam végleg.

- Alice. – simította meg a hátam, majd hirtelen megnyugodtam. 

Úgy éreztem, mint ha lebegnék. Teljesen lenyugodtam. 

- Köszönöm. – mosolyogtam.

- Alice. Tedd azt, amit jónak látsz. Nem tudok mit mondani. Az biztos, hogy ha nem mondod el Violet-nek, akkor az lesz, hogy kiszeret Damon-ból, mert rájön, hogy milyen is ő valójában. Viszont, ha kiderül, hogy tudtál róla, még azt hiheti, hogy elárultad. S vele együtt Jasper is és én is. De ha elmondod, az is lehet, hogy sokáig nem lesz igazi mosoly az arcán.

- Igen. – eddig én is eljutottam. – Köszönöm, hogy kiadhattam magamból.

- Köszönöm, hogy elmondtad.

- Viszlát. – mosolyogtam.

- Szia. – köszönt ő is, majd elindultam haza.

- Ez volt a nagy terved? – ugrott elém Damon. – Kipakolsz mindent a Nagyinak?

- Örülj, hogy a futó sarokba szorította a bástyát, és a királynő védetlen maradt, - mondtam rengeteg könnyel a szememben, az elfojtott sírás hangján.

- Hogy?

- Azt hitted nem jöttem rá mindenre? Azt hitted nem fejtettem meg a kis játékodat? Hogy melyik bábú kit jelöl? Összeállt a kép Damon. Már az, hogy „akit a saját királya fog leütni” vajon ki az, az elmebeteg király? Hát persze, hogy Damon Salvatore. A királynő, meg persze, az, akit én, mint futó, Jasper, mint huszár és  Rosemarie, mint bástya véd, vagy is Violet.

- Magadtól jöttél rá? – kérdezte.

- Nem baszd meg lexikonnal. Persze, hogy magamtól.

- Hát jó kis játék volt mi? – kérdezte incselkedve, s úgy közeledett felém, mint amikor nekinyomott a fának és megcsókolt. „Dögölj meg!” Mondtam magamban és hozzávágtam egy követ ezzel jelezve, hogy „Maradj ott, ahol vagy!”

- Még nincs vége! – morogtam rá, én nem adom fel. – A futó még a pályán van. - mosolyogtam diadalmasan.

- És ott is marad. Szükségem van rá.

- Nem fog engedelmeskedni!

- Azt te csak hiszed!

- Nem hiszem! Tudom!

- Ja persze. A játéknak vége.

- Nincs.

- Nyögd már ki, hogy miért nem? – forgatta a szemeit, és ismét felém közeledett.

- Azért mert a futó még játékban. De ha ő is lekerülne, a tábláról se lenne vége a játéknak!

- Még mindig nem értelek.

- Pedig pofon egyszerű. Lehet, hogy profi sakkos vagy, de a profik is tévedhetnek. Te viszont nagyot tévedtél, hogy nem számoltál a parasztokkal…

- Mi vaaan? – értetlenkedett.

- Ez a futó csapdája, és csak nem lesz olyan hülye, hogy beszámoljon róla az áldozatnak.

- De ugye tudod, hogy ha a király megsérül, a királynő összetörik.

- Tudom, erre is gondoltam… 

- Csakhogy a futónak inkább magára kéne vigyázni, mert támadja őt oldalról az ellenfél két ártatlannak tűnő bástyája, és az egyik mély sebet üthet a futóba, míg a másik, csak a markában röhög, hogy bevált a terve.

- Ne fenyegess, mert kinyírlak. Ugye tudod, hogy erősebb vagyok nálad?

- Még. - nevetett és elment. 

Egy jó ideig az is maradok. De azt hiszem gondolkoznom kell erről az egészről. El is indultam a suliba. Az első emeleten nem volt senki és ledobtam a cuccom.

- Csend és nyugalom. Sehol senki. – mondtam és lehuppantam a folyosói padra.  Elkezdtem gondolkozni a felálláson, Violet szerelmes, ezért nem tudom megölni Damon-t. De akkor mi értelme van annak, hogy erősebb vagyok Damon-nél, ha nem tudom őt megölni. Ha nem tudom megvédeni a barátnőmet...

- Alice?! – zavart meg egy hang elmélyült gondolkozásomból. Felnéztem. Szinte sejtettem. A történelem tanár volt. – Mit keresel még mindig itt? – mosolygott és a kabátját, meg a táskáját lerakta a másik padra. – Egy ilyen lánynak ilyenkor már otthon kéne lenni. Talán valami baj van?

- Semmi. Én csak egyedül akartam lenni és gondolkozni. – szóval taxi van innen!

- Tudnék esetleg segíteni? – lépett hozzám közelebb.

- Nem. Köszönöm. – dőltem neki a pad melletti oszlopnak, s fejem az égnek emeltem.

- Akkor talán fel tudnálak vidítani… - jött közelebb és megcsókolt. Fúj!

Kezeimet az oszlopnak nyomta, hogy nehogy szabadulni tudjak. Lehet, hogy az iskola nagy része most éppen visszacsókolna, vagy valami hasonló, amibe nem igazán van gusztusom belemenni. Én viszont éreztem, hogy egy könnycsepp gördül le az arcomon. NEM AKAROM EZT! Erőm viszont nem volt el tolni. Vagy is lett volna, de akkor kissé lelepleztem volna magam. Egyik testrészét se rúghatom meg és még pofont se adhatok neki… Ez nem lehet igaz…

Befejezte és hátra lépett. Arcomra ült a félelem és a sírás halvány előjele. Néhány könnycsepp. Belül pedig a harag mart szét. A düh, hogy nem tehetek semmit, de legszívesebben leszedném a fejét. Némán vettem fel a kabátom és táskám és elindultam a lépcső felé.

- Alice várj még, nem fejeztem be! – szólt utánam. Mit akar még?

Némán néhány könnycseppet hullajtva megfordultam és a dühtől, meglendítettem a karom, amit az követte, hogy a pad befordult a tanár elé. Csak befordult? Minimum a lábáig kellett volna elmennie és a lába előtt 3 mm-rel megállnia… Meglepődve néztük mind a ketten a padot, de én már futottam is le a lépcsőn.

Egy kis ultimátum, hogy is néz ki a suli :') Ha nem tudsz eligazodni, akkor hagyatkozz, arra, ahogy elképzelted :)

- Alice! - hallottam, hogy utánam indul ezért begyorsítottam.

Kifutottam az erdőbe. Ledobtam a táskám és a kabátom a fűre. Én pedig hátravágtam magam az ibolyák közé. Sírtam. Még alig vagyok kb. két hónapos újszülött vámpír. Nekem ez a kevés vasfű is sok(k) volt. És még mindig nem értem, miért tette. És mióta hisz ő vámpírokban? Mióta használ verbénát? Mióta utál ő engem ennyire? És miért beszélek róla, úgy, mintha valami 1000 éves barátom lenne? Ő lenne a bástya? És akkor ki a másik bástya? Edwin Harrison? Lehet, hisz eléggé rossz szemmel nézte, ha Violet-et öleltem, és mindig volt verbéna a parfümjében. Annyira fáj a fejem és szédülök és... Nem bírom pihennem, kell. Itt maradok, amíg meg bírok mozdulni...

Szóval mi a vélemény? :D

Szomorúak vagyunk, mert a Facebook-os játékon nem játszott senki és itt is csak 1 ember ír mindig komit.

Olvas minket egyáltalán valaki Dinán kívül???

Ha igen jelezzétek egy komival, vagy Face-en, hogy olvastok minket.

Köszi előre is.

Puszi: Alice és Violet