13. fejezet ~ Bizalom

Sziasztok!
Meghoztuk az új fejezetet nektek! Jó olvasást kívánunk! :)

Damon szemszöge:

Magamhoz szorítottam Violet remegő testét, finom cseresznyeajkait pedig szenvedélyesen vettem birtokba. Egy pillanatra meglepett, amikor vizes karjait átfonta a nyakam körül, de utána átadtam magam az érintése bizsergető varázsának. És bár én még bírtam volna, de mivel velem ellentétben a kis boszinak szüksége volt levegőre, elengedtem őt.
 Mélyet sóhajtott, eddig fakó arca most kinyílt rózsaként pompázott, szemeit ködfátyol lepte el.
- Mondtam én, hogy hiányoznék neked – mosolyodtam el elégedetten. Felpillantott rám; kába barna szemeit az enyémekbe égette. Nagyon szép volt, még bőrig ázva is.
- Talán – reszkette. – Nem tudom...
- De én igen – simítottam végig arcán. – A tested elárul, szivi...
 És erre a kijelentésemre még vörösebb lett; szemecskéiben sértett büszkeség villant. Aranyos.
- Senkit sem hagynék meghalni. Senkit. – Szavai határozottan csengtek.
- De nem csókoltál volna meg akárkit, csak hogy ezt bebizonyítsd – vigyorogtam jóllakott kandúrként, mire ő felfújta a kis pofiját.
- De hát te csókol...
 Azonban nem hagytam neki, hogy befejezze a mondatot. Újból ajkaira simultam, de most csak felületesen.
- Túl sokat beszélsz... – öleltem meg őt. Tekintetem elkomorult. Láttam, hogy Alice egy megvető pillantást küldött felém a bokorból. Mutatóujjamat ajkaimhoz emeltem, így azt üzenve neki, hogy „kuss”, majd a kapu felé intettem, azt üzenve, hogy „menj”.
 Lassan el is lépdelt, de végig aggódó tekintettel nézett a kis boszimra. Igen, az én boszimra. Most már úgyis csak idő kérdése és...
- Fázom – reszkette egy édes kis hang a fülembe. Oh.
- Akkor menjünk be – karoltam át a derekánál, amikor már eltűnt a kis nikkelbolha. Violet zavartan a hajába túrt.
- Egy kicsit.. össze vagyok zavarodva...
- Majd idővel tisztul a kép – mosolyogtam rá. De még mennyire, hogy tisztul. Csak akkor már késő lesz.
Elindultunk vissza a suli kapujának irányába, de én még hátrapillantottam. A pálya felé pont nézett egy terem, ahol ráadásul óra is volt. Viszont dolgozatírás folyt bent, így a kis tündérbabán kívül nem akadtak kukkolóink. Egy kivétellel. A történelem tanár ugyanis végignézte az egészet.

Violet szemszöge:

Jókora galibával a fejemben és szívemben lépkedtem a könyvtár felé. Már a kilincsen volt az ujjam, amikor Alice hirtelen mellettem termett, kisebb szívrohamot okozva ezáltal.
- Jézusom, Violet! – mondta először hirtelen, amikor meglátta, hogy csurom víz vagyok. – Te reszketsz! – szorított magához. Elmosolyodtam. Milyen precíz megállapítás.
Visszaöleltem, de ekkor ő hirtelen eltolt magától. – Csőtörés volt a WC-ben? – mosolygott gúnyosan. - Szóval hol jártál? Rám ijesztettél. Miért nem mondtad, hogy ne várjalak, csak 10 perc múlva vissza? Ha még egyszer ilyet csinálsz én... – és csak mondta és mondta.
 Éreztem, hogy menten elszakadnak a megfeszült idegszálaim.
- Alice. Nyugi – próbáltam lecsitítani őt.
- Én halál nyugodt vagyok – sóhajtotta. – Szóval mesélj! – kezdett rá megint a pattogásra. Szörnyen rossz érzésem támadt. Most mit mondhatnék? Olyan érzés, mintha elárultam volna őt. Őket. Pedig ez nincs így, de azért azt mégsem lehet kijelenteni, hogy nem tettem semmi rosszat.
- Én... kirohantam a focipályára, mert rájöttem, hogy Damon bántott téged... – gyűrtem egy vizes tincset a fülem mögé. Alice szemei elkerekedtek. – Ahogy te is őt.
- Ne nézz így rám az ítélkező kis szemeiddel – ráncolta össze duzzogva a homlokát.
- Erre akkor sem volt szükség.
- Nem öltem meg – komorodott el végleg. Szinte rá sem lehetett ismerni.
- Ez a minimum! – tátottam el a számat. – Te jobb vagy Damon-nál, mintsem hogy így viselkedj. Én pedig... majd megvédem magam tőle, nem kell, hogy aggódj...
- Ahogy lent is megvédted magad? – tette csípőre a kezét. Most kezdtem el imádkozni, hogy nyíljon meg alattam a föld. Alice nyilván látta az ablakból...
- Én... nem tudom mi ütött belém. Mintha beleláttam volna egy másik oldalába és...
- Ezt nem akarom végighallgatni, fúj! – szorította a kezeit a fülére makrancosan. Aj!
- Sajnálom, ne haragudj!
- Én nem haragszom rád, Violet! – mondta hirtelen. – De ha bajod esik, kicsinálom Damont! Tudom, nem régóta ismerlek, de arra már rájöttem, milyen kis kedves vagy, és mi sem bizonyítja ezt jobban, hogy még ezt a pszichopatát is megsajnálod... De miért kellett csókolózni vele?!
- Nem tudom. Össze vagyok zavarodva... – túrtam a hajamba. Egy csomó víz fröccsent a hátam mögé ennek következtében. Barátnőm megenyhülten felsóhajtott.
- Gyere, menjünk inkább és kezdjünk valamit veled, mielőtt még eláztatod a folyosót... – ragadott karon, majd behúzott a mosdóba.

Mivel hogy ötpercnyi heves törülközés után sem száradtam meg, leküldtem Alice-t, hogy vegyen egy pár forró csokit az automatából. Amikor visszajött, kiborítottuk néhányból a tartalmukat, és a helyükre vizet öntöttünk.
- Szóval, még nem vagyok túl jó ebben, ezért ha kigyulladna valamim, rögtön önts nyakon! – figyelmeztettem.
- Oksa – mosolygott rám. Láthatóan nagyon érdekelte, mit fogok tenni.
Mély levegőt vettem, és éreztem, hogy megint hevesebben dobolt a vérem. Kezeimet lassan a combomra helyeztem, miközben igyekeztem szabályosan lélegezni, és szemeimet lehunyva, valami szárazra gondolni. Sikerrel is jártam. Szép fokozatosan haladtam felfelé; ujjaimmal éreztem, hogy az eddig nedves szövetek most már szárazak. Csak egyszer vesztettem el az irányítást, és a blúzom ujján egy kis parázs terjedni kezdett, de Alice nyomban ráborított egy pohár vizet. A hajamnál nagyon féltem, hogy le fogom égetni az egészet, ezért lassan haladtam, a kis tündérbaba pedig alig pár centire tőlem, a fejem felé tartott két poharat, hogy azonnal le tudjon önteni, ha elcseszem a dolgot. Szerencsére megmaradtak a tincseim, és még két pohár forró csokit is megmentettünk magunknak. Hehe.

~*~

Aznap nem Jasperékkel mentem haza, hiszen egyrészt Mamához indultam, másrészt meg... nem hiszem, hogy zavarnom kéne őket, most hogy... hehem... =)
Bementem a házba, és köszöntem a nagyinak. Amint megpuszilt, rémisztően komor kifejezést vett fel az arcára. Ajaj.
- Tudom, nagyon hülye vagyok – temettem arcomat a kezeimbe. Tuti, hogy azt látta meg, amit pont nem kellett volna.
- Hát nem is vagy normális, leányom – helyeselt. – Ennél jobban kell vigyáznod magadra!
- Sajnálom... de lásd be: nem bántott...
- Még. – Honnan tudtam, hogy ezt fogja felelni? – És attól, hogy nem harapja át rögtön a torkod, még veszélyes. Azt belátom, hogy nem akar megölni téged. Hogy miért? Holtan nem sok hasznodat venné.
- Hasznomat? – kérdeztem vissza rögtön. Mi van? – Mármint mire?
- Honnan kéne azt tudnom? – vonta meg a vállát. – Mindent én sem tudhatok. Annyi biztos, hogy ő veszélyes rád. A kristálygömbömben Jasper és Alice tőle védenek meg téged.
 Ledobtam magam egy székbe, és gondterhelten lehunytam a szemeimet. Most mégis mi a fenét csináljak? Az a csók annyira ösztönös volt, és... még mindig bizsereg tőle az ajkam, Damon illatát pedig még mindig az orromban érzem, akárcsak az esőét...
 Élveztem. Jól éreztem magam.
 Talán azért esett ilyen jól, mert bár tegnap előtt kis híján átharapta a torkom, de tegnap és ma... aranyos volt. Persze, így visszagondolva ez felettébb gyanús és logikus, hogy semmi nem igaz belőle. Én egy rendkívül nagy marha vagyok.
- Igen. Az vagy – mosolygott nagyi. Úgy pattantam fel a székből, mint aki parázsra ült. Csak most vettem észre a tömény rózsaillatot... Mindig erősebb, amikor varázsol...
- Ez nem ér! Ez a privát szférám megsértése! – vágtam be a durcát. – Különben is, én miért nem tudok ilyet?
- Mindent sorjában – mosolygott még mindig. – Először is a tüzet tanuld meg kontrollálni. Utána mehetünk tovább.
 Felsóhajtottam. Tehetek mást?
- Rendben...
- Bár, mivel ma olyan ügyesen megszárítottad magad Alice segítségével, azt hiszem egy plusz trükk még belefér. – Rám kacsintott, mire nekem tüstént felcsillantak a szemeim. – De csak akkor... – emelte meg fenyegetően a mutatóujját.
- Ha óvatos leszek Damonnal. Rendben – fejeztem be a feltételét.
 Láttam, hogy mennyire meglepődött a kijelentésemen. Pimaszul rámosolyogtam.
- Egy-egy – kacagtam fel. Nevettünk együtt egy jót, majd a ház udvarában „tüzeskedtünk” egy kicsit sötétedésig.
Hazafelé az erdőn át mentem, csak hogy minél hamarabb otthon legyek. Elvégre apa így is ki fog akadni, hogy nem szóltam neki, de ha megtudja, hogy azért késtem, mert mamánál voltam, akkor biztos rájön, hogy bosziskodunk. Annak pedig tuti nem örülne...
 Ahogy csörtettem, megálltam egy pillanatra, mert megéreztem valamit. Nagyi ma bónuszként megtanította, hogyan érezzem meg a vámpírokat. Egy kis félelem költözött belém, de lehunytam a szemeim, és hagytam, hogy a mágia elhagyja a testem s burokként zárjon körbe.
 És ekkor hirtelen megéreztem. Olyan volt, mintha lyukat ütött volna a varázsterembe.
 Fejfájást akartam kelteni, de mivel az orromig sem láttam, így inkább egy tűzgolyót küldtem hátra. Nem hallottam semmiféle „fájdalmas hangot”, ami arra utalt volna, hogy eltaláltam valakit, így hát megfordultam. Ami hiba volt. Az ismeretlen vérszívó a mögöttem lévő fának vágott, keze a torkomra szorult. Felsikoltottam, de rögtön elkapta rólam a kezét, amikor megkínoztam az elmémmel.
- Violet, ne... áú.. én vagyok, Stefan... – nyögdécselte az illető. Micsoda? Stefan?
 Rögtön abbahagytam a boszis trükköt és ijedten guggoltam le hozzá.
- Jaj, ne haragudj! Nem tudtam, hogy te vagy az... jól vagy? – pánikoltam be.
- Violet! – kiáltott a távolból egy női hang.
- Alice?
Mivel csak vakláltam, a fölöttem elterülő fa ágain egy-egy pici tűzgömböt gyújtottam. Végre megláttam Stefant, akihez egy kissé túl közel hajoltam le a nagy ijedtségben...
- Ezentúl mindig így fogsz üdvözölni? – mosolygott rám szelíden. Nem tudom miért, de elpirultam.
- Sajnálom – mondtam újból, majd értetlen barátnőm felé fordultam.
- Mi folyik itt? – kérdezte, mialatt Stefan feltápászkodott, és Jasper is beérte kedvesét. (^^)
- Vámpírt érzékeltem és megtámadtam Stefant, aki...
- Akitől már legalább húszszor bocsánatot kértél, és nem haragszik – mosolygott még mindig.
- Áh, világos – mondta Alice. – Mi éppen vadásztunk.
- Együtt? – mosolyogtam rájuk. Mind máris különleges helyet foglaltak a szívemben, holott alig ismertem őket. Az ifjabb Salvatore-t mindössze kétszer láttam. De valahogy örültem, hogy együtt voltak.
- Ühüm – bólintott Jasper. Hirtelen jó kis ötletem támadt.
- Nem lenne kedvetek öm.. átjönni hozzám? – kérdeztem. - Alice-nek már említettem, hogy meg szeretnélek jobban ismerni titeket, és... szerintem apa barátnője megint egy hadseregnek elegendő kaját küldött. Persze, csak ha van kedvetek – mosolyogtam rájuk. Tényleg nagyon szeretném, na meg... így elkerülhetem apa kínos kérdéseit a nagyis látogatásaimról, és ami még fontosabb: behívom a „jófiúkat” az otthonomba. 3 vámpírt, igen. De én megbízom bennük. Sőt, a nagyi is, és az már nem kis dolog!