17. fejezet ~ Ébredés

Sziasztok!
Egynapos késedelemmel ugyan, de megérkeztünk az új fejezettel. :)
„Ősi bölcsesség, hogy lehetetlen nem létezik. Az érzelmek labirintusából is ki lehet keveredni, de csak akkor, ha már lecsendesedett bennünk a nagy vihar. Vagy éppen csak egy nagy lökés hiányzik ahhoz, hogy tisztázzuk magunkban: kik is vagyunk, és mit akarunk?
Egy dolog bizonyos. Az eredmény egy ébredéshez lesz hasonló. Bár, az ébredés utáni kótyagosság végzetes lehet...”
Jó olvasást kívánunk! :)

Violet szemszöge:

A veszekedés után visszaviharzottam a konyhába. Pár perc múlva Alice is feldúltan visszajött, és közölte, hogy Simon hazarendelte őket. Ja, persze...
Apa kérésére elcsomagoltam nekik a desszertet, majd el is mentek nemsokára. Éreztem, hogy megint bőgni fogok.
- Szóval, mivel te főztél, én mosogatok – mosolygott rám apa. – Az alku, az alku.
- Benne vagyok – mosolyodtam el halványan, majd feltrappoltam az emeletre. Bezárkóztam a szobámba, és elkezdtem a saját, önsajnáltatós bulimat. Ez töményen annyit jelentett, hogy órákig zokogtam az ágyban.

~*~

Másnap egy szünetben – már valamivel jobb színben – éppen csak, hogy visszaértem a suli aulájába becsengetés előtt, megláttam, hogy... Alice és Damon smárolnak a lépcsőnél. Úristen.
Nem tudtam, mi zavar jobban: hogy Alice ilyen álszent, könnyű nőcske lett, vagy az, hogy mindezt Damonnal műveli. Hátat fordítottam, és a büfében vettem magamnak uzsit. Szerencsére, mikor felmentem a teremhez, már hűlt helyük volt. A folyosón Jasper odajött hozzám, amikor látta, hogy magamban puffogok. Nem bírtam tovább. Elmondtam neki, hiszen joga van tudni, hogy a barátnője... megcsalja őt!
- Tegnap az erdőben smárolgatott Damonnal, most meg az első emeleten… - vallottam színt.
- Nem az ő hibája – vágta rá rögtön. Meg sem hallottam.
- Ez kész röhej. Utána még képes veled nyalakodni… - ácsi.
Lassan a dühöm erős falán átszállingóztak Jasper szavai. Ő... tudta? - Hogy mi?
- Tudok róla. Vagy is az erdős részről. Violet, Alice nem tehet róla. – Miért védi?! - Damon nyomta neki a fának és csókolta meg. Azt meg biztos nem láttad, ahogy Alice megrúgja és felpofozza Damont, ugye?
 Egy pillanatra lehiggadtam. Megpróbáltam elhitetni magammal, hogy ez talán igaz. Nem ment.
- Megfojtom! – robbant be hirtelen a lépcsőfordulóról tajtékozva Alice. Dühöm egyetlen egy érzelemmé alakult át: féltékenység.
- Talán nem akar veled lefeküdni Damon? – kérdeztem ironikusan, de költői kérdés volt. Kiszaladtam a mosdóba. Valakit majdnem fellöktem, de nem volt erőm most még emiatt is szabadkozni.

Lyukas órán a könyvtárban voltam, de mikor bejött újonnan szerzett riválisom, fújtatva kisprinteltem. Leültem a kinti oszlopok között elhelyezkedő padokra, de kisvártatva megjelent Alice. Csöppet sem kedvesen adtam a tudtára, hogy nem vagyok rá kíváncsi. Fel is álltam, hogy ott hagyjam, de ő telekinetikusan beszorított két pad közé. Mérges lettem. Nagyon. Mióta használja ellenem az erejét...?
- Alice, ha csapdába akarsz szorítani egy boszit, előbb győződj meg róla, hogy nem tűzboszi-e – tartottam ki felé a tenyerem. Nem vicceltem.
- Kérlek! – húzott maga elé egy követ. – Hallgass végig! – engedte le.
 Agyamból távozott a lila köd, és arra a döntésre jutottam, hogy a rövid barátságunk emlékére, ennyi még jár neki.
- Hallgatlak.
És el is kezdte a mesét. Onnan, hogy Damon engem ki akar használni, csak nincs elég ereje hozzá, egészen odáig, hogy az újszülöttek csókja új erőt ad, vagy éppenséggel felerősíti a régit. Hát, erre még rákérdezek a Nagyinál...
Alice azt is elmondta – heves kérdésemre -, hogy ez a mostani csók pedig arra volt jó Damon részéről, hogy végképp elmarja tőlem őt, és vele együtt Jaspert is. Ezt mondjuk el tudtam hinni. Már rájöttem, hogy Damon akar engem, csak még arra nem, hogy miért...
- De ez nem fog sikerülni – mondtam ki a varázsszavakat, majd könnyezve megöleltük egymást. Mélyen magamba szívtam édeskés illatát, és szorosan öleltem. Edwin Harrison, a földrajztanár éppen akkor jött ki az udvarra. Annyira nézett minket, hogy majd kiesett a szeme... éppen ezért biccentettem neki csak udvariasan, hiszen nem akartam, hogy Alice elugorjon tőlem.
- Szóval – ültem vissza a helyemre, mikor a férfi már elvonult a hátsó kijárat felé. – Bocsi a tegnapi miatt. A kijelentésemen, hogy...
- Semmi baj. Szereted, és kiakadtál. Én is így viselkedtem volna szerintem – vágott közbe. Meglepődtem. Szeretem? Nem! Engem az akasztott ki, hogy azt hittem, Alice elárult... meg, talán egy kicsit más is, de...
Zavaromban szinte már szétszedtem a padot, ami csak azért úszta meg, mert Alice leállított. Persze ravaszul meg is jegyeztem, hogy biztos nem a pad érdekében tette, hanem mert félt, hogy vérezni kezdek. Hehem... Viszont, amikor benyögte, hogy: „Sose bízz egy vámpírban! Bízz bennem!”, akkor eszembe jutott, hogy Damon is ezt mondta nekem az első látogatásánál. Ennek ellenére mosolyogva ugrottam Alice nyakába. Olyan boldog voltam, hogy végre kibékültünk...


Damon szemszöge:

Az utolsó óránk pont a focipálya felé néző teremben volt, ahonnan eléggé szemügyre esett, ahogy a kis virágszálam a Cullen csajjal ölelkezik. Szent a béke, remek... nem baj, én még ebből a helyzetből és előnyt tudok kovácsolni könnyedén.
- Hú, engem is bébi! – nyögte be valamelyik ablak mellett ülő barom. Elvigyorodtam, de nem csak én. Henry Holmes is így tett, akinek kutakodó tekintete rögtön rám esett a kis megjegyzés hallatára.
A délután folyamán úgy döntöttem, ismét látogatóba megyek a kis játékszeremhez. Az ablaka persze nyitva volt... oh, csak arra várt, hogy megjelenjek. Megtisztelve érzem magam.
Leültem a párkányra, és figyeltem őt. Éppen háttal ült nekem, egy égő gyertyákból álló kör közepén. Hirtelen az összesnek kialudt a fénye, és az ő tenyerében kezdtek táncolni. Ügyi.
A következő pillanatban már felém tartott egy tűzgolyó. Egy vigyorral hajoltam arrébb, elkerülve a veszélyt.
- Soha ne lepj meg egy boszorkányt! – tartotta fel a kicsi kezét, majd mielőtt még leesett volna a lángáradat, feloszlatta a gömböt. Pár másodperc múlva ismét égett az összes gyertya.
- Soha ne támadj meg egy vámpírt – komorultam el, és sec perc alatt a körben voltam én is.
- Nem untad még meg a magánlaksértést? – kérdezte nagyoon gonoszul nézve.
- Tudod, amíg ilyen szívesen fogadnak, nem valószínű, hogy megun... – Nem tudtam befejezni a mondatot, mert ismét szörnyű fejfájás jött rám. – Ez mi a halál? Felrobbantod a fejem, vagy mi?
- Heh, majdnem – mosolyodott el. – Aneurizmát használok. A vérereid felrobbannak... de gyorsan gyógyulsz, úgyhogy újra meg újra meg kell csinálnom... szívás – tette hozzá. Aha, király. – Most pedig az a rész jön, hogy eltakarodsz, Damon. Ha más nem, kiváglak az ablakon, és hidd el, képes vagyok rá.
 Hát bocs, szivi, de azt már nem várom meg. A másodperc törtrésze alatt nyomtam őt a falhoz.
- Húszszor leszedem a fejed addigra – mosolyogtam rá. Sóhajtott egyet, majd a tincseibe túrt.
- Mit akarsz, Damon? – kérdezte.
- Mindjárt más – engedtem őt el. – Csak jöttem tisztázni a nyálcserét a tündérbabával...
- Nekem nem kell magyarázkodni – fújt egyet megvetően. – Mellesleg tudom, hogy erőnövelés céljából tetted. És komolyan kérdeztem: mit akarsz, Damon? Mert hogy valamit nagyon, az tuti.
 Elvigyorodtam. Ó, ha látná most ennek az iróniáját...
- Egyszerű – feleltem. – Győzni.
- És mi a jutalom? – vonta fel a szemöldökét. – Én?
- Szerintem egy kicsit túlértékeled magad – piszéztem meg incselkedve az orrát.
- Szerintem meg ideje indulnod – ütötte el magától a kezem.
- Ez nem fair. Nem bántottalak.
- Még! – tette hozzá.
- Ez rajtad áll. Én mondtam, ha jó kislány leszel, senkinek sem esik bántódása...
- Alkut ajánlasz? – Óh, na nézd csak, ki lesz egyre okosabb...
Megvontam a vállam.
- Tulajdonképpen mire kell neked a nagyobb erő, ha egy alkuval azt korlátozhatom? – kérdezte. Nana. Csak nyugi.
- Miért kell ezt folyton felemlegetni? Mert Alice-szel csókolóztam? – léptem közelebb. – Csak nem féltékeny vagy?
- Ch, miért lennék? – fordította el a fejét. A mozdulat hatására kivillant karcsú nyakíve, és meglibbent a haja. Mélyet szippantva a finom illatból léptem hozzá még ennél is közelebb... – Damon, még egy lépés, és baj lesz... – pillantott fel rám. Egyfajta rémület cikázott a tekintetében, de valami más is ott volt... vágy.
- Nekem komoly önuralmam van – vágtam rá.
- Nem érdekel – suttogta, majd nyelt egyet. Szép arca olyan közel volt, hogy ismét láthattam magam a szemeiben... – Ne gyere közelebb. – Hangja itt már felért egy fuvallattal. Tekintete lekúszott egy pillanatra a számra. Győztem.
 Lábaimmal egyhelyben maradtam – eleget téve a kis ultimátumnak -, azonban előrehajoltam, és forrón megcsókoltam őt. Megdöbbent, de nem ellenkezett. Amikor elváltam tőle, akkor pedig... ismételten elérte nálam azt, amit évtizedek óta senki: meglepett. Több oka is volt rá. Az egyik az volt, hogy könnycseppek sokaságai gurultak végig az arcán, a másik pedig az, hogy még így is nagyon szép volt. Mindig úgy gondoltam, hogy a nők csúnyák, amikor sírnak. De ő olyan volt, mint egy angyal. Azaz... mi? Oké, kicsapódott nálam a biztosíték.
- Hogy te mekkora egy rohadék vagy... – szipogta, s közben próbálta magában tartani a sírást. Mit ne mondjak, nem ezek a legmeghatóbb szavak, amiket egy csók után valaha is kaptam. De elég volt csak ezt kigondolnom, s ő már ismét meglepett. Hevesen a nyakamba ugrott, majd ajkaimra vetette magát, mint éhes kiscica a tejszínre. Hehe.
 Forrón csókoltam őt, kezeim a derekára simultak, majd betűrtem a blúza alá, és kitapintottam meleg bőrét. Ő az ajkaimba sóhajtott, majd a gyertyák lángja hirtelen hatalmasra lobbant. Eleresztettem Violet-et, aki pihegve a mellkasomra hajtotta a fejét. Szuper. Teljesen belém zúgott.
- Olyan volt, mintha kifordult volna a sarkaiból a szoba... – suttogta. Érdekes, én is úgy éreztem, pedig csak egy csók volt.
- Te vagy a boszi, te értesz a kozmikus erőkhöz. – Belepusziltam a hajába, ő pedig felkuncogott.
- Te aztán érted a dolgod – pislogott fel rám. – Az egyik pillanatban felzaklatsz, rögtön utána pedig lenyugtatsz...
- A személyiségem gyönyöre – vigyorogtam rá. Megsimítottam arcát; ujjaim alatt felforrósodott a bőre. Oké, ez így nem lesz jó. Menten rám jön a vérszomj, a mai este célja pedig nem a vacsizás, az még odébb lesz... – Mennem kell – mondtam hirtelen. – Apukád hazajött.
 Mellesleg tényleg hazajött.
- Még ezt is hallod? – mosolygott rám. Bólintottam, majd megajándékoztam még egy csókkal.
- Csak hogy szép álmod legyen... – súgtam a fülébe. Kiverte őt a hideg tetőtől-talpig.
 Távoztam az ablakon, majd elindultam hazafelé. Az ajkaimon még mindig ott égett az övéi nyoma, és forrón lüktetett...

Éjféltájt felkerestem Jaspy-t, és kicsaltam őt a házból pár kaviccsal. Persze morcos volt, mert kiugrasztottam az ágyból. Jaj, megszakad a szívem. - Azért vertelek fel az édes álmodból, mert közölni szerettem volna, hogy minden bábut sikerült szépen lefoglalnom a sakktáblán, hogy védtelenül maradjon a királynő... Akit hamarosan a saját királya fog leütni... – vigyorodtam el, majd elengedtem őt, és összecsuklott a teste. – Üdvözlöm a kis nikkelbolhát – mosolyodtam el, majd hazamentem a morcos kisöcsémhez.

Violet szemszöge:

Aznap egész éjjel olyan hevesen vert a szívem, hogy azt hittem, kiszakad a helyéről, a szám pedig a fülemig ért... azt a sok figyelmeztetést, amit kaptam a Nagyitól, meg Alice-éktől, bezártam valahová a lelkem mélyére egy ajtó mögé, a kulcsot pedig eldobtam. Most csak a saját érzéseimre akartam koncentrálni... úgy futottak végig bennem, mint megannyi kusza szál, de a végén az összes keresztezte egymást, és ezt sikerült leszűrnöm belőlük: totálisan és visszavonhatatlanul belezúgtam Damon Salvatore-ba.  

~*~

Másnap Alice és Jasper nem jöttek elém. Nem volt első óránk, de amikor beértem a suliba, rögtön őket kerestem. Meg is találtam őket kisvártatva, köhöm... egy oszlop mögött csókolózva.
- Öm, elnézést, hogy megzavarom az ominózus pillanatot... – alkalmatlankodtam. – De Jasper, el kell raboljam Alice-t.
- Ó, muszáj? – kelletlenkedett a szöszi. Alice felkuncogott a méltatlanságra.
- Öt percet kibírsz, kedvesem – mondta, majd megcsókolta őt még egyszer. Kimentünk az udvarra, majd mielőtt bármit is mondtam volna, megejtettük a szokásos, reggeli ölelésünket.
- Na, mi a helyzet? – mosolygott.
- Hát, a helyzet az, hogy ennek nem fogsz örülni, sőt, egyenesen utálni fogod, de úgy érzem, el kell mondanom, a barátságunk megőrzése érdekében... – hebegtem össze-vissza, idegesen járkálva fel-alá.
- Belezúgtál Damon-ba – sóhajtott egyet, a kavicsokat nézve a földön.
- Honnan...? – képedtem el, majd leesett a tantusz. – Óh, hát persze. Egy jövőbelátónak akarom elmesélni a tegnapot, tiszta hülye vagyok.
 Elmosolyodott, de valahogy nem volt az igazi a mimika. Tele volt aggódással.
- De most ne ess nekem, rendben? Ahogy te, én sem tudok tenni ellene – próbáltam kibúvót keresni.
- Én nem zúgtam bele! – nézett rám értetlenül hirtelen.
- Rólad meg Jasper-ről beszélek. És különben is, az ilyesmiben nem mi döntünk, csak... megtörténik – böktem ki nagy nehezen.
- Tudod egyáltalán, mibe keveredtél, Violet? – kérdezte elkeseredve.
- Van egy elképzelésem róla, de akkor sem tudok ez ellen tenni... Különben is, Nagyi azt mondta, hogy a látomásai szerint te meg Jasper megvédtek Damon-tól. Nem mellesleg már én is meg tudom védeni magam, de a helyzet az, hogy nincs rá szükség... Igen, néha egy seggfej, de szerintem ez csak egy álca. Ha velem van egyáltalán nem olyan vészes...
- Violet, figyelj... – próbálta leállítani a szóáradatom. Nem sikerült neki.
- Én csak azt mondom, hogyha készül valamire, úgy is meg tudjuk akadályozni! De egy biztos: eddig még nem bántott engem.
 Barátnőm felkapta a fejét, és hirtelen nagyon mondani akart valamit, de aztán lenyelte azt, és csak ennyit szólt:
- Tudod jól, mit gondolok.
- Nagyon sajnálom – sütöttem le a tekintetem. -, de akkor is ez van...
- De elfogadom, rendben? Még ha megérteni nem is tudom. – Eddig komoly és gondterhelt arcán végre a mosoly szikrája is megjelent. Az igazi mosolyé. – Csak tégy egy szívességet...
- „Légy óvatos”? – vigyorodtam el pimaszul. Meglepődött.
- Ó, hát persze. Egy boszinak akarom befejezni a mondatom, tiszta hülye vagyok – idézte vissza a szavaimat csípőre tett kézzel, mire elnevettük magunkat. – Ne várd, hogy abban az idegbetegben megbízzak, de benned meg tudok – ölelt meg. Szorosan visszaöleltem. Úgy megkönnyebbültem...

Amikor visszaértünk, csak akkor vettem észre, hogy Jasper nyaka be volt kötve egy sállal.
- Hoppá – vigyorodtam el. – Meg se merem kérdezni.
Igazából meg merném, de az sértené az erkölcsöt, hehe.
- Jaj, Violet... – sóhajtott fel lustán.
- Á-á, erre nincs mentséged... nem mondhatod, hogy fázol és azt sem, hogy beteg vagy – mosolyogtam rendkívül pajzánul.
- Vadászati baleset... – felelte kelletlenül. De morcos ma valaki...
- Biztos – húztam össze a szemöldököm, majd megfordultam, hogy elinduljak a termünk felé. – Alice vadászatának a balesete... – kuncogtam fel. Pár másodpercre rá egy füzet landolt a fejemen, mivel Jasper hozzám vágta azt. Kacagva fordultam meg, és öltöttem rá nyelvet. Ő csak lustán a hajába túrva elvigyorodott, majd felszedte a földről a „fegyverét”.

~*~

Töri órán a tanár úr is sálat viselt, amitől kis híján megfulladtam a röhögéstől. Persze aztán kiderült, hogy ő tényleg meg volt fázva, hiszen beszélni is alig tudott. Szegény.
- Violet, hoznál nekem az automatából egy pohár meleg teát? – kérdezte. Mivel feleltetés előtt voltunk, örömmel ugrottam fel a helyemről. Adott aprópénzt, én pedig lemasíroztam és megvettem a teát. Amikor visszaindultam, összefutottam a földrajz tanárral. Eh, olyan ijesztő egy fazon...
- Neked nem órán lenne a helyed? – kérdezte mosolyogva. Egek ura! Mosolygott!
- Öm, de igen, csak a tanár úr leküldött egy kis teáért... meg van fázva. – Che, mégis minek magyarázkodok? Semmi köze hozzá...
- Csak nem Mr. Holmes-szal van órátok? – kérdezte meglepve. Bólintottam. – Így már világos. Viszont ez az automata már napok óta nem ad cukrot, szóval gyanítom, hogy ebben sincs. Én viszont hordok magammal, pont emiatt, szóval szívesen adok. – Úgy vigyorgott, mint a tejbe tök. Kirázott tőle a hideg, és legszívesebben a teát ráborítva szaladtam volna ki a világból, de végül megsajnáltam az első padban ülő gyerekeket, akikre Holmes tanár úr majd ráköpi az ízetlen, forró teát. Éppen ezért felmentem Harrison-nal a tanárihoz. Belerakta a cukrot, amit egy nylonzacskóban tárolt. Visszafelé a lépcsőfordulónál pont elém kanyarodott Stefan, és én későn vettem észre, így már nem tudtam elég hamar megállni. Ő viszont gyors volt, és elkapta a derekam is, meg a poharat is... azonban pár csepp kiszökött belőle, és az ő karján végezte. Ahol a bőréhez ért, füstöt véltem látni, ő pedig szitkozódva lépett hátrébb.
- Jaj, ne haragudj! – szabadkoztam. - E-ennyire forró volt? – kérdeztem döbbenten.
Rám villant a tekintete.
- Nem – mondta, mélyeket lélegezve közben. – Verbéna van benne.
Egy percre ledermedtem. Az automata nem ad verbénás teát... hiszen az már gyógytea lenne. De akkor... akkor Edwin Harrison szórta bele...