15. fejezet ~ Skarlátlabirintus

Sziasztok!
Íme, itt az új fejezet; lehet csemegézni. ;)
Köztudott, hogyha a vad érzelmek örvényleni kezdenek, senki és semmi nem tudja őket uralni. A szívnek nem lehet parancsolni, s az érzéseinket kielemezni egyenesen lehetetlen, hiszen csak útvesztőbe sodorjuk önmagunkat. Egy érzelmekkel kikövezett labirintusba...
Jó olvasást!

Damon szemszöge:

Este egy pohár whisky társaságában gyönyörködtem a kandallóban táncoló lángokban. Hű, milyen romantikus lettem hirtelen.
 Az idillt csak az ajtónyikorgás zavarta meg. Bah...
- Kitalálom... – üdvözöltem öcsikémet hátra sem nézve. – Az erdő lakói fellázadtak ellened, és időbe telt leverned őket – vigyorodtam el.
- Ha ezalatt azt érted, hogy Violet-nél voltam, akkor igen, eltaláltad – ült le mellém, egy bárgyú mosollyal az arcán. Meglepve néztem rá.
- Mi a fene? Rástartoltál a nőmre? Most meg kéne verjelek – játszottam meg a nagy komolyságot.
- Ha már itt tartunk, mit akarsz, Damon? – kérdezte, a mosolyát fenntartva. – Összefügg a múltkori kis baleseted azzal, hogy Violet-hez beinvitáltattad magad?
 Elszállt minden móka belőlem. Nos, igen. Pár hónapja elkövettem egy... hibát. Ami még nagy bajt hozhat a fejemre, és jelenleg nem sok mindent tudok tenni ellene. Ezért kell nekem Violet.
 Letettem az italom, és gyorsaságommal nekivágtam öcsikém a falnak.
- Ha még egyszer felemlegeted a kis balesetem, nem leszek olyan kegyes hozzád, mint a múltkor voltam. Mert tudod azzal, hogy ez nálam van – himbáltam meg neki az ujjaim, amelyen rajta virított a gyűrűje. – elég lenne csak kidobnom téged fényes nappal a kertbe és puff... hamut a hamunak – vigyorogtam rá.
- Cseszd meg.
- Majd észben tartom – veregettem meg a vállát, azzal elengedtem. Köhögve kapott a nyakához, én pedig magamhoz vettem az italom. – Jó éjt, Stefan... – köszöntem el, majd fütyörészve felmentem a szobámba.

Kora reggel már ismét a kis boszim szobájában ültem egy székben, és figyeltem, ahogy alszik. Elvigyorodtam, és óvatosan a fejébe másztam bűverőmmel.
„- Alice, ne tedd ezt! – rogytam a földre véresen. – A város vérengző vadállata cím már különben is foglalt.
- Megérdemled, te rohadék! – vicsorgott rám véres szájjal és vörös szemekkel. Kinyújtotta a kezét, és karók mélyedtek a testembe. – Üdvözöld a halált...
- Neeeeeee! – sikította Violet a távolból.”
- Neeeeeee! – sikította Violet az ágyában, és könnyes szemekkel ugrott fel szinte.
- Rossz álom? – mosolyogtam rá. A szívéhez kapott ijedten a hangomra, de a következő pillanatban már engem ölelt. Ismerjétek be: tudok valamit. Hehe...
- Úristen... – pihegte. Átkaroltam a derekát, orrommal megsimítottam a nyakát, és magamba szívtam érzéki illatát... ah... – Alice sosem tenne ilyet, ő nem...
- Csak egy álom volt – súgtam a fülébe. Hirtelen azonban megdermedt, és gyanakodva pillantott fel rám.
- Te... belemásztál a fejembe? – kérdezte hirtelen. Meglepett a kérdése. – Te voltál!!
- De csak mert akkor vagy a legédesebb, amikor nem akarsz engem elveszíteni. – Vigyorogva fogtam közre állát, és csücsörítve egy csókért hajoltam, de ehelyett... a kis tűzboszim felképelt.
 Gyilkos arckifejezéssel meredtem vissza rá.
- Ez most mire volt jó? Mindenáron azt akarod bebizonyítani, hogy törődöm veled? – Hálóruhájának pántja leszáguldott a válláról, ahogy indulatosan lóbálni kezdte a karját. – Nos, igen. De eddig tartott. Alice-éket hagyd ki a játékaidból! – villantak fel fenyegetően kis szemei.
 Hm... mintha kicsit hosszú pórázra eresztettem volna, nem? De.
- Látom, már nem félsz tőlem. Hiba. Nagy hiba.
 Persze, ripsz-ropsz kitörhetném a csini kis nyakát, de most komolyan? Kora reggel?
 Meghátrált kicsit fagyos válaszomra.
- Hogy másztál be a fejembe? Verbénát viselek.
- Fogalmazzunk úgy, hogy nagyon ügyes vámpír vagyok – vigyorogtam.
- Nem elég ügyes.
 Tény és való. Boszikat nem tudok elbűvölni, márpedig ez most nem jönne rosszul. Így maradhatok a hosszú időre kiterjedő eredeti tervemnél... hacsak...
- Olyan jókedvvel ébredtem ma, de te felidegesítettél... – vontam meg a vállam. – Kitudja mit fogok tenni. Lehet meglátogatom apucit napközben...
- Damon, ne! – esett kétségbe. – Kérlek!
- Bár, az is igaz, hogy bármit is fogok tenni, az mind a te hibád lesz – mosolyogtam rá bájosan. – Találkozunk a suliban – suttogtam végezetül, majd kisuhantam az ablakon. Egyik nap szenvedélyesen megcsókolom az esőben, a másik nap halálosan megfenyegetem... igen, én egy sokoldalú férfi vagyok. Hehe.


Violet szemszöge:

Damon kis látogatása megviselt érzelmileg, ahogy az általában lenni szokott. Eléggé összezavart az egész helyzet, hiszen tegnap még elérte, hogy visszacsókoljak, ma meg legszívesebben megrugdostam volna. Azonban igyekeznem kellett elrejtenem felkavartságom, ugyanis Alice elém jött ismét. Ölelkeztünk, de ő észrevette furcsaságom. Boszi-ügyre fogtam, és ő nem is firtatta tovább a dolgot, de különben is tereltem a témát... Na meg eszembe jutott a tegnap este, ahol megismerkedtem mindegyikőjük előéletével, és a kis tündérbabáé bizony könnyeket csalt a szemembe. Nem akartam traktálni őt a gondjaimmal.
 Útközben átbeszéltük az esti vacsorát, meg annak az időpontját. Sikeresen beértünk az iskolába, bár Alice kis híján felborította Henry Holmes tanár urat. Hehe, úgy tűnik, a kis tündérbaba átvette az én szokásomat.
- Mi is lesz az első óránk? – töprengtem hangosan, majd Alice-re meredtem. – Hm? – Még mindig csak bambult. – Figyelsz te rám?
- Mi, mi, mi? – kapta fel a fejét. Mint kiderült, látomása volt. Bár nekem olyan furának tűnt...
 Irodalom órán megismerkedtünk a horrorfilmből kilépett, vén banyával. (És itt most nem a boszorkányokat sértegetem!) Szerencsémre Carmen elhúzott a srácokhoz, viszont Jaspert mellém ültette a tanárnő, mert beszélgetett a barátnőjével.
- Minden oké? – kérdeztem tőle. Ő is olyan furcsa ma... vagy velem van a gond. Igen, ez valószínűbb. Mr. Salvatore mindig ki tudja csapni nálam a biztosítékot.
- Persze, veled? – mosolygott rám. Viszonoztam.
- Azt hiszem.
- Ugye Damon ma nem fog meglátogatni egyikünket sem? – kérdezte egy kis idő múlva. Szorongás költözött belém ennek a névnek a hallatára.
- Kéne neki? – És nekem miért kéne tudnom? Bah.
- Nem. Dehogy, csak kérdeztem, hogy mire számítsak... Elvileg a barátod szóval...
- Nem a barátom! – csattantam fel halkan. – És nem tudom, mit tervez, értsd meg!
 Jasper persze lenyugtatott, és ez jól esett. Nem rá voltam mérges, hanem magamra. Kavarogtak bennem az érzelmek, és nem tudtam kiigazodni rajtuk. Még mindig féltem Damon-tól. Féltettem a szeretteim tőle. Ugyanakkor piszkosul dühös voltam rá a ma reggeli kis akciójáért. Azon kívül pedig... nem tudom, tényleg fogalmam sincs...
 Szünetben vámpírbarátaim kimentek az udvarra, így Caroline-nal kezdtem beszélgetni. Kedveltem őt.

Damon szemszöge:

A suliban hosszú szünetben kimentem Jaspy agyát húzni. Éppen a kis tündérbabájával csókolózott, de én nem zavartattam magam. Heh.
A gumilabda el is húzott, én pedig elkezdtem a mondókámat.
- Szóval? – emeltem meg a szemöldökömet. Rövidesen el is kezdte a monológját, amelytől majdnem sírva röhögtem.
Fapofával a képembe vágta, hogy megkedvelte a boszimat, majd kioktatott arról, hogy szépen szólva hagyjam a faszba az egész tervemet, mert a kiscsajnak érzései vannak. Oh, milyen drága. Csak nem megszólalt a lelkiismerete? Szopás. Bár ez engem nem akadályoz meg semmiben. Jasper tud mindenről, de nem fog kotyogni, sem keresztbe tenni nekem. Nem ám. A kis tündérke a biztosítékom.
A délután folyamán alaposan beleástam magam a családi könyvtár tanulmányozásába.
- Te meg mi a francot csinálsz? – kérdezte őszinte megdöbbenéssel Stefan.
- Én a helyedben lemennék a pincébe, oda biztos nem tűz be a nap.
- Értem, szóval most próbálod kiagyalni, hogyan robbantsd szét a kis boszi védelmét, ugye? – Jaj, ne legyél már álszent! Te járnál a legjobban vele, mert visszakapnád ezt a szart, ami az ujjamon van.
- Szánalmas vagy, amikor találgatsz.
- Te meg amikor próbálod terelni a szót.
- Na, meg is van – álltam fel az asztaltól. Ő csak diadalittasan mosolygott. Viszonoztam a gesztust, majd amikor elmentem mellette, elhúztam a függönyt. Szitkozódva ugrott az árnyékos részre.
- Hülye vagy?
- Csak elgyönyörködtem ebben a szép napsütésben... – Ránéztem. – Szerintem fontold meg azt a pincét – kacsintottam, majd elhúztam otthonról.
Az erdőbe mentem, és rövidesen meg is találtam, amit kerestem. Vagy inkább akit.
- Merre indultunk, tündér babóci? – fogtam meg hátulról a két vállát a Cullen csajnak.
- Mi ketten sehová – válaszolta dacosan, de azért éreztem, hogy megremeg. Lerázta magáról a kezeimet. – Én viszont vadászni.
- Csak nem megijesztettelek? – vigyorodtam el.
- Fogalmazzunk inkább úgy, hogy nem számítottam rád – felelte lenézően. Hát, én se arra, hogy felkereslek ráadásul ilyen céllal, de... több erőre van szükségem. És ehhez egy újszülött vámpír csókja vezet el a legkönnyebben...
- Ó, de édes kis tündér babóci vagy – húztam tovább az agyát.
- De te nem vagy az! És ne hívj tündér babócinak. Amúgy meg TE mit keresel erre? – kezdett rá a pattogásra. Őszintén, hogy lehet ezt hosszútávon kibírni? Még a végén megsajnálom Jaspy-t. Ha jól tudom, együtt lakik a csajjal.
- Úgy hívlak, ahogy akarlak. Talán én nem járhatok erre? Ugyan úgy jogomban áll, mint neked... – léptem hozzá egyre közelebb. Hátrálni kezdett, pont egy fa felé. Tökéletes.
- Violet-hez indultál? – kérdezte nagyon csúnyán nézve. Felvontam értetlenül a szemöldököm.
- Nem – feleltem érdekes arckifejezéssel. – Hozzád.
 Majd nekilöktem őt az iménti fának, és hevesen az ajkaira tapadtam. Csak egy pillanat műve volt az egész, és persze ő nagyon meglepődött, de ettől függetlenül hamar kapcsolt. Megtérdelt egy... hát, kényes területen.
- Áúcs – váltam el tőle vigyorogva, miközben megnyaltam a számat. Erre ő felképelt. Szép. – Ezt most miért kaptam?
- Én miért kaptam a csókot? Tudtommal te Violet-et szereted... – Mi van? Édes, csak azért mert ti röpke három nap után vad szerelembe estetek Jaspy-vel, én még nem süllyedtem ilyen mélyre.
- Mi van? Honnan veszed ezt? – értetlenkedtem. - Nekem nincsenek érzéseim, bocsi! Érzések nélkül könnyebb... Vagy mondott valamit Jasper?
 Tény, hogy nem mindig vagyok „kiegyensúlyozott” a boszi közelében, de attól, hogy esetleg hatást gyakorol rám, az nem jelenti azt, hogy én érzek.
- Na, most minek kevered bele őt is? Én vettem észre. Vagy akkor inkább úgy kéne fogalmaznom, hogy én IS észrevettem? Lehetetlen! Elmondanád nekem, hogy miért használod ki Violet-et? Ő már beléd zúgott, te meg itt holmi játékszernek használod... – na baszd meg. Utálom, hogy a jövőbe lát. Mondtam már?
- Honnan veszed? – kérdeztem hűvösen.
- Megérzés. – Persze, anyám meg egy medve.
- Á, szóval láttad! Hát, mindjárt gondoltam... Ha el mered neki mondani, kinyírlak – fenyegettem meg mosolyogva. Tudod, hogy megteszem.
- Már megint ezzel jössz? Én foglak téged kinyírni, ha csak kihasználod Viol-t. – Fogadunk? Kibelezlek, mielőtt egyet pislognál, és közben még ki is fényesítem a cipőmet.
- Éppen azt teszem – vigyorogtam kurva elégedetten. – Szóval, meddig hagysz még életben? – incselkedtem.
- Nem tudlak megölni, mert Violet szeret, ha nem szeretne, kb. eddig a másodpercig élnél csak, vagy eddig se! Szóval miért csókoltál meg és mit érzel pontosan Violet iránt? Miért akarod kihasználni?
 Mennyi kérdés, mennyi kavarás. Várjunk csak... a kis boszi belém esett? Tök jó. Reggel nem ez jött le, de jó erről értesülni. Fél siker.
Megmondtam a kis gumilabdának, hogy addig nem válaszolok a kérdéseire, amíg ő nem válaszol az enyéimre. Mire ő dedósan rávágta, hogy ő kérdezte hamarabb. Úristen. Legszívesebben itt és most megkaróznám, de a francba, ő a biztosítékom...
- Amúgy is, kérsz még egyet? – pattogott.
- Mit? Csókot? – vigyorodtam el közelebb lépve. Tőlem folytathatjuk...
Azonban ő a rúgásra gondolt. Heh. Mindjárt sejtettem.
- Azért csókoltalak meg, mert reméltem új erőt kapok. Vagy felerősödik az erőm. Az ibolya virágszálról meg nem nyilatkozom, ha érdekel a válasz, lesd meg a jövőben... – súgtam oda neki.
- Max. a második. – Ó, így jönne be a lottóm. - De ki kell, hogy ábrándítsalak, hogy most már az én erőm is felerősödik. Ja, és Jasper nem mondott semmit az érzéseiddel kapcsolatban, de most megyek, mert éhen halok. Pápá! – húzott el vigyorogva. Halkan elnevettem magam.
 Komolyan azt hiszi, hogy most ő az okosabb? Én már minden figurát gondosan a helyére állítottam a sakktáblán. És a játék már régóta folyik, s csak zárójelesen azt is megjegyezném, hogy én állok nyerésre. Hehe.

Violet szemszöge:

A kezdeti döbbenetem lassan alábbhagyott, s a helyét csalódottság vette át. Elöntötte az egész testem, miközben egy fa mögül végig néztem Alice és Damon csókját.

Ezer és egy kellemetlen érzés fúródott a mellkasomba. Nem volt erőm analizálni őket; csak egyben voltam biztos: nem akarom ezt.
Ez nem lehet! Nem és nem! Miért...?
De mielőtt még letéphették volna egymásról a ruhát, én már messze jártam. Otthon apa éppen a rá bízott tört krumplit kavargatta. Amikor észrevett, döbbenten nézett rám pár másodpercig.
- Kicsim, te sírtál? – Egészen hazáig. Látszik?
- Nem, ez csak... tudod, az allergiám. Mindig egészen októberig elhúzódik... – szipogtam, majd felváltottam őt a konyhában.
- Miért nem szeded a gyógyszert? Jaj, ti nők...
Kb. 20 percre a kis jelenetre már csöngettek is. Apa nyitott ajtót, és mikor Alice és Jasper beléptek a boltíven, olyan mosolyt szerkesztettem az arcomra, amiért Oscar-díj járna.
- Jasper! – öleltem meg a szöszit. – Szia! Üljetek csak le – mutattam a székekre. Állítólagos barátnőm furcsa tekintetet villantott rám. Lenéztem az összekulcsolt kezükre. Az álszentség netovábbja...
 Az este elég érdekesen telt. Beszéltem ugyan Alice-szel, de Jasperrel feltűnően kedvesebb voltam, mint vele. Nem tudtam bazsalyogni vele. Apa viszont jól elvolt velük. Szóba került minden: suli, előélet, szülők... és a párkapcsolat. A kis démonbaba kipirult arccal mesélt néhány dolgot kettejükről, és éreztem, hogy ezt az én gyomrom nem fogja elbírni.
- És az a szép benne, hogy már az elejétől kezdve meg volt ez közöttünk – fejezte be olyan kipirultan, és olyan szerelmesen, hogy az már fájt. Jasper megsimította a combját, és éreztem: elértem a tűréshatáromat.
- Alice, segítenél egy picit a desszerttel? – kérdeztem egy műmosollyal. Kis kedvesen egyezett bele, majd kijött velem a szomszédos helyiségbe, ahol már a konyha volt.
- Violet, csak nincs valami baj? – kérdezte. – Olyan más vagy... vagy én látom rosszul? – kérdezte aggódva. A sírás gombóca éppen szét akarta feszíteni a torkom.
- Hát... – kezdtem bele, fájdalomtól eltorzult hangon. – A Nagyi jósgömbjét valószínűleg ki kell cserélni...
- Tessék? Egy szót sem értek. Mi a baj?
- Azt mondta, hogy bízhatok benned, akkor meg miért...? – Elkezdtek csorogni a könnyeim.
- Mit miért?
- Tudod, eszembe jutott egy idézet, ami most pont ide kapcsolódik: „Tudom, nem régóta ismerlek, de arra már rájöttem, milyen kis kedves vagy, és mi sem bizonyítja ezt jobban, hogy még ezt a pszichopatát is megsajnálod... De miért kellett csókolózni vele?!” Ismerős? Alice Cullen szavai.
 Hirtelen még az eddiginél is sápadtabb lett csinos arca.
- Úristen... te láttad... De nem, az nem az volt, csak...
- Nehogy részletezni merd! – kaptam a füleimhez. – Oké, arra már rájöttem, hogy Damon egy bunkó, de ezt nem vártam volna tőletek. Tőled! És Jasper? Hogy bírsz még egyáltalán a szemébe nézni? Vagy a közös életetekről beszélni...
- Hadd magyarázzam már meg! – vágott a szavamba.
- Mégis mit? Hogy Damon ellenállhatatlan és olyan csábító, hogy már fáj? Hogy ki tud zökkenteni téged a valóságból? Ó, tudom én. De kioktatsz az óvatosságról, miközben ledugod a nyelved a torkán? Hihetetlen!