2. könyv - II. bónuszfejezet ~ Időutazás

Sziasztok!
Elérkeztünk a 2. bónusz fejezethez, amiben végre találkoztok Nataljával. Mivel ez a szereplő szereti a hatásos belépőket, ezért ezer évvel ezelőttre röpített minket vissza, hogy találkozzunk vele.
Fény derül pár dologra, de akadnak olyanok is, amik még több rejtélyt kavarnak. Hogy mik ezek? Lássuk! ;)
Jó olvasást!

Mesélő szemszöge:

Szombat reggel Alice épp a vadászatból tartott visszafelé, mikor – Rosemarie házától nem messze – összefutott kedvenc boszijával. ^^
- Violet! - ugrott egyből a nyakába. - Nem akarlak csak úgy letámadni, de jobban vagy már? - kérdezte aggódva.
- Persze, minden rendben - ölelgette meg a tündérbabát a boszi. - Bocsi, ha rátok ijesztettem.

- Megszoktam - öltötte ki a nyelvét Alice.
- Gonosz - viszonozta a nyelvöltést Viol, majd hirtelen megszédült, de Alice megfogta a karjait. - Uh - mondta a boszi a fejéhez kapva.
- Mi a gond? - aggodalmaskodott Alice. Ironikus, hogy az előbb kért tőle bocsánatot az ijesztgetésért.
- Nem tudom... én... ez nagyon furcsa érzés - kapaszkodott meg a tündérbabában Violet. - Nem érzed?

A baba elvesztette az egyensúlyát és piheként hullott a földre. Violet-tel együtt. A mögöttük lévő erdő teljesen elhomályosult; a tér és az idő összemosódott.

~*~

Ki tudja, mennyi idő telt el, mire főhősnőink magukhoz tértek. Elsőként Alice ébredt fel, és döbbenten nézett körbe. Fogalma sem volt, mégis hol a frászban van.
„Egy szoba” – eddig eljutott. Csakhogy kőből volt az egész, egy cseppnyi napfény sem áradt be. Olyan volt, mintha egy vártoronyban lettek volna. Az egésznek olyan középkoros íze volt...
„Középkor?!” – akadt ki teljesen, mikor végignézett magán. Egy kb. 11. századi türkizkék ruhát viselt, melynek szoknyarésze fehérben tündökölt. De még jobban meghökkent, mikor meglátta maga mellett az ébredező Violet-et.
 Ő is kék ruhát viselt, de az övé halványabb és jobban dekoltált volt, a haja pedig hullámosabb lett.
- Mi történt? - kérdezte kómásan, lassan felülve a boszi. - Mi a franc? – nézett végig magán értetlenkedve. – Hol vagyunk? – Ránézett Alice-re. – És miért nézünk ki úgy, mintha most léptünk volna ki valami középkori sorozatból?
- Kettőt és könnyebbet – értetlenkedett még mindig a tündérbaba, majd hirtelen a szoba túlsó végéhez siklott a tekintete... ahol ott feküdt Elizabeth Miller.
- Liza! - futott oda hozzá a két lány.
- Túl gyenge a pulzusa - tette hozzá Alice.
- Remélem, itt is van varázserőm - húzta magához Violet a szélboszi karját, majd lehunyta a szemeit.
- Na, működik? - kíváncsiskodott Alice.
- Nem tudom, hisz nincs külső sérülése. De érzem, milyen gyenge. Magamban érzem...
 Erősebben kezdett koncentrálni, s kezei hófehér fényben villantak fel, majd elsötétedtek. Liza hirtelen egy sóhajjal ült fel.
- Működött! - örült meg Alice, majd Violet nyakába borult, utána pedig Elizabeth-et ölelte meg.
- Lányok, minden oké veletek? - ölelt vissza a szélboszi.
- Ahhoz képest, hogy kb. 1000 évet visszaugrottunk az időben, prímán vagyunk – ironizált a tündérbaba, majd felsegítette Lizát.
 Hirtelen viszont kinyílt a mintás faajtó, és egy magas, fekete hajú nő lépett be rajta, egy gyönyörű mintákkal ékesített zöld ruhában.

- Te jó ég... – rémült meg a szélboszi, s gyorsan maga mögé perdítette a lányokat. – Maradjatok mögöttem!
- Látom, a vérmérsékleted a régi maradt, Elizabeth – mosolyodott el a titokzatos nő. Hangja letisztult és puha volt, picit talán kislányos is. – Örülök, hogy újra látlak.
- Én viszont kevésbé, Natalja! – sziszegett rá Miller.
- Ő... a feketeboszorkány Natalja? – kerekedtek ki Alice szemei, majd jobban megnézte magának az ellenséget. Szó mi szó, gonosz ribanc létére nagyon csinos arca volt, barna szemekkel és rubintvörös ajkakkal.
- Miért hoztál ide minket? – kérdezte Violet dühösen.
- Hogy megismerkedjünk, drága – válaszolta negédesen Nati.
- Nem vagyunk rád kíváncsiak, gonosz banya! – vicsorított rá Alice, majd vámpírgyorsasággal nekirontott a boszorkánynak, akinek viszont csak egy ujját kellett felemelni, s hiperaktív drágaságunkat olyan erővel vágta a kőfalnak, hogy az berepedt mögötte.
- Alice! – kiáltotta rémülten Violet és Liza. A tűzboszi megindult barátnője felé, de hirtelen a harag szinte szétrobbant benne. Ökölbe szorultak ujjai, s megfordulva egy tűzgömböt vágott Natalja irányába, aki azonban elterelte azt, így Elizabeth csak páratlan atlétikai képességeinek köszönhetően nem sült ropogósra, hanem hátraszaltózott.
- Nocsak... hevesek is vagyunk – mosolyodott el Nati, majd kitartotta tenyerét a tűzboszi felé. – Az én világomban s az én koromban... a tűz varázserőd elillan.
- Ne! – kiáltotta Liza. Violet egyszer csak összeesett, ellenségünk pedig egy újabb kézmozdulattal pontosan Alice mellé repítette őt, majd egyszerűen eléjük varázsolt egy kőből készült ketrecet.
- Légy átkozott, te...! – iramodott neki Liza, de hirtelen a mögötte lévő falból kilógó béklyók megnőttek, s csuklóját fogságba ejtve rántották őt vissza. Natalja elégedetten mosolyogva, kecsesen lépkedett oda hozzá.
- Elizabeth, hisz tudhatnád már, hogy esélyed sincs ellenem... Egyikőtöknek sincs – villant tekintete a ketrecben lévő két lányra. Violet barátnője fejére simította kezét, és rémülten gyógyítani kezdte szegényt. Pár perc múlva Alice nyöszörögve magához tért.
- Ó, egy gyógyító – lepődött meg Natalja. – Bár gondolhattam volna. A ritka erős tűzboszorkányok megkapják ezt az ajándékot.
- Akkor miért nem vetted el ezt is? – sziszegte dühösen és kétségbeesve Viol.
- Miért tettem volna? Támadni nem tudsz vele, csak a halálotokat késleltetni.
- Szóval erről szól ez az egész? – kérdezte Elizabeth utálkozva. – Meg akarsz minket ölni?
- Dehogy... már mondtam. Meg akarok ismerkedni az újakkal... és azért ebben a korban, mert itt kezdődött el minden.
- Úgy érted itt haltál meg először. Máglyára ítéltek. Jessica elmondta.
- Igen, az édes kis Jess. Neki köszönhetem, hogy visszatérhettem az élők sorába, miután az a szívtelen Henry Holmes megölt engem. Bár jobban belegondolva, meg kéne neki köszönnöm. Hiszen ő végzett azzal a fruskával...
- Elég volt, hagyd abba! – dühödött be Elizabeth, s a telekinetikus erejével hátra akarta vágni Natalját, de ő keményen ellenállt, s felé is kinyújtotta a kezét.

- Veled körültekintőbb leszek – mosolyodott el. – Az én világomban s az én koromban... minden varázserőd elillan.

- Nem! – ugrott neki a rácsnak Alice kétségbeesetten. – Liza!
- Mint mindig, most is az utamban állsz, Miller. És ismersz, a játék elején még nem szoktam öldökölni, de a te életedet szívesen kiolthatom akár most is!
- Hozzá ne merj érni, te szemét ringyó! – változtak meg Alice szemei.
- Css – tette mutatóujját az ajkaira Nati. – Válogasd meg a szavaid, drága. Nincs rá szükség, hogy te is meghalj... egyelőre – komorodott el a mondat végére, majd a besötétített ablak párkányán heverő tőrért nyúlt, és megindult a kába Elizabeth felé.
- Nem, ne! – kezdte rázni a vámpírlány teljes erejével a rácsot, ám az meg sem moccant. Violet kétségbeesetten nézett körbe, hogy mégis mi az, amit tehetne, mivel állíthatná meg Natalját. Majd hirtelen észrevette. A szoba túloldalán lévő fésülködőasztalon egy pohár víz hevert.
- Alice – suttogta Violet iszonyat halkan, hogy csak barátnője hallja meg őt. – Tereld el kérlek a figyelmét! Meg tudom menteni Lizát. - Alice nyelt egyet, majd bólintott.

- Enged el őt! - kiabált rá a nőre. - Mégis mi okod lenne őt megölni? Nem azt mondtad, hogy az elején nem ölsz?
 A célját elérte, ugyanis a banya megállt a mozdulatban, és felé fordult.
- Újoncokat nem is. De Elizabeth már régi játékos az én táblámon.
- És így akarsz nekünk bemutatkozni? - kérdezte elkeseredve a vámpírlány.
 Natalja elmosolyodott. A pohárból lassan és bizonytalanul indult útnak a folyadék, a háta mögött tartva a nő felé. Violet-nek nem volt egyszerű dolga, hisz a víz eleme nem igazán kedvelte őt, és sokszor kitolt már vele.
- Talán fel kéne vennem valami álszent, kétszínű, vigyorgó maszkot, és tettetni, hogy mennyi mókát terveztem magunknak? - szellemeskedett Nati. - Higgy nekem, így legalább nem csalódtok.
 Alice-t ez a mondat igen szíven szúrta. Maga az álszent jelző, az ami régi emlékeket idézett fel benne. A másik, meg ha nem sikerül az elterelő hadműveletük, akkor Liza itt és most meg fog halni. Mi több. Begurul Violet-re és őt is meg akarja majd ölni. Míg ezek futottak át az agyán, a babuci egyszerűen lefagyott. Nem tudott mit felelni, de a víz még csak félúton járt, így ki kellett találni gyorsban valamit. 
- Aztán minket is megölsz mi? - robbant ki végül belőle, amikor Natalja már fordult volna vissza Elizabeth felé.
- Egyszer biztos - mosolyodott el a nő. - De csendben maradnál? Fontos gyilkolni valóm van. Miért nem veszel példát a barátnődről? - mutatott Violet-re. - Csak ül ott, és egyáltalán nem érdekli, hogy ez a ribanc meghal-e, vagy sem - kacagott fel halkan.
 A tűzboszi összeráncolta szemöldökét erre a kijelentésre, de továbbra sem szólalt meg. Koncentrált.
- Ég veled, Liza. És ne aggódj, nem leszel sokáig magányos - vigyorodott el élvetegül Natalja. - A barátaid is követni fognak hamaro...
 Itt viszont elakadt a szava.

A víz körbeölelte az arcát, s erősen fojtogatni kezdte. A fekete boszi fuldokolva kapott a nyakához, de az ujjai egyszerűen átsiklottak a folyadékon.
 Minden erejével a kiszabadulására összpontosított, így egyszeriben megszűnt a varázslata a lányokat bekerítő rácsokon, amik felemelkedtek. Alice-nek több sem kellett, Elizabeth-hez szaladva kirántotta a falból a béklyót, a láncokat pedig széttörte.
- Gyerünk, vidd ki innen, Violet! – támolygatta a még mindig gyenge Lizát barátnőjéhez, aki belé karolt.
- Mi lesz veled?
- Itt maradok és megölöm ezt a cafkát. Most gyenge.
- Nem! Velünk jössz! – rántotta magával a vámpírlányt a tűzboszi, ám amikor kinyitotta az ajtót, s a lépcsőkön felkúszó napfény beáramlott a szobába, Alice visítva ugrott hátrébb.
- Itt nincs medálom, csukd be az ajtót! – kiabálta. Violet egyszerűen irtózott a tudattól, hogy magára hagyja barátnőjét Nataljával, de azt sem akarta, hogy szénné égjen, így –hatalmas szívfájdalommal- becsukta maga mögött az ajtót, s elindult Lizával a karjaiban kiutat találni.

Eközben Alice sem gondolkozott tovább, és a falnak lökte Natalját.

- Nem szoktam ilyet tenni, de két barátnőmet akartad megölni. Ez a legkevesebb.
A tündérbaba szeme vörös lett, s Nati nyakára vetette magát. Nagy kortyokban kezdte inni az erős boszorkányvért.
 Egészen addig, míg a boszi végül magához tért a meglepetés erejétől, s a vizet levarázsolva a nyakáról pofonvágta vele Alice-t, aki a padlón huppant. Majd kinyílt az ajtó, s belépett rajta Edwin Harrison.
 És valljuk be: ha ebben a pillanatban Alice nem rémült volna halálra, tuti, hogy röhögőgörcsöt kapott volna a vadásza kinézetétől.
- Szóval a rémálom még csak most kezdődik... - üdvözölte Alice Edwin-t.
- De még mennyire, kislányom... - lépett beljebb a klánvezér, majd tekintetét Nataljára emelte. - Köszönöm, hogy kiprovokáltad belőle.
- Tessék? - akadt ki a tündérbaba. - Hahó, ez a banya visszahozott minket a múltba, ahol tulajdonképpen még nem is élünk és maga még ilyenkor is arra gondol, hogy, hogy a kurva életben nyírjon ki? - pattant vészesen közel Mr. Harrison-hoz.
- Natalja, kérlek - fordult Edwin mosolyogva a boszorkány felé, aki bólintott, majd ismét ellökte Alice-t, s a rácsokat is visszaeresztette a helyükre.
- Most már a tiéd - eresztette le a kezét Nati. - Játszadozz csak vele.
- Azonnal engedj ki! - ment neki a ketrec falának újból és újból a vámpírlány - hiába.
  Edwin elmosolyodott, majd az eddig hátán lévő zsákot kioldotta, s tartalmát a földre borította. Megannyi puska, s verbénával teli kémcső borult ki belőle. Alice-nek se kellett több, hogy rájöjjön, az ő ereje még megvan. Egyszerű telekinézissel kivágta - volna - az ablakon a fegyvert meg minden mást, ha az nem lett volna befalazva, így csak a kőnek vágódtak neki. Mind ezt az elméjével csinálta, hogy ne legyen feltűnő.
- Lennél szíves? – fordult Edwin ismét Nati felé egy sóhajjal.
- Hajh, olyan fárasztó tartozni neked, Harrison – forgatta meg a szemeit a nő, majd Alice-re is rámondta az erőelvevő varázslatot, de érdekes módon nem hatott.
- Mi a gond? – kíváncsiskodott Edwin.
- Nyilván Miller cseszte el a dolgokat, mint általában. Róla kellett volna gondoskodnom először.
- Na és ő most hol van?
- Biztonságban! – vicsorgott rá Alice mindkettejükre.
- Én nem lennék ebben olyan biztos... – mosolyodott el Natalja.

***

- Ne! Liza! – kiabálta Violet, mikor kiérve a várból, az ott lévő emberek szétszakították őket egymástól, s vonszolni kezdték őket egy-egy farakás felé. – Miért teszik ezt velünk?
- Még kérdezed, sátán gonosz szolgája? – rángatta el egy férfi, majd minden tiltakozás és dulakodás ellenére kikötözte őt a máglyára.
- Nem ártottunk senkinek! Az igazi gonosz odabent van! – biccentett fejével a torony irányába.
- Violet, ez hasztalan – mondta Liza legyengülve. – Natalja rájuk kényszerítette az akaratát. Nem fognak rád hallgatni.
- De most mi lesz? – esett kétségbe a tűzboszi. – Alice nem tud kijönni, mi pedig mindjárt ropogósra sülünk...
- Fogalmam sincs... – csordultak le Elizabeth arcán a könnyek. – Nincs semmi, amit tehetnénk.
 A rengeteg ember közül végül előlépett egy pap, aki latinul elkántálva valamit, az égő fáklyáit a boszik farakásába dobta, ami a közzétett szénának köszönhetően rögtön lángra kapott.
- Segítség! – sikította Violet. Segélykérőn pillantott az embertömegre, melyben hirtelen meglátta Henry Holmes arcát. – Te jó ég... – suttogta halkan. Félelem és rettegés kavarodott fel benne. Lizában undor és megvetés. De mindketten iszonyatosan meglepődtek, mikor a férfi keresztülfurakodott az ember-kavalkádon, s egy jól célzott ütéssel leütötte a papot.
- Holmes, mi a jó frászt csinálsz? – üvöltött rá Liza. A tűz egészen felkúszott a lábához, s ő hátravetett fejjel sikoltott fel a fájdalomra.
 Violet ökölbe szorította ujjait, s próbálta teste minden egyes porcikájával megállítani a lángokat, de nem volt rájuk hatással. Majd eszébe jutott, hogy a víz lassan kezd megszelídülni vele szemben, s Natalja őt csak a tűz erejétől fosztotta meg.
 
Eközben a felháborodott tömeg lefogta Henry-t, aki csinálhatott bármit, nem tudott szabadulni. Lizának már a combját is elérték a lángok, s már Violet-nek is a térdénél jártak. Ő teljes erejéből próbálkozott, de semmi. Végső elkeseredésében arcát végigszántotta egy könnycsepp, és ekkor...
 Szinte varázsütésre az eső is megeredt. De még hogy! Szinte lezúdult az égből, s egy szempillantás alatt eloltotta a lángoló máglyákat.
- Ügyes voltál! – kiáltotta Elizabeth örömtelien. Violet megkönnyebbülten sóhajtott fel, majd egy fejbiccentéssel az emberek felé irányította a vizet, akiket az rögvest el is sodort, Holmes-t kivéve.
- Öm... tudom, hogy magának ez volt a legszebb, amit valaha látott – szólt a tűzboszi a férfihoz. – De ha nem segít le innen, sosem fogja tudni megölni Natalját.
 A férfi ezzel tisztában is volt, így a farakásra felmászva egy bicskával elvágta a kötelet, amivel a boszi csuklóját rögzítették.
- Ez már a második alkalom, hogy megmentettelek, cica – vigyorgott.
- Mégis miről beszél? - háborodott fel a lány. - Csak elvágott egy rohadt kötelet. Nagy dolog!
- Szívesen... - forgatta meg a szemeit a pasi.
 Violet nem felelt, csak szúrósan ránézett, majd leküzdötte magát a farakásról. Amint újra talaj volt a lába alatt, már rohant is Lizához (amennyire tudott, térdig megégett lábakkal), hogy meggyógyítsa őt, saját magával nem is törődve, pedig cefetül fájt neki az égési sérülése.
- Köszönöm – hálálkodott Elizabeth. Henry mögé lépett, hogy az ő kötelét is elvágja, de a szélboszi ráförmedt. – Ne merészeld! Én nem adom meg neked azt a kéjt, hogy te nekem segíts! – kapálózott Liza.
- Ez a hála nálad? Hiába, minden banya egyforma – fújtatott Holmes. Violet megforgatta a szemeit, majd elvette vadászától a kést, s miután Elizabeth is kiszabadult, a saját lábát is meggyógyíthatta végre.
- Van valami, amit tudnotok kell – szólalt meg Henry. – Edwint is visszahozta az a dög.
- Mi? – akadt ki a két boszi. – És most hol van?
- Odafent.
Több sem kellett nekik, már rohantak is fel a toronyba ismét.

~*~

Eközben a vár szobájában tapintani lehetett a feszültséget...
- Nézze, Mr. Harrison, úgy látom maga még mindig nem vágja, hogy pontosan, hol a francban is vagyunk - húzta Alice az időt, miközben a klánvezér a fegyvereket szedegette és rakta össze.
- Natalja, elkussoltatásra nincs varázsigéd? - kérdezte fáradtan a vadász, megtöltve egy szórópalackot verbénával.
- Esetleg ne bénítsam meg, míg megkarózod végre? - ironizált a boszorkány. - Több határozottságot és önállóságot várnék egy klánvezértől.

- Megtennéd? - vigyorgott Edwin szintén ironizálva. Natalja fújt egyet, de nem válaszolt. Harrison pedig közelebb lépett a rácshoz, és vigyorogva hajolt Alice felé. - Pontosan "vágom", hol a "francban" vagyunk. De ha ez kell ahhoz, hogy végre el tudjalak tenni láb alól, legyen. De előre figyelmeztetlek: nem lesz gyors halálod. - Majd egy vigyorral ráfújta Alice-re a vasfüves kotyvalékot, aki felsikítva kapta arca elé a kezét. Telekinetikus erejét próbálta használni, de Nataljának sikerült szinte teljesen leblokkolnia azt.
 Edwin a fegyvereiért nyúlt, és kihúzott egy íjat, aminek a végét szintén verbénába mártotta, majd meglőtte vele a tündérbabát, de épp csak annyira, hogy a falhoz tudja szegezni. Alice egy sikkantással húzta ki magából a nyilat.

- Még mindig nem értem, mit tettem... - nyöszörögte.

- Hát nem világos? Átváltoztál...

- De nem öltem embert...

- Majd fogsz... - lőtte meg ismét Alice-t, aki most összeesésével kikerülte a nyilat.

- Miért ilyen ellenszenves velem? - könnyezett a fájdalomtól.

- Azért, Miss Cullen, mert a természet torzszülöttjéve, nem lehet kedvesnek lenni, mert az csak kihasználja az embereket a saját céljukra... - készítette a gránátot Edwin.

- Most Damon-ből vagy Katherine-ből indult ki? - nyöszörögte a baba kínok közt. 

Ha nem lett volna rács Alice és Mr. Harrison között, a klánvezér tuti, hogy felpofozta volna, vagy a falnak vágta volna a tündérbabát. Ehelyett csak a verbénabombát dobta neki teljes erejéből. Alice sikítva és tele fájdalommal, gubózva sírt. Amikor Edwin ismét meg akarta lőni Alice-t, ő már nem hagyta magát.

- Most már elég legyen ebből, maga szívtelen rohadék!!! - ordította teljesen eltorzult arccal és vörös szemekkel, majd telekinetikus erővel úgy vágta a falhoz Edwin-t, hogy az elkábult.

- Szép húzás volt - ironizált Natalja.

- Ha most más helyzetben lennénk, megköszönném, de így csak azt mondom, rohadt banya, hogy te jössz! - kiabálta a szinte már önmagán kívüli Alice, de Natalja kitartotta a kezét, hogy felfogja a támadást.

- Elég erős vagy a telekinézisben vámpír létedre is. De tőlem nem vagy erősebb, ezt te is tudod!

- De a szeretet ereje nagyobb, mint a bosszúé! - ugrott oldalra Alice, majd teljes erejéből a falnak vágta Natalját. A boszi beverte a fejét ezért a rács eltűnt, s Alice-nek több se kellett, hogy a boszit felemelve a falnak nyomja. - Tessék, ismerkedni akartál. A nevem Alice Cullen, egy telekinézissel rendelkező látnok vámpír vagyok! - sziszegte.
- És most hanyatt kéne esnem? - nevette el magát Nati, fejét hátravetve, s amikor kivillant nyakíve, Alice-ben robbant a vérszomj a rengeteg verbénától. Agyarai megnőttek, s újból rá akarta vetni magát a boszi nyakára, de az hirtelen előre tartotta a kezét, s olyan migrént kreált a tündérbabának, hogy szegény visítva kuporodott össze a padlón.
- Ugye nem gondoltad komolyan, hogy másodjára is hagyni fogom magam? - mosolyodott el Natalja, erősebbre fokozva a fejfájást. Míg Alice szenvedett, ő odalépett Edwinhez, s tenyerét elhúzta a férfi arca előtt, mire az felébredt. - Tessék, Mr. Harrison, itt a nagy esély. Csak annyi a dolga, hogy megkarózza.
 A vámpírvadász felállt, s átvette a boszorkánytól a fakarót. Pont ebben a pillanatban rontottak be az ajtón Violet-ék.
- Ne merjen hozzáérni! - lendült előre a boszi keze, s egy vízsugárral felképelte Edwint. De Nati csak odakapta feléjük a fejét, s kőből egy hatalmas cella ereszkedett eléjük.
- Violet, menj innen... - nyöszörögte Alice, hatalmas kínjaiban.
- Még mit nem... - feleselt a boszi, majd Lizához fordult. - Tudom, hogy őrültségnek hangzik, de meg kell törnünk Natalja átkát. - Holmes döbbenten kapta fel a fejét a többes szám hallatára. - Tudom, hogy elvette az erőd, de ha segítek, együtt talán meg tudjuk törni a varázslatot, és mindketten visszakapjuk az erőnket! Csak hinnünk kell benne!
- Nagyon remélem, hogy működni fog - bólintott elgyengülten Elizabeth, majd megfogta a tűzboszi kezét.
- Mi folyik itt? - kérdezte döbbenten Henry Holmes. Eközben Edwin egyre közelebb jutott Alice-hez, kezében a karóval.
- Fogd be te rohadék! - hurrogta le a pasit Miller. A boszivadász (bár még mindig nem értette az egészet) megcsóválta a fejét, majd meggyújtott egy fáklyát, hisz tudta, hogy a tűzből mindig erőt lehet meríteni a varázslatokhoz.
 Violet kissé meglepetten nézett a férfire. Furcsa volt az egész szituáció, hogy most a közös ellenség ellen fognak össze. De most nem volt idő gondolkodni. Behunyta a szemeit, és ismételni kezdte a varázsigét, amit Liza is mormolt.
 A próbálkozásuk sajnos... eredménytelennek bizonyult.
- Nem használ, basszus! - temette arcát kezeibe Elizabeth.
- Mert nem hiszel benne, hogy sikerülni fog! - fogta meg a vállát Viol.
- Kit akarsz átverni? Elvette a rohadt erőmet.
- Így is lehet még nagy dolgokat véghez vinni - győzködte a nőt a tűzboszi. - Rengeteg minden felerősítheti a boszorkányok erejét. Az aggodalom, a düh, a gyűlölet...
- Ez az! - kiáltotta Liza, majd Henry felé fordult. - Holmes, tegyél valami olyat, azon kívül, hogy itt állsz, amitől robban bennem a gyűlölet irántad...
 A boszorkányvadász először értetlenül nézett a nőre. Majd arrébb dobta az eddig kezében szorongatott fáklyát, s szélesen mosolyogva, nemes egyszerűséggel elkapta a szélboszi derekát és az ajkaira vetette magát.
 Lizának tényleg nem kellett több, érezhetően lobbant benne a düh. Hátra is lépett a vadásztól, a levegő felforrósodott, s a fáklyán a láng óriásira lobbant, amitől Henry arrébb is ugrott.
- Add ide a kezed kicsim - tartotta oda Violet-nek. Pont, mire végeztek a varázsigével, Mr. Harrison akkor lépett a tettek mezejére...
- Most végre megszabadítom tőled a világot! - vigyorodott el Edwin, a karó pedig sebesen lendült...

- Nem, elég volt! - kiáltotta egyszerre a két boszorkány, majd hirtelen összefont kezükből hatalmas fénysugár áradt ki. Edwin elejtette a karót, Natalja pedig döbbenten kapott a mellkasához. A sziklafal széttört, Liza pedig rögvest beugrott a szobába, s erejével Edwint és a fekete boszorkányt is iszonyatos erővel vágta a köveknek, amiből az következett, hogy Natalja morogva elteleportált.

- Alice! - futott oda a két boszi Alice-hez.

- Hagyjatok! - gubózott a falhoz a tündérbaba. Violet nem hallgatott rá és próbált javítani Alice állapotán. Elizabeth követni akarta a példáját, de Henry lefogta a vállát.

- Elizabeth?! - szólította meg.

- Ne tapizz! - fordult szembe Holmes-szal.

- Elmondanád, hogy miért nem éreztem, hogy boszi vagy? És mégis mióta vagy az?

- Elég régóta, ahhoz, hogy tudjam, hogy ölted meg Jessicát.

- Te tudsz Jessicáról?

Liza nem felelt csak egy varázsigét mormolt.

- "Amint ennek a versnek vége, 

Emlékezzen Holmes mindenre,

Mindenre, amit tett,

S mindenre, amit én tettem!" - a vers után Elizabeth csettintett egyet, és Holmes-nak máris lepergett előtte minden. Ekkor már Alice is magánál volt és Violet is befejezte a gyógyítást.

- Miért tetted? - kérdezte Alice.

- Előbb vagy utóbb úgy is eljött volna ez a perc... - felelte Liza.

Viol (boldogan, hogy visszakapta a varázserejét) ripsz-ropsz megszárította magát, majd enyhe lelkiismeret-furdalással lépett közelebb a többiekhez. Elvégre, valahol ő leplezte le Lizát. De nem volt választása, Alice élete forgott kockán!
- Nem mondasz semmit? - kérdezte Miller, megvetően nézve Henry szemeibe.
- Amit Jessicával tettem, hiba volt - mondta ki végre a férfi, hosszas hallgatás után.
- Mit nem mondasz... De ez akkor sem hozza vissza őt! - lépett hátra dühösen Liza, míg Alice még mindig gyanakvó szemekkel méregette Holmes-t.
- Miért segített?
- Most közös az érdekünk. És... ez alkalommal nem fogom elszúrni - nézett rá a szélboszira, majd Violet-re is.
- Öm... nem akarok ünneprontó lenni, de hogy a frászban jutunk haza? - váltott témát egyszerűen a tűzboszi.
 Amint az utolsó hang is elhagyta a száját, egyszer csak mindegyikőjükön gyengeség uralkodott el, s hirtelen összeestek.

Az éjszaka közepén mindenki a saját ágyában ébredt.

Nos, hogy tetszett? Erre gondoltatok, mikor annyira kíváncsian vártátok a fekete boszit? :P
És milyen benyomást keltett? Komiban osszátok meg velünk!
Puszi: Alice és Violet