6. fejezet ~ Ne vess véget a barátságunknak!

Sziasztok!
Meghoztuk az új fejit, ami mindenféle „ugrálás” nélkül egyből az időutazás után történteket írja le, így kétlem, hogy összezavarodnátok... :))
Hogy a fejiről egy kis ízelítőt írjak... nos, Violet komoly döntést hoz meg, amit Alice kissé rosszul fog tolerálni az újbóli mérgezése miatt (imádjuk Edwint -.-).
Most már Damon szemszög is kicsit hosszabb van benne. ^^
És a feji elején és végén is meglepi vár! :P
Jó olvasást kívánunk!

Készítettünk egy kis „opening”-et a 2. könyvünkhöz, amiben már az új szereplők is benne vannak.
Élvezzétek! :D


Violet szemszöge:

Reggel olyan iszonyatos fejfájással ébredtem, hogy olyat még nem pipáltam. Teljes zűrzavar uralkodott el rajtam; totál úgy éreztem magam, mint aki három napot végigaludt. Kivéve, hogy mindenem sajgott a fejem pedig majd’ szétrepedt.
 Mikor elszántam magam a szemeim kinyitására, és rápillantottam az órámra, kiakadtam. Délután négy. Na, ezt hogy a francba csináltam?
 Felültem az ágyon, és hirtelen belém csapódtak a tegnapi emlékek. Vagy... fogalmazzunk úgy, hogy a múlt évezredi emlékek? Jézusmária... Majdnem meghaltunk. Mindannyian! Alice szívét csak pár centi választotta el Edwin Harrison rohadt karójától!
 Mire ezt végiggondoltam, már a kezemben is volt a telefonom, és a barátnőm hívtam.
- Violet? – szólt bele teljesen kómásan. Úgy látszik ez kölcsönös.
- Szia – nyöszörögtem, a buksim dörzsölgetve. – Csak tudni akartam, jól vagy-e.
- Nagyon fáj a fejem – panaszolta. És igen, rengeteg verbéna került a szervezetébe. Már épp kinyitottam a szám, hogy mondjak valamit, de ő félbeszakított. – De ezenkívül minden rendben, ne aggódj! Kutya bajom, majd felépülök!
- Alice... előttem nem kell erősnek tettetned magad. És mondd el, kérlek, hogy érzed magad. Segíteni szeretnék.
- Oké. Segítesz Edwin Harrison fejét leszedni? – Elvigyorodtam.
- Bármikor – nevettem el magam.
- Tényleg ne aggódj. Rendbe jövök. Kialszom. Megyek is és csicsikálok még egy kicsit! Puszi!
 Puff. Lecsapta.
 Mivel kimerült voltam még mindig, én is szundítottam pár órát. Mikor felébredtem, elvonultam rendbe szedni magam. A tükör előtt, a hajamat fésülve hosszasan beletemetkeztem gondolataimba.
 Henry Holmes segített nekünk. Ezeket a szavakat lehet egyáltalán egy mondatba illeszteni? Olyan elképesztő az egész. Még sosem láttam ilyen elszántnak őt. Még arra is rájött, hogy mi Elizabeth, és még az irántam való gyűlölete is cseppnek tűnt a tengerben Nataljához képest. És ha nem jön azzal a fáklyával a varázslathoz, nagyon is kétséges, hogy megtudtuk volna-e menteni Alice-t. A francba, úgy utálom, mikor hálát kéne éreznem iránta. Áh. Egyszeriben bevillant a pénteki beszélgetésem vele.
„ – Beszélhetnénk? – zaklatott már megint Henry.
  - Jó, de zárjuk rövidre. A válaszom továbbra is nem!
  - Talán módosítasz rajta, ha azt mondom, hogy Natalja tegnap a földdel tett egyenlővé egy iskolát, ahol mindenki súlyosan megsérült. És haláleset is történt. – Lefehéredtem.
  - Hogy érti, hogy a... földdel tette egyenlővé...?
  - Ahogy mondom. Az ő eleme a föld. A második legerősebb elem.
 Lehajtottam a fejem, és nem szóltam semmit. Ez az én hibám. Az én végzetes hibám! Másfél hónapja nem tettem semmit, és ez lett belőle!
  - Nézd, tudom, mit gondolsz rólam – lépett közelebb Holmes. – És nem változtathatok rajta. Nem is ez a célom. De Natalját meg kell állítanunk, és együtt képesek vagyunk rá! – Még mindig a heves ellenállás volt bennem, de a bűntudat valamennyire feloldotta azt... – Kiokíthatnálak. Elmondanék mindent róla, hisz volt már vele dolgom. A tudás pedig hatalom. Az erődről nem is beszélve...
  - Nem – suttogtam. – Nem tud meggyőzni. Nem.
  - Tudod jól, hogy már megtettem – nézett komolyan a szemeimbe. – Ahogy azt is, hogy fáj neked, amit ez a nőszemély művel. És képzeld el, hogy fájna, ha egy nap az kerülne veszélybe, akit szeretsz... – Már a gondolatra is összeszűkült a mellkasom. – Szóval?
 Könnyes szemekkel pillantottam fel rá.
 - Én... – csak ennyit tudtam mondani.
 - Ismerlek. Már egy lépésre vagy a talántól, és egy bökésre az igentől.
 - Téved – vitatkoztam.
 - Igen? – vonta fel a szemöldökét. – Akkor miért sírsz?”

- Rohadt szemét! – vágtam a fogkefém a tükörhöz.

Damon szemszöge:

Este kimentem az erdőbe, hogy kicsit kiszellőztethessem a fejem. Annyi minden történik, mégis kirekesztettnek érzem magam. Még jó hogy... már semmi nem a régi. Talán jobb lenne elpucolni ebből a városból és ismét feladni az emberségem, de... a francba, nem lehet. Most, hogy Katherine-ribi visszatért a városba, semmiképp.
 Vettem egy mély levegőt, s ekkor tömény vérillatot hozott magával a szél. Ez közelről jött. Talán Jaspy-ék vadásznak. Vámpírgyorsasággal egy másodperc alatt ott teremtem az illat kavalkádban, de a látvány kissé furán hatott.
 A tündérbaba, egy halom döglött nyúl mellett véres szájjal, sírva.
- Alice? – léptem közelebb meghökkenve. Ez durva. Megint bevadult...?
- Már csak te hiányoztál... – fordított nekem hátat, de még mindig hüppögött. Tekintettel lévén (!) ingatag lelkiállapotára, nem mentem közelebb. Csak összevontam a szemöldököm.
- Mi ez itt?
- Minek tűnik, baszd meg? – morogta hátra, majd ismét megrázkódtak vállai.
- Mi történt? – kérdeztem tovább hűvös hangnemben.
- Semmi közöd hozzá! – pattant fel, majd szokás szerint egy fának baszott, majd elsuhant. Én viszont utána vetettem magam, és nekipasszíroztam őt egy fatörzsnek.
- Alice, mi történt? – kérdeztem veszélyesebb hangnemben.
- Eressz el! És ha elmondod bárkinek, amit láttál, legfőképpen Viol-nak, megöllek! – Majd pont nekem hinne...
- Nem tervezem elköpni senkinek, csak tudni akarom, mi a franc van! – ráztam meg őt egy kicsit. Szemei szikrákat szórtak rám, majd hirtelen elgyengült erős szorításom alatt, már nem akart kiszabadulni. Elgörbült a szája, s ismét majdnem sírni kezdett.
- Én nem akartam ezt... komolyan... – csuklott össze a fa mentén. Lassan elengedtem, és leguggoltam elé. Ő átkarolta magát, s térdeire hajtva a fejét kezdett el zokogni.
- Tudom – mondtam hirtelen. Rég volt, mégis ismerős az érzés. Új vámpírnak lenni, kínzó szomjúsággal és hatalmas bűntudattal. – Mondd el, mi történt. Mitől borultál ki ismét? – kérdezgettem ismét óvatosan. Szinte rá sem ismertem a hangomra. Talán tudat alatt nyugtatni próbáltam őt, nem is tudom. De tényleg szar érzés így látni őt.
- Semmi közöd hozzá! – makacsolta meg magát ismét. – Csak menj innen és hagyjál békén!
- Nem veszed észre, hogy segíteni próbálok? – akadtam ki. Ironikus egy helyzet... pont én akarok segíteni neki...
 Alice gúnyosan elvigyorodott.
- Jézusom, most hirtelen milyen menő lett ez mindenkinél – nevette el magát. – Persze, borítsunk fátylat a múltra, régi ellenségek boruljanak egymás nyakába, van most már a másiknál nagyobb szörnyeteg is! – ironizált tovább. – Hányok tőletek! Kétszínű, rohadt vadállatok, seggfej, egoista barmok!
- Kikről beszélsz? – Már csak a kérdőjelek hiányoztak a fejem mellől.
- Rólad meg... – fakadt ki, aztán hirtelen elhallgatott. – Mindegy, kopj le!
- Még mit nem... fújtam egyet, majd zsupsz. A térdei alá nyúltam, s krumpliszsákként hajítottam őt a vállamra.
- Te meg mi a francot csinálsz?! Tegyél le, te utolsó megrohadt szemétláda! Gyűlöllek! – vágott a fejemhez ilyen és ehhez hasonló finomságokat, miközben véresre karmolta a hátam és ütögetni kezdett. Hajh, nők. Pardon, gumilabdák vérebekkel ötvözve.
- Ha belőlem nem kérsz, legalább Stefan segítségét fogadd el. Vele úgyis spanoltok – forgattam meg a szemeim.
- Mondtam már, hogy undorodok tőled? Hogy mennyire egy kétszínű rohadék vagy? Halljam, miért akarsz segíteni? - adta meg magát. Ez alatt azt értem, hogy befejezte a rúg-kapálódzást.
- Mondtam már, hogy nem vagyok az ellenséged? - mosolyodtam el féloldalasan.

Hazaérkezve berúgtam az ajtót, a babócit pedig szimplán ledobtam a vállamról, rá a kanapéra.
- Stef! – kiáltottam az öcsikém után. Hamarosan meg is érkezett, egy szál bokszeralsóban. Majd követte őt Elena, egy szál ingben.
- Nem épp jókor – rakta karba kezeit öcsi-bogyó. Ó, megszakítottam a mókát? Ezer bocsi...
- Gond van – vontam meg a vállam. Tekintete Alice-re vándorolt, akinek Elenát meglátva teljesen eltorzult az arca, és vicsorogva fúrta a fejét a párnába, miközben kalimpálni kezdett a kezével, üzenve a Gilbert lánynak, hogy ha kedves az életed, elpucolsz. – És gond alatt azt értem, hogy globális katasztrófa – tettem hozzá.
- Elena, te most menj fel, jó? Ezt én elintézem – mondta Stefan, mire barátnője engedelmesen ellibbent. Én kinyitottam az ablakot, hogy a szél kivigye az illatát a szobából. – Jól van, semmi baj – vette le Stefan a párnát Alice fejéről, majd leült mellé és átölelte őt. A kis tündérbaba könnyezve bújt hozzá. Öcsim rám nézett, s szavak nélkül levágtunk egy jó kis párbeszédet.
„Mi történt? – kerekedtek ki a szemei.
„Szerinted elmondta?” – vontam meg a vállam.
„Talán menj ki, és nekem elfogja.” – intett fejével az ajtó felé.
„Köcsög.” – forgattam meg a szemeim, és egy sóhajjal elhagytam a nappalit, de csak az ajtó mögé mentem, hogy kihallgathassam őket.
- Alice, semmi baj. Most már rendben leszel. Csak mondd el, mi történt.
- Az a rohadt Edwin Harrison! – hallottam a tündérbaba dühös hangját. – Jobban megmérgezett, mint valaha! Egyszerűen nem bírom, Stefan! Lángol a vérem! A fejem lüktet, és olyan éhség lakozik bennem, mint még soha! Nem bírom!
- De igen, erősebb vagy nála. Higgy nekem! – győzködte őt az öcsém.
- De nem!
- Figyelj rám. Tudom, hogy nehéz, de túl fogsz rajta jutni. A mérgezés majd eltűnik, és visszaáll a normális önkontrollod, csak neked is el kell hinned, hogy képes vagy rá, Alice! Te egy nagyszerű vámpír és egy nagyszerű barát vagy, aki túljut mindenen és mindig talál valami megoldást. Könyörgök, meg kell találnod magadban ezt az erőt most. Használnod kell!
- Nem akarom! Én csak vért akarok! – fakadt ki végleg a baba. Ez milyen szar helyzet. Sajnálom őt, tényleg. Most nagyon szenvedhet...
- Hé, nézz rám! – folytatta Stefan. – Majd én segítek neked, jó? Damon-nek van egy hűtőnyi kórházi vére, majd iszod azt, amíg rendbe nem jössz, oké? Itt vagyok veled, segítek!
- De nekem nincs szükségem rá! – kiáltotta el magát, majd hirtelen üvegreccsenés szörnyű zaját hallottam, s kiléptem az ajtó mögül, de már csak Stefant és a betört ablakot láttam.
- Ó, ugye nem? – temettem fél arcom a tenyerembe.


Violet szemszöge:

Hétfő reggel a teremben kornyadoztam, ráadásul Alice-ék nélkül. Áh, biztos csak késnek.
 Becsengettek németre, majd rövidesen kinyílt a teremajtó, és belépett...
- Jézusom! – ugrottam fel ijedtemben, minek következtében kiestem a padból. Natalja állt az ajtóban, kezében egy tucat németkönyvvel.
- Guten Morgen! – üdvözölt minket, majd mikor rám siklott a tekintete, felvonta az egyik szemöldökét.
- Kelj már fel! – piszmogta Carmen. Kuss.
 Lassan feltápászkodtam, és visszaültem a padba, enyhén remegve. Ez mi a frászt keres itt?!
- A bemutatkozást inkább nem folytatom németül – mosolyodott el. – A nevem Natalja Belikov. Én vagyok a helyettesítő tanár, ugyanis, ha jól tudom, Ms. Davis szülési szabadságra ment. Kezdésnek bármilyen kérdésre válaszolok.
 Oké. Akkor miért vagy itt, baszd meg?!
De senki nem kérdezett semmit, ugyanis ismét nyílt az ajtó, és Alice lépett be, Jasperrel az oldalán.
- Guten Morgen! Entschuldigung! - hadarta el gyorsan, majd kiakadt. – Natalja?!
 Jasper értetlenül nézett rám. Én csak megráztam a fejem. Ne kérdezd.
- Alice, jó újra látni, és ha jól vélem, ő melletted Jasper, ugye? – mosolygott Nati. Pf, Oscart neki. Rohadt kurva.
- Maga ismeri Alice-t? – rikácsolta hátul Carmen.
- Igen – vigyorgott a banya, majd ismét Jasperék-re. nézett – Üljetek le gyorsan... – hessegette el őket. - Szóval, jöjjenek azok a kérdések!
- Oké, én kezdem. Szükség van erre? – vigyorogtam bájosan.
- Még jó... – flegmázott le Carmen. – Szóval... tanárnő, ugye orosz származású? Már csak a neve és az akcentusa miatt kérdezem. – Juj, magadtól jöttél rá?! Pedálgép.
 De most komolyan, miért van itt? Ez rossz, ez nagyon rossz! Már az iskolába is befészkelte magát!
 Míg én agyaltam, a többiek is kérdezgettek, így véletlen belevágtam valaki szavába.
- Bocsánat, kimehetnék? – pattantam fel. Nati elég mérgesen nézett rám.
- Muszáj?
- Életbevágó – feleltem, majd Alice-ékre pillantottam.
- Menj.
 S lőn. Kiszáguldottam a teremből, és most az egyszer hálás voltam az égnek, amiért Henry Holmes-nak derogál a pontosság, s tíz perc késéssel most menne be órára a termébe.
- Tanár úr! – kiáltottam utána, még mielőtt lenyomhatta volna a kilincset.
- Te miért nem vagy órán? – lepődött meg.
- Most erre nincs idő – ziháltam a futástól, majd arrébb rángattam őt. – Natalja itt van!
- Mi van? – akadt ki.
- A termünkben! Ő az új helyettesítő tanár!
- És te otthagytad a diákokat vele? – ragadta meg a vállam. Öh.
- Alice-ék is ott vannak. Én csak... úgy éreztem, hogy tudnia kell róla. Ha már annyira meg akarja ölni...
 Henry elkomorodott, majd levette rólam a kezeit. Hála az égnek.
- Ezt vehetem egy igennek?
- Megbocsát? – értetlenkedtem, majd hátraléptem egy lépést.
- Az ajánlatomra. Segítesz megölni Natalját? – suttogta halkan.
- Visszavitt a középkorba, ahol majdnem megégetett engem és Lizát a máglyán, Alice-t pedig egy centi választotta el egy karótól, mégis mit gondol? – vontam fel a szemöldököm, mire ő elvigyorodott.
- Szóval ez egy igen?
- Nem, ez egy kapja be, amiért győzött. És vésse az eszébe, hogy ez nem változtat semmin. Nem leszünk barátok, nem kedveljük meg egymást. Egyszerűen maga nem akar megölni, és közös ellenségünk érdekében összefogunk. Értve vagyok?
- Tökéletesen, cica.
 Anyád.

~*~

A szünetben Alice-szel kimentünk a folyosóra, és elbújtunk mindenki elől egy oszlop mögé.
- Ezt már reggel meg kellett volna kérdeznem, de Natalja kiborított... Jól vagy? – érintettem meg aggodalmasan barátnőm vállát, de ő feltűnően arrébb húzta a kezét.
- Persze. Elmúlt a fejfájás is, meg minden. És te?
- Öm... jól – túrtam bele a hajamba zavarodottan. – És Liza?
- Nincs baja – mosolygott Alice. – Reggel pont elcsíptük őt a folyosón. Kicsit fáradt és kimerült, de rendben van.
- Hála az égnek – mosolyogtam.
- De ha ez a ribanc Natalja most beférkőzik a suliba és bántani meri őt, én kicsinálom! – durvult be hirtelen a tündérbaba. Szó szerint, ugyanis a kezében lévő füzet kettéhasadt, a szemei pedig vörösre villantak.
- Hé, nyugodj meg! – érintettem meg ismét a vállát, de a reakciója megint ugyanaz volt. – Majd én megoldom.
- Miért kell neked mindig mindent megoldani? – tekerte feljebb a hangerejét, mire többen is felénk kapták a tekintetük. Összébb húztam magam.
- Alice...
- Nem! Mindig ezt csinálod, aztán épp hogy csak túléled, ez nem fair! Mindig aggódnom kell érted!
- Most mit akarsz, mit tegyek? – csitítottam le. – Üljek ölbe tett kézzel? Nem fogok! Ez most boszorkány-ügy. Nem akarom, hogy belekeveredj. Majd mi megoldjuk.
- Mi? – döbbent le. – Mi ez a királyi többes?
 Francba. Igazán nem ez a legtökéletesebb időzítés, de hát az a nagy szám...
- Majd én meg Henry elintézzük.
- Miután téged is ledöntött mi? - halkult le hirtelen, de szinte látszott rajta, hogy ordítana és millió darabra törne valamit... vagy valakit... Egy bizonyos Henry Holmes-t.
 És én? Mást egy ilyenért már felképeltem volna. Ehelyett eltátottam a pici szám, majd becsuktam.
- Nem tudom, mi fáj jobban. Az, hogy ennyire nagy kurvának hiszel, vagy hogy szerinted azok után, amiket az a féreg művelt velem és velünk, képes lennék bármiféle érzelmi gyengeségre iránta. Ennyire azért nem vagyok szánalmas! - kiabáltam rá.
- Nem benned nem hiszek, hanem abban a kétszínű rohadt féregben! - huppant le a padra Alice, úgy, hogy szinte visszapattant.
- Most őszintén, mi az, amitől félsz? - léptem közelebb hozzá. - Hogy kinyír, vagy hogy lefektet? - húztam el a szám idegesen. - Azt hittem, erősebbnek gondolsz ennél. Mind boszorkányilag, mind érzelmileg! Mert én szívből gyűlölöm ezt a férfit, és csak azért fogok vele össze, hogy senkinek ne eshessen baja! - fakadtam ki. - És te mégis képes vagy úgy beállítani az egészet, mintha bele lennék zúgva. Most komolyan, Alice? Mindazok után, ami történt? Te bele tudnál zúgni Edwin-be?
- Mi a jó büdös francról beszélsz? - kérdezte minden érzelem nélkül, kiakadt és undorodó tekintettel.
- Arról, hogy egy pillanatig se képzelj bele a dolgokba többet, mint ami valójában van. A vadászaink szemétládák! És ahogy te is undorodsz Edwin-től és utálod őt, én is így érzek Henry iránt! Csak azt nem értem, miért hiszed ezt másképp.
- Én egyszerűen már azt sem tudom, mit higgyek és mit nem... Tisztában vagyok vele, hogy szemétládák. És azzal is, hogy undorodsz tőle, mert érzem, hogy igazat mondasz, mi több, Jasper előtt még véletlen sem tudnád eltitkolni, de Henry... Bakker, azért csak van benne valami, ha az iskola lányainak háromnegyed része bele van zúgva... És kitudja, milyen "normális" tud lenni a magánéletében... Mi van, ha egyszer csak egy pillanatig is olyat tesz, ami által meglátod a normális emberi énjét és elcsábít...? Nem kell máris arra gondolni, hogy az ágyába bújsz, csak... - Fúúúúj!! - Mi van, ha pont ezáltal fog téged meglőni?
- Nézd... - ültem le mellé. - Megértem, hogy aggódsz, és ki vagy akadva. A te helyedben ugyanígy viselkednék. És nevezz őrültnek, de valahol tudom, hogy benne van a pakliban, hogy Henry csak ki akar használni, hogy megölhesse Natalját, de... mindenekelőtt arra kell gondolnom, hogy ő meghaljon, nem magamra... érted?
- Ez baromság. Ha az kell a banya megöléséhez, hogy meghalj, akkor nem. Vagyis, áh, értelmetlen mondat... Vagy mi van? Szóval nem! Nem fogsz meghalni, hogy a banya meghaljon... Ezt nem fogom engedni, erre mérget vehetsz... - Ajh, anyám!
- Senki nem mondta, hogy meg kell halnom - vontam össze a szemöldököm. - Azért ilyen könnyen nem dobom el az életem, kösz.
- Én... - kezdett volna magyarázkodásba, de hirtelen megpillantott valakit. - Ott az a banya! - loholt Alice Nataljához.
- Alice! - vetettem utána magam.
- Nem tudom mit keresel itt, de jobban teszed, ha békén hagyod azokat, akiket szeretek, te rohadt ribanc! - támadta le rögtön a tündérbaba az ellenséget.
- Neked is szia - mosolygott rá Natalja. Ch. - És köszönöm, jól vagyok. Na és te? Hogy szolgál az egészséged? Esküdni mertem volna rá, hogy megint vicsorogva fetrengsz valahol.
- Megint? - akadtam ki. - Mi folyik itt?
- Semmi! - kiabált rám Alice. Hé! - Te pedig jobban teszed, ha elhúzod a beled, rossz kurva, vagy velem gyűlik meg a bajod! - porzott el dühösen barátnőm. Szinte varázsütésre csengettek be.
- El ne késs - vigyorgott rám Nati.
- Menj a pokolba - feleltem fagyosan, majd még a teleportáló irodalomtanár előtt bementem a terembe.

***

Hazafelé menet az utcán egyszer csak összefutottam Jeremy-vel.
- Hát te még élsz? – mosolygott rám.
- Épphogy – viszonoztam a mosolyát, majd félretekintettem.
- Ez mit jelentsen? – állt meg hirtelen, teljesen elkomolyodva. – Van valami köze ahhoz, hogy szombaton egész nap hiába kerestelek?
 Hihetetlen, mennyire félt és aggódik értem. Furcsa érzés, de jó. Jó érzés, hogy ennyit törődik velem.
- Csak ehhez van köze – sóhajtottam.
- Mesélj.
- Jeremy, hagyjuk... nincs rá szükség, hogy te is belekeveredj... – indultam tovább, de ő visszarántott a csuklómnál. Eléggé meghökkentem, főleg mivel elég közel húzott magához.
- Nagyon is van rá szükség. Kérlek, mondd el.
 Elmondtam. Bár kételkedve, de elmeséltem neki az egész középkoros dolgot, és hogy mit művelt velünk Natalja. Mikor végeztem, és ránéztem Jeremy-re, nagyon összeszorult a mellkasom. Az arcán olyan érzelmek suhantak végig, hogy attól a szívem szakadt meg.
 Tömény aggodalom és félelem csillogott a szemében.
- De jól vagy? – kérdezte, teljesen megfeszült testtel.
- Istenem, persze...! – öleltem meg őt hirtelen, s ő úgy magához szorított, mintha ez lenne az utolsó alkalom, hogy látjuk egymást. Kezével megsimította a buksim, és ekkor tisztán éreztem, hogy remeg a karja.
- Jeremy... – suttogtam teljesen megijedve. Nem akartam ráhozni a frászt!
 Ő belepuszilt a hajamba, majd még jobban magához ölelt. Belefúrtam arcom a vállába, és annyi melegség és biztonság öntött el. Képes lettem volna minden rosszat elfelejteni, és biztonságban érezni magam.
- Úgy örülök, hogy nem lett bajod – engedett el lassan, majd megsimította az arcom. Belenéztem barna szemeibe, amikben most már nem az aggodalom csillogott, hanem valami mélyebb. Megbűvölten figyeltem őket, de amikor ő közelebb hajolt hozzám, megrémültem.
 Lehajtottam a fejem, és elengedtem a karját, amit eddig szorongattam.
- Jer, ne... – tiltakoztam halkan. Nem akarom őt félrevezetni... – Ne vess véget a barátságunknak. Jelenleg ez az egyetlen menedékem – néztem rá könnyes szemekkel. Ő hosszan a tekintetembe révedt, végül sóhajtott egyet és hátralépett.
- Tudod, hol találsz meg, ha meggondolod magad – vetette még hátra, majd otthagyott engem.

A délután folyamán annyira felzaklatott voltam, hogy átléptem Alice-hez. Eléggé ingerült állapotban nyitott ajtót.
- Békével jöttem – sóhajtottam. Ő nem mondott semmit, csak kijjebb tárta az ajtót. Bementem, és a konyhában leültem egy székre.
- Szóval? – kérdezte.
- Most nem erről az egész cécóról szeretnék beszélni. Egészen másról. – Ránéztem barátnőmre, aki csak türelmetlenül felvonta a szemöldökét. – Szerintem Jeremy belém van zúgva.
- Ühüm, és ez engem hol érint? - kérdezte rideg vállvonással. Egy másodpercre el is hittem ezt a ridegséget, de utána megláttam, hogy mosolyog. És nagy kő esett le a szívemről.
- Ott, hogy tanácstalan vagyok - borultam rá az asztalra a könyökömmel. - Nem tudom, mit kéne tennem. Én nem akarom elcseszni a kapcsolatunk, ahhoz túl fontos nekem... ráadásul... - itt elharaptam a mondatot és inkább csendben maradtam.
- Bocs, de a felét se értem annak, amit zagyválsz... Vagy beszélj rendesen, vagy aludj.
 Itt csúnyán néztem barátnőmre, majd folytattam.
- Ma olyan aranyos volt. És majdnem sikerült csókolóznunk, de én az utolsó pillanatban visszavonulót fújtam.
- Értelmes értelmetlen mondatok... - Na jó, ennek mi baja?
- Alice, tanácsért jöttem ide, és örülnék, ha segítenél! - borultam ki egy kicsit. 
- Érdekes. Ezt nem tudod megoldani?
- Na jó - kaptam fel a táskám. - Nem tudom, mi bajod van. Azt hittem örülni fogsz, hogy végre nem azért kereslek fel, mert valami szörnyűség történt. Nagyon is hétköznapi, tini-románc-dráma hülyeség miatt jöttem. Mert hát könyörgöm, nézz magadra! Van valakid, akivel imádjátok egymást, kész lelki társak vagytok! Én nem vagyok ilyen szerencsés... ezért szerettem volna tanácsot kérni tőled.
- Tanács kell, hát tessék.: Hallgass a szívedre! Tudod a szív az, ami hevesebben ver, amikor meglátod Jeremy-t. A szív, ami néha rossz utakra vezet, de utána rájössz, hogy ha nem mentél volna azon az úton, akkor sose tanulsz abból a hibádból, mert nem is követted el azt. Vagyis hálás lehetsz a szívednek... De te bezártad a szíved valami sötét, zord, rideg helyre csak mert az a vadbarom Damon felültetett. - Értetlenül néztem rá. - Akkor sem hallgattál rám. Nem hittél nekem, hogy csak meg akar dönteni egyszer-kétszer, mielőtt megszerzi a gyűrűjét... A tanácsom az lenne, hogy fogadd el Jeremy-t... Végre van valaki, akinek nem a varázserőd kell, nem a játékszerének kellesz, nem csalinak kellesz és nem pár éjszakás kalandnak... mert hogy Damon-nek csak erre voltál jó. Ismerd be! - fakadt ki. Elborzadva néztem rá. - Szóval, szerintem szedd a cuccod és menj el Jeremy-hez, aki már epekedve várja, hogy becsengess hozzá... Már több hete oda van érted, és ne tagadd, hogy te is érte... De hallgattál te rám valamikor? Hát nem hiszem... - Azzal huss. A saját házából az ablakon keresztül távozott.
  Percekig csak bámultam magam elé, majd olyan sírásban törtem ki, mint annak a rendje. Ez a monológ telibe trafált.

~*~

Miután hazamentem, rengeteget agyaltam. Aztán este egyszer csak felkaptam a vállamra a táskám, és elindultam Elenáék házához. Az ajtó előtt vettem egy nagy levegőt, majd becsengettem. Kisvártatva egy meglepett Jeremy nyitott ajtót, az én szívem pedig hirtelen megszűnt dobogni.
- Szia... – köszönt meglepetten. – Te meg... mit keresel itt?
- Szia... – Hangom halk volt, akár egy fuvallat. – Én... sokat gondolkodtam. És rájöttem, hogy ezt nincs értelme folytatni, Jeremy... – ráztam meg a fejem, erősen megszorítva a sálamat.
- Mit? – kérdezte értetlenül.
- A barátságunkat... – pillantottam rá könnyes szemekkel. Ő pár pillanatig csak nézett rám, majd feldúltan megszólalt.
- Ne csináld...
- De igen, Jeremy! – töröltem le arcomról a könnyeim. – Véget szeretnék vetni a barátságunknak. – Mélyen a szemeibe néztem, majd nyeltem egyet. – És elkezdeni valami sokkal többet...
 Azzal közelebb léptem hozzá, és az arcát közrefogva, egy finom csókot leheltem a szájára.
 Döbbenten tekintett rám, mikor elváltam tőle és hátrább léptem. Majd hirtelen a döbbenet elszállt, s hevesen rántott magához a derekamnál, s vadul vetette magát ajkaimra, én pedig mélyen a hajába túrva viszonoztam a csókját.