8. fejezet ~ Késő bánat

Sziasztok!
Meghoztuk az új fejezetet, amiben (ne tagadjuk) kitört a káosz...
Alice döntése mindent felborít, és hőseink másra sem tudnak gondolni, csak hogy megtalálják őt. Csakhogy ez nem ilyen egyszerű...
De azért minden rosszban van valami jó... Damon ugyanis rájön, hogy ez a „kis” tragédia jó alkalom neki, hogy piros pontokat gyűjtsön Violet-nél. ^^
Mindent egybevetve, jó olvasást kívánunk!
Személyes megjegyzés: Damon-fanok előnyben! :3

Violet szemszöge:

Kedden reggel (miután kis híján elkéstem), a suliban rajtakaptam kedvenc vámpírjaim Edwinnel szócsatázni. Persze, mire odarohantam, a vénember már elhúzta a csíkot. Hát szerencséje! Főleg, miután Alice és Jasper elmondta, hogy az az elmebeteg kezet merészelt emelni a barátnőmre... Olyan dühös lettem, hogy kis híján utána szaladtam és megperzseltem!
Végül nem tettem, de csak mert Jasper visszarántott. Alice sokkal jobban nézett ki, mint előző nap, és most már a viselkedése is stabilabb volt. Bocsánatot is kért a tegnap miatt, de én is ezt tettem, elvégre olyan hülye tyúk voltam...
Aztán Jasper (a nyavalyás érzetbefolyásolásának hála :D) kiszedte belőlem, hogy mi is történt Jeremy-vel... hehe... pirultam is rendesen.
 Kis idő múlva Elizabeth is megjelent, aki aggódva kérdezte, hogy jól vagyunk-e. Alice miatt különösen aggódott, és ez kissé fura volt... ahogy a vastag sál is a nyakán. Elvégre már nincs ilyen hideg... Végül is, amikor rákérdeztem a nagy aggodalomra, ő is Alice ingerlékenységét hozta fel.
- De ennyi? - kérdeztem aggódva.
- Aham... - felelte Alice. Hát, jó.
Hirtelen elég nagy szélvihar kerekedett, amit persze Natalja okozott, így bementünk.

Szerdán,  a nap végén odaszaladtam Alice-hez, hogy ráér-e még egy kicsit. Boldogan a nyakamba ugorva felelte, hogy igen.
- Úgy örülök, hogy megint a régi vagy. Sajnálom, hogy felbosszantottalak, tudhattam volna, hogy a mérgezést csak tetőztem a hülyeségeimmel - engedtem el. - Ha már itt tartunk, meg kell kérdeznem... - kerültem el hirtelen a tekintetét. - Nem lehet, hogy történt valami Lizával kapcsolatban, amit nem mondtatok el?
Nagyot sóhajtott, majd végül lesütött szemmel közölte, hogy igenis történt... Mindent elmesélt. Hogy megtámadott egy lányt, majd amikor megjelent Liza, és kérte, hogy menjen el, de ő mégsem tette, akkor már elszakadt a cérna és őt is megharapta.
Monológja végén talán azt várta, hogy mérges leszek, vagy valami. De csak magamra voltam az. Miféle barátnő vagyok én?! Tudhattam volna, hogy mennyire szenved a rohadt vasfűtől, és én képes voltam kétszer is felidegesíteni... és nem voltam ott, amikor szüksége lett volna rám... ellentétben Liza állította őt talpra, és ő gyógyította meg...
- Utálom magam - haraptam az ajkamba idegesen. Hasztalan voltam, Elizabeth meg ott volt, amikor kellett... - Nem volt semmi, amivel segíthettem volna neked. Felesleges voltam... és... hülyeség, de most, hogy itt van Elizabeth, már úgy érzem, hogy rám nincs is szükségetek... - nyögtem ki nagy nehezen, égve a szégyentől és a bűnbánattól.
- Hát persze, hogy nincs szükségünk egy ilyen öngyilkosjelölt, naiv boszira! - bukott ki Alice-ből hirtelen. - Elizabeth bölcsebb, idősebb, erősebb és okosabb is nálad. Sokkal okosabb, mert nem áll le a vadászával enyelegni.... - vágta a fejemhez, majd elszáguldott. Az állam a padlón hevert. A szívem meg fájt. Fogalmam sem volt, hogy jött ki belőle ez így hirtelen, de igaza volt, és fájt az igazság. Szörnyen.

~*~

Az éjszaka közepén felébredtem valami furcsa érzésre. Olyan erős, földöntúli érzés volt, hogy a csontomig hatolt. Felriadtam az ágyban, majd megláttam, hogy az ablakom tárva nyitva van, a függönyöm pedig a szél lebegteti.
- Biztos a hideg volt – sóhajtottam, majd becsuktam az ablakot, és visszabújtam az ágyikómba. A hajnali órákban volt egy nagyon furcsa álmom.
„ – Ne haragudj! – görnyedt az ágyam fölé Alice könnyezve. – Ha megbírsz bocsátani valamikor... – sírta halkan, majd megsimította az arcom. Én aludtam, ő pedig halk, remegő sírásban tört ki. Valami papírt rakott le az éjjeli szekrényemre. Egy levelet. Majd megpuszilta az arcomat, mire én dünnyögtem valamit álmomban. Ő megijedt, hogy felkeltett, és kivetette magát az ablakomon, ami aztán kivágódott, én pedig rémülten keltem fel az ágyamból.”

Felpattantak a szemeim, s nyomban kiugrottam a paplan alól. Hajnali ötöt mutatott az órám. Kótyagosan tapasztottam kezemet fájó fejemre. Micsoda álom...
 Hirtelen elbizonytalanodtam, és ránéztem az éjjeli szekrényemre. A szívem jó pár ütemet kihagyott, amikor megpillantottam ott a levelet.
- Ne, nem... – vettem magamhoz pánikolva a kis borítékot, s kiszabadítottam belőle a papírt.


„Kedves Violet Hetfield, tűzboszim!
Amikor ezt a levelet olvasod, én már minden bizonnyal mesze járok. Talán már nem is Mystic Falls-ban... Natalja miatt ne fájjon többé se a te fejed, se a Henry-é (akinek innen üzenem, hogy forduljon fel^^). Ha minden jól megy, Natit nem látjátok soha többet, ahogy engem sem.
Amúgy, amit mondtam, hogy nincs rád szükségem, az baromság volt. Igen is szükségem volt rád, hiszen nélküled már talán nem is élnék... Liza csak egy kedves, újdonsült boszibarátnő, de mindig is te voltál nekem az első boszi, akiért magamat is feláldoztam volna. Ezt kéne, hogy megértsd végre, Elizabeth nem jelent nekem többet, akármennyire is azt hiszed. Liza egyszerűen mindig olyan aranyosan anyáskodó velem, és ez az, ami annyira jól esik tőle. Ahogy bánik velem. Most sem Liz miatt megyek el, hanem hogy téged védjelek.
 Kérlek, bocsáss meg nekem, hogy nem mondtam el egyből, hogy ismét bevadultam, de nem akartam visszaidézni a rossz emlékeket, és téged felzaklatni velük.
 Szóval, remélem tudod, hogy sosem haragudtam rád.
 Ne haragudj a kiborulásaimért... A szerda délutáni, Elizabeth-es „Nincs rád szükségem!” kiborulás is csak arra volt jó, hogy könnyebben el tudj engedni.
Lehet, hogy ez a levél rád ijesztett, de ne félj, erős vagyok! Kérlek, hogy ne keress engem és ne is lépj kapcsolatba velem, semmiféle varázslattal! Magad alatt vágnád a fát!
(Na meg persze alattam is.)
Sokszor ölellek és nagyon szeretlek!
Puszi: Mary Alice Brandon / Alice Cullen, a te látnokod
Ui.: Akár felejts is el, úgy talán könnyebb lesz mindenkinek!”

Amikor a végére értem a levélnek, már szabályosan zokogtam. Rengeteg gondolat dübörgött a fejemben, meg tudtam volna fulladni tőlük. Mire lassan felfogtam a levél tartalmát, a telefon már régen a kezemben volt, és Alice-t hívtam. Ki volt kapcsolva.
 Rémülten tárcsáztam Jasper-t, aki viszont nem vette fel.
 Könnyeimet törölgetve kaptam magamra valami göncöt, meg egy pár cipőt, és a levelet felkapva rohantam át a Cullen villába, hajnali ötkor. Olyan erősen kopogtam, ahogy csak bírtam, csoda, hogy az ajtó nem tört be. Mire eljutott sokkos tudatállapotomig, hogy csengő is létezik, addigra Jasper végre valahára kinyitotta nekem az ajtót.
- Tudom, hogy megállt az óránk, de nem lehet túl késő, hisz még Simon-ék is alszanak. Ez esetben feltételezem, hogy valami baj van - üdvözölt Jass egy szál bokszerben.
- Alice... - kapott el megint a sírógörcs.
- Vele akarsz beszélni? - tártja kijjebb ijedten az ajtót a szöszi, én pedig bemasíroztam. - Biztos a konyhában van, vagy a fürdőben, mert nem találtam magam mellett - magyarázta. - De mi a baj??
- Nem véletlen, hogy nincs itt - próbáltam visszafogni a sírást, majd odaadtam neki a levelet. - Olvasd el.
- Ez... - futotta át hitetlenül a sorokat, majd huss, vagy ötször körbefutotta a házat. Végül lehuppant egy fotelbe. - Alice nem... nem tenne ilyet... - temette arcát a tenyerébe. - De nekem is van egy levelem - kapta fel hirtelen a fejét, majd a sajátját is elolvasta. Amikor végzett, összegyűrve a földhöz vágta a papírt. - Ez a te hibád! - kapta felém dühös tekintetét.
- Tudom... - töröltem meg a szemeim. - És Jasper, nagyon sajnálom, hidd el! Nekem fogalmam sem volt, hogy mire készül...
- Nekem se volt, de... Az istenért is Violet! - lett Jasper hangja síró. - Tudtad, hogy bármikor megvédene, és te hagytad... Összefogtál Henry-vel és indokot adtál neki, hogy elhagyja a  várost! Takarodj a házból! - mutatott sírva és ingerülten az ajtóra.
- Annyira sajnálom... - fordultam el sírva, és az ajtó felé kezdtem futni.
- Violet - ragadta meg Jasper a vállam félúton. - Ne hagyj itt te is, kérlek! - húzott magához.
- Sajnálom - zokogtam a mellkasába. - Úgy sajnálom...
- Te ne haragudj, nem akartalak elküldeni, csak... Jobban hiányzik nekem, mint ahogy te azt el tudnád képzelni - szöktek ki Jasper szeméből is a könnyek és erősebben ölelt magához.

Damon szemszöge:

Fél hatkor arra ébredtem, hogy valaki őrült módon be akarja törni az ajtónkat. Eh, ki a franc az ilyenkor?
 Kinyitottam az ajtót, és eléggé meglepődtem, mikor Violet-et találtam a verandánkon.
- Tudod te mennyi az idő? – túrtam álmosan a hajamba.
- Stefan itthon van? – kérdezett vissza idegesen.
- Köszönöm kérdésed, egyszerűen prímán vagyok – álltam le húzni az idegeit. – Főleg, ha aludni is hagynának – vigyorodtam el. Ő összevonta a két csini szemöldökét, és rögtön megéreztem a rémes migrén előszelét. – Jó, inkább gyere be – léptem egyből hátra, védekező testtartásban. Karba tett kezekkel tipegett be, és én mélyen beszívtam finom illatát. Hiányzik...
- Szóval, hol van? – kérdezte türelmetlenül.
- Elena mellett csicsikál – vigyorogtam. – Hosszú estéjük volt.
- Lennél szíves egyszer az életben komolyan venni? – fortyant fel. – Ez most komoly dolog!
- Baj van? – komorodtam el. – Katherine? Henry?
- Nem nyert. Alice.
- Még mindig be van vadulva? – suhant át arcomon az aggódás. – Bántott téged?
- Ez jó. Még te is tudtad, hogy bevadult? Tök jó, hogy nekem senki sem szólt, de miért is lepődök meg? Tőled igazán nem vártam mást! – gorombáskodott. Hajh.
- Mi ez a ricsaj? – lépkedett le álmosan öcsikém a lépcsőn.
- Stefan! – futott hozzá kétségbeesetten a boszi. – Segítened kell!
- Alice? – kérdezte ijedten.
- Elment, megszökött... – túrt a hajába idegesen. – Nataljával. Istenem, ez az én hibám!
- Ácsi-ácsi... – szóltam közbe. – Ki a franc az a Natalja?
- A legrosszabb rémálmunk – morogta hátra a virágszál.
- Húzzon sorszámot. Jelenleg Kéti-bébi foglal le minket.
- Ez nem vicces! – kiabálta le a fejem. – Ő egy középkori, öreg boszorkány, akit meg kell ölni. Pont ezért... én... – Igeeen? – Összefogtam Henry Holmes-szal.
 Agyhalál.
- Hogy... mi a fenét csináltál? – léptem közelebb.
- Ne játszd az ítélkezőst, és kímélj meg a fejmosástól, már megkaptam! – szegezte nekem karcsú kis mutatóujját. Ez a csaj nem normális. Egy szexis mazochista boszi.
- Úgy látom nem volt elég hatásos, különben észhez tértél volna. Mi a francot gondoltál? A pasi ha százszor nem akart kinyírni, egyszer sem!
- Damon, elég lesz! – állított le Stef. – Inkább folytasd, Violet.
- Alice kiakadt a döntésemtől. – Meglepő?! Egyszer az életben egy hullámhosszon vagyok a tündérbabával. Na ez a meglepő. – És hogy mindenkit, de legfőképp engem megvédjen, elcsalta magával Natalját. Isten tudja, hol járhatnak. Tessék, ezt írta nekem! – nyomott Stefan kezébe valami fecnit.
 Öcsim átfutotta a szemével, majd döbbenten engedte el a papírt.
- Nem is tudom, melyikőtöknek van nagyobb halálvágya. Vagy melyikőtök ostobább - nyilvánult meg öcsikém.
- Naná, hogy én. Én csesztem el mindent! – lábadtak könnybe a boszi szemei. – De kérlek szépen, segíts... meg kell őt találnunk és visszahoznunk!
- Mikor lépett le? – kérdeztem most már teljes komolysággal.
- Nem tudom... A hajnali órákban – felelte Viol.
- Még nem járhatnak messze. Átkutatjuk az erdőket – kaptam fel magamra a fotelből egy pólót.
- Többes számban? – kérdezte meglepetten Stef.
- Még jó, egyedül nem bírom – vontam vállat.
- Úgy érti, te miért segítesz? – nézett rám értetlenül a kiscicám. Vagyis... a volt-kiscicám. – Itt nem szolgálja semmi az érdekeid.
 Óh, anyám. Nem bírja elviselni, hogy neki akarok jót.
- Most vitatkozunk, vagy elmegyünk megkeresni? – csaptam a combomra. – Minden perc, amit nem a keresésével töltünk végzetes. Ezt te is tudod, mégis játszod velem az erkölcsrendőrt. Na most ki az ítélkezős? – vágtam vissza ütősen. Ő elgyengülve nézett a szemeimbe, majd lehuppant a kanapéra.
- Köszönöm – suttogta nagyon halkan, fejét makacsul elfordítva.
- Menjünk – rántott magára egy inget öcsém is, és elindultunk felkutatni a tündérbabát. 

***

Órákig kutattunk Stefan-nel, még a szomszédos településeket is átfésültük, de mintha a föld nyelte volna el Alice-t.
- Hogy lehet, hogy valaki, aki ilyen kicsi és idegesítő, ennyi bajt tud okozni? – morogtam.
- Ne beszélj úgy róla, mint valami koloncról! – hurrogott le Stef. Megálltunk egy kicsit kifújni magunkat.
- Jól van, jól van... – csitítgattam. – Tudom, hogy te is aggódsz miatta.
- Te viszont nem. Úgyhogy nyögd ki végre, mi a fenének jöttél – tápászkodott fel egy fa tövéből. – Mindketten tudjuk, hogy nem azért, mert annyira imádod Alice-t.
- Stef, számos oka van annak, hogy itt vagyok. Hiszed, vagy sem.
- Jó, csak egyet mondj. – Fárasztó, ha az embernek kisöccse van.
- Mit tudom én – sóhajtottam. – Fontos Violet-nek.
- Akit úgy volt, hogy elengedsz.
- Ezt meg is tettem – néztem rá csúnyán. Mindig az orrom alá dörgöli, hogy nem húztam el a belem a városból, holott ő sem volt soha képes elengedni Elenát. – De nem csak emiatt jöttem.
- Lemaradtam valamiről? – értetlenkedett az öcsi. – Mert ha ez most valami elkeseredett kísérlet, hogy benyalj mindenkinél, akkor előre szólok, hogy Alice sosem fog megbocsátani neked, nemhogy bízni benned. – De kedves és őszinte vagy, baszd meg.
- Nagyon megy nektek az ítélkezés.
- Hibáztatsz érte minket? – vonta fel a szemöldökét. Megvontam a vállam.
- Csak téged. Elvégre te változtattál át 147 éve vámpírrá, merő önzőségből. Ha jól emlékszem – tettem karba a kezem.
- A legnagyobb hibám volt... – hajtotta le a fejét.
- Inkább lelépek, és közlöm a rossz hírt Viol-lal.
- Rendben – válaszolta Stefan, még mindig lehajtott fejjel maga elé meredve.

Már kora délután volt, mire visszaértem. A boszi házához érve bekopogtam. Kisvártatva kinyitotta az ajtót. Látszott, hogy sokat sírt és idegeskedett egész délelőtt.
- Tudom, hogy ki vagyok tiltva, de öt percre bejöhetnék? – kérdeztem kiskutyaszemekkel. Ő lehunyta az övéit, majd beljebb intett a buksijával.
- Gyere.
Elmosolyodtam, majd beléptem, és mellkasomban szétáradt a büszkeség, amiért ismét átléphettem a küszöbét.
- Szóval... megtaláltad? – nézett rám reménykedve.
- Nem – válaszoltam egyszerűen, karba téve a kezeim. Ő nagy szemekkel nézett rám, majd lehajtotta a fejét, és jobbra-balra kezdett mászkálni. – Sajnálom – tettem hozzá.
- Bíztam benne, hogy visszahozod. Hosszú idő után újra vetettem beléd egy kis hitet, Damon...
- Ne kezdd – állítottam le a kitörni készülő hiszti rohamát. – Megtettük, amit tudtunk. Nem csak Mystic Falls-ot, de a szomszédos településeket is átnéztük, de semmi.
 Szemeibe nézve vártam valami válasz-szerűt, de ő csak a könnyeit törölte le az arcáról.
- Beszéltem Elizabeth-tel – túrt a hajába, erősnek mutatva magát, egyszerűen témát váltva. Jaj, virágszál, ehhez túl jól ismerlek. – Ő is boszi, ha esetleg le lennél maradva.
- Kösz az infót – mosolyogtam.
- Próbáltunk rátalálni varázsigékkel, de az a ribanc banya blokkolja a hozzáférésünk – roskadt le a kanapéra. – Mi van, ha örökre elveszítettem őt? – temette arcát a tenyerébe. Szinte már könnyei sem jöttek, annyit sírhatott. Lassan közelebb léptem. – Sosem fogom ezt megbocsátani magamnak... – rázta meg a fejét.
- Nem a te hibád volt – ültem le vele szemben. Utálom így látni őt...
- Hát kié? – kérdezte ironikusan, gondterhelten összeráncolva a homlokát. Legszívesebben magamhoz szorítottam volna őt. De nem lehet. Egy bíztató érintéssel is beérném, de tudom, hogy csak magamnak tennék rosszat. Viszont akkor is fáj így látni őt...
- Miért fogtál össze Henry-vel? – kérdeztem óvatosan.
- Hosszú ideig elutasítottam az ajánlatát. Aztán egy nap Natalja túl messzire ment. Alice majdnem meghalt. Én csak védeni akartam őt, és mindenki mást is, akit szeretek... és tudom, hogy fájdalmat okoztam neki, de...
- És most ő is fájdalmat okozott neked, hogy megvédhessen, és mindenki mást is, akit szeret... – dünnyögtem. – Hihetetlenek vagytok.
- Ha csak sértegetni tudsz, akár el is mehetsz.
- Már vártam, mikor akarod visszavonni a meghívásom – álltam fel a kanapéról. Violet is követte a példám.
- Én nem vonok vissza semmit – tette karba a kezét. – Egyelőre – tette hozzá.
- Ez mit jelent? – vontam össze a szemöldököm.
- Azt, hogy... rád is szükség lesz, ha vissza akarjuk hozni Alice-t. – Nocsak.
- Csak nincs valami terved? – léptem közelebb.
- Talán – pillantott fel rám.
- Csupa fül vagyok.

Violet szemszöge:

Négy óra felé átmentem a Cullen villába. Amint beléptem az ajtón, rögtön megcsapott a sötét a depresszió, ami a ház lakóiból áradt. Sírni tudtam volna, de jelenleg már fizikailag képtelen voltam rá.
- Na? – ugrott fel a fotelből Jasper, amikor beléptem a nappaliba. – Sikerült találni valamit?
 Megráztam a fejem az ajkaimba harapva.
- Stefan és Damon mindent tűvé tettek érte, de semmi.
- Damon? – kérdezte értetlenül.
- Ne kérdezd – ültem le mellé csüggedten. – Nem tudok rá jó magyarázatot találni.
- Nem is ez a téma most... - rázta meg a fejét Jasper. - Nem tudsz valami varázsigét? Valami keresőt?
- Próbáltam - feleltem. - De Natalja...
- Fenébe.
- Hát igen - sóhajtottam. Pár percnyi csend állt be, majd ismét ránéztem barátomra. - Jasper... megígérem, hogy visszahozom őt neked.
- Köszönöm - dőlt hátra a fotelben. - És ha esetleg segítséget kérnél? Mondjuk Rosemarie-vel vagy Elizabeth-tel együtt varázsolnál? Vagy mindkettővel? Úgy nem lenne hatásosabb a varázslat?
- Próbáltam Lizával - sóhajtottam. - Nem megy. De ne aggódj, nem adom fel. Soha nem adom fel! - pattantam fel hirtelen. - Mindenesetre Liza megígérte, hogy még kísérletezik, én meg addig átjöttem, hogy... megnézzem, hogy vagytok. Esetleg tehetek értetek valamit? - kérdeztem szomorúan.
- Nézz be Simonn-ékhoz.
- De ők...?
- Szabit vettek ki... - felelte.
- Rendben van - tettem a kezem Jasper vállára, majd átvonultam a konyhába. Még visszanéztem a boltívnél, és láttam, hogy elővesz egy fényképet, amit az előbb gondosan elrejtett. Ő és Alice voltak rajta. Összeszorult a szívem.
 Beléptem a konyhába, ahol épp Simon kotyvasztott valamit.
- Kell segítség? - kérdeztem tőle.
- Esetleg segítenél ebédet főzni? - kérdezte fájdalmas mosollyal a doktorbácsi.
- Szívesen - feleltem egy halvány mosollyal, mire ő a kezembe adta a fakanalat. - Hallotta, amit kint beszéltünk Jasperrel?
- Tegezz, Violet, kérlek - mosolygott, majd a mosolya kicsit lentebb szökött - Hallottam, és köszönünk mindent. Kötényt?
- Köszönöm - vettem el tőle. - Igazság szerint... szeretnék egy szívességet kérni - simítottam egy tincset a fülem mögé, majd elővettem a zsebemből egy papírt és ceruzát, majd gyorsan ráírtam, amit szerettem volna, és felé nyújtottam.
- Ezek szerint... - futotta végig. - Rendben - bólintott - Kezet mosok.
- Nem biztos - szögeztem le előre. - De talán. Előbb főzzünk - mosolyodtam el, majd megkavartam a tésztát.
- Ez egyértelmű - mosolygott Simon.



- Egyébként... szerintem még kell bele egy kis só - jegyeztem meg, visszalépve a pulthoz. - Szabad?
- De csak ha maradsz ebédre - jegyezte meg tréfásan. - Amúgy meg persze, hiszen azért kértem a segítséged. De kicsit elszámoltam magam, szóval lehet, nem ártana, ha vinnél is haza belőle.
 Milyen kedves.
- Meglátjuk - kacsintottam rá, majd beletettem a sót és jól elkavartam.

***

A késői ebéd után segítettem Elizabeth-nek elmosogatni, majd amikor mindenki elvonult, odaléptem Simon-hoz.
- Szóval...? - kérdeztem félénken.
- Gyere velem - fejével Jasper-re intett, jelezve, hogy ne előtte. Követtem, és lementünk a pincébe. Vagyis... csak mentünk volna.
- Hát ti? - kérdezte meglepetten Elizabeth. Ööö...
- Csak kiválasztjuk a bort - mosolygott a doktorbácsi, majd lementünk a lépcsőn és becsuktuk az ajtót. Ő elővett egy termoszt, majd a csuklójába harapott, és kicsorduló vérét beletöltötte. Mikor begyógyult a seb, belenézett a tégelybe, amit felém nyújtott.
- Elég lesz?
- Bőven. Mivel te vagy az elsődleges személy, akihez Alice-t vérrokonság köti, működnie kell.
- Remélem én is, Violet, köszönünk mindent! -hálálkodott, majd elindult a borokhoz. - Melyik legyen? - kérdezte vigyorogva.
- Hát, ebben már tényleg nem tudok segíteni - mosolyogtam. - Nem vagyok szakértő. De köszönöm szépen, Simon, és hívlak, amint megtudok bármit!
- Akkor ez lesz - mosolygott - Mi köszönünk mindent.
 Elmosolyodtam, majd elindultam haza.
 
~*~

Amint beléptem a szobámba, sürgősen előkerestem a varázskönyveim, és egy kisebb igét elmormolva az egyik könyv ki is nyílt a megfelelő oldalon.
- Ez az! – fordultam hátra örömtelien, majd ijedtemben felsikítva huppantam az ágyra.
- Ijedős cica – vigyorgott Damon, az ablakpárkányomon csücsülve.
- Ez.. most.. – hápogtam. – Mit keresel itt?!
- Segítek – vonta meg a vállát, majd felállt és közelebb lépett. Az állak a padlón megtalálhatóak.
- Visszaélsz a meghívással – figyelmeztettem.
- Akkor tilts ki – vigyorodott el. – Ó, de hát ez a legjobb. Most még nem teheted.
- Köcsög... – feleltem lenézően, majd kerítettem egy kis tálkát, és beleöntöttem a termoszból Simon vérét.
- Biztos, hogy elég erős vagy ehhez? – nézett rám kétkedve Mr. Észlény.
- Igen. Különben is, kapcsolódok Lizához – mutattam meg neki a nyakláncát a nyakamban. – Így nem kell mindig egymás után szaladgálni, mégis segítünk egymásnak.
- Praktikus – vigyorgott elégedetten. Szájba vágom, de mindjárt...
- Jó, és most jön az a rész, hogyha nekem támadsz, véged! – emeltem fel egy konyhakést.
- He?
 Nem válaszoltam, csak belevágtam a karomba, és a vérem belecsöpögtettem Simonéba.
- Mivel Alice már táplálkozott belőlem, közöttünk is vérkötelék van, de ez nem olyan erős – magyaráztam, majd bekötöttem a sebem, és a gyertyáim meggyújtva elkezdtem motyogni a varázsigét. Nem volt nehéz, főleg, mivel Liza ereje is besegített. Szinte láttam magam előtt, hogy az energia, amivel kutatjuk Alice-t, észveszejtő sebességgel suhan a fák között, és egyre csak felé tart. És mikor megtaláltam őt, az energia elképesztő erővel csapódott belém.
- Megvan! – kiáltottam. – Gyorsan, hozz egy atlaszt, a könyveim között van! – szóltam Damon-nek, aki nem hezitált, s pár pillanat múlva már előttem volt a térkép. A tálkából rácseppentettem pár csepp vért a papírra, mire az elkezdett kúszni, végül megállt egy ponton.
- Alabama! – állapítottam meg. – Ez nincs is olyan messze, azt hittem a világ túlsó oldalára mentek – sóhajtottam megkönnyebbülten, majd csapot-papot otthagyva szaladtam a szekrényemhez, és mindenféle göncöt egy sporttáskába kezdtem gyűrni. Egészen addig, amíg Damon vámpírgyorsaságával előttem nem termett, és le nem fogta a kezeim.
- Mit csinálsz? – kérdezte komoran.
- Te mit csinálsz? – húztam el felháborodva a kacsóim.
- Ez volt a cél? Hogy utána eredj egy szál magad, és szépen meghalj? Szó sem lehet róla.
 Az agyam eldobom.
- Neked semmi közöd ahhoz, mit miért csinálok – oktattam ki. – És igenis visszahozom őt! Megígértem Jasper-nek.
- Nem lesz boldogabb, ha kinyíratod magad, higgy nekem.
- Damon, nem tudsz megakadályozni! – világosítottam fel.
- Dehogynem. Én megyek. – Mi van?!
- Tessék? Egy frászt mész!
- Figyelj! – fogta meg hirtelen a két vállam, én meg egyből elhallgattam. – Tudom, hogy meg akarod találni. Azt is, hogy nem bízol bennem, de muszáj leszel. Rád most itt van szükség. Jasper-nek és a szüleinek egyaránt.
 Ezen eltöprengtem. Tény, hogy most mindenki annyira magányos, de...
- Miért fontos ez neked? – suttogtam halkan. – Miért akarsz segíteni? Pont te, aki végig gyűlölte Alice-t...
- A hangsúly a múlt időn van. – Még mindig nem engedett el.
- Szóval már nem gyűlölöd? – Megrázta a fejét. – Tehát elmész és megkeresel valakit, pusztán azért, mert nem gyűlölöd?
 Mélyen a szemeimbe nézett erre a kérdésre, majd lassan elengedett, és hátrébb lépett. Feszülten lélegeztem fel.
- Szörnyű dolgokat tettem veletek. A legkevesebb, hogy most segítek nektek. Lásd be, hogy most nem én vagyok az ellenség.
- Ettől az elvesztett bizalmam még nem fog visszatérni, Damon – ültem le lassan az ágyra. – Kihasználtál... – néztem fel rá fájdalmasan.
- Igen. És már rettenetesen bánom.
- Ez nekem nem elég... – ráztam meg a fejem. – Én szerettelek. – El sem tudod képzelni, mennyire. – De te végig hazudtál. Nem tudod elképzelni, hogy ez milyen érzés...
Egy végtelennek tűnő pillanatig néztünk egymásra. Ő nem válaszolt, csak lenézett az ágyterítőmre. Majd vissza rám.
- Tudom, hogy lehetetlen jóvátennem, de meg kell próbálnom. Neked pedig itt kell maradnod.
- Nem... – ellenkeztem.
- Hívlak, ha bármi van. Megígérem.
- De ez nem ilyen egyszerű! Mégis mit mondjak mindenkinek? Hogy pont rád bíztam Alice-t? Sosem bocsátanák meg!
- Kénytelenek lesznek. Ha mégsem, ne mondd el nekik – felelte egyszerűen.
- Nem fogok hazudni nekik – ráztam meg a fejem.
- Violet... lásd be végre, hogy a legnagyobb hasznodat itt vesszük, lelki támaszként. Megtettél mindent, a többit bízd rám!
- Nem tehetem... – dacoltam, de ő az ajkaimra simította a mutatóujját. Teljesen ledöbbentem.
- Ó, dehogynem. És most el fogod felejteni ezt a kis vitánkat... – suttogta halkan, végig a szemeimbe nézve. És ekkor vágott belém a felismerés: Liza nyakláncában nincs vasfű... – Csak arra fogsz emlékezni, hogy a varázslat nem vált be, amíg én másképp nem döntök.
 Tehetetlenül fogadtam a bájolását. Amiket mondott, hirtelen annyira logikusnak hangzottak.
- Jó éjt – hintett még egy csókot a homlokomra. Lehunytam a szemeim, majd mikor felnyitottam őket, értetlenül figyeltem a tárt ablakomat, ahogy a kezemben szorongatott ruháimat is.

Hát... reméljük, tetszett! :))
Vélemény?
A következő fejiért szokásos módon csak 3 kell... :)