7. Fejezet ~ Amikor nincs más választás...

Sziasztok!

Íme az új fejezet!

 Végre ismét a saját időnkben vagyunk, ahol pörögnek az események. 

Alice súlyos állapotba kerül Edwin Harrison miatt, és ki van borulva Nataljára. Fáj neki, hogy nem tudja megvédeni a szerelmét, a családját, sőt még a  barátnőjét se. Annyira se, mint amennyire annó Damon-től próbálta megvédeni. 

Így, úgy döntött, hogy már csak egy, azaz egyetlen egy megoldás maradt a halálon kívül, mégpedig az, hogy távol kell tartania Natalját a szeteitől, ami viszont áldozattal jár...

Alice szemszöge:

Vasárnap, délután négy körül ébredhettem fel. A saját ágyamban voltam, viszont sehol nem volt senki. De Violet hívott és megnyugodtam, hogy ő is jól van, viszont égető vérszomjamnak köszönhetően loholtam vadászni, ahol… Rengeteg nyulat nyírtam ki és sírásban törtem ki. Majd Damon nem hagyta, hogy marcangoljam önmagam, (!) hanem elrángatott Stefan-höz, de onnan is hiszti rohamot kapva vágtattam ki. Ez az egész annyira nem én vagyok, de másra se tudok gondolni, csak a vérre…

- Alice?! – hallottam meg magam mögül szerelmem hangját.

- Jasper! – futottam hozzá és vadul rávettem magam.

- Mi… történt… veled? – kérdezte a csóközön alatt.

Úton hazafele elmeséltem neki mindent, de amikor hazaértem és leültünk az ágyra és szinte varázsütésre merültem mély álomba…

Hajnali egy körül járt, amikor nevelőszüleim szobájából lámpafény áradt ki. Nem is kellett nekem több, kibújtam Jasper mellől és bementem Simonékhoz, de Elizabeth nem volt bent. Simon viszont maga elé bámulva ült az ágy szélén, éjjeli lámpa mellett.

- Simon! – léptem be az ajtón.

- Alice – ölelt magához szorosan nevelő apám. – Jó téged épségben látni. Persze láttam, hogy nem lesz semmi baj, de féltettelek.

- Semmi gond… Anya? – kérdeztem rá a nevelőanyukámra.

- Elment vadászni, de amint hazajött elmondom neki, hogy jól vagy most pedig nyomás aludni. Holnap suli. Apropó suli. Maradsz itthon?

- Nem, köszönöm. Megyek – mosolyogtam.

- Rendben – bólintott majd ismét maga elé bámult.

Kiléptem az ajtón és bementem a szobámba, ahol fél perc múlva már aludtam is.

Reggel, amikor felkeltem első gondolatom: „Első óra német. Fú, de király…!” 

- Úristen! – ugrottam fel – Jasper, hány óra? – ráztam fel szerelmem.

- Még van időnk… - nyöszörögte, majd a másik oldalára fordult. - 6:50 van.

- De ez az óra megállt! – feleltem kicsit hangosabban.

- Hogy? – pattant fel már Jasper is.

- Nyaff! – vágtam hátra magam.

Vámpírgyorsaságunknak köszönhetően, irtó gyorsan felöltöztünk, bepakoltunk és elmentünk a suliba. 8:02 jók vagyunk! Éppen bementünk volna terembe, amikor láttam, hogy elsuhan előttünk Liza. Vagyis inkább éreztem…

- Elizabeth – fogtam meg a vállát.

- Alice, Jasper, de jó titeket épségben látni! – ölelt meg egyből a boszi.

Amikor megölelt, kicsit megszorított és egyszerre öntött el a nyugalom, a biztonság és a szeretet. Viszont ott volt még valami. A vérszomj.

- Jól vagy? – váltam el tőle hirtelen.

- Fáradtan, de jól, és te? Ti?

- Velem minden oké – felelte Jasper.

- Tűrhetően – mosolyodtam el halványan. – Hol leszel? – indultunk el végre órára.

- Itt a 202-esben – állt meg a terem előtt. – Nektek viszont nincs tanár, de mondták, hogy jött valami új helyettesítő tanár.

- Szépen fogunk bemutatkozni neki… – vakartam meg a buksim.

- Na, nyomás. Ha be akar írni, mondjátok, hogy velem voltatok.

- Köszi, Liza – mosolyogtam.

- Köszönjük – felelte Jasper is.

Az ajtó előtt egy nagy levegőt vettem.

- Csak utánad – viccelt Jasper.                                      

- Azon vagyok – adtam neki egy puszit, majd benyitottam és már mondtam is – Guten Morgen! Entschuldigung… - majd a levegő belém szorult, s csak egy győztes vigyort kaptam… - Natalja?! – néztem kérdőn.

- Alice, jó újra látni, és ha jól vélem ő melletted Jasper. Ugye? – mosolygott.

- Maga ismeri Alice-t? – rikácsolta hirtelen Carmen.

- Igen – vigyorgott a banya, majd ránk nézett – Üljetek le gyorsan… – hessegetett el minket. - Szóval, jöjjenek azok a kérdések! – pattant fel az asztalra.

- Mi a jó büdös francot keresel itt, te rohadt kurva, te átkozott boszorkány? – kérdeztem vámpírhalkan, s közben ügyeltem, hogy a pad egyben maradjon…

- Szóval ő lenne Natalja… - mérte őt végig Jasper gyilkos tekintettel.

- Ő bizony – fújtattam.

Pár perc múlva Violet kiment, amikor visszajött érdekes tekintett volt az arcán. 8:30. Rendben én most adtam fel!

- Tanárnő! – emeltem fel az eddig padon pihenő fejem. – Kimehetnék?

- Persze, drága Alice! – pfúúú, de letörlöm a képéről azt a bájvigyort.

- Köszönöm – mosolyogtam álszenten, majd kimentem.

Megálltam a hetes terem előtt. Bekopogtam és be is nyitottam.

- Elnézést – dugtam be a fejem az ajtón – Kihívhatnám tanárnőt egy percre? Nagyon fontos lenne.

- Gyerekek csináljátok meg önállóan a feladatot. Mindjárt jövök – rakta le a könyvét Liza, majd kijött mellém és bezárta az ajtót. – Mi az a nagy baj Alice? – fogta meg a kezem, aminek következtében le is nyugodtam. Egy percre.

- A helyettesítő tanár – vettem egy nagy levegőt – Natalja Belikov.

- Az a kurva itt van? A suliban? Tanárként? És te…? Jól vagy? Na és Violet? Ugye nincs semmi baja? Csinált valamit? – hadart Liza.

- Elizabeth. Nyugi, mind jól vagyunk. Csak már nem bírtam ki, hogy ne szóljak.

- Köszönöm, hogy szóltál.

- Nincs mit. Tudok segíteni?

- Abban tudsz segíteni, hogy vigyázol magadra és a szeretteidre… Tartsd távol tőlük azt a kurvát.

- De, ugye tudod, hogy te is közéjük tartozol?!

- Akkor rajtam kívül, vigyázz mindenkire.

- De…

- Alice, meg tudom magam védeni.

- Violet is ezt mondta és…

- Violet erősebb, mint gondolod – mosolygott – Na de mennem kell és te is menj vissza minél hamarabb.

- Rendben – mosolyogtam, majd elindultam lassan

- Siess! – kiáltott utánam mosolyogva.

Én megfordultam, majd viccesen ráöltöttem a nyelvem. Hirtelen nagyon jó kedvem lett tőle, de ahogy beléptem és megláttam azt a kurvát, minden vidámság kiszállt belőlem…

~*~ 

A suliban szinte egész nap az illatokkal küszködtem, és ezt még fokozta Natalja, meg Holmes… De a hab a tortán az Violet délutáni kiakadása volt. Kissé kiadtam magamból a véleményem. És nem kissé meggondolatlanul, de már muszáj volt, mert olyan éhes voltam, hogy képes lettem volna őt letámadni, ha tovább hergel… Pedig alapjába véve nem tett semmit, csak…

- Szia, ne haragudj… - szólított meg egy kis miniszoknyás, tűsarkús, plázapicsa.

- Te ne haragudj! – vettem magam a nyakára és nagy kortyokban nyeltem a vérét.

Egészen addig amíg…

- Alice? – hallottam meg Elizabeth hangját, akit ismét csak az illata előzött meg. Szó nélkül fordultam meg – Mi van veled?

- Én… - töröltem meg a szám, s leütöttem a lányt.

- De ez mégis hogy? És miért? – kapkodta a fejét. – Biztos verbénamérgezés! – indult meg felém.

- Kérlek Elizabeth! – ugrottam hátra – Menj el! Nem akarlak bántani, de ilyenkor nem vagyok önmagam. Violet-et is megtámadtam már, pedig ő tényleg azok közé tartozik, akiket soha nem bántanék… Ismétlem soha!

- Alice tudom, de…

- Nincs semmi de Liza! Fuss már!

- Nem megyek innen sehova amíg…

Kész. Eddig bírtam. Liza illata elkábított, az erei megfeszültek és…

- Alice – szisszent fel a boszi. – Ez…

Nagy kortyokban ittam és ízleltem az erős boszivért, egészen addig, amíg egyszer csak nem jött több vér. Hirtelen összeszorult mellkassal léptem hátra. Már féltem, hogy megöltem.

- Úristen… - nyögtem ki csak ennyit – Mit tettem?! – estem össze.

- Alice, add ide a kezed – nyújtotta ki Liza az egyik kezét, míg a másikat a nyakára tapasztotta.

Már tényleg szó nélkül – és rengeteg bűntudattal – nyújtottam át a kezem.

- Remegsz – állapította meg.

- Fázom… - ami képtelenség egy vámpír részéről.

Elizabeth levette a kabátját és rám adta, majd minden elsötétült…

Jasper szemszöge:

Alice már jó ideje elment, ráadásul szó nélkül… Hol lehet? Miközben ezen agyaltam, megcsörrent a telefonom. Megláttam szerelmem nevét a kijelzőn. Végre.

- Alice, kicsim, hol vagy? – szóltam bele.

- Jasper, én vagyok az Elizabeth Miller – szólt bele újdonsült boszi barátnőnk.

- Alice hol van? – kérdeztem hirtelen.

- Biztonságban, nálam. Erre szeretnélek kérni, hogy gyere érte.

- Fél perc – csaptam le a telefont, s nem is kellett több.

- Gyors voltál! – nyitott ajtót Liza.

- Bocs, hogy letámadlak, de mi történt a nyakaddal?

Elizabeth behívott és elmondott mindent. A szobájában ültünk, ahol az ágyon Alice pihent.

- Mmm… - ébredezett szerelmem. – Ho-hol vagyok és miért zúg a fejem?

- Alice édesem – húztam egyből magamhoz, majd oldalra néztem és Liza nem volt sehol. – Elizabeth hozott ide, mert majdnem megöltél egy lányt, de szerencsére időben jött érte Simon. Liza elfeledtette a csajjal a történteket.

- Akkor nem emlékszik semmire? – kérdezte kótyagosan.

- Az égvilágon semmire – jelent meg a boszi egy teával – Idd meg Alice, ez jót fog tenni.

- Köszönöm. Köszönöm a teát és a bizalmat… hogy még ezek után is megbízol bennem.

- Már mért ne tenném? – értetlenkedett.

- Még is csak… Megtámadtalak… - hajtotta le a fejét Alice.

- Ön magadon kívül voltál. Nem volt szándékos, ergo nem kell, hogy elvesszen a bizalmam.

- Édesem?! – hallatszódott egy férfihang lentről.

- Öm… azonnal jövök – pirult el a boszi, azzal huss, eltűnt.

- Aranyos – mosolygott Alice, majd kortyolgatta a teát.

- Biztosan jobban vagy? – fogtam meg szerelmem kezét.

- Sokkal, sőt most, hogy a teát iszom, még nem csak, hogy jól vagyok, hanem nyugodt is és nem jár folyton a vér a fejemben. Úgy érzem magam, mint régen.

- Azért mert kevertem bele egy kis bájitalt is – jelent meg Elizabeth ismét.

- Oh, így már érthető – itta meg Alice, majd letette a poharat az asztalra.

- Szeretnék bemutatni nektek valakit. Ő itt Cole Turner. Az élettársam – mosolygott a boszi, és behúzta a barátját.

- Sziasztok, azt hiszem már találkoztunk.

- Alice vagyok – pattant fel a drágám és kitartotta a kezét. Kezet fogtak.

- Jasper vagyok – álltam fel én is.

- Örülök, hogy megismerhetlek titeket.

~*~

Másnap már bent voltunk a suliban úgy 7:30 körül és az udvaron ülve vártuk a mi kis Violet boszinkat, de csak egy Edwin Harrison-t láttunk meg.

- Én lehet, hogy inkább bemennék… - állt fel Alice.
- A menekülés hasztalan - jött közelebb vigyorogva Edwin, majd a vigyor lekonyult az arcáról és a helyét meglepődöttség vette át. - Meglepő, hogy még tudatodnál vagy. Gondolom megint a banyáknak köszönheted az életed.
- Mocskos rohadék... - morogtam vámpírhalkan, mire szerelmem a vállamra tette a kezét.
- Már úgyis mindegy - mosolyodott el újból a tanár. - Van bizonyítékom. Csak idő kérdése a végzési parancs...
- Maga nekem itt ne ítélkezzen egyik banya felett sem, oké? Én soha nem ölnék embert, ha maga nem hozná ki belőlem... Ellentétben Damon-nel, James-szel és Katherine-nel... Ők igenis ölnek, maga meg karba tett kézzel nézi. Ez miért van?
- Ki vagy te ahhoz, hogy a munkám felett ítélkezz, vérszopó? - dühödött be Edwin. - És csak hogy megnyugodjon a nemlétező kis lelked, James-re már rengeteg kivégzési parancsot kiadtunk. Nem olyan egyszerű elkapni őt, mint ahogy azt te gondolod.
- Igen is van lelkem, vette? - pattant morogva Alice Edwin-hez, de én visszahúztam - Na és Katherine? 
 Itt az öregember nem válaszolt egyből, én meg összehúztam a szemöldököm. Most nem gyűlölet áradt belőle, mint az előbb James-nél. Sokkal inkább fájdalom és düh.
- Van bizonyítékod ellene? - mosolyodott el.
- Na ne mondja már hogy pont magának nincs... - néztem Edwin-re.
- Megtesszük, ami tőlünk telik - vigyorodott el. - Nektek viszont nem kell aggódni, ellenetek már van. Talán olyan szerencsések lesztek, hogy holnapra már parancs is lesz.
- Alig várom! - fújtatott Alice...
- Bár az okot még mindig nem tudjuk... - tettem karba a kezem.
- Az, hogy léteztek, nem elég?
- Hát nem éppen! Nem öltem embert nem bírja ezt elviselni, ugye?
- Öltél... csak a banya barátnőd feltámasztotta.
- Vagyis él! Ergo, nem öltem meg, maga szemét rohadék, köcsög, barom...! - ment egyre közelebb hozzá Alice, már vészesen közel járt, és hátra akartam húzni, amikor...
- Fogd be, te szajha! - vágta pofon őt Edwin. Alice az arcáért nyúlt.
- Na most húzzon el innen! - dühödtem be, majd megláttam Violet-et.
Edwin szó nélkül ment, Viol pedig loholva ért ide hozzánk.
- Mi a franc folyik itt? - kérdezte teljesen kiakadva, zihálva.
- Azt hiszem, sikerült jól kiakasztanom Edwin bácsit... - forgatta meg a szemeit a drágám, én meg Viol-t nyugtattam.
- Hadd tippeljek: nem tetszik neki, hogy még élsz - tette karba a kezeit a boszi.
- Hogy találtad el? - mosolygott halványan Alice, de a szemeiből még mindig szikrákat lövellt az eltotyogó Edwin-re.
- Boszorkány volnék, vagy mi - dobta le magát mellém Viol, a táskáját az ölébe húzva, átölelve azt. - De ugye jól vagytok? - kapta fel a fejét. - Nem... nem bántott téged Alice, ugye?
- Csak felpofozott, de nyugi, holnapig még életben tart... - grimaszolt Alice, még is rettegett...
- Mi van? - ugrott fel Viol. - Na jó, most megperzselem! - indult útnak a leányzó, de Alice-hez hasonlóan őt is visszarántottam. Ezek egyre jobban hasonlítanak. :D
- Semmi – fújta ki magát Alice, majd elmosolyodott és beleült az ölembe, Violet pedig ismét lecsüccsent mellém. – Veled mi újság?
- M-mi, hogy? - jött hirtelen iszonyatos zavarba a boszi. - Ne válts témát! Edwint most már meg kell leckéztetni, mit képzel magáról?! Ti tök ártatlanok vagytok, az igazi szörnyetegek meg szabadon mászkálnak és gyilkolnak...
- Nekem úgy tűnik, hogy te váltasz témát - előztem meg szerelmem a beszólásban - Csak nem szerelmes vagy valakibe? Aki történetesen Jeremy? És csak tán nem összejöttél vele??? - nyújtottam a nyelvem Viol-ra. Aki...
 Először összehúzta a szemöldökét, és olyan szúrósan nézett rám, mint egy sündisznó. Majd hirtelen teljesen rózsás lett az arca, és egy hatalmas mosoly is társult hozzá.
- De igen! - vetette magát Alice nyakába. - És sajnálom, hogy tegnap úgy kikészítettelek a hisztimmel. De igazad volt, és megfogadtam a tanácsod!
- Bocsánat, hogy olyan durva voltam! - ölelt vissza szerelmem.
- És ééén??? - kérdeztem vigyorogva - Én nekem nem jár az ölelés? - néztem a lányokra kiskutyaszemekkel. Alice egyből adott egy puszit az arcomra. Viol elmosolyodott, majd kaptam tőle is egy szorongatást.
- Jaj annyira boldog vagyok, hogy boldog vagy! - mondta Alice Violet-nek, majd hozzám dörgölőzött.
- De ezért neked jár a köszönet - mosolygott a boszi. 
- Jó reggelt gyerekek! - robogott be a hátsóbejáraton Elizabeth Miller.
- Jó reggelt! - köszöntünk egyszerre. Elizabeth sálja kivirított, amit talán Violet is észrevett. 
- Jól vagytok? - kérdezte közelebb érve - Violet? Jasper? - kérdezte aggodalmas szempárral. Én bólintottam.
- Jól vagyok - biccentett a tűzboszi.
- Alice? - aggodalmaskodott Liza. - És te? Jobban vagy már?
- Tessék? - lepődött meg Viol. - Baj volt?
- Hát csak tudod, hogy ingerültebb voltam, meg tudod Edwin verbénás szarjai... És Liza is észrevette, hogy ingerültebb vagyok. Ugye? - nézett Alice segélykérően a szélboszira.
- Persze - bólintott Eliza.
- De ennyi? - kérdezte aggódva Viol.
- Aham... - felelte Alice.
Hirtelen óriási szélvihar lett és kérdőn néztünk Lizára.
- Nem én vagyok! Natalja gyűjti az erejét szokás szerint... Jöhet az ellen varázslat - sóhajtott Elizabeth és erősen koncentrált a szél leállítására, ami kisebb-nagyobb sikerekkel ment neki. - Szerintem menjünk be! - mondta vészjóslón.
- Oké - bólintottunk mindannyian.

Elizabeth, ma egész nap a sáljában volt, hogy eltakarja Alice harapásnyomát. 

Alice szemszöge:

Szerdán bemondták a suli rádióba, hogy a csütörtök és a péntek, tanításmentes nap lesz. Mindenki nagyon megörült a hírnek. A nap végén, az iskolától pár méterre adtam Lizának egy nagy, hosszantartó ölelést.

- Vigyázz magadra! – sóhajtottam.

- Ne búcsúzkodj ennyire Alice, akár találkozhatunk holnap is – mosolygott a boszi és a könnyeim már majdnem elkezdtek potyogni, de lehunytam a szemem és egy puszit adtam az arcára.

- Majd megbeszéljük – haraptam az alsó ajkamba.

Miközben a többiek is elköszöntek Lizától, azon agyaltam, hogy kéne veszekedni Violet-tel, vagy legalább csak magamra haragítani. Én nem bírom így itt hagyni őt… De persze mivel ő egy boszi nem sokáig kellett gondolkoznom rajta.

- Hé! - jött oda hozzám mosolyogva. - Nagyon sietsz?
- Úgy nézek ki? - mosolyogtam, majd tényleg nem bírtam és Viol nyakába borultam, mélyet szippantva az illatából.
- Úgy örülök, hogy megint a régi vagy. Sajnálom, hogy felbosszantottalak, tudhattam volna, hogy a mérgezést csak tetőztem a hülyeségeimmel - engedett el. - Ha már itt tartunk, meg kell kérdeznem... - kerülte el hirtelen a tekintetem. - Nem lehet, hogy történt valami Lizával kapcsolatban, amit nem mondtatok el?
- Meglehet - hajtottam le a fejem. Nem megy a hazugság. Többé nem. Neki nem.
- És esetleg most elmondod?
- Most vagy soha - ironizáltam. - Nos, ne akadj ki, de Edwin nem enyhén mérgezett meg. Annyira, hogy rengeteget gyilkoltam, mármint nyulakat, ráadásul hétfőn egy lányt is majdnem megöltem, de akkor jelent meg Elizabeth... Én mondtam neki, hogy menjen el, mert nem vagyok önmagam, de nem ment és... azt hiszem kitalálod mi történt... - hajtottam le a fejem.
- A sál... - rakta össze nyomban a képet. - Értem. Már mindent értek - túrt a hajába.
- De ne haragudj... - fogtam meg a kezét.
- Nem, dehogy - ölelt meg. - Örülök, hogy nem történt semmi nagyobb baj. De hogy gyógyultál meg ilyen hamar? Rengeteg vasfüvet kaptál... ezt még mindig nem értem.
- Öm igen és itt jön az igazság másik fele... Liza adott nekem teát amibe bájitalt kevert. Annak köszönhető, hogy jobban vagyok.
 Erre barátnőm nem mondott semmit, csak beleharapott az ajkába, majd ismét a hajába túrva nézett félre.
- Most jó lenne, ha mondanál valamit... - jegyeztem meg.
- Utálom magam - tette csípőre a kezét.
- Miért? - kérdeztem meglepetten.
- Mert nem volt semmi, amivel segíthettem volna neked. Sőt, igazából jól felbasztalak. Kétszer - mutatta az ujjával a számot. - Felesleges voltam... és... hülyeség, de most, hogy itt van Elizabeth, már úgy érzem, hogy rám nincs is szükségetek... – motyogta halkan. Na ez az. Erre tudok lépni!

- Hát persze, hogy nincs szükségünk egy öngyilkosjelölt, naiv boszira.... – tört ki belőlem.

- Alice, csak úgy érti, hogy... – próbált volna közbeavatkozni Jasper, de nem hagytam.
- Úgy értettem, hogy Elizabeth bölcsebb, idősebb, erősebb és okosabb is nálad. SOKKAL okosabb, mert nem áll le a vadászával enyelegni... – húztam el a csíkot...
- Ne vedd komolyan, amit mond, nem úgy értette. – rakta hozzá Jasper
- Tudom jól, hogy értette! – kiabált rá Violet, majd ő is elment.

- Alice, lassíts! – kiáltott utánam Jasper. – Ez mire volt jó? Főleg mivel nem is gondoltad komolyan, érzem.

- Ne akard tudni! – borultam bőgve a nyakába.

~*~

- Jasper, ugye te akkor is védenéd Violet-et, ha én nem lennék? – kérdeztem Jasper-t, otthon az ágyon pihengetve.

- Ez most milyen kérdés? – nézett rám hirtelen szerelmem.

- Egyszerű és rövid. A te barátnőd is!

- Persze, hogy védeném, de itt vagy és te is tudod.

- Tudom – csókoltam meg. Ekkor ajtócsukódást hallottam. – Azonnal itt vagyok! – ugrottam fel szerelmem mellől. – Simooon! – borultam a nyakába.

- Alice csak nincs valami baj? – ölelt vissza jó szorosan.

- Én csak – léptem hátra könnyes szemekkel. – el akartam mondani, hogy mennyire szeretlek, és hogy köszönök neked mindent.

Simon persze értetlenkedett egy sort. Elizabeth-tel eljátszottam ugyanezt, majd jó éjszakát kívánva visszamentem a szobámba.

- Miért könnyezel drágám? – bújt hozzám Jasper.

- Én csak… Szeretlek – csókoltam meg forrón, majd mohón tépte le rólam a ruhákat.

Én persze nem ellenkeztem, s válaszból én az ő ruháit téptem. Miközben Jasper végig simított azon agyaltam, hogy biztos képes vagyok-e itt hagyni cakkot pakkot? És igen, még így is. Szeretkezés után sokáig még szerelmem karjaiban voltam, de az idő vészesen telt… Kimászva Jasper karjaiból nekiültem összepakolni és levelet írni. Három levelet írtam. A családomnak egyet. Violet-nek egyet. És Elizabeth-nek egyet. Miután mindet megírtam elköszöntem az alvó családomtól egy-egy puszival, a levelet pedig leraktam a konyhába. Elugrottam Lizához is, ahol… ott volt Cole is, de még így is hozzáfértem Lizhez egy puszi erejéig. Végül pedig Violet-hez mentem el.

- Ne haragudj! – kezdtek el potyogni a könnyeim. – Ha megbírsz bocsátani valamikor…

Megsimítottam az arcát. A boszi a másik oldalára fordult én pedig sírva rogytam az ágya mellé. Egyszerűen nincs szívem itt hagyni. Hirtelen viszont nagy levegőt vettem, leraktam a neki szánt levelet a kis éjjeliszekrényére és egy puszit adtam neki, amire ő hirtelen elkezdett ébredezni. Basszus, ez nem volt tervben! Futás! Azzal, huss, kiugrottam az ablakon, ami kicsit kibaszódott. Bakker… Csak nem jöjjön utánam vagy ne is ébredjen fel!

Végül megérkeztem oda, ahova indultam. Ledobtam a táskám.

- Natalja! – szólítottam meg.

- Hát te? – fordult meg hirtelen. – Mit akarsz?

- Egyességet – dobtam le a vállamról a táskám.

- Te? Velem? – mért végig, majd megrántotta a vállát. – Hallgatlak.

- Csatlakoznék hozzád, ha elhagyjuk Mystic Falls-ot.

- Hol itt a csapda?

- Nincs csapda! Csapot-papot otthagytam és eljöttem – könnyeztem meg hirtelen.

- És miért?

- Tudod mit? Őszinte leszek. Violet miatt. Meg persze magam miatt is.

- Pontosabban?

- Edwin ki akar nyírni, ráadásul, ha te eltűnsz innen, akkor a Violet-Henry szövetség felbomlik.

- Ilyen fontos neked az a boszi?

- Tőle jobb barátnőt nem is kívánnék… - könnyeztem meg ismét.

- Na, ne kezdj nekem itt lelkizni… - forgatta meg a szemeit Natalja.

- Bocs – töröltem meg a szemeim – Akkor? Maradhatok?

- Ha már itt vagy… Rendben. Hova akarsz menni?

- Mindegy. A lényeg, hogy minél hamarabb és minél messzebb.

- Oké, de nem kellenek ruhák! – csettintett és a táskám kiürült a ruháktól – azokhoz a holmikhoz meg elég egy kisebb táska. Mondjuk egy fekete, az illik hozzád – ismételten csettintett és a táskám átváltozott egy kicsi fekete táskává.

- Köszönöm – azt hiszem – De miért nem kellenek nekem ruhák?

- Egyet csettintek és olyan ruha lesz rajtad, amit akarsz…

- Értem.

- Na, gyere velem haza, összepakolok és indulunk.

- Rendben – bólintottam, majd elmentem hozzá. 
Egy óra múlva pedig már úton voltunk… Úton a messzeségbe. Céltalanul, iránytalanul, de egyre messzebb és messzebb Mystic Falls-tól... 

Reméljük tetszett.

Nos, mennyire vagytok kibékülve Alice döntésével? Ti mit tettetek volna?

Komi határ 3.

Puszi: Alice és Violet