17. Fejezet ~ Sebezhetőség

Sziasztok!

Íme az új fejezet! 


Hát nem egyértelmű?! Mindenki sebezhető... Főleg a szívén keresztül...
Ezt pedig Natalja is remekül tudja és előszeretettel használja ki mások sebezhetőségét, főleg, ha ebből még erőt is merít... 

Jó olvasást! :) 

Ui.: Az előző fejezetekből kimaradt egy kép, Natalja ruhájáról. Na most ebbe a fejezetbe beleszerkesztettük. A hátteret ne vegyétek figyelembe :"D

Alice szemszöge:

A táncesten, amikor megláttam Natalját és James-t… Elöntött a félelem. Szemeimmel megkerestem Violet-et, aki ekkor pont Jasper-rel táncolt. Megnyugodtam, hogy jól vannak, és Damon mellett még úgy éreztem én is biztonságban vagyok…

 Viszont, amikor átpördített Edwin Harrison karjaiba, gyökeresen megváltozott a véleményem…

- Ööö – nyögtem ki ennyit hirtelen, majd összekapartam magam – Jó estét! – kúszott valami vigyor szerűség az arcomra, ami mögé a sikításomat rejtettem.

Kezeim felpakoltam a vállaira. Jézusom. Tényleg mindjárt sikítok. Vagy röhögök. Vagy sírok. Vagy sikítva, sírva röhögök!

- Neked is, Alice – felelte. Arca rezzenéstelen volt.

Majd talán valami halvány mosoly kúszott az arcára, megfogta a derekam és felvettük a ritmust.

- Hogy telik az estélye? – indítottam el mosolyogva ezt a nagyon tartalmasnak és elég érdekesnek induló párbeszédet. Ez most irónia volt emberek.
- Eddig jól telt - hümmögte. Mekkora egy barom állat!
- Maga szemét... – sziszegtem is egyből. 

Ő meg tök értetlenül nézett rám, végül a táncoló Nati-James duó felé biccentett. 

- Rájuk értettem – tette hozzá komolyan.

- Oh bocsánat... Kicsit... Feszült vagyok - habogtam.
- Látom - forgatta a szemeit. - De megértem. Ismerem a múltad James-szel.

- Na igaz.... Pont maga ne ismerné... - forgattam a szemeim és ismét csak a párocska felé fordultam... Viszont nem volt jó ötlet, mert James épp rám vigyorgott.

- Baj van? – ütötték meg Mr. Harrison szavai a fülem. He?!

- Maga mióta is aggódik értem? Ez még úgy mindig nem világos… - feleltem értetlenül.
- Ugyan, miket beszélsz? Csak udvarias voltam.
- Amúgy nem nem vagyok jól... Amíg ezzel a barommal egy légkörben vagyok... Ráadásul Nataljával az ég szerelmére... - hajtottam hátra sóhajtva a fejem.
- Már idehívtam az embereim - mondta hirtelen Edwin.
- Ámen - mosolyogtam. Még több vadász... 
- De magától értetődően nem itt, a bálterem kellős közepén fogják lepuffantani - vonta össze a szemöldökét.
- Hát gondoltam - vontam fel a szemöldököm. - Hát ez is eljött, amikor hálát kell éreznem egy vagy több vámpírvadász iránt... - sóhajtottam.
- Fölösleges. Nem érted tesszük.
- Persze nem is vártam el - vigyorogtam.

Ezzel a mondattal le is zártam a beszélgetést.

Már későre járt és csak pár ember dekkolt még az épületben.

Körülnéztem, s megláttam, hogy Violet cucca is itt van, de nem találtam őt sehol.
- Öhm, Jasper! - szakítottam félbe a beszélgetést.
- Baj van kicsim? - kérdezte ijedten.
- Igazából nincs. Vagyis nem tudom... - vakartam meg a tarkóm. - Mindjárt jövök megvártok? - néztem a többiekre.
- Persze, még a bratyómat is elő kéne keríteni... És remélhetőleg nem egy csajsziról - felelte Stefan egyhangúan.
- Ne légy már ilyen - húztam össze a szemem.

Majd egy puszit adtam Jasper-nek és kivágtáztam az udvarra, ahol...

Először az a látvány fogadott, hogy Damon hátulról öleli Violet-et, és a fülébe suttogva nyugtatgatja. Majd amikor elképedve közelebb mentem, észrevettem hátul James holttestét.
- Mi történt itt? - kérdeztem vegyes érzelmekkel.
 Damon nem felelt, csak lassan elengedte barátnőmet, és megsimította a vállait.
- Én... - nyögte ki Violet iszonyat halkan. - Megöltem Jamest. 
Én csak pislogtam, mint hal a szatyorban... Már éppen megakartam kérdezni, hogy jól hallottam-e, de ekkor toppant ki Natalja.

- Mi történt itt? – dühödött be a banya.

- Mégis minek látszik? – kérdeztem vigyorogva.

- Te voltál ugye? – kérdezte a banya Violet felé fordulva. Akit ugyebár (mint az kiderült), nem kell félteni, Damon mégis védelmezőn elé lépett, gyilkos kifejezéssel az arcán pillantva Nataljára. – Rendben, de ezt a nagynénikéd fogja megbánni! – kiabálta a banya. – Rohadt kurva… - sziszegte, majd eltűnt.
- Az ő szájából ez viccesen hangzott - mosolyodott el ironikusan barátnőm.
- Szóval... - ráztam meg a fejem egy gyors bólogatás után. - Te fekete mágiát használtál? - tértem a lényegre.
- Igen - felelte egy vállrántással.
- De, hogy került ez ide? A Harrisonok direkt kicsalták őt a balkonra, hogy... végezzenek vele... - mondtam elképedve. - Hogy kerül ide? És... - nyeltem egyet - Te..te vérzel...
- Hé, egyszerre csak egy kérdést, baba - szakított félbe Damon. - James rátámadt Violet-re, de én közbeavatkoztam. Kilöktem az erkélyről. Aztán ez lett a vége.
- Kérdés csak egy volt - húztam össze a szemem. - Amit kétszer raktam fel és színesítettem pár információval... Na de ez most mellékes. - S ekkor gonosz vigyor kúszott az arcomra. - Mit zavartam meg?
 Választ azonban nem kaptam, ugyanis megjelent Edwin Harrison, egy csomó vadásszal egyetemben.
- Hű - kommentált Damon. - Maguk sem a remek időzítésükről lehetnek híresek.
- Fegyver van nálam, szóval nem ajánlatos pimaszkodni Damon Salvatore... - morogta az egyik hátulról. Egyből megismertem. Morris volt az... Akinek még anno dumáltam a gyűrűről...
- Szerintem tényleg befoghatja, miután elvégeztük maguk helyett a piszkos munkát - dühödött be Violet.
- És mivel Salvatore védelem alatt áll - emlékeztettem mindenkit.
- Védelem... - forgatta még mindig a szemét Morris. - Hát persze...
- De igazából senki nem kért meg téged a piszkos munka elvégzésére... Csak azt a barom állatot védted! - hadonászott egy másik. Violet szemei összeszűkültek, és kisvártatva az imént felszólalt vonatfütty alakú hapsi jajgatva hajította el felforrósodott puskáját.
- Én nem kezdenék ki vele. Elemében van - vigyorgott Damon.
- Jól van, mindenki nyugodjon le! - vezényelt Edwin. Feh... - A lényeg, hogy James-nek vége. Intézzétek el a hullát, nem szabad, hogy megbolygassuk a bált. Ami pedig téged illet, Violet... - fordult barátnőm felé. - Ez a mi feladatunk lett volna, mégis belekeveredtél.
- Amíg maguk odabent tököltek, valaki meghalt volna! - állt a sarkára barátnőm. Igen, és az is sokat dob a dolgon, hogy ez a valaki Damon... - Bár gondolom, ez magának egy igen hasznos veszteség lett volna - szorította ökölbe ujjait, és az ég dörgött egy hatalmasat.
- Én ezt egy szóval sem mondtam! - húzta fel a szemöldökét Edwin, majd átment a többi vadászhoz. 
- A lényeg, hogy mindenki jól van! - ugrottam a barátnőm nyakába, hátha ezzel kicsit le tudom nyugtatni, mielőtt még szakadna az eső.
- Sajnálom - ölelt vissza. - Neked kellett volna, tudom... de ha nem teszem meg...
- Ne is mond! Én úgy sem tudtam volna megtenni... Másrészt pedig, kiderült, hogy igazam van! - vigyorogtam, s eközben Damon-t is megöleltem.
 A drámai pillanatot csak a kis boszi fogainak kocogása zavarta meg.
- Fázom... - citerázta.
- Nem csoda. Bőrig áztál - jegyeztem meg.
- Hazakísérlek - ajánlotta fel rögtön Damon. Bár, nem is ajánlat volt az inkább, hanem kijelentés... - Elég volt mára az alapítói bálból...
- Na akkor én magára is hagyom a gerlepárt - mosolyogtam majd elköszöntem tőlük és felkapva a kis csapatot mi is hazaszállingóztunk.

~*~

Március 22. Kedd

Kedd délután Violet-tel és Jessicával Liza házában csevegtünk. Csajos  partinak is lehetett mondani, hiszen csak mi négyen voltunk. A dumapartit a csengő zavarta meg.

- Kinyitom! – pattant fel Liza. – Cole?! – tárta ki az ajtót mosolyogva, mégis félénken a boszi.

- Szia, Szerelmem – csókolta meg Cole egyből a kedvesét. – Bejöhetek?

- Ja, ja… Persze – tárta ki az ajtót zavartan. – Csak későbbre vártalak… Sokkal későbbre.

- Köszi – mosolygott a pasi, majd bezárta maga után az ajtót. – Igen, nos rövidebb volt az üzleti út, mint amire számítottunk.

- Azt látom – vakarta meg a tarkóját a nő.

- De baj? – húzta össze a szemeit.

- Nem, nem dehogy! – mentegetőzött a boszi.

- Szia, Cole – léptem ki immáron a konyhából.

- Oh, szia, Alice! – köszönt mosolyogva, majd elindult beljebb – Helló, Violet! Üdv, Jessica rég láttalak! – mosolygott, majd a lépcsőnél megállt, és döbbenten hátratolatott – Te szent ég! Jessica?! – akadt ki.

- Hali! – mosolygott Jess válaszként.

- Ő már nem meghalt egyszer? – nézett Cole értetlenül Elizabeth-re.

- De. De most az égiek visszaküldték. Hosszú sztori – legyintett Liza.

- Ööö… oké – hagyta annyiba, majd Viol felé fordult – Violet, jó, hogy te is itt vagy.

- Baj van? – rohant hozzá Liza aggódva.

- Van. Éppen csak, hogy hazaértem, kaptam egy ügyet. Egy eléggé nem hétköznapi, gyilkossági ügyet – átpillantott Viol-ra. – James Connor haláláét.

Violet zavartan hajtotta le a fejét.

- Violet, te tudsz erről valamit? – kérdezte még mindig komolyan Cole.

Választ viszont nem kapott, mert Liza szólalt meg.

- De hiszen James egy szinte nem is létező személy volt. Ki a francnak tűnt fel a gyilkosság?

- A bejelentőnek – vett nagy levegőt a pasi – Ms. Natalja Belikov-nak.

- De miért tenne ilyet? – nyilvánult meg Violet.

Az én szemeim cikázni kezdtek a hármas beszélgetésben, s Jessicára pillantottam.

- Nem ismered még őt, Viol – sóhajtotta. – Oké, Cole! Halljuk a legrosszabb hírt!

- Van olyan is? – akadtam ki.

Cole bólintott, majd a szélboszira nézett.

- Ugye csak viccelsz? – esett a mögötte lévő fotelbe Elizabeth.

- Sajnos drágám, nem – rázta meg a fejét Cole.

- De én – túrt a hajába a boszi, s könnyei már potyogtak is.

- Mindent megteszek, amit tudok.

- Nem tudsz semmit. Itt ember nem tud segíteni… - temette a boszi a tenyerébe az arcát, s könnyei vadul potyogtak. Oké, mi folyik itt?

- Mi… Miről van szó? – kerekedtek ki Violet szemei.

- Liza, jól vagy? – kérdeztem, megfogva a kezeit.

- Beth! Nyugodj meg! – lépett hozzá Jessica is.

Liza miután levegőhöz jutott megszólalt.

- Natalja azt mondta a rendőrségnek, hogy engem látott a tett színhelyén utoljára, így én vagyok az első számú gyanúsított. Vicces, mi? – ironizált.
- De hát ez nem igazság! - csapott az asztalra Violet. - Én vagyok az igazi bűnös, én öltem meg James-t! - pattant fel az asztaltól. - És nehogy már emiatt börtönbe csukják Lizát... az a pasi egy undorító féreg volt!

- Nem fogják... Ha rajtam múlik nem - szorultak ökölbe Cole ujjai.
- Cole... - nyugtatta őt Elizabeth. - Nyugi.
- Szóval akkor jól sejtettem... Te voltál?! - kérdezte a pasi átnézve Violet-re.
- Mint mondtam.
A pasi a hajába túrt.
- Szerintem ülj le egy kicsit - irányította őt Jessica.
- Nem kösz - mondta még mindig feszülten Cole.
- Minden rendben lesz - öntött bele egy kis lelket szerelme is. 
- Ne aggódj. Liza nem viszi el a balhét helyettem, ezt garantálom! - jelentette ki eltökélten a tűzboszi.
- Viszont... A holttest nincs meg... És amíg az elő nem kerül nincs ügy, ugyebár? - kérdeztem meg.
- Ez igaz...- helyeselt Cole.
- Mivel arról Edwin-ék gondoskodtak, nem hinném, hogy ez probléma - sóhajtotta Jess, akit Cole érkezése előtt avattunk be.
- Ez gyakorlatilag olyan, mintha eltűnt volna. Nataljának nincs bizonyítéka arra, hogy megölték - érvelt Violet.
- Ez így is van - mondta Cole majd sóhajtott. - Az emberek körében...
- A rendőrség nagyon is emberi... - szóltam.
- De sem Natalja, sem a gyilkos, sem pedig az áldozat nem ember! - emelte meg a hangját Cole, én pedig óriási lendülettel léptem hátra Liza mellé.
Ő lepillantott rám, majd meg szorította a kezem.
- Gyilkos. Wow - nyilvánult meg a tűzboszi.
- Bocs - sütötte le a szemét a férfi. - Tényleg ne haragudj! Nem áll szándékomban így bemutatkozni, csak... Lizáról van szó...
- Én megértem - sóhajtotta Violet. - Ezt meg. Csak a többit nem. Mi van azzal a sok emberrel, akiket Natalja gyilkolt meg? 
- Mi lenne? Semmi bizonyíték nincs Natalja ellen, és a holttestek egytől egyik eltűntek...
- Mint ha el nyelte volna őket a föld? - kérdeztem ijesztően egyszerre Jessicával.
Cole bólintott.
- Pontosan.
- James is eltűnt. És semmi bizonyíték - érvelt még mindig Viol.
- Ez mind szép is jó... De Natalja hókuszpókuszának köszönhetően most egyfolytában keresik a holttestet. Ráadásul Lizát őrizetbe is akarták venni, de sikerült érvelnem egy sort - majd átfordult felénk - De a várost nem hagyhatod el. Sajnálom, kicsim. Ennyit tudtam csak lebeszélni...
- Most már tényleg kinyírom Natalját... - kezdett körmeivel ideges kopogásba a tűzboszi. - Jessica, talán áttérhetnénk kicsit veszélyesebb gyakorlatokra is, nem gondolod?
- Ez természetes! - borzolta meg a tűzboszi fejét Jess.
- Aztán, nehogy kinyírd őt is! - borzolta meg a pasi is vigyorogva Viol haját.
- Ha tudnám se tenném - nyafogta kócosan. - És sajnálom...
- Én sajnálom, hogy úgy felkaptam a vizet - felelte az államügyész. - Na de, én most elfoglalom a fürdőszobát - nyilvánult meg Cole.
- Szeretlek! - csókolta meg őt Liza.
- Én is - csókolt vissza a férfi, majd elhagyta az előszobát. Édesek voltak. :)
- Huh - sóhajtottam fel vegyes érzelmektől fűtötten.
- Ne is mondd - követte a példám Viol. - Egyszer ölök meg valakit, és már rögtön áll a bál.
- ... Keringőzik a kanál! - oldotta a feszültséget Jessica. 
Erre mindannyian felnevettünk, s már vidámabban teltek a hátralévő percek is.

~*~

Szerdán a történtek után, már csak az hiányzott, hogy Edwin a szövetségünk miatt zargasson. Nem is kellett több, hogy felvágtázzak a másodikra, ahol, ha mázlim van, Mr. Harrison nem vesz észre. De persze, amilyen szerencsétlen vagyok, addig tolattam, amíg bele nem ütköztem valakibe.

- Jaj, bocsi, bocsi, bocsi… - fordultam meg mentegetőzve, hadarva.

Amikor megfordultam, megnyugodtam. Egy aranyos lány állt ott. Középhosszú, barna haja volt, és nagyon kedves, sőt mi több, megnyugtató mosolya volt. 

- Ne haragudj – mondtam immáron, megnyugodva.

- Nincs semmi baj, én is el voltam gondolkodva… - felelte. Hangja lágy volt. Nyugtató.

- Hadd segítsek! – ajánlottam fel, lenézve a földön hevert füzetekre.

- Köszi – mosolygott – Egyébként, miért futottál fel a lépcsőn? Hisz, senki nincs itt.

- Menekülő fázisban vagyok – mosolyogtam. Oké, kész. Tuti, hülyének néz – Amúgy, Alice vagyok – tartottam ki a kezem egy kézfogásra. – Alice Cullen – álltunk fel a földről.

- Carrie Brownstein – válaszolta és kezet fogtunk. – Ki elől menekülsz?? Csak nem a "jó képű,csajok kedvence" Henry Holmes elől? Téged is üldöz a tekintetével? – kérdezte viccesen.

- Nem – feleltem egy gyors grimasz után. – Éppenséggel Mr. Harrison elől…

- Juj…, jó hideg a kezed! Még az enyém is lefagy tőle – felelte hirtelen.

- Bocsi – húztam ökölbe ujjaim – Ilyen a természetem – mosolyogtam még mindig, bár már kicsit halványabb lett a mimika, ugyanis, eléggé érdekes arcot kaptam. Mint aki tud a vámpírok létezéséről… Mint aki…

- Hmm... – gondolkodott el – Nagyon hideg a kezed. A vámpíroknak ilyen hideg a testük... – magyarázta határozottan, mégis egy kis megbúvó félelem is volt benne.

Ezután elkerekedett szemekkel nézett rám. Ó istenem, add, hogy nem jött rá, hogy mi vagyok.

- Ö igen…? – jöttem zavarba egy másodpercre – És te hiszel bennük? – kérdeztem.

- Hááát... Igenis meg nem is. Az energia vámpírokban hiszek. Van egy-két idegölő csoporttársam – felelte. Kicsit megnyugodtam, de nem hagytam annyiban a dolgot.

- De az éjszaka uraiban, ugye nem? – kérdeztem. Alice, elég lesz. Stop. Állj.

Ő kérdőn felhúzta a szemöldökét.

- Ezek után igen – felelte határozottan.

Jézus. Ösztönösen hátraléptem. Igazából a menekülés is megfordult a fejemben, de ha már eddig kibírtam ezek után is ki fogom.

- Mi után? – kérdeztem értetlenül, de éreztem, hogy az arcom lángol.

- Azok után, hogy elég pontosan magyaráztad, hogy a vámpírok az éjszaka urai, meg olyan hideg vagy, mint egy jégszikla – sorolta – eléggé, úgy beszéltél a vámpírságról, mintha te is tudnád… Átélted volna már…

- Olvastam róluk. Sokat – füllentettem.

- Ahaaa... - válaszolta kételkedve. - Hmm… és milyen fura, érdekes illatod van…! – lett egyre határozottabb.

- Igen? – játszottam a még mindig higgadt. Ártatlan személyt. – Ezt hogy érted?

Carrie nem válaszolt, csak jelentőségteljesen fürkészte a tekintetem. Rájöttem, hogy titkolnom felesleges, főleg mivel megéreztem a verbénát a gyűrűjében. Ekkor lehajtottam a fejem, s hallottam, ahogy lány szíve egy nagyot dobban. Majd felsóhajtva, lassan megkerestem a szemeit és belenéztem. Jó mélyen.

- De…, ugye nem félsz tőlem? – kérdeztem meg óvatosan immáron egy halvány mosollyal az arcomon.

Hirtelen nem is tudom megmondani, hogy melyikünk nyugodott meg jobban.

- Talán félnem kéne? – kérdezte szemöldökvonással.

- Szeretném, ha nem félnél tőlem. Nem… Nem bántok senkit – léptem kicsit közelebb hozzá.

- Tehát akkor nincs okom félni?! – mosolyodott el halványan.

- Nincs – mosolyogtam én is.

S az következett, amire a legkevésbé számítottam. Carrie felajánlotta, hogy üljünk le dumálgatni. Megtudtam róla pár dolgot. Például, hogy végzős. Emily Greene az ofője és hogy a Soundgarden együttes gitárosa.

Egy képecske róla *-* :)

~*~

Csütörtök délután éppen egy tisztáson üldögélve élveztem a napfényt, amikor egy ismerős illat csapta meg az orrom.

- Miért lógatod az orrod? – kérdezte Liza s mellém csüccsent.

- Natalja miatt. Is – böktem ki, s hátravágódtam. – Szükségem volt egy kis Natalja mentes övezetre és ez annak tűnik – fordítottam oldalra a fejem felpillantva a boszira.

- Én tudok egy jobb helyet – ugrott fel – Gyere velem – tartotta ki a kezét.

- Hm? – ültem fel és elfordítottam a fejem – Milyen helyet?

- Az legyen meglepi! – kacsintott.

- De… - makogtam.

- Nem bízol bennem? – lett kisebb a mosolya.

- Jaj, dehogyisnem, csak…

- Akkor meg nincs semmi, de! Gyere – rántott fel, amikor megfogtam a kezét – Élvezni fogod, higgy nekem! – mosolygott.

- Remélem is, mert elég kényelmes volt itt ücsörögni! – húztam össze a szemeim.

- Nagyon vicces – öltött rám nyelvet viccesen.

Elmentünk Lizához, ahol beültünk a kocsijába. Már a várost is elhagytuk és egy kis faluban kötöttünk ki. Ahol elérkeztünk egy… Lovas iskolához.

Eltátottam a szám. Élek-halok a lovaglásért. Imádom. Vagyis… Imádtam, amíg át nem változtam. Régen nekem is volt lovam. Sokat voltam vele. Még amikor az intézetbe kerültem, akkor is, ki-ki vitt Simon úgy hetente egyszer-kétszer lovagolni. De amikor elaltatták a lovamat, mert súlyos beteg volt, már nem volt erőm új lovat keríteni. Ráadásul ott voltak az intézet rácsai is.

Mint később kiderült, ezt Liza is jól tudta, s ezért akart nekem kedveskedni ezzel.

- Ácsi, te… Te neked most nem, nem lehetne elhagyni a várost? – kérdeztem hirtelen.

- Úgy látszik nem igazán érdekel… - vonta meg a vállát Liza. Eltátottam a szám. – Jaj Alice, ne aggódj ennyit. Hivatalos levelet kaptam, hogy a környező falvakba is járhatok. Ennyi jár nekem, ha már egy ügyvéddel járok… - mosolygott.

- Vicces vagy – öltöttem rá a nyelvem, majd nagy levegőt vettem – De nem tudom, hogy újra nyeregbe merek-e pattanni. 2010. márciusában voltam utoljára lovon.

- Most pedig 2011. március 24.-a csütörtök van. Ez még csak egy év. Nincs veszve semmi. Gyere, kedves lovak vannak itt – noszogatott.

- És a lovas fiúk? – kérdezte tőle viccesen egy szőke pasi.

- Azok is rendesek! – nevetett lágyan a boszi, majd a srác nyakába ugrott. Ööö, oké… – Rég láttalak – suttogta. – Úúúgy, hiányoztál – szorongatta őt még mindig a boszi.

- Te is nekem, hugi! – hallatszódott a válasz. Öh. – Hogy vagy? Mi járatban erre? És ki a barátnőd?

- A… Alice vagyok – mondtam kicsit megszeppenve.

- L…Leo vagyok – utánozta le a dadogásom. Heh. Poénos. :D

Kitartotta a kezét egy kézfogásra, amit én – a Carrie-vel való kézfogás óta – eléggé bizonytalanul fogadtam el.

Szerencsére Leo nem reagált a kezem hőmérsékletére így megnyugodtam. A testvérpár váltott még pár szót, miközben egy istálló felé haladtak.

- Na és, hol van az én tücsköm-bogaram? – kérdezte Liz a srác felé fordulva.

- A helyén, és várja anyucit.

- Juhé! – szökkent egyet Eliza, mint egy kisgyerek. – Te velem jössz – rántotta meg a karom, majd nagy tempóval szaladtunk be a lovak közé, akik őrült nyihogásba kezdtek.

Főleg az egyik. Minden bizonnyal az volt Liza lova. A boszi egyből oda is rohant hozzá.

- Nézd csak Villám, ki van itt?! – tette fel a boszi a költői kérdést, majd egy gyors varázsige mormolás után, máris a kezében termett egy répa, s megetette vele a lovát. Majd megölelte és felém fordult. – Hát nem édes? 

- De tényleg aranyos – mosolyogtam.

- És tudom, hogy ki lesz neked a legmegfelelőbb! – átfutott egy másik lóhoz. – Szellő.

- Ne… nekem?!

- Igen, hisz azért jöttünk idáig, hogy lovagoljunk.

- De…

- Képes vagy rá, drágám – fogta meg a kezem – Menni fog. Tudod milyen az, amikor szállsz a széllel a lovad hátán, elfelejtesz minden gondot, bajt…

- És Natalját, ugye? – ez a hang… Na ne! Lizával oldalra néztünk és megláttuk…

- Te rohadt szuka! – sziszegte Liz.

- Ejnye tesó, ne ijesztgesd a vendégeket! – lépett be Leó.

- Szóval ő a tesód? – vonta fel a szemöldökét Nati.

- Ha hozzá mersz érni…! – vicsorított Elizabeth.
- Mármint milyen értelemben? - gördültek széles vigyorra a banya ajkai.
- Tudod jól, hogy értettem te banya! - dühödött be Liza.
Leó besasszézott mellém.
- Te tudod, hogy Liza...? - kérdezte meg suttogva.
- Tudom - bólintottam.
- Akkor, ő most - mutatott Natira - Natalja Belikov, a...
- Igen - bólintottam ismét.
Majd visszapillantottunk a boszikra. A földboszi csak elégedetten vigyorgott, míg szélboszi szeméből a düh áradt.
- Gyenge vagy, mint a harmat Elizabeth, és ezt te is jól tudod! - Natalja mosolya egyre szélesebb és szélesebb lett.
- Nem vagyok gyenge! - izzottak Liza szemei.
- De, amíg élnek a szeretteid! - felelte gonosz mosollyal.

- Fogd be! – kiáltotta idegesen, s egy tűzgolyóval találta szíven Natit.
- Te kurva! - kapott a mellkasához a nő.

- Ő a kurva? Nézd már magadba! – kiáltottam Nataljára.

Leó oldalra lépett a boszi pedig összehúzta a szemét.

- Te meg végképp ne ítélkezz! Nem én csókolgattam végig Violet összes pasiját a vadászával együtt! Hogy James-t már ne is említsem... – vigyorgott Natalja.

- Fogd be és tégy valami jót is! Tedd semmisé Connor ügyét!

- Addig nem, amíg valamelyikőtök ki nem áll ellenem versenylovaglásban! – pattant a lova hátára.

- Te is tudod, hogy ez lehetetlen! – akadt ki Liza. – Ezer éve lovagolsz, s azt is tudod, hogy én sose lovagoltam versenyszerűen.

- De én igen! – húztam ki magam – Majd én versenyzek veled!

- Hogyan?! – kérdezte a két boszi egyszerre.

- Na ne nevettess! – kacagott Nati.

- Nem viccnek szántam! – ráncoltam össze a homlokom – Jól hallottad, amit mondtam. Én le tudlak győzni lovaglásban – húztam ki magam Szellő mellett.

- Mi lesz a jutalmam? – kérdezte önelégülten Nati.

- Semmi – vágtam is rá egyből.

- Á meg is van. Ha nyerek enyém lesz az erőd. Mind a kettő… - vigyorgott a banya.

- Ha pedig veszítesz, semmisé teszed James Connor ügyét!
- Áll az alku - vigyorodott el.
- De egy feltételem, azért van! Nincs varázslat!
 - Még jó.

Bólintottam. Nem tudom mi vett rá, hogy ismételten megbízzak ebben a banyában, de megtettem. Kértem pár percet, hogy újra erőt vegyek magamon.

- Felengedsz a hátadra? – néztem a paci szemeibe, amíg Leó felnyergelte őt.

Szellő, mint ha egy igent nyihogott volna.

- Hölgyem?! – tartotta ki a kezét a pasi, s felsegített a pacira.

- Köszönöm uram – viccelődtem, majd kilovagoltam a starthoz, ahol Liza szabályszerűen a körmét rágta, s tekintetével Natalját kémlelte, aki ekkor még nem volt sehol.

- A banya? – kérdezte a bratyója.

- Tesz még pár kört – vonta meg a vállát Liza, majd felnézett rám. – Muszáj ezt? – nyűgösködött – Miattam aztán teljesen felesleges ez a felhajtás.

- Ez a legkevesebb. Fogadd hálám jeléül a sok dologért – mosolyogtam.

- De ez rengeteg Alice! Elveszítheted mind a két erőd! – akaratoskodott.

- Nem érdekel – vontam meg a vállam – Más vámpíroknak sincsenek ilyen erői és mégse panaszkodnak – érveltem.

- De te ezekkel élsz már mióta… - érvelt vissza ő is. És olyan igaza van…

- Sokáig fog ez még tartani, vagy végre kezdődhet már a verseny? – sürgetett Natalja.

Elizabeth lehunyta a szemét, egy varázsigét mormolt, majd felnyitotta a szemét, a levegőbe emelkedve tapsolt kettőt, s egy új versenypálya jelent meg.

- Szóval – ereszkedett le a földre lassan. – Egy teljesen új pálya, amit nem ismertek. Kanyarok és akadályokkal díszített. Mind a két ló ki van képezve mindenre, szóval egyikőtök sincs előnyben.

- A tisztességes játszma érdekében… - rakta hozzá Leó.

- A verseny három körből áll! Semmi varázslat! – mondta katonásan Liza – Értelem szerűen az nyer, aki előbb ér a célba.

Bólintottunk. Leó pedig elindította a versenyt.

A verseny végül is elég rosszul indult. Részemről. Nem tudtam, nem volt erőm gyorsan menni, de a vége fele már bele lendültem, de még így is le voltam maradva, majdnem egy fél körrel, s ekkor eszembe jutott, hogy a volt lovamat, hogy ösztökéltem mindig. Most szellővel ugyanezt tettem, s lás csodát egy méterrel Natalja előtt értem be.
- Szóval? - fordultam a banya felé.

- Az alku az alku! – húzta el a száját, s csettintett. – Tessék. Volt ügy, nincs ügy… Nekem viszont most akadt egy kis elintézni valóm – mondta s elteleportált.

Jasper szemszöge:

Este még elmentünk egy kicsit sétálni a közeli tengerparthoz. Gondoltam én, hogy egy kicsit kikapcsolódunk, de ez nem így történt, ugyanis egy boszi aurát éreztünk meg. Mégpedig feketét.

- És ha Natalja az? – kaptam Alice karja után.

- Nem érdekel, de akkor is meg kell tudnom ki van itt! – akaratoskodott majd elindultam utána.

Hamar meg is pillantottuk Jessicát.

- Úristen, Jessica! – indult meg nagyobb tempóval szerelmem. Én a nyomában. – Te sírsz?!

- Nem, nem dehogy… - törölte meg egyből a szemeit a szipogó Jess. A-a. Rossz válasz.

- Mi történt? Mi zaklatott fel ennyire? – kérdeztem óvatosan.

- Henry? – csatlakozott Alice.

A boszi érzelmei mindent elárultak. Majd megrázta a fejét, de végül fájdalmasan bólintott.

- Mesélj – mondtam biztatva.

- Üljetek le – paskolta meg mellette a földet.

- Szóval… - kezdte – Én, amikor felkerültem – mutatott fejével az ég felé – megbékéltem. Nem voltak többé ellenségeim, csak barátok.

- Akkor fent mindenki spanol mindenkivel? – oldottam egy kicsit a feszültséget.

- Valahogy úgy – kacagott lágyan a boszi, de már síró tekintettel nézett ránk. – De most, hogy újra itt vagyok… Annyira igazságtalanak tartom, hogy visszaadták Henry-nek Sophie-t. A mindenét… Aki miatt egyáltalán vadász lett. Aki miatt már kinyírt vagy húsz boszit. És most nem túlzok. Feketét, fehéret és szürkét egyaránt. Általánosított. Miatta akarta Beth-t is és Violet-et is nem egyszer megölni. Mégis… Pont őt, Sophiát nem utálja, pedig… Az égszerelmére is! Ő akarta megölni a saját vőlegényét. Miatta… - tört ki ismét belőle a síró görcs.

- Jess nyugi! – nyugtatta meg őt szerelmem egy hosszan tartó öleléssel.

Miután lecsillapodtak a kedélyek, megszólaltam.

- Nem félsz most, hogy ezt elmondtad? Hogy visszavonják a megbízásod?

- Nem fogják – mosolygott sejtelmesen a boszi. – Ugyanis ezen a helyen nem hallanak.

- Ezt hogy érted? – kérdezte Alice tágra nyílt szemekkel.

- Apró ősbanya varázslat.

- Hogy érted? – kérdeztem rá.

- Még naaagyon régen. Még Natalja előtt pár ezer évvel. Egy vízboszi úgymond felhangosította a hullámok morajlásának hangját. Szóval az elnyomja a beszédet. De ezt csak én meg Liza tudjuk. Na meg most már ti is – mosolygott.

- Köszönjük az infót – kacsintott Alice.

Ekkor láttam, hogy Jessica szemei ismét könnybe lábadnak.

- Jessica… - suttogtam.

- Kicsim nyugi – csatlakozott a nyugtatáshoz szerelmem is.

- Nem tudok Alice! Sophie visszakaphatta a mindenét. Henry-t. Én pedig még a szüleimet se láthatom – könnyei már záporként hullottak. Persze újra Lizával lehetek – mosolygott halványan – Segíthetek Violet-nek a felkészülésben, hogy megölje életem megkeserítőjét, Natalját…

- De…?! – kérdeztem egyszerre Al-lel.

- De Nati egy kétszínű, számító dög! – dühödött be boszi.

- Mondj újat – forgattam a szemeim.

- Hehe – mosolyodott el – Félek. Nem bízok Holmes-ban!

- Mit tett? Mondott valamit? Mi történt? – jött a kérdészápor Alice-től.

- Az a kurva zsarolja azt a barmot!

Höhö. Ez annyit tesz, hogy Natalja Henry-t.

- Ezt hogy kell érteni? – kérdeztem a zsarolás témájára.

- Ha Henry megöli Violet-et, miután megölte Natalját. Az a ribanc visszahozza neki az életbe Sophiát. Örökre.

- Legális ez? – grimaszolt szerelmem.

- Persze, hogy nem az, de az a ribanc, sajnos tényleg képes erre…

- De Holmes nem fogja megölni Violet-et. Nem… Nem teheti…

Ennyi volt. Alice-nél a mécses eltört, s zokogni kezdett a mellkasomba. Hátát simogatva próbáltam minél jobban megnyugtatni.

- Bocsánat drágám! – fogta meg a boszi a kezeit. – Ne sírj. Nem akartalak…

- Nem tudtál volna megríkatni, ha én bíznék Henry-ben – Ez igaz… - De nem teszem – szipogta.

- Egyikünk se teszi – tettem hozzá.

- De nekem Violet azt mondta…

- Színjáték Jessica. Színjáték – nézett a nőre Alice.

- Azt mondtuk Violet-nek, hogy mi is bízunk Mr. Önelégültben, hogy nehogy miattunk, ne azt tegye, amit helyesnek lát. De igazából, csak azt lessük, hogy mikor tesz valami rosszat és téphetjük ki a szívét.

- Mielőtt még ledönti Violet-et… - tette hozzá szívecském.

- Héhé, ácsi! Mi??? – értetlenkedett Jess.

- Jaj nem úgy! – lépett hirtelen hátra Al – Vadászilag!

- Oh… Bocsánat – húzta össze magát a boszi – Hogy is gondoltam…?! Violet biztos nem lesz olyan hülye, mint én voltam… De Henry, akkor, annyira gondoskodó volt. A harc után én meg gyenge, magányos… és szükségem volt az ölelő karokra. Amiket, akkor ő biztosított nekem. Sosem láttam olyannak. Szemeiben azt láttam, mintha… Mintha a menyasszonya halálos ágya mellett lenne. Egész este csak az ágy mellett ült. A kezeimet fogta. Itatott, etetett… Ez ment majd’ egy hétig, utána pedig… - a boszi pirulva a méregtől és mástól, elharapta a mondatot, majd befejezte a mondókáját. – Persze, mint kiderült, csak azért tette mindezt, hogy megöljön. De… Nem gondoltam erre.

- Nem tudom… - grimaszolt Alice – Bocs, de nekem valahogy nem áll össze a kép. Az a barom meg a kedvesség… Hááát, nem – rázta meg a fejét Alice.

Nem vitatom. Én sem tudom elképzelni, hogy Henry Holmes önzetlenül lenne kedves valakihez…