16. fejezet ~ Az utolsó tánc

Sziasztok!
Előre szólok, ez a fejezet nagyon hosszúra sikeredett. ^^”
Kiderül, mit is tett Katherine, ráadásul még az Alapítói Bál is hőseink nyakába zuhan, ami nem zajlik le minden nehézség nélkül.
Jó olvasást! :D

Violet szemszöge:

A csütörtök éjjel a döbbenet éjszakája volt. Nem elég, hogy megtudtuk, hogy Alice összefogott Edwinnel, de a nagyiját is megidéztük Lizával. Nagyon érdekes és egyben ijesztő élmény volt halottat idézni. A tudat viszont, hogy Alice sok kérdésére választ kapott, na meg újból láthatta a régen elhunyt nagymamáját, boldogsággal töltött el.

Másnap reggel nagyon nehezemre esett felkelni.
- Uhh... – közöltem a szobával, majd nagy nehezen felkeltem az ágyból. Alice is épp mellettem ébredezett.
- Milyen évet írunk? – nyöszörögte, fejébe húzva a párnát. Megráztam a fejem, miszerint fogalmam sincs, majd körbenéztem a szobán. Mindenhol csokis papírok tömkelegei hevertek.
- Létezik olyan, hogy édesség utáni másnaposság? – kérdeztem álmosan.
- Passz  – dünnyögte Alice a párna alól. Gonosz vigyor szökött az arcomra, majd megajándékoztam barátnőmet egy szívből jövő csikitámadással.
- Neee! – pattant fel rögtön visítva. – Na várj csak, boszi! – kiáltotta elszántan, és készült visszatámadni, de én hősiesen az ajtó felé rohantam kacagva. Egyenesen a belépő Lizába szaladtam.
- Hékás, lányok... – nevetett ő is. – Nem fogunk mi elkésni?
Erre a mondatra beállt az agyhalál. Majd lassan egymásra néztünk Alice-szel. Végül minden bátorságunkat összeszedve rápillantottunk az órára, és...
- Ááááá! – széledtünk szét, akár a lefejezett csirkék. A körülményekhez képest hamar rendbe is szedtük magunkat, és még csak a suliból sem késtünk el. Tudunk valamit. :)

~*~

Aznap nem is történt semmi említésre méltó. A suliból hazaérve apa viszont karba tett kezekkel várt otthon. Na, ez már nem sok jót jelent.
- Miért nem szóltál legalább haza, hogy a nagynénédnél töltöd az éjszakát? – kérdezte harapósan.
- Izé... elfelejtettem. De tudtad, hogy ott vagyok, és jó helyen vagyok... – vakartam meg a tarkóm. – Vagy pont ez a baj? Liza háza neked nem jó hely?
- Ne ess nekem! Csak azzal van bajom, hogy nem szóltál.
- Engedted volna? – feleseltem. Erre ő hallgatott. – Na látod.
- És ezentúl ez így lesz? Semmibe veszed, hogy mennyire aggódok érted? – Ajh...
- Fölöslegesen aggódsz.
- Ja, persze. Csak Natalja, a vámpírok, satöbbi. Soroljam még? Az sem könnyíti meg a dolgom, hogy utálsz engem. – Na jó, ez nem normális.
- Nem utállak! – mondtam hirtelen. – De nem tudok egyik napról a másikra csak úgy megbékélni a helyzettel, hogy eltitkoltad előlem a keresztanyám. Na – tettem karba a kezem. Egy ideig farkas szemeztünk, majd ő egy sóhajjal feladta.
- Egy ölelést azért kapok? – kérdezte megenyhülve. Ez mindjárt más.
- Kapsz – mosolyodtam el, majd megöleltem őt.

Éjszaka egyszerűen nem és nem jött álom a szememre. Ezerfelé cikáztak a gondolataim, melyek tartalma 90%-ban Damon volt.
 Basszus. Beszélnem kell vele.
„És mi lesz, ha beszéltek?” – kérdezte egy kis hang a fejemben.
 Tisztázom vele a történteket.
„Megint hazudsz neki?” – szemtelenkedett.
 Anyád.
„Játszod az ártatlant, pedig bűnös vágyak lakoznak benned. Kegyetlen dolgokat művelsz vele. Az ártatlanságod kegyetlen.”
- Na elég volt! – ültem fel az ágyamban. Tincseimbe fúrtam ujjaim, tekintetemmel pedig az órát kutattam. Éjfél. Hű, de karakteres időpont.
 Lassan kikeltem a meleg paplanrétegek alól, és az asztalom felé vettem az irányt. Mire felfogtam, pontosan mit is csinálok, a telefon már a kezemben volt, és Damon nevénél remegő ujjakkal nyomtam meg a hívás gombot.
 Egy órának tűnő idegtépő sípolás után végre beleszólt, korántsem kedves hangon.
- Mi van? – kérdezte, s nekem ugrott egyet a gyomrom.
- Felébresztettelek?
- Nyögd már ki, mit akarsz. Dolgom van.
 Nyeltem egyet. Igen, számítottam rá, hogy bunkó lesz.
- Én csak... meg akartam beszélni a... – kezdtem el akadozva, de ekkor egy ismerős női hang a vonal túlsó végéről félbeszakított.
- Ejnye, Violet. Senki nem tanított meg rá, hogy a jó kislányok ilyen későn már nem telefonálnak pasikkal? Illetlen dolog.
 Első döbbenetemben majdnem kiesett a telefon a kezemből. Hogy... a... ez...
- Katherine... – nyögtem ki sokkos állapotban.
- Rövid leszek kicsim, mert még sok minden előttünk áll ma éjszaka: Ne zavarj minket, ugyanis szeretkezünk. Úgy, ahogy csak a vámpírok tudnak. Damon-nek is kell egy kis kikapcsolódás, nem teperhet folyton utánad. Úgyhogy legyen szép éjszakád, Viol-cica. Nekünk az lesz...

Bíp-bíp-bíp...

A leesett állak a padlón megtalálhatóak.

Hogy az a rohadt... álnok... manipulatív...

- És mi az, hogy Viol-cica, baszd meg?!! – vágtam földhöz a telefont, ami hangos koppanással érkezett meg a padlóra. Ugyanebben a pillanatban kint hatalmas villámok hasították át az eget, majd egy hangos mennydörgés kíséretében eleredt az eső.

***

A hétvége sem telt valami jól. Szombat délelőtt például sikeresen beletoppantunk Alice-szel Jasper és Katherine... köhöm... intim jelenetébe.
 Nagyon pipa lettem. Ez a repedtsarkú épp, hogy csak kimászott Damon ágyikójából, és már rástartol a barátnőm pasijára. Pff...

Március 14. Hétfő. Amikor délután kiléptem a suli kapuján, beleütköztem Jeremy-be.
- Jé, csak nem a barátnőm? – kérdezte viccesen, majd magához ölelt és megcsókolt. Én meg egyszeriben lefagytam. Elöntött a bűntudat...
- Szia – köszöntem megszeppenve, mikor elengedett.
- Úgy hiányoztál – csókolt bele a nyakamba, mire picit ösztönösen elhúzódtam...
- Öm.. igen, te is.
- Valami baj van? – kérdezte aggódva, megsimítva az arcom.
- Hát... – sütöttem le a tekintetem. Hogy baj van, az enyhe kifejezés. – Csak annyi, hogy már megint sietek... – túrtam zavartan a hajamba.
- Ne már... olyan rég láttalak. Már az idejét sem tudom, mikor voltunk együtt, kicsim.
Itt kifutott az arcomból a vér. Miért?! Miért kell neki is így becéznie engem??
- Ez a hátránya, ha egy természetfelettivel jársz – sóhajtottam.
- Na jó, elengedlek. De feltételem van – vett fel hirtelen mesterkélt, komoly arcot.
- És mi lenne az? – hunyorítottam viccesen. Jeremy megköszörülte a torkát.
- Violet Hetfield. Megtisztelsz azzal, hogy a kísérőd lehetek az Alapítói Bálon?
 Jaj, de édes.
- Arra muszáj elmenni? – nyávogtam. – Az egész dögunalom.
- De kevésbé lesz dögunalom, ha ön is ott lesz, hölgyem – adott egy kézcsókot. Hehe, kitartó.
- Nos... ha már ennyire ragaszkodik hozzá, uram – pukedliztem, majd mosolyogva hagytam, hogy megcsókoljon.
 Mikor elváltunk egymástól, megláttam a parkoló túloldalán Damon-t, és robbant bennem a méreg. És valami érthetetlen okból a fájdalom is.
- Most mennem kell, de majd találkozunk még. Szeretlek – adtam még egy csókot Jeremy-nek, majd végleg távoztam.
 Liza házáig meg sem álltam. Becsengettem, majd vártam egy kicsit. Kisvártatva kinyílt az ajtó, de... a túloldalán nem éppen Liza állt...
- Jessica? – ejtettem el döbbenetemben a táskám.
- Rég láttalak, Violet – mosolygott rám. Még mindig az államon tapostam, de aztán elkezdtem logikusan gondolkodni. Már amennyire ment.
- Te most vagy Natalja vagy... vagy én őrültem meg, és szellemeket látok. Tudod, már ezen sem csodálkoznék igazából, szóval...
- Nyugodj meg, egyik sem. Tényleg én vagyok. Az égiek küldtek, mert feladatuk van a számomra – magyarázta. Öh...
- Jess, ki az? – hallottam a távolból nagynénim hangját, mire az ajtóban álló bosziszellem (vagy ki) beengedett.
- Liza, mi folyik itt? – léptem be a konyhába, ahol keresztanyum az asztalnál ült, egy tál popcorn és egy fényképalbum társaságában.
- Szia kicsim! – integetett vidáman. – Jessicát visszaküldték az égiek egy kis időre, hogy segítsen nekünk! Nem oltári?
- Hé, stop! – kértem időt. – Ti nem barátnők vagytok Nataljával? – fordultam a nő felé.
- Csak voltunk, négy éve. Most viszont meg kell halnia.
 Lassan lehiggadtam. Világos. Valakik ott fent leküldtek egy szellemet, hogy végezzen egy ezeréves ribanccal. Praktikus megoldás.
- Tökéletes az időzítés, ugyanis Henry Holmes egy pöcs, és lapátra tett, miután a felesége ismét meghalt.
- Sophia, igen... hát, őt is visszaküldték. – Mi van?! – Rá kell beszélnie az egykori vőlegényét, hogy bocsásson meg Lizának, és fogjon össze veled.
- Stop. Minek, ha te már itt vagy? Megölöd Natit és kész... Holmes-nak és nekem pedig többet szóba sem kell állnunk egymással. – Éljen!
- Nem Jess fogja megölni – mosolygott Liza. – Ő neked fog segíteni. Violet, neked kiképzésre van szükséged. A feladat neheze a tiéd lesz, Henry csak az utolsó csapást méri a banyára.
 De ácsi...!
- De miért? – akadtam ki. – Mármint... miért fecséreljük az időnket kiképzésre? Jessica, te tapasztaltabb és erősebb vagy. Nem intéznéd el te?
- Nem, mert ez nem az én feladatom – mosolygott. – A tiéd. És Henry Holmes-é.
 Aha, a fogtündér meg titokban a télapóval hempereg.
- Én annak a rohadéknak nem segítek megint – durciztam be. – Meg akarta ölni Lizát. Téged meg is ölt! – világosítottam fel.
 Jessica fáradtan felsóhajtott, majd ránézett a nagynénimre.
- Le sem tagadhatnád, hogy a rokonod.
 A szélboszi elmosolyodott, majd felállt és megfogta a kezem.
- Van egy ajánlatom, kicsim. Megengeded Jessicának, hogy tanítson, aztán majd a többit meglátjuk. Megfelel így?
 Cikázni kezdett a két boszi között a tekintetem. A válasz máris egyértelmű...
- Meg – mosolyodtam el.

Damon szemszöge:

Kedden a suli után a Grillben ütöttem el az időt. Ivászattal, ha nagyon pontosak akarunk lenni.
Már ott voltam egy ideje, amikor meghallottam a távolból Violet és Jeremy hangját.
- Ez már hiányzott... – mondta a srác. – Rég volt már egy normális randink.
 Feh...
- Ühüm... – helyeselt Viol elég unott hangnemben.
- Elmondanád végre, mi a baj? – kérdezte Jeremy.
- Azon kívül, hogy még mindig terrorizálja a várost egy ezeréves ribanc?
- Igen. Mert én megérzem, ha természetfeletti gond van, ahogy azt is, amikor személyes a probléma. Megérzem a különbséget. – Oda ne rohanjak, baszd meg.
- Édes vagy – felelte Viol. Édes?! Hát te sem vagy normális.
- Hallgatózni nem szép dolog – zökkentett ki a néma felháborodásomból Jasper hangja magam mellől.
- Kukkolni sem – morogtam oda neki válaszként.
- Én nem kukkolok, csak látok - vonta meg a vállát Jasper, majd elmosolyodott. - Szabad ez a hely?
- Hát, már nem, ugyebár - játszottam az eszem, mikor leült a bárszékbe. - Mit csinálsz te itt?
- Egy kicsit kimozdultam otthonról. Jöttem levegőzni - felelte.
- Ez a hely erre baromi alkalmas.
- És te? Mire fel ez a nappali ivászat?
 Megvontam a vállam.
- Eltereli a gondolatom. Katherine-ről, meg az ilyen szarságokról.
- Mi történt? - húzta össze a szemeit.
- Szexeltünk - feleltem egy feles legurítása után.
- Kitalálom. Szombat vagy péntek.
- Kivel tárgyalod az én szexuális életem, hogy ilyen jól informált vagy? - akadtam ki.
- Katherine-nel... Bár a közös nevezőre jutás nem az erőssége... - Mi a tök van?
- Rád is rád mászott? - fintorodtam el.
- Nem is akárhogyan. Képes volt Elenának kiadni magát és azt mondta hogy Kate megigézte őt, hogy ha nem... Na tudod, akkor meg kell ölnie magát... Mindig ekkora ribanc volt?
- Oh egek - temettem arcom a tenyereimbe röhögve. - Ez annyira Katherine. És igen, mindig ekkora ribanc volt. Ha nem nagyobb... - Ránéztem Jasper-re. - Alice tudja?
- Itt jön a csattanó... Pont akkor léptek be a szobába, amikor az a ribanc le akarta tépni rólam a pólót. Ami természetesen csak azért sikerült neki, mert előtte belém döfött valami verbénás vackot.
- Léptek? Egész közönség volt? - szemtelenkedtem.
- Violet-tel - ráncolta a homlokát. - És mondott valamit... Nem lényeg. - Hát igen, már ő is tudja. Péntek éjjel kibaszott pipa voltam rá, amiért előző este csak úgy ott hagyott. Fájdalmat akartam okozni, ezért hagytam, hogy Katherine azokat a dolgokat mondja neki a telefonba. - De nem csak Ms. Önelégült a bajunk... - folytatta Jasper.
- Az túl egyszerű is lenne - sóhajtottam. - Mesélj.
- James ismét itt rontja a levegőt... - Erre a mondatra majdnem kiköptem a piát.
- Mi van? - fordultam felé kiakadva. - És Alice hogy viseli?
- Jól hallom, te most Alice-ért... aggódsz? - kérdezte bizalmatlanul.
- Hogy a kurva életbe ne aggódnék? Ő a barátom. És az az állat állandóan kísérti őt a múltjából és szenvedést okoz neki.
- Hallod, te tényleg meg változtál. Nem akartam elhinni, amit Alice mondott... Az erőmnek se akartam hinni, de látom hiba volt - áradozott teljesen ledöbbenve.
- Tudom, hogy tettem szar dolgokat - vontam meg a vállam. - Ahogy azt is, hogy nem mindenki olyan megbocsátó, mint Alice. Elenán kívül jelenleg ő az egyetlen barátom, úgyhogy Jasper... tényleg szeretném tudni, hogy van. Hogy viseli Jamest? - kérdeztem aggódva.
- Elég jól. Azt hiszem, mondhatom ezt. Bár nem tudom, eléggé feldúlt, mert James most nem is Alice-t vette célba, hanem Lizát...
- Miért? - értetlenkedtem.
- Tudom is én szerinted? Meg akarta ölni... Vagy csak inni akart... Esetleg Nataljával lépett szövetségre... Vagy át akarta változtatni, rengeteg oka lehet.
- Hát... vagy a város van elátkozva, vagy pedig mi - dobtam a pultra valamennyi pénzt a piáért.
- Az biztos - helyeselt Jaspy.
- Hali, Jass! - jelent meg hirtelen a kis pincsikutya Jeremy. A barátnőjével együtt.
- Szia Jer - pacsiztak egyet a szőkével. Eh... - És szia boszi - ölelte meg életem megkeserítőjét.
- Ez a végszavam - dörmögtem, majd lekecmeregtem a székből. - Örültem, Jasper. Tudod mit, mondd el nekik is, amiről társalogtunk, jó? Örülni fognak - vigyorogtam. - Mármint nem Katherine-re céloztam. Az sokkal kellemesebb téma - nyomtam meg jól a szavakat, végig Violet-re nézve. - Na csá.
 Azzal távoztam a Grillből.

~*~

Péntek este a tükör előtt állva igazítottam meg magamon a nyakkendőt. Hiába. Egyszerűen nevetségesen áll ez rajtam.
- Kell segítség? – kérdezte Elena az ajtóban állva. Felé fordultam.
- Te sosem mész haza? – vigyorodtam el. – Egy kis segítség jól jönne.
 Elmosolyodott, majd elém lépett és pár röpke perc alatt megigazította azt a borzalmat a nyakamban, amivel én félórát szenvedtem. Hát, a nők tudnak valamit.
- Parancsolj – mosolygott elégedetten, majd végignézett rajtam. – Jól festesz.
- Te sem vagy semmi – dobtam vissza a bókot.
- És... egyedül mész? – kérdezte.
- Egyedül megyek, de le merem fogadni, hogy nem egyedül jövök haza.
 Ez nem beképzeltség. Ez tény.
- Óh – szélesedett ki Elena mosolya. – Nem szenvedsz önértékelési gondokban.
- Sose tettem – vigyorogtam.

***

Az Alapítói Bál nyolckor kezdődött. Kezdetben öcsikémmel és Elenával lógtunk édes hármasban, de mikor bejelentették a keringőt, magam maradtam.
 Persze nem sokáig élvezhettem a nyugalmat, ugyanis a polgármesterasszony csak azért is átrángatott a bálterembe, mondván, ő nem hiszi el, hogy pont nekem nincs párom. Egyébként tényleg vicces.
 Lejtettem pár kört néhány ismeretlen csajszival, majd váltásnál egyszer csak Alice pördült a látóterembe.
- Szia! – mosolygott rám, megfogva a vállaim.
- Szia baba – viszonoztam a köszönést, majd kezeim a hátára kúsztak, és felvettük a lépéseket. – Nem akarom tönkretenni az estét, de hallottam James-ről. Hogy vagy? – kérdeztem aggódva.
- Hááát... - hajtotta le a fejét, majd mélyen a szemembe nézett. - Én jól. És hála a mágiának, már Liza is.
- Jasper mondta, mi történt. Sajnálom, hogy át kellett élned... az a barom a szemed láttára ölte meg - dühödtem be.
- Nyugi - pipiskedett fel, hogy egy puszit adjon. - Nincs baja. Ez a lényeg. Apropó - fordult körbe - Ugye nem láttad James-t? Vagy Natalját?  - kérdezte már kicsit idegesen.
- Nem - feleltem, miután körbenéztem. Majd a bálterem ajtajára siklott a tekintetem és lefagytam. - Egészen eddig a pillanatig... - sóhajtottam lemondóan.
 A kis nikkelbolha pedig (mivel nikkelbolha) rögtön odakapta a tekintetét. Tudniillik James épp egy öltönyben masírozott be, Natalja pedig belé karolva lépegetett mellette egy vörös ruhában.
- Ez...ez... - dadogta Alice. - Ezek... Ez így nem jó párosítás. Naagyon nem jó - sziszegte. - Akkor már egyértelmű. Natalja akarta megöletni James-szel Lizát. Az az álnok kígyó... - És csak mondta és mondta... - De mégis mi a francot keresnek ezek itt? - akadt rám riadt tekintete.
- Ha annyi dollárom lenne, ahányszor a gonosz csapat meglep... - szellemeskedtem.
- De ha ez a ribanc... Vagy James... Bántanak valakit én... - keménykedett.
- Csitt - simítottam ujjam a szájára. - Azt nem hagyom.
- Nem fura ez a helyzet kicsit? - kérdezte. - Szerintem bárki lát, senki nem gondolná, hogy pár hete még a kivégzésed módszereit írtam... - nyújtotta rám a nyelvét.
- A kivégzésem módszereit írtad? Na szép - vágtam be a durcát, de végül elmosolyodtam az ártatlan tekintetén. - Az emberek változnak, Alice. Még a vámpírok is...
- Ez a te szerencséd! - vágott komoly arcot, de ismételten csak hamar elmosolyodott. - És te? Jól vagy? - ismét aggódó szempárokat kaptam tőle.
- Miért is ne lennék? - mosolyodtam el, persze nem volt az igazi. Ő már épp száz okot akart az arcomba vágni, de mielőtt megtehette volna, kipördítettem őt a karjaimból, hisz eljött a váltás ideje. El is kapta őt valaki, de már nem láttam, hogy ki, ugyanis valami ügyetlen szerencsétlen a mellkasomba fejelt.

- Miért kínzol még mindig? – tettem fel a költői kérdést halkan, mikor megéreztem az „ügyetlen szerencsétlenből” áradó illatot.
 Viol buksija döbbenten és hitetlenül emelkedett fel. Amikor azok az ártatlan szemek rám pillantottak, olyan vegyes érzelem-kavalkád kerített hatalmába, mint még talán soha.
 Dühös voltam rá még mindig, és mégis képes volt bennem bűntudatot kelteni Katherine miatt. Fellobbant bennem a vad vágy, hogy itt és most, mindenki szeme láttára megcsókolom, és addig ölelem őt, amíg ő maga szénné nem éget engem.

Mégsem tettem semmit, csak bámultam őt, miközben úgy éreztem, felrobbanok a saját érzéseimtől.

- Damon... Damon... – húzott vissza a homályból az az édes hang. Amilyen csak neki van. Karjai a vállamon pihentek, az én kezeim a hátán, és már táncoltunk. – Mit tettél? – kérdezte fájdalmasan. Döbbenten érkeztem meg teljesen a valóságba.
- Mi? – kérdeztem.
- Alice-t Edwin karjaiba lökted – biccentett jobbra. Lassított felvételhez hasonlóan mozdult a fejem, úgy tekintettem a mutatott irányba. A tündérbaba tényleg azzal a vén bolonddal táncolt. Basszus, jobban is figyelhettem volna!
- Ne haragudj – fordultam vissza Violet felé.
- Tessék? – lepődött meg. – De hát én nem harag... – Elharapta a mondatot, mikor rájött, hogy nem Alice miatt kértem bocsánatot.
 Nagyot nyelve hajtotta le a fejét, miközben hallottam, hogy a szíve a kétszeresére gyorsult.
- Semmi szükség bocsánatot kérned – motyogta, ujjaival a zakómba markolva a vállamnál. – Nem tettél semmi rosszat.
 Összeszűkültek szemeim a hallottakra, és hirtelen megálltam a táncban. Violet pedig első meglepetésében a lábamra lépett, és ismét a mellkasomba fejelt. Volna.
 Csakhogy az állai alá nyúltam, és felemeltem fejét, majd közel hajoltam. Nagyon közel.
- Miért hazudsz nekem mindig? – kérdeztem. Ez a lány engem... teljesen... megbolondított. Már azt sem tudom, ki vagyok és mit akarok.
- Damon... – éreztem meg kis kezét a mellkasomon, ahogy próbált volna eltolni magától. Úgysem hagytam. Hülye lennék.
- Csak válaszolj.
- Ez most mire jó? – kérdezte összeráncolt szemöldökkel.
- Vagy már az igazságot sem érdemlem meg tőled? Ennyit sem érek neked? – lángolt fel bennem ismét a düh.
- Az igazat akarod? – szorította össze a fogait. – Tessék: most kedvem volna megütni téged!
- Miért? – álltam a sarat faarccal.
- Amiért ilyen álnok módon álltál bosszút rajtam. Katherine-nel – lopakodtak be szemeibe az apró, gyöngyszerű könnyek.
 És tudja basszus... tudja, hogy csak az őiránta érzett szerelmem akartam megölni...
 Ami –ha nem lenne így is kurva nyilvánvaló- nem sikerült.
- Nem vagy te egy kicsit öntelt? Ami köztem és Katherine közt történik, ahhoz neked semmi közöd– vágtam hozzá gyilkos szavaim szemrebbenés nélkül. Ez az utolsó mondatom mérges pengeként talált a szívébe. Szinte hallottam a néma sikolyát.
 Résnyire nyílt ajkakkal, könnybe lábadt szemekkel pillantott rám. Olyan tekintettel, ami az én szívembe legalább százszor annyi tőrt döfött.

- Khm – krákogott fel mellettünk Henry Holmes. – Felkérhetném a kisasszonyt?
- A magáé – feleltem, el nem szakítva pillantásom Violet-ről. – Azt csinál vele, amit akar – „döftem” még egy utolsó tőrt az így is szilánkosra tört szívébe, majd faképnél hagytam a párocskát.

Violet szemszöge:

Üres tekintettel hagytam, hogy Henry a kezemet megfogva arrébb húzzon a parketten. Szemeim csak Damon távolodó alakját követték.
 Lehajtottam a fejem.
- Jól vagy? – hallottam a vadászom hangját, miközben felvettük az alaplépéseket. Keserűen elmosolyodtam.
- Maga nem is tudja... hogy ha most meg akarna ölni, mennyire könnyű dolga lenne – pillantottam rá, még mindig azzal a fájdalmas álmosollyal, miközben könnyeim végigcsordultak az arcomon.
- Cicám, szedd össze magad, ugyanis Natinak már új csatlósa van – adta a kemény legényt, de azért... ahogy oldalra biccentett fejjel rám nézett, láttam a szemeiben az aggodalmat.
- Tudom – töröltem meg az arcom. – Elintézzük. Megoldjuk. Minden rendben lesz – motyogtam, mint valami mantrát, holott kurvára, kibaszottul, cseszettül nem volt rendben semmi!!!
- Most nekem vagy magadnak hazudsz? – kérdezte Henry. Nem is tudta, hogy ez az ártatlan kis mondata robbantja bennem a bombát.
- Én mindenkinek hazudok, nem tudta? Úgy tűnik, sokkal több közös van bennünk, mint azt valaha is gondoltam volna.
 Amint kimondtam, már meg is bántam.
- Nem csalódtam. Ez a fajta tűz sosem huny ki benned – vigyorgott Henry. Eh, az imént azt mondtam, hogy megbántam?
- És maga hogy van? Örül, hogy a felesége ismét az élők sorában van?
A férfi először meghökkent, majd csak megvonta a vállát.
- Pont te ne tudnál róla.
- Ő is Lizát hibáztatja? – kérdeztem. Holmes dacosan pillantott rám.
- Azt hajtogatja, amit ti mindannyian: boszi-erkölcs, nem ő a hibás, ez volt a helyes, bla bla...
- És belátta végre, hogy igazunk van? – kérdeztem, még mindig feldúltan, de talán egy fokkal mégis nyugodtabban.
- Folyamatban van a dolog... – mosolygott.
- És Natalja? – firtattam. – Új lángra lobbant már a gyűlölete, vagy végképp lemondott róla?
 Erre a kérdésemre Holmes láthatóan feszélyezve érezte magát.
- Erről még szeretnék veled beszélni. Csak nem itt, és nem most – mondta egy feszült csend után.
- Rendben.

Váratlanul abbamaradt a zene, Henry pedig elengedett.
- Köszönöm a táncot – húzta ajkaihoz a kezem. Végig nagyon figyelte a tekintetem, félve, kutatva a pillanatot, vajon mikor fogom szarrá égetni. De végül csak egy sóhajjal hagytam, hogy kézcsókot adjon.
- További szép estét – búcsúztam el én is, azzal megfordultam, hogy távozzak.
- Egyébként nagyon szereted őt, igaz? – állított meg a hangjával. Megmerevedtem. – Damont... – tette hozzá.
- És ha így van? – kérdeztem vissza. – Akkor bűnös vagyok?
- Dehogyis – tette maga elé békítően a kezeit Holmes. – De egy csöppnyit azért irigykedem.
 Ó, anyám.
 Tenyerembe temetve a fél arcom vonultam el végleg. Ez a pasi nem komplett.

***

Kimentem a mellékhelyiségbe, hogy megigazítsam a sminkem, majd mikor visszajöttem, Jeremy-vel futottam össze a folyosón.
- A tánc óta nem is láttalak – léptem oda hozzá. – Kicsit későre jár. Neked van még kedved maradni? – kérdeztem. Húzzunk innen mielőbb, mielőtt a Nati-James duó olyat lenyom, hogy arról kódulunk!
- Beszélnünk kell – mondta hirtelen, teljesen komoly arccal.
- Ajaj – nyögtem ki csak ennyit.
- Nincs semmi baj – nyugtatott meg. – Illetve veled nincs. A probléma velem van.
 Ez... nem lesz jó így. Ez szakítós szöveg.
- Jeremy... – akartam közbe szólni valamit.
- Hadd fejezzem be, kérlek – villantak rám komoly szemei. – Én... elutazok.
 Mi a franc van?
- Mi? Hová? – csillogtattam meg egekbe szárnyaló értelmi szintemet.
- Még régebben pályáztam egy charlotte-i suli focicsapatába. Persze akkor még álmodni sem mertem róla, hogy felvesznek, arról meg pláne nem, hogy te a barátnőm leszel.
- Óh – döbbentem meg teljesen. Nem igazán tudtam, mit kéne mondanom. – Gratulálok.
- Ennyi? – nézett rám gyanúsan. – Azt hittem, marasztalni fogsz.
- Az... nem lenne szép tőlem, nem igaz? Hisz mindig erről álmodtál. – Ha a képmutatás fájna, baszd meg. Hisz a lelkem mélyén megkönnyebbültem. Ő elmegy, és nem lesz része ennek a vértengernek, ami hamarosan be fog következni.
- Istenem, annyira hiányozni fogsz... – szorított erősen magához, ujjai a hajamba mélyedtek, s gyengéd puszit hintett a hajamba.

Azt hiszem, most tisztázódott bennem tulajdonképpen, mit is érzek iránta. Szeretem, de nem szerelemből. Azt hittem, hogy igen, mert Damon hazugsága miatt elbizonytalanodtam, mit is jelent valójában a szerelem. Jeremy akkor volt ott nekem a gyengédségével és kedvességével, amikor a legnagyobb szükségem volt rá, és ez megtévesztett.
 Milyen ostoba voltam...

- Te is hiányozni fogsz nekem – szólaltam meg, mikor már ki tudtam nyögni egy értelmes mondatot. – Nagyon vigyázz magadra és érd el az álmaid...
- Te is – súgta a fülembe, majd zene nélkül, összekapaszkodva kezdtünk lassú ringatózásba.
 Nem volt szükség szavakra. Mindketten tudtuk, hogy az elutazásával köztünk mindennek vége lesz.
 Ez volt az utolsó táncunk.


~*~

Kb. negyedórával később Jeremy elment megkeresni Elenát, én pedig elléptem a táskámért, hisz már elegem volt ebből az estéből, és haza akartam menni. Azonban, ahogy az üres folyosón pakolásztam, társaságot kaptam.
- Te aztán kegyetlen egy teremtés vagy – hallottam meg magam mögül Natalja hangját, s rémülten fordultam meg. – Így megfeledkezni valakiről, akinek te vagy minden gondolata... – Hirtelen teljesen leblokkoltam. Te jó ég. Mégis sikerült elkapnia valakit? – Aki mindenkinél jobban szeret téged... – húzta tovább az agyam.
- Mit csináltál, te ribanc? – léptem felé kibaszott dühösen.
- Én aztán semmit. De James-nek kapóra jött az egyik pasid. – Ó, hogy a kurva életbe...! – Szerintem épp most szortírozza az erkélyen, ami megmaradt belőle – mosolygott rám a banya, miközben majd meghaltam attól, amit mondott.
- Damon...! – fordultam meg sebbel-lobbal az erkély irányába, de Nati egyszeriben előttem termett.
- Érdekes, hogy az ő neve ugrott be egyből - vigyorgott. - Nem avatkozhatsz bele.
- Ha megpróbálsz megállítani, annak nagyon csúnya vége lesz – morogtam valami elképesztően mély és fenyegető hangon, miközben a folyosó falaira függesztett gyertyatartókban a lángok apránként hunytak ki, pár pezsgősüveg pedig ripityára tört.
 Nataljának sem kellett több. Felém vetette magát. Olyan gyorsan, hogy semmit sem láttam belőle. A folyosó sötétségbe borult, én pedig szentül meg voltam róla győződve, hogy itt halok meg.
 Mégsem így történt. Ugyanis valami vakító villanást követően a banya padlót fogott. Ha saccolnom kellett volna, talán pár centiméternyire tőlem.
- Ezt neked, te ribanc – hallottam a túloldalról egy női hangot, majd ahogy újból meggyulladtak a gyertyák, megpillantottam a megmentőm. Henry menyasszonya volt az.
- Sophia? – képedtem el. Ő rám pillantott.
- Most nincs idő ismerkedni. Menj!
  S lőn. Már rohantam is a balkonra.
 Kivágtam a díszes üvegajtót, mely túloldaláról a tavaszi levegő az arcomba csapott. Nem volt kint senki.
- Damon! – kiáltottam kétségbeesetten. Elkéstem? Nem... nem lehet!
- Meglepi – csukódott be mögöttem nagy hanggal az ajtó, és az ismerős hangra rögtön magam mögé kaptam a fejem.
 A rohadt életbe.
- James – szorultak ökölbe ujjaim. Ez egy cseszett csapda volt.
- Rég találkoztunk, drága. Még nagyon elevenen él bennem az elválásunk íze – mosolygott jóllakott macskaként. Ez a szemétláda.
- Azt én sem fogom egyhamar elfelejteni... – sziszegtem vissza. Ez az állat meg akart enni, és ha nincs Henry Holmes, most én sem állnék itt.
- Kissé meglepődtem, hogy nem öltél meg akkor. Megtehetted volna – vágott nagyon meghökkent fejet. Álszent pöcs...
- Ezúttal nem fogok hezitálni, ebben biztos lehetsz – vicsorogtam.
- Ezúttal nem adok rá esélyt.
 És már csak a fuvallatot éreztem, ahogy mögém került. Megfordultam, és migrénezni akartam. De nem sikerült. Elképedve akartam megpróbálni valamit a tűzzel, de semmi sem sikerült.
- Miért vagy így meglepve? – mosolygott James. – Az én drága Nataljám érti a dolgát.
- A kurva életbe... – káromkodtam el magam, majd a nyers erőhöz folyamodva megrúgtam a pasit egy igen kényes területen, majd a bejárat felé vetettem magam, de ő hátulról elkapott, és olyan erővel mélyesztette belém a fogait, hogy felsikoltottam.
- Mondtam már, hogy fincsi vagy? – lökött el magától, én pedig rongybabaként landoltam a kövön.
- Rohadj... meg... – nyöszörögtem, vérző nyakamra tapasztva a kezem.
- Kedvesebb is lehetnél velem, tekintve, hogy épp most készüllek szárazra szívni – morogta, majd ismét felém lépett, de csak eddig jutott el. A kilépő Damon ugyanis rávetette magát, és magával együtt lökte ki James-t az erkélyről.
 - Damon! – sikítottam, a korláthoz rohanva. A picsába, ez túl magas ahhoz, hogy leugorjak.
 Stratégiát váltva kirontottam az erkélyről és lerohantam a lépcsőkön (ami hiszitek vagy sem, nem egyszerű mutatvány ennyi vérveszteség után). Kiléptem az udvarra, és átszaladtam a hátsó kertbe, amerre az iménti balkon nézett.
 Mire odaértem, Damon már háttal csapódott egy fának, aminek szinte átszakadt a törzse a nyers erőtől. Én pedig... rohantam, ahogy csak a lábaim bírták. Sajnos James gyorsabb volt. Nem láttam megmozdulni. Egyszeriben csak... ott termett Damon előtt, és lendült a keze a mellkasa felé.
 Tudtam, hogy ki fogja tépni a szívét, miként azt is tudtam, hogy én nem leszek elég gyors, hogy megállítsam. Varázserőm sem volt.
 Tudtam, hogy elkéstem.

Mellkasom összeszorult, és egy feszítő gombóc halmozódott fel a torkomban, mely egy sikítással tört a felszínre.

- James, ne merészeld! Ne,állj!!

Testemből kiszállt az erő, én pedig a földre rogytam, s néma zokogásban törtem ki az iménti üvöltéstől.

Az eget egy hatalmas villám hasította át, majd ezt követve egy mély dörgés után eleredt az eső. Úgy ömlött, akár az én könnyeim.

Nem hiszem el. Damon... nem... NEM, A ROHADT ÉLETBE!!

- Violet... – szólított valaki. – Kicsim... – ismételte meg, majd felkanalazott a földről.
- Kuss legyen! – ordítottam az idegenre. – Így csak egy valaki hívhat! – kiabáltam összeszorított szemekkel. Válaszként arcsimítást kaptam.
- Még jó. Én.

Teljesen ledöbbentem. Nincs rá szó, mennyire.
Felnyitottam szemeim, és Damon tengerzöld szemei néztek le gyengéden rám.
- Da... mon... – suttogtam hitetlenkedve.
- Mit műveltél James-szel? – kérdezte, legalább annyira megdöbbenve, mint én. Nem érdekelt a kérdése; a nyakába borultam, és úgy szorítottam magamhoz, mintha soha többé nem láthatnám.
- Úristen... én azt hittem... – hüppögtem a vállgödrébe, ám ő félbeszakított.
- Sss... – súgta a fülembe. – Itt vagyok – szorított magához. – Nem hagylak el.
- Ajánlom is! – sírtam el ismét magam, mire ő felnevetett, és engem kivert a libabőr.
- Ó, de megható – szakította szét ezernyi darabra a pillanatot James. – Csakhogy még én is itt vagyok, tubicáim!
 Elengedtem Damont, és vegyes érzelmektől fűtve tekintettem arra az állatra. És a látvány... kissé hülyén hatott. Ugyanis a srác teljesen le volt dermedve, és ugyanabban a pozícióban állt, mint amikor a Salvatore mellkasába akarta mélyeszteni a kezeit.
- Kinyírom – lépett el mellőlem Damon, de én a keze után kaptam.
- Nem – csengett hidegen a hangom. – Én fogom.
- Tessék? – akadt ki teljesen. – Violet, te nem...
- Már rég meg kellett volna tennem – indultam el afelé a mocsok felé. Minden egyes léptemben ott kongott a töménytelen gyűlölet. És még valami... a nekromancia sötét, hatalmas ereje.
 Kezemet a fölénk magasodó fa felé tartottam. Éreztem, hogy már visszatért az erőm, melytől Natalja megfosztott, így a tüzet használva egy vaskos ágat elszakítottam a fától, s karóvá formáltam azt.
- Úgysem teszed meg – vigyorgott James. – Ugyanolyan gyenge szar vagy, mint a nagynénéd. Ha nincs a kis gyűrűje, már rég halott lenne.
 Liza említése csak olaj volt nálam a tűzre.
- Égiek, vagy tudom is én, kik vagytok – néztem fel az esti égboltra. – Tudom, hogy fekete mágia segítségéhez folyamodtam, és folyamodok még most is. De csakis azért, hogy megszabadítsam a világot egy féregtől.
- Tessék, őrült is, nem csak gyenge – röhögött James. – Mégis ki a franchoz beszélsz?
 Gyilkos pillantással néztem ismét rá.
- Csak azt sajnálom, hogy nem Alice egyenlíti ki a számlát... de végül is mindegy – mosolyodtam el. – Dögölj meg, te szemét! – kiáltottam, majd sebesen meglendült a kezem...

...és egy gyomorforgató hang kíséretében a benne tartott karó a srác szívébe fúródott.