15. Fejezet ~ Vörös köd

Sziasztok!

Íme az új fejezet! 

Ebben a fejezetben megtudjuk, hogy Alice mégis miért egyezett bele Edwin szövetségi ajánlatába és megtudjuk a boszik reakcióját.
Ráadásul Elizabeth ugyebár megígért valamit Alice-nek, amit most teljesíteni is fog egy kis csúszással.

Katherine, pedig... Katherine...

Ja és, hogy ne legyen olyan egyhangú a főhőseink élete, egy régen látott személy is visszatér.  

Jó olvasást! :)

Alice szemszöge:

„- Alice én nem szoktam könyörögni. Főleg nem egy vámpírnak. És életemben talán nem vártam ennyit egy válaszra, mint most a tiedre – kezdett mesélésbe a vadász. – De meg kell, hogy értsd. Szükségem van rátok, hogy eltegyem láb alól Katherine-t –tette a kezét a vállamra – Segítettek akkor kinyírni? Csatlakoztok hozzám? Összefogtok velem?”

- Rendben – bólintottam, miután átfutott az agyamon a Katherine-nel való beszélgetésünk. – Képesek leszünk, szövetségre lépni Önnel, ha Ön tényleg megbízik bennünk és nem bánt senkit, aki nekünk fontos. Beleértve Damon-t is.

- Hogy? – kerekedtek ki Edwin Harrison szemei. – Damon a barátod?

- Barátok vagyunk – bólintottam. – Megígéri, akkor, hogy őt se bántja?

- A mai nap kezdem – biccentett komolyan. – Köszönöm a segítséged, Alice!

- Azt hiszem, ez az én érdekem is! – feleltem egy halvány mosollyal, majd kimentem (végre) a suliból. Amikor kiértem, láttam, hogy Jasper mellett ott ül még Violet is.

Még egy fél perc erejéig maradtunk beszélgetni, de végül hazamentünk. Tanulás után, pedig meglátogattuk Lizát. Ha már egyszer elhívott… :D

- A konyhában vagyok! – hallottuk Elizabeth hangját, miután becsengettem.

- Szia – léptem be az ajtón.

- Helló! – követett Jasper.

- Gyertek, gyertek nyugodtan. Violet? – kérdezte.

- Majd jön. Később. Külön. Nem velünk – hadartam s beléptünk a konyhába, ahol szólt a zene és Liza éppen valamit főzőcskézett.

- Ö, izé, bocsi a rendetlenségért – mentegetőzött.

- Semmi gond – mosolyogtam. A boszi odajött hozzám és megölelt.

- Nem zavar – mosolygott Jasper is. – Hacsak nem áll szándékodban leitatni – mutatott az asztalon lévő két üvegre.

- Jaj, nem, dehogy.

Liza mosolygott és még felszeletelt pár paprikát. Beledobta egy edénybe, viszont, ahogy megfordult, nem vette észre, hogy nyitva van a szekrény ajtaja, így a tálka zuhanni kezdett, de Jasper elkapta, Liza pedig véletlen levert egy fotóalbumot, amiből kicsúszott egy fotó.

- Öm, ezt elejtetted – tartottam, oda neki. – Aranyos kép.
- Köszi. Jessica legjobb szülinapján készült – mosolygott, majd hirtelen a mosolyát elfújta a szél. – De, akkor még egyikünk se gondolta, hogy az lesz az utolsó is… - ajkába harapva, rakta vissza a képet az albumba – Na, de ne szomorkodjunk itt, elvégre is… Vidulni jöttünk – mosolygott.

- Azt hiszem, a salátát sikerült megmentenem – rakta le az asztal Jasper a tálkát.

- Szerencse, hogy a szószt, nem raktam rá – vakarta meg a fejét Liza.

Még pár percig sertepertéltünk a konyhába, majd – pont mire végeztünk a terítéssel – csengettek.

- Gyere be. drágám! – nyitotta ki az ajtót Elizabeth Violet-nek és megölelte az unokahúgát.

Kis idő múlva Stefan felhívta Jasper-t, úgyhogy ő elment. Így végülis csajos bulit csaptunk. Miután szépen kivesétzük, hogy Violet még mindig szereti Damon-t, eljutottunk oda, hogy én a régi Natalja-s eset és amiatt, hogy Edwin megtámadta Damon-t, teljesen transzba estem. Így végül előadtam nekik az álláspontot, hogy szövetségre léptem Mr. Harrison-nal…

- Ti ketten – mutatott ránk Liza – le sem tagadhatnátok, hogy barátnők vagytok. Komolyan – mosolyodott el a boszi, majd komoly arckifejezés ült az arcára. – Mi történt? Mármint, hogy gondoltad meg magad?

- Ez egyszerű. Rájöttem, hogy az én érdekem is az, hogy ezt a ribancot eltávolítsuk az élőhalottak köréből. Ráadásul minél előbb… - feleltem.

~*~

Öt óra volt, amikor Liza felajánlotta, hogy megidézi a nagyit. Most már tényleg.

- Dedede, komolyan? – pislogtam rá.

- Hisz megígértem – bólintott a szélboszi. – És talán még Violet is segít.

- Miben segítek? – jött be a szobába a tűzboszi is.

- Meg szeretném idézni Alice-nek a nagyiját, így is már mióta ígérem neki. De félek, hogy egyedül nem menne. Nem azért, mert erős a varázslat, csak még sosem csináltam ilyet, így nem tudom menne-e. Segítesz nekem, kicsim?
- Ez nem is kérdés - mosolygott barátnőm.

- Köszönöm Viol, ígérem ezt még meghálálom. No, de akkor most én felugrok a padlásra a könyvért – mosolygott Liza, mi megindultunk utána. – Ti inkább maradjatok itt! – fordult meg hirtelen.

- Miért? – kérdezte Violet.

- Azért, mert a vihar fent lecsapta a biztosítékot… - magyarázott a szélboszi – Na meg…

- Oké, oké. Maradunk – ültem vissza és lerántottam magam mellé Viol-t is.

- Köszi, sietek! – azzal felkapta a zseblámpáját és felment.

Nem is kellett sok idő, Elizabeth hamar meg is érkezett egy nagy könyvvel a kezében.

- Ez az árnyékok könyve. Rengeteg varázsige van benne – mosolygott. – Még a mamám rakta el a rosszabb napokra.De valahogy sose kellett használnom. Csak pár bájitalreceptet használtam, azok pedig megvannak egy füzetben, más varázslatokat meg általában rögtönöztem, szóval akkor verseltem egyet. Na meg... Van benne fekete mágia is, én meg azt nem használok... Röviden, nem volt rá szükség - magyarázott a boszi, majd végre lerakta az asztalra azt a látszólag is elég nehéz könyvet.
- Ha már itt tartunk - szólalt meg Violet. - A szellemidézés ugye nem fekete mágia...?
- Kicsi boszim, még sokat kell tanulnod - mosolyodott el Liza. - Minden ok-okozat kérdése. Mi csak néhány választ szeretnénk, ráadásul ezek valakinek az érdekeit szolgálják, és nem használhatjuk fel gonoszságra. Ergó, ez jó célt szolgál, tehát nem lehet fekete mágia - szavalta elégedetten a monológját.
- Értem - felelte bizonytalanul barátnőm.
- Én nem - nyilvánultam meg. - Mégis ki dönti el, hogy mi jó és mi nem?
- Az égiek.
- A mik? - kérdezte a tűzboszi.
- Afféle felsőbb hatalom, ha nagyon le akarom egyszerűsíteni - vakarta meg a tarkóját Elizabeth. - De most inkább kezdjük el a varázsigét. Nem lesz nehéz, hisz egy nekromanta is segíteni fog nekem - mosolygott.

Egy órás hálálkodásom után a lányok elkezdték az edénybe dobálni a dolgokat, majd Liza felém tartott egy kis kést, hogy kapjon tőlem pár csepp vért.

- Inkább csináld te – tartottam ki a kezem az edényke felé.

- Oké – felelte és megszúrta az ujjamat, úgy, hogy én azt nem is éreztem. – Kész. Violet? Varázslásra kész? – mosolygott unokahúga felé.

Violet egy szótlan bólintással jelezte, hogy várja a kezdést. Elizabeth se időzött sokat, a könyvet varázsigével, középre tolta. Megfogta az unokahúga kezét és együtt szavalták a varázsigét, ami hatott is. A nagyi elő is bukkant.

- Szia Phoebe! – mosolygott Liza, majd fejét felém biccentette.

- Alice?! – kérdezte a nagyi meglepődve.

Én egyszerűen semmit nem tudtam kinyögni a meglepődöttségtől, hanem egyből a nagyim karjaiba vettem magam és kitört belőlem a sírás. Miután a nagyi sikeresen lenyugtatott még egyszer megköszöntem a két boszinak és nagyi is szóhoz jutott.

- Köszönöm Elizabeth és neked is Violet. Köszönöm, hogy megidéztetek – mosolygott. A boszik csak bólintottak, majd a nagyi felém fordulva a karomat simogatta – Milyen nagy lettél, aranyom.

- Miért nem mondtad el, hogy mi vagyok? – kérdeztem. – Miért nem tudhattam boszorkány mivoltomról?

- El kellett rejtselek Natalja elől – felelte a nagyi.

- Hogy? – értetlenkedtem.

- Natalja tudta, hogy mi leszel, ha az erőd kiteljesedik, ezért…

- Ezért próbáltunk megvédeni! – állt fel hirtelen Liza.

- Hogy ti? – pislogtam.

- Ez most hosszú sztori lenne kicsim – terelt a nagyi. – Hogy vagy? Hogy viseled a vámpírlétet?

- Ahhoz képest, hogy elmebeteg klán vezér, aki a földrajztanárom… Többször ki akart nyírni, de most, hogy kinyírjuk a volt csaját szövetségre lépett velem, elég jól, köszönöm kérdésed.

- A volt mijét?!!! - esett hátra döbbenetében a szófára Violet, akire mindannyian rákaptuk a tekintetünk, mire ő a szája elé kapta a kezét. - Bocsi, folytassátok csak...

- Edwin egy eléggé összetett figura – mondta a nagyi, leülve egy székre. – Ismerem jól. Egy egyetemre jártam vele meg Rosemarie-vel. Tényleg, hogy van Rose? – kérdezte átpillantva a még mindig elképedt Violet-re.
- Öö... jól, köszönöm. Biztos örülni fog, ha hallani fog önről, Mrs... Brandon! - gondolkodott el kicsit a neven, mire felkuncogtam.

- Üdvözlöm őt - nevetett lágyan mama. - Na és Liza! Hogy megy a közel harc? – fordult érdeklődve a szélboszi felé.

Liza csak megrázta a fejét, viszont Violet nem hagyta annyiban.

- Milyen közelharcról van szó? – kérdezte.

- Semmi kicsim, semmi… - vakarta meg a tarkóját Elizabeth.

Jasper szemszöge:

Péntek este, amikor beléptem a szobába, láttam, hogy Alice a fotelben gubbaszt.

- Baj van? – ültem le elé, az ágyra.

- Nincs – mondta még mindig a földet bámulva, majd hirtelen kacéran rám pillantott és ledöntött az ágyra egy csókkal – Csak unatkozom… – simította meg a mellkasom.

- Azt hiszem, én tudok segíteni, hogy elűzzem az unalmad – húztam végig a kezem a hátán.

- Remélem is, Mister! – suttogta, s forrón tapadt az ajkaimra.

Én pedig hevesen, forró csókokkal viszonoztam azt, majd fordítottam a helyzeten és én kerültem felülre. Vadul szabadítva meg őt ruháitól, s csókokkal lepve el ajkait és a nyakának minden egyes szabad területét. Alice nagyot sóhajtott. Miután a többi ruháinktól is megszabadultunk, Alice forrón csókolt, s egy mély szeretkezésbe törtünk ki.

- Szeretlek – pihegte szerelmem kicsit később.

- Én is téged drágám – pusziltam meg őt.

~*~

 

Szombat reggel Alice elment vadászni, én pedig egy bokszer alsóban voltam a szobában, és éppen az ágyat igazítottam, amikor megjelent Elena. Hát ez így egy kicsit zavarba ejtő.

- Öööm, szia – vigyorogtam – Izé, mindjárt magamra kapok valamit! – mondtam a fejem vakarva, s elindultam a szekrényem felé.

- Ne haragudj, hogy így rád rontottam, nem akartam... - fordult el, miközben furcsa feszültség áradt belőle.
- Elena, történt valami? - álltam meg az öltözködésben.
- Nem... vagyis igen, de... nem, felejtsd el... - habogta össze-vissza, miközben az utolsó hangoknál már majdnem elsírta magát, és megindult az ajtó felé. Aggódva kaptam a karja után, és szorítottam őt magamhoz, miközben próbáltam valahogy lenyugtatni.
- Nyugalom, Elena, semmi baj... - simogattam meg a haját, remélve, hogy így valamennyire jobb lesz neki. Pár pillanat múlva bizonytalanul visszaölelt, karjait átfonta a tarkóm körül.
- Jobban vagy? - kérdeztem, megsimítva a hátát.
- Ühüm... - szipogta. - Pont erre volt szükségem.
 Majd lassan eltávolodott, de nem messzire. Sőt, az arca elég közel volt az enyémhez, ráadásul a kezei az arcomra kúsztak.
- Mi történt? - kérdeztem értetlenül. Ő azonban nem válaszolt, csak lehunyta a szemeit és a következő pillanatban az ajkai az enyémeken voltak. - Elena...?! - léptem is hátra egyből. Már valahogy nem is vagyok benne biztos, hogy ő az, de reménykedni, azért még is csak szabad.
- Ne haragudj! - áradt belőle a lelkiismeret-furdalás. - De Katherine megigézett, és ha nem... teszem meg azt veled, meg kell magam ölni... - gurultak ki könnyek a szemeiből.
Hátraléptem. Majd végigmértem őt. Itt valami nagyon nem stimmel.
- Mi haszna lenne ebből Katherine-nek?
- Meg akarja bontani a védelmünk... egymás ellen akar ugrasztani minket... - mondta, egész testtel remegve, miközben elővett a dzsekije zsebéből egy kést.
- Tudod Katerina... - vettem végre magamra egy pólót. - Szívesen megnézném, ahogy ön sajnáltatva leszúrod magad, de akkor milyen szórakozás maradna Edwin-nek? - kérdeztem, s közben egy nadrágot is magamra kaptam. - Amúgy meg azt hittem, hogy röpke 300év után ennél jobb szöveggel fogsz ide beállítani... - dőltem a falnak.
- Azt hiszed, Katherine vagyok? - kerekedtek el a szemei. Értetlen, aggódó arcot vágtam, de átláttam a szitán.
- Tudod az a szuka, bármire képes lenne, csak, hogy egymás ellen fordítson minket... Még jó, hogy ez is megfordult a fejemben - érveltem - De segítek neked. Ma nem fogod megölni magad! - mondtam, s vámpírgyorsasággal kitéptem a kezéből a kést, várva Ms. Színésznő reakcióját.
- Úgy sajnálom... - nézett rám szívfacsaró arckifejezéssel, majd ahogy közelebb mentem, ismét megcsókolt.
- De én nem - nyomtam egy gyors mozdulattal a falnak. Úgy tettem, mint aki éppen meg akarja őt csókolni, de semmi ilyet nem tettem. Egyszerűen csak beledöftem a kést - Ezt neked Katie... - léptem tőle hátra.
 Ő pedig elakadó lélegzettel csuklott össze. Bennem meg egy pillanatra komolyan megállt az ütő, hisz tévedhettem is. Talán mégis Elena...?
 De nem. Minden kétség elszállt belőlem, amikor az a ribanc kihúzva magából a kést elkezdett kuncogni.
- Nem rossz... fejlődsz - vigyorodott el, majd a következő pillanatban a falnak passzírozott, és belém vágta a tőrt. És basszus, vasfüves volt...
- Rohadj meg... - csuklottam össze. De ahogy tudtam ki is szedtem magamból.
- Hát illik így beszélni egy hölggyel? - kérdezte tettetett ámulattal.
 Egy hölggyel nem. Veled igen - gondoltam, de nem tudtam kimondani, mert akkorát rúgott belém, hogy a szekrénynek vágódva az berepedt mögöttem. Mikor kinyitottam a szemem ő már előttem állva tépte szét a pólóm, s végigsimítva a mellkasomon támadt rá a számra hevesen.
 És ekkor benyitott Alice, Violet-tel az oldalán.
Több se kellett, hogy az ablakok kivágódjanak. Hogy melyikőjük csinálta, azt nem tudom, de az egyértelmű volt, hogy Alice-ből áramlott a düh.
- Hali, babuci - vigyorodott el Kate. - Fincsi a pasid.
- Takarodj innen, te utolsó, megrohadt, szutykos... - indult el kedvesem  temperamentumos léptekkel a ribanc felé, aki még mindig olyan erővel szorította a torkom, hogy nem tudtam szabadulni.
- De ja vu, ugye, Violet? - vigyorodott el igazi dög módjára Katherine, majd kicsavarta a karom és távozott az ablakon át.
- Mi a jó fészkes fene folyik itt? - kérdezte Alice, kissé morcosan.
Elmeséltem nekik mindent. Elejétől a végéig. Alice nem kissé bepipult, de lefogtam őt. Lenyugtattam, majd a boszira kaptam a tekintetem.
- Mi az boszi? Ennyire nem érdekles a padló.
- Megsérültél - mondta hirtelen. - És ahogy elnézem, ez verbénás sérülés, úgyhogy, ha megengeded, segítek.
- Jól vagyok - hazudtam - Ellentétben veled. Mi történt? Miről hebegett az a kurva? Csak nem...? - tettem fel úgy kérdést, mint ha tudnám a folytatást.
- Nem tudom, gondolom csak jár a szája. Nem is izgat. Csak mérges vagyok... - Azt érzem. - Biztos ne gyógyítsak rajtad?
- Hát ha tényleg megtennéd, akkor megköszönöm - Megkönnyebbülés lenne.
- Leugrok a konyhába - pattant fel Alice, s már el is tűnt, Viol pedig hamar meggyógyított.
- Köszönöm. Nem is tudom, hogy hihettem azt akár csak egy percre is, hogy Elena az... - rágódtam még mindig azon a kurván.
- Ne vedd magadra. A manipulálás nagymestere... - vonta meg a vállát. - De én inkább most elmegyek. Van mit helyrehoznotok Alice-szel.
- Ne is mond. Ez az egész... Kész rémálom - túrtam a hajamba.
Violet pár biztató szóval hagyta el a szobát. Én egy normális pólót magamra kapva vártam szerelmem visszaérkezését.

- Jól vagy? – kérdezte egy fájdalmas mosollyal az ajtófélfának dőlve Alice.

- Jól, és te? – kérdeztem vissza magam mellett megpaskolva az ágyat.

- Nem engem taperolt le egy több száz éves ribanc… - harapott az ajkába, majd leült mellém.

- Kicsim… - álltam fel az ágyról.

- Nem… - lépett el, mielőtt hozzáérhettem volna. – Tudom. De ha nem is tudnám, akkor is elhinném csak… A látvány… És ez a ribanc…

- Kicsim… - elég változatos szavakat használok, nem?

- Nem akarok erről beszélni… - huppant le az ágyra. – Így is van elég bajom. Violet még nem tudja… Már majd nem kiszedte belőlem, de titkoltam… Persze, tuti, hogy rosszul tettem, de egyszerűen, most Natalja mellé pont ez hiányzik a legjobban… - fogta a fejét szerelmem.

- Mi történt? – kérdeztem csak ennyit.

Alice nagyokat pislogott. Szemeiből kiszökött egy-két könnycsepp. Leültem elé a földre. Megfogtam a kezeit, ő pedig megszorította az enyéimet.

- James történt. Visszatért – mondott csak ennyit, mivel egy látomás félbeszakította a monológját.

Alice szemszöge:

Miután végre sikeresen elárultam, hogy az a vadbarom ismét a városban ólálkodik, természetesen jött egy szörnyű látomásom. Elizabeth sikítását hallottam.

- Alice? – szorította szerelmem a kezeimet. – Minden oké?

- Nem – ráztam meg a fejem – Liza bajban van.

- Hol? Mikor? Kitől?

- Erdőben. Most. Nem tudom – ugrottam fel – Itt maradsz. Nem akarom, hogy bármi bajod is legyen! – parancsoltam Jasper-re és kirohantam az erdőbe.

Ahogy futottam, egyre inkább tudatosult bennem, hogy esetleg James támadta volna meg.

És igen, amikor megérkeztem Liza nyaka csupa vér volt. Majd egy önelégült vigyorrl felszerelt James Connor-ral találtam magam szemben.

- James, te rohadék! – löktem el jó messzire az erőmmel.

- Én is örülök, a találkozásnak Alice – söpörte le magát.

Én erre úrinő módjára nem reagáltam semmit, csak odarohantam a szélboszihoz.

- Elizabeth – néztem meg egyből a pulzusát. Úristen... Nem. Ez nem lehet! Nem, ezt csak… álmodom! Igen. Ez csak álom. De mi van, ha mégsem? – Meghalt – sírtam el magam. – Mit műveltél vele te vadállat? – kérdeztem a bőgés a dühtől ötvözött hangon.

- Ez a rohadt boszorkány támadt rám. – mondta James ridegen.

- Ő az osztályfőnököm volt! Élnie kellett volna, nem lett volna szabad, hogy ez történjen – zokogtam – De te megölted, mert egy rohadék, egy beképzelt, szadista állat vagy James Connor! – vágtam hozzá minden szónál egy követ, majd az utolsó szónál egy fához vágtam. 

- Higgadj már le Alice, mert te is így végzed! – pipult be.

- Azért ahhoz nekem is lenne egy-két szavam. – sírtam még mindig. – Elizabeth – öleltem magamhoz, mikor leültem a földre. – Húzz a francba James! – olyan nagy erővel repítettem el James-t, hogy nem is láttam hova repült, de vissza se jött. Már éppen készültem, hogy lenyomjak a torkán egy kicsit a véremből vagy, hogy újabb hiszti rohamot kapjak, de ekkor Elizabeth nagyokat lélegezve ült fel. – Elizabeth! – borultam a nyakába, majd hirtelen elengedtem. – Ez, ez meg, hogy lehetséges? Nem értem…

- Jaj Alice, kérlek nyugi. – ölelt meg szorosan. Zokogva öleltem vissza. Amikor befejeztem a sírást, hátra húzódtam és megmutatta a gyűrűjét. – Ez a gyűrű mentett meg. Egy afféle varázsgyűrű. Megvéd a természetfeletti lényektől. Valójában csak embereken hat, de ezen van egy varázsige miszerint engem is véd. Na meg amíg leplezve van, hogy mi vagyok, én is embernek számítok.

- Mindent értek. Úristen én nem tudom elmondani, mit érzek most… Egyszerűen – megöleltem – örülök, hogy újra itt vagy.

- Jaj Alice – mosolygott bájosan és szorosan ölelt magához. – Én is örülök, hogy itt vagy. Annak viszont nagyon nem, hogy…

- Én is utálom, hogy James újra itt van – fejeztem be a mondatot ravasz mosollyal.

- Látnok… - vigyorgott.

- Boszorkány… - öltöttem rá nyelvet.

- Na megállj! – döntött le a földre és meg csikizett.

- Ne-he-he-he! – löktem hirtelen kicsit hátra. – Bocsánat – ültem fel egyből.

- Semmi gond – felállt és lesöpörte magát. – Viszont az erődet meg kell tanítani a jó modorra.

- Ráférne – mosolyogva söpörtem le én is magam. – Esetleg mivel te szélboszi vagy, segíthetnél nekem. Hisz a telekinézis és a szél ereje összefonódnak valahol… Segíthetnél valahogy kontrollálni, érted.

- Persze, hogy értem, de azok után, hogy leboszorkányoztál… - tette karba a kezeit. Értetlenül pislogtam – Csak vicceltem! Nagyon szívesen, bármikor.

- Köszönöm – mosolyogtam.

Majd adtam Lizának egy zsepit a nyakára.

- Nem kéne szólni Viol-nak? – kérdeztem halkan.

- Ne zaklassuk feleslegesen. Remekül leszek. Iszok valami gyógy-bájitalt és oké leszek – mosolygott letörölve magáról a vért. Mázli, hogy most voltam vadászni… Úristen, mikre nem gondolok? Jézusom.

- De holnap tíztől hamarabb ki nem kelni az ágyból! – parancsoltam rá viccesen.

Liza csak halványan elmosolyodott, de a nyakához kapta a kezét.

- Hogy ennyire, rohadtul tud fájni – sziszegte.

- Hazakísérlek – segítettem fel Liz-t, a földről.

- Köszönöm drágám – állt fel.

Az ajtó előtt szorosan öleltem meg.

- Megleszel? – kérdeztem tőle elválva.

- Persze. Ne aggódj ennyit – mosolygott.

- Ne aggódjak? Ez a pszichopata majdnem megölt téged, és seb, amit hagyott egyenesen ronda.

- Kérlek, nyugodj meg. Rendbe fogok jönni.

- Remélem is – mosolyodtam el halványan – Jó pihenést, szia – köszöntem el végül.

- Szia – köszönt el ő is én pedig hazakullogtam.