IV. bónusz fejezet ~ Újra az élők között

Sziasztok!

Íme az új bónuszfejezet! 

- Mint tudjuk, Violet-nek a közelharc gyakorlására van szükség, és ehhez Liza, nem éppen a legmegfelelőbb alany. Így egy külső beavatkozásra van szükség.
- Ráadásul végre  Holmas-nak is meg kéne érteni, hogy nem Elizabeth a hibás, hanem Natalja. De a vadász ezt csak egy valakinek hiszi el... Sophie-nak. 
- Natalja, meg természetesen intézkedik. Mint mindig...

Mesélő szemszöge:
Vasárnap reggel 11 körül járt az idő, amikor is Elizabeth Miller éppen a konyhaasztalon ücsörgött és egy könyvet lapozott. Akármennyire is erős és idős boszi, azért mégsem annyira az, hogy pontosan tudja, miben tudna segíteni Violet-nek.

 „Az idős, párszor újjászületett boszorkányok, mindig megjelölnek, egy erős boszorkányt, akiről tudja, vagy csak reméli, hogy a közeljövőben meg fog halni.”

- Mondj valami újat – motyogott Liza.

Ma szép napos időnk lesz! – hallatszódott az időjárás jelentés a rádióban.

- De jó. Ezt nem tudtam – mosolygott Elizabeth, majd tovább olvasott.

„Sajnos a már tíznél többször újjászületett boszorkányokkal, több boszorkány se végezhet. Egy pedig végképp nem. Ezekre a boszorkányokra csak egy boszorkányvadász mérheti rá az utolsó csapást.”

- Csak nem egy Henry Holmes-hoz hasonló barom… - morogta Liza.

A Kos jegyében szülöttek ma feszültebbek, mint általában. Lehet, hogy erre a váratlan meglepetés is rátesz majd egy lapáttal? – mondta a rádió a horoszkópot. Köztudott, hogy a mi szélboszink egy Kos.

- Imádom a váratlan meglepetéseket – kommentálta Elizabeth és ismét csak folytatta az olvasást.

„Aki ez a boszorkány ellen akar harcolni, annak nem árt, ha gyakorolja a közelharcot. Egy másik boszorkány ellen kell harcolnia, hogy kellőképpen fel tudjon készülni. De, mindezek mellett, az sem árt, ha a segítő boszorkányvadásszal is megpróbál közös nevezőre jutni…”

Mielőtt még a szélboszink kellőképpen felfoghatta volna, azt amit olvasott, elvonta az a figyelmét, hogy egy ismerős hangot hallott. 

- És most mi lesz Jessica? – könnyezett meg hirtelen Ms. Miller.

- Mondjuk az, hogy megölelsz? – könnyezett meg Ms. Black is.

Liza elmosolyodott és barátnője nyakába vette magát.

- Jó újra látni, hiányzol – zokogta Elizabeth.

- Csss – csitította őt Jessica – Nyugodj meg, Liza.

~*~

Este Liza különös forrásokból megtudta, mire készül Natalja, így - Jessicát a házában hagyva- szépen elvágtatott Holmes lakására, ahol a következő dolgok történtek.

- De ha tényleg ezt csináltad, akkor mire volt jó ez az egész? – grimaszolt Elizabeth.

- Hogy megöljelek! – vigyorgott Natalja, és egy egyszerű körtüzet varázsolt Liza köré.

A szélboszi próbálta a tüzet megfékezni, de nem ment neki. Mi több. Hiába próbálta vízzel oltani, úgy se sikerült, sőt a kör egyre szűkült. Majd Miller egy tűzgömböt akart Nataljára dobni, de ekkor a lángok óriási nagyra megnőttek, s pajzsként verték vissza a gömböt, ami el is találta Lizát.

- Mire jó ez te ribanc? – ordította a fehérboszi.

- Ha megöllek, azzal bedühítem Violet-et és hamarabb akar megölni – vigyorgott. – Amúgy meg – Natalja a szemeit összehúzta, s a tűzkör máris összeszűkült egy milliméterrel Liza lábai előtt. – Nem tanácsos engem sértegetni. De jó lesz látni, ahogy szenvedve meghalsz. Nem is sürgetem hát a halálod – Belikov még mindig önelégülten vigyorgott.

Két ujját meglendítette s a lángok máris felkúsztak Elizabeth lábszáráig, mire ő csak az ajkába harapva tűrte a fájdalmat, s erősen koncentrálva, telepátia útján próbálta hívni Jessicát.

- Jaj, ne játszd itt a kemény lányt Liz! Látom ám a szemedben a könnyeket – vigyorgott a banya, s az ujját meglendítve elérte, hogy a lángok máris felhatoljanak a térdéig. – Sikíts, kiabálj, szenvedj láthatóan! – kiabálta.

- Nem fogsz az én szenvedésemből örömet meríteni, te őrült kurva! – ordította Liza, rengeteg fájdalommal a hangjában.

- Nekem ez is tökéletes! – vigyorgott önelégülten.

Ekkor megjelent Jessica és leütötte őt. Amikor Natalja összecsuklott, a lángok eloltódtak, s Elizabeth sírva zuhant a földre.

- Beth! – rohant barátnőjéhez Ms. Black – Istenem Beth, mondd, hogy jól vagy!

- Csak – zokogta a választ Liza – rohadtul fáj.

- Azt elhiszem drágám, de várj, segítek.

Jessica mivel tűzboszi, ezért ő is birtokolja a varázsige nélküli gyógyítást, így Elizabeth lábai ismét épségben tündököltek. Igaz, ez a nadrágjáról nem volt elmondható, de ez zavarta őt a legkevésbé.

- Köszönöm – borult a szélboszi még mindig sírva a barátnője karjaiba.

Jessica szorosan visszaölelte barátnőjét, majd elvált tőle. Natalját elteleportálta, mielőtt az ébredezni kezdett volna. Közben elégedetten mosolygott.

- Ezért vagyok itt szívem – felelte, majd tekintette a meglőtt Holmes-ra irányult. – Vele mi lesz? – kérdezte.

- Lassítottam a golyó sebességét és elirányítottam a szívétől. Viszont Natalja mondta, hogy valamit babrált vele, szóval nem halott – felelte Liza.

- Hm – nyilvánult meg Jessica, majd leguggolt Henry mellé. Telekinézissel kiszedte a golyót a vadászból, s meggyógyította – Innentől a tied – nézett át a boszi Elizabeth-re, s ő maga arrébb sasszézott.

Liza nem is állt tovább tétlenül, hanem leguggolt Holmes mellé és lassan rázni kezdte a vállát.

- Henry, jól vagy? – kérdezte meg.

- Azt hiszem – kapott a sajgó fejéhez a vadász. – De, mi történt? Hogy kerülsz ide és miért látok szellemeket? – ült fel hirtelen az utolsó mondata után.

- Nem vagyok szellem! – tette csípőre a kezét Jessica.

Holmes értetlenkedett egy sort, mire a boszik elmagyarázták, hogy mi is történt.

- Jellemző – forgatta meg a szemét Holmes – Megölted a feleségem, és még a barátnőd is visszakapod…!

- Ezt most már tényleg befejezhetnéd! – állt fel hirtelen Liza – Én semmi ilyet nem tettem! Hidd már el Holmes, nem volt más választásunk. Sophiának meg kellett halni, hogy visszatérjünk a mi időnkbe. Amúgy meg nekem is a barátnőm. Nehéz szívvel hagytam ott!

- És te belehaltál volna, ha nem jövünk vissza? – tápászkodott fel Henry.

- Idióta barom! – ordította Elizabeth, majd egy nagy levegőt vett és lenyelte a többi káromkodást. – Még mindig nem érted? – kérdezte szemét ráncolva. – Sophie nem volt valós!

- Dehogynem! Megtudtam érinteni, ölelni, csókolni…

- De ha ott maradunk, azzal csak Nataljának segítettünk volna. Holmes, ennek így kellett lennie!

- Te könnyen beszélsz, neked visszaküldték Jessicát! – emelte fel a vadász is a hangját, s rámutatott a megszeppent boszira.

- De Jess-nek is vissza kell menni, ha már Violet felkészült… - vágott vissza Elizabeth megjátszott ridegséggel, majd hirtelen megenyhült – Viszont elintézhetném, hogy Sophie visszatérjen ide. Hogy az ő szájából halld, és végre megnyugodj.

- Mióta vagy te ilyen jótét lélek?

- Ez a saját érdekem is – válaszolta Liz.

- Oh, szóval már megint csak az önzőség… - forgatta a szemeit Holmes – Meg a világmegváltás, Ms. Megváltó… - gúnyolódott.

- Nem tudnád egyszerűen csak megköszönni? – akadt ki jogosan a boszi – Bele kell kötnöd minden szavamba, ugye? Tudod mit? Akkor pukkadj meg, Henry Holmes! – mondta dühösen és elindult a kijárat felé.

- Elizabeth! –kapta el Liza karját a vadász – Ne haragudj! Kérlek – mondta boci szemekkel – Én csak… Teljesen össze vagyok zavarva, ha Sophie-ról van szó. Te is tudod, hogy ő nekem a mindenem. Vagy is volt… De nem, mert még mindig az! Szóval, köszönöm, ha tényleg tudnál segíteni – állt meg végül a vadász a boszi előtt, karját erősen megszorítva.

- Segítek Holmes. Segítek! – bólintott Liza – Csak a karom engedd el!

- Ööö, persze. Bocs.

- Megbocsátva – sóhajtott s oda ment Jessicához. – Mit gondolsz, letudnák küldeni az égiek egy időre Sophia-t Holmes-nak? – kérdezte halkan, hogy Henry ne hallja.

- Egy perc múlva jövök a válasszal – kacsintott a boszi és elteleportált.

- Ez meg… Hova tűnt? – pislogott Holmes.

- Elteleportált. Majd jön vissza – válaszolta Liza – Főzzek neked teát? Tartasz itthon? – váltott témát a boszi.

- Mi folyik itt? Miért lettél velem hirtelen ilyen kedves? – ráncolta össze a homlokát a vadász.

- Ilyen a hangulatom és kész. Fogadd el, hogy igenis tudok kedves is lenni.

- Igen, van teám – felelte Henry. – De már készen van. Iszol velem? – mosolygott halványan.

- Azt hiszem, ez a szerep most másra fog hárulni – szélesedett ki Elizabeth mosolya.

- Hogy? – értetlenkedett Holmes.

- Fordulj meg – mutatott előre Liz.

Holmes nagyon meglepődött, amikor megfordulva, megpillantotta az ő menyasszonyát.

- So… So… Sophie?! – dadogta a vadász.
- Hiányoztam? - mosolyodott el a nő.
- Az nem kifejezés... - indult meg kicsit félénken a vadász. Amikor szerelme elé ért arcát közrefogta és forrón vetette magát ajkaira.
 Sophie nem tiltakozott, de viszonylag hamar elszakadt Henry-től, és közrefogva az arcát mosolygott rá.
- Na de szívem... nem ezért jöttem vissza. Hanem hogy elmondjam, ne okold Lizát. Ennek így kellett történnie.
- Na de az a szuka... - ellenkezett Holmes, menyasszonya azonban gyengéd ujjait az ajkaira simította.
- Hát nem látod végre, kedvesem? - kérdezte Sophia. - Az élet fájdalmas. De az én fájdalmaim és félelmeim véget értek. Ahol én vagyok, minden békés és szép. Ne rondítsd el ezt a szépséget a tudattal, hogy te itt tönkreteszed magad.
 Jessica vad bólogatásba kezdett barátnője mögött. Holmes is elmosolyodott.
- Mi itt végeztünk - sóhajtott Liza.
- Apropó Elizabeth! - kukucskált oldalra Sophia. - Jól vagy?
- Megleszek, köszönöm - bólintott a szélboszi.
Jessicába karolva, elköszönve, el is tűntek, magukra hagyva a gerlepárt.
- Szeretlek - suttogta Henry, s menyasszonyát a derekánál fogva húzta magához.
- Ha szeretsz, megbocsátasz Elizabeth-nek - nézett komolyan a boszi szerelme szemeibe.
- Szeretlek, s ezáltal meg akarok neki bocsátani, de... - lesütötte a szemét - nehéz. Nagyon nehéz, értsd meg.
- Te neked is meg kell értened, hogy ő azt tette, ami a helyes - koccintotta a homlokát Sophie a vőlegényének. - Tedd te is azt, szerelmem. Fogj össze ismét azzal a lánnyal, mert ti ketten képesek vagytok legyőzni az igazi gonoszt: Natalját. Higgy nekem... - simogatta meg Henry arcát. - Tudod, miután meghaltam Jason által, az időutazás előtt, amire immáron emlékszem... négy évig ragadtam a két világ között, és a dühöm hajtott előre. Nem kívánom ugyanezt neked, édesem...
- Rendben. Megpróbálom. De te tényleg azt hiszed, hogy Violet-tel győzhetünk? - kérdezte döbbenten a férfi.
- Én benned hiszek - mosolygott szerelmesen Sophia.
- Elhiszed, hogy képes lennék ezek után is azt a banyát üldözni? - simogatta Henry szerelme puha arcát.
- Muszáj lesz - mosolygott a nő. - Mert ha nem... akkor szenvedni fogok. Képes lennél nekem szenvedést okozni?
- Nem. Neked sosem! Régen sem engedtem... - húzta végig Holmes szerelme hátán az ujjait... A nő blúza alatt. Sophia kacéran elmosolyodott.
- Na ugye - felelte elégedetten, leszedve hátáról vőlegénye kutakodó mancsait. - Ó, és már csak azért is remélem, hogy visszatérsz a helyes útra, mert... - gombolt ki két gombot a blúzán, majd elindult a hálószoba felé, de még visszanézett. -... különben egyedül alszok.
 Henry csak elmosolyodott.
- Nélkülem te aztán el nem mész! - nevetett Holmes, s fél perc múlva szerelme már a karjaiban volt.

~*~

Este tizenegy lehetett, amikor Holmes hirtelen riadt fel az ágyból. Tapogatta maga mellett az ágyat, de nem volt ott senki.
- Szóval csak álmodtam... - motyogta mélabúsan.
- Mit is? - jött be Sophie a szobába egy pohár vízzel, hálóingben.
- Téged - felelt Henry.
- Csak megszomjaztam, és kimentem egy kis vízért - kacagott a boszi - Nem voltam álom.
- De jó már nekem - mosolygott féloldalasan a vadász.
- Még mindig ezzel a mosollyal csábítasz - vonta fel a szemöldökét huncutul Sophia.
- Hm, általában - vonta meg a vállát a vadász.
- Általában működik is - tette le a poharat az éjjeli szekrényre a nő, majd otthonosan érezve magát Holmes ölébe ült, és megcsókolta.
- Hát úgy látom egy valakinél biztos - húzta magához közelebb a menyasszonyát. - El sem tudod képzelni mennyire hiányoztál.
- Mennyire? - kérdezte egy kacér mosollyal az említett.
- Nem volt elég nyilvánvaló az elmúlt két órában? - simította meg kedvese arcát a férfi. - Kezdjem újra?
- Igen - nyújtott rá nyelvet Sophie.
- Te akartad! - döntötte őt hátra Henry, hevesen megcsókolva, ajkaival módszeresen letérve a nő nyakára.
Lassan a boszi hálóingje alá nyúlt. Testét végigsimította, s forrón csókolta őt, de egyszer csak felé magasodott.
- Drágám. Most jut csak eszembe, hogy nekem holnap dolgoznom kell.
- Engem nem zavar - húzta vissza magához a menyasszonya.
- De kis huncut valaki... - simogatta a nőt. - Na jó, ha nagyon muszáj fent maradhatok még egy-két órát... - incselkedett a pasi, majd forrón a boszi ajkaira vette magát.

~*~

Vasárnap este Natalja abban a házban volt, amit újfent varázsolt magának.

- Bejöhetek? - állt meg a falnak támaszkodva James Connor. 

- Gyere - biccentett a banya.

- Lekötelezel - lépett be James. - Na, hogy ment? - kérdezett rá a gyilkolásra.

- Érdekes volt - húzta arcához kezeit a nő. - Neked?
- Értetlen - felelte a srác. - Kinyírtam. Még Alice is megjelent bőgve... De még sem öltem meg, mert neked kellett ma este.

 Natalja nem válaszolt, csak keresztbe tette lábait a szófán.

- De megölted... ugye? - lépett közelebb James.

- Akadt egy kis komplikáció.

- A komplikációnak van neve is? - jött immáron egész közel a srác, leülve a nő mellé.
- Igen, van - bólintott a nő, jelentőségteljesen nézve a fekete szempárba. - Jessica Black. És szeretném, ha elintéznéd őt...

- Mármint az a Jessica Black, aki három éve halott?

- Igen, ő. Gondolom ott fent basztak el valamit... - változott meg a nő hangsúlya, miközben egy tincsét kezdte csavargatni.

- Hm. Egy halottat már csak meg tudok ölni... De mit csinált az a szuka? Bántott? 

- Csak azért volt rá képes, mert a meglepetés erejét használta - vonta meg a vállát Nati.

- Nyugi. Egy percig se kételkedtem benned - vigyorgott a vámpír. - A lényeg, hogy jól vagy - sóhajtott. - Amúgy... Nem tudod, hogy lehet, hogy nem öltem meg? 
- Nyilván még megvan neki az a régi gyűrű. Kis mázlista ringyó...

- Aha. Szóval valami varázsgyűrű. Hallottam már ilyenről. De az nem csak embereket védi?

- De igen - vágta rá Natalja. - De Liza varázsigével leplezi boszorkány mivoltát, így pedig hat. Jaj, James... - dőlt hátra a karfára a nő. - Hogy lehet, hogy annyi erőnek és tapasztalatnak, mint amikkel én rendelkezem... ellenszegül a

szerencse...?

- Hát tudod Natalja... Én sem rendelkezek túl kevés erővel és tapasztalattal, még is. Több, mint fél évre el kellett hagynom a várost... Pedig imádom ezt a környezetet. Örülök, hogy találkoztam veled Nat.

- Ez kölcsönös, James - mosolygott a nő. - És most már itt vagyunk mindketten. Valami csak fog történni a mi javunkra is... Kezdhetnénk azzal, hogy átülünk az ágyra. Kényelmesebb.

Azzal Natalja csettintett, s egy szép fekete ruha lett rajta, a csizma helyett pedig piros cipő. Egy másik szobában megjelent egy ágy, amire ő rá is ült.

A vámpír is követte őt, és a látványra, ami elé tárult, gúnyos mosoly görbült az ajkaira.

- Tudod, hogy csíplek téged, Nati... és azt is, hogy összefogtunk. Tényleg. De miért engem választottál?

- Mert erős vagy. Eszes... Idős... - mosolygott kacéran a boszi. - Segítőkész... - dőlt hátra az ágyon Natalja, a cipőket lerúgva magáról.

 James vigyora még szélesebb lett. Valószínűleg az önteltségtől.

- És mert közösek az ellenségek.

- Pontosan - vette ki hajából a csatot a nő. - Ez mindenféle szempontból egy előnyös szövetség.

 A srác széles vigyora immáron mosollyá szelídült, de abból is a gúnyos fajtába.

- A támogatásom azonban nincs ingyen - pattintott ki két gombot az ingén.

- Ami azt jelenti hogy? - kérdezte a boszi majd két ujját meglendítve, telekinetikus erejével behúzta a sötétítő függönyt, és felkapcsolta az ágy melletti kislámpát.

- Ami azt jelenti, hogy ez az ágy egy darabig itt marad - vigyorodott el James, majd a többi gombját is kigombolva a felsőjén, vámpírgyorsasággal termett az ágyon.

Félmeztelen volt, ingét már rég elhagyta útközben, így hajolt Natalja fölé. A boszi a mutatóujját a srác szájára tapasztotta, távol tartva magától.

- És honnan veszed, hogy én bele is egyezek? - mosolygott kacéran a nő.- Hm? - incselkedett.
- Onnan, hogy különben nem segítek. Nincs választásod - mosolyodott el James, leszedve a boszi kezét magáról, hogy végre megcsókolhassa.
A boszi azonban oldalra fordította a fejét, így a srác csak a nyakát kapta le. Natalja önelégülten és kacéran mosolygott, végül egy nagy lendületet vett, így James került alulra, s a boszi tapadt hevesen az ajkaira.
- Nem maradok az adósod... - suttogta vággyal telt hangon a nő, majd egy lágy kacagással díjazta, mikor a srác ismét maga alá fordította őt, és a hátán módszeresen kezdte el lefelé húzni a ruha cipzárját...