18. fejezet ~ A sötétség hátterében

Sziasztok!
Igen-igen, tudom-tudom. Tegnap kellett volna új fejit rakni, de hát nem voltam itthon. Hibáztassátok a nyarat. :P
Na de nem tépem tovább a szám, jó olvasást! ^^

Violet szemszöge:

Az elkövetkező napok nem igazán voltak fényesek. Nem, nem volt bűntudatom, meg semmi ilyesmi. Igazából... akármilyen morbidan is hangzik, de jó érzés volt tudni, hogy James már nincs az élők sorában. És az is különösfajta örömnek számított, hogy én tüntettem el onnan.
 Az viszont már koránt sem, hogy Lizát vádolták meg a gyilkossággal. Így igaz. Natalja beperelte őt. Jaj! Kissé kicsinyes húzás egy ilyen régi banyától, nem? De. Most komolyan! A rendőrség emberi intézmény. Nem értettem, mi ezzel a célja, pláne, ha figyelembe vesszük Cole-t, nagynéném jogi mentőövét.
 Végül is... csütörtök délután Cole váratlanul felhívott, és örömtelien közölte, hogy ejtették a vádat Lizáról.
- Ugratsz? – kérdeztem boldogan. – Ez király! Biztos nagyon sokat dolgoztál érte. Köszönöm! – hálálkodtam.
- Az igazat megvallva... a bejelentő módosított a vallomásán...
- A beje... – huppantam le az ágyamra. – Natalja?
- Igen. – Ledöbbentem.
- Valamit megint trükközik – gyanakodtam rögtön.
- Nem tudom, mindenesetre a nyomozás teljesen leállt. James Connor-t eltűnt személyként tartják nyilván, és soha senki nem fogja megtudni, hogy te végeztél vele.
 Elmosolyodtam.
- Köszönöm szépen, Cole.
- Nincs mit, Violet. – A hangjából hallottam, hogy ő is mosolyog. – További szép napot!
 Elköszöntem én is, majd gyorsan felhívtam Lizát.
- Szia, drága! – üdvözölt.
- Ejtették a vádakat! – sikítottam teljes extázisban a telefonba. – Amúgy szia – vigyorogtam, akár a tejbe tök.
- Honnan tudod? - hallottam nagynénim meglepődött hangját.
- Felhívott a szívszerelmed - szemtelenkedtem. - Mi történt? Vagy te sem tudsz többet annál, hogy Natalja váratlanul módosított a bejelentésén?
- De éppenséggel tudok. Röviden összefoglalva, kicsit ki kellett már mozdulnom a városból, és mivel kaptam rá engedélyt, meglátogattam Leót, az öcsémet, Alice-szel. Ahol ő egy lovagló versenyben legyőzte Natalját és ez volt a jutalma, hogy ejtették a vádat.
 Az állam a padlón koppant.
- Hű - nyögtem ki először csak ennyit. A tündérbaba egy igazi hős. - Ez... elképesztő. Mármint, legutóbb, amikor azt hittem, Nataljában van valami egyenesség, egy villámmal megölte Sophia-t. De most... betartotta a szavát.
- Ne akard megérteni a logikáját - nevetett lágyan Liza. - Lehet, hogy azért tartotta be, mert túl nagy kincs lett volna, az amit ő kap, ha nyer - itt hallottam, hogy Liz kezét az ajkára tapasztja.
- Mert, az mi lett volna? - húztam össze gyanakvón a szemöldököm, bár tudtam, hogy nem látja.
- Ne nézz így rám - szórakozott a vonal túlsó végéről, majd sóhajtott - Alice két boszis ereje.
 Nyeltem egyet. Még jó, hogy nyert...
- Alice nagyon szeret téged - mosolyogtam. - Csak azt sajnálom, hogy annak a következményeitől kellett neki megmenteni, amit én okoztam.
- Violet! - emelte meg egy kicsit a hangját - Ne sajnálj semmit. Te nem tehetsz erről. Natalja úgy is talált volna valamit. Ennek most lett vége, de lehet, hogy ha nincs ez az ügy, ma kezdődne el az egész.
- Igazad van - sóhajtottam. - És szeretlek. Vigyázz magadra!
- Én is szeretlek, drágám. Holnap látlak. Ja, amúgy Leó üdvözöl.
- Én is őt - nevettem. - Szia!
 Lerakta, én pedig még mindig nem tudtam abbahagyni a nevetést. Nem igaz, hogy a nagybátyám végig ismertem, a nagynéném pedig csak most kaptam vissza. Hehe.

Pár óra múlva megtartottuk a szokásossá vált edzésünket Jessicával. Már egy órája hajszoltuk magunkat, amikor egyszer csak kimerülten csüccsentem le a puha fűbe, s kezemmel „időt kérek” pózt felvéve jeleztem neki, hogy egy kis szünet nagyon jól jönne.
- Rendben-rendben – sóhajtotta. – De csak öt perc! – változott vissza ismét a szigorú mentorrá.
 Az elmúlt héten szépen szólva rohadt sokat gyakoroltunk. Közelharcot, főleg, de azon belül is inkább az elementál mágiára gyúrtunk rá. Elvégre, ha az ember ezer éve a világon van, mint Natalja, az bőven ad időt neki, hogy az összes elemet profin irányítsa. Ezért is fejlesztjük a védekezést.
 Persze a támadást sem hanyagoljuk el, de azért be kell ismerni, hogy kicsit nehéz dolgunk van a banya ellen...
- Nagyon kemény vagyok? – huppant le mellém Jessica, visszarántva az elmélkedésemből.
- Eléggé – mosolyodtam el. – De rám fér. Még annyi mindent nem tudok...
 Hiába oly sok mindenen mentem már keresztül Alice-ékkel, akkor is még csak szeptember óta vagyok „hivatalosan” boszorkány. Még így is – Mama szerint – figyelemre méltó, mennyire engedelmes nekem a tűz, és hogy azon kívül egy új elem is kezd megszelídülni velem szemben.
- Egyébként... ne vedd zokon, hogy ilyet kérdezek, de... – kezdte kissé idegesen tanítóm. – Hogy vitt rá a lélek, hogy segíts annak a szemétládának?
 Egy másodperc sem kellett hozzá, hogy levágjam, Henry-re gondol.
- Nem igazán volt választásom... – mosolyogtam zavartan.
- Ugyan már – nevetett Jess. – Mindig van választás.
- És szerinted milyen választás lett volna önző módon elutasítani, és hagyni, hogy Natalja tovább romboljon? Mert először ezt tettem, és pár nap múlva lerombolt egy iskolát... – Összeszorult a gyomrom az emlékre.
- Én ezt értem, de most komolyan... nem lett volna túl nehéz egy másik vadászt beszervezni. Mondjuk, valaki olyat, aki nem akart kinyírni sem téged, sem a szeretteid, ahogy Holmes.
 Ezen elgondolkodtam. És Jessicának nincs igaza.
- Tényleg logikusnak hangzik, de nagyon is kétséges, hogy egy másik vadász hajlandó lett volna egy boszorkánnyal dolgozni. Henry ezt vállalta, ráadásul tapasztalata is van Nataljával szemben. Akinek még nem volt dolga azzal a banyával, eleve kudarcot vallott volna. És igen, Henry rengetegszer bántott engem, és különböző kinyírási kísérleteket tett... – Elhúztam a szám az emlékekre. -... de pont innen tudom, milyen rafkós is ő.
- Kérlek, ne add ezt úgy elő, mintha most Henry-t vizsgáztatnánk, és az ajánlólevelén bónusznak számítanának a merényletei! – nézett rám kiakadva Jess. A legszörnyűbb az egészben, hogy még csak nem is tévedett.
- Ez van – vágtam magam hanyatt a fűbe. – Ez most... háború. A korábbi felállások teljesen megváltoztak.
- De ez mind csak egy ideiglenes állapot – dőlt le ő is mellém. – Nem szabad ennyire bíznod abban a köcsögben.
- Nem erről van szó – ráztam meg a fejem. – Egyszerűen csak... ismerem őt. És biztos vagyok benne, hogy más vadász Natalja megölése után azonnal kinyírna engem is, Holmes-nál pedig ez már lecsökkent egy „talán mégsem tenné”-re.
- Ja, persze – kuncogta el magát ironikusan a nő. – Én vagyok erre az „élő” példa.
- Én nem rád céloztam! – ültem fel rögtön. – És ez most más... Henry tudja, hogy meg vagyok jelölve. Nem tenné. Legalábbis egy évig tuti nem, hisz akkor az egész értelmetlen lett volna. A te esetedben neki fogalma sem volt a jelről.
- Miért véded ennyire? – kérdezte meglepődve Jessica.
- Nem védem – hökkentem meg. – Csak az igazat mondom.
- Ez nem az – rázta meg a fejét. – Ez csak az, amiről el szeretnéd hinni, hogy igaz. Komolyan nem értelek. Hogy anno én segítettem neki, az más. Én nem tudtam azt a sok mocskot, amit te most. És te mindezek ellenére még képes vagy mellette állni? Na ez az, ami elképesztő!
 Térdeimet felhúztam az államhoz, és kiscicaként összegubóztam.
- Senki nem mondta, hogy mindez könnyű volt, Jessica. Életem legnehezebb döntése volt... – suttogtam magam elé, mire ő meglepődve ült fel a fűből. – De boszorkány vagyok. Méghozzá fehér... – Itt összeszűkültek a szemei, és rájöttem, hogy ismét olyat mondtam, amit nem kellett volna. - Nem hagyhatom, hogy a saját konokságom miatt mások szenvedjenek, pedig hidd el... – nevettem fel fájdalmasan – akkoriban annyi harag és dac volt bennem, szinte az egész világ ellen, hogy azt még szavakba önteni is nehéz.
 Igen, így igaz. Akkoriban nyílt ki igazán a szemem, és láttam meg, milyen is a világ valójában. Na jó, nem általánosítok. Akkor jöttem rá, hogy Damon mit művelt, és ki voltam bukva. Aztán jött Nati meg a barátnője, „Kati”, és ezzel a két ribanccal együtt a problémák áradata is velük jött.
- Tehát bízol benne? – rántott vissza ismét az elkalandozásomból Jessica.
 Összevont szemöldökkel néztem rá.
- Nagyon utálom ezt a kérdést – nyafogtam.
- Miért? – kérdezte meglepődve.
- Mert nem igazán tudok rá válaszolni.
 Mentorom sokáig hallgatott, és érezhetően feszült lett a válaszomra.
- Értem – mondott végül csak ennyit, majd egy kis csend borult ránk, amit végül ő tört meg. – És amúgy mi van azzal a múltkori kis fekete mágiával? – rakta csípőre a kezét.
- Tessék? – tettettem a hülyét. Ej, de pletyis egy nagynénim van...!
- Nem éri meg tagadni... én ne tudnék róla? Kapcsolatban állok az égiekkel – pillantott rám jelentőségteljesen.
- Meg Lizával – motyogtam, mire Jess elmosolyodott.
- Igen. Főleg vele. Tehát?
- Hát... csak megtörtént. – Nagyon komoly pillantást kaptam a szürke boszitól. – Hé, ne nézz így rám! Olyan érzelmek kerítettek a hatalmukba, mint még soha. Azt hittem, hogy valaki, aki... nagyon különleges helyet foglal a szívemben, meg fog halni. Olyan volt, mintha felrobbantam volna a saját érzéseimtől, és kitört belőlem.
- Megértem – simogatta meg a vállam Jessica. – Mármint... én ne érteném meg? – mosolygott fanyarul. – Ismered a múltam. Fekete boszorkány voltam.
- De... nekem ez véletlenül történt.
- Tudom. De utána nagyon is annak a tudatában végeztél James-szel, hogy fekete mágiát használsz, nem is akármilyet. Nekromanciát.
 Mindig kiráz a hideg ettől a szótól.
- Tisztában vagyok vele. Mondhatnám, hogy nem tehetek róla, de akkor hazudnék, mert igen, tudtam, hogy ahhoz folyamodok. De még akkor is... jó szándék vezérelt. Ezért reménykedek, hogy nem lesz semmilyen következménye a dolognak – kuporodtam össze megint.
- Ha lett volna, már tudatták volna fentről – mosolygott megértőn boszitársam. – Hisz az előbb fogalmaztál meg egy ilyen fontos szabályt: jó célra használtad! Ahogy akkor is, amikor egyszer visszahoztál egy lányt a halálból. Abból sem lett semmi gond.
- Hála az égnek! – sóhajtottam fel megkönnyebbülten.
- De ez nem jelenti azt, hogy nem kell óvatosnak lenned, Violet. Minden boszorkányban meg van a hajlam egy sötét mágiára. Néha mindenkiből előtör. És nagyon kell vigyázni vele... minél többet használod, annál nagyobb veszélybe kerülsz!
 Ugrott egyet a gyomrom.
- Az égiek miatt?
- Magad miatt. A fekete mágia hatalma iszonyú nagy. Könnyen megrészegít bárkit. – Ismét elhúzta a száját. – Minél gyakrabban előtör, annál jobban fogod hiányolni, és egyszer azon kapod magad, hogy tudatosan használod. És nem biztos, hogy jó célra... – nézett rám olyan komolyan, hogy tekintete szinte belém égődött.
- Megértettem – feleltem felelősségteljesen. – Megígérem, hogy nem hagyom, hogy uralkodjon rajtam. És köszönöm a bölcs tanácsod – mosolyogtam Jessicára.
- Bármikor – viszonozta a mosolyom. – De a pihenőnek vége! Folytatjuk az edzést! – pattant fel hirtelen.
- Máris?? – nyafogtam.

~*~

Elérkezett a hétvége. Amin... Jeremy elutazott. Kimentem vele az állomásra, hogy elbúcsúzzunk, na meg, hogy utána tartsam Elenában a lelket. Nem igazán volt elragadtatva tőle, hogy az öcsikéje csak úgy elköltözött. Nekem is hiányozni fog... de legalább biztonságban lesz.
 A kapcsolatunk hirtelen ért véget, de nem bánom, hogy megtörtént. Amíg tartott, szép volt és jó. De hosszútávon nem működött volna, és a lelkem mélyén nagyon is jól tudom, hogy miért nem...
 Gondolataimba mélyedve húztam magamon össze a pulcsim, miközben hazafelé sétáltam.
- Megvolt a könnyes búcsú? – rántott vissza a valóságba néhány méter után Damon hangja. Ijedtemben a szívemhez kaptam, miközben majdnem sikerült orra esnem a betonon.
- Bakker! – nyögtem ki, mikor már képes voltam megállni a két lábamon. – Megijesztettél – pislogtam fel rá félénken.
- Pedig azt hittem, téged már nem tudlak többé megijeszteni – mosolygott incselkedően.
- A bálon történtek után? – akadtam ki. Akkor komolyan azt hittem, hogy meg fog halni. Megint.
- Tényleg, a bál. Voltaképp még csak nem is köszöntem meg, hogy ismét megmentettél – torpant meg hirtelen, mire én is követtem a példáját.
- Szükségtelen megköszönnöd. – Nagy szemekkel pillantottam rá.
- Tévedsz – komolyodott el végképp. – Hisz a lelked mélyén ismét csak érdemesnek találtál rá, hogy megments.
- Hidd el, abban a pillanatban az volt az utolsó dolog, amire gondoltam, hogy megérdemelted-e vagy sem. – Beharaptam az ajkaim. - Nem akartam, hogy... meghalj...
 Egyszerűen nem tudom elképzelni a világot nélküle. Már megmondtam...
 Damon valószínűleg pontosan ezt akarta hallani, ugyanis olyan mosoly lendült az ajkaira, hogy beledobbant a szívem.
 Zavartan sütöttem le a szemeimet, és inkább újra bandukolni kezdtem. Damon követett, majd pár perc csend után ismét megszólalt.
- Viszont a párbeszédünket a táncnál... azt sajnálom – pillantott rám fűzöld szemeivel. Elkomolyodva néztem ismét rá.
- Nem fáradtál bele, hogy mindenért szabadkozol nekem? – hajtottam le a fejem. – Nem kell bocsánatot kérned azért, amit tettél és azért, aki vagy. Már nem. Főleg, mert igazad volt. Én is így beszéltem volna magammal... – túrtam idegesen a hajamba.
 Tisztában vagyok vele, hogy hónapok óta csak azt lesi, hol járhat a kedvemben, hogyan szerezhet jó pontokat, és én végig szörnyen viselkedtem vele. Ez még oké, de aztán megcsókolt, és én hagytam. Majd magára hagytam. De aztán... aztán Katherine... ez még mindig fáj.
”Ami köztem és Katherine közt történik, ahhoz neked semmi közöd!”
- Tessék? – kérdezte értetlenül Damon.
- Gondolkodtam a héten. Hiba volt azt várni tőled, hogy megváltozz. Nekem nincs jogom befolyásolni téged, nincs jogom ahhoz, hogy rákényszerítselek dolgokra... még tudat alatt sem.
- Ezt most nem igazán értem.
- Arra célzok, amilyen voltál, azelőtt, hogy megismertél, és amilyen most vagy – pillantottam fel rá. – És sajnálom. Nem volt jogos, hogy rávettelek, hogy megváltozz... Tudom, hogy ha valamit nagyon utálsz, akkor az az, hogy az emberek elvárják, hogy jó legyél. Ennek vége – sóhajtottam. – Többé nem várok el semmi ilyesmit tőled.
- Violet, úgy beszélsz, mintha ki akarnád adni az utam, pedig nem is járunk – nézett rám értetlenül. – Legalábbis egyelőre – tette hozzá egy sunyi mosollyal. Úgy tettem, mintha ezt meg sem hallottam volna, de a zavarom nyilvánvaló volt...
- Csak arra próbáltam kilyukadni, hogy nem kell ennyire erőlködnöd. Ne tekints rám úgy, mint valakire, aki miatt állandóan meg kell javulnod. Kérlek! Ha továbbra is folytatod, többé tükörbe sem fogok tudni nézni... – estem kétségbe. – Én elfogadlak... úgy, ahogy vagy. Érted?
- Kezd derengeni – mosolyodott el ismét.
- Helyes – mondtam feszélyezve. – Akkor... én nem is tartalak fel tovább, rohannom kell a boszi-edzésemre. Szia! – hadartam el egy szuszra, majd huss. Már ott sem voltam.

***

Otthon, az éjszaka közepén valami iszonyat kellemetlen érzés kezdte fojtogatni a torkom álmomban. Mármint nem fizikai dolog, hanem egy érzés. Egy dermesztő, vérfagyasztó érzés. És a legrosszabb az volt benne, hogy nem tudtam felébredni. Pedig éreztem... egy sötét jelenlétet a szobámban... ami egyre felém tartott.
 Hideg ujjak simították végig az arcom, útközben a fülem mögé túrva egy tincset, majd a kéz lesiklott a nyakamra, és a lábujjamtól a fejem búbjáig kivert a libabőr...
 Micsoda álom – gondolta az agyam egyik józanabb része. Ami hirtelen újból erőre kapott, s nagy nehezen átvette az uralmat. Immáron ébren voltam, bár elég kómás állapotban, és csak többszöri hosszas pislogás után tisztult ki a látásom. Illetve... nem, mégsem mondhatnám, hogy kitisztult. Ugyanis az íróasztalomra pillantva tényleg láttam egy sötét alakot, ahogy a székem támlájáról finoman leveszi a tegnap este rádobott blúzomat, és az arcához emeli...
 Te jóságos ég.
 Megdörzsöltem a szemeim, hisz itt valami tényleg nem stimmel. De amikor elemeltem a kezeim, már nem láttam ott senkit.
 Nem igazán tudtam eldönteni, hogy csak képzelődtem-e vagy sem, mert olyan fáradt voltam, hogy amint a fejem ismét a párnához ért, nyomban el is aludtam.

Másnap reggel, zuhanyzás után, amikor visszamentem a szobámba, ott találtam Jasper-t.
- Te meg mit keresel itt? – akadtam ki enyhén szólva, a köntösömben ácsorogva.
- Hát, ez egy bizarr történet – vakarta meg a tarkóját.
- Hallgatlak.
- Alice elment vadászni, majd teljesen bepánikolva és zavarodva felhívott, hogy azonnal jöjjek át, mert valami veszély fenyeget téged.
 Hatalmas méretű szemeket kapott erre a mondatára.
- Szerintem Alice víziói kicsit eltérnek a valóságtól. Semmi bajom – magyaráztam még mindig döbbenten. – Hacsak nem a halálos fáradság fenyeget.
- Biztos, hogy minden rendben? Vagy már megint titkolózol?
- Mi az, hogy megint? És biztos. Jasper, éreznéd, ha lenne valami, nem? – értetlenkedtem továbbra is.
- De igen. Csak a kedvesem rám hozta a frászt – vonta meg a vállát.
- Akkor keresd őt meg, és nyugtasd meg, hogy semmi bajom. Komolyan – mosolyogtam. – És így legalább én is fel tudnék öltözni – nyújtottam rá a nyelvem.
- Vettem a célzást, főnökasszony – szalutált a szöszi viccesen, majd távozott az ablakon keresztül.
- Kész ez a srác... – motyogtam vigyorogva, majd elindultam a székem felé, hogy a támlájáról magamra kapjam a blúzom. De alig tettem egy lépést, hirtelen bevillant a tegnap éjszaka.
 Már emlékszem! Rohadt különös volt! Miért felejtettem el?
 Talán ennek köze van Alice riadójához?
 Bizonytalanul indultam tovább, és óvatosan érte nyúltam a ruhadarabért. De amikor az ujjaim hozzá értek a pamuthoz... egy hang süvített bele az elmémbe.
”Az enyém leszel!”
 Felsikkantva ugrottam hátra, és vagy háromszor körbepördültem, hogy meggyőződjek róla, egyedül vagyok. És így volt.
 Basszus... vajon megint Natalja szemétkedik? Nem tudom, de... az a hang... az nem hozzá tartozott. Hanem egy férfihez.

Ezek után szinte örültem annak, hogy suliba kell mennem, és elterelem a gondolataim erről az egész hülyeségről. Jó szokásomhoz híven késésben voltam, és jó szokásomhoz híven nekimentem valakinek. Egy vámpírnak.
- Elnézést! – pattantam hátra, majd óriásira kerekedtek el a szemeim.
- Van, ami sosem változik – mosolygott rám a suli folyosóján Caroline.
- Ellentétben veled – csúszott ki a számon. – Mit keresel itt?
- Otthagytam Katherine-t. Vége van, Violet. És nagyon sajnálom, amit tettem ellenetek.
- Te most ugratsz? – léptem még hátrébb.
- Nem, hinned kell nekem! Kérlek! – nézett rám teljesen kétségbe esve, bűn bánva. Aztán a drámai pillanat elszállt, ugyanis ránk csengettek.
- Bocs, Caroline, elkések – kerültem őt ki.
- Beszélhetnénk iskola után? – szólt még utánam. – Veled és Alice-szel? Mondjuk az erdőben?
- Hogy megint nekivágj egy fának? – emlékeztem vissza a Mississippiben történtekre. – Vagy hogy átadhass minket a ribanc teremtődnek? Bocs, de nem vagyunk szőkék. – Szemét módon beszóltam, de azok után, amiket tett, ez a minimum.
- Már elfelejtetted, mit tettem Damon-ért? – kérdezte, és én teljesen ledöbbentem. Ez tökre kiment a fejemből, holott... igaz... amikor Edwin elrabolta Damon-t, Caroline hívott fel és mondta el. Ha nem tette volna, Edwin megkarózta volna az idősebb Salvatore-t.
 Nagyot sóhajtottam.
- Rendben. Találkozzunk, de nem az erdőben. Nyilvános helyen fogunk.
- A Grill megteszi?
- Pompás. 4-kor ott. Szia Caroline! – azzal végképp otthagytam őt, hiszen Henry is kijött már a tanáriból, ami aztán végképp azt jelentette, hogy én jócskán elkéstem!

Kicsengettek az első óráról, én pedig épp össze akartam pakolni a cuccom, amikor Alice szó szerint rám ugrott.
- Hála az égnek, hogy élsz! – szorította ki belőlem a szuszt, miközben én feldolgoztam, hogy mi is történik.
- Ha így folytatod... már nem sokáig – nyöszörögtem, mire elengedett, és megfogta a kezem.
- Bocsánat! Csak úgy aggódtam érted, és... aztán késtél az óráról, és...
- Jól vagyok! – folytattam bele a szavakat egy újabb öleléssel. – De feltételezem, ezt Jasper is tudatta veled – mosolyogtam.
- Addig nem volt egy nyugodt percem, míg nem láttalak épségben! – engedett el.
- Egyébként... – kezdtem bele a mondatba, de aztán elharaptam azt. Nem mondhatom csak úgy el neki, hogy Caroline beszélni akar velünk a Grillben. Egy hiszti-monológ után felháborodva hagyna faképnél, miután a fejemhez vágta, hogy én hogy lehetek akkora hülye, hogy a történtek után is szóba állok vele. És igaza is lenne.
- Igen? – pislogott rám nagy szemekkel a tündérbaba.
- Nem lenne kedved suli után a Grillben lógni? Jessica edzései embertelenek, és előtte szükségem van egy kis kikapcsolódásra! – Sovány vigasz, de nem az egész hazugság. Az edzések tényleg baromi durvák!
- Persze - mosolygott - Úgyis... - harapta el a mondatot. - Szívesen.
- Köszi - mosolyogtam.

~*~

Délután négykor Alice-szel át is léptük a Grill kapuját, és miután rendeltünk magunknak egy-egy üdítőt, meg is céloztunk egy üres asztalt. Végig görcsben volt a gyomrom. Jól éreztette Jasper, én tényleg mindig csak titkolózok. De Alice mindenen annyira fel tudja kapni a vizet...
- Viol, beszélnünk kéne – kezdte idegesen barátnőm, mire elszakítottam magam a bűntudatos gondolataimtól. – Tegnap este történt valami, és szeretném, ha tudnál róla.
 Basszus, zajlik az élet. Egyből lelkembe költözött a szorongás.
- Köze van Nataljához, Katherine-hez, Edwinhez vagy ez valami új?
- Új, mert...
- Sziasztok! – jelent meg hirtelen Caroline. Ó, bakker, a legrosszabbkor!
- Te mit keresel itt? – akadt ki rögtön Alice.
- Visszajöttem a városba. És higgyétek el, tudom, hogy a hátatok közepére sem kívántok, de szakítottam az eddigi életmódommal! És ha meg tudnátok bocsátani...
- Ez Katherine egyik új csapdája? – Barátnőm nem kímélte a szöszi vámpírt, akiről egyre inkább az lett a benyomásom, hogy tényleg sajnálja, nem csak színészkedik.
- Nem – rázta meg a fejét, mire Alice elfordította a sajátját. – Megértem az ellenszenveteket, de a télen ki voltam bukva az átváltozástól. Féltem! Aztán ti rám zúdítottatok mindent a nyuszi evéstől a boszorkányos hókuszpókuszokig. Megrémültem! Katherine viszont megnyugtatott... és igen, vele tartottam, mert azt hittem, így helyes. Ő a térítőm. Az egyetlen vámpír, akiben egy vámpír bízhat, az a térítője!
- Kitalálom, ezt ő mondta – szólaltam meg végre én is.
- Igen, de nem ez a lényeg. Egy idő után eldurvultak a dolgok. Még szerintem is igazán eldurvultak, pedig én sem viselkedtem egy szentként. Úgyhogy elszakadtam Katherine-től, és visszatértem a normális életembe – sóhajtotta. – És bármire képes vagyok, hogy visszaszerezzem a bizalmatokat. Őszintén!
 A francba is. Engem meggyőzött.
 De Alice-t nem.
- Ne... gyere... közelebb... – morogta, minden egyes szónál hátrább tolatva a székkel, majd felpattant róla. - Nem vagyok rád kíváncsi! Felőlem akár fel is fordulhatsz, nagyon nem érdekel! – oltotta le Caroline-t, majd felém fordult. – Te tudtad, hogy eljön, igaz? Miért is nem szóltál róla? Mert tudtad, hogy így nem jövök el, igaz? Nem is jöttem volna, csak hogy tudd!
 Hát igen, ez is várható volt. Hiszti-roham, nekem esés...
 A tündérbaba lassan lehiggadt annyira, hogy körülnézzen. Magunkra vonzottunk pár szempárt, ez nem is kérdéses. 
- És ha most megbocsátotok... - fogta a táskáját, és egy pillanat múlva már csapódott is be utána a Grill ajtaja.
- Basszus – kommentáltam, majd ittam egy kortyot az üdítőmből.
- Te ugye hiszel nekem? – ült le Alice helyére Caroline.
- Attól, hogy nem rohantam ki, mint ő, még nem mondanám ezt – ráztam meg a fejem.
- Kérlek! Hiányoznak a barátaim! Hogy lehetnék megint emberi, ha a barátaim szörnyetegnek hisznek? – görbült el a szája, és igen közel járt a síráshoz. – Hajlandó vagyok állati véren élni – hajolt hozzám közelebb. – Megteszek bármit, hogy olyan lehessek, mint régen!
 Egy hajszál választott el attól, hogy beleképzeljem magam a helyébe, és mindent megbocsássak neki. Majd pár pillanat múlva... már egy hajszál sem.
- Rendben – néztem mélyen a szemébe. – Megbocsátok, Caroline – mosolyogtam rá.
- Igen? – gurultak ki a könnyek a szeméből. Biztatón megfogtam a kezét.
- Igen.
- Köszönöm szépen! – és bumm. Eltört nála a mécses.
 Sosem tudtam, mi a francot kéne tennem, ha valaki előttem sír. Mindig zavartan éreztem magam, de most nem. Mert ezek örömkönnyek voltak.
Így belenyúltam a táskámba, és mosolyom el nem hagyva nyújtottam át Caroline-nak egy csomag papírzsepit.
- Köszi – szipogta.
- Nincs mit. És ne aggódj, nem én vagyok az egyetlen, akit visszakapsz. Alice-t is vissza fogod... idővel. – Remélem. – Stefan meg Damon viszont sima ügy, hisz egyiküket meg is mentetted! Amit... utólag is köszönök...
- Csak félig enyém az érdem. A piszkos munkát te végezted – felelte, mikor már eléggé összeszedte magát a beszédre.
- Nem volt nagy kaland – vigyorogtam. – Leütöttem a vénembert egy deszkával.
- Király! – csillantak fel a szöszi zöld szemei. – És Damon-nel mi a helyzet? – tette rá állát kíváncsian az összekulcsolt ujjaira, úgy nézett rám, pletykára éhesen, csak mint régen.
- Ööö. – Értelmes vagyok, tudom.
- Ne már! Egy csomó mindenről lemaradtam, kérem a részleteket!
- Azt hiszem... barátok vagyunk.
- Ajj, Violet! – vágta magát hátra a székben. – De hát megőrültök egymásért! Komolyan, csak egy kis lökés kéne nektek...
- Caroline, Jeremy csak tegnapelőtt hagyta el a várost. Nem vagyok az a fajta lány, aki máris befekszik valaki más ágyába.
- Ó, tehát ezt szeretnéd – szélesedett ki a mosolya.
- Mii? – pirultam el fülig.
- Semmi baj nincs ezzel. Szerelmes vagy Damon-be. Jeremy olyan volt neked, mint egy üdülés egy trópusi szigeten. Szép és jó, de te nem hozzá tartozol!
- Caroline, ennyi szerelmi tanács és érzelmi analízis nekem kicsit sok. Ma beszélgettünk először december óta.
- Csak azért tereled a szót, mert igazam van! – Nem tudtam tiltakozást bevetni, mert úgy éreztem, lángol a képem. – Violet, ne törődj azzal, mit mondanak mások, meg hogy mit fognak gondolni, ha ezt és ezt csinálod. Olyan, hogy mindenki szeret és elfogad, nem létezik. Tedd azt, amit szeretnél.
- Oké – sóhajtottam. – Akkor szia! – pattantam fel.
- Tessék? – ugrott fel Caroline is. – Ilyen meggyőző voltam? Akkor most elmész Damon-höz és...?
- Nem! – szinte biztos voltam benne, hogy most már sistereg az arcom. – Edzésre kell mennem! Inkább te menj el hozzá, és mondd el azt, amit nekünk Alice-szel. Szia, Caroline!

És már ott sem voltam... bakker. Kész ez a csaj.