14. fejezet ~ Megtört lelkem darabjai

Sziasztok!
Hűha, jó régen volt nektek Violet-Damon szemszögös feji...
De remélem, ami benne történik, az kárpótolni fog titeket! Nyehehe...
Szóóval, a félreértések elkerülése végett, a fejezet elején közvetlen az időutazás utáni napot, a szombatot írtam le, mert van ott egy nagyon fontos kis jelenet. A továbbiakban pedig nem lesz időugrás. :P
Jó olvasást!

Violet szemszöge:

Szombat délelőtt valaki csöngetett. Mikor ajtót nyitottam, Liza állt a túloldalon.

- Szia! – öleltem meg őt boldogan.
- Szia kicsim – szorongatott meg. – Eljöttem, ahogy megígértem – engedett el lassan.
- Készen állsz? – kérdeztem nagyot sóhajtva, görccsel a gyomromban.
- Őszintén? – grimaszolt Liza. – Testem-lelkem nem kívánja.
- Akkor már ketten vagyunk – nevettem el magam, majd behívtam őt a nappaliba. Ő leült a kanapéra, én meg megálltam vele szemben.
- Hogy vagy? – kérdeztem.
- Egész jól. Kicsit kimerülten a tegnapi varázsige miatt... vagy négy évvel ezelőtti? – viccelődött. Ismét kacagtam, de ekkor meghallottam, hogy apa hazaért a boltból.
- Most menj – hessegetett el Liza. Meglepődtem.
- De...
- Spuri! – vágott nekem egy párnát. Kinyújtottam a nyelvem, majd elszeleltem a helyiségből, egyenest fel a szobámba. Aztán csak nem bírtam magammal, és visszamentem leülni a lépcsőre, hogy hallgatózhassak.

- Most jobb, ha elmész – sóhajtotta apa egy kis szünet után.
- Ha tényleg ezt akarod... – felelte Liza keményen.
- Igen, ezt. Viszlát, Liza. – Majd az ajtóhoz lépett, és sarkig kinyitotta azt Elizabeth előtt, aki értett a szóból és kisétált. Az ajtóban állva viszont még visszafordult felém.
- Én megpróbáltam, kicsim... – vonta meg a vállát, majd könnyes szemeihez kapta a kezét, hogy megtörölje őket, majd megfordult és elsétált.
 Apa döbbenten fordult meg. Arcán megfogalmazhatatlan érzések suhantak át.
- Mindent hallottál? – kérdezte ridegen.
- Eleget – álltam fel lassan a lépcsőn, szoknyám ráncait kisimítva. – Szóval Nataljáról is tudtál.
- Én ne tudtam volna? Boszorkányok között éltem az életem... és élem most is.
- Bocs, hogy élek – forgattam meg a szemeim.
- Tudod jól, hogy nem így értettem! – emelte meg a hangját. – Csak védeni próbállak.
- Mitől? – borultam ki. – A keresztanyámtól, a nagynénémtől? Hogy küldhetted el őt el a családtól? – fortyantam fel.
- Nem én küldtem el, ő döntött így!
- Mert te utáltad őt, ne is tagadd! – kiabáltam. – Utáltad, és azt is, ami. De van neked fogalmad róla, milyen érzés anya nélkül felnőni? Elizabeth betöltötte volna az űrt, amit anya hagyott hátra maga után, te pedig elvetted őt tőlem, csak mert próbált tanítani engem? Hisz tudtad... tudtad, hogy előbb-utóbb úgyis rájövök mindenre. Önmagunk elől nem lehet elmenekülni... – Hátráltam felfelé a lépcsőn.
- Édesem, sajnálom, hogy így jöttél rá mindenre, de én a te érdekedben tettem... – indult meg felém apa. – Eddig még nem jöttél rá? Védtelek a harcoktól, a vámpíroktól, a fekete banyáktól, hogy olyan életed lehessen, amilyet megérdemelsz! – nézett rám elgyengült tekintettel. – El kellett viselnem annak a fájdalmát, hogy elveszítettem az édesanyád. Téged nem akartalak elveszíteni...
  Sírni kezdtem.
 De ez... önzőség...
- Tényleg nagyon sajnálom, kicsim... – ölelt magához. De ez olyan igazságtalan! Haragszok rá, nem is kicsit, mégis az ölelése megnyugtat, és kisírhatom neki magam... ez nem fair!
- Már késő... – suttogtam, majd eltoltam őt magamtól és beszaladtam a szobámba.

~*~

Hétfőn borzalmas volt a suli-hangulat. Még mindenki a sebeit nyalogatta, amiket Natalja okozott az emlékekkel...
 Holmes-nak lehet talán a legrosszabb. Tényleg nagyon sajnálom őt. Teljesen szét van esve, mintha nem is önmaga lenne. Vad remények ébredtek benne, hogy megváltoztathatja a jövőt és visszakapja a menyasszonyát, de rá kellett ébrednie, hogy ez nem lehetséges. Még mindig az ébredezés kínjait éli át...
 Kop-kop.
 Ujjaim halkan koppantak az ajtófélfán. Az ajtó nyitva volt, Henry pedig egyedül ácsorgott az üres teremben, mélyen a gondolataiba zuhanva.
- Zavarok? – kérdeztem óvatosan.
- Dehogyis... gyere csak – kapta fel a fejét. Bementem. – Szia – köszönt utólag.
- Jó napot. Jobban van már egy kicsit? – kérdeztem aggódva. Ostoba kérdés.
- Fogjuk rá... – mosolygott keserűen. Beszéltem ma Elenával. Tőle tudom, hogy nem is nagyon tartott órát, csak leült a székbe, és kiadott nekik vagy tíz oldalt olvasni.
- Tudom, hogy most kisebb gondja is nagyobb... – kezdtem óvatosan a monológom, egy hajtincsem a fülem mögé simítva. – De olyan sok minden történt, és... még mindig nem igazán haladtunk semmire Natalja ellen... talán elkezdhetnénk gyakorolni... – pillantottam fel rá. – Persze, csak akkor, ha már jobban érzi magát! – tettem hozzá rögtön.
 Henry nem válaszolt, csak lehajtotta a fejét, és idegesítő járkálásba kezdett. Végül nagyot sóhajtott, és rászánta magát, hogy válaszoljon valamit.
- Nem akarlak ezzel terhelni, de szerintem erről neked kell döntened. - He? - És bárhogy döntesz is, tiszteletben tartom. Én őszinte akarok lenni hozzád... addig viszont végeztünk.

- Tessék? – döbbentem le teljesen.
- Egyikünk sem vágyik egy álszent kapcsolatra, Violet... – állt meg végre egyhelyben, rám nézve. Most mi az isten van?
- Jó lenne, ha végre nem rejtvényekben beszélne... – mondtam. – Mi az, amiben nekem kéne döntenem?
- Hogy elintézed-e Natalját, avagy sem. Ugyanis nekem már nincs erőm őt üldözni. Tiszteletben tartom, bárhogy is döntesz. De mi végeztünk. A szövetségünknek vége.
 Nem hittem a fülemnek. Ez... nem lehet igaz! Nélküle mégis hogy öljem meg Natalját?!
- Szerintem a maga döntése egyértelművé tette az enyémet – feleltem csak ennyit, majd megindultam kifelé, de megtorpantam. – Tudja... – fordultam hátra. – Az a Henry Holmes, akit én ismertem, biztos, hogy a bosszút választotta volna... nem pedig hátat fordít és elmenekül.
 Azzal faképnél hagytam őt, és idegesen száguldottam haza.

Damon szemszöge:

Szerda este éppen kiléptem a Grill kapuján, amikor megláttam a falnak támaszkodni vámpír barbit. Továbbiakban Caroline-t.
- Nocsak, kitért vissza a bűn színhelyére – ironizáltam. – Azt hittem már régen átlépted az államhatárt.
- Én ott vagyok, ahol Katherine is – mosolygott. Tehát az a kurva is itt van.
- Nem unalmas a seggét nyalni? – kérdeztem undorral.
- Kellemes. Kipróbálhatnád – gúnyolódott a szőke kis ribanc. És ilyenkor nincs nálam egy karó...
- Katherine kinyírt téged – világosítottam fel. – Elvette az emberséged. Gyűlölnöd kéne.
- A tiédet is elvette, mégsem gyűlölted – vonta meg a vállát. – Ajándékot kaptam tőle.
- Ó, világos – vigyorogtam rá. – Akkor, ha már ilyen nagy barátnők lettetek, elmondhatnád végre mi a francot keres itt. Ugyanis ezen rágódunk már csöppnyi... – elgondolkodtam – két hónapja.
- Nataljának segítünk.
- Persze – fújtam egyet. – Van más okotok is. Katherine-nek biztosan.
Caroline úgy tett, mint aki gondolkodik. Kár, hogy teljesen képtelen rá.
- Talán hiányoztatok neki – vigyorgott.
 Na ekkor ment fel nálam végleg a pumpa, és basztam őt neki a sikátorban egy falnak.
- Jobb lenne, ha elkezdenél csiripelni, mielőtt még kinyírnálak – fenyegettem.
- Kevés vagy te ahhoz – vicsorgott a képembe, majd egy kurva gyors mozdulattal kicsavarta a karom. Roppantak a csontjaim, és fájdalmasan felszisszentem, míg a kis ribi a szemközti téglafalnak vágott, majd elslisszolt.
- A rohadt életbe... – káromkodtam, miközben a törött karom markolásztam.
 Durr. A következő pillanatban eldördült egy lövés, a lábamban pedig tömény fájdalom áradt szét. Felordítottam.
 Majd az ismeretlen fegyveres alak leadott még pár sorozatlövést, ami már végképp a földre küldött. Falövedék... kurva életbe! Nekem is most kell összefutnom egy vadásszal?!
 A hátamba injekciós tű fúródott, és véremben szétáradt a vasfű. Szinte örültem a sötétségnek, mert legalább nem éreztem tovább a fájdalmat.

***

Pokoli kínokat átélve tértem magamhoz. Sajgó fejjel néztem körül. Egy rohadt pincében vagyok.
- Jó reggelt, napsugár – köszöntött egy mézesmázos hang. Fúj. Ne. Ezer közül is felismerem, ki ez.
- Dögöljön meg... – morogtam rá sem nézve.
 Edwin Harrison elvigyorodott, majd ezzel az önelégült arckifejezéssel lőtt egy újabbat a hasamba. Ordítottam, ahogy csak a torkomon kifért. Bakker már...
- Íme a szabályok: én kérdezek, te válaszolsz. Ha nem, újabbat lövök.
- Mi a faszt akar?! – vicsorogtam rá. Újból durr. Rohadjon meg!
- Mondom én kérdezek! – kiabált rám. – Mit keres itt Katherine?
 Ha nem fájna annyira rohadtul mindenem, most eskü röhögnék...
- Ha tudná, hogy pont ezt akartam kiszedni Caroline-ból az imént, ez tök ironikus lenne... – mosolyodtam el keserűen. – De ki kell ábrándítanom, ugyanis fogalmam sincs!
- Hazudsz! Ugyanolyan aljas vérszívó vagy, mint ők! – kiabált még mindig. – Úgyhogy azt ajánlom, válaszolj, vagy nem lesz gyors halálod.
- Mi a panasza ellenem? – vontam fel a szemöldököm. – Mostanában szentként viselkedem.
 Ismét meglőtt. Maradék büszkeségem megtartva visszatartottam az ordítást.
- Még szentnek mered nevezni magad?! Ártatlanok vérét ontod!
- De nem öltem meg senkit... túl régóta – köhögtem. Basszus, ez a rohadt vasfű...
- Nem ez a lényeg – csóválta a fejét Edwin. – Utoljára kérdem. Hol van Katherine, és mit akar?
- Rohadjon meg... – nyögtem fájdalmasan.
- Veled tényleg nem megyek semmire – tette le a pisztolyt egy asztalra, ahonnan felvett egy karót, majd közelíteni kezdett felém.
 Lehunytam a szemeim, de ekkor nagyot dübbent hátul az ajtó. A vén fószer összeráncolt szemöldökkel állt meg félúton, majd hátrament, hogy megnézze, mi volt az. A következő pillanatban kinyílt felül a pinceablak, és egy karcsú test mászott be rajta, elképesztő illattal párosulva.
- Violet... – suttogtam halkan, mikor megérkezett a földre. Rám kapta a tekintetét, s mutatóujját ajkai elé emelve jelezte, hogy maradjak csöndben, majd elbújt egy szerszámos szekrény mögött.
- Valaki szórakozik velem... – jött vissza morogva Edwin. – Hol is tartottunk? – ércelődött. Pf. – Ó, megvan – vette magához ismét azt a rohadt karót. – Ég veled, Damon! – lendítette meg a kezét.
 Reflexből hunytam le a szemeim, így nem láttam, mi történt, csak a puffanást. Mikor felpillantottam, Edwin kiterülve feküdt előttem, Violet pedig mögötte állt egy nagy deszkával a kezében.
- Jól vagy? – dobta le „fegyverét” a földre, majd aggódva guggolt le hozzám. Az államon tapostam a döbbenettől gondolatban, de ezt nem nagyon mutattam, tekintve, hogy még felülni sem nagyon bírtam.
- Honnan tudtad, hogy itt vagyok? – köhögtem, miközben kínok közepette próbáltam felülni. Viol apró kezeivel megtartott a hátamnál, és még mindig úgy nézett rám a kis szemeivel, mint egy anyuka a gyermekére, ha lázas.
- Caroline felhívott... – sütötte le a tekintetét. Hogy... mi... van...? – Engem is meglepett – tette hozzá az arckifejezésemet látva. – Úgy látszik ennyi jóság még maradt benne.
- Csapda is lehetett volna – világosítottam fel a drágát. – Mégis eljöttél.
- Vállaltam a kockázatot... – pillantott fel ismét a szemkontaktusba. Ezt... nem hiszem el. A saját életét kockáztatta, hogy engem megmentsen? Ez most... vad reményt ébresztett bennem, mint talán még soha semmi. – De jól vagy? – váltott témát a kis boszi. – A golyók... kiugranak, ugye?
- Fából vannak, így igen. De...
 Ahhoz vér kellene. Friss vér.
- De...? – kérdezte ártatlanul a drága. Majd rájött, amikor finom illata hatására elváltozott a szemem színe.
- Ne aggódj, rendbe jövök, csak pihennem kell... – toltam őt hátrébb magamtól keskeny vállainál. De ő sem ma jött le a falvédőről.
- Neked vér kell... – ragadta meg a karomat, és visszahúzott magához. Először értetlenül néztem rá, de amikor elsimította a nyakáról a haját...
 Édes Jézusom... ez nem velem történik. Álmodom. Tuti.
- Violet... – nyögtem ki csak ennyit, teljesen ledöbbenve, önkívületi állapotban.
- Csend. Nincs vita! – parancsolt rám édesen, majd finom kis ujjai tarkómra kulcsolódtak, hogy fejem nyakához húzza, ami felesleges volt, hisz ez nem olyan gesztus, amit visszautasítanék...
- Köszönöm... – súgtam rá a nyakára. Az érzékeny bőrt libabőr árasztotta el, én pedig végigsimítottam orrommal a felületen. Olyan finom... puha, meleg... rég éreztem magamhoz ilyen közel.
 Egy puszit égettem még selymes bőrére, majd fogaimmal átütöttem azt. Viol teste összerezzent az apró fájdalomra, kis kezei ingembe markoltak. Nagy kortyokban ittam forró, isteni vérét, s ahogy szétáradt bennem, éreztem, hogy máris meggyógyultak a sebeim.
 Kezeimmel finoman a hajába túrva húztam még közelebb magamhoz, majd egy hirtelen mozdulattal engedtem őt el, s hajoltam el a nyakától.
- Köszönöm – mondtam újból, lenyalva ajkaimról a maradék vért, mire a kis drága lesütötte a szemét. Nem válaszolt, inkább egy zsepivel felitatta nyakáról a vörös nedűt, mielőtt az elérhette volna a blúzát.
- Szeretnéd, hogy...? – kérdeztem, kitartva felé a csuklóm. Ő csak megrázta a fejét.
- Begyógyítom én – utasította vissza. – De azért köszönöm.
 Édes.
- Miért tette ezt veled Edwin? – kérdezte párperces csend után, míg én benne gyönyörködtem.
- Katherine-ről akart információt, de rossz ajtón kopogtatott. – Felsóhajtottam. – Na meg... mostanában sok embert vadásztam le. – Nagyra nyíltak a barna szemecskék, így rögtön folytattam a mondatot. – De senkit sem öltem meg!
- Ez az ember elmeháborodott... – túrt feszülten a hajába Viol, ismét a vadászra nézve. – Minden nap, amit Alice-ék közelében tölt, az maga a rémálom...
- Elintézzem? – vigyorogtam. Ő csak édesen félrehajtotta a fejecskéjét, és tekintetében már ott volt a leszidás.
- Inkább kötözd meg, legalább addig sem árt senkinek.
 Ebben egyetértettem, de kötözés helyett a kiláncolás jobban megtetszett. A mobilját elvettem, a pinceajtót pedig bezártuk. Úgy jön ki, ahogy akar. Az ilyen szívós görcsök úgyis megoldják...

Violet hazakísért. Minden férfiúi büszkeségem eltemettem (már eleve megszűntek létezni, amikor egy lány mentett meg), hiszen abban a boldog tudatban sütkéreztem, hogy a boszim aggódik értem. Mindazok ellenére, amit tettem, ő még mindig képes törődni velem.
- Itthon volnánk – jegyeztem meg, amikor átléptük a küszöböt. – Fel akarsz kísérni a szobámba, és esetleg betakargatni? – vigyorogtam rá pimaszul. Mellém is bújhatnál...
- Ne akard, hogy megbánjam, hogy megmentettelek – mosolyodott el végre ő is. Nem bírom tovább. Itt a nagy pillanat, hogy mindent elmondhassak neki, amit hónapokon keresztül nem tettem.
- Van valami, amit el szeretnék mondani – tettem le a kezemből az időközben belekerült viszkis poharat. Viol nem válaszolt, csak kíváncsian pislogott rám. – Igazából már jó ideje meg akarom tenni.
 Hirtelen kikörvonalazódhatott neki, mivel kapcsolatban akarok monológot zengeni, mert megváltozott az arckifejezése.
- Damon, ne...
- Egyszer úgyis hallanod kell – vágtam a szavába, közelebb lépve. – Nekem pedig ki kell mondanom – fogtam meg óvatosan a vállait, majd vettem egy nagy levegőt, végig gyönyörű szemeibe révedve. – Hazudtam neked.
 Ismét értetlen arckifejezés. Másra számított.
- Már megint mit? – lépett hátrébb.
- Hazudtam, amikor októberben szakítottam veled, és azt mondtam, hogy csak egy eszköz voltál, amit használtam. Igen, eleinte azért kellettél, hogy megszerezzem a gyűrűm, de aztán... olyan kedvességet és szeretetet adtál nekem, amit már nagyon régóta senki, és szerelmes lettem beléd. – Violet lesápadva lépett hátrébb, de akkor is folytattam. – Hazudtam neked, azért, hogy meggyűlölj és könnyebb legyen tovább lépned. Tudtam, hogy maga lesz a pokol, de tartoztam neked azzal, hogy olyan életed legyen, amilyet megérdemelsz. De már nem bírom tovább. – Olyan értetlen, fájdalmas, megfogalmazhatatlan tekintettel nézett rám, hogy az már nekem is fájt. – És mivel ma Edwin Harrisonnak hála majdnem meghaltam, rájöttem, hogy ezt tudnod kell. Nagyon szerettelek. És még mindig szeretlek.

Dübb-dübb-dübb. Olyan hangosan és erőteljesen vert a boszi szíve, hogy a nagy csendben tökéletesen hallottam. Ledermedve állt, még mindig a nagy vallomásom feldolgozva, miközben én gondolatban biztos kaptam két infarktust. Mondania kell valamit... muszáj... gyerünk!
- Annyi hazugság után... – szólalt meg halkan, mire felkaptam a fejem rögtön. -...miért hinném ezt most el?
- Ezt már te is érezted, csak elnyomtad magadban – csóváltam meg a fejem.
- Ne akard megmondani, mit érzek... – pillantott rám feldúltan. – Főleg, mert még én sem tudom.
- Akkor majd én segítek neked rájönni. Mondjuk pár kérdéssel. Miért mentettél meg? – közelítettem meg őt ismét. – Miért gyógyítottál meg, miután Natalja elbánt velem? Mivel szolgáltam rá arra a bizalomra, hogy a véredből adj? Akár meg is ölhettelek volna, hisz már eldöntötted, hogy egy bunkó, emberség nélküli rohadék vagyok! Na és Jeremy... – öntött el hirtelen a harag. – Boldog vagy vele? Ugyanazt érzed, mint amikor velem voltál?
- Damon...
- Akkor is ilyen hevesen ver a szíved? – ragadtam meg a kezeit, s nyomtam rá a mellkasára. – Akkor is ennyi érzelem és indulat dúl benned, mint amikor velem vagy?
- Elég...
- És én vagyok a hazug? Hisz ami miatt most itt vagy, igenis jelent valamit! Hazudsz, Violet! Még mindig van valamiféle szenvedély közöttünk, és ezt te is tudod... Te pedig hazudsz nekem, magadnak és mindenkinek...
- Nem... – rázta meg a fejét, könnyei kicsordultak gyönyörű szemeiből. Annyira kibaszottul szép! Nem bírom most már tovább... meg fogok bolondulni, ha nem lehet az enyém...
- Még mindig nem hiszed el? Akkor legfőbb ideje, hogy másképpen is a tudtodra adjam...
 Igazi vad szenvedéllyel rántottam őt magamhoz, és vetettem végre rá magam azokra az édes ajkakra, amikért hónapok óta úgy sóvárogtam, olyan veszettül kívántam...!
 Magamhoz szorítottam a karcsú kis testet, amit mintha csakis nekem formáltak volna, és csak csókoltam és csókoltam őt... kifulladásig... azon is túl...

És ő visszacsókolt.

Mindazzal az elfojtott dühvel és szenvedéllyel, amit eddig elnyomott magában. Ugyanúgy csókolt, ahogyan régen... forrón és szerelemmel. Semmit sem változott...
 És ha belegondolok, hogy azt a kis pipogya Jeremy-t is csókolta... ezekkel az ajkakkal... amik csakis az enyémek...!! Dühöm fellángolt bennem, de ezáltal is csak fűszeresebb, vadabb lett ajkaink játéka.
 Végigsimítottam a hátán, mire ő felsóhajtott, majd kis kezeivel széthúzta rajtam az ingem, én pedig az ő lila kis blúzát. A sok apró gomb pattogva végezte a földön, én pedig én pedig nekinyomtam őt a falnak, s végigcsókoltam a nyakát, miközben kezeim combján simítottak végig.

És ebben a tökéletes erotikus pillanatban, amikor mindketten már majd megvesztünk, csak érezzük a másikat... ebben az ominózus másodpercben...
 Ebben csörrent meg a telefonja.

Violet szemszöge:

A mobilom lágy dallama felért egy jégkockás zuhannyal. A józanság szinte végigömlött felhevült testemen, és erőt adott ahhoz, hogy eltoljam magamtól Damon-t.
- Hagyd, majd abbahagyja... – suttogta, még mindig vággyal telt hangon, s újból megcsókolt volna, ha nem fordítom el a fejem.

Ó. Édes. Istenem.

Mi a francot műveltem?!!

- Nekünk kell ezt abbahagynunk – mondtam, miután meg bírtam szólalni a zihálástól. Mi ütött belém? Olyan volt, mintha egy bomba robbant volna bennem, és... összeomlottam...
- Violet, ne csináld már – fogta közre az arcom Damon.
- Nem lehet... – suttogtam teljesen értelmetlenül. – Én nem...
- Már megint hazudni próbálsz – figyelmeztetett. – Pedig hasztalan... már leleplezted magad. Még mindig szeretsz.
 Nagyot dobbant a szívem, ahogy ezt kimondta, s mélyen belenéztem tengerzöld szemeibe.
 Nem... nem... nem!
- Tévedsz – fejtettem le magamról a kezeit. – Mindenben tévedtél, ez... hiba volt... – hátráltam el tőle, magamhoz véve a táskámat.
- Szóval ennyi? Elmenekülsz, és ráadásul hazudsz is?
- Jó éjt, Damon – néztem rá megtörve, majd kirohantam a házból. A hűs tavaszi levegő az arcomba csapott, én pedig a ház oldalának vetettem a hátam, lassan lecsúszva a fal mentén.
 Nem igaz... hogy tehettem...? Miért?

~*~

Szörnyű éjszakám volt. Egyfolytában Damon-nel álmodtam. Másnap az sem sokat dobott a hangulatomon, hogy megtudtam, Holmes gyilkossági kísérletet hajtott végre a nagynénémen. Kétszer.
- Rohadék, kétszínű állat – dünnyögtem este Liza lakásán, kismacskaként összegömbölyödve a fotelben.
- Holmes? – kérdezte Alice, belépve a nappaliba három bögre forró csokit lebegtetve.
- Az... – nyúltam érte az egyik csuporért, majd belekóstoltam az italba, de mivel elég forró volt, elvontam belőle egy kis hőt. – Köszi – mosolyogtam barátnőmre.
- Ne emészd magad – kapcsolódott be keresztanyum is a társalgásba. – Élek, és semmi bajom, hála nektek.
- De ez akkor sem normális Liza. Holmes... - Alice nagy levegőt vett. - megőrült. Egyszerűen tudatni kéne vele, hogy nem te voltál a gyilkos...
- Egyelőre betudom annak, hogy a gyász hatása miatt tette... - kortyolt bele a szélboszi a forró csokijába.
- De ebben nincs semmi logika! Az igazi bűnös Natalja, rajta kellett volna kitombolnia magát. De nem, ő közölte, hogy már nincs ereje hozzá. Kapja be! - dühöngtem.
- Ezt mondta? - lepődött meg Elizabeth.
- Igen. De nyugi, felképeltem! Ez a minimum.
- Nagyobb sebet ütött benne Sophie újra elvesztése, mint ahogy gondolom - sóhajtotta Liza. - Félreértés ne essék, nem állok Henry oldalán, de Nataljáén sem tudok. Szerintem adni kéne neki még egy esélyt. Mármint Holmes-nak. Kell neki egy kis idő....
- De... - tátottam el a szám.
- Az érzelmeinket nem tudjuk irányítani - nézett rám barna szemeivel nagynéném. Na, erre befogtam és szürcsölni kezdtem az italom, mert eszembe jutott a tegnap este.
- Most mi van? - nézett rám Alice egy hatalmas vigyorral, ezt párosítva egy vesébe látó pillantással. Durcisan néztem rá, de nem válaszoltam, csak ittam tovább. Miért kell neki mindent észrevennie?!
Ekkor a barátnőm telekinetikus erejével kihúzta a kezemből a forrócsokit. Szemétség!
- Mivel most már nem tudod mivel betömni a szádat, ki vele, mit tettél? - lebegtette Alice a bögrém a fejem felett. - Különben meglibben a kezem - öltött rám nyelvet.
- Csak rajta - grimaszoltam. 
- Megtenném, ha nem Liza szőnyege bánná! 
- Köszönöm - mosolygott Elizabeth. - De komolyan Violet, mi van veled?
- Semmi - hazudtam. - Csak aggaszt ez az egész... és rossz napom van. Tudom, hogy nem vagyok a legjobb társaság, de nézzétek el.
- De ugye tudod, hogy velünk bármit megoszthatsz? - aggodalmaskodott Liza.
- És ha le is szedjük a fejed, nem fog fájni - húzott Al. Nagyot sóhajtottam.
- Nem bírjátok ki, ugye? - kérdeztem, mire mindketten nagy mosollyal rázták meg a fejüket. - Hát, rendben - adtam meg magam. - De nem fog tetszeni. Különösen Alice-nek nem.
- Hallgatunk - mondták félelmetesen egyszerre, egy nagy, széles mosollyal.
- Szóval én... én... - Nagyot sóhajtva hunytam le a szemeim. - Csókolóztam Damon-nel.
- Azok után, amit veled tett? És Jeremy-vel mi van? - kerekedtek ki nagynéném szemei. Lehajtottam a fejemet.
- Ez várható volt - vonta meg a vállát Alice. - Hisz az ég szerelmére is Violet, hiszen te szerelmes vagy! A szerelmet pedig nem letagadni. Süt a szemedből, a testedből, s ha másból nem is a heves szívverésedből, és ezt egy jó barátnő megérzi! - Lizával egyszerre kigúvadt szemekkel néztünk rá. - Mi több, Damon tényleg megváltozott és halál komolyan gondolja azt, hogy nem tud nélküled élni. A mai napig miattad nem öl embereket... - és csak mondta és mondta. Nem akartam hinni a fülemnek. Alice Cullen védi Damon Salvatore-t.
- Persze, én is tudom, hogy Damon miattam változott meg, de azzal hitegettem magam, hogy ezzel is csak el akar érni valamit - kezdtem el a mesét én is. - Tagadásban éltem, mert amikor kidobott, minden fájt. Gyűlölni akartam őt, és gyűlöltem is. Aztán amikor leléceltél, ismét közelebb kerültünk egymáshoz... - néztem barátnőmre. - Tegnap pedig... bajba került. Edwin megtámadta őt Katherine miatt, és én mentettem meg. Eleinte csak azért, mert úgy éreztem, tartozok neki, amiért anno utánad eredt egy szál maga. Aztán rájöttem, hogy... - nyeltem egy nagyot. - Nem tudnám nélküle elképzelni a világot.
Barátnőm lelkesedése hirtelen elszállt és csak a bögrét szorongatva bámult maga elé.
- A francba, akkora ribanc vagyok! - nyomtam egy párnát a fejembe. - Én tényleg szeretem Jeremy-t, de egyre inkább az az érzésem, hogy csak azért szerettem belé, mert tudat alatt szükségem volt valaki gyengédre Damon után.
- Ez teljesen érthető kicsim, nem vagy ribanc! - fogta meg a kezem Liza.
- De igen. Annak a csóknak nem kellett volna megtörténnie. De eszembe jutottak a régi idők és... ajj, úgy szégyellem magam! - bújtam keresztanyum ölelésébe.
- Sss, semmi baj. Alice-nek van igaza. A szerelmet nem lehet eltitkolni - biccentette Liz oldalra a fejét a még mindig mozdulatlan Alice felé. 
- Ha már... szóval... ami Edwint illeti... Megkért, hogy fogjunk össze vele...
- Igen, még az egész időugrásos mizéria előtt - helyeseltem, még mindig a szélboszi karjaiban.
- Ö, igen, de... Össze is fogtam vele... - sóhajtotta a barátnőm a földet vizslatva.
 Mi van?!


Remélem, a Damon-Viol rajongók örültek. :$
És mi a véleményetek Alice döntéséről?
Komikban nyugodtan fejtsétek ki a véleményetek! :)