III. bónusz fejezet ~ Vissza a múltba! - 1. rész

Sziasztok!

Igen-Igen, most hamarabb érkezett a fejezet. És igen, tervünk van vele, hogy miért. Pénteken nem igazán érünk rá és lesz egy egy hetes szünet...

De addig is, lehet olvasni az új bónuszfejezetet! 

Egy családi titok végre felfedi önmagát. 

Ebben a fejezetben véglegesen bebizonyosodik az a tény, hogy igaz, halálos szerelem a negatív szereplők körében is létezik. Egy érzés, ami még mindig nem aludt ki, s egy élet, ami úgy oltódott ki, hogy nem is kellett volna neki... 

Mesélő szemszöge:

Péntek délután Elizabeth Miller éppen egyedül üldögélt a tanáriban, amikor megcsörrent a telefonja.

- Szia Cole – vette fel mosolyogva. – Baj van? – kérdezte hirtelen aggódva.

- Igen, mégpedig nagy baj – hallatszódott a válasz.

- Úristen, mi történt? – aggódott.

- Hiányzol.

- Ahj, menj már, rám hoztad a szívbajt! - kacagott a nő.

- Ne haragudj, csak azt akartam kérdezni, hogy meddig dolgozol?

- Ma bent dekkolok háromig… Legkésőbb fél négyre érek haza.

- Mivel vagy? - kérdezte a férfi.

- Most kocsival.

- Oh, értem. Na, akkor otthon találkozunk. Szeretlek.

- Én is téged. Szia.

- Szia - köszönt el a boszi.

Liza lerakta a telefont, majd elővette a szendvicsét, mielőtt még éhen halt volna. Már csak pár falat maradt, amikor Henry Holmes vágtázva rontott be a tanáriba.

- Elizabeth! – mosolygott.

- Már nem is ehetek nyugodtan? – kérdezte durcásan a nő.

- Már miért ne? – értetlenkedett Henry.

- Mert mondjuk itt vagy?

- Ugyan Li…

- Ki ne mondd! – tartotta ki a kezét Liza. – Basszuskulcs! – káromkodott egy sort, majd varázsigét kezdett mormolászni.

- Te mit csinálsz? – értetlenkedett Holmes.

- Szerinted? Varázsolnék, ha hagynád…

- De...

- Próbálom megakadályozni Natalja… - mondta Miller elhalóan, majd összezuhant.

- Úristen Elizabeth, jól vagy? – kérdezte Holmes leguggolva mellé.

Viszont választ azt nem kapott, mert a boszi ekkor már eszméletlen volt. Henry-nek se kellett több, elővette a mobilját, hogy hívja a mentőket, de ahogy a zsebéből kivette a telefont, kidőlt a másik irányba.

- Mi a fene…? – lépett be Edwin.

Odament, hogy megnézze a pulzusukat, de ő is úgy járt, mint a vadászkollégája.

~*~

Kitudja, mennyi idő telt el, mire Holmes ébredezni kezdett. A tanári üres volt: Lizának és Edwinnek hűlt helye volt.
 Egy nő viszont felé magasodott, s az ő fejét ölében tartva, aggódva tekintett le rá.
- Henry, drágám… Jól vagy? – kérdezte a finom női hang, amit Holmes egyből fel is ismert, de erőtlen volt, szóval laposakat pislogva ült fel.

- Meghaltam és ez a mennyország? – kérdezte halkan.

- Kétlem, hogy a munkahelyed a mennyország lenne… Főleg mivel az én kis vőlegényem ezt még így sosem említette… - válaszolt a nő.

- Sophia… - suttogta már kicsit több erővel a vadász.

- Na, ébresztő! – csókolta meg Henry-t szenvedélyesen az ő menyasszonya.

Holmes egy ideig csak hezitált, hiszen azt se tudta, hogy mi van, de a szíve mélyén lévő szerelem Sophia iránt ismét a felszínre tört, és hevesen csókolt vissza.
"Ez a csók túl intenzív volt ahhoz, hogy csak álom legyen" - döbbent rá Henry.
- Ez mégis hogy lehetséges? - hűlt el teljesen a férfi, tenyerébe simítva hajdani menyasszonya gyönyörű arcát.
- Micsoda? - nevetett csilingelően a nő. - Hogy bejöttem? Hát, hiányoztál.
 Holmes szíve hevesebben kezdett dobogni, habár még mindig nem értette. Lassan feltápászkodott, és döbbenten nézett körbe a tanárin. Teljesen más volt a berendezés. Olyan tanárok képe lógott a falakon, akik már legalább négy éve nem dolgoztak ott.
"Négy éve?!" - futott át Holmes agyán a gondolat, majd rápillantott a szintén falon lógó naptárra. 2007. március 4.
"Nem lehet..." - gondolta újból, majd ránézett egykori szerelmére, s az értetlen, aggódó arcot látva nem bírta tovább, s újból az édes ajkakra vetette magát.
- Ejnye – kacérkodott Sophia –, ha azt akartad, hogy megcsókoljak, elég lett volna kérned, nem…

- Csókolj meg! – húzta magához szerelmét. Azt hitte, hogy ez egy álom. Egy nagyon valósnak ható álom, aminek ki akarta élvezni minden pillanatát.
 De ez valós volt.

Miután elváltak, Sophia ismét megszólalt.

- Gyere haza édesem… Unatkozok – simogatta Holmes mellkasát.

- Így jár az, aki nem dolgozik… - viccelődött Henry.

- Tudom, de muszáj voltam szabadságra jönni, hogy el tudjak menni az orvoshoz…

- És mi lett az eredmény? – kérdezte a vadász, habár fogalma sem volt, hogy miért ment orvoshoz a menyasszonya…

- Azt hiszem, vagyis a doktor úr is azt hiszi, hogy… - az alsó ajkába harapott, majd elmosolyodott. – Apa leszel Henry! Apa leszel!

Holmes szíve pár ütemet kihagyott. És igen, azok ott a szemei sarkában könnyek voltak, bizony ám!

- Hogy? – nyögött ki csak ennyit.

- Terhes vagyok, édesem. Gyere haza velem. Már nem lesz több órád, végeztél a mai napon! Dolgozatokat meg tudsz otthon is javítani…

- Henry! – hallatszott Edwin Harrison érdes, dühös hangja. – Mi a franc…? – akadt ki, amikor beért a tanáriba. Sophia látványa kicsit meglepte…

- Én… - mentegetőzött a boszorkányvadász, majd a szerelme felé fordult. – Szívecském, várj meg a kocsiban – nyomta a kocsi kulcsot a nő kezébe.

- Aztán siess – incselkedett a nő, majd kilibbent a tanáriból.

- Ez most vagy egy rémálom, vagy pedig Natalja csinált valamit… - szólalt meg Edwin. - Holmes, haza kell jutnunk a mi időnkbe!

- Eszedbe se jusson, Harrison! – förmedt rá Henry.

- Hogy? – képedt el a vámpírvadász.

- Jól hallottad, meg akarom változtatni a múltat. Ide figyelj, Edwin! Sophia terhes, ez azt jelenti, hogy apa leszek. Igen, akkora traumaként ért, hogy a szerelmem ki akart nyírni, hogy erről teljes mértékben meg is feledkeztem… Erről az igen fontos dologról. Nem fogom engedni Jason-nek, hogy végezzen a menyasszonyommal! Sophia-t le fogom beszélni a varázslatról és felneveljük a gyerekünket. Inkább te is örülj, hogy négy évvel fiatalabb vagy… Mint minden más családtagod. Élvezd és éld újra az életed Edwin!
- Henry - guggolt le kollégájához az idős vadász, akin azért látható volt a fiatalodás jele. - Te megőrültél. Megrészegített a tudat, hogy újra életben van a menyasszonyod! Ez nem valódi!
- De igen, Edwin, az! - tiltakozott a boszorkányvadász. Bár, ekkor még nem volt vadász... - Ismét látom őt... meg tudom érinteni, csókolni... szeretem őt! - lágyult el a tekintete Holmes-nak.
- De most már tudod azt, amiről négy éve még nem lehetett fogalmad, Henry - cáfolt rá Edwin. - Sophia valójában egy fekete boszorkány, akinek egy varázslathoz a te szerelmed és a te életed kellett.

- Fogd be, Harrison! Igazad van, de még sincs. Én tudom... én érzem..., hogy soha nem tenne olyat...!
- Mi a fene bajod van? - dühödött be a vámpírvadász. - Az időutazás talán visszaváltoztatott azzá a pipogyává, akit majdnem egy tüzes oltáron áldoztak fel? És ha nincs a barátja, Jason, akiről mellesleg rohadtul nem tudta, hogy valójában boszorkányvadász és nem menti meg... akkor meg is halt volna! - Megragadta Henry ingének a gallérját - Sophia szerelme sosem volt valódi, csak el akarta érni, hogy belé szeress, hogy feláldozhasson. - Méregtől eltorzult arccal hajolt közelebb. - Vagy ezt már elfelejtetted, Henry Holmes?

- Tisztában vagyok ezekkel az okokkal, de azért vagyunk itt, hogy megváltoztassuk a jövőt! Úgyhogy félre az útból, Harrison! – mondta dühösen, majd ellökte magától a vámpírvadászt, és dühösen kiviharzott az épületből, egyenesen a kocsijához, amivel haza is vitte a menyasszonyát…

~*~

Eközben Elizabeth a saját házában tért magához. Ahogy kinyitotta a szemét, kiment inni egy pohár vizet és meglátta a naptárt.

”2007. március 4.?! Hogy az a…! Én kibelezem Natalját!” – futott át az agyán, majd a telefonját és a kulcsokat a kabátzsebébe vágta. Bezárta az ajtót, és fejvesztve rohant megkeresni Natalját. Akit nem volt nehéz megtalálnia, egy kissé kihalt parkszerűségben.

- Nem is vártam tőled mást, te átkozott szuka! – ordította.

- Nem tudom, miről beszélsz Liz – fordult meg értetlen tekintettel Ms. Belikov.

- Oh, tudnál egyszer igazat mondani? Hiába hoztál vissza ide, négy évvel ezelőttre, ahol még barátnők voltunk, most nem vagyunk azok!

- Nem értelek… - tetette még mindig az ártatlant, viszont ekkor Liza agyvize már teljesen felforrt.

- Kicsit belekontárkodtam a varázslatodba, úgyhogy én mindenre emlékszek, ahogy, hogy ha minden jól ment, akkor, Henry és Edwin is.
- Gondolhattam volna - grimaszolt Natalja. - Te sosem tudsz megülni a fenekeden! Ha nem tudnám az igazat, azt hinném, rokona vagy Alice Cullen-nek - mosolyodott el. - Mindketten folyton elrontotok mindent! - vágta neki Lizát a szemközti fának.

Elizabeth fájdalmasan állt fel és próbált erősnek mutatkozni. Többé-kevésbé sikerült is.

- Hagyd őket békén, hallod! És utoljára kérdem. Miért tetted ezt?
- Majd pont neked mondom el - vigyorodott el Natalja.

- Úgy se nyugszom meg, amíg... - és ekkor villámcsapásként jutott eszébe Lizának két név. - Sophia... Jessica... Te ribanc! - ráncolta össze Liz a homlokát és ellökte Natalját.
- De kis okos valaki - mosolygott Nati. - Pedig még csak nem rég diplomáztál - kuncogott fel.
- Te önző kígyó! - dühöngött Elizabeth. - Miattuk utaztál vissza az időben igaz? Hisz itt még élnek. Mit akarsz tőlük? - könnyezett meg. - Miért akarod őket élve tudni?! 

- Nem Miller, most nem az a kérdés, hogy én miért akarom életben tudni Sophiát és Jessicát, mert arra magadtól is rájössz, ha gondolkozol egy kicsit. Sokkal inkább az, hogy te miért akarod azt, hogy Jess ne éljen? – gúnyosan vigyorogva ráncolta össze szemét Natalja, Elizabeth-ből pedig a sírógörcs akaródzott kitörni. De tűrte.

- Rohadt boszorkány…! – sziszegett csak ennyit, mivel megjelent az emlegetett Jessica Black. Liza meglepetten nézett rá…. hiszen még is csak három éve halott…

- Liza, azt hittem már, hogy eltűntél. Azt beszéltük meg, hogy háromkor találkozunk nálad, és most fél négy van, te meg itt beszélgetsz Natival… Ez most mi? – hadarta el. Stílusa kicsit Alice-es, még is inkább Violet-hez lehetne hasonlítani őt. Középmagas, karcsú, fiatal nő volt, vállig érő fekete hajjal, és sötét szemekkel. – Csak nem kerülsz?

- Na, válaszolsz a kérdésemre Elizabeth? – Nataljának változatlan arckifejezése volt…

- Ööö... mi volt a kérdés? – szólalt meg Jessica – Talán tudok segíteni a válaszadásban.

- Semmi – harapott az ajkába Liz. - Most mennem kell... - motyogta, s azzal elszaladt…Egészen addig, amíg neki nem ütközött Alice-nek, akinek két oldalán ott állt Jasper és Violet, a boszi mögött pedig Damon. - Bocs – mondott csak ennyit, majd a földre zuttyanva kitört belőle a zokogás.

- Liza – guggolt le elé Alice – Mi a baj? – érdeklődött.

- Jól vagy? – csatlakozott Violet is.

- Mi zaklatott fel ennyire? – guggolt a lányokhoz Jasper is.

Alice és Violet a tekintetüket Jasper-re kapták, majd vissza a nyöszörgő Elizabeth-re.

- Csak hagyjatok sírni utána elmondok mindent… - gubózott össze a szélboszi és keserves sírásban tört ki.

Viol és Al biztatóan ültek le mellé. Míg Jasper és Damon inkább a tisztes távolságot megtartva ültek le kicsit arrébb.

~*~ 

Ezelőtt kb. tíz perce Alice, Jasper, Violet és Damon az erdő közepén voltak. Elsőnek a tündérbaba ébredt fel és hollétével nem foglalkozva felébresztette a mellette fekvő Jasper-t.

- Jasper, ébredj!

A szöszi laposakat pislogva felült, viszont ekkor Alice már eltűnt, vagyis barátnője mellé sietett.

- Violet, ébredj! – rázta meg egy kicsit a boszit.
- Mh... mi történt? - nyűgösködött a lány, döbbenten felkelve a fűből. 

Elég érdekes kifejezés ült az arcára, mikor meglátta, hogy egészen eddig a feje a mellette fekvő Damon vállgödrében pihent... Viszont, az igazi döbbenet talán akkor ült az arcára, amikor Alice válaszként csak megvonta a vállát, elmosolyodott és elkezdte Damon-t is ébresztgetni.

- Részeg fiú, ébresztő van! - nevetett a baba.
- Mi van? - pislogott laposakat a srác, majd lassan felült. - Megint berúgtam? Vagy mit keresek itt? És ti? - értetlenkedett.

- Ez az, amit most ki kell derítenünk, szóval térjetek magatokhoz, és induljunk el valamerre. Lizát érzem a közelben. Keressük meg. Talán ő többet tud nálunk... - ugrott fel Alice. - Hahó, ti nem tudtok felállni? 
 A többiek mind elmosolyodtak, végül követték Alice példáját.
- Vajon hány óra lehet? - kérdezte álmosan Violet, majd elővette farzsebéből a telefonját, de a kijelzőre ránézve eltátotta a száját. - Miért mutat ez 2007-et?

- Talán megkergült. Nem tudom. De menjünk már! - fogta meg Alice Violet kezét, utána meg Jasper kezét és elindultak négyen.

Egészen addig mentek, amíg Liza keservesen sírva neki nem ütközött Alice-nek.

- Jól vagytok? – kérdezte Elizabeth Miller, miután már tudott beszélni.
- Mi igen, de te nem! - ült hozzá közelebb Viol, és a vállára tette nyugtatóan a kezét. - Mi történt, Liza? Mi folyik itt?
- Natalja négy évvel visszahozott minket az időben. 2007. március 4-e van. Fogalmam sincs mire készül, de az biztos, hogy Jessicát és Sophiet akarja... - felelte Liza szakadozott megvétellel.
- Jessica, mint a barátnőd? - kérdezte Jasper. A szélboszi idegesen bólintott.
- Jessica Black? - kapcsolódott be a csevejbe Damon is. Tudta, kiről van szó, hála az atlantai kirándulásnak.
- De ki az a Sophie? - értetlenkedett Alice.
- Úristen - nézett Violet kiakadva Lizára. - Sophia, mint Henry hajdani menyasszonya?
- Igen - bólintott Elizabeth - Egy fekete boszorkány, aki egy varázslat miatt ki akarta nyírni Holmes-t, de Jason -egy barátja, aki vadász volt- meglőtte Sophiet, ezáltal megmentve a barátja nyavalyás életét... - merült bele a mesélésbe Liza, majd hirtelen megrázta a fejét. - De te honnan tudsz erről? Már mint, hogy Henry volt menyasszonya...? - kérdezte nem kicsit aggódva.
- Csak láttam egy képet Holmes tárcájában... Natalja be is szólt neki érte valamit, mire Henry nekivágta őt a falnak... - magyarázta a tűzboszi. - De... egy pillanat! - állt fel hirtelen. - Ha négy évvel jöttünk vissza, akkor... Alice, Jasper, ti emberek vagytok!
- Szerencsére nem. Belekontárkodtam egy kicsit a drága varázslatába, szóval ők vámpírok, te meg boszorkány vagy. Viszont semmiféleképpen nem kéne találkoznod a kis Violet-tel... - magyarázott Liz.
- Kettő van belőlem? - akadt ki az ibolyaillatú lány.
- Azt hiszem - nevetett óvatosan Elizabeth Violet tekintetén. - De ha elmegyünk hozzám, akkor...
- Sziasztok! - került elő hirtelen Jessica Black.
Elizabeth ekkor még háttal volt barátnőjének. Alsó ajkába harapva fordult meg.
- Szia Jessica! - tett fel egy halvány mosolyt.
 Violet ledöbbent. Annyira... ismerős volt neki ez a nő... de fogalma sem volt, honnan... Alice és Jasper,  pedig csak pislogtak a döbbenettől. Damon-nek fogalma se volt, hogy ki ez a nő, viszont most már Jasper-rel együtt közelebb mentek a tömeghez.
- Oh, Violet, de meg nőttél! - mosolygott szélesen Jess. - Hogy nőtt meg ilyen hamar? - nézett kérdőn Lizára, aki láthatóan elsápadt.
- Bocsánat, de... - értetlenkedett a tűzboszi. - Te ismersz engem?
Elizabeth kérőn megrázta a fejét.
- Hallottam már rólad - felelte Jessica.
- Kitől? - bizonytalanodott el a boszi. Négy éve még csak boszorkány sem volt... akkor hogy?
- Jessica, nem rakhatnánk át a megbeszélést későbbre? Mondjuk holnapra...? - kérdezte Elizabeth, látszólag tématerelés szempontjából.
- Hát jó, akkor beszélek Natival is. - ölelte meg Liz-t, aki kicsit sápadtan ölelt vissza - Sziasztok! - intett a boszi majd eltűnt.
- Ez mégis mi volt? - nézett össze Alice és Violet, de választ már nem kaptak, ugyanis megjelent Natalja.
- Látom, összegyűlt a kis csapat - mosolygott.
- Hála neked te elvetemült szuka! - küldött egy óriási tűzgömböt Liza Natalja felé, aki két ujjal elirányította azt Violet felé, akit egy apró trükkel lebénított, szóval a tűz a földre küldte őt. - Ó édes Istenem! Violet! - futott hozzá a szélboszi.
Alice, Jasper és Damon pedig követték a példáját.

- Oh, hirtelen mennyire aggódsz érte, miközben hét éven keresztül le se szartad a fejét... - vigyorgott Natalja.
- Miről beszél ez a ribanc? - kérdezte Damon, miközben Violet-nek segített felállni. Meglepte, hogy a lány engedte neki.
- Azt sem tudod, mik hagyják el a szádat! - csorogtak le Liza arcán a könnyek, s az ég egyre jobban elborult. Mennydörögni kezdett, méghozzá nem is halkan.

- Hogyne tudnám - vigyorgott Nati - Keresztanya létedre leszartad Violet-et.
- Tessék? - akadt ki Alice.
- Liza...? - suttogta a tűzboszi hitetlenül, könnybe lábadó szemekkel. Mi a fene folyik itt?!

Natalja kihasználta az alkalmat, hogy most Violet van a középpontban, így Alice-t a levegőbe repítette, aki sikított egyet, de nem hallották, mivel a mennydörgés elnyomta azt. Pár perc múlva a baba egy óriási puffanással zuhant a földre.

- Drágám! - rohant oda hozzá Jasper.

- Takarodj innen! - kiáltotta Alice Nataljának címezve üzenetét, és telekinetikus erejét akarta használni... de ehelyett a kezéből tűz áramlott ki.

- Mi a franc? - lepődött meg mindenki egyszerre.

- Mit műveltél vele? - kérdezte Liza.

- Holnap találkozunk! - vigyorgott Nati, majd eltűnt.

- Alice! - futott oda barátnőjéhez Violet kormosan. Még mindig a fülében csengettek Natalja szavai, amiket nem értett, de az aggodalom mindent elmosott.
 Majd hirtelen megérzett valamit. Alice... már nem volt többé vámpír.
 És volt még egy elképesztőbb dolog. Boszorkány lett.
- Liza... - dadogta hitetlenül, félúton megállva, ránézve a szélboszira. - Érzed...?

- Igen - felelte Liza. Könnyei még mindig záporesőként csorogtak az arcán, majd odament ő is. - Menjünk innen... Mindenki fogja meg Alice-t! 

A többiek csak értetlenül pislogtak, de úgy tettek, ahogy a szélboszi mondta. Elizabeth pedig félretéve minden erkölcsöt, elteleportált a háza elé. Kinyitotta az ajtót és belépett.

- Mindenki jöjjön be... - mondta zihálva.
Így is tettek, s bevitték Alice-t a nappaliba, ahol a kanapén végezte a lány.
- Mégis mi a franc folyik itt?! - kérdezte Jasper. - Elizabeth, sok megmagyarázni valód van!

- Először is. Kérlek. Nyugodjatok. Meg - kérlelte őket Liza még mindig zihálva. - Alice-nek nem lesz semmi baja - mondta el már egy levegővétellel.
- Ez megnyugtató - sóhajtotta Damon. Rá is ráhozták a frászt.
 Violet nem szólt semmit, csak nyelt egyet.
- És mi volt az, amit Natalja mondott? - kérdezte meg a Salvatore srác, mivel látta, hogy a boszi képtelen rá.

- Az igazság... - harapott az ajkába Liza, majd látta, hogy Violet szemei ki akarnak esni a meglepődöttségtől. - Én... Én el akartam mondani, csak vártam a megfelelő alkalomra. Esküszöm - közelített Miller Violet felé.
- De... tudnék róla, ha a keresztanyám lennél, Elizabeth - próbált érvelni Viol. Ez nem igaz... ez nem lehet valós!

- Violet. Ez az igazság! - fogta meg Liza óvatosan a lány kezét - De nem volt más választásom. Meg kellett, hogy szakítsam veled a kapcsolatot. 

Ekkor Elizabeth és Violet egyszerre hunyták le a szemüket. Liza egy varázsigét mormolt és ezzel előidézte Violet összes emlékét.

És ő emlékezett. Mindenre.

Onnantól kezdve, hogy megszületett, Liza mindig ott volt vele. Az anyukája testvére volt, a kishúga. Imádták egymást, és rá mindig számíthatott. Amikor meghalt az anyukája, anyja helyett anyja volt. De Jack nem akarta, hogy ennél is közelebb kerüljenek egymáshoz. Nem akarta, hogy Violet-et belevonja a boszorkányságba. Ez volt az egyetlen tabu nála, ha a lányáról volt szó.
 Azonban, amikor Rosemarie-hez költöztek, egyszer meglátta, hogy Elizabeth varázsolt a kis Violet-nek, annak ellenére, hogy megtiltotta neki. Így Ms. Miller elhagyta a családot, de előtte kitörölte magát a keresztlánya emlékeiből, hogy ne fájjon neki.
- Édes Jézusom... - fakadt sírva a tűzboszi, amikor az utolsó képkocka is lepergett a szeme előtt. - Te... te nem csak a keresztanyám vagy! - kapta a szája elé a kezét, ahogy belé nyilallt a felismerés. Most már minden világos. - Hanem a nagynéném...  - vetette magát Liza nyakába. 

- Igen! - szorította magához a kis boszit, s össze-vissza puszilgatta a homlokát.

~*~

Eközben Sophia Henry meztelen mellkasán pihent, Holmes pedig szerelme haját simogatta.
- Ez most... más volt - pihegte a boszorkány -, mint amilyen szokott lenni...

- Hát, most nagyon hiányoztál... - suttogta Holmes, s azzal menyasszonya ajkaira tapadt. 

- Te is hiányoztál nekem - csókolt vissza egy kacér mosollyal Sophia, majd fordított a helyzetükön, és Henry fölé magasodott. - De engem nem tudsz átverni, drágám - kezdett karcsú ujjaival incselkedő simogatásba a férfi mellkasán. - Tudom, hogy valami nyomja a lelked. Ki vele!

- Muszáj most? Annyira szeretlek és nem szeretnék témát váltani! - húzta magához finoman a menyasszonyát, a derekát végigsimítva.
- Igen, most. Kérlek - pislogott rá nagy szemekkel Sophia. - Ellen tudsz állni ennek a szempárnak?
- Hát az a helyzet, hogy nem. De annyira rossz ez... Van egy apró bökkenő.

 Holmes ekkor érezte, hogy ezt nem bírja Sophie alatt elmondani, ezért inkább felült az ágyon és elmesélte neki, hogy Natalja hozta őket vissza ide a múltba.

- Szóval szeretném megváltoztatni a jövőt. Sophia, kérlek gondolj bele! Minek élnél örökké egyedül, vagy más-más pasikkal, ha élhetnénk együtt szép boldog családként? A gyerekünkkel - simította Holmes a menyasszonya hasára a kezét.
 A boszorkány egy ideig nem válaszolt, tekintete megfogalmazhatatlan volt. Az érzés, hogy a vőlegénye tud mindenről, amit eddig tervezett... és hogy túl is élte... kissé letaglózta.
- Kicsim, én tudom, milyen lesz a jövőm - simogatta meg Holmes a menyasszonya arcát. - Szörnyű, mert nem leszel benne. Ha meg akarsz még mindig ölni, tudnod kell, hogy nem fog sikerülni. Meg fogsz halni, Sophia. Meg fogtok halni, és én ezt nem engedem! - fogta közre az arcát Henry, hogy a szemeibe tudjon nézni. - Én szeretlek. Éljünk úgy, ahogy egy normális család.
 Sophia lesütötte a tekintetét, végül megszólalt.
- Én is szeretlek - mondta őszintén. - De talán nekem ennyi nem elég. Talán én nem akarok normális családként élni. Talán én... többet akarok.

- De szerelmem... Most nem csak rólunk van szó, hanem a születendő gyerekről is. - Henry keze ismét kedvese hasára vándorolt. - Kérlek, házasodjunk össze. Éljünk együtt békességben. Ne engedd, hogy Natalja irányítson. Mert én tudom, hogy nélküle te sose tennél ilyet... - érvelt Holmes.
- Tudod, Henry... én nem látok a jövőbe. De az a nagy gond, hogy szeretlek téged. Tényleg. Ezért elhiszem neked, amit mondasz... - hajtotta rá a fejét Sophie szerelme mellkasára. - Igazság szerint... a napokban gondolkodtam el rajta, hogy nem fogom megtenni, amit elterveztem, mert rájöttem, hogy valószínűleg terhes lettem. Úgyhogy nem tudom elképzelni, miért döntöttem mégis úgy a jövőben... - pillantott fel kétségbeesett szemekkel.
 Henry homlokon csókolta őt.
- Én megbocsátok.
- Mégis hogy vagy rá képes? - kérdezte zaklatottan a nő.

- Igazából nem is tetted meg, mert már hamarabb lelőttek... De Jason váltig állította, hogy megtetted volna. Én persze kételkedtem benne... És hogy miért vagyok rá képes? Azért mert szeretlek! - döntötte a menyasszonyát vissza az ágyra.
- Azzal együtt is, hogy fekete boszorkány vagyok, és emiatt ilyen terv szövődött a fejemben? - pislogta ki a könnyeit a szemeiből Sophie.

- Hosszú volt ez a négy év. Tanultam pár dolgot. És leginkább megbocsátani és megérteni tanultam meg. És mindig a végeredmény számít. - Kúsztak a kezei szerelme dereka alá. - Hetvenszer átgondoltam, és most te is kijelentetted, hogy nem tetted volna meg. Mi kell még?
- Hogy megcsókolj... - mosolyodott el szerelmesen a kedvese. És igen... Henry ezt az kérést nem tudta visszautasítani... Hevesen tapadt a boszi ajkaira.

***

Leszállt az est. Egy régi téglaépület parkolója szinte kongott az ürességtől; csak pár kocsi állt ott árván.
 A jótékony csendet azonban kisvártatva léptek szakították meg. Egy idősebb férfi lépkedett a parkolóban, slusszkulcsa után kutatva, de olyan ügyetlenül csinálta, hogy a kulcscsomó a földön végezte. Ő lehajolt érte, s majd ahogy hirtelen felemelkedett, szinte visszahőkölt.
 Katherine állt előtte.
- Mit keresel itt? - sziszegte dühösen Edwin Harrison.
- Még mindig itt tartjátok a gyűléseket? - mosolygott a lány.

- Négy éve itt tartottuk... - felelte az idős úr, és elindult volna az autója felé, de a nő visszalökte őt a mellkasánál.
- Igaz is - mosolygott. - Jót tett neked egy kis fiatalodás. Olyan nyomasztó, hogy megöregedtél, Edwin... pedig milyen jól elvoltunk régebben - szélesedett ki a vigyora.

- Katherine... - sóhajtott Mr. Harrison. - Ami volt elmúlt... Más ember lettem...
- Igen, észrevettem - grimaszolt Katherine. - Merevebb. Konzervatívabb. Frusztráltabb. Ne segítsek ellazulni? - lépett közelebb incselkedve.

- Ugyan, miért tennél te ilyet? Te dög... - sziszegte.
- Miért ne? - simította végig a férfi karját. - Már nem tetszem neked?

- Erre a kérdésre nem olyan egyszerű a válasz... - szedte le óvatosan Edwin a lány kezeit. - Most viszont válaszolj arra, hogy miért jöttünk ide vissza és mikor juthatunk végre vissza a mi időnkbe, Katerina?!
- A mi időnkbe, Edwin? - szorította meg a lány a vadász kezeit. - Oda sajnos már soha... de még feleleveníthetjük az emlékeket.
- Tudod, hogy értem - rántotta el a mancsát dühösen Edwin.
- Igen-igen... - forgatta meg a szemeit Kate. - Végül is, elárulhatom. Ennyi jár neked a régi időkért... - vetett be egy olyan mosolyt, hogy a pasi félrenézett. - Szóval Natalja meg akarja változtatni a jövőt. Életben akar tartani két bizonyos személyt. Szeretnél tippelni?

- A két banya gondolom. Sophia és Jessica?!
- Ügyes - mosolygott a lány. - Nataljának szüksége van rájuk élve, hogy felhasználhassa az erejüket. Mostanra Sophia és Henry már egymás nyakába borulhattak, vagyis a boszi megkímélni Holmes életét, akiből így nem lesz vadász, vagyis Jessica is életben marad.

- Holmes egy vadász. Már most az... Vagyis... Fárasztó ez az időutazás - tette fel a szemüvegét a homlokára. - És kitalálom. Még nincs vége a kis mesének, szóval halljam a többit is...  Katherine - lépett hozzá közelebb a vadász.
- Nocsak, ki lesz egyre okosabb... - mérte végig elégedetten őt Kate. - Hát rendben. Natalja egy apró trükkel vámpírból boszorkánnyá változtatta Alice Cullen-t.
- Mi van? - akadt ki Edwin. - Ezt megteheti?!
- Igen, de csak mert a lány eredetileg boszorkánynak született. És az is lett volna, ha nem változik vámpírrá - vonta meg a vállát. - Tudod, hogy van ez: A boszorkányok a természet védelmezői, a vámpírok pedig a természet torzszülöttjei. Lehetsz egyik, lehetsz másik... de soha nem lehetsz a kettő egyszerre.

- Hát ez megmagyarázza a telekinézist... De pont ő... - merengett Edwin. - Hát ezt nem néztem volna ki belőle... És, van még valami? - türelmetlenkedett Edwin.
- Ó, igen. Natalja felruházott engem erre az estére egy kis hatalommal. Szóval ez a beszélgetésünk nem történt meg. Nem emlékszel belőle semmire - vigyorodott el Katherine, majd vámpírgyorsasággal tapasztotta ajkait a vadászéra, hogy hasson a varázslat...

Folytatás következik... ;)

A komment-határ változatlanul 3 !  =))

A szünetről pedig annyit, hogy még nem most lesz. Majd szólunk! :P

Puszi: Alice és Violet