11. Fejezet ~ A változás szele

Sziasztok!

Íme az új fejezet! 

Alice-t már mindenki nagyon várja otthon, de mielőtt még hazatérne, egy kicsit jobban megismerkedünk azzal, amit Natalja tett Violet-tel...

Visszatérve Mystic Falls-ba az idő ismét rohanni kezdett.Hétfő. Iskola. Ahol Edwin Harrison is csapdát akar állítani, vagy teljesen más a terve?
Kiderül a fejiben! :)
Jó olvasást!

*Kedd, harcjelenet vége* 

Alice szemszöge:

Amikor Violet ordítva, sikoltozva rángatózott a tömény fájdalomtól, rájöttem, hogy Natalja egy percig sem gondolta komolyan az összefogásunk... Végig csak kihasznált… Csak az erőm kellett neki. Jól mondták… Mégis olyan fura, hogy akartam hinni ennek az ellenkezőjébe… Igaz nem vagyok belezúgva Nataljába (fúj már hogy nézne ki…) de kezdem megérteni, hogy mit is érzett akkor Violet, amikor megtudta, hogy Damon csak kihasználta őt… Hát nem egy kellemes érzés, az fix.
- Violet! – futottam oda hozzá Lizával.
- Mit tettél vele? – ordítottam Nataljára.
- Te átkozott ringyó, te beteg kurva! - üvöltötte túl a mennydörgést Liza, és lebegtetni kezdte Natalját, de ez nem tartott sokáig. - Már őt is? - kiabálta dühösen és Natalja a földre esett.

- Hogy lehetsz ilyen gerinctelen Natalja? Megígérted, hogy nem bántod egyik szerettemet se, ha összefogok veled!!! - tettem hozzá, nem túl vidáman.
- Nézzétek el, szükségem volt valakire, és ő tökéletes - vigyorgott.
Eközben Violet homlokára raktam a kezem, aki eszméletét vesztette én pedig az ölembe kaptam.
- De az alku... - könnyeztem - Nem ez állt az alkuban...
- Átvertelek - mosolyodott el könnyedén. - Ne keress bennem semmilyen jó tulajdonságot, Alice. Mert nincs.
- Akkor dögölj meg! - löktem el telekinetikus erővel.
Már éppen készültem, hogy nekirontok, de Liza megfogta a vállam.
- Nem éri meg - suttogta, s hirtelen egy ház előtt álltunk.
- Ez... hogy...? - kérdeztem értetlenül.

- Teleportáltam - vonta meg a vállát fájdalmasan, majd belépett a házba - Alice, kérlek gyere be és Violet-et pedig tedd le a szőnyegre a kandalló elé és takard be.

Úgy is tettem, ahogy ő mondta. Kiment a konyhába és főzött egy kis teát.

- Mi a baj Liza? – kérdeztem, amikor megláttam, hogy ő mindjárt sírva fakad.
- Az a cafka... - vágta be a hűtőajtót, a kezében lévő tálkát pedig a földre dobta. - Megjelölte őt.
- Ez pontosan mit jelent? - kérdeztem, közelebb lépve hozzá.
- Natalja mindig ezt csinálja. Boszorkányokat jelöl meg, akiket erősnek gondol, és akik meg fognak halni. Jessicával is ezt csinálta annak idején, mikor összefogott Henry-vel - sírta el magát hirtelen szívet tépően. - És amikor meghalt, visszatért a jelnek köszönhetően...
- Oh Liza... - öleltem meg én is zokogva - Sajnálom. De Violet nem fog meghalni! Azt, azt nem engedem! - szorítottam meg a boszit, miközben én magam sem voltam ebben 100%ig biztos. 
- De ha ez még nem lenne elég, fekete mágiát használtam - zokogta Liz.
- Mit???
- A teleportálás fekete mágia, mert saját célokra teremtették meg...
- De... De ugye ebből nem lesz neked bajod?
- Most nem, mert a ti életeiteket is megmentettem.
- Oh, értem...
Keringett bennem a gondolat, hogy rákérdezzek arra, a most szóra, de kihagytam, mert lefőtt a tea.
- Felébresztem Violet-et, megtennéd, hogy... - indult meg felém Liza.
- Persze, kiviszem én a teát, te csak menj Viol-hoz! - mosolyogtam rá.
- Köszi - mosolygott a boszi.


A nagy összeborulás után hirtelen felpattantam és a bejárati ajtó elé léptem.
- Hová mész? - kérdezte még mindig könnyes szemekkel Violet.
- Vadászni. Éhen halok...
- De ez veszélyes - ült fel Violet az ágyban. - Natalja elkaphat.
- Dehogy... Már rég bebújt a vackába...
- Ezt nem tudhatod - csóválta meg a fejét.
Barátnőm szavait semmibe véve, nyúltam a kilincsért.
- Nem mész innen sehová! - állt elém Liza.
- De... - dadogtam.
- Bár, az is veszélyes, ha legyengülsz - töprengett el Liz. Bólintottam.
Csend.
- Gyere ide... - hallottam meg Viol hangját, és ránézve láttam, hogy feltűri alkarján a blúzát.
????? - elfordítottan a fejem. Ez megkergült?
- Alice, semmi baj. Felajánlom.
- Hát de. Köszönöm - mosolyogtam el halványan.
Lassan közelítettem felé. Ő leült a fotelre. Elizabeth felment az emeletre én pedig Violet karjába eresztettem a fogaim. Ügyelve arra, hogy ne fájjon neki, ami azt hiszem sikerült is, hiszen csak egy aprócska sziszegés hagyta el a száját semmi több. Violet vérének az íze mámorító volt, de azt hiszem ezt nem ragoznám tovább...

~*~

Otthon amikor beértem a házba nevelő anyukám borult a nyakamba.

- Alice – ölelt magához – Jól vagy?

- Jól – öleltem meg könnyezve. Válla mögül megpillantottam Simon-t.

- Jó, hogy hazaértél épségben – jött közelebb és a nyakába ugrottam.

- Ne haragudjatok… Én csak… Rohadt naiv voltam. Azt hittem, hogy ha elmegyek Natalja örökre leszáll Mystic Falls-ról, de átvert… Csak ki akart használni és…

- Az a lényeg, hogy életben vagy! Inkább menj fel Jasper-hez.

- Szeretlek titeket! – öleltem meg őket, majd felspuriztam az emeletre.

A szobából nagyon kis fény áradt ki. Én nagy levegőt vettem, majd benyitottam a szobába, ahol…

- Szeretlek! – bújtam oda Jasper-hez.

- Én is – simított végig. – De, miért tetted?

- Naiv voltam, azt hittem, hogy Nataljában van egy kis jóság is…

- De…?

- És nem tévedtem.

- Hogy?

- Ő egy elveszett lélek, aki azzal próbál erősnek mutatkozni, hogy játssza itt a fő gonoszt…

- Hm, értem.

- És mi van Edwin-nel? Ugye nem ért hozzád? – tornyosultam szerelmem felé.

- Most komolyan erről akarsz beszélni? – rántott magához.

- Csak szeretném tudni, mi volt veled, amíg odavoltam.

- Unalom. Úgy röviden: Aludtam, vadásztam, nyűgösködtem és aludtam. Na és persze a bosziknak hála vasárnap estétől egészen kedd délutánig kómában voltam. Amiből Violet telefonja ébresztett fel, hogy hazahoznak.

- Akkor nem is voltál suliban? Szóval véletlen se bánthatott?

- Nem voltam. Nem, nem bántott. De még hétfőig biztosan nem is fog.

- Hogy?

- Komoly csőtörés volt a suliban. Rosemarie megerősítette a tényt, hogy Natalja varázsolta…

- De ő végig velem volt!

- Vasárnap éjszaka, amikor aludtál ő ide teleportált és elintézte.

- Akkor hétfőn már ténylegesen elkezdődik a háború.

- Valahogy úgy, de előtte még élvezzük ki, a csendet és a nyugalmat.

- Ahogy óhajtja Mister! – kacérkodtam.

*2011. február 28. Hétfő.*

Jasper szemszöge:

Egészen ma reggelig szerelmemmel ki se mozdultunk a házból. Csak vadászni mentünk el, de inkább élveztük a csendet, a nyugalmat és azt, hogy kettesben lehetünk. Ma is csak azért hagytuk el a kis vackunkat, mert suliba kellett menni… Talán nem kéne már elkésni, ezért már hét harminckor a suli előtt jártunk, ahol Mr. és Mrs. Harrison jelent meg. Alice szorosan hozzám bújt és elbújt a karom mögött.

- Félek – suttogta.
- Nem kell - szorítottam meg a kezét. Mikor mellénk ért a "gerlepár", az állam majdnem a padlón volt. Edwin Harrison mosolygott!
- Alice, Jasper. Sziasztok! - Öööö...
- Jó reggelt! - köszöntem Alice helyett is.
- Nem tudtok valamit Ms. Forbes-ról? Jó ideje nem láttam.
- Caroline... nem, semmit. - Röhej, hogy falazunk neki, miközben Alice elmondta, hogy Katherine oldalára állt.
- Értem. Alice... te hogy vagy? Sápadtnak tűnsz.
- Hosszú és kimerítő hetem volt - felelte egyszerűen miközben érzéseiből leszűrve, biztos, hogy legszívesebben a fejét szedte volna le, hogy képes itt vigyorogni nekünk. - És tanár úr, hogy van? - húzta össze a szemeit immár kiegyenesedve, kilépve a hátam mögül.
- Voltam már jobban.
- Talán csak nem az a baj, hogy még életben vagyunk? - fortyant fel hirtelen Alice.  Ezt ne most!
- Kicsim - fogtam meg a karját.
- Nem, hallani akarom, hogy mit reagál erre Mr. Hirtelen kurva kedvesek lettünk uraság...
- Szájba kapnálak, de sajnálatos módon kamerák is vannak - mosolygott. Mrs. Harrison nevetni kezdett. Kurva vicces lehet, tényleg. - Ha lehet, majd szeretnék beszélni veletek.

- Akarni mindent lehet! - viharzott be a suliba Al. Edwin átfordult hozzám.

- Majd meglátjuk - vontam meg a vállam és Alice után indultam. – Kicsim! Lassíts! – kiáltottam Alice után, de ő meg se hallotta, így megálltam.

- Baj van? – lépett mellém Elizabeth.

- Azt hiszem, lehet annak hívni – biccentettem oldalra a fejem.

- Szép reggelt Elizabeth – vigyorgott Edwin, majd rám nézett – Jasper.

- Jó reggelt nektek is – mosolygott Liza. – Szóval, mi történt? – lett komoly hirtelen Liz.

- Edwin túl feltűnően kedves és Alice nagyon aggódik. Na nem mint ha én nem…

- Nem lesz semmi baj Jasper hidd el – érintette meg kicsit félénken a vállam.

- Ezt elmondanád Alice-nek is? – mosolyogtam.

- Inkább rád bízom – kacsintott. – Meg Violet-re – mosolygott és beviharzott a tanáriba és azt hiszem, tudom is, hogy miért.

- Oh Jasper?! – hallottam meg Holmes hangját.

- Nem tudom mennyi az idő – válaszoltam teljesen komolyan és szerelmem után mentem a terembe. Ez kicsit lehet bunkó volt, de nem igazán érdekelt.

Miután talán sikerült lenyugtatnom Alice-t, kiültünk a folyosóra, hogy várjuk a kis boszit. Aki hamar meg is érkezett Jeremy-t karolva.

- Sziasztok! – intett nekik egyből Alice.
- Hali! - intettek vissza, majd még visszafordultak egymáshoz egy búcsúcsók erejéig. Tényleg nagyon aranyosan festettek együtt.
 De persze a lépcsőn lejövő Damon már nem így találta.
- Nos? - nézett rám Alice.
- Azonnal jövök - feleltem és megindultam Damon felé, majd a karját megfogva kicsit arrébb húztam. - Szép jó reggelt! - mosolyogtam rá.
- Ezt hogy lehet annak nevezni? - tépte ki karját a szorításomból, majd vállam felett még ránézett Jeremy-ékre. - Ez meg... mióta tart köztük? - kérdezte fájdalommal kevert dühvel a hangjában.
- Úgy két hete - mosolyogtam, majd éreztem, hogy tényleg fáj ez neki, ezért megérintettem a vállát. - Figyelj, ha tényleg szereted, elfogadod, hogy boldog valaki mással.
- Jasper...
- De fogalmazhatok úgy is, hogy megértsd: Ha hozzá mersz érni Jeremy-hez és ezáltal összetöröd Violet szívét ismét, én magam doblak Edwin Harrison elé!
 Nem válaszolt, csak nyelt egy nagyot, és figyelte, ahogy a párocska szétválik. Amikor elment mellettünk Jeremy, szinte robbant benne a düh és az ölni való vágy, de csodák csodájára uralkodott magán. Csak ökölbe szoruló kezei mutatták heves indulatait.
- Valamiért erre sosem gondoltam... - mondta halkan. - Hogy talál magának valaki mást.
- Az egód miatt - forgattam a szemeim.
- Most mennem kell - viharzott volna el, de újból csak megragadtam a karját. Azaz csak akartam, de ő elütötte, engem meg a falnak lökött. Össze is néztek páran a folyosón... idióta! - Ne félj, nem fogom megölni. Azt hiszem - tette hozzá Damon, majd elindult a terme felé.
- Kit nem fog megölni? - nézett rám hirtelen Jeremy. Téged.
- Csak menőzik, hagyd rá.
- Neheztel rám, ugye? - Az egy kissé enyhe kifejezés...!
- Hát nem kicsit, de ne is figyelj rá! - legyintettem.
- Próbálok... - sandított hátra Jeremy.
- Ugyan, ne félj! - érintettem meg a vállát majd a lányokhoz mentem. - Sziasztok újra - mosolyogtam majd magamhoz húztam Alice-t.
- Miattunk borult ki? - kérdezte Viol. Remek megfigyelés. - Nem láttam őt...
- Csak az egója miatt - vontam meg a vállam. A virágszál nem válaszolt, csak a térdét kezdte vizslatni. Bűntudat áradt belőle. - Violet! - szóltam rá figyelmeztetőn, talán kissé mérgesen is. - Ne merészeld... nincs rá okod! Nem tettél semmi rosszat.
 Alice kicsit értetlenül nézett rám.
- Tudom, de... mindegy, semmi...
Még mindig bűntudat. Ez a csaj nem normális.
- Violet, ne mondd hogy... - Felnézett rám. - Te megőrültél.
 Nehogy törődjön már vele a történtek után/ellenére is!
- De... nem erről van szó, Jasper! - nézett rám kétségbeesetten. - Csak rosszul érzem magam. Ez olyan aljas volt, mintha szándékosan tettem volna. Pedig csak nem vettem észre.
- Így vagy úgy, megérdemelte - zártam le a témát, majd belepusziltam Alice hajába. Ekkor megéreztünk egy boszit a közelben. Na ne.
- Szép reggelt Miss Belikov! Jó reggelt Ms. Belikov! Jó Önt látni Ms. Belikov! - hangzottak el a különféle köszönések.
Natalja nevetve és jókedvűen üdvözölt mindenkit. Nekünk se kellett több, hogy szó nélkül beiszkoljunk a terembe, úgy is ezzel a banyával lesz az első óránk. Éppen csak elrendeződtünk, amikor Carmen visítva (nem túlzok) jött be a terembe.

- Ááá! Van egy jó hírem!

- Nincs irodalom tanár? – vigyorgott Alice.

- Igen! Honnan tudtad?

- Jól tudok tippelni.

- És van még ennél egy jobb hírem is!

- Ennél már mi a jobb? – mosolygott Alice majd elkezdett inni.

- Ms. Belikov fogja az órát tartani! –szerelmem egy vízsugarat köpött ki.

- Hogy?

- Mi az nem is örülsz, hogy a barátnőd fogja tartani az órát?

- Dehogyisnem. Nem látszik? – vigyorgott.

Carmen felhúzta a szemöldökét.
- Szétvet minket az öröm - kommentálta Violet, s ujjait rásimította a kulcscsontjára.
- Neked tetkód van?! - akadt ki Carmen. He?
- Nincs! - dühödött be igazán a boszi, mire a világítás pislákolni kezdett.
- Jaj, ezek a szellemek... - játszotta az agyát Carmen, majd végre eltűzött.
- Öm, ez lenne a megjelölés helye? - kérdeztem suttogva. 
A boszi nem tudott megszólalni csak bólintott, majd megszólalt a becsengő és mi nagy-nagy örömmel vártuk azt a rohadt banyát...
- Guten Morgen, Klasse - nyitott be az ajtón kisvártatva.
- Guten Morgen! - köszönt mindenki mosolyogva. Én a lányokra pillantottam akikben félelemmel ötvözött dac volt.
- Hogy telt a szünetetek? - pattant fel az asztalra Natalja.
- Jól! Szuperül... - és hasonló válaszok érkeztek.
- Tanárnőé milyen volt? - rikácsolt Carmen.

- Ó, köszönöm kérdésed Carmen, nagyon jól. Feltöltődtem és rengeteg információt szereztem. Igaz, sajnos nem sikerült mindent elérnem, amit akartam, de, ami késik, nem múlik! – kacsintott rá Carmen-re, majd szemöldökét összeráncolva nézett Alice. – Na és ki szeretne immár németül elmesélni, hogy, hogy telt a szünete?

Alice szemszöge:

Óra után már mindenki kiment a teremből, de én még visszafordultam, mert a tolltartóm a padban maradt. Natalja is bent volt, mert a naplót írta, de én szó nélkül mentem el mellette. Majd amikor elindultam kifele, természetesen pont előttem ment ki és elejtett valamit, én pedig jó kislány módjára felvettem és csodálkozva láttam, hogy ez nem más, mint egy kép…

Alaposan szemügyre vettem, majd felforrt az agyvizem.

- Hazudtál! – fogtam meg a vállát.

- Hogy? – fordult hátra teljesen értetlenül.

- Amikor az érzésekről beszéltél… Igen is természetesek lehetnek, ha te is beleestél az egyik érzelem csapdájába…!

- Semmi közöd nincs az én érzéseimhez, te…!

Sziszegte dühösen, s a kisterem ablakai – ami előtt éppen álltunk – rettenetes erővel kezdtek ki-becsapódni, én pedig a nyakam húztam egyre bentebb.

- Alice! – láttam meg a siető Elizabeth-et. – Natalja… - pillantott át rá gyilkos szemekkel.

- Még találkozunk Alice – vigyorgott az a banya és elment.

Körbenéztem és láttam, hogy nem néz senki, ezért egyből meg is öleltem Lizát.

- Én úgy félek… - suttogtam.

- Csss, nyugodj meg. Rendbe fog jönni minden.

- Azt mondod? – dünnyögtem.

- Biztos vagyok benne Al.

Hátrálni akartam, hogy ne legyek túl tolakodó, de ekkor éreztem, hogy Liza magához húz. Olyan édes. Az ölelése pedig egyszerűen nyugtató.

- Láttam kiírva a tanáriban, hogy a következő órán is Nataljával lesztek.

- Sajnos, de jól vagyok, és ki fogjuk bírni!

- Ajánlom is! – húzta össze viccesen a szemöldökét, majd hirtelen komolyan nézett rám - Violet jól van? – kérdezte a kacsóm megfogva. – Kihívnád? Látnom kell.

- Azonnal szólok neki – mondtam és berohantam Violet-ért és kihoztam Jasper-t is.

- Jaj kicsim, minden oké veled? – fogta meg a szélboszi egyből Viol kezét.

- Jól vagyok, köszönöm – felelte Violet, majd kettőt pislogva megölte Lizát.

- Oh, de szép kis családias ölelés… - jelent meg az önelégülten vigyorgó Nati – Hányok – rakta hozzá. Mi vaaan?

- Hogy? – értetlenkedett Violet is, immár ő hangosan.

- Rohadj meg Natalja… - sziszegte Liza, majd átnézett az értetlen tekinteteinkre.

- Ugyan már Liza meddig akarod még titkolni? – vigyorgott Nati.

- Nem sokáig, de kell még egy kis idő… - azzal Elizabeth csettintett és el is felejtettük, hogy miről volt szó. Liza csak feszengve beküldött minket a terembe.

- Ez fura volt… - jegyeztem meg. Nem tudom mi, de valami itt nem stimmel…

- Varázslatot éreztem a levegőben. – áh, így már értem… - De nem rosszat, hanem jót… Még is… összeszorul a gyomrom – magyarázta a kis boszi.

Ekkor megszólalt a becsengő.

- Talán az irodalomóra az oka… - viccelődött Jasper.

Mi elmosolyodtunk, de valahogy ez nem volt igazi mosoly…

Jasper szemszöge:

- Ugye ma is elkísértek egy darabig? – kérdezte Violet kémia után.

- Ma nem – vágta rá hirtelen Alice. – Még van egy kis dolgunk! – karolt át.

- És szabad tudnom, hogy mi az? – kérdezte a boszi viccesen összehúzott szemöldökkel.

- Nyugi, Natalja már elhagyta az épületet…

- Akkor?

- Beszélni akarok a fizikatanárral…

- Oh értem. Nos, akkor nem is zavarok – mosolygott Viol.

- Violet! – jelent meg Jeremy – Merre mész haza?

- Még a nagyihoz megyek – majd átfordult felénk – Te ezt tudtad ugye? – nézett Alice.

- Komolyan nem. Csak a fizikatanárral akarok beszélni… - Alice időzített bombaként nézett ki.

- Ööö, oké, akkor én megyek. Sziasztok! – ölelt meg minket, majd eltűnt Jeremy-vel.

- Szóval? Miért akarsz beszélni a tanárral? – kérdeztem, magamhoz húzva szerelmem.

- Negyedik óra után elment… - nyomta a fejét a mellkasomba.

- Akkor? – értetlenkedtem.

- Elegem van, hogy menekülök Edwin elől… Itt meg tényleg nem tud bántani. Most pedig beszélni akar velünk és nem tűnik csapdának, szóval…

- Komolyan gondolod? – jelent meg Elizabeth nagykabátban.

- Igen – bólintott Al.

- Azt már nem. Egyedül biztos, hogy nem. Veletek megyek!

- Liza…

- Semmi Liza! Megyek és pont.

A boszit nem lehetett lebeszélni, szóval szépen bementünk a tanáriba, ahol a következő személyek voltak jelen; Mr. és Mrs. Harrison, Mr. Holmes (ez mi a faszt keres itt?) két ismeretlen (minden bizonnyal klánbeliek voltak…) velünk volt Ms. Miller és persze Alice meg én.

- Szóval? - lépett be Alice, mindenféle köszönés nélkül.
- Hoztatok védőangyalt is? - pillantott rá Edwin Lizára.

- Nem. Én voltam az, aki, azt mondta, hogy ne merjenek egyedül bejönni – lépett előre Liza – és  úgy látom, hogy talán jól is tettem, mivel még két Harrison itt rontja a levegőt... - nézett körbe,  majd szúrós tekintettel vissza Edwin-re. Azta. Valaki megmondaná róla, hogy egy tanár? :D 

- Amit mondani készülök nekik, csak ránk tartozik.

- Persze azért van itt négy Harrison is mi? 

- Úgy értettem, hogy a Harrisonokra és rájuk. Úgyhogy viszlát, Elizabeth.

Liza felénk fordult. Alice-szel bólintottunk.

- Kint leszek – suttogta extra halkan, hogy csak mi halljuk – Na nem, mintha jogod lenne kiüldözni a tanáriból, de már úgy is menni készültem… Sziasztok! – érintette meg a vállunk és elköszönt mindenkitől.

- Elkísérjelek? – mosolygott Holmes.

- Te csak jobban teszed, ha a seggeden maradsz! – vigyorgott Elizabeth.

- Ugyan már én csak kedveskedni akartam… - mondta Henry, de ezt Liza már elengedte a füle mellett.

- Na most már, hogy Elizabeth elhagyta a tanárit. Foglaljatok helyet – bájolgott Edwin. Ez beteg.

- Szerintem, pedig térjünk a lényegre és mindenki menjen a dolgára – jelentettem ki komolyan.

- Hát jó. Katherine-ről lenne szó – itt az öregemberből egyszerre áradt undor, gyűlölet, szeretet és egy kis csöppnyi félelem is volt, de valahogy a bűntudat is megtalálható volt. Ezt az érzelemelemzést a hangja törte meg. – Mióta Nataljával működik együtt Katherine fokozottan is közveszélyes. És mivel tudunk Alice kis akciójáról – háh, de jó… - így szeretnénk megkérni titeket, hogy segítsetek végezni Katherine-nel, mivel Alice öt-hat napig volt azzal a banyával, többet tud róla, mint mi, és talán tudnál segíteni. És…

- És most jön az a rész, hogy Önök azt gyanítják, hogy Caroline is velük van – szakította félbe őket Alice. Mindenki egyszerre biccentett – Szóval őt is segítenem kell kinyírni – biccentettek ismét – És így az összefogás alatt még bizonyíthatnánk is Önöknek és talán életben hagynak minket. Hát köszönjük, de mi ebből nem kérünk. Nem szorulunk rá semmiféle bizonyítási időre! Attól, hogy maguk olyan elvakult, elmebeteg vadászok, hogy azokat a vámpírokat is ki akarják nyírni, akik soha nem öltek embert, akkor sajnálom. Nataljáról meg rohadtul nem tudok többet, mint Önök, maximum annyit, hogy egy elveszett lélek aki a fekete mágiában keresi a megnyugvást... Mi több Natalja ismertetésére ott van Mr. Holmes, akinek már volt dolga Ms. Belikov-val. Katherine-t, pedig azt hiszem Edwin Harrison tudná jellemezni… - húzta össze a szemét Alice. – Maga pedig – fordult immár Holmes-hoz – Nem tudom, hogy milyen játékot űz Violet-tel, de ha ő is arra sorsra fog jutni, mint Jessica, saját kezűleg végzek Önnel – Henry nagyot nyelt – Ezt vehetik jegyzőkönyvbe! – mutatott Alice a hátul ülő két Harrison-ra, akiknek egy-egy jegyzettömb volt a kezében. – A legközelebbi viszont látásra – húzott ki maga után Alice.

- Biztos, hogy ez jó ötlet volt? – kérdeztem a suli előtt.

- Nem tudom én csak… Szeretnék időt kérni… - bújt hozzám szerelmem – Viszont, Holmes-t megfenyegetni a legjobb ötlet volt… - sírta el magát.

- Úristen! Mi történt? – futott ide Liza.

- Edwin össze akart velünk fogni, Alice meg hát, még eléggé visszafogottan, de kijelentette, hogy, köszönjük, de nem kérünk ebből. És most, össze van zavarodva.

- Értem – mondta Elizabeth megértően.

Alice Lizát is átölte, majd a boszi felajánlotta, hogy haza visz. Mi pedig Alice lelkiállapotát alapul véve beleegyeztünk.

- Köszönjük a fuvart – mondtam.

- Nincs mit, gyerekek – mosolygott a boszi. – Máskor is.

- Liz – szólalt meg Alice.

- Mondjad szívem?

- Megtennéd, hogy erről nem beszélsz Violet-nek?

- Meg teszem, de csak ha megígéred, hogy te magad fogod elmondani.

- Majd. Elmondom, de…, de nem most. Majd – szipogta.

- Rendben. Sziasztok!

Elköszöntünk a boszitól és bementünk a házba tanulni.

A komihatár változatlanul három! :)

Amint látjátok a péntek 13 nem volt akadály, hogy hozzuk nektek az új 'finomságot' reméljük, ezért komit is kapunk! :P

Puszi: Alice és Violet