10. fejezet ~ Szívek csatája

Sziasztok!
Az új fejezet elején még kicsit visszaröppenünk csütörtökre, amikor Damon Alice után indult, de ne aggódjatok, hamar visszatérünk a rendes időnkbe. :)
A kitérőre többek között azért volt szükség, hogy rájöjjünk Natalja néhány titkára, ami sokat elmond Jessica sorsáról is...
Ami pedig Alice-t illeti: Liza és Violet útra kelnek, hogy visszahozzák a kis tündérbabát. Mondanom sem kell, hogy nem minden nehézség nélkül. ^^
Jó olvasást!

Damon szemszöge:

Csütörtök este, miután igazi hőslovag módjára elindultam egy másik államba, hogy a hátamon hozzam vissza a tündérbabát (és miután a gonosz boszi olyan hókuszpókuszt lenyomott, hogy majdnem otthagytam a fogam), felforrt agyvízzel vettem tudomásul, hogy ismét Mystic Falls-ban vagyok. Ismételten csak Alice nélkül.
 Olyan kibaszott ideges lettem, hogy az első velem szembejövő lányt megragadtam, és biztos voltam benne, hogy meg fogom ölni. Szemeim színe elváltozott, ő pedig hisztérikusan sikoltozni és sírni kezdett.
- Ne, kérlek! Könyörgök! – kiáltozta, majd mélyen belenézett íriszeimbe. Én meg... szokásomtól eltérően most nem nyírtam ki ott helyben, hanem gondolatok futottak át az agyamon. Megöljem vagy ne? Legyek jófiú avagy ne?
 Aztán megszületett a döntés, én pedig kíméletlenül a szerencsétlen csaj nyakára vetettem magam, s mohón kortyoltam vérét, miközben sikolya visszhangzott a fülemben.
 Elegem van abból, hogy mindenki kedvéért megalázkodni kényszerülök és a bizalmukat elnyerni próbálva játszom a hőst... Nem vagyok hős. Sosem voltam. Én szörnyeteg vagyok.
 Ezzel a gondolattal szakadtam el a lánytól, aki már alig volt magánál. A friss vér zamata elmosta az irdatlan nagy dühöt és keservet, ami elöntötte az agyam, így már tisztán láttam. Ez a lány lehetne akár az én szerettem is, akit most valaki kinyír. Így hát nagyot sóhajtottam, majd a csuklómba haraptam, befogtam az orrát és megitattam a véremmel, végül elbájoltam.
 Megigazítottam a bőrdzsekim és hazamentem, de csak a kocsimért. Ez a Natalja, vagy ki a fene majdnem kinyírt. Információra lesz szükségem róla, ha le akarjuk őt győzni.


~*~


Péntek lett, mire Atlantába értem. Meglátogattam az egyik régi boszi ismerősömet.
- Jó újra látni – mosolygott rám Beth.
- Komolyan mondod? – viszonoztam a mosolyát az ajtajában állva.
- Nem igazán – maradt helyén a grimasza, de aztán mégis behívott. Úgyis kitilthat utána... – Ezer éve, Damon – huppant le a fotelébe, majd nekem is intett, hogy üljek le. – Kérsz valamit inni?
- Ha már így kérdezed... – vigyorodtam el. Finom a vére a csajnak, még tisztán emlékszem, pedig nem ma volt.
- Akkor kapsz vizet – vigyorgott pimaszul. Eh.
Lekapott egy poharat a bárpultról, majd karcsú ujjaival néhány mozdulatot téve, a csapból kígyózva folyt bele a víz a pohárba. Igen, ő is egy vízboszi, akárcsak Rosemarie Hathaway.
- Hálás köszönet – vettem el tőle a poharat, majd végig a szemeibe nézve hajtottam fel az italt.
- Szóval, hallgatlak. Mit akarsz?
- Csak egy kis segítséget. Infót. Mi több, nem is nekem kéne. Csak kézbesítő lennék – pislogtam rá gyönyörűen.
- Na persze – csavart egy hajtincset az ujja köré. – Itt az ábra: elmondod konkrétan, mi a bánatot akarsz tudni, én pedig eldöntöm, hogy segítek-e.
 Hát, az évek alatt nem csökkent az egója, az fix.
- Esetleg nem ismersz valami középkori boszit, akit Nataljának hívnak? – kérdeztem meg kereken.
- Drágám, ő egy élő legenda.
- Nézd el nekem, nem vagyok jártas a boszi-történelemben – vigyorogtam. – Segítesz, vagy sem?
- Meg akarjátok ölni, mi? – vonta össze a szemöldökét Beth.
- Nem titkolt szándékunk. Ellenvetés?
- Tőlem aztán. Ha meguntátok az életetek. – De bíztató.
- Mégis hogy lehet, hogy ilyen idős? Varázslattal érte el? – kérdeztem türelmetlenül.
- Mondjuk. Van egyfajta technikája – töprengett el. – Bizonyos jeleket rak rá bizonyos személyekre. Olyanokra, akikről úgy gondolja, hogy az erejük nagy, a közeljövőben pedig meghalnak. Ezután ő... hogy fejezzem ki magam szépen? Megöleti magát, majd újraéled a megjelölt, halott személy életerejét felhasználva.
 Felvontam a szemöldököm.
- Milyen személyeket jelöl meg?
- Boszorkányokat – jelentette ki nemes egyszerűséggel. Ennyi elég volt, hogy a lelkembe szorongás költözzön. Violet... – Jót és gonoszokat egyaránt. Fehéret és feketéket is. Vagy szürkéket.
- Szürkéket? – akadtam ki.
- Félig jó, félig rossz boszorkány. De ez nem ilyen egyszerű. Nevezzük nevén: rettenetesen bonyolult.
- Hurrá – vigyorogtam.
- Mindenesetre meglepő, hogy még életben van. Azt hittem, hogy a múltkori alkalommal végleg megölték – mondta hirtelen Beth.
- Kik? – érdeklődtem hevesen.
- Boszorkányvadászok. Illetve egy. Mystic Falls-ban történt az eset, három éve, ha jól emlékszem. Nem biztos. A pasi összefogott a nagyobb jó érdekében egy boszorkánnyal, akit Natalja minden bizonnyal megjelölt. Majd miután a végeztek vele, a hapsi megölte azt a boszorkányt, akivel összefogott, és aki –úgy tűnik- meg volt jelölve. Így Natalja ismét visszatért a holtak birodalmából.
 Ez a történet rémisztően ismerős.
- A vadász nevére emlékszel? – faggattam tovább.
- Henry Holmes. A felhasznált boszorkányt pedig Jessica Black-nek hívták.
 Hirtelen forogni kezdett a szoba. Ezért fogott össze Violet-tel az a szemét... csak kihasználja, hogy kinyírja ezt a Natalját, utána meg úgy legyengül, hogy megöli! Na nem, ebből nem eszik! Előbb rántom ki a száján a belét és fojtom meg vele saját kezűleg.
- Mintha elsápadtál volna – jegyezte meg a boszi, de még mindig mosolyogva.
- Mennem kell – jelentettem ki faarccal, pedig belül tomboltam.
- Még egy dolog. Natalja csak akkor tud visszatérni az életbe, ha a megjelölt személy egy éven belül meghal.
- Ez még így is rengeteg idő – morogtam. – Rengeteg.


~*~


Leszállt az este, mire Mystic Falls-ba értem. Egész úton azon meditáltam, mégis hogy mondjak el mindent a virágszálamnak, de az összes lehetséges teóriában én voltam a gonosz. Na jó, lesz ami lesz.
 Az ablakon bejutva a hálószobájába értem, de őt sehol nem találtam. A fürdőjében viszont égett a villany, és a hangját is hallottam. Telefonált.
- Miért csak most hallok erről? – kérdezte valaki a vonal túlsó felén.
- Jeremy, el akartam mondani... – Jeremy Gilbert? Ezek mióta telefonálgatnak egymással? – Hidd el. De az első dolgom az volt, hogy megkeressem.
- Az első dolgod az volt, hogy Damon-nek szólj – kontrázott rá a srác. Ez... érdekes.
- Ez nem igaz! Én... nem is értem, minek keverte bele magát. És biztosíthatlak, hogy... – De itt vége szakadt a csevejnek, ugyanis Viol kilépett az ajtón, és hátraugorva a meglepetéstől ejtette ki a telefont is a kezéből.
- Óvatosan – mosolyogtam rá. Ő durcisan nézett rám, majd lehajolt a telefonjáért. Ezalatt végigfutott rajta a tekintetem. Pizsiben volt, ami nála még télen is a kis rövidnadrágot és a pólót jelentette. Egy tűzboszinak nem is probléma a hideg... Nekem viszont a látványtól elakadt a lélegzetem. Már el is felejtettem, milyen szép lábai vannak.
- Jeremy, mennem kell, sajnálom. Még visszahívlak.
- Remélem. Vigyázz magadra! – köszönt el a srác. Violet kinyomta a telefont, majd dühösen nézett rám.
- Mit keresel már megint itt? Kísérted a szerencsét? – puffogott. De én csak közelebb léptem, egy határozott mozdulattal letéptem a nyakában fityegő nyakláncát, s bájolásomnak köszönhetően visszaemlékeztettem a tegnap estére.
 Mikor elengedtem őt, egy percig hitetlenül nézett rám. Majd akkora pofont kevert le, hogy a fejem majd elszállt.
- Hogy merészelted? – kiabált rám kipirosodva a méregtől. – Mit gondoltál? Te... – Ilyen mérgesnek még sosem láttam. Szemei szinte szikráztak, majd hirtelen felindulásból hozzám vágta a papucsát. Aztán szabályszerűen nekem jött. Persze én sem vagyok szívbajos, így ellöktem magamtól, és rápenderítettem az ágyára.
- Meghallgatnál? – emeltem meg én is a hangom.
- Nem! – fortyant fel rögtön. – Hogy merted elfeledtetni velem, hogy megtaláltam Alice-t? Ez volt az egyetlen esélyünk, mostanra már kitudja, hol járnak... főleg, hogyha rájuk találtál... – És ez volt az a pont, ahol kitisztult a méregtől a feje. – Megtaláltad? – pattant fel az ágyról.
- Igen – feleltem.
- És? – lépett közelebb. – Jól van?
- Nem, Violet, nincs jól – sóhajtottam, nekidőlve az ablakának. – Ő egy rohadt nagy mártír, akit seggbe kéne rúgni. – Mély csend. – De még megmenthetjük.
- Miért mondod ezt?
- Mert a babuci legsötétebb énje sem képes engem holtan látni. Ezért – feleltem.
 Ő pedig nyelt egy nagyot, majd beletúrt a hajába, míg végül ismét elszánta magát, hogy rám nézzen.
- Mi történt?
- Rátaláltam... győzködtem, érveltem... elmondtam, hogy milyen borzalmas nektek itthon... ő meg rám uszította a gonosz boszit, aki majdnem kinyírt.
Erre ismét elhallgatott, és beletelt pár percbe, míg ismét megszólalt.
- Damon...
- Tudom. Nem kellett volna elmennem. Sok olyan dolgot teszek, amire nincs szükség – vallottam be végül. - De tényleg csak jót akartam.
- Ezeket a sérüléseket is ott szerezted? – kérdezte hirtelen, mire meglepődtem.
- Milyen sérüléseket? – néztem rá furcsán. Ő a tükör felé biccentett. Én meg odanézve ledöbbentem. Az arcomon olyan véraláfutás volt, mint annak a rendje. Az orromra megalvadt vér tapadt, a szemöldököm pedig felcsattant.
- Mi a franc...? – döbbentem le. Ezt hogy...? Ezeknek már be kellett volna gyógyulniuk. Táplálkoztam is. És már eltelt egy nap.
- Natalja ereje nagyobb, mint mi azt el tudnánk képzelni – szólt halkan Viol, majd mögém lépett. – Hadd segítsek – érintette meg a vállam, majd leültetett az ágya szélére. Kérdőn néztem rá, de ő csak a tenyerébe simította az arcomat. Az érintése helyén bizsergés fogott el, melegség. Rövidesen pedig megéreztem, hogy begyógyultak a sebeim.
- Köszönöm – néztem bele a szemeibe. Ő nem válaszolt, csak elhúzta a kezeit, de én elkaptam az egyik kacsóját. Értetlenül nézett rám. – Violet, sajnálom. Amit tettem, hiba volt.
- Igen – húzta el lassan a kezét. – De már megtörtént. Nincs mit tenni.
- És... még valamit el kell mondanom – hajtottam le a fejem.
- Jaj ne. Mi van még? – pánikolt be a virágszál.
- Azért jöttem ilyen későn, mert felkerestem egy barátomat, hogy infót gyűjtsek Nataljáról.
- És mit tudtál meg? – ült le mellém. Egy ideig nem válaszoltam. – Damon...
- Elmondom. De készülj fel rá, hogy jobban meg fogod érteni Alice döntését. Holmes-szal nem szabad összefognod.
 Violet kérdőn pillantott rám. Én pedig vettem egy nagy levegőt, majd mindent elmeséltem.

Violet szemszöge:

Vasárnap összehívtam az egész kupaktanácsot a szobámba. Még mindig a fejemben keringett a történet, amit Damon mesélt Holmes-ról, Jessicáról és a jelekről, de ezeket elzártam az agyam egy külön szegletébe, ugyanis most képtelen voltam ezekkel foglalkozni. Alice az első.
 A tanácskozás közepén egyszer csak fény derült mindenre. Nagyi elmondta, hogy barátnőm kapott egy új képességet, amit Natalja meg akar kaparintani. De ehhez a varázslathoz Alice szülővárosába (azaz Biloxi-ba) kell jutniuk. Több sem kellett nekünk Lizával, hogy eldöntsük: meg sem állunk Mississippiig!
 Jasper ugyan akadékoskodott, úgyhogy egy kis trükköt bevetettünk, hogy nyugton maradjon. Hiába, ez az egész így is nagyon veszélyes. Nem tehetünk ki neki annál több személyt, mint amennyi szükséges. Azon kívül pedig megígértem... visszahozom Alice-t, akkor is, ha belehalok!

~*~

Keddre odaértünk Elizabeth-tel Biloxiba. Szörnyű idő volt; úgy esett az eső, mintha dézsából öntötték volna. Liza felhajtott a kocsibejárón, és egy kis távirányítót megnyomva felemelkedett a ház garázsajtaja, ő pedig beállt az autóval.
- Így legalább nem lettünk vizesek – mondta elégedetten, amikor kiszállt a járműből.
- Ez tényleg praktikus, de... ez kinek a háza, hogy csak így beparkoltál? – nevettem el magam. – Csak nem a tiéd?
- Nem... – mosolygott kedvesen Liza. – Ez a barátnőmé... volt. Jessicáé. – A mosoly elhalványult az arcáról. Az enyémről is.
- Úgy sajnálom, Liza... – érintettem meg együtt érzőn a vállát. Azt hittem, Henry Holmes nem tud tovább csökkenni a szememben, mégis megtette. Gátlástalan, gerinctelen alak!
- Tudom, kicsim – fogta meg a kezem. – Tudom.
Melegség öntötte el a szívem teljesen. Elizabeth teljesen olyan, mint egy anyuka, akivel mindent meg lehet beszélni. Ismét belesajdult szívem a magányba, amiért én sosem tapasztalhattam meg, milyen, ha az embernek van édesanyja...
- Menjünk, gyújtsunk be! – mosolyodott el ismét a szélboszi. – Biztos nagyon hideg van bent. Amíg én elintézem, te nézz csak körbe nyugodtan, jó? – ajánlotta.
- Persze – bólintottam, majd Liza kinyitotta az ajtót, ami a garázsból egyenest a házba vezetett, mi pedig bementünk.
 Miután lepakoltuk a cuccunkat, körbenéztem az épületben. Mire visszaértem a nappaliba, a szélboszi már a kandalló előtt kuporgott, megigézve, csodálva a benne táncoló lángokat.

Kicsit elhallgattunk, majd észrevettem egy különleges gyűrűt a kezén.
- Óh, de szép – mutattam rá a kis ékszerre. Majd ismét összeszorult a szívem. – Pont ilyen volt az anyukámnak is. Kísértetiesen hasonlít.
 Liza rám nézett, és a tekintetéből olyan különös fény áradt. Talán bánat...
- Volt...? – kérdezte óvatosan. – Elhagyta?
- Nem – ráztam meg a fejem, halványan mosolyogva. – Ő... meghalt. Már rég...
 Meglepődve konstatáltam, hogy Liza megfogja a kezem, és szinte könnyes szemekkel pillant rám.
- Úgy sajnálom.
- Tudom – mosolyogtam rá, megszorítva a kezét.
- Beszéljünk valami vidámabbról – javasolta. Bólintottam.

 Szóba is jött sok minden: vicces történetek, a suli tanárainak kielemzése, és még boszi dolgok is.

Újból Alice-re terelődött a beszélgetés. Lizával közös véleményen voltunk: megértettük, miért tette, és sosem hibáztatnánk ezért. Csak féltjük őt, de nagyon.

- Liza! – futottam utána, kezében a kapucnis dzsekijével.
- Köszi – vette el tőlem, majd magára kapta, és ismét elfutott. Beleugráltam a sportcipőimbe, majd én is futtában magamhoz kaptam a kabátom és az osztályfőnököm után rohantam. Először nem értettem, hová az ördögbe szalad (tekintve, hogy három úttesten rohantunk át, és csak a hatalmas mázlinknak köszönhetően nem csaptak el az autók), de kisvártatva megértettem, mikor megéreztem a közelünkben a vámpíraurát. És azt is, hogy ez bizony Alice.
 Egy parkon rohantunk keresztül, miközben alig láttunk valamit a szakadó esőtől. Aztán lassan kivettük Alice-t a távolban, egy padon. Hatalmasat dobbant a szívem, mikor észrevettem, és gyorsabban kezdtem rohanni.
- Alice! – kiáltottam. – Hála az égnek! Hogy vagy? – ugrottam rá lendületből, és megöleltem.
- Csak hogy nem esett bajod – ért be minket Liza, kezét barátnőmre simítva. Azonban ő elhúzódott mindkettőnktől.
- Mit kerestek itt? – törölte le a könnyeit.
- Téged! Hazamegyünk – jelentettem ki.
- Nem – felelte makacsul.
- Alice, haza kell jönnöd velünk! – mondtam határozottan. 
- Nem megyek... én... jól érzem itt magam – hazudta. Aha, ezért váltak eggyé a könnyeid az esővel...
- Akkor miért sírsz? – tettem karba a kezem.
- Hiányoztatok... – Hazudik...
- Alice ismerlek már annyira, hogy tudjam, mikor hazudsz – érveltem.
- Igen, sírok, mert nem tudom, miért akarja Natalja elvenni az erőm! De nem érdekel, vegye csak el, csak titeket hagyjon békén! – gubózott össze megint sírva.
- De ha elveszi az erőd, meghalsz és ő ugyanúgy visszajön Mystic Falls-ba! – estem kétségbe. Nem igaz, hogy nem érti... a közös útjuknak más értelme nem volt!
- Ö, lányok, igazán nem akarok zavarni a nagy vitában, de Natalja nem éppen vidáman és nem is túl lassan közelít felénk – szólalt meg hirtelen Elizabeth, mire a szél feltámadt.
- Szóval hagyjatok békén és menjetek innen! – kiabált ránk Alice.
- Alice! Mi folyik itt? – jelent meg Natalja. Az eső szépen kikerülte őt.
- Haza akarnak vinni. Én elküldtem őket, de nem mennek – árulkodott barátnőm.
- Segítsek? – vigyorgott ravaszul az a dög. Próbáld csak meg...!
- Nem kell – szorultak ökölbe barátnőm kezei, majd segélykérően nézett Lizára. – El fognak menni, és nem kérem őket többet szépen!
  Liza megfogta a kezem, mire Alice hirtelen telekinetikus erővel lökött minket hátra, repültünk vagy harminc métert, és pont egy fa előtt értünk földet.
- Miért? – kérdeztem dühösen. - Alice Damon-ön sem használta az erejét, akkor rajtunk miért? – kérdeztem feldúltan Lizára nézve, aki még mindig a kezem fogta.
- Nem Alice volt. Csak úgy tett, mint aki az erejét használja, de én löktem magunkat hátra. Ezért is nem vágódtunk neki a fának, és értünk földet óvatosan – magyarázta Liz. – Most pedig hazavisszük Alice-t! – indultunk el elszántan a lányok felé. – Előre szólok, lehet, hogy harcolnunk kell vele, de én nem engedem, hogy bármi bajod essen! – ígérte Elizabeth, mire én köszönetképp megöleltem. A következő pár másodpercben már Nataljáék előtt álltunk.
- Natalja Belikov! Azonnal fordulj meg! – kiáltotta Elizabeth olyan dühösen, amilyennek még sosem láttam.
 A gonosz banya így is tett, mire Liza kitartotta maga elé a kezét, de ekkor Alice közéjük vágódott.
- Ne tegyétek! Nem fog bántani titeket, ha nem provokáljátok!
- Alice, állj félre! – parancsolt rá Elizabeth.
- Nem tehetem! – kezdtek el hullani a könnyei barátnőmnek. – Kérlek, ne kényszerítsetek rá, hogy ellenetek kelljen harcolnom...
 Nagyra kerekedtek a szemeim. Hogy Natalja még minket is meg bírjon osztani... ez szörnyű!
- Senki nem kényszerít – jelent meg hirtelen Katherine mögötte, és hátba szúrta egy karóval, megpenderítve őt még párszor a levegőben, végül pedig olyan pózba állította a fát Alice hátába, hogy sehogy se tudja elérni. Mindezt a másodperc törtrésze alatt.
- Rohadt ribanc! – vicsorogtam rá, s nekidobtam egy tűzlabdát, de kikerülte és rátámadt Lizára, míg engem valaki más gáncsolt ki hátulról, s dobott el vagy húsz méterre. Puffantam a sárban, fejem beverve egy fa tövébe.
- Caroline?! – akadtam ki teljesen, mikor megláttam az eltorzult arcot. – Miért...? – kérdeztem elgyengülve.
 Nem válaszolt, hanem újból nekem rontott. Most viszont nem hagytam: kitartottam magam elé a kezem, és eltaszítottam őt a levegőben. Egy-egy.
 Rémülten kaptam Alice felé a fejem, akit Natalja rángatott fel a földről.
- Hagyd őt békén! – rohantam neki, még mielőtt elteleportálhatott volna. A tervem működött: elengedte barátnőm, engem viszont egy fának vágott. Előbb hallottam meg a hatalmas reccsenést, mint éreztem meg a fájdalmat. A fatörzs berepedt mögöttem, nekem meg kis csillagok kezdtek táncolni a szemem előtt. Mielőtt összeeshettem volna, a fa ágai körém tekeredtek és szorítani kezdtek.
- Engedj el! – förmedtem Nataljára, aki közelebb lépett hozzám.
- Nem adod fel, mi? – vigyorgott a képembe.
- Soha nem adom fel! – kiabáltam rá, majd fogtam magam, s (habár nem a legelegánsabb módszer, tudom) orrba rúgtam őt. Míg ő a földre esett, én meggyújtottam a fa vaskos ágait, s kiszabadulva a fogságból kiáltottam Liza után. Olyan köd lett, hogy hirtelen az orromig sem láttam.
- Én jól vagyok, Violet! – jött a hang pár méterről odébb.
- Én is! – kiáltottam vissza, de ekkor valaki megragadta a torkom, és azt szorongatva állított talpra. Na, tessék. Elkiabáltam. Az a nagy szám...
- Tartsd erősen – utasította Natalja. Katherine arca körvonalazódott ki a ködben, de eltűnt, mikor mögém lépett (nyakamat egy pillanatra sem eresztve el), s kifeszítette a karjaim, hogy ne tudjak támadni.
- Maradj nyugton, vagy eltöröm a karjaid. Ha meg varázsolni mersz, a nyakad töröm ki – suttogta a fülembe, de nem hatott meg vele. Az oxigénhiány már inkább. Fulladozni kezdtem.
- Nagy hasznomra leszel... igen... előre is köszönöm. – Csak hangfoszlányok jutottak el a tudatomig, de tudtam, hogy Natalja volt az. Megragadta a vállam, körmével belevájt a karjába, majd egy varázsigét duruzsolva, a még mindig véres körmével belehasított a kulcscsontomba.
 Hangosan felordítottam a fájdalomra, Katherine fojtogatásának ellenére is. Ismeretlen, erős és sötét mágia ömlött szét a testemben, a véremben. Égetett és lüktetett...
 Katherine elengedett, s én a földre zuhantam. Ordítva, sikoltozva, rángatózva a tömény fájdalomtól.
Kate elvigyorodott, s eltűnt a köd mögött. Caroline-nal együtt...
- Violet! - futottak hozzám Alice-ék. Csak nagyon tompán érzékeltem a történteket. A fejem tüzelt, szinte elemésztett...
- Mit tettél vele? - hallottam Alice dühös hangját.
- Te átkozott ringyó, te beteg kurva! - üvöltötte túl a mennydörgést Liza, és lebegtetni kezdte Natalját, de ez nem tartott sokáig. - Már őt is? - kiabálta dühösen.
 A fájdalmam a tetőpontjára ért, és túlhatalmasodott mindent. A külvilág teljesen megszűnt létezni. A kulcscsontomon az energia összeállt valamivé, de nem tudtam még elképzelni sem, hogy mi lehetett az. Valahol a tudatlanság és a tudatosság mezsgyéjén megéreztem a homlokomon két női kezet, majd elsötétült minden. A mellkasom összeszorult, mintha vákuum szippantott volna magába.

~*~


- Violet, kérlek ébredj fel! - hallottam a távolból Liza hangját, majd megéreztem magamon a kezeit.
 Lassan felnyitottam a szemhéjaim, de mintha ólomból lettek volna...
- Liza... - suttogtam halkan. - Mi történt? - kérdeztem. Hangom teljesen erőtlen volt.
- Minden rendben - felelte kissé fájdalmasan a boszi. Ölébe kapott és beleültetett egy fotelbe. Ekkor megjelent Alice.
- Ezt a teát idd meg - mosolygott egy csészével a kezében.
- De mi történt? - kérdeztem határozottabban. Hirtelen bevillantak a képkockák, és rémülten kaptam a mellkasomhoz. Az ingem elég mélyen ki volt gombolva, nyilván Liz tette. - Ó, Istenem... - néztem rá rémülten boszi társamra. - Megjelölt... - kaptam a szám elé a kezem, és rémülten sírtam el magam.
- Az az őrült kurva - hullottak Liza könnyei is, de odajött hozzám és szorosan megölelt - Kérlek Violet, nyugodj meg! Nem... nem lesz semmi baj...
 Hogy tudnám ezt elhinni, amikor ő is zokog...?
- Alice... - hüppögtem, majd ránéztem barátnőmre, aki még mindig a teával állt a kezében. Kinyújtottam felé a kezem, mire ő szó nélkül letette a csészét az asztalra, és odabújt hozzánk. - Ugye hazajössz velünk? Kérlek... - sírtam. Alice nem válaszolt, csak egy puszit nyomott a homlokomra, majd ránézett Liz-re. Utána vissza rám és bólintott. Megkönnyebbülve öleltem őt magamhoz, és bújtam hozzá riadt kisgyerekként.

Hamar ránk szállt az est. Összepakoltunk mindent, és készen voltunk útnak indulni. Épp a fürdőben voltam, mikor Liz bekopogott a nyitott ajtón.
- Mehetünk? – mosolygott fáradtan.
- Mindjárt – bólintottam, majd kissé széthúztam a blúzom. Most láttam először, mi lett a bőrömön a varázslattól. Egy fehér rózsa díszelgett a bal kulcscsontomon. – Miért fehér rózsa? - kérdeztem.
- Fehér, mert jó boszorkány vagy, és gondolom a rózsa Rosemarie-t jelképezi, a közvetlen boszi-elődöd – magyarázta Elizabeth, fájdalmas arckifejezéssel közelebb lépve. – Jessicának margaréta volt a bal alkarján... – merengett el.
- Úgy félek, Liza... – temettem arcom a tenyereimbe, mire ő átölelt.
- Nem lesz semmi baj, kicsim. Ígérem.
 Ismét elsírtam magam, nem tehettem róla. Ahogy ölelt, egyre inkább olyan gondolatok tolakodtak a fejembe, hogy most annyira szívesen odabújnék az anyukámhoz...

***

Gyorsan haladtunk, de így is szerda éjszaka lett, mire hazaértünk. Jasperrel még tegnap beszéltem, hogy ha mostanra össze is pakolt, nehogy útnak merjen indulni a vakvilágba, ugyanis megyünk haza, és Alice-t is visszük. Épségben.
 A Cullen villáig kísértem barátnőm, majd megöleltem és elbúcsúztam. Nem akartam elrontani a nagy visszatérést. Jasper iszonyú boldog lesz. Örülök, hogy végre visszatalálnak egymáshoz... még sosem láttam ilyen bánatosnak a szöszit, mint a napokban.

Én is hazabandukoltam. A fejem zúgott, a jel a mellkasomon pedig még mindig égett, de már egy fokkal kevésbé fájt.
 Elérkeztem a verandához, és eléggé meglepődtem, mikor Jeremy-t találtam ott.
- Te... mit keresel itt? – kérdeztem elhűlve.
- Jasper felhívott, hogy ma érkeztek – felelte, majd elém lépett és megölelt. – Minden rendben? Jól vagy?
- Most már igen – simultam bele a karjaiba. – Még ha Mystic Falls nem is lesz sokáig Natalja mentes... még nem éreztem magam nagyobb biztonságban – fúrtam a buksim a vállgödrébe.
- Hogyhogy? – simította meg Jeremy a hátam.
- Úgy, hogy a karjaidban tartasz – mosolyogtam fel rá. – És ha nem tudnád, hosszú idő óta csak ez nyugtat meg. Csak erre van szükségem...
 Ő elmosolyodott, majd megsimította az arcom, és végre találkoztak az ajkaink. Csókja finom volt, puha és biztonságot nyújtó. Minden, amire csak vágyni lehet.
- Szeretlek, Violet – súgta rá a számra, mikor elváltunk egymástól. Erősebben dobbant meg a szívem, de csak elmosolyodtam.
- Én is téged, Jeremy – feleltem, majd átkaroltam a nyakát, s lehúztam őt magamhoz egy újabb csókra.

Nos, tetszett? :$
Komiknak továbbra is örülünk. És nem csak mi, hanem azok is, akik az új fejit várják. Szóval minimum 3 emberke firkanthat pár sort. ^^