12. fejezet ~ A múlt sötét árnyai

Sziasztok!

Új feji meghozva, amiben főként arról lesz szó (ahogy a cím is elárulja), hogy a közelmúltban történt eseménykavalkádra hogyan reagálnak hőseink, na meg hogyan néznek szembe az újabb titkokkal…
Jó olvasást!

Violet szemszöge:

Teljes erőmből kopogtattam Henry Holmes lakásának az ajtaján a szép hétfői délutánon. Még emlékeztem, hol lakik, noha már lassan féléve, hogy Damon-nel „betörtünk” hozzá.
 Végre kinyílt az ajtó, és Holmes álmos arcával találkoztam.
- Te meg mit keresel itt? – túrt bele a hajába. Most komolyan, egy krízis kellős közepén vagyunk, és ő ráér délutáni szundit tartani?! Az eszem megáll.
- Magát – feleltem egy grimasszal.
- Imádom az időzítésed. – Ásított egyet, majd kijjebb tárta az ajtót, én pedig bementem. A lakásban nem uralkodott a legnagyobb rend, de most kisebb gondom is nagyobb, minthogy ezzel foglalkozzak. – Mi a baj? – kérdezte, becsukva maga mögött a tölgyfaajtót.
- Natalja visszajött.
- Hallottam róla, hogy elment – jött közelebb, majd kihúzott nekem egy széket, és biccentett, hogy üljek le, de én csak megráztam a fejem.
- Alice-szel lécelt le – tájékoztattam. – Alice védeni próbált mindenkit, de Natalja nem a két szép szeméért ment bele az alkuba. Elvitte őt Mississippibe, az otthonába, hogy elvehesse tőle az erejét.
- És megtette? – tett úgy, mint aki aggódik. Éppenséggel lehet, hogy aggódott, de nyilván amiatt, hogy Natalja megerősödött, korántsem a tündérbaba miatt.
- Megakadályoztuk, Liza és én – magyaráztam, és az emlékre kicsit idegesebb lettem.
- Egyedül?! – akadt ki Henry. – Miért nem szóltál? Segítettem volna. Mostanra az a banya már halott lenne! – állt le velem kiabálni.
- Katherine Pierce már egy lépés után lecsavarta volna a maga fejét – szűkültek össze a szemeim. Vegyen vissza, nem vagyok jókedvemben!
 Holmes végre befogta, majd leült a székbe, amit az előbb nekem ajánlott fel.
- Hallottam Edwintől, hogy Nataljával működik együtt...
- Akkor ne beszéljen hülyeségeket! – fortyantam fel rögtön. Henry meg elvigyorodott. Egy ilyen szar helyzetben min tud még most is mosolyogni?!
- Halljam – dőlt hátra. – Mi miatt vagy még a szokásosnál is utálatosabb?
- Alig vártam ezt a kérdést – mosolyodtam el hamisan, majd letekertem a sálam a nyakamból, hogy láthatóvá váljon a megbélyegzett kulcscsontom... – Emiatt.
 A férfi szemei elkerekedtek, majd felpattant a székből és megragadta a vállam. Ellöktem volna, ha nem hökkentem meg volna a tekintetétől. Ilyen félelmet és... dühöt még sosem láttam benne.
- A rohadt életbe! – üvöltötte, majd eltaszított magától és belerúgott a mögötte lévő szekrénybe. Szanaszét dőltek a polcokon sorakozó könyvek és egyéb kacatok. Egy fényképkeret keserves hangot adva dőlt el.
- Gondolom, ez nem újdonság – szólaltam meg halkan, amikor már biztosra vettem, hogy nem tör össze még néhány tányért. – Jessica is kapott egy ilyet, de maga...
- Fogd be! – rivallt rám, fenyegető szemekkel. – Tisztában vagyok a folytatással!
- Oké-oké – csitítgattam. – De a felháborodásom akkor is jogos! Csak úgy mellékesen hadd kérdezzem már meg, Tanár úr, hogy nekem is olyan sorsot szánt volna, ha Natalja nem jelöl meg? Együtt megöljük őt, aztán maga engem? – mérgesedtem be. – Oszd meg és uralkodj? Okos stratégia, de a maga mohósága és gonoszsága mindent elcseszett, mert kést adott Natalja kezébe, aki visszatért az élők sorába!
- Azt mondtam, hogy fogd be! – kapta fel az imént eldőlt fényképkeretet, s felém hajította. Én kitértem előle, a kép pedig a falnak csapódott, és iszonyatos hanggal tört össze.
 Elképedve néztem őt, miközben egyre jobban felment bennem a pumpa. Ő pedig összegörnyedt és zihálni kezdett a tömény indulattól.
- Nem ez a gond... – mondta egy kis idő után.
- Nem, a gond az, hogy én még mindig itt vagyok. Idióta voltam, amiért belementem ebbe a szövetségbe! – iramodtam az ajtó felé.
- Nem mész te sehová! – ragadta meg a csuklóm félúton. Megfordultam és felé kaptam az öklömmel, amit már egy tipikus mozdulattal el is kapott, engem meg a falhoz passzírozott.
- Engedjen el! – vergődtem, de az istennek sem eresztett el. – Eresszen el! – ordibáltam.
- Befejezted? – engedett el hirtelen. Gyilkos pillantást kapott tőlem, majd az ajtó felé fordultam, de ökle mellettem csapódott a falba. Ez komolyan egy állat.
- Ha nélkülem akarod megölni Natalját, meghalsz! – mondta nagy hanggal.
 Szavai jeges vízként hatottak.
- Akire egyszer rátette a jelet, nem ölheti meg anélkül, hogy a jel viselője bele nem halna... – lépett hátrébb. Elképedve bámultam magam elé. Hátam a hideg falnak döntöttem, majd lassan lecsúsztam a beton mentén, és leültem a földre.
- De Jessica nem így halt meg...
 Könnyek kúsztak szemeimbe az indulatoktól és a félelemtől. Félek...
- Mert a végső csapást én mértem Nataljára – guggolt le hozzám Henry. Csend.
- Ez azt jelenti, hogy... attól még meg tudjuk ölni? – kérdeztem bizonytalanul. Akárhogy is, a helyzet mindenképp azt követeli, hogy megbízzak Holmes-ban, és ez nekem nagyon nem akaródzik...
- Ha képes vagy megbízni bennem. – Hát nem megmondtam?
 Nem válaszoltam, rá sem néztem. Nem bírtam. Felhúztam az államhoz a térdeim és elrejtettem előle az arcom.
- Violet... – szólított. Még mindig nem válaszoltam, mire ő megérintette a térdem. Összerándultam. – Képes vagy rá...?
- Nem tudom... – dünnyögtem, továbbra sem nézve rá. Aztán mégis elemeltem a fejem a lábamtól, de a farmerem vizslattam. – Sok kegyetlenséget művelt velem, és azokkal, akiket szeretek...
- Sajnálom.
- Biztosan? – kérdeztem kételkedve. – Vagy csak azért mondja, hogy segítsek? Igazából nincs választási lehetőségem, mert Natalja még magánál is veszélyesebb szemét, úgyhogy kénytelen vagyok együttműködni önnel, de ez nem olyan könnyű, mint hiszi – döntöttem hátra a fejem a falnak.
- Az igazat akarod? – kérdezte.
- Igen – dünnyögtem.
- Hát jó. Az igazság az, akármennyire kellemetlen is, hogy boszorkányhoz képest nem is vagy olyan kibírhatatlan. Mi több, kezdem azt hinni, hogy nincs meg benned a hajlam, hogy úgy elromolj, mint Natalja.
 Nem hittem a fülemnek. Eltátott szájjal néztem rá.
- Akkor mindvégig azért vadászott rám, és... másokra, köztük azokra is, akik valóban ártatlanok voltak, mert attól félt, hogy úgy lesüllyednek, mint Natalja?
- Többé-kevésbé – kapta el rólam a tekintetét Henry. – Hidd el, van már tapasztalatom ez ügyben.
- Értem... – töröltem meg a szemeim, majd letettem a kezem, hogy feltápászkodjak, de az összetört képre siklott rá a tenyerem. Lassan megfordítottam a keretet.
 Egy gyönyörű, fekete hajú nő mosolygott rám a sok üvegszilánk mögött.
- Ezt átteszem egy másik keretbe – vette el tőlem hirtelen a képet Henry. Elvonult, én meg feltápászkodtam, és kíváncsiságból követni kezdtem. Bementem a szobába, ahol eltűnt. Mire bementem, már áttette a képet, és letette az asztalára.
- Öm... én most azt hiszem, megyek... – adtam jelt a létezésemről, mire ő megfordult. Tekintete messzi volt és bánatos.
- Persze, kikísérlek – kapott észbe.
 Felvettem a cipőim és a dzsekim.
- Holnap találkozunk – mondtam az ajtóban állva.
- Igen. Jó éjt – búcsúzott el ő is.

Damon szemszöge:

Eltelt pár nap. Hogy őszinte legyek, nem sok rémlik belőlük. Vér, pia, késő éji bulik, és még több vér. Homályos minden, hála az égnek. Örülök, hogy semmire sem emlékszem. Amire emlékszem, az maga a pokol.
 Elbasztam. Az a kurva nagy igazság, hogy kegyetlenül elbasztam. El kellett volna már pucolnom ebből a porfészekből, amint meglett a kibaszott gyűrűm! De nem, nekem vérző szívű Szent Stefant imitálva itt kellett maradnom és sanyargatni magam. Hisz tudtam, hogy ez a nap is eljön.
 Mással van együtt. Violet talált magának valaki mást. De jogos, nem? Egy olyan állat után, mint amilyen én voltam vele. Ennyi jár neki. A szörny után. Utánam.
 Ilyen és ehhez hasonló gondolatokkal gurítottam le egy felest a Mystic Grillben.
Ha ezek a francos problémák nem lennének, mint idegbeteg vadászok, középkori boszorkák és Katherine-ek (nem mintha többen lennének, de mindegy), eskü elhúznék innen. Vissza nem jönnék ötven évig. De nem hagyhatok itt mindenkit megdögleni, a rohadt életbe! És most nem csak Violet-ről van szó. Alice, Jasper...
...akiket talán még rondábban kihasználtam, manipuláltam és fenyegettem. Akik szívből gyűlölnek, és csak azért nem öltek meg, mert ők ennél többet érnek.
 Kurvára fáj minden.
Pont ezért gurítottam le még egy pohár töményt. Kissé homályosodni kezd minden, éljen. Feloldódik a sok szarság bennem.
- Damon? – hallottam meg egy ismerős hangot. Elég lassú és bizonytalan mozdulatokkal fordultam meg.
- Mit keresel itt, babuci? – támasztottam meg elnehezült fejem, miközben a bárpultra könyököltem, úgy néztem Alice-re.
- Inni jöttem. Szerinted? - mondta komolyan.
- Ebben az esetben a vendégem vagy - húztam ki magam mellől az üres széket. - Csüccs.
- Köszönöm. - Ránéztem. - Mármint, azt, hogy értem jöttél... Alabamába. És ugye nem lett semmi komolyabb bajod? - érintette meg a karom.
- Mint látod - fintorogtam, majd egy újabb felest lehajtottam. - Tudod, nem értettem... miért nem te támadtál nekem? Vagy pont azért, mert tudtad, hogy piskóta lesz ahhoz képest, amit majd a banyádtól kapok?
- Dehogyis, én... - Elengedtem a fülem mellett szavait.
- Végül is érthető. Utálsz, nem? - fordultam el tőle. - Gyűlölsz és bosszút akartál állni. Mert a te szemedben is egy rohadék állat vagyok, egy szörnyeteg...
- Befejezted már végre az önmarcangolást, vagy ezt kell hallgatnom egész este? - Ekkor még egy felest le akartam küldeni, de a tündérbaba lefogta a kezem. - Ne merészeld.
- Én nem tenném. Stefan egyszer próbálta meg tőlem elvenni a piát. Kibasztam őt az ablakon - rántottam el a kezem. - Amúgy azt hittem, csatlakozni akarsz az önsajnáltatós bulihoz. 
- De miért akarod tönkre tenni magad? - fogta meg ismét ivás előtt a karom, és mélyen a szemembe nézett.
- Miért ne? Senkit nem zavarna - forgattam meg a szemeim. - Szóval tégy egy szívességet, és te se tégy úgy, mint akit érdekel.
- Én nem teszek úgy! - Azzal huss, lenyelte a piámat, majd kettőt köhintett. - Ne nézz így rám, azt mondtad, hogy a vendéged vagyok! - mosolygott. Meglepett, ez ritkaság.
- Ha te mondod - vontam meg a vállam, majd kapott egy mosoly-félét tőlem. Intettem a csaposnak, hogy jöhet még egy kör.
- Nem mondod komolyan...! - nézett rám kiakadva Alice.
- Miért, még csak részeg sem vagyok... te úgyszintén - pillantottam rá. - De komolyra fordítva a szót. Miért vagy itt?
- Még mindig nem jöttél rá? - tette karba a kezét - Ezt megakadályozni! - mutatott a pohárra.
- Miért? - kérdeztem kissé pipán. - Miért izgat?
- Egyszerűen aggódom... érted... mármint... - a hajába túrt majd elhadarta - Nem akarom, hogy tönkre tedd magad. Senki nem akarja, hallod!
 Kerek szemekkel bámultam rá. Komolyan mondta...?
- Nem értelek. Utálnod kéne - raktam odébb a poharakat. Elég volt mára... a hétre. Franc tudja. - Én azt tenném.
- Szerinted én nem azt teszem? Akarom mondani tettem? Áh, a fejembe szállt a pia - beszélt össze-vissza. - Szóval figyelj, Damon, utáltalak, de az már a múlt. Mint ahogy amit tettél az is a múlt... És nekem, talán a képességemnek hála, de sokkal fontosabb a jelen és a jövő. Nem érdemes folyton a múlton rágódni, mert elveszel benne...
 Valami jó érzés kerített hatalmába. Ez is haladás. Már eljutottunk arra a szintre, hogy nem utáljuk egymást.
- De a múltban vannak elvarratlan szálak, amik megkeserítik a jelened és jövőd... - motyogtam.
- Mi van? - értetlenkedett.
- Semmi. Berúgtam, nézd el - vigyorogtam. - Menjünk haza.
- Csodás képességed, hogy részegen is mindig értelmes dolgokat mondasz. Szóval...? Melyik elvarratlan szálra gondoltál? Tudok... tudok esetleg segíteni, hogy jobban érezd magad? - mosolygott halványan.
 Olyan hihetetlen egy szituáció, hogy Ő segíteni akar... nekem. Mégis tetszik. Megnyugtat...
- Hát... a suli új gerlepárjára gondoltam - mosolyogtam, miközben szívembe még ennyi pia után is belemart a bánat. - És nem, gyakorlatilag nem tudsz segíteni, de már az is jól esett, hogy megkérdezted - mosolyogtam rá.
- Na látod, ezért nem tudlak utálni. Most már vannak érzéseid, de higgy nekem, Violet se utál! - s ekkor hirtelen belém karolt, hogy kitámogasson, mielőtt még egy felesért visszafordultam volna.
- Jó lenne, ha így lenne - fogadtam el a segítségét, majd kibillegtünk az ajtón. - Kösz Alice - mondtam neki már a hideg levegőn. - Hála neked egész jól végződött a napom.
- Nincs mit, de inkább hazakísérlek.
- Miért is?
- Nem bízom benned. Nem bízok benne, hogy nem mész vissza a kocsmába - hirtelen összehúzta a szemét - Ennek a mondatnak így van értelme? - mosolygott. Ezen elgondolkodtam, aztán rájöttem, hogy nem megy.
- Passz. Majd megkérdezzük a nyelvtan tanárt - nevettem el magam, mire a babuci követte a példám. Hazakísért, és útközben beszélgettünk néhány dologról. Valószínűleg holnapra a fele ki fog esni, de arra biztos emlékezni fogok, hogy ha ő nem jelenik meg, valószínűleg megint olyan emberek vérében ébredek, akikre nem is emlékszem.
 Már éppen a kilincsért nyúltam, amikor Alice megfogta a kezem.
- Damon. Nézz rám. Bízz bennem, hogy a megérzéseim beválnak. 
- Miről beszélsz?
- Jó éjt! - nyomott egy pihe puszit az arcomra. Egészen más érzés volt, mint amikor csak álszentségből adta. Most nem éreztem benne azt a kényszert és utálatot. És ez... melegséggel töltött el.

Hogy ezek után hogy kerültem az ágyamba, már kérdéses, ugyanis kiestek a képkockák...

~*~

Csütörtök. Reggel. Valami csoda folytán sikerült felkelnem időben, és egy frissítő zuhany nagyjából el is nyomta a másnaposságot. Nincs ma első órám, ráérek.
 Felöltöztem és rendbe szedtem magam, és mire végeztem, a csengő varázsütésre szólalt meg. Ki a franc az ilyenkor?
 Lebotorkáltam a földszintre és kinyitottam az ajtót, aminek a túloldalán Jeremy Gilbert állt, iskolatáskával a vállán.
- Csodás – vágtam fejem az ajtófélfába. – Mit akarsz?
 Csak ő hiányzott, komolyan.
- Beszélnem kell veled – válaszolta.
- És nekem miért kéne beszélnem veled? – vágtam volna be egy álmosollyal az orra előtt az ajtót, de ő odarakta a lábát. Jaj, leleményes.
- Csak el akartam mondani, hogy nekem nincs bajom veled, és nem fogok veled acsarkodni, már csak Violet miatt sem.
- Lenyűgöző – „ámuldoztam”. – Na szia – toltam arrébb a lábát az ajtóval, amit most a kezével tartott meg. Kezd idegesíteni.
- És még annyit akartam hozzárakni, hogy ha egy kis tekintettel vagy rá, ugyanezt teszed.
 Kezd felmenni a pumpa. Nekem ez a görcs nem fogja megmondani, mit tegyek.
- Tényleg ennyire hülye vagy, hogy ilyen dumával tolod ide a képed hozzám? – sóhajtottam bosszúsan.
- Inkább bátornak nevezném magam – dobta vissza a labdát. Jaj, de édi, próbálja játszani a nagyfiút.
- Mindenesetre, okos biztosan nem vagy.
- Mindenesetre... itt vagyok – húzta ki magát. Ch.
- És a barátnőd mit szól ehhez? – ironizáltam, mire ő elkapta a tekintetét. – Ó, szóval nem is tudja! – játszottam tovább az agyam.
- Nem igazán szeretné, hogy szóba álljak veled.
- Nagyon okos – dicsérgettem. – Talán hallgathatnál rá. Most pedig légy jó kisfiú, és húzd el a beled a suliba, vagy ha nem, fej nélkül találod magad – vágtam be egyszer s mindenkorra az orra előtt az ajtót.
 Elléptem a konyhába, hogy harapjak valamit, amikor ismét csengettek.
- Csessze meg! – káromkodtam. Komolyan leszedem Jeremy fejét, nem vicceltem.
 Kirobogtam az ajtóhoz, és dühösen rántottam ki, hogy leordíthassam a célszemély fejét, de meglepődtem, mikor Alice-t találtam kint.
- Jó reggelt! – üdvözölt egy szikrázó mosollyal. – Látom, kikecmeregtél az ágyból. Ügyes, a tegnapi után nem számítottam erre!
- Tegnap? – tűnődtem el. – Ott voltál? – tettem úgy, mint akinek fogalma sincs az egészről.
- Nem emlékszel? – fagyott le arcáról a mosoly.
- De – vigyorogtam rá, mire ő felfújta az arcocskáját. Hehe.
- Te... – morogta, majd belenyúlt a tatyójába, majd felém dobott egy flakont. – Ezt idd meg!
- Mi ez? – kaptam el az üveget.
- Ne kérdezd, ne szagold, csak idd meg. Jobban leszel tőle. Dr. Alice másnaposság elleni szere! – közölte széles mosollyal. Dr. Alice... na ez jó.
 Felvontam a szemöldököm, de végül lecsavartam a flakon kupakját és felhajtottam a tartalmát. Elfintorodva nyeltem le a löttyöt, és felháborodva néztem a tündérbabára.
- Ugye, hogy jobb? – pattogott. Eh. Nagyon szar ízű volt, de tényleg jobb lett. Elvigyorodtam.
- Igen. Hálás köszönet, doktornő – hajoltam meg előtte, mire ő elnevette magát.

Violet szemszöge:

Péntek reggel, mikor kiléptem a ház kapuján, sűrű köd ereszkedett le az utcára, alig láttam valamit.
 Nem igazság, pedig hivatalosan már tavasz van, március! Bah.
Megigazítottam válltáskám, és bandukolni kezdtem az utcán. Az orromig sem láttam. Érezni viszont éreztem... egy vámpírt. Megtorpantam. Gyanúsan ráncoltam össze a szemöldököm, de hirtelen megrezzent a mobilom. Üzenet Alice-től.
„Kicsit késni fogunk, de bemegyünk, ne aggódj! Puszi!” – Alice
- Szuper – dünnyögtem. Az első óra Nataljával van.
 Elraktam a mobilom, és visszaköltözött belém a nyomasztó érzés. Alice és Jasper késnek. Stefan és Damon már suliban vannak. Én nem látok semmit, márpedig itt van egy vámpír.
 Egy aprócska varázsigét motyogtam el, mire rövidesen felszakadozott a köd. Háhá.
 Mindjárt más – mosolyodtam el elégedetten, majd tovább kezdtem lépkedni. Nem volt kihalt az utca, úgyhogy úgy döntöttem, nem foglalkozok a vámpírral. Persze ez az elhatározás nem tartott sokáig, főleg, mivel hogy pár méter után egyre közelebb éreztem magamhoz.
 Megfordultam. Egy anyuka két gyerekével kézen fogva sietett mellettem, biztosan késésben voltak. Egy pasi a kocsija ablakát törölgette, miközben telefonált. Mindegyikük embernek tűnt.
 Aztán hirtelen észrevettem egy sötét alakot egy kisebb mellékutcában. A falnak dőlve szívott el egy cigarettát. Kapucnis felsőt viselt, így alig láttam belőle valamit, de azt tisztán kivettem, hogy engem figyelt. Mi a franc?
- Meglepetéééééés! – ugrott rám valaki hátulról, mire sikítva landoltam a járdán.
- Alice!! – akadtam ki. – Nem úgy volt, hogy ti késtek?!
- Megoldottuk! – mosolygott győzedelmesen, még mindig rajtam ülve. Elmosolyodtam a szituáción, majd feltápászkodtam és megöleltem. Utána nyomban visszafordultam a kis utca felé, ahol az előbb az idegen cigizett. Most viszont nem volt ott senki.
-... figyelsz te rám?! – térített magamhoz Alice.
- Tessék? – fordultam felé, mint aki álomból ébredt.
- Mondom menjünk, mert tényleg elkésünk! – kezdett el húzni az iskola irányába. Öö... jó, persze.

Beérve a suliba Alice még felszaladt a tanáriba, mert Lizától akart valamit kérdezni. Én a terem felé vettem az irányt. Elhaladtam a büfé mellett, ahol ott találtam Holmes-t és Natalját.
- Még mindig Sophie képét rejtegeted a pénztárcádban? – kérdezte mosolyogva a banya. – Azok után, amit tett veled?
 Fogalmam sem volt, miről van szó, de Henry bepipult. Mi sem bizonyítja jobban, hogy nekivágta Natalját a falnak, mindenki szeme láttára.
- Tanár úr! – léptem közéjük. – Nyugalom! – suttogtam. Itt másnak is baja eshet, veszélyes!
 Henry fújtatva hátrébb állt.
- Takarodj innen! – mondta még a vállam felett Natinak, aki egy vigyorral tovább állt.
- Jól van? – érdeklődtem óvatosan.
- Jól – válaszolt dühösen, majd felvette a földre esett tárcáját, amiben egy fénykép volt a nőről, akiről hétfőn is láttam a lakásában egy fotót.
- Megkérdezhetem, ki az a csinos nő a képen? – kérdeztem óvatosan. Kész állat, ha dühös. – Már hétfőn is észrevettem.
- Ő a menyasszonyom... volt. Sophia – felelte. Volt... mint? Ó.
- Sajnálom – hajtottam le a fejem. Holmes megenyhült. – De... honnan ismeri őt Natalja?
- Hagyjuk ezt a témát, kérlek – tolt arrébb a vállamnál, majd kikerült, de még visszafordult. – Mihamarabb megöljük ezt a ribancot. Jövő héttől készülj fel, hogy edzeni fogunk!
 He?!
- De...
- És Alice-éknek üzeni Edwin, hogy beszélniük kell az ajánlatáról. – Lefagytam.
- A miről?!
Holmes rögtön befogta.
- Ja, semmi. Mindegy. Szia!
- De várjon már! – szóltam utána, de becsöngettek. Árgh!!
 Mégis milyen ajánlat...? Alice-ék... Edwinnel?! Ez csak félreértés lehet...

***

De azért a biztonság kedvéért az első szünetben kirángattam kedvenc vámpírjaim az udvarra.
- Milyen ajánlatot tett nektek Edwin Harrison?! – akadtam ki.
Éreztem, hogy Alice szétrobban, de csak értetlen fejet vágott.
- Ki, mi?
- Ne tagadd! Biztos forrásból tudom! - Hát ez túlzás, mivel Holmes-tól, de... - Szóval? - tettem karba a kezem.
- A válaszom nem volt, szóval az ajánlat nem lényeges! - szorította ökölbe a kezeit a barátnőm és szúrós tekintettel nézett rám.
- De igen is lényeges... - fogtam meg a kezét aggódva. - Én is elmondom a problémáim, te is zúdítsd rám őket, kérlek! - néztem mélyen a szemeibe. - Ez rád is vonatkozik, Jasper - mosolyogtam rá.
Alice az ajkába harapott és a fejét szerelme mellkasába temette.
- Kérlek titeket... - mondtam utoljára.
- Az a rohadék... - motyogta Alice, de Jasper átvette tőle a szót.
- Megkért arra minket, hogy segítsünk kinyírni neki Katherine-t.
- De én a fejéhez vágtam, hogy köszönjük, de mi ebből nem kérünk... - vette át ismét Alice a szót.
- Jól tetted! - háborodtam fel. - Van egy kurva klánja. Megoldja egyedül.
- Boszorkányvadász se egy van, ha már itt járunk... - töprengett el Jasper. Számítottam erre.
- Katherine a fogtündér Natihoz képest - vágtam rá rögtön. - És most rólatok beszélünk. Helyesen döntöttetek.
- Talán... Nem tudom, de azon agyalok, hogy mindenki megérdemel egy második esélyt... - motyogta Alice.
 Elgondolkodtam ezen is, de...
- Nézzétek. A helyzetünk hasonló, de... mégis különböző. Nekem nem igazán van választásom... - mosolyogtam fájdalmasan. - Szerintem már rájöttetek, miért. Nektek viszont van. Vagy... csak ezt akarják elhitetni, nem tudom - ráztam meg a fejem. - Edwin sem az a fajta, aki feladja. Mégis úgy gondolom, hogy helyesen döntöttetek, akkor is, ha következményei lesznek. - Erre a gondolatra összeszorult a torkom.
- Igen, de... Katherine... Nataljával fogott össze... És velük van Caroline is... - dobta Alice egymásután a szavakat s fejét ismét Jasper mellkasába temette.
- Tudom - túrtam idegesen a hajamba. Nagyon fáj, amit Caroline tett... - De meg fog oldódni. Minden rendbe jön - vigasztaltam ezzel magunkat.
- A francba is Violet... Már megint kezded. Hallod, semmi nincs rendben és nem is lesz. Kész háború az életünk... Ennek az egésznek csak akkor lenne vége, ha Kate, Natival együtt a pokolra jutna, de a mi beavatkozásunk nélkül. Ez pedig lehetetlen és így az élet megköveteli, hogy két idegbeteggel fogjunk össze... Mindegyiknek meg van a saját baja a múltjában... Mind a kettőnek érthető, hogy miért lettek vadászok, de az Istenért is! Meg akartak minket ölni... És most meg, mintha mi se történt volna kérik a segítségünket. Mi pedig eszeveszett idióta módjára megbocsátunk nekik és belemegyünk a játékaikba, miközben ott van... jó hagyjuk. Bocsi Violet én nem úgy értettem csak... Bocs - hajtotta le a fejét.
 Nem válaszoltam, de a fájdalmas mosolyom fent maradt.
- Akkor is bízom benne, hogy semmi nem tart örökké és megoldódik minden. Bíznom kell benne... vagy nem élem túl - ráztam meg a fejem. Bár, talán így sem.
 Alice mintha mondani akart volna valamit, de ezt hirtelen elvetette és szorosan ölelt magához. Visszaöleltem.

~*~

Hazaérve már semmi természetfelettivel nem akartam foglalkozni. Apával vacsorát főztünk és beszélgettünk egy nagyot. Nem igazán avattam be a jelenlegi helyzetbe. Mégis, hogy reagál ilyesmire egy szülő?
 Vacsora után felmentem a szobámba és Jeremy-vel beszéltem telefonon kb. fél órát.
- Hiányzol... - mosolyodtam el, leülve az ágyamra.
- Te is nekem. Holnap nincs kedved átjönni hozzánk? - kérdezte. - Nézhetnénk egy filmet. Vagy amihez kedved van.
- Alig várom - mosolyogtam. - De most leteszem. Holnap látlak.
- Szeretlek - suttogta a vonal túlsó végén. Olyan jó ezt hallani tőle...
- Én is téged, Jeremy - köszöntem el ezzel a mondattal, majd felálltam az ágyról, hogy az asztalomra rakjam a telefont, de megszédültem és az kiesett a kezemből.
- Mi a franc...? - kaptam a fejemhez. Homályosodni kezdett a szoba, én pedig váratlanul összecsuklottam.