9. Fejezet ~ Vérző szív

Sziasztok!

Íme az új fejezet!

Az idő rohan. A napok egyre gyorsabban telnek.
Jasper nem akar Alice nélkül élni.
Alice-nek hiányoznak a többiek.
Natalja meg csak szervezkedik, mint mindig. Kétszínű és képmutató. Egy dolgot úgy állít be, mintha az egy önzetlen jótett, kedvesség lenne... Közben pedig az egész egy csapda...


Hol vannak a megmentők? Lesznek megmentők? És ha igen mikor? Vagy időben egyáltalán? És még is mit tehetnének?


 

Alice szemszöge:

Csütörtökön már egészen Alabamáig eljutottunk.

- Szerintem, maradjunk itt egy-két napra. Vagy legalább estére – szólalt meg Nati egy üres, roskadt, elhagyatott háznál.

- Rendben, de ugye nem kell oda bemennem? – kérdeztem fintorogva.

- Csak tán nem félsz a pókoktól? – nem válaszoltam. Natalja varázsolt egyet, s a ház szebb volt mint újkorában – Most sem? – mosolygott kedvesen.

- Hát így már, oké… - mosolyogtam.

- Ezennel behívlak ebbe a házba – játszotta kicsit túl a boszi ezt az egészet.

- Köszönöm – feleltem, majd hezitáltam a küszöb átlépésén.

- Ugyan Alice, ennyire nem bízol bennem? – húzta össze a szemöldökét.

- Hm? – néztem fel rá.

- Nyugodj meg ez nem csapda, gyere már. Vagy kint akarsz aludni? – akár…

- Nem dehogy – feleltem majd beléptem és kerestem egy szobát. – Pihenek.

- Követem a példád – tette hozzá Natalja és bement a mellettem lévő szobába.

Páróra múlva meleg, kellemes szellőt éreztem. Elöntött a melegség, a szeretet. Ez viszont nem tartott sokáig, mivel az egész hirtelen szinte egy záporral ért véget. Ez még párszor eljátszódott. Úgy öt körül járt, amikor hazaértem a vadászatból, s azt vettem észre, hogy Natalja pakol.

- Megjött a végrehajtó? – próbáltam jó kedvet csinálni. Natalja elmosolyodott, majd komolyra változott az arca.

- A drága barátnőid, agyba-főbe keresgéltek téged különböző varázsigékkel, amiket én persze blokkoltam… De a drága Violet barátnőd, rájött arra, hogy tudná felerősíteni a varázslatot, ezért sajnos nem tudtam blokkolni, és tudom, hogy megtalált. Szóval, én megígértem neked, hogy nem bántom egyik szeretted se, de ehhez az kell, hogy továbbálljunk.

- Köszönöm.

- Szívesen. Főzök még egy teát, de utána tovább is mehetünk.

- Rendben – bólintottam, majd felmentem még pihenni egy kicsit.

De ahogy felértem, megláttam az ablakon keresztül, hogy ott jön Damon. Elmondaná valaki, hogy ez, hogy a francba került ide?
Hirtelen jött egy látomásom, ahogy Violet megtalál és Damon elbájolja a barátnőmet, ő pedig utánam iramodik. Damon tényleg szerelmes Violet-be és most bizonyítani akar. Nem érdekel… Akkor se fogok neki soha megbocsátani, megkedvelni meg végképp nem fogom, soha. Ismétlem, soha! - Öm, Natalja megbocsátanál egy percre? – rohantam le a konyhába.

- Rendben, de siess, mindjárt megyünk tovább. Ahogy kész a tea – felelte.

- Köszi – mosolyogtam, majd kisétáltam a házból, és elindultam Damon felé.

- Elmondanád, hogy mi a jó büdös francot keresel itt? - támadtam le.

- Érted jöttem. Hazamegyünk.

- Nem! - torpantam meg és hátra léptem, mielőtt elkapta volna a karom.  - Ja és kitalálom, ezt Violet miatt tetted…?!

- Is… - kezdte a mentegetőzést.

- Nem érdekel, értsd már meg! – könnyeztek be a szemeim. – Ennyire még Edwin sem utál – dobtam egymás után a szavakat, s összekuporodva sírtam.

- Alice, még mindig nem érted, hogy én szeretem Violet-et? És ezzel talán a bizalmát is visszakapnám. Ha már őt nem is…

- Neked minden szavad hazugság! – torkoltam le, amikor már tudtam beszélni - Még akkor is hazudsz, amikor kérdezel! Amúgy is, te csak egy valakit szeretsz! MAGADAT! Meg azt a rohadt gyűrűdet, aminek a megszerzése érdekében feláldoztad annak az életét, akit elvileg szeretsz! Tudod mi vagy te? Egy hazug, szívtelen rohadék.

- Alice, ezt most te sem gondoltad komolyan! – dühödött be.

- Ne akard már nekem megmondani, hogy mi az, amit komolyan gondolok és mit nem. Elmondom a tervet. Most fogod magad és visszamész Mystic Falls-ba és kijelented, hogy nem találtál meg. Ha másképp nem megy, akkor bájold el megint Violet-et. Abban úgy is olyan jó vagy. Hazudj!

- Honnan veszed, hogy elbájoltam? – értetlenkedett.

- Látnok lennék vagy mi a szösz. Mi több, Natalja egy nagyon erős fekete boszorkány, és ha már blokkolni nem tudta a varázslatot, azért még lenyomozhatta, hogy mire készültek Violet-ék…
- El tudod képzelni, mit éreznek a többiek? Jasper, csak példának okáért - mondta hirtelen. - Vagy Simon és Elizabeth. Most a barátnőd tartja bennük a lelket.

- Fogd már be az istenért! Miért nem akarod megérteni, hogy nem érdekel senki? Képes leszek kikapcsolni az érzéseim, de ehhez az kell, hogy húzz el a francba! - s nem az, hogy elrohantam volna, még a lábaim is földbe gyökereztek. 
- Nem teheted ezt! - förmedt rám. - Hagyd abba ezt a fölösleges mártírkodást. Otthon szükség van rád! Mindenkinek szüksége van rád! Úgyhogy indulunk - indult meg felém temperamentumosan.

- Ne haragudj! - suttogtam, majd Damon kérdőn nézett rám, arcomra kiült a rémület - Natalja, segíts!
- Most komolyan? - torpant meg a Salvatore srác. - Már arra sem vagyok érdemes, hogy te döngölj bele a földbe? Inkább hívod az új barátnőd?

- Ne haragudj - suttogtam vámpírhalkan, s egy könnycsepp csordult végig az arcomon. Majd egy nagy levegőt vettem és  hangulatot váltottam - Mondtam már, hogy hagyjál békén! - ordítottam.
- Mi folyik itt? - érkezett meg Nati.
- Csak annyi, hogy kereshetsz magadnak másik csicskát. Alice velem jön - rontott neki Damon.

- Soha! - kontráztam rá.

- Álmodban szépfiú! - penderítette hátra Damont Natalja, szimplán az ujjával.

- Ugyan már - porolta le magát. - Ha mindenképpen kell valaki, vigyél engem. Sokkal szórakoztatóbb vagyok - vigyorodott el. - És úgyis mindenki utál... szóval, miért ne? Hidd el, jobban járnál. Idősebb és erősebb is vagyok.
- Bocsi, de Alice-szel már megkötöttük az alkut! Amúgy meg mi hasznom lenne egy egoista baromból? Ráadásul benned még nem is bízom meg... Bármikor megtámadhatsz.. Alice meg úgy se tenné, mert tudja, hogy akkor fél perc alatt lemészárlok mindenkit, aki csak egy kicsit is kedves neki. Nos, szerintem menj vissza Mystic Falls-ba és add át az üdvözletem Violet-nek meg Lizának. De mivel Violet kicsi szívecskéjét úgy sem fogod ezzel leterhelni, mert nem akarsz neki még nagyobb fájdalmat okozni, Miller-nek mindenképpen add át az üdvözletem...
- Te rohadék, őrült kurva... - villantak fel dühödten a szemei, s ismét csak neki akart rontani Nataljának, de félúton megállt, s ordítva rogyott térdre a fájdalomtól, kezét a fejére szorítva.
 Nyeltem egyet. Nem kellett volna idáig fajulna. El kellett volna fogadnia, hogy mi a helyzet! Miért fontos ez neki?!
- Siess, és add át az üdvözletem - suttogta Natalja, majd hirtelen megnyílt Damon alatt a föld és ő lezuhant.
- Na de... - fordultam meg hitetlenkedve. - Most te...?
- Nyugi, pár méter után visszateleportáltam Mystic Falls-ba. De legközelebb nem fogom - fordult hátra. - Apropó, kész a tea. Kérsz egy csészével? - mosolyodott el. 
- Persze, köszönöm - mosolyogtam. Majd amikor hátat fordított egy nagyot nyeltem és visszapillantottam oda, ahol megnyílt a föld.
- Ne aggódj, veled nem fogom ezt tenni. Már persze amíg az én oldalamon állsz. Ha már itt tartunk... az emberséged nem kellene kiiktatni egy kis időre?
- Kéne, de azt hiszem én képtelen lennék rá... Meg én mindig is ilyen érzelgős voltam. Érzelmek nélkül én nem vagyok senki... Szóval inkább arra szeretnélek megkérni, hogy ezt a pár percet ki tudnád törölni a fejemből? Sőt ha úgy vesszük, akkor inkább azt is, hogy mondtad, hogy Violet-ék kerestek... Szeretnék abban a tudatban élni, hogy magasról tesznek rám és akkor könnyebb lesz. Ígérem - ültem le a fotelbe a teával a kezemben.
- Ó, én szeretném, de ismered a mondást: a részletek teszik legendává a múltat - kortyolt bele a teájába. Ez egyenlő volt egy nemmel.
- Finom lett a tea - váltottam egyből témát.
- Köszönöm - mosolygott rám. - A hosszú élet előnye. Megtanulsz ezt-azt kotyvasztani.

Jasper szemszöge:

Pénteken, már úgy két óra körül járt. A házban nem volt senki, viszont valaki csengetett. Violet volt az.

- Szia – tártam ki az ajtót.
- Hali - lépett be egy hamis mosollyal, majd megölelt. - Hogy vagy?
- Tűrhetően - öleltem vissza - És te? - kérdeztem és behajtottam az ajtót.
- Tűrhetően - ült le az asztalhoz. - Még mindig nem hiszem el, hogy a varázslatom befuccsolt.
- Ne is mond... Azt hiszem ez így van megírva... Soha többé nem láthatom őt...
- Hé, ne mondj ilyet! - fogta meg a vállam. - Megígértem neked, hogy visszahozom őt, és én nem szegem meg a szavam! Csak... kell egy kis idő, míg kitalálok valami jobb tervet... Liza és a nagyi majd segítenek - győzködött. Talán magát is győzködte, nem tudom... - De hinned kell benne, hogy viszontláthatod őt, Jasper!
- De tudod, hogy milyen makacs... És ha odamentek, Natalja letépi a fejeteket!
- Ez boszi harc lesz, nem vámpír harc. Szerintem fizikailag nem is fogunk egymáshoz érni. De azért kösz a bizalmat - nyújtotta rám a nyelvét.
- Na megállj csak! - húztam az ölembe Violt és csikolni kezdtem.
- Hé, elég! - sikította nevetve, majd visszapattant a fotelbe.
- Gyere csak vissza, szökött boszi - vigyorogtam gonoszul és visszarántottam. - Maradsz - vicceltem. Ő mosolyogva a vállamra hajtotta a fejét, majd sóhajtott egyet.
- Esetleg neked nincs valami elképzelésed, hová mehettek? 
- Csak tipp. Minél messzebb - simítottam meg a buksiját.
- Úgyis megtalálom. Ha addig élek is - mondta komolyan.
- És ha nem találjátok meg? Úgy értem, eddig nem ment... Ezután meg Natalja még jobban fel van készülve a varázslatokra... 
- Ezzel arra akarsz célozni, hogy gyengék vagyunk?
- Én csak...
- Nézd, még nem tudom hogy, de megtalálom őt. Ígérem. Esküszöm! Jasper, mi mindent megteszünk, amit tudunk! – mondta Violet.

- Vasárnap estig kaptok haladékot… - feleltem hirtelen, teljesen komoran.

- Te miről beszélsz? – értetlenkedett Violet.

- Mi nem érthető ezen? Ha vasárnap estig nem jön haza Alice, elhúzok én is innen a francba…
- Tessék? - akadt ki ő. - Mégis hová mennél, Jasper? Itt az életed. Itt vannak a szüleid.
- De Alice nincs itt! Én pedig csak is miatta birkózok meg naponta a vámpír léttel. Hogy hova mennék? Akár megkeresni őt... De ha nem is találnám meg, akkor pedig mindegy, hová, csak el innen. Jó messzire. Bárhova, ahol nem emlékeztet minden Alice-re. Talán felkeresném Mirandát, vagy csatlakoznék a Volturihoz, vagy tálcán kínálnám magam Edwin-nek...
 Violet hosszú ideig nem válaszolt, csak hallgatott. Majd hirtelen felpattant mellőlem és az ajtó felé vette az irányt.
- Most hová mész? - kérdeztem fáradtan. Ha hisztizni fog, azt nem díjaznám.
- Varázsigét kutatni - vonta meg a vállát. - Mert ha te is lelépsz, ráadásul meg is halsz, kibaszott pipa leszek - hunyorgott ravaszul.
- Hát jó... - erre nem tudtam mit felelni. - Köszönöm - tettem hozzá és kiengedtem a házból.

~*~

Vasárnap csak délután keltem fel. Lementem teázni a konyhába, majd az órára pillantva átmentem Violet-hez.

- Nem tudjátok visszahozni őt ugye? – kérdeztem a ház előtt.

- Inkább gyere be – tárta ki az ajtót a boszi.

Beléptem az ajtón és körülnéztem. Itt volt az egész pereputty. Violet, Elizabeth, Rosemarie, Stefan, Elena és még Damon is itt rontotta a levegőt…

- Fogalmatok sincs, hogy még is hol lehet, ugye? – néztem körbe.
- Hát, valami azért van, amiről tudnod kell... - szólalt meg a tűzboszi. - Legutóbb sikerült megtalálnom.
- És az a legutóbb az mikor volt? - kaptam fel egyből a fejem.
- Csütörtök este. Elkértem Simon vérét a kereséshez, és rátaláltam.
- Akkor mi a jó fenéért nem szóltál? - ültem le idegesen.
- Itt jön a bökkenő... - tette karba a kezeit, majd ránézett Damon-re. A pumpa nyomban felment bennem.
- Mit csináltál? - förmedtem rá.
- Fogalmazzunk úgy, hogy... agymosást végeztem - vigyorodott el.
- Amihez nem volt jogod... - nézett rá gyilkos szemekkel a boszi.
- Szóval te vadbarom meggátoltad azt, hogy megtaláljuk Alice-t? - kérdeztem dühösen, s csak Elizabeth és Rosemarie nyugtatásának köszönhetően maradt Damon ott, ahol van.
- Kérlek Jasper, nyugodj meg és hallgasd végig a teljes sztorit. - fogta meg a karom Liza.
- Nem veletek akartam kiszúrni - folytatta az idősebb Salvatore. - Magam mentem el megkeresni. És meg is találtam.
- Aztán? - kérdeztem, még mindig pipán.
- Aztán csak a sors fintora, hogy nem haltam meg. Ismét.
- Ami alatt azt kell érteni, hogy...? Mindegy, nem ez rész érdekel... Hogy van Alice? - kérdeztem hadarva.
- Egész jól ahhoz képest, hogy egy elmebeteg középkori boszi oldalára állt - vonta meg a vállát, mintha csak az időjárásról beszélt volna.
- És hogy lehet, hogy nem jött haza veled? - már tényleg nem értem ezt a helyzetet.
- Mert nem akart haza jönni. És hidd el, szívesen a hátamra csaptam volna, de a barátnője kis híján megölt.
- Rád uszította Natalját? - ébredt fel Elizabeth hirtelen. Én is valami ilyesmit akartam kérdezni.
- Már arra sem vagyok érdemes, hogy ő rúgja szét a seggem - mosolyodott el, kissé fájdalmasan. Lemaradtam valamiről? Ennek tényleg fáj. Mi folyik itt?!
- Játssza a mártírt, de én nem fogom hagyni. Szóval, ha már mind itt vagyunk, varázslás és igézés helyett - nézett Violet szúrósan Damon-re. - hagyatkozhatnánk a józan eszünkre, és kitalálhatnánk, hogy mégis hová a francba mentek Alice-ék. És mivel Jasper, te jobban ismered mindannyiunknál, ezért téged kérdezünk.
- Mint ahogy azt már Violet-nek is mondtam, egy a biztos, hogy minél messzebb Mystic Falls-tól. Tudja, hogy jó ismerjük és tudom, hogy szívesen járna Párizsban, de pont azért nem fog oda menni, mert tudná, hogy ott keresnénk...
- Olyan helyre kellett menniük, amire nem számítunk - szólalt meg Rosemarie. - És amivel bármi céljuk is lehet. Egyáltalán mi a célja Nataljának?
- Kettőt és könnyebbet - huppant le az ágyára Violet. - Gonoszkodni. Esetleg... nagyobb erőt szerezni. - Mély csend borult ránk. - Basszus, mi van, ha ki akarja használni Alice-t? - ugrott fel hirtelen.
- Mi van? - kérdezte Damon.
- Mondjuk elvenni az erejét, vagy valami. Elvégre Alice-nek elég menő kis ereje van. Amikor csapdába ejtett minket a középkorban, akkor is tett rá megjegyzéseket. Emlékszel, Liza?
- Igen - bólintott majd hirtelen a fejéhez kapva dőlt hátra - Rose, szerintem ideje elmondanod a jóslatot, ha már nem akar megváltozni... - harapott az alsó ajkába Elizabeth.
- Milyen jóslatot? - hajoltunk előre döbbenten egyszerre Viol-lal.
- Először is, a fejem kérettetik a helyén maradni. Azért nem szóltam róla, mert a jóslatok változók, akárcsak Alice látomásai. És én a múlt héten egy elég érdekeset láttam...
- De mit? - türelmetlenkedtünk ismét egyszerre a tűzboszival.
- Alice a jövőben kap egy új képességet.
- Hogy? - reagáltunk ismét egyszerre. Erre Liza elmosolyodott.
- Az okot most hagyjuk. Az még ráér később, és már nem az én hatásköröm. - Liza a földet vizslatta. Hm? - De ha Natalja ezt megszerzi... az baj.
- És képes rá? Mármint... létezik ilyen "képesség-porszívó"? Elszívja Alice-ből? - kíváncsiskodtam.
- Létezik, de... ezt az áldozat szülővárosában kell véghez vinni - mondta Rose.
- Violet, hol született Alice? - pattant fel Liza.
- Azt hiszem Biloxiban - felelte a boszi.
- Mississippi - tettem hozzá.
- Odamegyünk - mondta egyszerre a tűz- és a szélboszi.Majd összenéztek és elmosolyodtak.
 Elizabeth látszólag nagyon boldog volt, s az érzelmeiből is temérdek szeretet áradt. És megnyugvás. Olyasfajta megnyugvás, mint ami kifejezi, hogy mennyire megnyugodott, hogy Violet kedveli őt.
- Indulás! - álltam fel én is megkönnyebbülve. Violet azonban feszülten nézett rám.
- Nem. Neked itt kell maradnod. Natalja nagyon veszélyes, még nekünk is nehéz lesz elbánni vele. Mert... - fordult hátra Lizához. - Velem tartasz, ugye? - kérdezte bizonytalanul.
- Még jó! - szélesedett ki Liz mosolya.
- De velem gyorsabbak lesztek! - makacskodtam.
- Jasper. Nem lehet - jelentette ki ellentmondást nem tűrően Viol.
- De Violet... - a boszi rezzenéstelenül nézett rám - Liza - fordultam át.
- Eszedbe se jusson! Jasper, Natalja rohadt erős. Nem kerülhetsz te is bajba. Nem engedem - majd Violt átkarolta - Nem engedjük - mosolygott. Aranyosak.
- De én...
- Maradsz magadtól, vagy alkalmazzunk varázslatot? - csatlakozott Rose is a boszi-klubhoz.
- Rosemarie! Én csak védeni szeretném az unokáját meg a barátnőjét!
 Elizabeth hamisan és érdekesen mosolyodott el. Amikor Violet-re néztem ő csettintett és sötétségbe borult az egész szoba...

Alice szemszöge:

- Min töprengsz? – kérdezte vasárnap reggel Natalja a reggeli teánál.

- Leszednéd a fejem, ha azt mondanám, hogy hiányoznak a többiek? – szuggeráltam hirtelen a teámat - Hiszen még is csak szerda óta nem láttam őket…
- Ne vedd sértésnek, de egy vámpírnál nem természetesek az ilyen érzelmek. Maguk az érzelmek nem természetesek - kortyolt bele az italába ő is.
- De ezt hogy érted? Azt, hogy az érzelmek nem természetesek? Neked sosem volt barátnőd? Olyan, akihez közel álltál? - kérdeztem kicsit félve, rá sem nézve.
- Persze, hogy volt - emelte rám a szemeit. - De ha valaki örökké élhet, nem érdemes tartós kötelékeket kialakítania. Elvégre gondolj bele, eltelik vagy hetven év, ami neked semmi, ő viszont megöregszik, és meghal.
Itt a gyomrom kicsit összeszorult és kicsordult a szememből pár könnycsepp. Azokat gyorsan letöröltem és a teámba kortyoltam.
- Ma kell továbbállnunk ugye? - váltottam témát hirtelen.
- Időszerű - bólintott. - Úgyhogy... hová szeretnél menni? Nekem van egy remek ötletem.
- Párizs olyan szép város... Csak az a baj, hogy biztos keresnének ott. Most én választottam New York-ot, szóval mondjad te.
- Mit szólnál Biloxi-hoz?

- Ööö... - egyszerre rázott ki a hideg és öntött el a melegség - A szülővárosom Biloxi? - Natalja bólintott - Remek ötlet, csak egy baj van. Én ott már hallott vagyok és szerintem nem kéne, hogy szellemet lásson a város…

- Ezt könnyen megoldhatjuk – mosolygott Natalja – Adok neked egy másik testet addig. - Erre is képes? Hű...

- Megtennéd?

- Persze, hiszen társak vagyunk. A társak pedig segítik egymást.

- Hát ha így állunk... Akkor köszönöm. De kinek a testét adnád nekem? És mikor indulnánk? - kérdeztem, s ekkor hirtelen úgy egy méterrel a fotel felett lebegtem - Ööö... Ezt te csinálod? - néztem le rémülten.
 Natalja csak elmosolyodott. Majd megrázta a fejét.
- Én ugyan nem csinálok semmit. - Még mindig annyira önelégült mosoly ült az arcán.

- De, de, de... Akkor ez, hogy? - értetlenkedtem majd nyújtóztam a fotel karjáért.
- Biztos új képességet kaptál - vonta meg a vállát. - Ne segítsek? - vigyorodott el.
- Hát, ha nem gáz... - feleltem, mire ő megmozdította az ujját, én pedig huppantan a fotelben. Hason. - Hupsz - felnéztem rá - Köszönöm - tettem hozzá mosolyogva, majd kinyúltam a fotelben. Hm. Új képesség?! Hajj, de jó...
- Tudtam én, hogy a hasznomra leszel - kortyolt bele Nati a teájába, s hiába a csésze, még így is láttam azt a furcsa mosolyt a szája szélén.
Tegnap óta olyan fura, rossz érzésem van... De, nem tudok mit tenni... Csak várni, hogy végre elinduljunk Biloxi-ba... Előtte viszont ki kéne mászni a fotelből, de olyan lusta disznó lettem, hogy csak tovább nyúlángtam egy kicsit.

~*~

Biloxi-ba érve Nati egyből átváltoztatott Violetté.

- De…? – kerekedtek ki a szemeim.

- Bocsánat. per pillanat nem volt jobb ötletem… Sőt mivel tudjuk, hogy Violet sose járt itt, nem is lesz feltűnő és nem lesz esély a lebukásra…

- Tökéletes lesz. Köszönöm – feleltem és elkezdtem nézelődni. Újra itthon!

Amikor körülnéztem egyből ki is szúrtam Cynthiát.

- Nyomás – mosolygott Nati.

- Nem tudok. Így is olyan fura őt újralátni. Egyszerűen… - magyarázkodtam majd megláttam, ahogy a labdája után fut, ami egy kocsi elé gurul – Úristen! – kiáltottam és odafutottam.

Amikor úgy éreztem, hogy nem fogok odaérni időben vámpírgyorsaságra kapcsoltam és Cynthiát ölbe kapva ugrottam el vele a kocsi elől és földre estünk. Cynti babaként volt a kezemben. Pont úgy, mint ahogy régen is mindig… Be is ugrott pár kép. Csak az térített észhez, hogy a testvérem sírva fakadt. Úgy fél istenem… Én is megkönnyeztem. Cynthia zokogott. Én dúdolni kezdtem azt a dalt, ami régen mindig megnyugtatta őt, ha dúdoltam neki.

- Ne félj, kérlek, már vége mindennek – olyan fura volt Violet hangját hallani a sajátom helyett.

- Kö-köszönöm – szipogott, majd belenézett a szemeimbe.

El is felejtettem már, milyen gyönyörű kék szemei vannak, bájos tekintet, elbűvölő mosoly…

- Ugyan, ez a legkevesebb – simítottam meg a hátát.

- És kinek köszönhetem a megmentést? – érdeklődött mosolyogva.

- Al… - elnyeltem a nevem - Violet Hetfield vagyok, és te?

- Mary Cynthia Brandon.

- Szép neved van.

- Köszönöm, a tied is nagyon szép.

- Köszi.

- Nem tudtam nem észrevenni, hogy dúdolgattál, amikor nyugtattál…

- Igen, baj?

- Nem. Megnyugodtam. Csak a testvérem énekelte mindig ezt…

- Biztos nagyon szeret téged a tesód.

- Csak szeretett… - szipogott és könnyezett.

- Miért? – értetlenkedtem. Majd leesett. Meghaltam. Oh, basszus…

- Már nem él velünk… Meghalt – mondta és könnyei záporként potyogtak.

- Oh istenem, sajnálom – öleltem magamhoz. – Kérlek Galambocskám nyugodj meg.

- Alice… Alice is mindig így hívott.

- Biztos imádott téged – könnyeztem, de már nagyon.

- Én is őt… És úgy, de úgy hiányzik… - zokogott.

- Te is hiányzol nekem Prücsök – pityeregtem. Cynthia értetlenül nézett fel rám.

- Mit mondtál?

- Azt hogy biztosan te is hiányzol neki… Prücsök

- Úgy gondolod?

- Nem gondolom. Én ezt tudom.

Még egy ideig beszélgettük, már vidámabb hangulatban. Kicsit megborzoltam a haját és ekkor felbukkanni láttam Natalját. Egyből rá is néztem.

- Ő ki? – kíváncsiskodott Cynthia. Egy gonosz banya.

- Ő… Ő az én… unokatesóm – vágtam rá hirtelen.

- És ti itt laktok?

- Csak nyaralunk, és Nati, biztosan szólni jött, hogy keresztanyu már vár… - mosolyogtam el – Szóval megyek.

- Találkozunk még? – pattant fel ő is a padról.

- Nem ígérem. A mai este az utolsó amit itt töltünk… szóval nem hiszem… Nem tudom.

- Rendben – támadt le egy nagyöleléssel. Annyira jól esett tőle.

- Vigyázz magadra Galambocskám! – pusziltam meg a homlokát.

- Te is Violet, jó volt veled beszélgetni.

Otthon elmosogattam, majd megjelent Natalja.

- Oh igazán nem kellett volna, egy csettintés lett volna az egész – vigyorgott.

- Lekötöttem magam – mosolyogtam.

Nati csettintett majd az edények megszáradtak és az ő pohara is tiszta lett.

- Ne fáradj, elpakolok – mondtam, mielőtt újra varázsolt volna.

- Hát jó, akkor jó éjt! – mosolygott, majd még kicsit hezitált, hogy elinduljon.

- Baj van? – kérdeztem rémülten.

- Nincs – felelte majd felment.

Elpakoltam mindent, majd észrevettem, hogy Natalja pohara még az asztalon pihen. Érte nyúltam, de amikor megfogtam látomásom lett, aminek köszönhetően felsikítottam és elejtettem a poharat. A látomásomban az volt, hogy Nati elveszi az erőm.

- Alice – robogott vissza – Mi történt? – kérdezte. Szemei cikáztak köztem és a törött pohár között.

- Csótány! – mutattam oldalra, majd amikor Natalja oldalra nézett, én bőgve rohantam ki a házból és meg sem álltam az üres parkig. Még a szakadó eső se volt akadály számomra. – Miért? Mit tettem? Miért ilyen velem…? Nekem nem kellett ez az erő… Miért kell ennek így lennie? Ezért jöttem el, hogy ez a banya megfosszon az erőimtől? Hogy tudnám kivédeni?

És még hasonló kérdéseket motyogtam magam elé és csak bőgtem és bőgtem. Szemeimet betemették a könnyek, de amikor már ki tudtam nyitni, könnyfátylam mögül, megláttam, ahogy Violet és Liza rohannak felém…

Nos, őszintén! Ti mire számítottatok? :))

Ahhoz, hogy megkapjátok Violet új csodálatos fejezetét, nem kell más csak 3 komi különböző embertől (=a mi válasz komijaink nem számítanak!) 

Puszi: Alice

8. fejezet ~ Késő bánat

Sziasztok!
Meghoztuk az új fejezetet, amiben (ne tagadjuk) kitört a káosz...
Alice döntése mindent felborít, és hőseink másra sem tudnak gondolni, csak hogy megtalálják őt. Csakhogy ez nem ilyen egyszerű...
De azért minden rosszban van valami jó... Damon ugyanis rájön, hogy ez a „kis” tragédia jó alkalom neki, hogy piros pontokat gyűjtsön Violet-nél. ^^
Mindent egybevetve, jó olvasást kívánunk!
Személyes megjegyzés: Damon-fanok előnyben! :3

Violet szemszöge:

Kedden reggel (miután kis híján elkéstem), a suliban rajtakaptam kedvenc vámpírjaim Edwinnel szócsatázni. Persze, mire odarohantam, a vénember már elhúzta a csíkot. Hát szerencséje! Főleg, miután Alice és Jasper elmondta, hogy az az elmebeteg kezet merészelt emelni a barátnőmre... Olyan dühös lettem, hogy kis híján utána szaladtam és megperzseltem!
Végül nem tettem, de csak mert Jasper visszarántott. Alice sokkal jobban nézett ki, mint előző nap, és most már a viselkedése is stabilabb volt. Bocsánatot is kért a tegnap miatt, de én is ezt tettem, elvégre olyan hülye tyúk voltam...
Aztán Jasper (a nyavalyás érzetbefolyásolásának hála :D) kiszedte belőlem, hogy mi is történt Jeremy-vel... hehe... pirultam is rendesen.
 Kis idő múlva Elizabeth is megjelent, aki aggódva kérdezte, hogy jól vagyunk-e. Alice miatt különösen aggódott, és ez kissé fura volt... ahogy a vastag sál is a nyakán. Elvégre már nincs ilyen hideg... Végül is, amikor rákérdeztem a nagy aggodalomra, ő is Alice ingerlékenységét hozta fel.
- De ennyi? - kérdeztem aggódva.
- Aham... - felelte Alice. Hát, jó.
Hirtelen elég nagy szélvihar kerekedett, amit persze Natalja okozott, így bementünk.

Szerdán,  a nap végén odaszaladtam Alice-hez, hogy ráér-e még egy kicsit. Boldogan a nyakamba ugorva felelte, hogy igen.
- Úgy örülök, hogy megint a régi vagy. Sajnálom, hogy felbosszantottalak, tudhattam volna, hogy a mérgezést csak tetőztem a hülyeségeimmel - engedtem el. - Ha már itt tartunk, meg kell kérdeznem... - kerültem el hirtelen a tekintetét. - Nem lehet, hogy történt valami Lizával kapcsolatban, amit nem mondtatok el?
Nagyot sóhajtott, majd végül lesütött szemmel közölte, hogy igenis történt... Mindent elmesélt. Hogy megtámadott egy lányt, majd amikor megjelent Liza, és kérte, hogy menjen el, de ő mégsem tette, akkor már elszakadt a cérna és őt is megharapta.
Monológja végén talán azt várta, hogy mérges leszek, vagy valami. De csak magamra voltam az. Miféle barátnő vagyok én?! Tudhattam volna, hogy mennyire szenved a rohadt vasfűtől, és én képes voltam kétszer is felidegesíteni... és nem voltam ott, amikor szüksége lett volna rám... ellentétben Liza állította őt talpra, és ő gyógyította meg...
- Utálom magam - haraptam az ajkamba idegesen. Hasztalan voltam, Elizabeth meg ott volt, amikor kellett... - Nem volt semmi, amivel segíthettem volna neked. Felesleges voltam... és... hülyeség, de most, hogy itt van Elizabeth, már úgy érzem, hogy rám nincs is szükségetek... - nyögtem ki nagy nehezen, égve a szégyentől és a bűnbánattól.
- Hát persze, hogy nincs szükségünk egy ilyen öngyilkosjelölt, naiv boszira! - bukott ki Alice-ből hirtelen. - Elizabeth bölcsebb, idősebb, erősebb és okosabb is nálad. Sokkal okosabb, mert nem áll le a vadászával enyelegni.... - vágta a fejemhez, majd elszáguldott. Az állam a padlón hevert. A szívem meg fájt. Fogalmam sem volt, hogy jött ki belőle ez így hirtelen, de igaza volt, és fájt az igazság. Szörnyen.

~*~

Az éjszaka közepén felébredtem valami furcsa érzésre. Olyan erős, földöntúli érzés volt, hogy a csontomig hatolt. Felriadtam az ágyban, majd megláttam, hogy az ablakom tárva nyitva van, a függönyöm pedig a szél lebegteti.
- Biztos a hideg volt – sóhajtottam, majd becsuktam az ablakot, és visszabújtam az ágyikómba. A hajnali órákban volt egy nagyon furcsa álmom.
„ – Ne haragudj! – görnyedt az ágyam fölé Alice könnyezve. – Ha megbírsz bocsátani valamikor... – sírta halkan, majd megsimította az arcom. Én aludtam, ő pedig halk, remegő sírásban tört ki. Valami papírt rakott le az éjjeli szekrényemre. Egy levelet. Majd megpuszilta az arcomat, mire én dünnyögtem valamit álmomban. Ő megijedt, hogy felkeltett, és kivetette magát az ablakomon, ami aztán kivágódott, én pedig rémülten keltem fel az ágyamból.”

Felpattantak a szemeim, s nyomban kiugrottam a paplan alól. Hajnali ötöt mutatott az órám. Kótyagosan tapasztottam kezemet fájó fejemre. Micsoda álom...
 Hirtelen elbizonytalanodtam, és ránéztem az éjjeli szekrényemre. A szívem jó pár ütemet kihagyott, amikor megpillantottam ott a levelet.
- Ne, nem... – vettem magamhoz pánikolva a kis borítékot, s kiszabadítottam belőle a papírt.


„Kedves Violet Hetfield, tűzboszim!
Amikor ezt a levelet olvasod, én már minden bizonnyal mesze járok. Talán már nem is Mystic Falls-ban... Natalja miatt ne fájjon többé se a te fejed, se a Henry-é (akinek innen üzenem, hogy forduljon fel^^). Ha minden jól megy, Natit nem látjátok soha többet, ahogy engem sem.
Amúgy, amit mondtam, hogy nincs rád szükségem, az baromság volt. Igen is szükségem volt rád, hiszen nélküled már talán nem is élnék... Liza csak egy kedves, újdonsült boszibarátnő, de mindig is te voltál nekem az első boszi, akiért magamat is feláldoztam volna. Ezt kéne, hogy megértsd végre, Elizabeth nem jelent nekem többet, akármennyire is azt hiszed. Liza egyszerűen mindig olyan aranyosan anyáskodó velem, és ez az, ami annyira jól esik tőle. Ahogy bánik velem. Most sem Liz miatt megyek el, hanem hogy téged védjelek.
 Kérlek, bocsáss meg nekem, hogy nem mondtam el egyből, hogy ismét bevadultam, de nem akartam visszaidézni a rossz emlékeket, és téged felzaklatni velük.
 Szóval, remélem tudod, hogy sosem haragudtam rád.
 Ne haragudj a kiborulásaimért... A szerda délutáni, Elizabeth-es „Nincs rád szükségem!” kiborulás is csak arra volt jó, hogy könnyebben el tudj engedni.
Lehet, hogy ez a levél rád ijesztett, de ne félj, erős vagyok! Kérlek, hogy ne keress engem és ne is lépj kapcsolatba velem, semmiféle varázslattal! Magad alatt vágnád a fát!
(Na meg persze alattam is.)
Sokszor ölellek és nagyon szeretlek!
Puszi: Mary Alice Brandon / Alice Cullen, a te látnokod
Ui.: Akár felejts is el, úgy talán könnyebb lesz mindenkinek!”

Amikor a végére értem a levélnek, már szabályosan zokogtam. Rengeteg gondolat dübörgött a fejemben, meg tudtam volna fulladni tőlük. Mire lassan felfogtam a levél tartalmát, a telefon már régen a kezemben volt, és Alice-t hívtam. Ki volt kapcsolva.
 Rémülten tárcsáztam Jasper-t, aki viszont nem vette fel.
 Könnyeimet törölgetve kaptam magamra valami göncöt, meg egy pár cipőt, és a levelet felkapva rohantam át a Cullen villába, hajnali ötkor. Olyan erősen kopogtam, ahogy csak bírtam, csoda, hogy az ajtó nem tört be. Mire eljutott sokkos tudatállapotomig, hogy csengő is létezik, addigra Jasper végre valahára kinyitotta nekem az ajtót.
- Tudom, hogy megállt az óránk, de nem lehet túl késő, hisz még Simon-ék is alszanak. Ez esetben feltételezem, hogy valami baj van - üdvözölt Jass egy szál bokszerben.
- Alice... - kapott el megint a sírógörcs.
- Vele akarsz beszélni? - tártja kijjebb ijedten az ajtót a szöszi, én pedig bemasíroztam. - Biztos a konyhában van, vagy a fürdőben, mert nem találtam magam mellett - magyarázta. - De mi a baj??
- Nem véletlen, hogy nincs itt - próbáltam visszafogni a sírást, majd odaadtam neki a levelet. - Olvasd el.
- Ez... - futotta át hitetlenül a sorokat, majd huss, vagy ötször körbefutotta a házat. Végül lehuppant egy fotelbe. - Alice nem... nem tenne ilyet... - temette arcát a tenyerébe. - De nekem is van egy levelem - kapta fel hirtelen a fejét, majd a sajátját is elolvasta. Amikor végzett, összegyűrve a földhöz vágta a papírt. - Ez a te hibád! - kapta felém dühös tekintetét.
- Tudom... - töröltem meg a szemeim. - És Jasper, nagyon sajnálom, hidd el! Nekem fogalmam sem volt, hogy mire készül...
- Nekem se volt, de... Az istenért is Violet! - lett Jasper hangja síró. - Tudtad, hogy bármikor megvédene, és te hagytad... Összefogtál Henry-vel és indokot adtál neki, hogy elhagyja a  várost! Takarodj a házból! - mutatott sírva és ingerülten az ajtóra.
- Annyira sajnálom... - fordultam el sírva, és az ajtó felé kezdtem futni.
- Violet - ragadta meg Jasper a vállam félúton. - Ne hagyj itt te is, kérlek! - húzott magához.
- Sajnálom - zokogtam a mellkasába. - Úgy sajnálom...
- Te ne haragudj, nem akartalak elküldeni, csak... Jobban hiányzik nekem, mint ahogy te azt el tudnád képzelni - szöktek ki Jasper szeméből is a könnyek és erősebben ölelt magához.

Damon szemszöge:

Fél hatkor arra ébredtem, hogy valaki őrült módon be akarja törni az ajtónkat. Eh, ki a franc az ilyenkor?
 Kinyitottam az ajtót, és eléggé meglepődtem, mikor Violet-et találtam a verandánkon.
- Tudod te mennyi az idő? – túrtam álmosan a hajamba.
- Stefan itthon van? – kérdezett vissza idegesen.
- Köszönöm kérdésed, egyszerűen prímán vagyok – álltam le húzni az idegeit. – Főleg, ha aludni is hagynának – vigyorodtam el. Ő összevonta a két csini szemöldökét, és rögtön megéreztem a rémes migrén előszelét. – Jó, inkább gyere be – léptem egyből hátra, védekező testtartásban. Karba tett kezekkel tipegett be, és én mélyen beszívtam finom illatát. Hiányzik...
- Szóval, hol van? – kérdezte türelmetlenül.
- Elena mellett csicsikál – vigyorogtam. – Hosszú estéjük volt.
- Lennél szíves egyszer az életben komolyan venni? – fortyant fel. – Ez most komoly dolog!
- Baj van? – komorodtam el. – Katherine? Henry?
- Nem nyert. Alice.
- Még mindig be van vadulva? – suhant át arcomon az aggódás. – Bántott téged?
- Ez jó. Még te is tudtad, hogy bevadult? Tök jó, hogy nekem senki sem szólt, de miért is lepődök meg? Tőled igazán nem vártam mást! – gorombáskodott. Hajh.
- Mi ez a ricsaj? – lépkedett le álmosan öcsikém a lépcsőn.
- Stefan! – futott hozzá kétségbeesetten a boszi. – Segítened kell!
- Alice? – kérdezte ijedten.
- Elment, megszökött... – túrt a hajába idegesen. – Nataljával. Istenem, ez az én hibám!
- Ácsi-ácsi... – szóltam közbe. – Ki a franc az a Natalja?
- A legrosszabb rémálmunk – morogta hátra a virágszál.
- Húzzon sorszámot. Jelenleg Kéti-bébi foglal le minket.
- Ez nem vicces! – kiabálta le a fejem. – Ő egy középkori, öreg boszorkány, akit meg kell ölni. Pont ezért... én... – Igeeen? – Összefogtam Henry Holmes-szal.
 Agyhalál.
- Hogy... mi a fenét csináltál? – léptem közelebb.
- Ne játszd az ítélkezőst, és kímélj meg a fejmosástól, már megkaptam! – szegezte nekem karcsú kis mutatóujját. Ez a csaj nem normális. Egy szexis mazochista boszi.
- Úgy látom nem volt elég hatásos, különben észhez tértél volna. Mi a francot gondoltál? A pasi ha százszor nem akart kinyírni, egyszer sem!
- Damon, elég lesz! – állított le Stef. – Inkább folytasd, Violet.
- Alice kiakadt a döntésemtől. – Meglepő?! Egyszer az életben egy hullámhosszon vagyok a tündérbabával. Na ez a meglepő. – És hogy mindenkit, de legfőképp engem megvédjen, elcsalta magával Natalját. Isten tudja, hol járhatnak. Tessék, ezt írta nekem! – nyomott Stefan kezébe valami fecnit.
 Öcsim átfutotta a szemével, majd döbbenten engedte el a papírt.
- Nem is tudom, melyikőtöknek van nagyobb halálvágya. Vagy melyikőtök ostobább - nyilvánult meg öcsikém.
- Naná, hogy én. Én csesztem el mindent! – lábadtak könnybe a boszi szemei. – De kérlek szépen, segíts... meg kell őt találnunk és visszahoznunk!
- Mikor lépett le? – kérdeztem most már teljes komolysággal.
- Nem tudom... A hajnali órákban – felelte Viol.
- Még nem járhatnak messze. Átkutatjuk az erdőket – kaptam fel magamra a fotelből egy pólót.
- Többes számban? – kérdezte meglepetten Stef.
- Még jó, egyedül nem bírom – vontam vállat.
- Úgy érti, te miért segítesz? – nézett rám értetlenül a kiscicám. Vagyis... a volt-kiscicám. – Itt nem szolgálja semmi az érdekeid.
 Óh, anyám. Nem bírja elviselni, hogy neki akarok jót.
- Most vitatkozunk, vagy elmegyünk megkeresni? – csaptam a combomra. – Minden perc, amit nem a keresésével töltünk végzetes. Ezt te is tudod, mégis játszod velem az erkölcsrendőrt. Na most ki az ítélkezős? – vágtam vissza ütősen. Ő elgyengülve nézett a szemeimbe, majd lehuppant a kanapéra.
- Köszönöm – suttogta nagyon halkan, fejét makacsul elfordítva.
- Menjünk – rántott magára egy inget öcsém is, és elindultunk felkutatni a tündérbabát. 

***

Órákig kutattunk Stefan-nel, még a szomszédos településeket is átfésültük, de mintha a föld nyelte volna el Alice-t.
- Hogy lehet, hogy valaki, aki ilyen kicsi és idegesítő, ennyi bajt tud okozni? – morogtam.
- Ne beszélj úgy róla, mint valami koloncról! – hurrogott le Stef. Megálltunk egy kicsit kifújni magunkat.
- Jól van, jól van... – csitítgattam. – Tudom, hogy te is aggódsz miatta.
- Te viszont nem. Úgyhogy nyögd ki végre, mi a fenének jöttél – tápászkodott fel egy fa tövéből. – Mindketten tudjuk, hogy nem azért, mert annyira imádod Alice-t.
- Stef, számos oka van annak, hogy itt vagyok. Hiszed, vagy sem.
- Jó, csak egyet mondj. – Fárasztó, ha az embernek kisöccse van.
- Mit tudom én – sóhajtottam. – Fontos Violet-nek.
- Akit úgy volt, hogy elengedsz.
- Ezt meg is tettem – néztem rá csúnyán. Mindig az orrom alá dörgöli, hogy nem húztam el a belem a városból, holott ő sem volt soha képes elengedni Elenát. – De nem csak emiatt jöttem.
- Lemaradtam valamiről? – értetlenkedett az öcsi. – Mert ha ez most valami elkeseredett kísérlet, hogy benyalj mindenkinél, akkor előre szólok, hogy Alice sosem fog megbocsátani neked, nemhogy bízni benned. – De kedves és őszinte vagy, baszd meg.
- Nagyon megy nektek az ítélkezés.
- Hibáztatsz érte minket? – vonta fel a szemöldökét. Megvontam a vállam.
- Csak téged. Elvégre te változtattál át 147 éve vámpírrá, merő önzőségből. Ha jól emlékszem – tettem karba a kezem.
- A legnagyobb hibám volt... – hajtotta le a fejét.
- Inkább lelépek, és közlöm a rossz hírt Viol-lal.
- Rendben – válaszolta Stefan, még mindig lehajtott fejjel maga elé meredve.

Már kora délután volt, mire visszaértem. A boszi házához érve bekopogtam. Kisvártatva kinyitotta az ajtót. Látszott, hogy sokat sírt és idegeskedett egész délelőtt.
- Tudom, hogy ki vagyok tiltva, de öt percre bejöhetnék? – kérdeztem kiskutyaszemekkel. Ő lehunyta az övéit, majd beljebb intett a buksijával.
- Gyere.
Elmosolyodtam, majd beléptem, és mellkasomban szétáradt a büszkeség, amiért ismét átléphettem a küszöbét.
- Szóval... megtaláltad? – nézett rám reménykedve.
- Nem – válaszoltam egyszerűen, karba téve a kezeim. Ő nagy szemekkel nézett rám, majd lehajtotta a fejét, és jobbra-balra kezdett mászkálni. – Sajnálom – tettem hozzá.
- Bíztam benne, hogy visszahozod. Hosszú idő után újra vetettem beléd egy kis hitet, Damon...
- Ne kezdd – állítottam le a kitörni készülő hiszti rohamát. – Megtettük, amit tudtunk. Nem csak Mystic Falls-ot, de a szomszédos településeket is átnéztük, de semmi.
 Szemeibe nézve vártam valami válasz-szerűt, de ő csak a könnyeit törölte le az arcáról.
- Beszéltem Elizabeth-tel – túrt a hajába, erősnek mutatva magát, egyszerűen témát váltva. Jaj, virágszál, ehhez túl jól ismerlek. – Ő is boszi, ha esetleg le lennél maradva.
- Kösz az infót – mosolyogtam.
- Próbáltunk rátalálni varázsigékkel, de az a ribanc banya blokkolja a hozzáférésünk – roskadt le a kanapéra. – Mi van, ha örökre elveszítettem őt? – temette arcát a tenyerébe. Szinte már könnyei sem jöttek, annyit sírhatott. Lassan közelebb léptem. – Sosem fogom ezt megbocsátani magamnak... – rázta meg a fejét.
- Nem a te hibád volt – ültem le vele szemben. Utálom így látni őt...
- Hát kié? – kérdezte ironikusan, gondterhelten összeráncolva a homlokát. Legszívesebben magamhoz szorítottam volna őt. De nem lehet. Egy bíztató érintéssel is beérném, de tudom, hogy csak magamnak tennék rosszat. Viszont akkor is fáj így látni őt...
- Miért fogtál össze Henry-vel? – kérdeztem óvatosan.
- Hosszú ideig elutasítottam az ajánlatát. Aztán egy nap Natalja túl messzire ment. Alice majdnem meghalt. Én csak védeni akartam őt, és mindenki mást is, akit szeretek... és tudom, hogy fájdalmat okoztam neki, de...
- És most ő is fájdalmat okozott neked, hogy megvédhessen, és mindenki mást is, akit szeret... – dünnyögtem. – Hihetetlenek vagytok.
- Ha csak sértegetni tudsz, akár el is mehetsz.
- Már vártam, mikor akarod visszavonni a meghívásom – álltam fel a kanapéról. Violet is követte a példám.
- Én nem vonok vissza semmit – tette karba a kezét. – Egyelőre – tette hozzá.
- Ez mit jelent? – vontam össze a szemöldököm.
- Azt, hogy... rád is szükség lesz, ha vissza akarjuk hozni Alice-t. – Nocsak.
- Csak nincs valami terved? – léptem közelebb.
- Talán – pillantott fel rám.
- Csupa fül vagyok.

Violet szemszöge:

Négy óra felé átmentem a Cullen villába. Amint beléptem az ajtón, rögtön megcsapott a sötét a depresszió, ami a ház lakóiból áradt. Sírni tudtam volna, de jelenleg már fizikailag képtelen voltam rá.
- Na? – ugrott fel a fotelből Jasper, amikor beléptem a nappaliba. – Sikerült találni valamit?
 Megráztam a fejem az ajkaimba harapva.
- Stefan és Damon mindent tűvé tettek érte, de semmi.
- Damon? – kérdezte értetlenül.
- Ne kérdezd – ültem le mellé csüggedten. – Nem tudok rá jó magyarázatot találni.
- Nem is ez a téma most... - rázta meg a fejét Jasper. - Nem tudsz valami varázsigét? Valami keresőt?
- Próbáltam - feleltem. - De Natalja...
- Fenébe.
- Hát igen - sóhajtottam. Pár percnyi csend állt be, majd ismét ránéztem barátomra. - Jasper... megígérem, hogy visszahozom őt neked.
- Köszönöm - dőlt hátra a fotelben. - És ha esetleg segítséget kérnél? Mondjuk Rosemarie-vel vagy Elizabeth-tel együtt varázsolnál? Vagy mindkettővel? Úgy nem lenne hatásosabb a varázslat?
- Próbáltam Lizával - sóhajtottam. - Nem megy. De ne aggódj, nem adom fel. Soha nem adom fel! - pattantam fel hirtelen. - Mindenesetre Liza megígérte, hogy még kísérletezik, én meg addig átjöttem, hogy... megnézzem, hogy vagytok. Esetleg tehetek értetek valamit? - kérdeztem szomorúan.
- Nézz be Simonn-ékhoz.
- De ők...?
- Szabit vettek ki... - felelte.
- Rendben van - tettem a kezem Jasper vállára, majd átvonultam a konyhába. Még visszanéztem a boltívnél, és láttam, hogy elővesz egy fényképet, amit az előbb gondosan elrejtett. Ő és Alice voltak rajta. Összeszorult a szívem.
 Beléptem a konyhába, ahol épp Simon kotyvasztott valamit.
- Kell segítség? - kérdeztem tőle.
- Esetleg segítenél ebédet főzni? - kérdezte fájdalmas mosollyal a doktorbácsi.
- Szívesen - feleltem egy halvány mosollyal, mire ő a kezembe adta a fakanalat. - Hallotta, amit kint beszéltünk Jasperrel?
- Tegezz, Violet, kérlek - mosolygott, majd a mosolya kicsit lentebb szökött - Hallottam, és köszönünk mindent. Kötényt?
- Köszönöm - vettem el tőle. - Igazság szerint... szeretnék egy szívességet kérni - simítottam egy tincset a fülem mögé, majd elővettem a zsebemből egy papírt és ceruzát, majd gyorsan ráírtam, amit szerettem volna, és felé nyújtottam.
- Ezek szerint... - futotta végig. - Rendben - bólintott - Kezet mosok.
- Nem biztos - szögeztem le előre. - De talán. Előbb főzzünk - mosolyodtam el, majd megkavartam a tésztát.
- Ez egyértelmű - mosolygott Simon.



- Egyébként... szerintem még kell bele egy kis só - jegyeztem meg, visszalépve a pulthoz. - Szabad?
- De csak ha maradsz ebédre - jegyezte meg tréfásan. - Amúgy meg persze, hiszen azért kértem a segítséged. De kicsit elszámoltam magam, szóval lehet, nem ártana, ha vinnél is haza belőle.
 Milyen kedves.
- Meglátjuk - kacsintottam rá, majd beletettem a sót és jól elkavartam.

***

A késői ebéd után segítettem Elizabeth-nek elmosogatni, majd amikor mindenki elvonult, odaléptem Simon-hoz.
- Szóval...? - kérdeztem félénken.
- Gyere velem - fejével Jasper-re intett, jelezve, hogy ne előtte. Követtem, és lementünk a pincébe. Vagyis... csak mentünk volna.
- Hát ti? - kérdezte meglepetten Elizabeth. Ööö...
- Csak kiválasztjuk a bort - mosolygott a doktorbácsi, majd lementünk a lépcsőn és becsuktuk az ajtót. Ő elővett egy termoszt, majd a csuklójába harapott, és kicsorduló vérét beletöltötte. Mikor begyógyult a seb, belenézett a tégelybe, amit felém nyújtott.
- Elég lesz?
- Bőven. Mivel te vagy az elsődleges személy, akihez Alice-t vérrokonság köti, működnie kell.
- Remélem én is, Violet, köszönünk mindent! -hálálkodott, majd elindult a borokhoz. - Melyik legyen? - kérdezte vigyorogva.
- Hát, ebben már tényleg nem tudok segíteni - mosolyogtam. - Nem vagyok szakértő. De köszönöm szépen, Simon, és hívlak, amint megtudok bármit!
- Akkor ez lesz - mosolygott - Mi köszönünk mindent.
 Elmosolyodtam, majd elindultam haza.
 
~*~

Amint beléptem a szobámba, sürgősen előkerestem a varázskönyveim, és egy kisebb igét elmormolva az egyik könyv ki is nyílt a megfelelő oldalon.
- Ez az! – fordultam hátra örömtelien, majd ijedtemben felsikítva huppantam az ágyra.
- Ijedős cica – vigyorgott Damon, az ablakpárkányomon csücsülve.
- Ez.. most.. – hápogtam. – Mit keresel itt?!
- Segítek – vonta meg a vállát, majd felállt és közelebb lépett. Az állak a padlón megtalálhatóak.
- Visszaélsz a meghívással – figyelmeztettem.
- Akkor tilts ki – vigyorodott el. – Ó, de hát ez a legjobb. Most még nem teheted.
- Köcsög... – feleltem lenézően, majd kerítettem egy kis tálkát, és beleöntöttem a termoszból Simon vérét.
- Biztos, hogy elég erős vagy ehhez? – nézett rám kétkedve Mr. Észlény.
- Igen. Különben is, kapcsolódok Lizához – mutattam meg neki a nyakláncát a nyakamban. – Így nem kell mindig egymás után szaladgálni, mégis segítünk egymásnak.
- Praktikus – vigyorgott elégedetten. Szájba vágom, de mindjárt...
- Jó, és most jön az a rész, hogyha nekem támadsz, véged! – emeltem fel egy konyhakést.
- He?
 Nem válaszoltam, csak belevágtam a karomba, és a vérem belecsöpögtettem Simonéba.
- Mivel Alice már táplálkozott belőlem, közöttünk is vérkötelék van, de ez nem olyan erős – magyaráztam, majd bekötöttem a sebem, és a gyertyáim meggyújtva elkezdtem motyogni a varázsigét. Nem volt nehéz, főleg, mivel Liza ereje is besegített. Szinte láttam magam előtt, hogy az energia, amivel kutatjuk Alice-t, észveszejtő sebességgel suhan a fák között, és egyre csak felé tart. És mikor megtaláltam őt, az energia elképesztő erővel csapódott belém.
- Megvan! – kiáltottam. – Gyorsan, hozz egy atlaszt, a könyveim között van! – szóltam Damon-nek, aki nem hezitált, s pár pillanat múlva már előttem volt a térkép. A tálkából rácseppentettem pár csepp vért a papírra, mire az elkezdett kúszni, végül megállt egy ponton.
- Alabama! – állapítottam meg. – Ez nincs is olyan messze, azt hittem a világ túlsó oldalára mentek – sóhajtottam megkönnyebbülten, majd csapot-papot otthagyva szaladtam a szekrényemhez, és mindenféle göncöt egy sporttáskába kezdtem gyűrni. Egészen addig, amíg Damon vámpírgyorsaságával előttem nem termett, és le nem fogta a kezeim.
- Mit csinálsz? – kérdezte komoran.
- Te mit csinálsz? – húztam el felháborodva a kacsóim.
- Ez volt a cél? Hogy utána eredj egy szál magad, és szépen meghalj? Szó sem lehet róla.
 Az agyam eldobom.
- Neked semmi közöd ahhoz, mit miért csinálok – oktattam ki. – És igenis visszahozom őt! Megígértem Jasper-nek.
- Nem lesz boldogabb, ha kinyíratod magad, higgy nekem.
- Damon, nem tudsz megakadályozni! – világosítottam fel.
- Dehogynem. Én megyek. – Mi van?!
- Tessék? Egy frászt mész!
- Figyelj! – fogta meg hirtelen a két vállam, én meg egyből elhallgattam. – Tudom, hogy meg akarod találni. Azt is, hogy nem bízol bennem, de muszáj leszel. Rád most itt van szükség. Jasper-nek és a szüleinek egyaránt.
 Ezen eltöprengtem. Tény, hogy most mindenki annyira magányos, de...
- Miért fontos ez neked? – suttogtam halkan. – Miért akarsz segíteni? Pont te, aki végig gyűlölte Alice-t...
- A hangsúly a múlt időn van. – Még mindig nem engedett el.
- Szóval már nem gyűlölöd? – Megrázta a fejét. – Tehát elmész és megkeresel valakit, pusztán azért, mert nem gyűlölöd?
 Mélyen a szemeimbe nézett erre a kérdésre, majd lassan elengedett, és hátrébb lépett. Feszülten lélegeztem fel.
- Szörnyű dolgokat tettem veletek. A legkevesebb, hogy most segítek nektek. Lásd be, hogy most nem én vagyok az ellenség.
- Ettől az elvesztett bizalmam még nem fog visszatérni, Damon – ültem le lassan az ágyra. – Kihasználtál... – néztem fel rá fájdalmasan.
- Igen. És már rettenetesen bánom.
- Ez nekem nem elég... – ráztam meg a fejem. – Én szerettelek. – El sem tudod képzelni, mennyire. – De te végig hazudtál. Nem tudod elképzelni, hogy ez milyen érzés...
Egy végtelennek tűnő pillanatig néztünk egymásra. Ő nem válaszolt, csak lenézett az ágyterítőmre. Majd vissza rám.
- Tudom, hogy lehetetlen jóvátennem, de meg kell próbálnom. Neked pedig itt kell maradnod.
- Nem... – ellenkeztem.
- Hívlak, ha bármi van. Megígérem.
- De ez nem ilyen egyszerű! Mégis mit mondjak mindenkinek? Hogy pont rád bíztam Alice-t? Sosem bocsátanák meg!
- Kénytelenek lesznek. Ha mégsem, ne mondd el nekik – felelte egyszerűen.
- Nem fogok hazudni nekik – ráztam meg a fejem.
- Violet... lásd be végre, hogy a legnagyobb hasznodat itt vesszük, lelki támaszként. Megtettél mindent, a többit bízd rám!
- Nem tehetem... – dacoltam, de ő az ajkaimra simította a mutatóujját. Teljesen ledöbbentem.
- Ó, dehogynem. És most el fogod felejteni ezt a kis vitánkat... – suttogta halkan, végig a szemeimbe nézve. És ekkor vágott belém a felismerés: Liza nyakláncában nincs vasfű... – Csak arra fogsz emlékezni, hogy a varázslat nem vált be, amíg én másképp nem döntök.
 Tehetetlenül fogadtam a bájolását. Amiket mondott, hirtelen annyira logikusnak hangzottak.
- Jó éjt – hintett még egy csókot a homlokomra. Lehunytam a szemeim, majd mikor felnyitottam őket, értetlenül figyeltem a tárt ablakomat, ahogy a kezemben szorongatott ruháimat is.

Hát... reméljük, tetszett! :))
Vélemény?
A következő fejiért szokásos módon csak 3 kell... :)

7. Fejezet ~ Amikor nincs más választás...

Sziasztok!

Íme az új fejezet!

 Végre ismét a saját időnkben vagyunk, ahol pörögnek az események. 

Alice súlyos állapotba kerül Edwin Harrison miatt, és ki van borulva Nataljára. Fáj neki, hogy nem tudja megvédeni a szerelmét, a családját, sőt még a  barátnőjét se. Annyira se, mint amennyire annó Damon-től próbálta megvédeni. 

Így, úgy döntött, hogy már csak egy, azaz egyetlen egy megoldás maradt a halálon kívül, mégpedig az, hogy távol kell tartania Natalját a szeteitől, ami viszont áldozattal jár...

Alice szemszöge:

Vasárnap, délután négy körül ébredhettem fel. A saját ágyamban voltam, viszont sehol nem volt senki. De Violet hívott és megnyugodtam, hogy ő is jól van, viszont égető vérszomjamnak köszönhetően loholtam vadászni, ahol… Rengeteg nyulat nyírtam ki és sírásban törtem ki. Majd Damon nem hagyta, hogy marcangoljam önmagam, (!) hanem elrángatott Stefan-höz, de onnan is hiszti rohamot kapva vágtattam ki. Ez az egész annyira nem én vagyok, de másra se tudok gondolni, csak a vérre…

- Alice?! – hallottam meg magam mögül szerelmem hangját.

- Jasper! – futottam hozzá és vadul rávettem magam.

- Mi… történt… veled? – kérdezte a csóközön alatt.

Úton hazafele elmeséltem neki mindent, de amikor hazaértem és leültünk az ágyra és szinte varázsütésre merültem mély álomba…

Hajnali egy körül járt, amikor nevelőszüleim szobájából lámpafény áradt ki. Nem is kellett nekem több, kibújtam Jasper mellől és bementem Simonékhoz, de Elizabeth nem volt bent. Simon viszont maga elé bámulva ült az ágy szélén, éjjeli lámpa mellett.

- Simon! – léptem be az ajtón.

- Alice – ölelt magához szorosan nevelő apám. – Jó téged épségben látni. Persze láttam, hogy nem lesz semmi baj, de féltettelek.

- Semmi gond… Anya? – kérdeztem rá a nevelőanyukámra.

- Elment vadászni, de amint hazajött elmondom neki, hogy jól vagy most pedig nyomás aludni. Holnap suli. Apropó suli. Maradsz itthon?

- Nem, köszönöm. Megyek – mosolyogtam.

- Rendben – bólintott majd ismét maga elé bámult.

Kiléptem az ajtón és bementem a szobámba, ahol fél perc múlva már aludtam is.

Reggel, amikor felkeltem első gondolatom: „Első óra német. Fú, de király…!” 

- Úristen! – ugrottam fel – Jasper, hány óra? – ráztam fel szerelmem.

- Még van időnk… - nyöszörögte, majd a másik oldalára fordult. - 6:50 van.

- De ez az óra megállt! – feleltem kicsit hangosabban.

- Hogy? – pattant fel már Jasper is.

- Nyaff! – vágtam hátra magam.

Vámpírgyorsaságunknak köszönhetően, irtó gyorsan felöltöztünk, bepakoltunk és elmentünk a suliba. 8:02 jók vagyunk! Éppen bementünk volna terembe, amikor láttam, hogy elsuhan előttünk Liza. Vagyis inkább éreztem…

- Elizabeth – fogtam meg a vállát.

- Alice, Jasper, de jó titeket épségben látni! – ölelt meg egyből a boszi.

Amikor megölelt, kicsit megszorított és egyszerre öntött el a nyugalom, a biztonság és a szeretet. Viszont ott volt még valami. A vérszomj.

- Jól vagy? – váltam el tőle hirtelen.

- Fáradtan, de jól, és te? Ti?

- Velem minden oké – felelte Jasper.

- Tűrhetően – mosolyodtam el halványan. – Hol leszel? – indultunk el végre órára.

- Itt a 202-esben – állt meg a terem előtt. – Nektek viszont nincs tanár, de mondták, hogy jött valami új helyettesítő tanár.

- Szépen fogunk bemutatkozni neki… – vakartam meg a buksim.

- Na, nyomás. Ha be akar írni, mondjátok, hogy velem voltatok.

- Köszi, Liza – mosolyogtam.

- Köszönjük – felelte Jasper is.

Az ajtó előtt egy nagy levegőt vettem.

- Csak utánad – viccelt Jasper.                                      

- Azon vagyok – adtam neki egy puszit, majd benyitottam és már mondtam is – Guten Morgen! Entschuldigung… - majd a levegő belém szorult, s csak egy győztes vigyort kaptam… - Natalja?! – néztem kérdőn.

- Alice, jó újra látni, és ha jól vélem ő melletted Jasper. Ugye? – mosolygott.

- Maga ismeri Alice-t? – rikácsolta hirtelen Carmen.

- Igen – vigyorgott a banya, majd ránk nézett – Üljetek le gyorsan… – hessegetett el minket. - Szóval, jöjjenek azok a kérdések! – pattant fel az asztalra.

- Mi a jó büdös francot keresel itt, te rohadt kurva, te átkozott boszorkány? – kérdeztem vámpírhalkan, s közben ügyeltem, hogy a pad egyben maradjon…

- Szóval ő lenne Natalja… - mérte őt végig Jasper gyilkos tekintettel.

- Ő bizony – fújtattam.

Pár perc múlva Violet kiment, amikor visszajött érdekes tekintett volt az arcán. 8:30. Rendben én most adtam fel!

- Tanárnő! – emeltem fel az eddig padon pihenő fejem. – Kimehetnék?

- Persze, drága Alice! – pfúúú, de letörlöm a képéről azt a bájvigyort.

- Köszönöm – mosolyogtam álszenten, majd kimentem.

Megálltam a hetes terem előtt. Bekopogtam és be is nyitottam.

- Elnézést – dugtam be a fejem az ajtón – Kihívhatnám tanárnőt egy percre? Nagyon fontos lenne.

- Gyerekek csináljátok meg önállóan a feladatot. Mindjárt jövök – rakta le a könyvét Liza, majd kijött mellém és bezárta az ajtót. – Mi az a nagy baj Alice? – fogta meg a kezem, aminek következtében le is nyugodtam. Egy percre.

- A helyettesítő tanár – vettem egy nagy levegőt – Natalja Belikov.

- Az a kurva itt van? A suliban? Tanárként? És te…? Jól vagy? Na és Violet? Ugye nincs semmi baja? Csinált valamit? – hadart Liza.

- Elizabeth. Nyugi, mind jól vagyunk. Csak már nem bírtam ki, hogy ne szóljak.

- Köszönöm, hogy szóltál.

- Nincs mit. Tudok segíteni?

- Abban tudsz segíteni, hogy vigyázol magadra és a szeretteidre… Tartsd távol tőlük azt a kurvát.

- De, ugye tudod, hogy te is közéjük tartozol?!

- Akkor rajtam kívül, vigyázz mindenkire.

- De…

- Alice, meg tudom magam védeni.

- Violet is ezt mondta és…

- Violet erősebb, mint gondolod – mosolygott – Na de mennem kell és te is menj vissza minél hamarabb.

- Rendben – mosolyogtam, majd elindultam lassan

- Siess! – kiáltott utánam mosolyogva.

Én megfordultam, majd viccesen ráöltöttem a nyelvem. Hirtelen nagyon jó kedvem lett tőle, de ahogy beléptem és megláttam azt a kurvát, minden vidámság kiszállt belőlem…

~*~ 

A suliban szinte egész nap az illatokkal küszködtem, és ezt még fokozta Natalja, meg Holmes… De a hab a tortán az Violet délutáni kiakadása volt. Kissé kiadtam magamból a véleményem. És nem kissé meggondolatlanul, de már muszáj volt, mert olyan éhes voltam, hogy képes lettem volna őt letámadni, ha tovább hergel… Pedig alapjába véve nem tett semmit, csak…

- Szia, ne haragudj… - szólított meg egy kis miniszoknyás, tűsarkús, plázapicsa.

- Te ne haragudj! – vettem magam a nyakára és nagy kortyokban nyeltem a vérét.

Egészen addig amíg…

- Alice? – hallottam meg Elizabeth hangját, akit ismét csak az illata előzött meg. Szó nélkül fordultam meg – Mi van veled?

- Én… - töröltem meg a szám, s leütöttem a lányt.

- De ez mégis hogy? És miért? – kapkodta a fejét. – Biztos verbénamérgezés! – indult meg felém.

- Kérlek Elizabeth! – ugrottam hátra – Menj el! Nem akarlak bántani, de ilyenkor nem vagyok önmagam. Violet-et is megtámadtam már, pedig ő tényleg azok közé tartozik, akiket soha nem bántanék… Ismétlem soha!

- Alice tudom, de…

- Nincs semmi de Liza! Fuss már!

- Nem megyek innen sehova amíg…

Kész. Eddig bírtam. Liza illata elkábított, az erei megfeszültek és…

- Alice – szisszent fel a boszi. – Ez…

Nagy kortyokban ittam és ízleltem az erős boszivért, egészen addig, amíg egyszer csak nem jött több vér. Hirtelen összeszorult mellkassal léptem hátra. Már féltem, hogy megöltem.

- Úristen… - nyögtem ki csak ennyit – Mit tettem?! – estem össze.

- Alice, add ide a kezed – nyújtotta ki Liza az egyik kezét, míg a másikat a nyakára tapasztotta.

Már tényleg szó nélkül – és rengeteg bűntudattal – nyújtottam át a kezem.

- Remegsz – állapította meg.

- Fázom… - ami képtelenség egy vámpír részéről.

Elizabeth levette a kabátját és rám adta, majd minden elsötétült…

Jasper szemszöge:

Alice már jó ideje elment, ráadásul szó nélkül… Hol lehet? Miközben ezen agyaltam, megcsörrent a telefonom. Megláttam szerelmem nevét a kijelzőn. Végre.

- Alice, kicsim, hol vagy? – szóltam bele.

- Jasper, én vagyok az Elizabeth Miller – szólt bele újdonsült boszi barátnőnk.

- Alice hol van? – kérdeztem hirtelen.

- Biztonságban, nálam. Erre szeretnélek kérni, hogy gyere érte.

- Fél perc – csaptam le a telefont, s nem is kellett több.

- Gyors voltál! – nyitott ajtót Liza.

- Bocs, hogy letámadlak, de mi történt a nyakaddal?

Elizabeth behívott és elmondott mindent. A szobájában ültünk, ahol az ágyon Alice pihent.

- Mmm… - ébredezett szerelmem. – Ho-hol vagyok és miért zúg a fejem?

- Alice édesem – húztam egyből magamhoz, majd oldalra néztem és Liza nem volt sehol. – Elizabeth hozott ide, mert majdnem megöltél egy lányt, de szerencsére időben jött érte Simon. Liza elfeledtette a csajjal a történteket.

- Akkor nem emlékszik semmire? – kérdezte kótyagosan.

- Az égvilágon semmire – jelent meg a boszi egy teával – Idd meg Alice, ez jót fog tenni.

- Köszönöm. Köszönöm a teát és a bizalmat… hogy még ezek után is megbízol bennem.

- Már mért ne tenném? – értetlenkedett.

- Még is csak… Megtámadtalak… - hajtotta le a fejét Alice.

- Ön magadon kívül voltál. Nem volt szándékos, ergo nem kell, hogy elvesszen a bizalmam.

- Édesem?! – hallatszódott egy férfihang lentről.

- Öm… azonnal jövök – pirult el a boszi, azzal huss, eltűnt.

- Aranyos – mosolygott Alice, majd kortyolgatta a teát.

- Biztosan jobban vagy? – fogtam meg szerelmem kezét.

- Sokkal, sőt most, hogy a teát iszom, még nem csak, hogy jól vagyok, hanem nyugodt is és nem jár folyton a vér a fejemben. Úgy érzem magam, mint régen.

- Azért mert kevertem bele egy kis bájitalt is – jelent meg Elizabeth ismét.

- Oh, így már érthető – itta meg Alice, majd letette a poharat az asztalra.

- Szeretnék bemutatni nektek valakit. Ő itt Cole Turner. Az élettársam – mosolygott a boszi, és behúzta a barátját.

- Sziasztok, azt hiszem már találkoztunk.

- Alice vagyok – pattant fel a drágám és kitartotta a kezét. Kezet fogtak.

- Jasper vagyok – álltam fel én is.

- Örülök, hogy megismerhetlek titeket.

~*~

Másnap már bent voltunk a suliban úgy 7:30 körül és az udvaron ülve vártuk a mi kis Violet boszinkat, de csak egy Edwin Harrison-t láttunk meg.

- Én lehet, hogy inkább bemennék… - állt fel Alice.
- A menekülés hasztalan - jött közelebb vigyorogva Edwin, majd a vigyor lekonyult az arcáról és a helyét meglepődöttség vette át. - Meglepő, hogy még tudatodnál vagy. Gondolom megint a banyáknak köszönheted az életed.
- Mocskos rohadék... - morogtam vámpírhalkan, mire szerelmem a vállamra tette a kezét.
- Már úgyis mindegy - mosolyodott el újból a tanár. - Van bizonyítékom. Csak idő kérdése a végzési parancs...
- Maga nekem itt ne ítélkezzen egyik banya felett sem, oké? Én soha nem ölnék embert, ha maga nem hozná ki belőlem... Ellentétben Damon-nel, James-szel és Katherine-nel... Ők igenis ölnek, maga meg karba tett kézzel nézi. Ez miért van?
- Ki vagy te ahhoz, hogy a munkám felett ítélkezz, vérszopó? - dühödött be Edwin. - És csak hogy megnyugodjon a nemlétező kis lelked, James-re már rengeteg kivégzési parancsot kiadtunk. Nem olyan egyszerű elkapni őt, mint ahogy azt te gondolod.
- Igen is van lelkem, vette? - pattant morogva Alice Edwin-hez, de én visszahúztam - Na és Katherine? 
 Itt az öregember nem válaszolt egyből, én meg összehúztam a szemöldököm. Most nem gyűlölet áradt belőle, mint az előbb James-nél. Sokkal inkább fájdalom és düh.
- Van bizonyítékod ellene? - mosolyodott el.
- Na ne mondja már hogy pont magának nincs... - néztem Edwin-re.
- Megtesszük, ami tőlünk telik - vigyorodott el. - Nektek viszont nem kell aggódni, ellenetek már van. Talán olyan szerencsések lesztek, hogy holnapra már parancs is lesz.
- Alig várom! - fújtatott Alice...
- Bár az okot még mindig nem tudjuk... - tettem karba a kezem.
- Az, hogy léteztek, nem elég?
- Hát nem éppen! Nem öltem embert nem bírja ezt elviselni, ugye?
- Öltél... csak a banya barátnőd feltámasztotta.
- Vagyis él! Ergo, nem öltem meg, maga szemét rohadék, köcsög, barom...! - ment egyre közelebb hozzá Alice, már vészesen közel járt, és hátra akartam húzni, amikor...
- Fogd be, te szajha! - vágta pofon őt Edwin. Alice az arcáért nyúlt.
- Na most húzzon el innen! - dühödtem be, majd megláttam Violet-et.
Edwin szó nélkül ment, Viol pedig loholva ért ide hozzánk.
- Mi a franc folyik itt? - kérdezte teljesen kiakadva, zihálva.
- Azt hiszem, sikerült jól kiakasztanom Edwin bácsit... - forgatta meg a szemeit a drágám, én meg Viol-t nyugtattam.
- Hadd tippeljek: nem tetszik neki, hogy még élsz - tette karba a kezeit a boszi.
- Hogy találtad el? - mosolygott halványan Alice, de a szemeiből még mindig szikrákat lövellt az eltotyogó Edwin-re.
- Boszorkány volnék, vagy mi - dobta le magát mellém Viol, a táskáját az ölébe húzva, átölelve azt. - De ugye jól vagytok? - kapta fel a fejét. - Nem... nem bántott téged Alice, ugye?
- Csak felpofozott, de nyugi, holnapig még életben tart... - grimaszolt Alice, még is rettegett...
- Mi van? - ugrott fel Viol. - Na jó, most megperzselem! - indult útnak a leányzó, de Alice-hez hasonlóan őt is visszarántottam. Ezek egyre jobban hasonlítanak. :D
- Semmi – fújta ki magát Alice, majd elmosolyodott és beleült az ölembe, Violet pedig ismét lecsüccsent mellém. – Veled mi újság?
- M-mi, hogy? - jött hirtelen iszonyatos zavarba a boszi. - Ne válts témát! Edwint most már meg kell leckéztetni, mit képzel magáról?! Ti tök ártatlanok vagytok, az igazi szörnyetegek meg szabadon mászkálnak és gyilkolnak...
- Nekem úgy tűnik, hogy te váltasz témát - előztem meg szerelmem a beszólásban - Csak nem szerelmes vagy valakibe? Aki történetesen Jeremy? És csak tán nem összejöttél vele??? - nyújtottam a nyelvem Viol-ra. Aki...
 Először összehúzta a szemöldökét, és olyan szúrósan nézett rám, mint egy sündisznó. Majd hirtelen teljesen rózsás lett az arca, és egy hatalmas mosoly is társult hozzá.
- De igen! - vetette magát Alice nyakába. - És sajnálom, hogy tegnap úgy kikészítettelek a hisztimmel. De igazad volt, és megfogadtam a tanácsod!
- Bocsánat, hogy olyan durva voltam! - ölelt vissza szerelmem.
- És ééén??? - kérdeztem vigyorogva - Én nekem nem jár az ölelés? - néztem a lányokra kiskutyaszemekkel. Alice egyből adott egy puszit az arcomra. Viol elmosolyodott, majd kaptam tőle is egy szorongatást.
- Jaj annyira boldog vagyok, hogy boldog vagy! - mondta Alice Violet-nek, majd hozzám dörgölőzött.
- De ezért neked jár a köszönet - mosolygott a boszi. 
- Jó reggelt gyerekek! - robogott be a hátsóbejáraton Elizabeth Miller.
- Jó reggelt! - köszöntünk egyszerre. Elizabeth sálja kivirított, amit talán Violet is észrevett. 
- Jól vagytok? - kérdezte közelebb érve - Violet? Jasper? - kérdezte aggodalmas szempárral. Én bólintottam.
- Jól vagyok - biccentett a tűzboszi.
- Alice? - aggodalmaskodott Liza. - És te? Jobban vagy már?
- Tessék? - lepődött meg Viol. - Baj volt?
- Hát csak tudod, hogy ingerültebb voltam, meg tudod Edwin verbénás szarjai... És Liza is észrevette, hogy ingerültebb vagyok. Ugye? - nézett Alice segélykérően a szélboszira.
- Persze - bólintott Eliza.
- De ennyi? - kérdezte aggódva Viol.
- Aham... - felelte Alice.
Hirtelen óriási szélvihar lett és kérdőn néztünk Lizára.
- Nem én vagyok! Natalja gyűjti az erejét szokás szerint... Jöhet az ellen varázslat - sóhajtott Elizabeth és erősen koncentrált a szél leállítására, ami kisebb-nagyobb sikerekkel ment neki. - Szerintem menjünk be! - mondta vészjóslón.
- Oké - bólintottunk mindannyian.

Elizabeth, ma egész nap a sáljában volt, hogy eltakarja Alice harapásnyomát. 

Alice szemszöge:

Szerdán bemondták a suli rádióba, hogy a csütörtök és a péntek, tanításmentes nap lesz. Mindenki nagyon megörült a hírnek. A nap végén, az iskolától pár méterre adtam Lizának egy nagy, hosszantartó ölelést.

- Vigyázz magadra! – sóhajtottam.

- Ne búcsúzkodj ennyire Alice, akár találkozhatunk holnap is – mosolygott a boszi és a könnyeim már majdnem elkezdtek potyogni, de lehunytam a szemem és egy puszit adtam az arcára.

- Majd megbeszéljük – haraptam az alsó ajkamba.

Miközben a többiek is elköszöntek Lizától, azon agyaltam, hogy kéne veszekedni Violet-tel, vagy legalább csak magamra haragítani. Én nem bírom így itt hagyni őt… De persze mivel ő egy boszi nem sokáig kellett gondolkoznom rajta.

- Hé! - jött oda hozzám mosolyogva. - Nagyon sietsz?
- Úgy nézek ki? - mosolyogtam, majd tényleg nem bírtam és Viol nyakába borultam, mélyet szippantva az illatából.
- Úgy örülök, hogy megint a régi vagy. Sajnálom, hogy felbosszantottalak, tudhattam volna, hogy a mérgezést csak tetőztem a hülyeségeimmel - engedett el. - Ha már itt tartunk, meg kell kérdeznem... - kerülte el hirtelen a tekintetem. - Nem lehet, hogy történt valami Lizával kapcsolatban, amit nem mondtatok el?
- Meglehet - hajtottam le a fejem. Nem megy a hazugság. Többé nem. Neki nem.
- És esetleg most elmondod?
- Most vagy soha - ironizáltam. - Nos, ne akadj ki, de Edwin nem enyhén mérgezett meg. Annyira, hogy rengeteget gyilkoltam, mármint nyulakat, ráadásul hétfőn egy lányt is majdnem megöltem, de akkor jelent meg Elizabeth... Én mondtam neki, hogy menjen el, mert nem vagyok önmagam, de nem ment és... azt hiszem kitalálod mi történt... - hajtottam le a fejem.
- A sál... - rakta össze nyomban a képet. - Értem. Már mindent értek - túrt a hajába.
- De ne haragudj... - fogtam meg a kezét.
- Nem, dehogy - ölelt meg. - Örülök, hogy nem történt semmi nagyobb baj. De hogy gyógyultál meg ilyen hamar? Rengeteg vasfüvet kaptál... ezt még mindig nem értem.
- Öm igen és itt jön az igazság másik fele... Liza adott nekem teát amibe bájitalt kevert. Annak köszönhető, hogy jobban vagyok.
 Erre barátnőm nem mondott semmit, csak beleharapott az ajkába, majd ismét a hajába túrva nézett félre.
- Most jó lenne, ha mondanál valamit... - jegyeztem meg.
- Utálom magam - tette csípőre a kezét.
- Miért? - kérdeztem meglepetten.
- Mert nem volt semmi, amivel segíthettem volna neked. Sőt, igazából jól felbasztalak. Kétszer - mutatta az ujjával a számot. - Felesleges voltam... és... hülyeség, de most, hogy itt van Elizabeth, már úgy érzem, hogy rám nincs is szükségetek... – motyogta halkan. Na ez az. Erre tudok lépni!

- Hát persze, hogy nincs szükségünk egy öngyilkosjelölt, naiv boszira.... – tört ki belőlem.

- Alice, csak úgy érti, hogy... – próbált volna közbeavatkozni Jasper, de nem hagytam.
- Úgy értettem, hogy Elizabeth bölcsebb, idősebb, erősebb és okosabb is nálad. SOKKAL okosabb, mert nem áll le a vadászával enyelegni... – húztam el a csíkot...
- Ne vedd komolyan, amit mond, nem úgy értette. – rakta hozzá Jasper
- Tudom jól, hogy értette! – kiabált rá Violet, majd ő is elment.

- Alice, lassíts! – kiáltott utánam Jasper. – Ez mire volt jó? Főleg mivel nem is gondoltad komolyan, érzem.

- Ne akard tudni! – borultam bőgve a nyakába.

~*~

- Jasper, ugye te akkor is védenéd Violet-et, ha én nem lennék? – kérdeztem Jasper-t, otthon az ágyon pihengetve.

- Ez most milyen kérdés? – nézett rám hirtelen szerelmem.

- Egyszerű és rövid. A te barátnőd is!

- Persze, hogy védeném, de itt vagy és te is tudod.

- Tudom – csókoltam meg. Ekkor ajtócsukódást hallottam. – Azonnal itt vagyok! – ugrottam fel szerelmem mellől. – Simooon! – borultam a nyakába.

- Alice csak nincs valami baj? – ölelt vissza jó szorosan.

- Én csak – léptem hátra könnyes szemekkel. – el akartam mondani, hogy mennyire szeretlek, és hogy köszönök neked mindent.

Simon persze értetlenkedett egy sort. Elizabeth-tel eljátszottam ugyanezt, majd jó éjszakát kívánva visszamentem a szobámba.

- Miért könnyezel drágám? – bújt hozzám Jasper.

- Én csak… Szeretlek – csókoltam meg forrón, majd mohón tépte le rólam a ruhákat.

Én persze nem ellenkeztem, s válaszból én az ő ruháit téptem. Miközben Jasper végig simított azon agyaltam, hogy biztos képes vagyok-e itt hagyni cakkot pakkot? És igen, még így is. Szeretkezés után sokáig még szerelmem karjaiban voltam, de az idő vészesen telt… Kimászva Jasper karjaiból nekiültem összepakolni és levelet írni. Három levelet írtam. A családomnak egyet. Violet-nek egyet. És Elizabeth-nek egyet. Miután mindet megírtam elköszöntem az alvó családomtól egy-egy puszival, a levelet pedig leraktam a konyhába. Elugrottam Lizához is, ahol… ott volt Cole is, de még így is hozzáfértem Lizhez egy puszi erejéig. Végül pedig Violet-hez mentem el.

- Ne haragudj! – kezdtek el potyogni a könnyeim. – Ha megbírsz bocsátani valamikor…

Megsimítottam az arcát. A boszi a másik oldalára fordult én pedig sírva rogytam az ágya mellé. Egyszerűen nincs szívem itt hagyni. Hirtelen viszont nagy levegőt vettem, leraktam a neki szánt levelet a kis éjjeliszekrényére és egy puszit adtam neki, amire ő hirtelen elkezdett ébredezni. Basszus, ez nem volt tervben! Futás! Azzal, huss, kiugrottam az ablakon, ami kicsit kibaszódott. Bakker… Csak nem jöjjön utánam vagy ne is ébredjen fel!

Végül megérkeztem oda, ahova indultam. Ledobtam a táskám.

- Natalja! – szólítottam meg.

- Hát te? – fordult meg hirtelen. – Mit akarsz?

- Egyességet – dobtam le a vállamról a táskám.

- Te? Velem? – mért végig, majd megrántotta a vállát. – Hallgatlak.

- Csatlakoznék hozzád, ha elhagyjuk Mystic Falls-ot.

- Hol itt a csapda?

- Nincs csapda! Csapot-papot otthagytam és eljöttem – könnyeztem meg hirtelen.

- És miért?

- Tudod mit? Őszinte leszek. Violet miatt. Meg persze magam miatt is.

- Pontosabban?

- Edwin ki akar nyírni, ráadásul, ha te eltűnsz innen, akkor a Violet-Henry szövetség felbomlik.

- Ilyen fontos neked az a boszi?

- Tőle jobb barátnőt nem is kívánnék… - könnyeztem meg ismét.

- Na, ne kezdj nekem itt lelkizni… - forgatta meg a szemeit Natalja.

- Bocs – töröltem meg a szemeim – Akkor? Maradhatok?

- Ha már itt vagy… Rendben. Hova akarsz menni?

- Mindegy. A lényeg, hogy minél hamarabb és minél messzebb.

- Oké, de nem kellenek ruhák! – csettintett és a táskám kiürült a ruháktól – azokhoz a holmikhoz meg elég egy kisebb táska. Mondjuk egy fekete, az illik hozzád – ismételten csettintett és a táskám átváltozott egy kicsi fekete táskává.

- Köszönöm – azt hiszem – De miért nem kellenek nekem ruhák?

- Egyet csettintek és olyan ruha lesz rajtad, amit akarsz…

- Értem.

- Na, gyere velem haza, összepakolok és indulunk.

- Rendben – bólintottam, majd elmentem hozzá. 
Egy óra múlva pedig már úton voltunk… Úton a messzeségbe. Céltalanul, iránytalanul, de egyre messzebb és messzebb Mystic Falls-tól... 

Reméljük tetszett.

Nos, mennyire vagytok kibékülve Alice döntésével? Ti mit tettetek volna?

Komi határ 3.

Puszi: Alice és Violet