30. Fejezet ~ A múlt kísértése

Sziasztok!

Íme az új fejezet.

Mint megszokhattátok egy kicsit visszatekerünk az időbe. Most visszatérünk péntek délutánra, hogy Alice és Jasper szemszögéből is világosak legyenek a cselekmények. Utána viszont folytatjuk ott ahol abbahagytuk. Az a mocskos Henry Holmes verbénás tortájánál. Viszont most már Edwin Harrison is kivetkőzni magából, na és persze James se tűnt el...

Na de nem is szaporítjuk tovább a szót.

Jó olvasást mindenkinek! (=

Puszi: Alice & Violet

Alice szemszöge:

Pénteken, miután majdnem kinyírtam Henry-t, gondoltam meglátogatom azt, aki miatt ezt az egészet tettem.

- Kopp-kopp. – kopogtam a kórterem ajtaján. – Bejöhetek? – nyitottam be félénken.

- Alice. – ült fel Violet. – Persze, gyere. - mosolygott rám.

- Fekszik. – mutattam kicsit parancsolón az ágyra. Megszeppent. – Csak vicceltem. Olyan jó látni. – öleltem meg finoman. – Jaj, de rég láttalak.

- Igen, kb., hajnali fél négykor. – mosolygott Violet szelíden.

- Jobban vagy? Finom volt a tea? Nem kéne szellőztetni? – ugráltam körbe a kórtermet.

- Alice nyugi. - próbált követni a szemével.

- Nyugodt vagyok. – és vidááááám *-* - Szóval? – nyitottam ki az ablakot. – Finom volt a tea? – csüccsentem le a székre.

- Isteni. De ugye nem hoztál megint? – nézett rám kérdőn.

- Örülök. – mosolyogtam és karba tettem a kezem – Most komolyan? Úgy nézek én ki, mint aki teát hozott?

- Nem.

- Akkor jó, mert most nem hoztam semmit. Csak magamat. Meg még egy kérdést. – Viol felsóhajtott. – Jobban vagy?

- Igen. És Simon azt mondta, hogy már holnap kimehetek.

- Holnap üt a szabadulásod pillanata. – vigyorogtam.

- Amúgy. Miért vagy ilyen vidám? – kérdezte meg óvatosan.

- Megleckéztettem Henry-t. – talán nem kéne lesújtani a teljes storyval, mert még pszichopatának nézne Violet, szóval… - Törin újra jártak a szellemek. – egyszerre elég csak az egyik „szellemjárás”.

- Mit tettél? – csodálkozott baljós hangon.

- Én semmit… A tanár csukta oda a kezét… - mosolyogtam elégedetten.

Viszont a kérdése egyértelmű volt.: „Ugye nem ölted meg?” Válasz: „Nem, de azt kellett volna, és ezt majdnem meg is tettem. A második szellemjáráson…”

Még egy kicsit fecsegtünk és hazamentem.

- Atya úr isten, Alice! Tudod mennyire aggódtam érted?! – kérdezte otthon Jasper.

- Nyugi kicsim. Élek és virulok. – csókoltam meg.

- Ne csinálj megint ilyet. – ölelt meg - Merre voltál?

- Kis híján kinyírtam Henry-t és meglátogattam Violet-et.

- Akkor is megijesztettél.

- Bocsánat.

- Erre nincs bocsánat. – fordított hátat Jasper komolyan. Megszeppentem.

- Akkor sem, ha ezt csinálom? – döntöttem le őt az ágyra.

Jasper hirtelen 180°os fordulatot tett alattam és én egyből meg is csókoltam.

- Talán… - simított végig a hátamon és a fenekem játszottak a kezei.

Jasper szemszöge:

Pénteken este kicsit játszottam Alice-szel ennyi aggodalom után kijárt ez nekem.

- Bocsánat. – mondta az én kicsikém teljesen őszintén, bűnbánó szemekkel.

- Erre nincs bocsánat. – fordítottam hátat komolyan. Alice megszeppent.

- Akkor sem, ha ezt csinálom? – döntött le az ágyra.

Elmosolyodtam, majd hirtelen 180°os fordulatot tettem, hogy láthassam Alice szemeit és ő egyből meg is csókolt.

- Talán… - simítottam végig a hátán és egy kicsit lentebb is a szerelmes csókunk után.

Szombat délelőtt a vadászat után beugrottam még Simon-hoz, hogy ma mikor engedik ki Violet-et. Alice a lelkemre kötötte.

- Délután. Három-négy óra után. Alice küldött ugye? – mosolygott a nevelőapám.

- Honnan tudtad? Na jó, ez költői kérdés volt – mosolyogtam én is.

A kórházból hazafele menet, találkoztam Damon-nel a parkban. Szépen rákérdeztem arra, hogy nem unja-e még a szerepét, mire ő levágta, hogy kémkedek utána. De felvilágosítottam, hogy csak Simon-nál voltam és elmondtam neki, hogy Violet ma délután már hazajöhet. Majd mily kedvesen kijelentette, hogy tudja. Ami Alice-t illeti, nem mint ha érdekelné, hogy mi van vele, de azért rákérdezett. Érti már a fene Damon-t. Viszont lehet, hogy csak ideghúzás miatt tette. Hát rendben. Én szívesen játszok ilyet. Kijár nekem is már egy kis móka. Szépen felhoztam a gyűrűt, a boszorkányvadász vadbarmot… Bár a végén már én is begurultam.

- Ő nem egy játékbaba! Nem azért létezik, hogy téged szórakoztasson, vagy hogy felvegye, amit te leejtesz! – vágtam a kirakathoz, de ő lerázta a kezeim, majd fojtattam - Ráadásul Alice barátnője, úgyhogy neki is kurvára fáj ez az egész! És ami Alice-nek fáj, az nekem is! Szóval vidd véghez gyorsan a terved, és lépj ki az életünkből örökre!

De komolyan! - tettem volna hozzá, ha nem szorítja meg a torkom. Mégis… Ez a szorítás nem volt olyan erős, mint szokott lenni. Damon szerelmes. Ez jó. Azért még cukkolom egy kicsit, még így is rengeteg kínzással tartozok neki ezért a játékért. Első lépés, valahogy rá kell vezetnem, hogy kimondja, mit is érez a virágszál iránt. Amikor kimondta, hogy ő mentette meg az életét tudtam, hogy végre tudok lépni.
- Persze, mert holtan nem sok hasznát vennéd – mondtam megjátszott komolysággal.
- Tényleg csak ezért? – engedett el idegesen. Ja, kölcsön kenyér visszajár…
- Te... – ez nem az én játékom. – Törődsz vele... – mondtam ki végül.
Majd adta a kemény macsót. Még mindig nem jött rá, hogy nekem nem tud hazudni?! „Alice sosem fog bízni bennem.” Rejtett érzéseiben benne volt az, hogy ez kurvára rosszul esik neki. De ez totál hülye. Elmebeteg. Baszd meg Damon, már bízik benned. Másképp már kinyírt vagy kinyíratott volna. Másképp nem engedett volna be a kórterem ajtaján, sőt akár még őrt is állt volna, hogy még véletlen se juss be! Nem ölelt volna meg, és nem engedné, hogy folytasd a játékot, hanem kipakolt volna Viol-nak, vagy valami. Mi több, abban a két dologban bízik a legjobban, amikben én. Nem fogsz szakítani Violet-tel, és megvéded őt Henry Holmes-tól, miközben ő a maga módján véd minket Edwin Harrison-tól, mert ez már most így van.
- Nem olyan biztos... – dünnyögtem végül ennyit. – Elvégre, amíg együtt vagy Violet-tel, megvéded. Erre már ő is rájött... – mondtam ki az utolsó gondolataim.
 Sóhajtva a hajába túrt, mert igazam van, majd hirtelen a tekintete, bizonyára arra az ibolyaszínű karkötőre csúszott, amire nekem is. Na és most? Most ki győzött, Damon Salvatore? Elindultam a bolt bejárata felé. Aztán visszafordultam. Áh, mindent a szájába kell rágni?!
- Mi van? – kérdezte érdekes tekintettel és kavargó érzésekkel.
- Venni akarok a szerelmemnek egy nyakláncot, amit már egy ideje kinéztem. Te meg, meg akarod azt venni Violet-nek, úgyhogy... – elindulnál végre baszd meg?
- Miért csinálod ezt? – emelte meg a szemöldökét. Játszok. Visszavágót játszok. Ennyit megérdemelsz, te vadbarom!
- Mert az Edwin-Henry természeti csapás duó, valamint az elmebeteg, szadista James mellett te már inkább tűnsz a szövetségesemnek, mint az ellenségemnek, Damon...

Hát igen, a jellemzések igazak voltak. Az meg, hogy szövetséges, kicsit erős kifejezés, de a legjobbtól tanultam az álszentséget. És most nem szidásként értettem ezt.

Ezek után végre megvehettem Alice-nek a nyakláncot. Remélem örülni fog neki.

- Jasper, végre! – ugrott a nyakamba a szívecském – Mikor engedik ki?

- Három-négy körül, de a csókom hol marad? – pimaszkodtam.

- Itt. – hosszan megcsókolt majd az ágyra is ledöntött.

Szerelmem csókjai már majdnem elfelejtették velem az ajándékot.

- Mmm. – toltam el. – Nézd mit hoztam! – mosolyogtam és előrántottam a láncot.

- Ú ez gyönyörű!!! – csókolt meg újra – Fel is veszem.

Alice felpattant és a medált gyorsan letette az asztalra.

- Na, hogy áll? – kérdezte.

- Remekül. – mosolyogtam és az ölembe húztam, hogy megcsókoljam.

- Bocsánat… - settenkedett be Simon – Csak a függöny… Kell egy kis fény nektek is…

- Neee. – ugrott fel Alice, de a függönyöket Simon már el is húzta. – Húzd vissza. – bújt be mögém Alice, majd kikukucskált. A nap szépen ragyogta be az arcát. – Ezt nem értem.

- Én se…

- Egyszerű. – Imádom, hogy látnok az apám. =) – Ezen a láncon is napfény varázslat van.

- Ki rakta rá? – kérdezte Alice, majd visszaült az ölembe. – És mikor? Jasper most vette.

- Egy bizonyos Jessica Black nevű boszorkány. Róla nem sokat lehet tudni… - mondta Simon, de éreztem, hogy hazudik. Nem baj. Alice nem érzi. Én meg nem fogom faggatni a nevelőapám.

- Értem. – mosolygott Alice.

Alice azt egyből ki is találta, hogy a Cullen-medált oda kéne adni Stefan-nek, amíg nem lesz meg a gyűrűje. Talán inspirálná Violet-et is… Este el is mentünk és odaadtuk a láncot Stef-nek, aki eleinte nem akarta elfogadni, de elmondtuk, hogy mi a helyzet, és belement.

~* ~

Vasárnap reggel Alice kitalálta, hogy menjünk bulizni.

- Biztos, hogy jó ötlet ez? – kérdeztem fáradtan az éjszaka után.

- Aham, ennyit megérdemel Violet.

Alice el is ment tortáért, majd amikor hazajött el is indultunk.

Alice szemszöge:

Becsengettem a házuk ajtaján, és amikor az kisvártatva kinyílt, már készültem magam barátnőm nyakába vetni. Még jó, hogy nem tettem. Ugyanis Jack nyitott ajtót.
- Áh, szia Alice! – mosolygott. Jé, emlékszik a nevemre? Kedves tőle. :)
- Csókolom. Violet hazajött már? Készültem neki egy kis meglepetéssel, már ha nem baj.
- Tegnap délután engedték ki – mondta. – Itthon volt pár órát, aztán a mamájánál aludt. Tudod, milyenek a nagymamák... - sóhajtotta. Bár csak tudnám milyenek a rendes nagyik... =( - De nemrég felhívott, átment a barátjához, Damon-höz. – Pff, ezt kitalálhattam volna én is...
- Értem – szontyolodtam el. – Hát, akkor majd átmegyünk oda! – mosolyogtam rá Jack-re. 
- Azt még én is megköszönöm... – szólt halkan.
- Tessék? – Upsz, lehet egy kicsit gyanús, hogy ezt is meghallottam...
- Nocsak, milyen jó füled van – mosolygott rám. – Csak tudod... örülök, hogy a lányom nincs egyedül a pasijával, érted... – Heh, pedig ha tudná, amit én...
- Persze, tökéletesen – mosolyogtam rá. Nos igen, álszentségért nekem sem kell sorba állnom. – Köszönöm az útbaigazítást és bocsánat a zavarásért!
- Ugyan, bármikor. Szia, Alice! – köszönt el.
- Viszlát! – majd amikor bezárult az ajtó nem túl boldogan fordultam Jasper felé – Induljunk, Mr. Beképzelt urasághoz.

Amikor odaértünk megálltam az ajtó előtt pár lépéssel és Jass kezébe nyomtam a tortát.

- Én ide be nem csengetek! – nyilvánultam meg undorodva.

- Akkor majd én. – csengetett Jasper.

- Violet! – ugrottam Violet-re, megölelve. – Már mindenhol kerestelek, de gondolhattam volna, hogy itt vagy... – hol máshol lehetne... Damon győzött és ebbe bele kéne már végre nyugodnom. Na, koncentráljunk másra. Mondjuk arra, ami miatt jöttünk. – Jöttünk egy kis mini-bulit tartani annak örömére, hogy kiengedtek! – pattogtam.
- Tessék?! – akadt ki. Visszavettem a tortát Jasper-től.
- Próbáltam megregulázni... – lépett beljebb Jasper, adva egy puszit Viol-nak. Nyúú. Féltékeny leszek/vagyok…
Kicsit elgondolkoztam, hogy, hogy került ide Elena, de azt hiszem van tippem. Visszajöttek.

- Szia tündér babóci – vigyorgott Damon, én meg egy puszit nyomtam az arcára.

Majd témaváltásként felbontottam a tortát és egy kést találva mindenkinek vágtam egy szeletet. Én el is kezdtem enni. Valamibe bele kellett fojtani a dühöm, és ez a jó nagy falat csoki torta pont meg is teszi. Hirtelen viszont… Azt se tudtam, hogy kivagyok…
- Alice, ne! – hajította el a mobilt Viol, majd rémülten rohant hozzám.

Én meg undorodva köptem ki a sütit, majd a torkomhoz kapva estem volna össze, ha Jasper el nem kap. A büdös kurva életbe! Verbéna! Nem igaz… Már levegőt alig kaptam és a vasfű marta a torkom. Nem tudtam mit tegyek…
- Alice! – fogta közre az arcom Violet bepánikolva.
- Mi történt? – kérdezte Stefan is, ijedten. Damon is közelebb jött, majd beleszagolt a süteménybe, de undorodva kapta el a fejét.
- Ez tele van vasfűvel.

Nem mondod baszd meg ?!

- BOCSÁNAT… - préseltem ki magam, és Violet-et kicsit oldalra lökve, Jasper karjaiból kiszabadulva futottam el vadászni. Ünneprontó vagyok… De nézzük a jó oldalát: Violet úgy se akart bulit… Hát most nem is kap…

 Miután kinyírtan vagy két őzikét, hazafutottam. Másodjára gyilkoltam... Egyszer átváltozásomkor, és most... Fúj, de utálom ezt az egészet... Jasper már otthon volt. Megszólalt a telefonom.

- Alice jól vagy? – kérdezte Violet ziháltan, mielőtt még beleszólhattam volna.

- Persze, a drága Henry haverod majdnem kinyírt. Remekül vagyok… - feleltem dühösen a telefonba. Még telefonon keresztül is hallottam, ahogy Violet szíve hevesebben vert. – Ne haragudj…- nyugtattam a hangommal - Csak ez a verbéna mellékhatása… Jól vagyok és köszönöm, hogy hívtál.

- Ööö… oké. Vigyázz magadra. Szia. - válaszolta zavarodottan.

- Te is, szia. – raktam le mobilt majd földhöz vágtam.

*09. 27.–én Hétfőn*

Nem értettem, hogy miért akar velem beszélni Damon. Azt meg, hogy miről, az meg végkép nem. Amíg ezen gondolkoztam, majd nem levitte a fejem egy varjú.

- Baszd meg – kaptam a madár után.

- Hagyod békén?! – kiáltott Damon.

- Na, mi az? Hirtelen állatvédő lettél? – kérdeztem gúnyosan, a markomba fogva a madarat.

- Nem. Éppenséggel az, az én varjúm. – ráncolta össze a homlokát.

- Oh, bocsánat – mondtam gúnyosan, majd Damon-re engedtem a madarat, aki rá is szállt gazdája vállára. Édesek voltak így együtt. Bah, miről beszélek én itt?
- Szóval mit akartál? - kérdeztem.
- Csak megkérdezni, hogy jól vagy-e. - Felvontam a szemöldököm. Mit érdekel az téged, köcsög?
- Lám, nem csak állatvédő, de már az is érdekli, hogy vagyok - gúnyolódtam.
- Még szép - vigyorgott. - Mihez is kezdenék, ha kihullana a futóm? - Anyád.
- Hát, a földrajztanárom elszántan küzd a fejemért, a barátnőmet kihasználja egy rohadék, de ez nem elég, egy mocskos bájgúnár még ki is akarja nyírni, a tortámba meg vasfüvet rak. Egyszóval prímán vagyok, Damon, köszönöm! - vártam két másodpercet - És még nem is válaszolsz... Érdekesen fordult a kocka, Damon Salvatore. És ez alatt az értem, hogy nem tudlak megérteni - lenéztem a földre, majd fel rá - Ha a bizalmamat várod, akkor majd a koporsóban megkapod... - hogy ez honnan jött, azt nem tudom, de éreztem, ki kell mondanom.

Húszpercesben Violet-tel a padon ülve beszélgettünk. Amikor megláttam James-t majdnem padlót fogtam. Nem igaz. Máris kezd? Amikor meglátott győzedelmes mosolyt tett az arcára és elindult felénk. NEM! Nem adom meg neki ezt a lehetőséget.

- Violet, menjünk innen. – álltam fel.

- Miért? – kérdezte.

Most kéne elfutnom, de nem akarom itt hagyni Violet-et. Mire kibeszélem magam, addigra meg ideér James és ráadásul mindent hallana… De már így is késő.

- Nincs szüksége senkinek lelki segélyre? – jelent meg mögöttünk James. Ezért…-.-” Amúgy nekem lenne, de nem ettől!

- Na persze, hogy utána mindenkinek elmondjon mindent? – kérdezte Violet.

- Dehogy is! Kötelezz az orvosi titoktartás. – majd gúnyos mosolyt vetett. – Ugye, Mary Alice Brandon? – hajolt közelebb, hogy ezt a nevet csak mi hárman halljuk.

Gyomrom összeszorult. Megremegtem. A hideg végigfutott a hátamon.

- Igen. – préseltem ki magamból.

- Hogy ki? - kérdezte Viol. Ja, igen erről az apró infóról elfeledkeztem...

- Ez volt annó a nevem... - hajtottam le a fejem. Utálom, ha feszegetik a múltam.

- És még mesélhetnék, de nem teszem. Látjátok?! Bízhattok bennem. - mondta és egyik kezét rám másikat a barátnőmre rakta. 

Én elugrottam és Violet-et is megrántottam, mielőtt még bármi mást csinálna a leányzó. Gondoltam én itt valami varázslat feeling-re, mert azt hiszem, hogy nem vette észre, amint a vadásza sántítva lebattyog a másodikról. A kurva anyját! Legközelebb pontosabban célzok… Még a lába se tört volna el… Chh -.-”

- Ne is álmodj róla. – sziszegtem közben James-nek.

- Én most per pillanat másról álmodozok. - nézett Violet felé, aki éppen nagyon kitekert nyakkal nézett hátra fele. Azt hiszem Henry-t kémlelte. Talán csodálkozik, miért sántít a vadásza. Na, majd ezt is elmondom. Töprengésemből James, halk, éhes szavai ébresztettek fel. - Az erei csak úgy feszülnek, hm, és ez a csodás boszi illat... Csoda, hogy még nem kóstoltad meg... Vagy de? - suttogta. Olyan halkan, hogy ha nem lenne vámpírhallásom nem hallottam volna semmit.

- Ezt most fejezd be! - morogtam rá. - Nem tettem és nem is fogom!

Ahogy ezt a mondatot kimondtam Violet hirtelen értetlen fejjel nézett rám. Nem tudom mire gondolt és mire nem, de azt hiszem nem csak egy dolog keringett a fejében...

- Arra nem vennék mérget, kis tündér-baba. - mosolygott James és lassan elindult.

- Rohadj meg! - kiáltottam utána, de Viol megfogta a karom, mielőtt még utána megyek.

- Nyugi. - mosolygott édesen.

- NYUGI?! - kösz baszd meg! Most jelentette ki az a köcsög rohadék, hogy nem tudok magamon uralkodni...-.-" És akkor még ezek után nyugi??? - Tudod te miket mondott ez az elmebeteg? - morogtam rá. És akkor még ő pszichológus...

*Kedden*

Violet nem jött be az első órára. Úristen... Egész németen azon agyaltam, hogy szünetben, megkeresem Damon-t, hogy mit tett. Nem... Henry-t fogom felkeresni... Viszont ahogy a könyvtárba lepakoltam a cuccom, hogy felkeressem Henry-t, Violet megjelent előttem letapasztott homlokkal.

- Te meg mi a jó fenét műveltél? - borultam szinte sírva a nyakába, szavaimból mégis az erős düh hallatszott.

- Nyugi, csak bevertem a fejem az asztal sarkába - ölelt vissza bizonytalanul.

- És mégis miért késtél?
- Mert össze kellett varrni a sebet...
- Violet,te... te naponta kerülsz életveszélybe. Mikor tanulsz már meg magadra vigyázni? - gördült le két könnycsepp az arcomon... - Féltelek.
Emlékszem, hogy Cynthia - a testvérem - is naponta szerezett valami kék-zöld foltot. És most meg Violet...
- Jaj, Alice... - ölelt meg újra. - Sajnálom. Mindig annyi gondot okozok, és aggódnod kell értem...
- Lényegtelen. A lényeg, hogy még élsz. - szorítottam meg egy kicsit, és bementünk a könyvtárba.

 Becsengő után pár perccel Violet-et a könyvtárban hagytam és kimentem a mosdóba. Amikor kijöttem onnan megláttam James-t.

- James, még is miért? – támadtam le.

- Szép reggelt neked is kishölgy! – mosolygott.

- Letörlöm azt a vigyort az arcodról… - vicsorítottam rá. – Szóval miért vagy itt?

- Téged kerestelek. Reméltem, hogy még ember vagy és meg vacsizok belőled.

- De nem. Látod vámpír lettem, már nem vagyok ehető, szóval le lehet rólam szállni oké?! – léptem hozzá közelebb.

- Nyugi baby, nekem már nem a véred kell. – vigyorgott. Hátra léptem.

- Hagyj békén és húzz el innen.

- Ó, szóval nem is érdekel, hogy mi történt Mary Alice Brandon-nal?

- Nem igazán, de mivel úgy se szállsz le rólam, amíg meg nem tudom, ezért figyelek, mondjad. – ültem le a padra szemforgatva.

- Röviden: Miután eltűntél egy hónapig mindenki keresett és még a szomszédos városokba is átmentek. Mivel, egy hónap után, se találtak meg, azt hitték, hogy meghaltál és halottnak nyilvánítottak.

- Igen, meghaltam, és nem bántam meg, mert van egy, háromtagú szerető családom. Ebből az egyik tag, az ki állt mellettem pótapaként, akkor, amikor az igazi apukám elmegyógyintézetbe dugott. A nő, aki már most saját lányaként szeret pedig csak vagy három hónapja ismer. És a fogadott testvéremről ne is beszéljek. Ő legszeretetreméltóbb pasi a világon. Ő az én barátom.

- Aki még az ágyban is jó mi? – cukkolt James.

- Rohadj meg! – morogtam rá.

- Ejnye, meghaltál és még is milyen csúnyán beszélsz. Kimossam a szádat? Így tanítod meg a jövő generációjának a szép beszédet? Erről jut eszembe, el tudod hinni, hogy amikor kiderült, hogy meghaltál a hét éves kis Cynthia két órán keresztül zokogott. – Cynthia?! Ne, őt ne… - Úgy fájt neki, hogy meghalt a nővére. Pedig ha tudná, hogy milyen egy élőhalott mocskos szájú nővére van… Nem sírt volna annyira. A kis szemecskéi nem lettek volna tele apró könnyecskékkel, nem kellett volna, hogy a temetésed napján a szomszéd néni vigyázzon rá…

- Fejezd be. – álltam fel egyből. – Elég legyen.

- Talán felzaklatott?

- Te egy köcsög rohadék vagy? Igen az vagy…

- Ó tudtam én, hogy ezzel felzaklatlak. Szóval még ezek után sincs szükséged egy kis pszichológiai tanácsadásra? – kérdezte nyájasan. A sírás határán voltam.
- Hagyjál békén és húzz el a francba. – emeltem fel a hangom.

Ami lehet, hogy kár volt, mert kedvenc vadászduónk éppen most indult el felénk. Természetesen James is rájött erre, ezért játszani kezdte az ártatlan bárányt.

- Talán az útjában állok a hölgynek? – lépett oldalra nyájasan.

- James, nem tudom, hogy maga melyik egyetemről jött, de itt békén szokták hagyni a diákokat a szünetekben. – szólalt meg Edwin. Lemaradtam…?!

- De hiszen óra van.

- Ami neki lyukas óra, vagy is egyenlő a szünettel.

- Ő akart velem beszélni. – mutatott rám.

- Kétlem, akkor nem lenne könnyes a szeme és nem mondta volna, hogy „Húzz el a francba!” – fura volt, ahogy Edwin kiáll mellettem(?!) és, hogy csúnyán beszél.

- De… Jól van… - ment el James.

Hát, izé, most mi vaaan? Ööö.

- Köszönöm – mosolyogtam, még mindig könnyekkel a szememben.

- Nincs mit, és ne szokj hozzá. – mondta Edwin, majd elindult a második emelet felé.

Én Holmes tanár úrra néztem, aki úgy vigyorgott rám, mint a vadalma. A faszt. Mi van? Mi olyan vicces rajtam, az, hogy mindjárt bőgök, még is mozdulatlan vagyok? Igen, ez pont így van. De ebben mi a vicces? Ja, értem én… Kölcsön kenyér visszajár, mi? Akkor is. Megérdemelte a péntekit, és nem bántam meg. Semmit sem. Max, hogy nem öltem meg. Azt talán igen. Vagy esetleg nem is rajtam vigyorog? De akkor meg ne bámuljon már így a szentségét. El is fordult. Hirtelen értetlenül nézett vadásztársa után.

- Edwin – szólalt meg úgy, mint aki menten elröhögi magát.

- Mi van? – nézett hátra Harrison.

Éljen. Újra önmaga. Kezdtem félni a kedves Edwin-től. Rémisztő. x”D

- Semmi. Csak annyi, hogy lefele indultunk – nevetett Henry.

- Nagyon vicces… - forgatta a szemét Edwin és elindult lefele. Holmes követte.

Elmosolyodtam ezen a kis jeleneten és elindultam a könyvtárba. Viszont, ahogy beléptem, éreztem, nem fogom kibírni sírás nélkül. De. Kibírom…

- Jól vagy? – kérdezte Violet, amikor könnyes szemmel ültem le a nekem fenntartott géphez. Hát persze, hogy…

- Nem – sírva rohantam vissza a folyosóra.

- Alice - rohant utánam Violet. - Mi a baj?

- Én... Csak sírni akarok. - öleltem át jó szorosan Violet-et és csak zokogtam és zokogtam. 

Ezért még kinyírom James-t. Hogy merte felhozni témának a testvérem? Mégis mit várt, hogy zokogva a karjaiba borulok? Hát arra várhat! Violet gyengéden simogatta a hátam. Én még mindig csak sírtam. A sírásomban viszont volt más is. Düh és utálat. Utálom ezt a rohadék James-t!

Földrajzórán, éppen a bealvás határán voltam, de Damon drága varjúja felébresztett. Amikor elkezdett károgni, Violet-re pillantottam.

- Itt van a kedvesem. – suttogta.

Olyan csillogó szemekkel, olyan nagy mosollyal, hogy én is elmosolyodtam, közben belül szétmart az a szó, hogy KEDVESEM. Elkezdtünk kuncogni. Edwin beállt a padunk mellé - Violet oldalára - és ránk mordult.  Szó szerint.

- Nem vihogni! Dolgozni! – olyan komolyan mondta, hogy a hideg átfutott a hátamon, de amikor előre ment, szintén kuncogtunk egy sort Violet-tel. Azokat a szemeket, ahogy Edwin ránk nézett, azt nem tudom leírni. Két szó. Gyilkos pillantás. Majd hirtelen a varjú, dühösebben kezdet károgni.

- Lelövöm azt a madarat a gazdájával együtt. – szólalt meg kissé idegesen.

- Azt megnézném. – mondtam olyan halkan, hogy csak Violet és max még Jasper hallhatta. Más nem. Úgy látom, Edwin tudja, hogy a varjú Damon-é. Hm.

- Egy biológia tanár, hogy-hogy nem szereti az állatokat? – kérdezte Violet tündérien mosolyogva. A tanár arca rezzenéstelenül komoly volt. Violet mosolya is kisebb lett és a varjú is elhallgatott. Rémisztő, milyen csend lett.

- Én szeretem az állatokat, de van, amelyikből túl sok van és irtani kell. Bár vannak, akik helyettünk is elintézik… - a tekintete egészem a szívem legmélyéig hatolt. Persze én úgy tettem, mint aki nem tudja, mire vélje ezt a pillantást és értetlen fejet vágtam.

- Ez undorító - szólalt fel Caroline hátul. Hát, tényleg az...
- Akkor is ilyen az élet. Na, térjünk vissza a folyókra... - fordult meg Edwin, majd levette fejéről a szemüvegét, hogy újból írhasson a táblára, de hirtelen felszisszenve hajította el a terem túlsó végébe a pápaszemét. FRIZBI! =D
- A szentségit! - káromkodta el magát. - Ez megégetett!
Nyomban Violet-re néztem, ami lehet, hogy hiba volt. Az ő arcára csak egy félmosoly szökött, és rám sem nézve szorította meg a kezem a pad alatt.
- Köszönöm - suttogtam.
- Miről beszélsz? - nézett rám "ártatlanul". - A védtelen állatok érdekében tettem - nyújtott nyelvet rám viccesen.

Majd a tanár a tollért nyúlt volna, de az erőmmel kicsit arrébb irányítottam a toll végét, szóval pont nem tudta megfogni. Jasper pedig a kivetítőt kapcsolta ki.

- Ó, ha Tanár úr még nem tudná... az osztály szellemei néha szoktak rakoncátlankodni - kuncogott fel Caroline hátul, mire mindenki nevetni kezdett.

- Jó lenne kislányom, ha a marhaságaidat megtartanád magadnak! - mondta Edwin. - Igen meglepődnél, ha tudnád, hogy nincsenek szellemek, és ha tudnád, hogy mégis kik tették. - Felrakta a pápaszemét, majd újra szúrós tekintettel nézett rám és Jasper-re.

Az egész osztály csöndben maradt. Még a madarak is. A bácsi, aki lent sepregetett, az is befejezte a munkát. A tanár előre ment és benyomta a gépet. Az óra nem kicsit, nagy csöndben telt el.