32. Fejezet ~ Vadulás

Sziasztok! 

Íme az új feji, amiből kiderül, hogy Alice még is mit keresett James-szel az erdőben... És, hogy mi lett Violet-tel...

Na és persze, most már Edwin-nek ideje a kezébe venni az ügyet, ami nem kis bonyodalmat okoz...

Jó olvasást (=

Puszi: ALICE & VIOLET

Alice szemszöge:

Szerda délután már teljesen elegem lett Henry-ből, szóval suli után szépen megvártam őt az üres parkolóban egy kis beszélgetésre…

- Na ide figyeljen, kezd elegem lenni abból, ahogy a barátnőmmel bánik. Értve vagyok?! Ha még egyszer valami baja esik, én kitépem a szívét és lenyomom a torkán. – Remélem, Damon nem haragszik meg, hogy elloptam a szövegét - Mert megteszem – üdvözöltem a drága tanár urat.

- Ó, Alice neked is szép délutánt – intett nekem, mire csak egy gyors morgást kapott válaszként – Amúgy meg jobban teszed, ha kussols. – vigyorgott, szavai mégis határozottak voltak.

- Ugyan miért kéne? – tettem csípőre a kezem.

- Na idefigyelj, babuci – közeledett felém, mire én meghátráltam - Csomó bizonyítékom van ellened. Bocs, ellenetek.

- Mármint? – vágtam közbe.

- Tudom, hogy mik vagytok, mégse adom Edwin kezébe őket, és próbálom az összes rám bízott dolgokat elbaszni… - jött közelebb.

 A szavak lefagyasztottak. Tud mindent és falaz? De hisz meg akart ölni… Amikor magamhoz tértem, azt vettem észre, hogy megsimítja a hajam…

- Miért? – ráztam le hirtelen kissé erősen a kezét.

- Azért, mert megvárom, amíg elásod magad… - újra csak vigyorgott.

- He? – nyilvánultam meg aranyosan.

- Tudom, hogy nem bírsz nyugton maradni, szóval várom, hogy magad sodord bajba. Ez esetben magadat Edwin karjaiba, Violet-et meg az enyéimbe…

- Elmebeteg… - sziszegtem – Utoljára mondom, hagyja békén Violet-et. Ne bántsa többet! –indultam el felé gyorsan, határozottan és nem kissé dühösen, ő meg hirtelen tolatott. Addig ment, amíg neki nem ment az autójának. Sarokba szorítottam. Tetszik ez a játék.

- Mármint ne akarjam megint belefojtani a párnájába, mint hétfő este? – húzta ki magát, mivel eddig teljesen hátra hajolt a kocsija elejére.

- Igen – bólintottam. Ácsi. Mi van? A lélegzetem elakadt. – Tessék? – léptem hátra.

- Ó vagy ezt nem tudtad? – Őszinte döbbenet volt az arcán … akárcsak az enyémen… Violet miért nem mondta el nekem? Nem veszi még észre, hogy ezzel csak Henry-t védi?!

- Én… - nem – viszlát! – futottam azonnal haza.

 Ahogy megfordultam, hallottam, hogy Henry az autójának vágódik. Biztos az erőmmel dobtam neki az autójának, ahogy meglendült a kezem. Ez most tényleg véletlen volt. Szerintem kicsit szabályoznom kéne az erőm, mielőtt még valami olyat mozdítok el, amit nem kéne…

Jasper szemszöge:

Csütörtökön reggel késtünk vagy öt percet kémiáról.

- Elnézést a késésért – szólalt meg Alice. – Adódott egy kis probléma.

- Semmi baj gyerekek. Üljetek csak le, de ne forduljon elő még egyszer – intett helyre minket a tanár. Elmosolyodtunk és leültünk.

 Én Violet-re mosolyogtam, aki viszonozta a mosolyt. Alice pedig nem feltűnően kikerülte a tekintetét. Mi több, egész nap kerülte Violet-et. Húszpercesben a boszi pont a pad mellé lépett volna, amikor Alice kivágtatott a teremből.

- Haragszik rám? – kérdezte Violet szomorúan. Azt hiszem, igen…

- Nem tudom… - túrtam a hajamba és Alice után mentem, aki kint ült az udvaron egy fa tövébe kuporodva. Közelebb mentem és megfogtam a kezét. – Meddig akarod ezt játszani?

- Amíg el nem mondja az igazat – vágta rá.

- De Alice, amíg nem beszélsz vele, addig nem tudhatja, hogy mi az, ami miatt haragszol rá, és nem tudja, mit kell elmondania, mi több, ha elfutsz, el se tudja mondani…

- Igazad van - mondta – Beszélni fogok vele, de nem ma. Jasper, ez az egész nekem annyira érthetetlen, érted? Nekem ezt még fel kell dolgoznom, nekem nem elég röpke 24 óra ahhoz, hogy feldolgozzam, hogy a legjobb barátnőm megvédi azt, aki meg akarja őt ölni. Miért teszi? – nézett mélyen a szemeimbe. – Talán már ő is a fogságába esett, mint a többiek?! Ő is el van csábítva?!

- Alice ez két okból is lehetetlen - néztem vissza rá – Először is érezném, ha így lenne. Másrészt, meg ki az az elmebeteg, aki beleszeret az ellenségébe?

- Mi van, ha pont Violet a kivétel? – pattant fel a szívecském. Ahj, Alice… - Elfelejtetted volna, hogy egy naiv boszival és egy bájgúnár boszorkányvadásszal van dolgunk? – Dörgött egy óriásit az ég. – Violet-en, sose tudjuk úgy használni az erőnket, mint az embereken és a vámpírokon. A boszorkányság és a vámpírság közti kisebb szakadék, mindig is meg fog minket ebben gátolni.

- Bocsi Alice, de ezt most nem igazán értem. Arra akarsz kilyukadni, hogy ha Violet fülig bele lenne zúgva a bűvös vadászába, akkor azt nem érezném meg? – álltam fel én is.

- Nem, Jasper, ne értsd félre… - az ég ismét egy nagyot dörgött. – Úgy akartam érteni, hogy ha Violet már egy csöppnyi szikrát is érezne Henry Holmes iránt, de ő ezt el akarja titkolni, akár előttünk, akár maga előtt, akkor te azt nem érzed. Ez egy tipikus varázslat, amit a boszik önkívületi állapotban tesznek magukra, úgy, hogy észre se veszik, hogy varázsoltak. Általában az első csalódáskor jön ez létre. – Hogy? – Olvastam pár könyvet… - tette hozzá mosolyogva.

- Világos, azt hiszem. Szóval, amikor Violet megtudta, hogy Henry Holmes egy boszorkány vadász, akarata ellenére magára rakta ezt a varázsigét.

- Igen. Vagyis valószínű. Szóval te csak a gyűlölet erejét érzed.

- Magyarul, nem érzem, hogy mit érez valójában, az a rohadék iránt, csak a varázslat által előállított érzelmet. A gyűlöletet.

- Pontosan – hajtotta le Alice a fejét.

Én kissé kiakadtam és egy villám csapott be a sulitól nem messze egy fába.

- Alice, Jasper! – rontott ki az osztályfőnök a dzsekijét magára kapva. - Nem kéne itt kint lennetek! Óriási nagy vihar készül – állt meg előttünk.

- Tudom – vágta rá Alice. Az ofő meg sem lepődött Alice kijelentésén.

- Akkor meg? Menjetek gyorsan befele! – mutatott Elizabeth az ajtó felé.

- De tanárnő?! – kérdezte Alice egy hirtelen fordulattal és megragadta Elizabeth karját. Majd meglepődve engedte el azt.

- Engem ne féltsetek. Azonnal meg kell néznem, milyen kárt okozott a villám, és a kocsimat is biztonságba kéne helyeznem. Apropó, mindjárt csengetnek, szóval siessetek.

- Köszönjük – mondtam egyszerre Alice-szel és beindultunk a suliba.

Alice szemszöge:

 Becsengettek, törire. Király. Amikor bejött Henry, szélesen mosolygott. Persze, azt nem vette jó szemmel, hogy Violet még mindig él. Paraszt.
- De jó, úgy tűnik Ms. Hetfield is visszajött az élők soraiba. – szólalt meg. Lemaradtam. Tudtommal nem is halt meg, de úgy látom, Henry Holmes ezt másképp tudja. Legyek őszinte? Már meg se lepődnék, ha ő jobban tudná, hogy mi történt Violet-tel pontosan azon a hétfő estén, amikor Henry Holmes betört hozzá, mint én. És tádádám! Nem lepődtem meg, hiszem igazam van. Violet nem mondott el semmit, szóval csak annyit tudok, amit Henry Holmes mondott. Köztudott, hogy az a rohadék mindig hazudik. Szóval tuti, hogy nem csak majdnem párnába fojtás volt ott. Kitudja? Talán meg is késelte, vagy a nyakát akarta eltörni…

- Valaki nagyon szeret engem ott fent – mosolygott tündérien. – Vagy csak béna volt az, aki elütött.

 Erre többen elnevették magukat, viszont a legtöbben – főleg Carmen – csak csodálkoztak, hogy mégis hogy tud Violet ennyire lazán beszélni erről.
 - A sebtapasz is még amiatt kell? – vigyorodott el Holmes.

 Hirtelen ökölbe pattantak Viol ujjai, s a körmeit belenyomta a padba. Megvetően fújtam egyet. Álnok rohadék ez a Henry Holmes! Violet meg… Ugyan miért is mondana bármilyen normális választ. Inkább Jasper-rel kommunikált.

 „Mi baja van?” – kérdezte Violet egy szemöldökvonással. Az, hogy nem mondtad el, hogy majdnem megölt. És a legszörnyűbb, hogy tőle kellett megtudnom. 
„Passz” – felelte Jasper, megrázva a vállát.

„Köszi Jasper.” – néztem Jass-re. Aki csak elmosolyodott.
- Bocsánat, nyilván semmi közöm hozzá – szólalt meg ismét az a rohadék.

- Az igazat megvallva, tényleg semmi – vágta rá Violet fagyos hangnemben.

 Mondtam, hogy semmi értelmeset nem fog mondani. Violet az eddig ujjai közt pörgetett ceruzát egy mozdulattal kettétörte. A vége alig észrevehetően meggyulladt, de gyorsan elnyomta az apró lángot az ujjával. Ügyes… Viszont Henry… Égető tekintettel néztem rá, aki szinte szégyenében és egyben félelmében fordult a tábla felé.

- Alice? – kérdezte halkan Jasper.

- Mondd – néztem rá.

- Miért engedted el, olyan meglepődve Elizabeth karját?

- Nem tudom Jasper, hirtelen egy kép ugrott be elém. Afféle látomás volt, de mégsem teljesen, mert semmi hang nem volt hozzá, nem voltak emberek sem benne, csak annyit láttam, hogy az erdő közepén lebegnek a kövek és két kezet láttam, de csak könyökig.

- Szóval azt láttad, hogy két kéz lebegtet pár követ az erdőben.

- Nos, igen – bólintottam.

- De ez miért rémisztett meg? Hiszen telekinetikus erővel rendelkezel. Biztos magadat láttad.

- Biztos – bólintottam.

 Persze nem hagyom annyiban, mert ha én lettem volna, akkor miért nem láttam magam? Sőt, miért nem láttam egyáltalán semmilyen arcot? Valahogy kivertem a fejemből és próbáltam az anyagra koncentrálni. Már amennyire ez jelen helyzetben és a jelenlévő tanártól sikerülhetett.

 Óra közepén pedig a tanár egy ízléstelen viccén a fejem a padra vágtam. „Ez gusztustalan!” jegyeztem meg halkan. Amikor kicsit kikapcsoltam magam, a vámpírhallásomnak köszönhetően meghallottam, hogy az irodából kihallatszik: „Egy rejtélyes állat támadás történt.” DAMON !!! Felkaptam a fejem és a tanár pont szélesen vigyorgott rám.

- Baj van Alice? – heh, jól teteti, hogy érdeklődik…

- Igen! – vágtam rá hirtelen, majd megráztam a fejem. – Nincs… Ö izé, kimehetnék?

- Minek akarsz te kimenni? – kérdezte bájgúnári vigyorát fenntartva és tekintetével el akarta érni, hogy zavarba jöjjek. Kivédtem egy dögölj meg nézéssel, amit a mosolyom mögé rejtettem. Engem zavarba hozni? Korábban kell ahhoz felkelnie… =)

- Kérem… - mosolyogtam édesen. Ceh… Álszentségből 5*ös.

- Hát ezt nem tudom visszautasítani. – anyád – Menjél – heh, ne azért!

- Köszönöm. – mosolyogtam ismét és kimentem.

Ahogy kiértem megláttam Damon-t.

- Ugye te voltál?! Miért tetted? – támadtam le egyből. Torkánál fogva nyomtam őt az oszlopnak.

- Nyugi van babóci. – rázta le egyből a kezeimet. Hátraléptem. – Szerinted, ha én tettem volna, most itt lennék Edwin Harrison szemei előtt…? Gondolkozz már kicsim.

- Igaz, bocs… - hajtottam le a fejem, figyelmen kívül hagyva a kicsim szót, majd visszanéztem, mélyen a szemeibe - De ha nem te, akkor ki? – Damon oldalra nézett és én követtem a példáját.

- Mondjuk én? – jelent meg James.

- Tegyük fel, hogy te voltál. Miért tetted? – néztem rá gonoszan.

- Mert én IGAZI vámpír vagyok, aki öl a kajáért.

- Nem. – torpantam meg. – Te egy elmebeteg pszichopata vagy és nem más.

- Elég volt. Nem fogom tovább elviselni, hogy szidsz! – támadt volna meg James, ha Damon nem lép közbe. Elegem van. Mi a fenét művel???

- Ne merd bántani… - vicsorított James-re, aki hirtelen megtorpant és ismeretlen okok miatt szépen elhúzta a csíkot. Értem már, csak azért csinálta, hogy utána tudjon mit mesélni a barátnőjének… Hogy lehet ennyire rohadék…?! Pislogtam majd kifakadtam:

- Most ezt értenem kéne? Te… pont te, aki a legjobban gyűlölsz, mert a lábad alatt vagyok. Megakadályozlak a boszid birtoklásában. Pont te védtél meg engem. Miért? – Damon csak értetlenül nézett és nyelt egyet. Ezt most miért? Miért nyelt? Talán tényleg nem utál? Kizárt… De nem is agyaltam ezen, hanem fojtattam. - Nem tudom. Azt viszont igen, hogy ez szörnyű. Utálnom kéne – kezdem el fel alá járkálni – hiszen csak kihasználod a barátnőmet, engem is és Jasper-t is, na meg persze Violet-et is nem egyszer akartad megölni. A testvéredet ”fogságban tartod a saját házatokban”, mert elloptál valamit, ami az övé. Szerinted ez nem tűnik fel másoknak, hogy ő olyan sokat ”beteg”? Igaz ezt megoldottam azzal, hogy odaadtam neki a medálom, hogy eltereljem már róla a gyanút – és más miatt is tettem… - Még sem értelek. – hajtottam le a fejem – Hiszen, most meg az ellenkezője…

- Jól van bocsánat, hogy félbeszakítalak de… - próbálkozott Damon kissé ingerülten.

- Köszönöm. – álltam meg, pontosan Damon előtt és elmosolyodtam. Damon nem értette a helyzetet, mivel szerintem, pont most akart porig alázni valami beszólással. – Köszönöm, hogy annó segítettél Violet-nek, Henry-nél. Köszönöm, hogy elmentél vele, hogy ne egyedül vesse magát a mélyvízbe. Köszönöm, hogy megmentetted az életét, miközben én csak tehetetlenül zokogtam. Köszönöm, hogy most elüldözted James-t. Köszönöm, hogy elintézted Henry kurváját, hogy neki ez fájjon - bár ennek is én láttam kárát, de ez most nem érdekelt - Köszönöm, hogy életben hagytál minket – öleltem meg Damon-t, közben fogalmam sem volt, hogy mit művelek – De leginkább azt, hogy Violet-et életben hagytad és remélem nem is fogsz vele szakítani, vagyis megváltozik a látomásom és csak hallucináltam.

Damon visszaölelt és megszólalt:

- Megértem, de tudod, baba... néha a múlt miatt nem élheted úgy a jövőt, ahogy szeretnéd! - WTF? 

Rá akartam kérdezni, hogy még is mire akar kilyukadni, de megjelent Edwin. Ezt akkor sem hagyom ennyiben, még rákérdek.

- Nektek nem órán lenne a helyetek? – kérdezte morcosan.

Damon-t sem láttam még ilyennek. Ez fél?! Úristen. Ilyet is tud??? Na most, vagy én ismertem teljesen félre ezt az elmebeteget, vagy tényleg ennyire jó hatással van rá Violet és az iránta érzett szerelme?! Lehetetlen, hisz Damon ”Nem érez semmit, mert érzések nélkül könnyebb…”

- De ott lenne és már megyünk is be, csak kiugrottam a mosdóba és összefutottam Damon-nel. – nyilvánultam meg, mivel Damon kukaként állt mellettem.

- Akkor lássam, ahogy bemész Henry Holmes órája! – mutatott a terem felé – Neked ifjú úr meg irány a könyvtár, vagy az udvar! – fordult Damon felé, aki bólintott.

Damon-nek intettem egy bizonytalan sziát, aki viszonozta ezt és bementem a terembe.

- Sokáig tartott tündérem. – vigyorgott a tanár.

- A…- nyád – Az udvaron voltam, mert fáj a fejem. – vágtam ki magam gyorsan, egy rögtönzött fájdalomtól eltorzult hangon.

- Igen?! – aggódó arcában ott csillogott az értetlenség szikrája – Akkor ülj le és maradj csöndben.

- Az lesz… - motyogtam és elindultam a helyemre.

Végig, úgy mentem helyre, hogy még véletlen se találkozzon az én tekintetem Violet-ével. A fejem lehajtottam a padra, majd Jasper simogatta hol a hátam, hol a combom, miközben elmotyogtam neki, hogy mi történt. Persze csak Jass hallotta, mivel olyan halkan mondtam, hogy vámpírhallás nélkül senki nem hallhatta meg. Hirtelen lépteket, vasfű szagát és Jasper halk morgását hallottam meg, majd megérintett egy kéz és kirázott a hideg.

- Ennyire fáj a fejed, babám? - simított meg Henry.

- Úgy hívják, hogy Alice - torkolta le őt Jasper, mielőtt bármit is tehettem volna. Henry hirtelen kapta el a kezét, én lassan hajtottam fel a fejem.

- Nyugi - néztem Jasper-re. - Túlélem - néztem át Henry-re.

- Én csak aggódom a diákom egészségéért - mondta megjátszott aggodalommal és komolysággal.

- Hazudsz! - mondta Jasper vámpírhalkan és a lámpák elkezdtek pislákolni. Henry gyorsan lekapcsolta a lámpákat. - Gyáva... - tette hozzá Jass.

 Ja, és csak úgy mellékesen. Lyukasórában és rajzon is szépen elkerültem Violet-et.

~*~

- Jól vagy? – kérdezte otthon Jasper.

- Nem, szörnyű látomásom volt. James megtámadja Violet-et a házuk előtt, mielőtt még hazaérne – ültem fel egyből az ágyon. – Azt hiszem…

- Tudom, persze, menjél csak, Alice – ölelt meg szorosan Jasper.

- Köszönöm – nyomtam neki egy csókot és kivágtattam ki az erdőbe. - James! – kiáltottam félénken a nevét, amikor megláttam.

- Alice? – fordult hozzám. – Hát te?

- Mentőzök – feleltem röviden.

- Csak nem le akarsz beszélni arról, hogy meglátogassam Violet-et? – közeledett felém.

- De, pontosan – válaszoltam ismét szűkszavúan.

- És miért egyeznék bele? Kezdek éhes lenni. Ő meg úgy se tud bemenekülni a házba mire, odaérek – nem mondod, baszd meg?! Szerinted, miért vagyok itt?

- Ne tedd James! Könyörgöm! – fogtam meg a karját.

- Az nekem nem elég, baby! – rántotta el egyből a karját és elindult.

Két másodpercre megfagytam majd hirtelen beálltam elé. Közel volt hozzám. Túl, közel.

- Igen? – kérdezte és tekintete az ajkaimra vándorolt. Hátra léptem.

- Képes vagyok alkut ajánlani. – El sem hiszem, hogy ezt mondom. Főleg most, hogy hazudozik.

- Ahj, ilyen fontos neked az a kis boszi? – értetlenkedett James, miközben körbenyalta a száját.

- Igen. Nagyon is. Kérlek, hagyd őt békén – fenyegettem meg a mutatóujjammal.

- Nem – felelte. Bah, mit is vártam.

- Még is mi a szart akarsz? – löktem hátra egy fának az erőmmel.

- Ezt ne tedd még egyszer – fogta közre a nyakam. Megszorította a torkom, majd eleresztett, és én kissé fuldokolva a földre zuhantam. Újra csak elindult.

- Mit tegyek, hogy békén hagyd? – tápászkodtam fel.

- Igyál emberi vért. Itt és most. A szemem előtt – vigyorgott.

- Nem – vágtam rá egyből.

- Akkor vegyél búcsút a barátnődtől.

- James – mondtam ki ismét a nevét. Könnycseppek  jelentek meg a szemeimben. – Megteszem. De nem ölök meg senkit. Azt már nem bírnám feldolgozni.

- Ezen könnyen segíthetünk. – mondta és előkapott a bokorból egy remegő lányt.

Szóval tudta, hogy jövök… ROHADÉK!

- Ez… hogy…? – tetettem.

- Tudtam, hogy jössz és készültem – vigyorgott elégedetten. - Szóval Alice, kezdheted! – lökte be elém a lányt.

- Kérlek… ne bánts. Nem szólok senkinek… - remegett a lány.

- Kuss legyen! – kevert le neki egyet James. Összerezzentem.

- Tévedtem, ez nekem nem fog menni… - dadogtam. A vérszomj és a tudat, hogy mindjárt emberi vért iszok, lefagyasztott.

- Fogadsz? – James felemelte a csajt, a karját kinyújtotta és beleharapott, majd a számhoz nyomta. Csak egy csepp. Éppen csak, hogy megnyaltam, de elfogott az, az érzés, hogy ezt soha nem tudnám befejezni. Mit művelt velem?

- Ügyes kislány és most szívj és nyelj – mosolygott James. Odajött mögém, a fülemhez hajolt és belesúgta: - Érezd, ahogy a finom meleg vér végig csorog a torkodon. És ne feledd! Van még ott, ahonnan ez jött…

 Megszólalni nem tudtam csak ittam és ittam. James se nézte tétlenül, hanem ő is ivott… Amikor már az összes vér elfogyott hirtelen vadállatnak éreztem magam. Mi történt velem? James szája még véres volt.

- Kérsz még baby? – kérdezte, és megcsókolt.

Ha észnél lennék, és nem lennék ennyire vérszomjas vadállat, leütném, de most csak visszacsókoltam és leszedtem róla az összes vért. Hirtelen a friss szellő egy kevés ibolya illatot hordott felém.

- Alice – társult hang az illathoz.

- Úristen! – ugrottam hátra és egy pofonnal fához vágtam James-t. – Violet?! – ahogy kiejtettem a számon a nevét, lenyeltem az utolsó csepp vért is, és ahogy Violet pulzusa az egekbe szökött, nem uralkodtam magamon és megtámadtam őt. Persze csak a karján…

- Alice – szisszent fel. Félt.

Éppen csak pár kortyot ittam a barátnőmből, de éreztem, hogy ezt sem bírnám abbahagyni. Az íze, mint a kedvemre előállított heroin. Violet hirtelen a kezét hozzám nyomta, és kicsit felforrósított.

- Úristen! – ugrottam hátra. - Ne… ne… ne haragudj.

Számat gyorsan letöröltem, a szememet behunytam, hogy amikor újra kinyitom, már ne legyen vörös.

- Alice, mi van veled? – kérdezte döbbenten Viol. Majd átfordult az önelégülten vigyorgó James felé. – Mi tettél vele? – mutatott rám.

- Szerinted? Tanítom a normális vámpír életre – mosolygott James.

- Alice, miért mentél bele? – nézett rám aggódó arccal. Még mindig félt, de talán dühös is volt. Úristen! Mit tettem???

- Miattad. Azt mondta James, nem bánt, ha ezt megteszem.

- Alice, ezt már megbeszéltük. Meg tudom védeni magam – tette csípőre a kezét.

- Na persze… - szólalt meg James.

- Kuss legyen – morogtam rá.

Violet látszólag ugrott egyet. Áh, nem akartam megijeszteni!

- Ugyan már Alice… - indult el felém, de az erőmnek köszönhetően visszalöktem. – Ha te nem hinnéd ugyan ezt, akkor most nem lennénk itt édes hármasban. – Majd lepillantott szegény csajra és megköszörülte a torkát. – Pardon. Négyesben…

- Ez nem volt vicces! – morogtam rá.

- Gusztustalan – szólalt meg Violet is.

- Ezzel egyet értek – mondtam.

- De ne tagadd, hogy finom volt… - húzta az idegeim James.

- Elég legyen már! – nyilvánultam meg. A legrosszabb már csak az, hogy igaza volt…Mennyei volt...

 Amikor Violet-re néztem azt láttam, hogy a lány mellett térdelt és egy vakító fénynyaláb lövellt ki az ujjaiból, a lány pedig egy sikollyal felült.
- Mi a kurva élet?! – akadt ki James. Violet szívverése lassult. Ez megöli magát?
- Violet...? – nyögtem ki döbbenten.

Majd Viol arra kért, hogy adjak a lánynak vért, miközben saját magát gyengítve akarta megölni James-t. Ez hülye, ha megöli James-t, ő is meghal, mert nem elég erős!

- Elég! – kezdtem el rázogatni őt.
- Vidd el a lányt... – Ezek voltak az utolsó szavai, majd elájult.

- Úristen! Violet! – simítottam meg az arcát.

- Alice, mit csinálsz? – jelent meg Stefan.

- Én… ez most hosszú… Itasd meg a lányt a véreddel, próbáld meg elbájolni, és… tüntesd el a szemem elől – szipogtam, sírástól elfojtott hangon - Létszi, addig én… - nyeltem el a mondat végét és sírva kaptam a kezembe Violet-et, majd bőgve rohantam Rosemarie-hez. Vadul nyomtam a csengőt, mire a túloldalról már vagy ötször lehetett hallani, hogy „Nyitom, nyitom!”, de a kezem a csengőre tapadt, és összeestem Violet-tel a karomban. Majd a boszimama kinyitotta az ajtót.

- Alice?! Uramisten, mi történt? - lépett ki rögtön a teraszra, majd leguggolt az unokájához.

- Éhéhén… Vihioholehet… - próbáltam valamit kipréselni magamból.

- Alice, nyugodj meg, kérlek és mondj valami értelmeset is, mert így nem tudok mit tenni.

Hozzám akart érni, hogy lenyugtasson, de én oldalra léptem. 
- Violet… Azt hiszem meggyógyított egy lányt, és közben James-t is meg akarta ölni, de nem sikerült neki. Azt hiszem. A lány viszont már él, én viszont… Violet… Violet is él, csak gyenge, tegyen valamit! Kérem! – zokogtam.

- Várj, lassíts! - kérte. - Mi az, hogy "a lány már él"? Azelőtt halott volt? És különben is mi történt? - Hirtelen meglátta Violet alkarján a két fognyomot, majd elkomorodva nézett fel rám. - És mi ez itt?

- Csináljon már valamit… - mondtam kicsit hangosabban, a földet bámultam, vagyis inkább Violet-et, ahogy lassul a szív verése. És éreztem, ahogy elvörösödik a szemem. A vérszomj már éppen eluralkodott volna rajtam, amikor nyeltem egy nagyot és nagy levegőt vettem.

 Rosemarie nagy nehezen betámolyogatta Viol-t a házba, mert alig akartam elengedni a boszikám, majd a nagyi visszajött, de csak a küszöbig.
- Magyarázattal tartozol nekem, Alice. És a tartozásokat mindig begyűjtöm, előbb vagy utóbb - mondta komolyan. - De köszönöm, hogy hazahoztad őt - enyhült meg. - További szép napot, és üdvözlöm Simon-t! - mondta, majd eltűnt az ajtó mögött.

 Most komolyan? További szép napot? Ez lehetne az év poénja is… Rosemarie utál, mert éppenséggel majdnem megöltem az unokáját. Hazavágtattam. Otthon mindent elmeséltem, hogy mi történt, és elmondtam Simon-nak, hogy Rosemarie üdvözli őt.

- Saját kezűleg fogom kinyírni James-t – dühöngött Jasper.

- Nem hinném… - fúrtam a fejem a párnába.

Este lezuhanyoztam, majd kidőltem az ágyon.

- Jobban vagy? – tornyosult felém Jasper.

- Most már az hiszem, igen – mosolyogtam rá. Jasper meg akart csókolni, de én oldalra fordítottam a fejem. Ezt nem tudom most megtenni.

- Mi a baj Alice? – tornyosult ismét felém.

- Én… - haboztam.

- Nem akarod a csókot? – simította meg a tincseim a meglepődött Jass.

- De, csak…

- Csak?

- Nincs hozzá gusztusom.

- Hogy-hogy?

- Tudod az erdőben… - vettem egy nagy levegőt - Megcsókoltam James-t, hogy több vérhez jussak… - ösztönösen behunytam szemem, mert féltem Jasper reakciójától. Már meg is könnyeztem.

- Alice, nyugi – simította meg az arcom. Istenem, annyira megértő. – Éreztél valamit, amikor megcsókoltad? – kérdezte meg hirtelen.

- Igen. Undort és vágyódást a vér iránt.

- Szóval nem szereted?!

- Nem, sőt, egyenesen utálom. Téged viszont szeretlek – néztem rá csillogó szemekkel.

- Én meg imádlak – csókolt meg.

Most már nyugodtan, szenvedélyesen csókoltam őt vissza. Este viszont nem bírtam aludni. Inkább a kertben sétálgattam és azon agyaltam, hogy beszélni kéne Rosemarie-vel, de nem akarom hajnalban zavarni, amúgy is lelkiismeret furdalásom van, és azóta síró görcsöt kapok, ha eszembe jut valami történés az erdőből.

 Végül is, elhatároztam, hogy majd holnap délután, most alapból se vagyok túl fényes hangulatban.

~*~

Péntek van. Október elseje. Új hónap. Ideje mindent tisztázni. Mivel az első óránk lyukas volt, Jasper-t a suliban hagyva mentem Violet elé. Sikerült teljesen a ház elé érnem.

- Bocsánat a tegnapi miatt – üdvözöltem a barátnőm. Kicsit feszülten és talán félve nézett rám.
- Szia - biccentett először is. - Hát... szerencsére nem történt nagy baj... - pillantott a földre.

- Violet – nyúltam félve az arcához. Kicsit megremegett. – Én sose tudnálak bántani – emeltem fel az állát, hogy a szemembe nézzen és érezze - Jól vagy? – ült aggodalom a szemembe.

- Ha azt mondom jól, akkor hazudok. Ha meg azt, hogy nem, akkor haragszom rád. Igen is, meg nem is - sóhajtott fel. - De... ugye már te is jól vagy?

- Figyelj elhiszem, hogy haragszol rám valamennyire, de ez a harag tegnap kezdődött tudtommal. Akkor miért nem mondtad el, hogy az a rohadék Henry Holmes, majdnem megölt a saját lakásodban?

 Meglepett szemeket, és sápadt arcot kaptam reakcióként, na meg egy elkapott tekintetet.
- Megértem, hogy ezért neheztelsz... de ti vámpírok, annyira intenzíven reagáltok mindenre. Amikor múltkor majdnem megölt, mit tettetek? Főleg Damon... nem akartam, hogy ez megismétlődjön. 
- De a vadászodat véded! - borultam ki. 
- Igen, ez sajnos igaz. A természeti csapások is a természethez tartoznak, akiket védenem kell. Nem várom el tőled, hogy ezt megértsd - pillantott rám komolyan. Csak most éreztem, hogy most mennyivel távolabb is kerültünk egymástól. 

- Soha nem lesz már semmi a régi - csúszott ki a számon. A vérnek ára van! Kaptam a véréből, de nagy árat fizettem érte. Ez az ár pedig jelen pillanatban az egyik legféltettebb kincsem volt. Violet barátsága. De elveszítettem.

- Tessék? - na persze, Violet nem hallotta.

- Violet, én nem akarok veled veszekedni, mert azt utálom, de leszögeznék valamit. Damon ártatlant akart ölni, ami nem újdonság - "és nem is lesz ez másképp sose", raktam hozzá magamban - De Violet, én cseppet sem ártatlan embert bántottam, hanem egy gyilkost, aki még mindig él - hála az ellenszélnek, amit azóta se tudok, honnan jött - És így hogy tőle kellett megtudnom, csak jobban kiakasztott... - upsz. 

- Hogy mi? - fortyant fel barátnőm. Persze az utolsó mondatom remek kitérés arról, hogy Damon ölt ártatlant és nem én!!! - Ezt nem hiszem el! Védeni próbálom a hátsóját, erre saját maga alatt vágja a fát - vágta a táskáját a földhöz. 

 Gondolkodtam, hogy sírjak vagy nevessek?! Sírnék és minden tücsköt, bogarat Violet fejéhez vágnék, hiszen, még mindig nem bírom megérteni, hogy mi a kurva életért védi a rohadt vadászát. Viszont eszembe jutott, hogy a drága vadászbástya végül is meg lett félemlítve, azért mondta el. Ezen kicsit elmosolyodtam, sőt, halkan kuncogni kezdtem. Mi több Violet, olyan aranyosan dühöngött, hogy azon is kuncognom kellett. Na meg, elképzeltem, hogy Henry Holmes a fa tetején van és maga alatt vágja a fát. Amúgy meg álszent vagyok. Ideje nevetnem. Viol idegesen rám pillantott, de jókedvemet látva ő is nevetésben tört ki.
- Szent a béke? - kérdezte. Talán tényleg nem veszettem el?

- Felőlem - vontam meg ridegen a vállam. - Hülyültem. Tegnap óta erre vártam! - ugrottam a nyakába. Ő boldogan ölelt vissza, de amikor elengedett, hirtelen a komoly és szomorkás arca villant elém, amit nagyon nem szerettem.
- De... Damon-nek egy szót sem! - emelte fel a mutatóujját.
- Rendben... - sóhajtottam. Kussolok, de legszívesebben most azonnal kitálalnék mindent és még boldogan segítenék is gyilkolni. Ajaj, ez már nagyon nem én vagyok… - Még mindig haragszol rá?
- Egy részem igen - vonta meg a vállát. - A másiknak meg...
- Hiányzik - egészítettem ki. Ezek ketten le sem tudnák tagadni, hogy fülig belezúgtak egymásba... eh... 

Jasper szemszöge:

Becsengő előtt épp a folyosón voltam, amikor megéreztem Violet illatát, és megfordultam, hogy szembe legyek a boszival. Lefogtam a két vállánál, szóval a mellkasomba szaladt.
- Ünneprontó... – nyafogta.
- Mivel érdemeltem ki ezt a fogadtatást? – vigyorodtam el, majd elengedtem. 
- Mondjuk azzal, hogy eltitkoltad Alice dühének az okát – durcizott be. Én zavartan megvakartam a tarkómat. De abba bele sem gondolt, hogy miért nem mondtam el???
- Tudnánk valahol nyugodtan beszélni? – kérdezett rá, oldalra nézve.
- Itt nem jó? – kérdeztem. Megrázta a fejét. – Akkor keressünk egy üres termet.
 Bementünk a kémia előadóba, ő pedig hezitálás nélkül kezdte el a beszélgetést.
- Miért kell valójában Damon-nak Stefan gyűrűje? – tette karba a kezét.

Oh, most hirtelen, már ez is érdekli? Tényleg ki lehet akadva Damon-re, ha ezt velem beszéli meg, és nem a vámpír pasijával… Nekem meg kussolnom kéne…

- Mert nincs meg a sajátja – vontam meg végül a vállam.
- Ezt tudom. Azt akarom megtudni, hogy miért nincs meg és hol van.
- Nem tudom – néztem vissza rá.
- Hazudsz. – Sunyi tekintettel lépett hozzám egész közel.
- Violet, neked üldözési mániád van – toltam hátrébb. Elmosolyodott.
- Pár hete még azt akartad, hogy ne bízzak benned. Hát tessék. Nem bízok benne, hogy az igazat mondod, Jasper. – Baszd meg!
- Nem mondhatom el. Damon kinyírna – suttogtam.
- Óh, most megint itt tartunk? – pimaszkodott. – Legalább Stefan érdekében mondd el. Kitudja, talán vissza tudnám szerezni, és akkor ő is visszakapná a saját gyűrűjét.
- Hát jó, legyen – adtam meg magam. Ha ennyire naiv, elszánt és hajtathatatlan, akkor tudja csak meg, hogy elmebeteg, hidegvérű gyilkossal van dolga. – De nem fog tetszeni – szögeztem le előre.
- Meg tudok vele birkózni, hidd el. – bocs, nem hiszem - Alice mesélt a tegnapról, nem?
- De. És ez hasonló lesz. Szóval, Damon kinyírt egy lányt, de valahogy a zsaruk megtudták, hogy mi van készülőben, ő meg a sietségben elhagyta a gyűrűt. Közben a vámpírvadászok látták a hulla nyakán a fognyomokat, és Edwin a kapcsolatainak hála televasfüvezte a rendőröket. Ha Damon érte megy, nem jön ki onnan. – Meg lenne könnyítve a dolgunk… - Ha csak valahogy megfújja a bizonyítékot, az maga lesz a bizonyíték. Most boldog vagy? – kérdeztem feldúlva.
 Nem, mi? De te akartad. Végre megtudod, hogy ki is valójában a pasid…
 Láttam ahogy egy hatalmasat nyel. Kétségbe volt esve, és a szeme könnybe lábadt. 
- Köszönöm az őszinteséget... – szólalt meg reszketegen.
- Te akartad az igazságot. Vagy hazudtam volna inkább? – kérdeztem ironikusan, megsértve és egy kis elfojtott dühvel.

Könnyei lecsordultak. Egy apró, hamis mosolyt villantva rázta meg a fejét, majd egy szó nélkül kiment az előadóból. Nagylevegőt véve mentem ki én is.

- Hát te meg mit műveltél Violet-tel ott bent? – vigyorgott Stefan.

- Húzz a francba – bokszoltam a vállába mosolyogva.

- Na de most komolyan – lett hirtelen komoly.

- Biztos hallani akarod? – tettem fel egy nagyon ravasz mosolyt.

- Jasper… - fújt egyet Stef.

- Szarban vagyunk – mondtam csak ennyit, mire Stefan mindent levágott.

- Na ne.

- Na de. Mindent elmondtam Violet-nek.

- Miért?

- Figyelj, így is telehazudtuk minden szarral a fejét. Most csalódott a pasijában. Ideje, hogy mindent  megtudjon és ezzel már hátha gyorsítani tudjuk az eseményeket. Unom ezt a játékot vetted? A hazudozás nem az én asztalom. Amúgy meg, október elseje van. Ideje minden létező baromságot tisztázni. Szóval üzenem Damon-nek, hogy ha a kis barátnője letámadná őt, akkor tudja, hogy a tehetetlen nevet nem a huszár viseli. Ja, és ha bántani meri Alice-t, addig él!

- Ugye tudod, hogy mibe keveredtél, Jasper?

- Én ne tudnám? Hidd el, Damon már nem is olyan kemény, mint volt. Szerelmes és a szerelme legyengítette egy kicsikét… Megtanult ismét érezni. Ez most már véglegesen kifejlődött nála.

- Mintha egy gyerekről lenne szó.

- Igen. Egy óriás csecsemőről van szó – vigyorogtam, mire becsengettek.

- Vigyázz magadra Jasper! – intett Stef.

- Te is – intettem vissza – Ja, és add át az üzenetem Damon-nek!

Alice szemszöge:

 Matek után gyorsan vágtattam ki a teremből. Túl gyorsan, hiszen neki ütköztem Henry Holmes-nak. Ami nála voltak könyvek lepotyogtak a földre. Bakker, hogy lehetek ennyire szerencsétlen? Ja vagy ki is kéne nyögnöm valamit? „Rohadék…” Felnéztem rá.

- Bocsánat – szólaltam meg.

- Semmi baj – mosolygott. -.-” Reméltem is.

- Izé, segítek összeszedni - nyúltam egy könyvkupacért.

Amennyire mázlista vagyok, persze ő is akkor nyúlt érte, vagyis a keze az enyémre csúszott. Bassza meg… =/ Éppen csak, hogy hozzámért, a kezem már el is rántottam a könyvvel együtt. Tekintetéből áradt az értetlenség. De nem tudtam ezzel foglalkozni, hiszen a könyvből - amit elrántottam –, kiszáguldott egy CD. Gyorsan felkaptam, és ledermedtem, mivel ez állt a borítón: A boszorkány halála. Hirtelen egy kép is beugrott. Egy körtűz és a közepén van Violet. De nem igazán tudtam megállapítani milyen állapotban volt, mert csak rövid időre ugrott be a kép.

- Alice jól vagy?

- Öm – nyilvánultam meg, ismét nagyon értelmesen. – Azt hiszem ez még az Öné. Én viszont, most megyek. Viszlát – nyomtam a könyvkupac tetejére a CD-t, figyelmen kívül hagyva a kérdését.

Visszafele a miniszoknyás Carmen elállta az utam.

- Hogy mersz romantikázni az én Henrymmel? – Leüthetem?!

- Én? Romantikázni? Azzal? – néztem Holmes-ra, aki még mindig egyhelyben állt. Ezzel mi van? Na, mindegy. Nem is érdekel…

- Láttam, ahogy megfogja a kezed, még éppen csak, hogy meg nem csókolt… - ELÉG!

- Na, idefigyelj! – emeltem fel a hangom, hogy elkussoltassam, majd újra lehalkítottam magam. - Nekem nem az esetem Henry értve vagyok? Nekem itt van Jasper, és ha meg nem tetszik valami, le lehet kopni, te kis…

- Alice – csukta le kezeivel a szemem Jasper.

Befogta a számat és magához húzott, majd maga felé fordított.

- Alice, nézz rám! – emelte fel a fejem.

- Jasper… - néztem rá.

- Csss, nyugi. – nyugtatott le. – Vegyél nagy levegőket.

Vettem vagy két nagy levegőt, és megláttam, hogy jön Edwin.

- Csókolj meg – öleltem meg szorosan.

- Rendben – tapadt az ajkaimra Jasper.

- Éhes vagyok. – váltam el tőle.

- Nem. Csak ideges. Nem lesz baj Alice. Nyugi – csókolt meg ismét.

~*~

Ének után kiültem a folyosóra, és amikor becsengettek é nem mentem be drámára, hanem kint maradtam. Mondtam Jasper-nek, hogy maradjon bent, majd megyek én is.

- Alice? – hallottam meg Elizabeth Miller hangját.

- Tanárnő? – néztem rá hirtelen.

- Megijesztettelek? – kérdezte aranyosan és megfogta a kezem, ahogy leült mellém.

- Őszintén? – mosolyogtam – Meglepődtem, nem számítottam senkire.

- Hogy-hogy nem vagy drámán? Nem vagy jól? - megráztam a fejem - Egész nap, sőt a héten elég fura voltál, szóval főztem neked egy kis teát, amitől remélem, jobban leszel. – Nem is hagyta, hogy megszólaljak. Csak mondta és mondta, majd a kezembe nyomta a friss teát.

- Köszönöm, de nem kellett volna – vettem el.

- Idd csak meg, hidd el, segíteni fog.

- Köszönöm – kortyoltam a teába. – Ez nagyon finom. Milyen tea?

- Az én titkos receptem – kacsintott.

- Hát, rendben. – mosolyodtam el, majd megittam az egész teát.

Éreztem, hogy tényleg újra önmagam vagyok, és erőre kaptam. Majd hirtelen temérdek vasfű kezdte el a torkom marni, és fulladozni kezdtem, ekkor jelent meg Edwin.

- Alice, jól vagy? – fogta meg a kezem az osztályfőnök, én meg megpróbáltam nagyokat lélegezni.

- Tényleg Alice, jól vagy? – kérdezte meg Edwin is.

 Elizabeth rohadtul megvető pillantással nézett Edwin-re, akinek a reakcióját már nem tudtam lekapni, mert éppen a halálomon voltam, és azon, hogy kinyögjek valamit.

- Persze – mondtam cérna vékony hangon, majd éreztem, hogy hirtelen normálisan tudok beszélni. – Csak félrenyeltem – mosolyogtam rá Edwin-re.

- Drágám akkor indulunk? – jelent meg hirtelen Mrs. Harrison.

- Persze, mehetünk – mondta meglepődve Mr. Harrison és távoztak.

- Alice, biztos jól vagy már? – kérdezte Ms. Miller, amikor felálltam.

- Most már, remekül. – Nem hazudtam. – Köszönöm még egyszer a teát.

- Alice – szólított meg ismét az ofő, amikor indulni készültem – Ha bármi bajod van, szólj nekem és segítek, ha tudok – állt fel ő is.

- Köszönöm, de nem tud segíteni – hajtottam le a fejem. – Még egyszer köszönöm a teát. Viszlát.

- Szia Alice – köszönt el ő is, majd a dzsekijét magára kapva ment le a lépcsőn, én meg az órára.

~*~

Este egyszerűen úgy éreztem, hogy nem bírok magammal, innom kell még pedig sürgősen. Elindultam sétálni és láttam, hogy jön egy kocsi. Elég lassan jött, szóval megálltam a kocsi előtt. A kocsi megállt és kiszállt belőle egy szőke lány.

- Ö, szia – szólalt meg kicsit félénken. – Te itt laksz?

- A környéken – mondtam, az illattal küszködve.

- Eltévedtem. Tudnál segíteni? – kérdezte.

Az éhség elvakított, és már csak a csajt láttam vérrel borítva.

- Nekem jobb tervem van – mondtam, majd rávettem magam.

Amikor már a végén jártam, ismerős hangot hallottam magam mögül.

- Alice? – kérdezte.

- Damon? – löktem le a lányt.

- Hagyd békén! – kiáltott rám.

- Miért? És te? Neked szabad?

Tekintetem Violet-re siklott. Ez iszonyú. Ismét kajaként tekintek a legjobb barátnőmre. Annyi különbséggel, hogy most erősebb a vágy, nagyon is.

- Alice – mondta újra a nevem, majd csak azt vettem észre, hogy a kezeim leszorítva a földhöz vannak nyomva, felettem meg Damon van. – Elég! Nyugi! – ismételgette.

- Hihetetlen, hogy milyen kétszínű vagy! – sziszegtem rá. – Én nem vadászhatok emberre, de te ezt teszed naponta, vagy kétnaponta, vagy mit tudjam én hány naponta. Violet-tel is ezt fogod tenni miután sikerül… - mondtam ingerülten, miközben szabadulni próbáltam.

Majd Damon, akkora pofont kevert le, hogy elájultam.

Videóóóóóóóó! (=