V. bónuszfejezet ~ A volt boszi nyaklánca

Sziasztok!

Csak, hogy továbbra is rejtély maradjon hőseink életének a folytatása, íme egy kis bónuszfejezet a hőn szeretett vadászunk, Henry Holmes szemszögéből. Amiben persze felbukkan egy kis utalás a múltra...

(Amivel a második könyvben fogunk jobban foglalkozni.)

...és egy kis utalás arra ami 31. fejezetben fog történni...

Jó olvasást!

Puszi: Alice és Violet

Henry szemszöge:

Ahogy megláttam Alice-en a nyakláncot, egyből Jessica és a vele töltött idő jutott az eszembe.

- Mit bámulod annyira azt a vérszívót? Ő lesz a következő ágyáldozatod? – kérdezte Edwin.

Egyszerre volt ideges, mégis mosolygott.

- Mit vigyorogsz? – kérdeztem rá a második reakciójára.

- Csak azt, hogy mennyire nem érdekelődik irántad a csaj, te viszont minden szünetben lestírölöd. Most meg… egyszerűen úgy nézed, mint valami lecsapni készülő oroszlán…

- Aha… - feleltem. Fogalmam sem volt, mit mondott, csak a nyakláncra tudtam koncentrálni.

- Figyelsz te rám, Henry? – csapott az asztalra Edwin.

- Ja, figyelek. Vagy is nem. De. Nem.

- Szóval, miért nem figyelsz a bölcs vadászra?

- Mert nem boszorkányvadász! – ordítottam le a fejét. Különös tekintettel nézett rám, és a fején pihenő szemüvegét most felrakta. – Bocs – hajtottam le a fejem. – Nem tudom, mi ütött belém.

- Én igen. Valamiről egy régi emlék jutott az eszedbe, és felzaklatott.

- Honnan tudod?

- Elég régóta vagyok vámpírvadász, és tudok dolgokat. Szóval, mi a baj?

- Az a nyaklánc. Alice Cullen nyaklánca. Jessica Black nyaklánca volt, aki az egyik vámpírbarátnőjének akarta adni, miután rátette a nap ellen védő varázslatot.

- Na és ő ki?

- Ő az a boszorkány, akit mai napig nem tudom, hogy miért a pincében nyírtam ki…

- A rejtélyes boszi… - vigyorgott Edwin.

- És HALOTT! – morogtam. – Violet is az lenne, ha el tudtam volna ütni. De neeem, egy bizonyos Edwin Harrison miatt nem tudtam... De utána még megfojtani se tudtam. Kész csődtömeg vagyok… De egyszer akkor is kinyírom… - adtam ki magamból a dühöt.

Erre úgy becsapódtak az ablakok, hogy fel is pattantam a székből és hátranéztem. Edwin ugyanezt tette. Elizabeth Miller? Ez meg hogy a lópikulába került ide???

- Elizabeth? Te meg hogy kerülsz ide? – kérdeztem kissé rémülten és értetlenül.

- Már vagy öt perce a naplót írom, de úgy látom valami elmebeteg film forgatásába keveredtem.

- Mi van? – értetlenkedtem. Bolond ez a nő…

- Azt tudom, hogy Edwin vámpír vadász és te mi vagy Henry? Boszorkányvadász?

- Talált – vigyorogtam elégedetten. Eliza nem volt meglepődve. Sőt vigyorgott.

- Elmebetegek. Már bocs. Két nem létező fajt vadászni… Ahj…

Nem léteznek? Ez a csaj tényleg teljesen sötét…

- Léteznek. Te osztályodban is vannak. – Edwin-re pillantottam, aki bólintott. – Még pedig a nem létező vámpírok: Alice Cullen és Jasper Hale. A nem létező boszorkány pedig: Violet Hetfield.

- Az én osztályomban lévő tanulókat tessék békén hagyni! – pattant fel. – Rendben? Egyikőtöket se akarom meglátni a közelükben. Kivéve órákon.

- Na mi az Elizabeth? Talán féltékeny vagy, hogy Sharone-t választottam és nem téged? – húztam fel a szemöldököm és féloldalas mosolyom feltéve indultam el felé. Edwin fújtatott és leült.

- Elmebeteg vagy, mondtam már?! – csapta össze a naplót. – Te sosem kellenél nekem. Nem vagy az esetem. Ezt ilyen nehéz felfogni? Nehéz felfogni, hogy valaki nincs beléd zúgva, Henry Holmes?

- Milyen tüzes ma valaki… - vigyorogtam, mire Elizabeth kipirult.

De vajon mitől? A beszólástól vagy a dühtől?

- Fogd be! – fenyegetett meg. A dühtől…! – Hagyj engem is és az osztályomban tanuló diákokat is. Ha meg nem bírsz magaddal, akkor menjél Sharone-hoz…

- Nem hiszel a vámpírokban és a boszorkányokban? – hagytam figyelmen kívül a monológját.

- Hogy találtad el? – ölelte magához a naplót.

- Beszélj más vadászokkal is és akkor hinni fogsz nekem. Bocsánat. Nekünk.

- Kikkel? Vérfarkas vadászokkal??? – vigyorgott. Komolytalan nőszemély.

- Akár… - forgattam a szemem és leültem az egyik székre.

- Na persze… az álmodban… Nem. Még ott sem. Viszlát Edwin! – vágtázott ki Elizabeth, miközben majdnem felborított. De kedves… Heh, nekem még nem is köszönt… 

- Szia Elizabeth – bólintott Edwin mosolyogva.

- Ribanc… - suttogtam. Amit talán meghallott, mert megvető nézéssel fordult vissza, de semmit nem szólt, úgy ment ki a tanáriból.
- Ti mindig olyan kedvesek vagytok egymással… - törte meg az idillt Edwin.

- Hát... Kb. két éve utál, csak nem tudom miért...

- Végül is. Én sem értem, miért utál annyira.

- Na, látod Edwin. Ebben is egyetértünk. – Erre a mondatra megszólalt a becsengő.