29. fejezet ~ Édes bosszú

Sziasztok!
Na, visszatértünk hőseink szemszögébe. Ebben a fejezetben kicsit sok az átírás, de szerintünk páran kíváncsiak arra, mi játszódott le Damon-ben Violet „balesete” után.
És ahogy a cím is elárulja, végképp megvilágosodunk, hogy mi is történt Sharone-nal.
De ez még nem minden... korántsem... :)
Jó olvasást!

Damon szemszöge:

Nem sokkal azután, hogy a kis tündérem elhagyta a panziót, vacsira elfogyasztottam pár zacskó kórházi vért, majd épp ledőlni készültem volna, amikor kaptam egy telefont.
- Ajánlom, hogy fontos legyen... – morogtam a mobilomba.
- Nem ismerem ugyan az értékrended, de szerintem ez az – szólt bele a túloldalról Simon. Ez meg mi a hóhért akarhat? – Violet-et elütötték. Az én kórházamba hoztuk be.
Hirtelen olyan alapfunkciók álltak le nálam, mint a légzés, vagy egy kurva pohár megfogása, melynek hiányában az széttört a padlón.
- Mi van? – akadtam ki. – Ki ütötte el? És hogy van?
- Nem tudom, ugyanis volt olyan kedves és továbbhajtott. – Hülye.
- Violet-re gondoltam, te marha. Mindegy, úton vagyok – csaptam össze a kis szar kütyüt. Ha az ütötte el, akire gondolok... akkor hosszú idő óta először fogok ismételten gyilkolni...

A kórházban nagy volt a sürgés-forgás, amit csak tetőztek a megérkező tündérbabáék, de – bár sosem hittem volna, hogy valaha is ilyet fogok gondolni – örültem nekik. Főleg, mert legalább nem éreztem magam hülyén amiatt, hogy aggódok. Az ő aggodalmuk (főleg Alice-é) mellett én tuti nem rúghattam volna labdába.
- Damon – nézett rám ijedten a kiscsaj, majd hirtelen megölelt. Normális esetben az agyam eldobtam volna, de most jól esett. Violet még a halál küszöbén is ilyen elképesztő dolgokra képes.
- Szerbusz tündérbaba – öleltem vissza. Jaspy persze kiakadt, Alice meg nyomban elengedett, de ezek most mind jelentéktelen dolgoknak számítottak nekem. Próbáltam a szokásos ridegségemmel hozzáállni a dolgokhoz, de nem ment.
- Ugye nem te voltál? – csapott meg egy érdekes kérdés Jasper-től.
- Szerinted ezt tenném a játékszeremmel? – kérdeztem vissza, kissé felháborodva. Sosem bántanám. Többé már nem.
- Hahó, mi történt?! – kalimpált a baba tovább. Levázoltam neki töményen a helyzetet, mire ő is okosan kikövetkeztette azt a retkes Henry-t.
- Hogy mi? – képedt el hirtelen, mikor az iménti monológom végén elkapta azt a bizonyos „hívni akartalak titeket” részt.
- Mi ilyen meglepő ezen? – Nem vagyok kőből. De ezt Violet-en kívül senki nem fogja megtudni.
Hirtelen kijött Simon, hogy lesokkoljon minket. A drágámnak belső vérzése, és súlyos sérülései vannak. Alice szemei nyomban könnybe is lábadtak. Simon rám nézett, és egyértelmű volt a pillantása. „Nélküled nem éri meg a reggelt.” Beleegyezőn bólintottam.
- Bemehettek hozzá, de csak egy percre, és csak egyvalaki. – Óh, Simon... idióta... ezt nem kellett volna mondanod. Az életben nem jutok be oda egy mini-háború nélkül. És igen, el is kezdtek méltatlankodni. Bár csak Jaspy, ami meglepett. Ami meg még jobban, az az, hogy Alice engem választott első látogatónak. Oké, világos, az aggodalom kicsinálta a pici agyacskáját.
- Jól hallottad – vigyorgott rám. – Menjél befele.
- Oké, de a biztonság kedvéért vizsgáltasd ki magad. Szerintem lázad van – simítottam meg a homlokát.
- Szerintem pedig neked van. – Felesel, mindig felesel... Még visszanéztem rá, majd beléptem a kórterembe. A látvány rosszabb volt, mint amire felkészültem. Mindenféle csövek álltak ki szegény kiscicám vénáiból, a homlokán pedig egy íves, véres horzsolás díszelgett. A kórházi ruha eltakarta a többi látványt, ami gyanítom, csak rosszabb lehetett.
 Közelebb léptem hozzá, s homlokára simítottam a kezem, végighúzva sebén az ujjaim.
- Kicsim... – szólítottam halkan. Eszméletlen volt, de a kis kötelékünknek hála ki tudtam váltani belőle pár percnyi éberséget.
- D-Damon... – suttogta, laposakat pislogva. – Én...
- Css. Ne fáraszd magad. – Ujjaim ajkaira siklottak le. – Violet... – szólítottam újból, mielőtt ismét elájulhatott volna. – Innod kell a véremből.
- Mi? Nem... – nyöszörögte. – Nem akarok... vámpír lenni...
- Nem leszel – ültem le mellé egy székre.
- Nem akarom... – ismételte meg dünnyögve. Menten el fog ájulni. Sietnem kell.
- Szívem – fogtam közre óvatosan szép arcát. – Nem leszel. De nem veszíthetlek el...
Amint ezt kimondtam, vörös szemekkel haraptam a csuklómba, majd az egyik csövet kihúztam az infúziós tasakból, és a bőröm alá nyomtam. A vörös nedű a kis csőben szabálytalanul folydogálva, lassan Violet artériájába vezette magát az életet. Ettől már holnapra teljesen fel fog épülni, bár fájdalmai még lehetnek utána. Az álca kedvéért ez nem is olyan nagy áldozat.
Pár perc múlva kihúztam a csövet, és visszadugtam a tasakba. Violet már ezerszer jobban nézett ki, és a horzsolás is eltűnt a homlokáról. Egy apró csókot leheltem a seb hűlthelyére, mire ő rettentő halkan és gyengén azt suttogta: Köszönöm.
 Azzal a különös módon melengető tudattal léptem ki a szobából, hogy másfél évszázadnyi idő után tettem valami jót is. Bár, ha kissé előrepörgetjük az időt, ez már korántsem tűnik így.
- Készen volnék – jelentettem ki Jasper-nek. Nyilván rájött, miről is szólt ez az egész. – Hát a kis nikkelbolha hová tűnt? – kérdeztem.
- Érdekel is az téged... – állt fel a padról megvetően, majd bement Violet-hez. Úgy tettem, mint aki meg sem hallotta, majd kisétáltam a kórház kapuin. Lépteim pedig egyenest egy tavalyi ismerősöm lakása felé vették az irányt...
 Sharone Blake. Eggyel járt felettem, tavaly ballagott. Jelenleg egyetemista és Henry Holmes személyre szabott kurvája.
 Bekopogtam a tölgyfaajtón. Pár perc után ajtót is nyitott a festett hajú, köntösben ácsorgó lány.
- Damon...? – tátotta el a száját. Mosoly lendült a számra, miközben kiterjesztettem rá a bájolásom.
- Szia, Sharon! Volnál olyan szíves beengedni?
- Naná, szépfiú! Gyere csak be... – Köszönöm. Átléptem a küszöböt, majd a bájolást végig fenntartva folytattam a csevejt.
- Ugye Holmes ma nincs itt?
- Nem, nincs... dolga akadt... – Igen, nem is hétköznapi.
- Éppenséggel a barátnőm akarta kinyírni, de elbaszta. És ismered a mondást, Sharon... kölcsön kenyér visszajár.
- Miről...? – kérdezte volna, azonban én rávetettem magam a nyakára, sikolyát pedig elfojtottam a tenyeremmel. Bensőm égett a dühtől, a bosszúvágytól és a haragtól. Valósággal téptem a bőrét fogaimmal, vérét mohón kortyoltam, majd amikor az ájulás szélére került, lelöktem őt a kanapéra. Már nem nagyon volt magánál, de sírt. Letöröltem számról az éltető folyadékot, majd lassan a lány fölé másztam a kanapén. Ujjaimmal közrefogtam állát, hogy szemkontaktust tudjak létesíteni vele.
- Ha ezt túléled, drágám... felejtsd el, hogy mit tettem veled, és azt is, hogy itt jártam. Ha majd a pasid a kórházi ágyad mellett fog toporogni, csak ez az egy mondat jusson az eszedbe: Ami veled történt, az bárhol, bármikor vele is megtörténhet, ha nem állítja le magát.
- És ha nem élem túl? – kérdezett vissza megbűvölve. Okos lány, nem csoda, hogy csíp téged a tanár bácsi.
- Akkor ez az este a kettőnk titka marad, amit a sírba is magaddal viszel – mondtam komoran. – Nagyon örültem, Sharon. Igazán finom teremtés vagy... – paskoltam meg a pofiját, majd a maradék vért lenyaltam a nyakáról. – Nehogy véres legyen a kanapé – kuncogtam fel halkan, majd leszálltam róla, és becsaptam magam után az ajtót.


Violet szemszöge:

Kedvesem látogatása csak darabosan maradt meg az emlékeimben. Arra viszont tisztán emlékszem, hogy mennyire fájt mindenem. El is ájultam, s talán órák - de lehet, hogy csak percek – után ébredtem fel. Kinyitottam a szemeim, s csodák csodájára sokkal jobban éreztem magam. A fájdalom mintha sosem létezett volna...
- Jobban vagy? – térített magamhoz egy férfias hang. Jasper volt az; mellettem ült.
- Fogjuk rá – grimaszoltam. – Bár ez a mostani állapot a mennyország, az öt perccel ez előttihez képest.
- Mi történt egész pontosan? – kérdezte hirtelen. Pont ez volt az, amire nem nagyon akartam visszaemlékezni. Én... inkább kertelni is kezdtem Jasper-nek.
- Henry ütött el? – hajolt közelebb. Bah. Nem tudom... azt hiszem... valószínű...
- Igen, ő... azt hiszem – feleltem feszélyezve. – Talán csak odaképzeltem őt – tettem hozzá, mire rávágta, hogy az lehetetlen, ugyanis Alice is látta. Apropó, Alice! Vajon hol lehet? Hogyhogy nem pattog itt mellettem? Nem mintha elvárnám, csak... hiányzik... olyan rémes volt ez az egész...
- Vadásznia kellett – érkezett meg a válasz az érdeklődésemre. Óh. Ráadásul a hülye beteglátogatási határidő miatt nem is biztos, hogy visszaér... de nem szabadna követelőznöm. Képzelem, mennyit aggódhattak így is miattam.
- Jasper... – pislogtam fel rá szomorúan. – Sajnálom, hogy ennyi gondotok van velem...
- Csss... - halkítottam el. - Most ne törődj ezzel. Csak gyógyulj meg hamar. Hadd essen le Henry álla, ha majd beszambázol a töri órára. – Erre mindketten felnevettünk.
- Köszönöm... – suttogtam, mire ő biztatón megfogta a kezem az ágyon. Rögvest ezután pedig édesapám bombaként robbant be a kórterembe, kiszakítva abból a biztonságos illúzióból, amit a szöszi érintése nyújtott. Miközben bizonygattam neki, hogy élek, Jasper lassan kisétált a szobából, de néma szavakkal elbúcsúztunk egymástól. Mama nem jöhetett be hozzám a szabályok miatt, de este beszéltünk telefonon.
- Damon mentett meg, nemde bár? – faggatott. Damon... ő is hiányzik.
- Igen... úgyhogy cseréld ki a jósgömböd sürgősen – kuncogtam fel.
- Azért emlékszel még, mit mondtam nemrég, ugye? – Jelenleg azt is nehezemre esik megmondani, milyen évet írunk.
- Ezt leszel szíves kifejteni, ugye? – „szemtelenkedtem”.
- Holtan nem sok hasznodat venné. – Lekonyult a mosoly a számról. Utálom ezt a mondatot.
- Mama. Ha tudsz valamit, amit én nem, mondd meg, és ne csak célozgass.
- Csak arra próbálok kilyukadni, hogy boszorkány vagy, és ez egy magafajtának...
- Igen, boszorkány vagyok – vágtam a szavába. – Aki meg elütött, egy boszorkányvadász. Henry Holmes, a történelem tanárom. Inkább erre koncentrálj, nagyi... légy résen.
- Hogy... milyen gyógyszert adtak ott be neked, lányom? – Bah. – Miről beszélsz?
- Arról, hogy elegem van. Szeretem Damont, ő is engem, és ezt már számtalanszor bebizonyította. Most mindenkinek. És ahelyett, hogy a nem létező veszélytől akartok ti mindannyian megvédeni, inkább foglalkozzatok a vadászainkkal... – morogtam durcásan.
- Vigyázz a szádra! – nagyiskodott a vonal túlsó végéről.
- Nézd, fáradt vagyok, sajnálom. Megyek is aludni. Jól zárd be az ajtód! – aggodalmaskodtam.
- Rendben van... – sóhajtotta. – Jó éjt, kicsim. Aludj jól.
Elbúcsúztam én is, majd amikor letettem a telefont, szinte varázsütésre ájultam álomba.

Hajnalok-hajnalán arra ébredtem, hogy valaki megpuszilja az arcom, és a nevemen szólongat.
- Mmm... – nyöszörögtem álmosan. Damon jött vissza? Nem, ő szájon csókolt volna. Akkor...
- Na ki van itt? – kérdezte babusgatva egy ismerős, női hang. Alice?!
- Alice? – ugrottam fel, nyomban éberen, felcsillanó szemekkel.
- Talált. És egy kis tea – mosolygott. Illetve... azt hiszem, mosolygott, ugyanis tök sötét volt. De nem sokáig. Ugyanis ő se perc alatt körbeugrálta a kórtermet, és először villanyt kapcsolt, majd kitöltötte nekem a teát a termoszból. Nyú, porzik a vesém.
- Alice, hajnali negyednégy van – pillantottam az éjjeli szekrényen lévő órára. – Ne idegesíts – mosolyogtam rá ravaszul.
- Igyál. Tudnom kell, hogy jót csináltam-e – parancsolt rám. - És amúgy is, holnap nem kell korán kelned – nyomta a kezembe a teát. – Nem forró. Pont iható. – Rávágta, mielőtt még megkérdezhettem volna. Hehe. Alice az Alice, még hajnali negyednégykor is.
- Na, inni! – parancsolt rám.
- Igen is! – szalutáltam, majd lehajtottam a teát. És-és... juuuuuuuuuj! – Hisz ez őszibarackos!
- Tudom – felelte vigyorogva. Valami isteni volt az ital.
- A kedvencem! – vágtam rá, teljesen elalélva.
- Ezt is tudom.
- Köszönöm szépen! – ugrottam a nyakába, majd szépen összepuszilgattam őt.
- Nincs mit. Aztán csak óvatosan a puszikkal. Nem akarok én is beteg lenni... – mondta komolyan.
- De hát én nem vagyok beteg! – háborodtam fel. – Elütöttek... – vágtam be a durcit.
- Csak vicceltem... – kacagta el magát, mire én játékosan kinyújtottam rá a nyelvem. Ő is ivott a teából, majd beszélgettünk egy kicsit, de nem maradt sokáig.
- Mindjárt kezdődik a reggeli ügyelet, és elég furán alakulna, ha itt találnának – vakarta meg a tarkóját Alice. Megértőn bólogattam.
- Persze, semmi gond. Köszönöm, hogy benéztél. Nagyon hiányoztál – öleltem őt át. – Úgy féltem... – csordult ki hirtelen a könnyem, pedig nem akartam magam sajnáltatni (ennél is jobban)...
- Jaj, drágaság – szorongatott meg biztatón. – Én pedig úgy féltettelek – könnyezett meg ő is. Éreztem a vállamon.
- Ne haragudj, hogy gondot okoztam – suttogtam a fülébe.
- Nehogy már bocsánatot kérj! – torkollt le viccesen. Mosolyogva töröltem le a könnyeim. – Inkább aludj. Pihenned kell.
- Rendben. Szia! – pusziltam őt meg, majd elfordultam, hogy lekapcsoljam a lámpát. Mire visszafordultam, barátnőmnek már hűlt helye volt. Még forgolódtam egy picit, de sikerült visszaaludnom.


Damon szemszöge:

Pénteken, az utolsó órában volt egy társadalomismeretünk, amit szintén az a ficsúr Holmes tartott. Már amikor belépett a terembe, akkor láttam, mennyire feldúlt és ideges, a félelmének fémes illata pedig még itt, a leghátsó padban is érezhető volt. Szóval megtaláltad a kiscsajt, mi? Örülök. Vajon sikerült kinyírnom? Nos, meglátjuk. Ha a mindjárt bekövetkező kis akciómra elbőgi magát, akkor valószínű, hogy kinyiffant.
- Milyen szép nap van ma! – kurjantott fel Jamie a hátsó padban. – Nem mához egy évre volt a tavalyi osztály ünnepi műsora? – kezdte el a nosztalgiázást. Hehe. És bizony, ez a feldobott téma rögtön futótűzként terjedt, és mindenki hozzáfűzte a maga emlékeit.
- Emlékeztek Sharone Blake szerepére? – kérdezte Tiffany. – Az volt még csak jó!
 Imádom a bájolóerőm. Mondtam már?
 Miközben próbáltam visszatartani a nevetést, Henry arcát figyeltem. Hű, mint aki menten felrobban. Mocskos rohadék állat. A következő te leszel.
- Most... ki kell mennem. Legyetek csendben – motyogta halkan, majd kimasírozott, bebaszva maga után az ajtót. Hm. Valószínűleg még él a csajszi, hisz ha már egy hullazsákban lenne, Holmes be sem jött volna ma dolgozni.
 Az óra felének elteltével visszajött Henry. Épp akkor jött egy üzenet a mobilomon. Óh, a boszim írta.
„Kérlek, mondd, hogy nem csináltál semmi hülyeséget Henry-vel!” – Violet
 Drágám, későn kapcsoltál. De végül is Henry-vel nem tettem semmit. A kurvájára meg nem vonatkozott az SMS...
„Nem csináltam semmi hülyeséget Henry-vel. Ma meglátogatlak. Csók.
U.i.: Csak a saját nevemben írtam az üzit... – Damon
Bizony, ugyanis tuti, hogy Alice ahelyett, hogy Holmes leggyengébb pontját – a szívét – támadta volna, egyszerűen a testét és az idegeit vette célba. Na de... a kezdők hibája...

~*~

Szombat délelőtt a kórházból mentem hazafelé, amikor találkoztam Jasperrel a parkban.
- Nem unod még a szereped? – kanyarodott be mellém, zsebre vágott kezekkel.
- Te kémkedsz utánam? – kérdeztem, rá sem nézve.
- Ha tudni akarod... – kezdte. Egy szóval sem mondtam, hogy tudni akarom. -...Simonnál voltam bent. Violet ma délután már hazajöhet.
- Mondj olyat, amit nem tudok... – sóhajtottam. – Na és hogyhogy nem Ms. Duracell-el sétálsz?
- Van neve is – gurult be.
- Igen. Ms. Duracell – vigyorogtam. Ő csak fújt egyet.
- Tudod, az utóbbi időben sok szar a fejünkre hullott, és ez kicsit elterelt téged a gyűrűdtől...
- Nem terelt el – vágtam a szavába. – Csak meghosszabbította a várakozási időt.
- Akkor kapcsolj rá – állt meg velem szembe. – A boszi a tiéd, képes a varázsigére, mi sem könnyebb? Tedd meg! Csak hagyd abba ezt az időhúzást, ugyanis Violet fejére már pályázik egy Henry Holmes nevezetű vadbarom.
- Majd akkor szerzem vissza a gyűrűt, ha úgy érzem! Egyelőre jól szórakozom a virágszálammal...- vigyorodtam el. Jasper-nek meg több sem kellett, megragadta a dzsekim, és nekivágott a kirakatnak.
- Ő nem egy játékbaba! Nem azért létezik, hogy téged szórakoztasson, vagy hogy felvegye, amit te leejtesz! – oktatott ki dühöngve.
- Tisztában vagyok vele! – ráztam le a kezeit magamról.
- Ráadásul Alice barátnője, úgyhogy neki is kurvára fáj ez az egész! És ami Alice-nek fáj, az nekem is! Szóval vidd véghez gyorsan a terved, és lépj ki az életünkből örökre! – Na jó, elég.
 Megragadtam a torkát, és fordítottam a helyzetünkön. Még jó, hogy nem járt arra senki.
- Neked meg azt javaslom, hogy maradj szépen a helyeden, Jaspy... te nem vagy több a huszárnál, aki védi a kis futóját, meg egy ponton a királynőt is. Csakhogy, ez a kis huszár az én bennfentesem, és ha nem akarja, hogy a futója kihulljon, akkor marad a seggén és kussol, vagy épp nekem segít – szorongattam őt meg. – Még te mondod nekem, hogy játékszerként bánok Violet-tel? Megmentettem őt a véremmel.
- Persze, mert holtan nem sok hasznát vennéd. – Ez a mondat egy visszatérő motívum.
- Tényleg csak ezért? – engedtem őt el idegesen. Törődök vele, baszd meg... nem igaz, hogy nem érzed.
- Te... – hűlt el hirtelen. – Törődsz vele... – Éljen, Jaspy felvilágosult.
- Pedig nem kéne. – Nyeltem egyet. – De ez nem változtat semmin. Attól még ugyanúgy szétrúgom Alice seggét, és a te tiédet is egyaránt, ha bekavartok. – Ez sem teljesen igaz, de nem hinném, hogy megérezné.
- Damon – szólt rám higgadtan. – Ennek nem kell így lennie. Violet megszerzi érted a gyűrűt, de ez nem jelenti azt, hogy ki kell őt löknöd. Ha törődsz vele, akkor nem.
- Ja, persze! – fordultam felé ingerülten. – És húzzak egy sorszámot, hogy melyik bábu nyírjon ki, ugye? Alice sosem fog bízni bennem.
- Nem olyan biztos... – dünnyögte. – Elvégre, amíg együtt vagy Violet-tel, megvéded. Erre már ő is rájött...
 Sóhajtva a hajamba túrtam. Erre már rájöttem másfél évszázada, de örök igazság: érezni szívás.
 Tekintetem a kirakatra tévedt, amit majdnem betörtünk Jaspy-vel. Pillantásom megakadt egy ibolyaszínű karkötőn. A rohadt életbe, nem igaz, hogy egy cseszett színről is Ő jut az eszembe!
- Hazudj csak magadnak, ha neked így jó – vonta meg a vállát Jasper, majd a bolt bejárata felé fordult. Aztán vissza felém.
- Mi van? – kérdeztem.
- Venni akarok a szerelmemnek egy nyakláncot, amit már egy ideje kinéztem. Te meg, meg akarod azt venni Violet-nek, úgyhogy... – eh. Hülye érzetbefolyásolás.
- Miért csinálod ezt? – emeltem meg a szemöldököm.
- Mert az Edwin-Henry természeti csapás duó, valamint az elmebeteg, szadista James mellett te már inkább tűnsz a szövetségesemnek, mint az ellenségemnek, Damon...
 Ezen elgondolkodtam egy kicsit, de mivel én is valami hasonlót kezdtem érezni, inkább abbahagytam az agyalást, és bementem vele a boltba.

~*~

Amikor hazaértem, kissé meglepődtem. Az egész házban ibolyaillat terjengett.
- Stefan? – szólongattam kis öcsémet. Mi a franc, ideültetett egy ibolyabokrot, vagy mi?
Nem kaptam választ, így felmentem a szobámba. Amikor kinyitottam az ajtót, egy test csapódott nekem hátulról, és csak azért nem vágtam a falhoz, mert az illatból rájöttem, hogy Violet az.
- Meglepetés! – kiáltotta, majd letepert a fölre, és kacagva magasodott felém. Kész ez a csaj.
- Kiengedtek? – mosolyogtam rá.
- Ühüm – simult hozzám igazi kiscicaként. – De mivel nem jöttél be hozzám, én jöttem ide.
 Hát, nem tudtam, hogy pontosan mikor jöhet haza...
- Van mentségem – simítottam meg a pofiját. – Ajándékot vettem a kiscicámnak. – Kivettem zsebemből az apró díszdobozt, és –még mindig Violet alatt heverve- adtam a kezecskéjébe.
- Ezt... nekem? – suttogta nagy szemekkel, majd amikor felnyitotta a dobozt, örömében lángra gyúltak a gyertyák a szobámban. Hehe. Aranyos... – Juj, köszönöm szépen! – ölelt meg mosolyogva, majd forrón megcsókolt. Igen, ez már nagyon hiányzott... a finom kis csókja, teste melege, illata... Ez mind-mind kell nekem.
- Van rá mód, hogy ezt megháláld nekem... – vigyorodtam el, miközben összekapcsoltam vékony csuklóján a karkötőt, másik kezem pedig fenekére simult. Ravasz kis tekintettel emelkedett fel rólam.
- Éspedig? – mosolygott sunyin.
Nem válaszoltam, csak újból megcsókoltam, majd magam alá tepertem. Ő átkarolta a nyakam, és elégedetten túrt a hajamba.
- Hiányoztál – súgtam rá ajkaira, majd ismét rájuk tapadtam, miközben megszabadítottam őt a blúzától. Akarom... itt és most... mindörökké.

Violet szemszöge:

Szeretkezés után szinte rögtön elaludtam, és csak másnap reggel ébredtem fel. Laposakat pislogtam a szobába beszűrődő fény miatt, de amint visszanyertem a látásom, kivettem Damont, ahogy mellettem alszik. Hehe... mennyire ártatlannak tűnik így. Ártatlannak, de nem ártalmatlannak.
 Óvatosan keltem ki mellőle az ágyból, az én takaró részemet magamra csavarva, majd lebotorkáltam a fürdőszobába. Benyitottam, és egy idegen lánnyal találtam szembe magam, aki ugyanúgy egy takaróba volt csavarva, mint én. Döbbenetemben még a sikoly is a torkomra fagyott.
- Ööö... – nyögtem ki. – Te... ki is vagy? – Biztos Stefan egy... „barátja”...
- Én Elena Gilbert. Stefan barátnője... és te? – kérdezett vissza, kissé végigmérve. Ehhe.
- Violet Hetfield vagyok – mosolyogtam rá. – Damon barátnője.
 És ahogy az tőlem kitelik, képes voltam kezet fogni vele egy szál takaróban. Ő felkacagott. Én is jobban megnéztem őt magamnak. Magas lány volt, tőlem kb. egy évvel lehetett idősebb. Hosszú barna haja volt, és a szemei is ezt a színt viselték.
- Én nem is tudtam, hogy Stefannak van barátnője – jegyeztem meg. Ennyit a bizalomról.
- Gondolom, nem verte nagydobra, mivel elutaztam a nyárra, és csak tegnap este értem haza.
 Világos. Ezek szerint tegnap este mind a ketten... ehhe... ez jó.
- Így már értem – mosolyogtam rá továbbra is. – Tudod mit? Zuhanyozz csak le nyugodtan, majd... visszajövök később – intettem neki egyet, majd már csapódott is utánam az ajtó. Oké, eddig bírtam. Nevettem egy nagyot.

~*~

Miután sikeresen megkaparintottam a fürdőszobát és lezuhanyoztam, mind a négyen leültünk csevegni egy kicsit a nappaliban. Meglepetten vettem észre Stefan nyakában a Cullen napfénymedált. Vajon ez Jasper-é? De hát mi van az övével? Rendben, azt hiszem ideje lesz kifaggatnom Damont, hogy mi lett az ő gyűrűjével, amiért Stefanét állítólag elvette. De ezt majd négyszemközt.
- De már jól vagy? – kérdezte meg ijedten Elena tőlem, miután az egyik testvér elkotyogta, hogy elütöttek.
- Persze, csak az oldalam kapta el a kocsi... – magyarázkodtam kissé idegesen. Persze, ezt tuti nem veszi be, azok után, ahogyan látott reggel. Baleset után szerelmeskedni... érdekes párosítás. Vajon a csaj tudja, hogy a pasija egy vámpír?
 Hirtelen csengettek.
- Nyitom! – pattantam fel, majd az ajtóhoz suhantam, hogy feltépjem. Kint Alice és Jasper álltak mosolyogva. He? Ők itt? Hogyhogy? És mindketten...? De hát akkor a medál...
- Violet! – ugrott rám Alice, megölelve. – Már mindenhol kerestelek, de gondolhattam volna, hogy itt vagy... – csicseregte, egy kis érezhető daccal a hangjában. – Jöttünk egy kis mini-bulit tartani annak örömére, hogy kiengedtek!
- Tessék?! – akadtam ki. Bulit, nekem? Na, nincs az az isten.
- Próbáltam megregulázni... – lépett beljebb Jasper, adva egy puszit.
- Mintha ez lehetséges lenne... – dünnyögtem mosolyogva, majd megöleltem őt is. Persze kicsit mindketten megdöbbentek, amikor meglátták Elenát, de hamar feloldódtak, és bekapcsolódtak a traccspartiba (főleg Alice).
- Szia tündér babóci – vigyorgott Damon, mire barátnőm hirtelen egy puszit nyomott az arcára. Nagy szemekkel léptem Jasper mellé.
- Valami alternatív univerzumba kerültem? – pislogtam. Ő csak nevetett, de mást nem fűzött hozzá a kérdésemre.
- Hoztam egy tortát is! – pattant fel hirtelen Alice. Ahogy ugrott, a lendülettől kiugrott a blúzából egy gyönyörű, kékköves medál. Ahogy néztem, és a lánc beleért a napfénybe... hirtelen megértettem, és a varázslatot is megéreztem rajta. Tehát az is egy napfénymedál. De ki csinálhatta? A Nagyi?
- Violet, te kérsz? – pattant elém hirtelen a tündérbaba. Meglepve pillantottam rá.
- Öm.. aha, köszi – mosolyodtam el végül, de hirtelen megszólalt a telcsim. – Egy perc.
 Félrevonultam.
- Igen? – szóltam bele. Először csak lihegést hallottam, majd egy sírástól elnehezült hang szólalt meg:
- Ezt azért kapjátok, mert a pasid majdnem kinyírta a barátnőmet... – Mi a franc?
- Kivel beszélek? – akadtam ki. Ki nyírt ki majdnem kit?
- Jó étvágyat a tortához... – suttogta az idegen, majd letette. Rémülten néztem oldalra, és láttam, hogy Alice pont most nyelt le egy falatot.
- Alice, ne! – hajítottam el a mobilom, majd rémülten barátnőmhöz rohantam. Aki... undorodva köpte ki a sütit, majd a torkához kapva esett volna össze, ha Jasper el nem kapja.
- Alice! – fogtam közre az arcát bepánikolva.
- Mi történt? – kérdezte Stefan is, ijedten. Damon is közelebb jött, majd beleszagolt a süteménybe, de undorodva kapta el a fejét.
- Ez tele van vasfűvel.