III. bónusz fejezet ~ Titkok és hazugságok

Sziasztok!
Ismét szántunk nektek egy újabb bónusz fejezetet, hogy kicsit belássunk a vadászok életébe is...
Még az elvetemült Henry és Edwin sem érthet mindenben egyet... a nézeteltérések titkokat és hazugságokat szülhetnek, amik kihatnak hőseinkre is. De vajon hogyan?
Jó olvasást kívánunk! =)

Edwin szemszöge:

Csütörtökön, éppen az ötödik órámra készültem, amikor Henry kollegám dúlva-fúlva berontott a tanáriba, és lecsapta a cuccát az asztalára.
- Átkozott boszorkány! – káromkodta el magát. Megtehette, hiszen csak ketten voltunk a helyiségben.
- Mit csinált már megint Ms. Hetfield? – kérdeztem, jót mulatva az ingerültségén.
- Ez nem tréfa. Távolról sem az... – morgott rám dühösen. – Nagyon kiakasztott.
- Akkor panaszold el gyorsan, mert órám lesz.
- Micsoda egy álszent némber... képes magát ártatlannak, meg a természet védelmezőjének nevezni... szerinted az egyensúlyt óvja az, aki vámpírokkal kamatyol? Vérszívó szörnyetegekkel?
- Ne kopírozd a szövegem, Holmes – vigyorogtam még mindig, szemüvegemmel a fejemen. – Mellesleg van egyáltalán bizonyítékod Violet ellen?
- Van! – vágta rá. – Nincs. Szerzek! Vagy nem. – Össze-visszabeszélt.
- Tényleg rendesen felhúzott a kis drága, ugye? – rendeztem össze a szükséges dolgaim az órára.
- Igen, nagyon. De erősebbnek kéne lennem annál, minthogy ennyire bedühödjek... – gyűrt össze egy papírt mérgében.
- Ahogy mondod.
- Igazából nem értem, miért képes ennyire felkavarni minden egyes mondatával... – öklözött az asztallapba. Hé, nyugi van.
- Talán kedveled. – Gyilkos szemeket kaptam viszonzásul. – Helyesbítek: kedvelted, mielőtt rájöttél, hogy mi is ő.
- Ez nem számít...
- Nem kéne, hogy számítson – feleltem. Hirtelen megszólalt a csengő. – Ez a végszavam. Viszlát, Henry! – köszöntem el, majd a 11.B tanterme felé vettem az irányt. A mocskos Salvatore testvérek osztálya... Che. 
 
~*~

A délután folyamán elég sokáig bent kellett maradnunk Henry-vel, mert dolgozatokat kellett javítanunk. Amikor készen lettünk, felajánlotta, hogy elvisz. Jól is jött, ugyanis reggel a feleségemmel együtt jöttünk, ő pedig már hazament, és elvitte az autót. 
Sötét volt az utakon, még a lámpákkal se nagyon lehetett látni semmit. Azt viszont tökéletesen ki lehetett venni, hogy kb. tíz méterre előttünk, egy karcsú női alak hajlong az úttest közepén.
- Micsoda meggondolatlanság... – fújtam egyet, de ahogy közelebb értünk, egyértelműen Violet Hetfield pofija körvonalazódott ki a sötétben. – Henry – szóltam rá vadásztársamra. Ő azonban hirtelen tövig nyomta a gázt. Ez megbolondult?! – Henry! – ismételtem meg, határozottabban. – Fékezz! El fogod ütni!
- Pont ez a cél... – vigyorodott el. Kész. Megőrült.
- De nincs rá bizonyítékod! Lehet, hogy nem is boszorkány. Csak fékezz már, az Isten szerelmére! – Kezdtem bepánikolni.
- De, az. Boszorkány. Éppen ezért meg kell halnia. 
Ha lehetséges, még erősebben nyomta le a gázt, mint eddig, én pedig hirtelen ötlettől vezérelve sípcsonton rúgtam, hogy felemelje a pedálról a lábát. Így is történt, de ekkor már késő volt. Violet könnyű teste a kocsihoz csapódott, majd sápadtan, döbbenten láttam a visszapillantóban, ahogyan hatalmasat esik a betonra. 
- Észnél vagy?! Hisz csak egy gyerek! – förmedtem rá.
- Volt. És ne védd! Ugyanezt tetted volna, ha Alice Cullen-ről lett volna szó. – Ezen elgondolkodtam egy pillanatra, de.. nem.
- Biztos nem ütöttem volna el hivatalos végzés nélkül. 
Erre vadásztársam nem válaszolt. Pár száz méter után megkértem, hogy húzódjon le.
- Mi van? – érdeklődött „kedvesen”.
- Telefonálnom kell – nyitottam ki a kocsi ajtaját.
- De ugye nem a mentőket hívod?! – ragadott karon, dühöngve. Leráztam magamról a mancsát.
- Nem. De mivel az ex-boszid jártas volt a vámpírkörökben, és mivel erős a vére illata, biztosan megtalálják őt a vérszívók. Odarendelek néhány vadászt. Ami titkos – nyomtam meg az utolsó szót, hogy nyomatéka legyen a mondandómnak.
Holmes mérlegelte magában a lehetőségeket, majd beleegyezett.
- Rendben. De siess.
Kiszálltam, és bementem az utat övező fák közé. Bepötyögtem a mobilomba a számot, majd vártam, hogy felvegyék.
- Itt a mentőszolgálat. Miben segíthetek?
- Jó estét. Egy lányt elgázoltak a Mt. Strain és a Rosewood sarkán. Azonnal mentőre van szüksége. – Henry ezért kinyírna, de amiről nem tud, az nem fáj.
- Rendben, máris küldünk egy kocsit. Addig is, kérem, diktálja be az adatait.
Itt viszont összezártam a telefont. Csak az a lényeg, hogy a mentő kiérjen. Nem végződne jól, ha kiderülne, hogy én hívtam ki.

~*~

Másnap az első órám után nagy ívben kerülni akartam a tanárit, de végül az igazgatóhelyettesnek köszönhetően mégis be kellett mennem. És pechemre pont bent volt Henry.
- Jó reggelt – köszöntem neki.
- Kinek jó? – morogta.
- Akinek tegnap sikerült a nagy terve? – kérdeztem halkan, a szemöldököm felvonva. Elizabeth Miller épp elment mellettünk, a két dög osztályfőnöke. Pillantása szúrós volt, mint egy sün háta, és hideg, mint egy jéghegy.
- Hát kurvára nem – morgott vissza Holmes. Erre Liza megköszörülte a torkát.
- Egy hölgy társaságában így beszélni komoly illemtani hiányosságokra vall – nézett lenézően Holmes-ra. Ezek valamiért sose bírták egymást.
- Ha olyan szar napod lenne, mint nekem, megértenéd – vigyorgott Henry, csak mert még egy csúnya szót elsüthetett.
- Nekem sem ez a legjobb napom, de legalább van önuralmam. Viszlát, Edwin! – köszönt el feltűnően csak tőlem. Ketten maradtunk bent Holmes-szal, és pont ezt akartam elkerülni. De ilyen az én formám. Ügyes vagy, Edwin!
- Szóval, mi a baj? – léptem el az asztalomhoz, megkeresni a Pen drive-om.
- Láttam ma Alice-t a folyosón – felelte.
- És? Tudtommal bejön neked a kiscsaj. – Az a vérszívó dög, eh... Kéne már bizonyíték, a francba.
- Szép darab, de nem ez a lényeg. Hogy lehet ő itt, ha te tegnap odarendelted az embereid?
 Úgy, hogy átvertelek, de ezt nem mondom ki hangosan.
- Úgy, hogy ha csak nem a vadászok előtt állt neki falatozni a bosziból, bizonyíték híján nem tehettek semmit.
- A francba, Edwin! – emelte meg a hangját Holmes. – Ha én képes voltam indulatból elütni azt a cafka Violet-et, neked miért esik nehezedre a vadászat, klán elnökúr?!
- Én nem vagyok olyan marha, mint te – védtem meg magam. – És igen, elnök vagyok. A Harrison klán elnöke, és figyelnem kell a formaságokra. Még én is tévedhetek, nem ölhetek meg egy ártatlant. Ellenben a te kis akciód bárki megláthatta volna.

- Te most lemarháztál? – húzta össze a szemöldökét Henry.
- Olyasmi – vettem magamhoz a könyveim is.
- Jó, most ezt lenyelem, meg azt is, hogy töketlen vadász vagy, mert Alice-ék igazán nem az én területeim, de hogy jöhetett iskolába a babóci, ha kinyírtam a barátnőjét?
 Erre megvontam a vállam.
- Ezek mind érzéketlen szörnyetegek.
- Vagy mert nem sikerült megölnöm. Mert valaki mentőt hívott! – sodorta le mérgében a papírokat az asztaláról. Hát, ezt elszúrtam.
- Jobb, hogy így történt. Neked is jobb.
- Csak azt ne mondd, hogy te voltál! – gurult be.
- Nem mondtam – vontam vállat ismét.
- Edwin...
- Ne őrülj már meg! – hordtam le. – Még nem is tudsz semmi biztosat, de máris rám vered a balhét. Ha majd konkrét bizonyítékod lesz, hogy Violet él, és arra is, hogy én hívtam mentőt, majd akkor kiélheted magad. Addig is szép napot, Holmes! – tettem még fel a szemüvegem, majd elindultam az osztályom terméhez. Lehet, hogy vadászként elárultam Henry-t, de barátként nem. Csak neki lett volna gondja abból, ha bizonyíték nélkül gyilkolt volna. Arról nem is szólva, hogy ha Ms. Hetfield tényleg boszi, akkor előbb-utóbb tálcán fogja kínálni nekem az alkalmat, hogy lebuktathassam Alice-t és Jaspert, na meg a Salvatore-okat.

És legutolsó sorban: én még mindig emberből vagyok. És nem lettem volna képes csak úgy ott hagyni, vérbe fagyni egy elütött lányt az út közepén.