28. Fejezet ~ Vallomások

Sziasztok!

Íme az új fejezet, egy-két vallomással és merénylettel...

Nem is szaporítom a szót, hanem teret hagyok nektek, hogy olvassatok :)

Ja és ha komit írok, nem harapjuk le a fejeteket! :P 

Jó olvasást! 

Puszi: Alice és Violet

Alice szemszöge:

Szerda este Jasper mellett feküdtem az ágyon és a TV-t kapcsolgattuk. Egyszer csak Simon kopogott az ajtónkon.

- Gyere be! - szóltam ki.

- Alice, Jasper, akkor holnap maradtok itthon?

- Igen. Tudsz igazolást szerezni? – kérdeztem rá egyből.

- Persze nektek bármikor – mosolygott és kiment volna az ajtón, de úgy vettem észre látomása van. Ó, jaj! – Nem lesz ez így jó.

- Mi történt? – kérdezte Jasper.

- Mit láttál? – bombáztam meg én is egy kérdéssel.

- Nem kerülheted el James-t. – Simon egyszerre volt ideges, de szinte már a könnyezés határán állt. – Ő lesz az új iskola pszichológusotok.

- Egy életre elegem van belőlük! Ráadásul James? Miért? És Edwin… - még a végén örülök, hogy a suliban van… - Neki biztos van beleszólása. Ha már James vámpír.

- Alice te is tudod, hogy bizonyíték nélkül nem ölhetnek.

- Igen… És ez jó… De James…

- Tudom. Ismerem…

- Egyáltalán, hogy lehet, hogy még él?

- Szorozd be Damon-t kettővel… Vagy hárommal… Hát úgy!

- Még is hány éves már?

- 530 körül van.

- Atya úr isten!

- Értem, szóval, ha azt akarom, hogy ne legyen az én drágámnak semmi baja, ki kell nyírnom vagy éppenséggel nyírnunk James bácsit? Jól sejtem? – csattant fel Jasper.

- Vagy nyíratni, igen. – helyeselt Simon.

- Képtelenség, hogy harcolhatnék egy 530 éves vámpírral?

- Jasper. 1; Még újszülött vagy. 2; Nem kell egyedül harcolnod.

- Hát jó.

- Na de én megyek. Holnap nekem munka – vágott egy gúnyos mosolyt. Felálltam és adtam neki az arcára egy puszit.

- Jó munkát! – mosolyogtam.

- Nektek meg jó pihit.

- Köszi – mondtam egyszerre Jasper-rel.

~*~

Csütörtökön reggel tíz óra körül a ház már üres volt és én szerelmem karjaiban pihentem, a rádió zaja mellett.

- Nagy hibát követtem el Alice – dünnyögte Jasper.

- Mit? – néztem fel rá. – Ugye nem csaltál meg?

- Nem, de talán felér egy megcsalással – sóhajtott nagyot Jass.

- Mi történt? – kérdeztem aggódva. Gyomrom kicsit összeszorult.

- Ellened játszottam – monda Jasper.

- Ezt hogy érted? – értetlenkedtem és felültem. Ő is felült.

- Amikor te elindítottad a játékot, hogy olyan jó barátok vagyunk Damon-nel, én másnap már megállítottam Violet-et, hogy ne bízzon bennünk… - fejét lehajtotta, és észrevehetően kerülte a tekintetem.

- Miért tetted? – kérdeztem zavartan.

- Nem tudom, Alice. Talán meg akartam akadályozni a megakadályozhatatlant. – Majd fejét ismét felém fordította.

- Igen. Ezt én is próbáltam, de… - talán jobb, hogy nem mondtam semmit.

- Violet túl makacs és naiv. Nem lehet lebeszélni Damon-ről.

- Ez logikus. Hisz ő a naiv királynő… Persze, hogy kitart az elmebeteg királya mellett, főleg mivel fülig bele van zúgva… Miért nem tud észhez térni?

- Alice. A szerelmet nem lehet irányítani. A szerelem nem logikus. Csak egy érzés, ami a szíved mélyéről lép elő. Ha tilos, ha nem. Ha lehetetlen, ha nem.

- De Violet… Ő nem csak a vámpírbáj hatása alatt van?

- Is. De az nagyon minimális.

- Jasper. Te most kinek az oldalán állsz? – néztem rá.

Jasper a fejét felemelte és rám nézett. Elmosolyodott és egy szenvedélyes csókot adott.

- Szerinted? – kérdezte, amikor elváltunk.

- Az enyémen?! – csókoltam meg őt.

- Pontosan – mosolygott.

~*~

Este hirtelen tömérdek ibolya illat csapta meg az orrom.

- Violet! – ültem fel az ágyon.

- Alice, nyugi biztos csak elesett – húzott vissza maga mellé Jasper.

- Lehet… - sóhajtottam.

Ahogy hátravágtam magam, és lehunytam a két szemem, képek kezdtek ugrálni előttem. Violet-et hordágyon szállítják. Simon. És Damon!

- Úristen… - ültem fel újra, most már sikeresen magammal rántottam Jasper-t is.

- Baj van? – kérdezte rémülten Jass.

- Violet. Korház. Menjünk – lihegtem értelmetlenül.

Annyira felkavart, hogy a kis boszi barátnőmet korházba viszik, hogy szinte menten elbőgtem volna magam. Még inkább felzaklatott Damon jelenléte. Ha ő tett vele valamit, lefejezem. Simon volt az egyetlen, aki vigasztalt. Viszont, amikor beértünk a korházba, és észrevettem Damon fájdalommal teli arcát, minden undor elszállt belőlem, és olyat tettem, amit eddig még soha…

- Damon – néztem rá.

Felnézett rám. Tekintetéből nem igazán tudtam mit kiolvasni, de talán valami halvány jele lehetett ennek: „Jó látni titeket!” Aggódik Violet-ért?

- Téged is jó látni – mondtam, mire oldalra fordított fejjel nézett ránk.

Nem foglalkoztam ezzel. Odamentem hozzá, és megöleltem. Fogalmam sincs, miért tettem, de éreztem, hogy nem tudom őt utálni, mivel Violet szereti és hát talán tényleg van normális oldala.

- Szerbusz tündérbaba – ölelt vissza elégedetten.

- Lemaradtam valamiről? – mosolygott Jasper.

Elléptem Damon-től és szembe álltam vele.

- Nem tudom. De ha rájössz, mi ütött a barátnődbe, akkor szólj kérlek. Köszi – vigyorgott.

- Jól vagyok köszi. De Damon – néztem rá –, mi történt Violet-tel?

- Ugye nem te voltál? – kérdezte Jasper kissé ingerülten.

- Szerinted ezt tenném a játékszeremmel? – vágott egy grimaszt Damon.

- Igaz annyira nem vagy idióta… - forgatta a szemeit Jass.

- Hahó! Mi történt? – kalimpáltam.

- Kiszúrod a szemem, babuci – nyomta le óvatosan a karjaim Damon. – Amúgy, annyit tudok, hogy valaki elütötte. Amikor beértem, hívni akartalak titeket, de Simon azt mondta, hogy már úton vagytok.

- Henry… - sóhajtottam. Tuti ő volt… - A rohadék. Törjön el a két keze, amiért elütötte… Hogy mi? – pislogtam, amikor az utolsó mondat is eljutott az agyamig. – Te hívni akartál? – csodálkoztam.

- Mi ilyen meglepő ezen? – nézett értetlen arccal. Na jó. Itt valami tényleg nem stimmel…

- Sziasztok – lépett ki a kórteremből Simon. 
- Apa! - ugrottam rögtön hozzá. - Na? Hogy van?
Megrázta a fejét.
- Nem jól. Súlyosan megsérült, és belső vérzése van.

Szemeimet könnyfátyol borította el. Kérdő arccal nézett Damon-re, aki bólintott… Oké… Miről maradtam le?

- Bemehettek hozzá, de csak pár percre, és egyszerre csak egyvalaki – mondta Simon.

- Miért csak egy? – szólalt meg Jasper, amikor megérezte, hogy kissé feszült lettem erre a kijelentésre. Hajh. – Nem tehetnél nekünk kivételt?

- Tennék, de a betegnek akkor is rossz lenne… - felelte Simon.

- Jass, nem kell ez. Menjen csak Damon elsőnek – mondtam kissé dacosan, de a könnyeim még mindig elborították a szemem.

- Hogy? – kérdezte értetlenül Damon. Biztos várta, hogy egy óráig vitázok vele, hogy én akarok elsőnek menni, és nem engedem, hogy ő egyáltalán bemenjen…

- Jól hallottad – vigyorogtam. –Menjél befele – öltöttem rá játékosan a nyelvem.
- Oké... - állt fel bizonytalanul a padról. - De a biztonság kedvéért vizsgáltasd ki magad. Szerintem lázad van.

- Szerintem pedig neked van... - mondtam kavargó érzelmekkel, amikor a kilincsért nyúlt. Még egyszer visszanézett rám, de szó nélkül bement.

- Ez mi volt? – nézett rám kérdőn Simon.

- Ezt inkább én kérdezném tőled… - tettem csípőre kezeim.

- Damon megmenti Violet életét… - Úgy mondta Simon, mint ha a világ egyik legtermészetesebb dolga lett volna. Várjunk csak. MI VAAAN?

- Adni fog a véréből? – néztem rá ijedten.

- Igen – bólintott.

- De ne már. Ezzel is csak a kötelék erősödik meg köztük. Nem teheti!

- Alice. Ezekkel, minddel én is teljesen tisztában vagyok, de ő az egyetlen reményünk.

- Nem – makacskodtam – Itt vagy te, én, Jass… - kezdtem a sorolást.

- Nem jó. – szólt közbe Simon. - Damon a legidősebb. Neki kell lépni. – Faszomat! Azt…

- Ez nem fair – dobbantottam.

- Alice, nyugi. Már nem utálod Damon-t, és ez egy jó pont. Ne rontsunk a helyzeten – karolt át Jasper.

- Nem – bújtam ki a karjai közül. – Nem. Ez akkor se… Ez nem… Nem lehet igaz… - rohantam ki bőgve a korházból.

Hazáig meg se álltam csak bőgtem és bőgtem. Jasper nem jött utánam, amit most nem is bántam. Csak nyugtatna. Nem. Nem akarok megnyugodni! Otthon az ablakon ugrottam be. Amilyen idegben voltam simán beletörtem volna zárba a kulcsot.

- Alice, te vagy az? – lépett be Elizabeth. Erről meg is feledkeztem, hogy itthon lehet.

- Anya? – néztem rá pityeregve.

- Kicsim, jól vagy? – kérdezte aggódóan majd leült mellém az ágyra.

- Nem – öleltem meg. – Kicsit sem.

- Mi a baj? – simogatta a hátam.

- Damon… Violet… Henry… - mondtam összefüggéstelenül, majd újra sírásba törtem ki.

- Csss.

- Henry elütötte Violet-et. Belső vérzése is van. Lehet, hogy nem is éli túl, ha nem iszik Damon véréből. Már csak a kérdés az, hogy iszik-e… - ziháltam – És tudod mi a legszörnyűbb? Az én vérem egy nagy fos. Meg se tudnám menteni a barátnőm életét… - sírtam újra el magam – Én kinyírom Henry-t - álltam fel, hogy elinduljak megkeresni, de Elizabeth leültetett.

- Alice. Maradj itt. Akkor is lenne megoldás. Az, hogy meg kinyírod, az nem megoldás. Kérlek, higgadj le. Hozok neked nyugtató teát. Pihenj egy kicsit. Kérlek. Ne mozdulj.

- De én… Henry… Violet… ÁÁÁ… - fejem a párnába vágtam és kifeküdtem.

- Nyugi – mondta nevelő anyám és lement nekem teát készíteni.

Jasper szemszöge:

Alice már a szétrobbanás határán volt. Megértem. A barátnője haldoklik és nem is tud rajta segíteni, ráadásul MEGINT Damon lesz meg a hős megmentő… chh -.-”

- Alice, nyugi. Már nem utálod Damon-t, és ez egy jó pont. Ne rontsunk a helyzeten. – karoltam át őt nyugtatásképpen, de ő csak elment.

- Alice…! – néztem utána.

- Hagyd – fogta meg a kezem Simon. – Egyedüllétre és dühöngésre van szüksége, különben teljesen szétrobban.

- Szegény lány. Nem szokott ilyen lenni. Viszont, ha már ilyen, akkor már nagy baj van.

- De megértem.

- Én is. Teljes mértékben.

~*~

- Készen volnék. – jött ki Damon. – Hát a kis nikkelbolha hova tűnt? – kérdezte meglepetten, amikor körülnézett.

- Érdekel is az téged… - forgattam a szemem, és bementem Violet-hez.

Amikor megláttam Violet már az ágyon ült. Neki dőlt a háttámlának.

- Jobban vagy? – kérdeztem mosolyogva és leültem az ágy melletti székre.

- Fogjuk rá... - temette grimaszos arcát a tenyerébe. - A fájdalom nagyjából elmúlt, és újra érzem a tagjaimat, de gyenge vagyok - panaszolta gyötört hangon. - Bár, ez a mostani állapot a mennyország, öt perccel ezelőtthez képest. - Elmosolyodtam válaszára.
- Feküdj csak vissza. Pihenned kell.
- Oké... - mosolygott vissza, majd lassan rádőlt a párnájára. Csönd borult ránk.
- Mi történt egész pontosan? - kérdeztem meg óvatosan. Azonnal észrevettem, hogy bekönnyezett kicsit a szeme.
- Én... olyan ügyetlen vagyok. Tudod, az úttest közepén leguggoltam összeszedni a cuccom, és bumm... 
- Henry ütött el? - akaratoskodtam. Sóhajtva emelte rám fáradt tekintetét.
- Igen, ő... - felelte kelletlenül. - Legalábbis azt hiszem. Talán csak odaképzeltem őt.
- Ez kilőve, ugyanis Alice is látta. - Amint ezt kimondtam, már tudtam, hogy hiba volt.
- Alice... Jasper, hol van Alice? - kérdezte hirtelen. Ügyes Jasper és akkor most…

- Vadásznia kellett… - jól van, hazudj. Csodás…

- És visszajön? – nézett rám.

- Nem hiszem. Nem tudom… - jaj, arról nem volt szó, hogy betanult szöveggel állítsak be. – Nyolcig van beteglátogatás és már háromnegyed nyolc van. Alice most indult el… Nem hiszem, hogy visszaér… - hát, na.

Mégse sújthattam le még az igazsággal is. Elég nagy fájdalom az neki, hogy a bűvös vadásza elütötte… Mellesleg tényleg nyolcig van beteglátogatásra lehetőség.
- Jó, értem én - felelte. - Jasper... - nézett fel rám. - Úgy sajnálom, hogy ennyi gondotok van velem... 
- Csss... - halkítottam el. - Most ne törődj ezzel. Csak gyógyulj meg hamar. Hadd essen le Henry álla, ha majd beszambázol a töri órára - nevettem fel halkan, csak hogy oldani tudjam a feszültséget. Bejött, hiszen Viol is felkuncogott.
- Köszönöm... - mosolygott rám gyönyörűen, mire én biztatóan megfogtam kis kezét az ágyon. És ekkor hirtelen berontott a kórterembe az apja.
- Úristen, Violet! Jól vagy? - rohant a lányához rögvest. Persze azonnal elkaptam a kezem, hisz nem akartam a boszit félreérthető helyzetbe sodorni. Na meg magamat sem, ha már itt tartunk.
- Igen, szerencsém volt... csak könnyen sérültem meg.
- Kicsim, halálra rémültem... - ölelte őt át aggódva, majd felém fordult. - Te meg miért nem értesítettél?!
 - Mr. Hetfield, Simon szólt, amint tudott, de a lányát kellett elsősorban ellátni... - mentegetőztem. 

Azt azért mégsem vághattam a képébe, hogy Violet egy boszorkány, akit a vadásza, Henry ütött el, és kis híján meghalt volna, ha a vámpírpasija nem ad neki a több, mint százéves véréből. Heh. Na meg persze ha már itt járunk, a pasija értesíthette volna... Ő hamarabb tudott a dologról...
Jack persze szinte meg sem hallotta a kifogásom, helyette Viol-t kezdte faggatni. Szememmel intettem a kis virágszálnak az ajtó felé,  jelezve, hogy inkább megyek.
"Köszönöm." - formálta a szájával.
"Nincs mit. Aludj jól." - válaszoltam némán, majd magukra hagytam őket.

- Hazamentem – szóltam Simon-nak.

- Alice-t visszahozod? – kérdezte. – Tehetek kivételt – mosolygott.

- Attól függ, milyen állapotban lesz. Meg hát az apja… Ő is bent van.

- Ahogy gondolod. Nem sokára megyek én is. Megvárhatsz.

- Meddig van műszakod?

- Nyolcig.

- Jó. Iszok egy kis teát, és megvárlak.

- Rendben.

*Este*

- Nem tudok aludni – dörgölőzött hozzám Alice egy kisbabaként.

- Esti mesét? – vicceltem vele.

- Kettőt – csókolt meg.

- Hm… Nem akarsz inkább te mondani valamit? – simogattam.

- Lejössz velem a konyhába? – pislogott.

- Persze – feleltem.

Felkapcsoltam a villanyt, és lementünk a konyhába.

- Van itthon őszibarackos tea? – ugrált Alice. Végre ismét a hiperaktív önmaga.

- Azt hiszem, még van. De én nem vagyok jártas a konyhában, szóval nem tudom.

Alice felkuncogott és körbeugrálta a konyhát. Elővette a teát, és megfőzte.

- Hol van a termosz? – kérdezte előttem elfutó csíkként.

- Itt – húztam az ölembe, amikor elértem őt.

- Héjj – öltötte rám a nyelvét, de én forrón megcsókoltam.

- Szóval, hová készülsz? Amúgy a termosz az edények mögött van – mosolyogtam.

- Köszi – pattant fel, és átöntötte a teát termoszba. – Violet-hez. Elkísérsz?

- Most? De hát hajnali három van. Holnap nekünk suli. A korházba meg már nincs bejárás. Mi több, Violet biztos alszik.

- Édesem – csókolt meg -, ne légy ilyen butus – kuncogott – Kipihent leszek a sulira. Van ablak, én meg vámpír vagyok. Violet, meg majd felébred.

- Elkísérlek – mosolyogtam.

- Rendben – felelte Alice. Elmentünk a korházhoz, majd megálltunk az ablak alatt.

- Lent maradok – öleltem meg.

- Köszönöm – mondta Alice, majd felszökkent az ablakhoz és bemászott.

~*~

Pénteken történelem órára, ahogy belépett tanár, mindenki elolvadni készült.

- Na megjött ez a bunkó is – fújtatott Alice.

- Csss, még meghallja – csitítottam el.

- Leszarom… - dőlt hátra a székkel.

- Hogy van, tanár úr? – rikácsolta Carmen.

A tanár Violet helyére nézett, és amikor látta, hogy nincs itt a kis boszi, elvigyorodott:

- Remekül, és ti? – bunkó fasz… -.-”

- Jól – felelték a lányok.

- Fáradtan – tették hozzá a fiúk.

- Szarul és idegesen – huppant előre Alice. A tanár megvetően nézett rá.

- Ó, igen? És szabad tudnom, miért? – vetett egy féloldalas mosolyt a tanár. Chh-.-”

- Hát persze – tette Alice kezeit a padra. – Valami elmebeteg gyilkos elütötte Violet-et – mutatott a barátnője helyére. – Ha megtudom, hogy ki volt az a rohadék, én kibelezem. - Alice, ha a tekintetével ölni tudna, a tanár már nem élne…

- Ez szörnyű – tett úgy a tanár, mint aki meghatódott, de attól a temérdek elégedettségtől, ami belőle áradt, felfordult a gyomrom. – Nagyon sajnálom.

- Hazudsz – sziszegte Alice, és erejével kivágta az ajtót.

- Renée, becsuknád? Köszönöm. – De ahogy a lány felállt, az ajtó becsapódott.

- Alice, kérlek – fogtam meg a combját. – Nyugi.

- Chhhhh … - sziszegte. – Jól van… - tette karba a kezeit. – De hétfőn már jön – mosolygott az én drágám.

- Hogy? – tátotta el a száját Henry. – De hát elütötték… - hű, de aggódik, de aggódik..

- Igen, de szerencsére nem sérült meg nagyon, szóval hamar kiengedték, és hamar hívták a mentőket, szóval nem is – Alice nagyot nyelt – vesztett sok vért.
Kár is lett volna érte. =)

- Hát értem, na de ne húzzuk tovább az időt, hanem inkább kezdjük az órát.

- Nem is örül tanár úr? – húzta tovább az idegeit Alice.

- De, nem látszik? – vigyorgott a tanár. Közben a düh majd’ szétvetette.

Őszintén?! Nem látszik. =)

- Akkor jó. Én is – vigyorgott Alice.

- Alice, most már tényleg elég – simítottam végig a karját.

- Jól van. Már csak egy valami – felelte.

Nem tudtam, mit akart, mert nem szólalt meg. A felelés ma kimaradt, és elsőpadost sem íratott. Belekezdtünk az új anyagba. Viszont, amikor a tolláért akart nyúlni, az elgurult. Alice elégedetten mosolygott. Ügyes. Nagyon ügyes. Amikor elkezdte írni az anyagot, az ajtó kinyílt.

- Valaki zárja már be az ablakot – morgolódott Holmes.

- De hát tanár úr… - nyűgösködött Alice. – Olyan meleg van…

- Vedd le a pulcsid, baba…

- Héjj – csaptam az asztalra. Elég. Az én barátnőmmel ne játsszon senki!

- Jól van, szöszi. Nem hajtok a barátnődre, megnyugodhatsz… - mosolygott a tanár, amire mindenki el kezdett nevetni.

- Kurva vicces – sziszegtem.

Az ajtó újra becsapódott. Pár perc múlva megint kinyílt.

- Ezek a szellemek, most nagyon mérgesek lehetnek – mosolygott Caroline.

- De még mennyire – tette hozzá Alice.

A tanár kérdőn és megvetően nézett rá. Alice vigyorgott és az összes ablakkal együtt az ajtó is kinyílt.

- Na, jó. Kezdem magam úgy érezni, mint egy horror filmben – sipákolt Carmen.

- Akkor aludj – löktem neki oda.

A tanár elindult, hogy bezárja az ajtót, amire Alice rásegített, szóval a tanár odacsukta két ujját.

- A kurva életbe! – káromkodta el magát – Valaki szerezzen valahonnan egy kis jeget!

*Délután*

Alice szemszöge:

Henry Holmes ma egész nap nagyon fel volt zaklatva valami miatt és félóránként nézte a mobilját. Na meg persze az ujjaival volt elfoglalva amikre édesen vágtam rá az ajtót. Ez a minimum. És még csak a kezdet...

- Nem tudlak róla lebeszélni, ugye? – kérdezte tőlem Jasper.

- De nem ám! – feleltem. – Amúgy, miért is akarsz? – néztem rá kérdőn.

- Ha csak egy szót mondok. Egy nevet. Annyit, hogy Violet… Akkor? Akkor megérted?

- Azt hiszem – hajtottam le a fejem.

- Szóval? – fogta meg a vállam.

- Nem érdekel – durciztam be. 
Pont miatta akarom megölni! Nem, hogy miatta hagyjam életben… Kezdek összezavarodni. De el is indulok, mielőtt még meggondolnám magam.

- Alice – szólt utánam Jasper.

- Igen? – néztem hátra.

- Légy óvatos.

- Az leszek.

- Várj – futott velem szembe és megcsókolt. – Egy kis útra való.

- Imádlak.– csókoltam vissza. – Köszönöm – feleltem, majd elfutottam.

Mivel a drága vadász is az erdőn keresztül ment a kocsijához, simán utolértem, még az erdőben. Amikor megláttam, nagy levegőt vettem, és dobbantottam egyet.

- Ezt mégis hogy képzelte? – kiáltottam utána.

- Nekem szóltál, Alice? – nézett hátra értetlenül.

- Ne tettesse itt a hülyét! – Bocs ezt nem is kell… - Tudom, hogy maga ütötte el Violet-et. Miért tette? Mit ártott Önnek az az ártatlan teremtés? – borultam ki.

A tanár nem kissé gurult be azon a szón, hogy ártatlan, de úgy tettem, mint aki észre sem vette, és ő is… Bájolós mosolyát felrakva kérdezte:

- Honnan veszed, hogy én voltam? – lépett hozzám közelebb. Kurva anyád!

- Láttam. – upsz…

- Hogy? – értetlenkedett.

- Tegnap este hét óra körül Violet-tel mentem hazafelé. Én már átértem a zebrán, és azt hittem, hogy ő is, de amikor hátrafordultam, már azt láttam, hogy elütötték, és egyből hívtam is mentőt… - hadartam el gyorsan. – Akik szerencsénkre hamar kijöttek.

- Ezt nem értem. Te ott voltál és most itt vagy? – csodálkozott.

Fasza. Lemaradtam valamiről?

- Igen. Mondom, én már átértem, ezért csak Violet-et ütötte el tanár úr.

- Na persze, ha ott voltál, akkor ki volt az anyós ülésen? - húzta fel a szemöldökét. Én hallgatlak ki téged baszd meg, nem fordítva!

- Edwin tanár úr. De nem ez a lényeg. Azt kérdeztem, miért tette?!

- Alice, nyugi – jött még közelebb.

Én tolatásomnak köszönhetően egy fának ütköztem. Hajj... -.-

- Ha meg mer csókolni, jelentem az igazgatónak, diákbántalmazásként… - emeltem fel a mutatóujjam.

- Butus. Ami sulin kívül történik, az nem tartozik az igazgatóra. - vigyorgott elégedetten. Seggfej... 

- Komolyan? – vetettem be kacér mosolyom. El akartam érni, hogy közelebb jöjjön hozzám. Nem is kellett hozzá sok. 

- Bizony… - vigyorogva hajolt felém. Rossz döntés... =)

- Remek. - mosolyogtam még mindig kacéran.

Úgy tettem mint aki vissza akar csókolni, de amikor már elég közel volt hozzám, belerúgtam egy nagyot a gyenge pontjába. Olyan kedves vagyok. ^^

- Áú… - lépett hátra - Én azt hittem…

- Nem vagyok elmebeteg! – vicsorítottam rá. – Most pedig tessék elmenni a korházba, bocsánatot kérni Violet-től – mutattam jobbra. – Mert ha nem, bajok lesznek.

- Na ne etess kiscsaj – lengetett meg előttem egy verbénával teli üvegecskét.

Tudja? Persze. Edwin biztos kitálalt neki.

- Nem viccelek – vigyorogtam, majd elmentem.

Láttam, ahogy a tanár balra indul. Újabb rossz döntés. Végzetesen rossz döntés! Követtem a tanárt hazafelé. Amíg ő a kocsiban ment, én szépen az út melletti fákon ugráltam, egyikről a másikra. Amikor már közel voltunk a zebrához, erőmmel kicsavartam a fát és rávágtam az autójára. Mind ezt egy fa tetejéről csináltam, nehogy bárki is észre vegyen. Hirtelen nagy ellenszél kerekedett, de még ez sem állíthatott meg!

- Ezt neked, te rohadék! – sziszegtem a markomba…

ui.: Ez a fejezet után tervben van egy bónusz fejezet. De mivel a komihatárt se vettétek figyelembe, ezért mi is megszüntettük. De most tényleg arra a határozásra jutottunk, hogy ha nem komizik MINIMUM 3 ember, hogy kéri a bónusz fejit, akkor nem lesz!

~ Viszont mivel közvetlen ez a fejezet után jönne, kérlek titeket, hogy legkésőbb szerdáig jelezzétek, hogy meg tudjuk írni.

- Ha szerdáig nem jelezitek nincs bónusz feji, hanem pénteken (de lehet, hogy késve, vasárnap) jön az új (29.) fejezet !