IV. bónuszfejezet ~ Az erő, ami ellen nem lehet harcolni

Sziasztok!

Meghoztuk az ígért bónuszfejit, amelyből kiderítjük, hogy milyen érzelmek játszódtak le Henry Holmes-ban. És ezáltal az is kiderül, hogy még sincs ő kőből, de...

Henry Holmes szemszöge:

A csütörtök esti incidens után már semmi másra nem vágytam, csak hogy meglátogassam Sharone-t, a barátnőm, és az ágyába bújva elfelejthessek mindent és kiadhassam a dühömet. Már éjfél felé járt az idő, úgyhogy nem csöngettem, hanem bementem a kulcsommal. Felkapcsoltam a villanyt az előszobában, levettem a kabátom és a cipőm, majd beléptem a nappaliba. Ahol a barátnőm vérezve feküdt a kanapén.
- Sharone! – kiáltottam rémülten, majd odarohantam hozzá, és a karjaimba vettem a testét. A rengeteg alvadt vér csak úgy csorgott a vállánál... – Édes Jézusom... – hűltem el, majd gyorsan kitapintottam a pulzusát. A nagy rémületben még a könnyeim is elöntötték az arcom, majd amikor tompán, alig érezhetően megéreztem szívének dobbanásait, megkönnyebbülten borultam rá a mellkasára, s férfi létemre mégis kitört belőlem a sírás...
 Szerencsére nem fagytam le teljesen, mert kihívtam sürgősen a mentőt, és míg kiért, megpróbáltam a vérzést elállítani. Na, ekkor rémültem meg és dühödtem be igazán. Barátnőm nyakán megannyi harapásnyom ékeskedett...

~*~

Péntek. Hajnali kettő, én meg itt ülök a barátnőm kórházi ágya mellett, fogom a kezét, és minden bizonytalan. Sharone rengeteg vért vesztett, így vérátömlesztést kapott. A doki szerint túléli, de még mindig halálra vagyok rémülve... pedig állítólag hamarosan fel is ébred, de...

 Vajon melyik vérszívó rohadék volt az?! Biztosan Alice... a rohadt kurvája...!
Szabad kezem úgy ökölbe szorult mérgemben, csoda, hogy a vérem ki nem szaladt a bőröm alól...
- H-Henry? – térített magamhoz Sharone hangja. Rögtön magamhoz tértem.
- Édes, jobban vagy? – simítottam arcára a kezem. – Mi történt, ki tette ezt veled?
- Ami ma velem történt... – suttogta erőtlenül.
- Igen? – hajoltam közelebb hozzá.
- Át kell adnom egy üzenetet... – lehelte elhalóan halkan. – Ami ma velem történt... bárhol, bármikor veled is megtörténhet, ha nem állítod le magad – szorította meg a kezem.
- Mi van? – értetlenkedtem. – Drágám, ki üzente ezt? Ki támadott meg?
- Arra nem emlékszem... – gördült ki egy könnycsepp a szeméből. – Ahogyan semmi másra sem...
 A kurva életbe. Megigézték – esett le. Damon Salvatore tette.

Órákkal később, éppen csak, hogy beértem az első órámra, és nem késtem el. Alice osztályával volt törim... remek...
 Beléptem, köszöntem, majd amikor észrevettem Violet üres padját, majd szétvetett a büszkeség...
 Amikor Carmen megkérdezte, hogy „Hogy van, tanár úr?” ,rávágtam volna, hogy idegesen, mert a boszi barátja ki akarta nyírni a barátnőmet, viszont amikor láttam, hogy a banyát sikerült elütnöm úgy, hogy nincs suliban mosoly került az arcomra.

 Miközben a tündérbabával társalogtam az ajtó kivágódott.

- Renée, becsuknád? Köszönöm – szóltam az első padban ülő csajnak, de ahogy a lány felállt, az ajtó becsapódott. Valaki megnézhetné ezt az ajtót.

Majd amikor megtudtam, hogy a banya él és hétfőn már jön suliba, inkább elkezdtem az anyagot, mielőtt mást nem teszek... Viszont, amikor a tollamért akartam nyúlni, az elgurult. Ezt meg hogy? Amikor elkezdtem írni az anyagot, az a rohadt ajtó ismét kivágódott.

- Valaki zárja már be az ablakot – morgolódottam már kicsit hangosabban.

- De hát tanár úr… - nyafogott Alice. – Olyan meleg van…

- Vedd le a pulcsid, baba... - vigyorogtam rá.

- Héjj! – csapott az asztalra Jasper.

- Jól van, szöszi. Nem hajtok a barátnődre, megnyugodhatsz... - mosolyogtam, amire mindenki el kezdett nevetni. Úgy látom itt is nagy sikerem van.

Az ajtó újra becsapódott. Pár perc múlva megint kinyílt.

- Ezek a szellemek, most nagyon mérgesek lehetnek – mosolygott Caroline.

- De még mennyire – tette hozzá Alice.

Talán Alice csinálja ezt?

- Na, jó. Kezdem magam úgy érezni, mint egy horror filmben – rikácsolt Carmen.

- Akkor aludj – lökte neki oda Jasper.

Megunva ezt az egészet elindultam, hogy kulcsra zárjam azt a kurva ajtót ezzel is túljárva Alice eszén, de persze a kis kurva miatt odacsuktam két ujjamat.

- A kurva életbe! – kiáltottam – Valaki szerezzen valahonnan egy kis jeget!

A csajok tömegestől tódultak volna ki az ajtón, de csak két csajt engedtem. Alice viszont csak mosolygott Jasper-rel az oldalán.

- Meghoztuk – tért vissza a két miniszoknyás lányka.

- Köszönöm csajok, majd meghálálom valamivel – feleltem és miközben helyre mentek, végignéztem formás testükön. Hm.

*Délután*

Az utolsó órám a Salvatore osztályban volt. Stefan persze szokás szerint nem volt jelen.
 Amikor viszont köszöntem az osztálynak, hirtelen valaki benyögte, milyen szép nap van ma, majd egyik hozzászólás követte a másikat, és eljutottunk a tavalyi osztály műsorához, egészen pontosan az én barátnőm, Sharone szerepéhez.
 Az ideg és az aggodalom úgy öntött el, mint a víz... Hát még amikor ránéztem arra a fasz Damon-re, aki mindentudóan vigyorgott rám. Kész, eddig bírtam. Túl eleven még a tegnap éjjel...
- Most... ki kell mennem. Legyetek csendben – mentem ki a teremből. Amint kiléptem, meghallottam, hogy mindenki pofázni kezd... de nem érdekelt. Csak elkezdtem hívni őrült módon a csajom. Ha a kórházban csinálni mert vele valamit... átveszem Edwin szerepét, és ledöföm Damont!
- Henry! – hallottam meg hirtelen Elizabeth hangját. Óh, ennek a kurvának is olyan időzítése van...!
- Mi van már megint? – kérdeztem meg nagyobb hangerővel.
- Kikérem magamnak ezt a hangnemet – tette csípőre a kezét. Hülye csitri... – És különben is, már az óráidról is ellógsz, csak hogy telefonálj? – Na jó, valaki fogjon le.
- Fontos a hívás. Rohadtul, úgyhogy hagyj békén! – küldtem el a francba...

Eléggé beesteledett, mire végre hazaindulhattam. Kiléptem a sötét parkolóba, megkeresni a kocsimat.

- Ezt mégis hogy képzelte? – kiáltott utánam a dobbantó baba. Hát ez lerázhatatlan?!

- Nekem szóltál, Alice? – néztem hátra.

- Ne tettesse itt a hülyét! Tudom, hogy maga ütötte el Violet-et. Miért tette? Mit ártott Önnek az az ártatlan teremtés? – borult ki.

Tudod ki az ártatlan, te vérszívó liba! Bájolós mosolyom felrakva kérdeztem őt:

- Honnan veszed, hogy én voltam? – léptem hozzám közelebb. Hm.

Majd a beszélgetésből kivettem, hogy igen is Edwin hívta a mentőket... Közben a csajszi felé indultam, aki tolatásának köszönhetően egy fának ütközött.

- Ha meg mer csókolni, jelentem az igazgatónak, diákbántalmazásként... - fenyegetett. Ha-ha, jó vicc.

- Butus. Ami sulin kívül történik, az nem tartozik az igazgatóra – vigyorogtam rá. 

- Komolyan? – vetett be kacér mosolyt.

Ez már nekem is tetszik... Sakk!

- Bizony... - vigyorogva hajoltam felé.

- Remek - mosolygott még mindig kacéran.

Csak tudnám, hogy ha ő is meg akar csókolni, akkor mire kellett ez az előjáték? De mint kiderült az a liba csalt tőrbe és ő adta be nekem a sakkot, mert nem megcsókolni akart, csak megrúgni a férfiasságom.

- Áú… - lépettem hátra - Én azt hittem… - hogy te is akarod a csókot.

- Nem vagyok elmebeteg! – vicsorított rám, mint egy véreb. Komolyan a dobermann egy tacskó hozzá képest. – Most pedig tessék elmenni a kórházba, bocsánatot kérni Violet-től – mutatott jobbra. – Mert ha nem, bajok lesznek.

- Na ne etess kiscsaj – lengettem meg előtte egy verbénával teli üvegecskét.

- Nem viccelek – vigyorgott, majd elment.

Elindultam én is hazafelé. Kész, elegem van...
 Kihajtottam a főútra, és bekapcsoltam a rádiót. Egyszer csak egy kurva nagy zaj kíséretében egy fa (!) ráborult az autómra. Minden elsötétült.

~*~

A kórházban ébredtem, ahol egy csini nővérke szúrt belém valami szart.
- Ó, már fel is ébredt, Mr...?
- Holmes. Mi a jó ég történt?
- Egy fa borult az autójára. – Erre felvontam a szemöldököm.
- Egy fa. Most komolyan?
- Hatalmas vihar volt... a szél csavarhatta ki. Szerencsére kutya baja, csak a lába szorult be a totálkáros kocsiba.
- Totálkáros? – Baszd meg... – Remek.
- Még a kocsi miatt aggódik? – nevette el magát a szöszi, kivágott blúzában megremegtek a mellei... Azt hiszem kibírom még itt egy darabig.
- Telefonálhatnék?
- Persze – válaszolta, majd odahozta a telefont. Aztán továbbra is nézett kökény kék szemeivel.
- Bizalmas lenne... – célozgattam.
- Óh, elnézést. De ha szüksége van bármire... mondom, bármire, csak szóljon... – Szóval mellém bújnál az ágyba, értem én. De előre szólok, mostanság nem biztonságos mellettem...
- Oké – vigyorogtam rá. Kiment, én meg felhívtam Edwint.
- Hogy vagy? – kérdezte.
- Honnan tudod, hogy kórházban vagyok?
- Én találtam rád és hívtam mentőt – felelte.
- Áh. Ismerős szituáció, nem? A banyának is te hívtál... – Mély csend.
- Henry...
- Ne fáradj. Ha már így elárultál, engesztelj ki, és csinálj most már valamit a rohadt vámpírjaiddal. Violet-nek ugyanis sok veszélyes és bosszúszomjas barátja van... pechemre.

- Bizonyíték nélkül semmit nem tudok tenni, de majd intézkedem. Ja és ha már a bosszúnál járunk, szerintem örülj, hogy Violet él különben...

- Tudom, tudom, Sharone se élne... De akkor is. Kezdj velük valamit, minél gyorsabban!