27. fejezet ~ A végzet fenyegetései

Sziasztok!
Meghoztuk nektek a friss fejit! :)
Szerintem a címe eléggé passzol hozzá... hisz lassan már az ellenség sem tudja, mit is akar, hogy is érez... mindenkinek a lelkében egy igazi érzelmi zsákutca van, ahonnan próbálnak kitörni... De az idő közben nem áll meg, s a végzet fenyeget minket. Mindnyájunkat. De felül tudjuk múlni...?
Jó olvasást!

Violet szemszöge:

Péntek este volt, és éppen a Nagyitól mentem hazafelé, amikor az erdőben megláttam Alice-t. A fűben guggolt, és hiába szólongattam, nem akart megfordulni.
- Jobb lenne inkább, ha elmennél! – mondta hangosan és határozottan. Megszólalt, csoda történt! Kár, hogy amit mondott, az már korántsem tetszett annyira.
 Megfordult, mire én elszörnyedtem. A sötétben szinte világított a vörössé vált szeme, a száját pedig karmazsinvörösre festette a vér... Pont olyan ijesztő volt, amikor először láttam őt így. Csak éppen most nem gyújtottam fel egy bokrot.
- Menj... el! – csikarta ki magából a szavakat. Kezei ökölbe voltak szorítva, tekintete pedig nem egyszer a nyakamra tévedt...
- Nem félek tőled – léptem felé egyet. Ő az, aki sosem bántana engem. Ebben biztos vagyok. Csak izé.. olyan fura ez az érzés, hogy jelenleg vacsiként néz rám... – Tudom, hogy nem fogsz bántani.
- Menj már el... – mordult fel ismét.
- Én... – bízom benned. De nem tudtam végigmondani, ugyanis a felbukkanó Jasper belém fojtotta a szavakat.
- Jaj, Violet, sose mondták neked, hogy ne zavarj egy vámpírt vadászat közben? Gyere, gyorsan, menjünk innen – részesített szentbeszédben, majd sutty. A vállára kapott, mint valami krumpliszsákot.
- Héé, tegyél le! Tudok egyedül is menni! – kapálóztam. - Jasper, azonnal eressz el, különben varázslathoz folyamodok! – Mostanában gyakran fenyegetek meg ezzel vámpírokat, vagy csak én érzem így?
 Végre letett.
- Bocsánat, de magadtól nem jöttél volna. – Az is igaz.
- Most mégis mi ez a hőslovagos cucc? – támadtam le rögtön. - Nem azt mondtad, hogy ne bízzak meg benned? Pardon. Bennetek. És mégis, miért kerültetek egész nap? – Szarul esett...
- Igen. Azt mondtam, hogy ne bízz meg bennünk, de nem azt, hogy nem vagyunk a barátaid, akik megvédenek, ha kell valakitől. – Hát ez kész. A kettő csak egy kicsit mond ellent egymásnak. - Amúgy meg, azért kerültünk, mert most van az a korszakunk, amikor nehezen bírunk a vérrel... Átváltozásunk óta nem ittunk emberi vért... Ugye nem kell ecsetelnem?
 Karba tettem a kezem. Oké, ez legalább jó érv...
- A barátság a bizalom velejárója... – motyogtam durcásan.
- Én ezt értem, de Violet, hidd el, hogy csak jót akarok neked, azzal, hogy azt mondom, ne bízz meg bennünk...
- Valahogy a kettőt nem tudom összeegyeztetni. Főleg úgy, hogy most is azt kéred, hogy bízzak benned – néztem a szemébe. Naná, hogy nem értette. Bah, férfiak! Mi olyan nehéz ebben? Azt akarja, hogy higgyek neki, és közben meg ne bízzak benne. Teljesen összezavar!
- Tessék? – értetlenkedett aranyosan.
- Egyszerű. Halvány fogalmam sincs arról, hogy mi folyik itt, de bízzak meg benned és ne bízzak bennetek. Szerinted ezek után nem jogosan vagyok összezavarodva? – kérdeztem, mire ő előadta a régi szövegét, amiből akár már le is vizsgázhatnék.
- Nem tehetek semmit, Alice érdekében, és tudod mit? Felejtsd el, amit mondtam, és bízz bennünk! – He? Én ezt kinyírom. Döntsd már el, hogy mit akarsz, Jass! >.<
- És mi lesz azokkal a fenyegetett életekkel? – toporzékoltam. Pedig már kezdtem feloldódni. Örülök, hogy leállt ezzel a hülyeségével. Bennük ne bízni? Olyan, mintha azt kérné, hogy ne vegyek levegőt!
- Van egy természeti csapás, amitől nem tudsz megszabadulni... És, hogy mi van a megfenyegetett életekkel, hát tessék: Az egyik ugyebár te vagy, nem is tudok rá mit mondani, ha védeni próbállak, akkor valaki mást keverek bajba. Ezért próbáltam a tudtodra adni, hogy ne bízz bennünk, és akkor talán meg tudnálak védeni. A másik élet, az én vagyok, de ez zavar a legkevésbé. A harmadikat, meg azt hiszem magadtól is kitalálod... – Oké, vágom, Alice. De így összességében ránk csak két „természeti csapás” veszélyes.
- Valami támpontot igazán adhatnál. Edwin Harrison-ról van szó? Esetleg... – nyeltem egyet. – Henry-ről?
- Igazad van, mindkettő természeti csapás – mosolyodott el. Az én szám is kigörbült. - De sajnos bármit is mondanék, Alice feje a tét...
 Sóhajtottam egyet.
- Jól van, Jasper. Megbízom benned, és minden tettetekben igyekszem majd kételkedni. – Ilyen iróniát. - De egyet jobb, ha megjegyzel - léptem közelebb. - Sosem lennék képes igazán haragudni rátok,  ami azt jelenti, hogy rosszban sem igazán tudok lenni veletek...
- Ezt örömmel hallom – simított el egy tincset az arcomból, mire elpirultam, és rámosolyogtam. - Remélem, majd akkor is így fogsz vélekedni, ha Alice majd odaáll eléd, hogy "Én megmondtam!". Apropó, Alice! Már biztos vár. Szóval elköszönök, Violet. Vigyázz magadra! Szia! – hadarta el egy szuszra.
- Szia... – nyögtem ki meglepődve. Megfordultam, de ő hirtelen a nevemen szólított, így megtorpantam. Szinte ugyanaz a vívódás játszódott le a tekintetében, mint a múltkor, és ez a jelenet is pont ugyanolyan volt, mint Stefannal... – Semmi... – fordult meg, azzal elindult. Eh. Déjà vu.

~*~

Szombat délután randim volt Damonnal a mólónál. Mivel eléggé el volt borulva, senki sem járt arrafelé, szinte csak mi ketten voltunk, meg még pár járókelő. Jobb is volt így.
- Kérdezhetek valamit? – pilláztam fel kedvesemre, miközben a vízparton sétáltunk.
- Már megtetted – mosolygott rám. – De persze, nyugodtan. De csak addig, amíg nem a hajápolás és a sminkelés van terítéken – nevette el magát. Felkuncogtam halkan.
- Nem erről van szó – kacagtam még mindig. – Csak... Stefan. Meg Alice-ék.
- Mit csináltak már megint? – fordult hirtelen velem szembe, így megálltunk. A szél az arcomba csapta a sós tenger páráját. Most mondjak el neki mindent? Igen, ezt pontosan ezt fogom tenni.
- Azzal tömködik a fejem, hogy ne bízzak benned. Illetve, ezzel az öcséd állt elő. Jasper meg azzal, hogy bennük ne bízzak. Kész röhej... – szontyolodtam el. Kisebb hallgatás után Damon az állam alá fonta az ujjait, majd felemelte a buksim, hogy a szemeibe nézhessek.
- Mit mondtak még? – kérdezte aggódva. De édes. Ebből is látszik, hogy törődik velem.
- Semmit. Azt, hogy engem védenek, és hogy ha többet mondanak, emberek fognak meghalni. De nekem elegem van abból, hogy mindenki meg akar védeni... hisz tudtommal veszélyben sem vagyok, de ha így is lenne... nem vagyok gyenge. – Kipislogtam a könnyeim a szemeimből, majd ismét az övéibe néztem.
- Az biztos, hogy nem vagy – mosolyodott el. – Csak makacs és naiv.
- Ez most sértegetés? – komorultam el. Ő csak megrázta a fejét.
- A vonzerőd része – suttogta, majd lágyan az ajkaimra simult. Szorosan hozzábújtam; remegő testem erősen tartották kezei. Dörgött egy hatalmasat az ég, majd valósággal lezúdult az égből az eső. Ott álltunk bőrig ázva, egymás karjaiban, csókolózva. Csakúgy, mint először a focipályán. Gyönyörű volt. Annyira magával ragadott a pillanat varázsa, hogy egy másodperc múlva már kedvesem karjaiban voltam, majd még pár másodperc után már otthon, a szobámban.
- Aszta! – tátottam el a számat, de azért nevettem. Ez a képesség nem hátrány.
- Itt szárazabb – vigyorodott el, majd újból megcsókolt. – Nem akarom, hogy megfázz.
- Amiatt ne aggódj – csókoltam vissza, majd egy apró mozdulattal a nadrágunkban és a hajunkban lévő vizet kicsaptam az ablakon. Kaptam egy meglepett szempárt.
- Már ilyet is tudsz? – mosolygott. Hehe, bizony. De pillanatnyilag csak ennyit. A víz olyan makacs tud lenni velem néha.
- És még mennyi mindent... – nyújtottam rá nyelvet. – Öm.. ne szárítsalak meg felül is? – pirultam el hirtelen a gondolatra, hiszen ahhoz le kell vennie a pólóját...
 Nem szólt semmit, csak végigsiklott rajtam perzselő tekintete, majd egy szó nélkül lehúzta magáról a pólóját. Olyan nagyot dobbant a szívem a látványra, hogy az ágyam körül lévő gyertyák egyszeriben meggyulladtak.
- Segít a varázslatban... – motyogtam pipacsvörösen. De kis hazug lettem hirtelen.
 Kinyújtotta felém a kezét, majd amikor belécsúsztattam tenyerébe az ujjaim, hirtelen magához rántott. Persze nem néztem rá, hiszen így is céklafejem volt, hát még ha láttam volna a – minden bizonnyal – izzó tekintetét...
Damon szemszöge:

Magamhoz húztam Violet törékeny testét, és amikor a kis kezei felsőtestemen kezdtek kalandozni, az ágytakaróba kellett markolnom, nehogy magam alá gyűrjem szegényt. Fantáziámat – és mást is – felizgatva simogatott, s közben a víz fokozatosan párolgott a bőrömről. Ahogy az övéről is.
- Óh, ez oda-vissza működik? – mosolyodtam el. Lesütötte a tekintetét. Kis drága.
- Nem éppen, de... sok minden felerősítheti egy boszorkány erejét... – motyogta. Érdekes.
- Például? – vigyorom levakarhatatlan volt. Felpillázott rám a drága, majd egy apró csókkal a számra simult. Értem, szóval „ilyesmik”. Hehe.
Hátát simogató kezeim lecsúsztak a derekára, és blúza alá befurakodva vettem le róla könnyedén az idegesítő ruhadarabot. A kis virágszálam persze szégyenlősen összehúzta melltartója előtt a karjait.
- Ne takard el magad – súgtam a fülébe. – Az túl nagy veszteség lenne.
Hangom csábító búgására végre elemelte magától kezeit, én pedig hátradöntöttem őt az ágyon. Csókjaim ajkairól nyakára tértek le, majd arra a részre a mellein, amit a melltartó még szabadon hagyott. Lágy sóhajai zeneként csengtek vissza a fülemben. Mosolyogva emelkedtem vissza egy újabb, mohóbb csókért, amit készséggel adott meg, végigsimítva az arcomon.
- Damon... – sóhajtotta halkan. Ajaj, szét fogom őt szedni, ha így folytatja. – Téged nem zavar, hogy mindenki szörnyetegnek hisz? – kérdezte hirtelen, könnycseppekkel a szemében. A kurva életbe. Kinyírom Jaspert. Miért nem tud nyugton maradni?!
- Nem, mivel az vagyok – feleltem, de a mosolyomat nem tüntettem el. – Gonosz vagyok.
- Inkább csak jó színész – mosolygott rám. Mi van? – Amikor először találkoztunk, még én is egy hideg kőnek gondoltalak... ami belül üres... – mesélte halkan, kezeivel izgatóan simogatva. Hm.
- És most? – pattintottam ki észrevétlenül melltartója kapcsát hátul.
- Mint mondtam, nagyon jó színész vagy – mosolyodott el szélesen. – Hiszen van lelked... érzéseid... van benned szeretet... – Amilyen áhítattal mondta, még én is elhittem.
- Csakis irántad – súgtam az ajkaira, majd fekete csipkés melltartója a szoba másik végében landolt.
Forrón csókoltuk egymást, egyre több ruhadarabtól megszabadítva a másikat. Helyesbítek: én cincáltam le magunkról a ruhát, ő pedig édesen pirult hozzá. Ajkaimmal teste minden kis porcikáját végigsimítottam, és piszkosul hatalmas önuralom kellett hozzá, hogy a szemfogaim ne mélyesszem a bőrébe. De érte még erre is képes voltam.
Testünk lágyan simult egybe, akár a simogató, meleg tengervíz a hideggel. A gyönyör teljesen elárasztott, elöntött, mint a forró láva. Már nem is érzékeltem, mennyire kell küzdenem a szomjúság ellen, csakis Violet létezett számomra. Még egyetlen nővel sem éltem át ilyen szeretkezést, pedig... tapasztalatom az bőven van.
A gyertyák lángja hatalmasra lobbant, és ahogy egyre hevesebben űztük a gyönyört, minden egyes mozdulatra lüktettek egyet a fénycsóvák. Kezünk összekulcsolódott a párnán, ajkaink egybeforrtak, így vágott végig testünkön az orgazmus jeges ostora.

~*~

Hajnalban arra ébredtem, hogy Violet nyöszörögve hozzám simult. Az álom rögvest ki is szállt a szememből, így őt kezdtem nézni, ahogy alszik. Az arca szép volt és szerelmes... mindazonáltal biztosra vettem, hogyha csak egy centire is eltávolodnék tőle, akkor azonnal felébredne. Így mozdulatlanul néztem őt tovább, miközben ismeretlen okok miatt elmémbe csapódtak tegnapi szavai.
„Nagyon jó színész vagy... van lelked, érzéseid... van benned szeretet...” – hülyeség, gondoltam. És mégis, a „vámpír kapcsolóm” már nem funkcionál olyan jól, mint az átváltozásom kezdetén. Kizárni az érzelmeket, mi sem könnyebb. Az elején. De másfél évszázad után már csak a színlelés marad. Valahol mélyen igenis jól érzem magam Violet mellett, a mosolya felmelegít...

Bassza meg.

Én törődöm vele.

- Mmm... – rántott vissza boszim nyöszörgése a gondolkodásból. – Hány óra van? – pislogott fel rám. Arcomra valami hülye, lágy kifejezés ülhetett ki az álmos látványra.
- Hajnali négy... aludj vissza – tettem mellkasomra a fejét, majd a hajával kezdtem játszani. Bólintott, de hirtelen ismét felkapta a fejét. – Basszus! Apa...
- Nem aludt itthon – mosolyogtam rá. Kis kótyagos még.
- Azt tudom, de hazajön reggel, mert megy dolgozni.
- Vasárnap?
Biccentett.
- Akkor majd mielőtt jön, lelépek. Legfeljebb délután átjössz hozzám – pusziltam meg a száját. Elmosolyodott, majd se perc alatt elaludt a karjaimban. Uh. Talán nem is baj, ha elmegyek... ugyanis egyre hülyébbeket gondolok és érzek...
Violet szemszöge:

Hétfőn egész nap csak szárnyaltam és szárnyaltam. Az egész elképesztő, fantasztikus történetet megpróbáltam Alice-nek diszkréten legömbölyíteni, és úgy előadni. Ami nehéz volt, főleg, hogy fülig szerelmes vagyok, és nem is lehetnék boldogabb. Barátnőm persze mosolygott, viszont jól láttam, mi bujkál a mosoly mögött: utálat, undor és megvetés, ami nagyon rosszul esett. Én elfogadom a szerelmét Jasperrel (miért is ne tenném?), de már nagyon fáj, hogy az enyémtől minden szerettem utálkozik.
 Másnap nem történt semmi különös, az utolsó órát leszámítva. Az osztályfőnök bejelentette, hogy valami pszichomókus pasi jön be tesztet íratni csütörtökön. Hát, nekem nyolc.
Hátrapillantottam Alice-re, aki hatalmas, rémült szemekkel nézett rám. Mi a...?
„Ismered?” – kérdeztem egy pillantással. Bólintott. Ezt nem is hagyhattam annyiban, ezért szünetben rákérdeztem nála.
- Alice, ki ez a fickó, aki idejön? – kérdeztem meg aggódva. Barátnőm csinos arca még mindig nagyon sápadt volt.
- Öm... ő... ő volt az egyik régebbi ápolóm még... tudod, hol. – Eltátottam a szám.
- Igen, de... Biloxiban? – kérdeztem. Nem is tudtam, hogy ő ott született.
- Igen. Őrült egy pasi volt, és... nem igazán akarom viszontlátni, ezért be sem jövök, ha nem bánod... – nézett félre.
- Természetesen, megértem – öleltem át őt szorosan. – Úgyis töri óra helyett lesz, szóval legalább Henry nem fog zaklatni. Te pedig nyersz egy Edwin-mentes napot – mosolyogtam rá, hátha jobbkedvre tudnám deríteni. Sikerült.
Hirtelen valaki megcsikizett hátulról, mire én sikkantva ugrottam egyet. Ez már végképp megnevettette Alice-t, aminek örültem. Hátranéztem a merénylőmre, aki történetesen Jasper volt.
- Ne lepj meg így egy boszorkányt! – bokszoltam ravasz tekintettel a vállába. Ezt imádom.
- Ne fenyegess meg egy vámpírt... – súgta a fülembe. Picit kimelegedett az arcom, amikor közelhajolt, majd megöleltem őt is.
- Maradj otthon Alice-szel csütörtökön, jó? Nem szeretném, hogy egyedül legyen.
- Ez alap dolog, hölgyem – simogatta meg a fejem mosolyogva.
- Hékás, kezdek féltékeny lenni... – szólalt meg Alice, tettetett durcival a hangjában.
- Pedig igazán nincs okod rá – lépett hozzá egy vigyorral Jasper, majd forrón megcsókolta őt. Mosolyogva figyeltem őket. Jobb barátokat nem is kívánhatnék magamnak.

***

Két nappal később elérkezett a horror töri óra... amin szerencsére a vadászom nem vett részt, így boldog voltam. Viszont felkeltette a kíváncsiságomat ez a pszichológus hapsi, Alice miatt. Hm.
 Becsengettek, én pedig leültem a helyemre. Pár perccel később egy magas, hosszú szőkéshajú férfi lépett be a terembe. Amint betette a lábát, máris lyukat ütött az engem körüllengő mágiába. Úristen... hiszen ez egy... vámpír...
- Üdvözöllek titeket, a nevem James Connor – mutatkozott be; mély hangjától az égnek álltak a kis pihék a tarkómon. Basszus, ne már. Ismeretlen vámpír a suliban. És idős... a csontomig hatol az ereje. – Biloxi-ból jöttem hozzátok, az egyetem pszichológia szakáról, és ti vagytok a mesterképzésem utolsó állomása, szóval most én is izgulok – mosolygott ránk. Carmen épp elolvadni készült mellettem. És én? Én hányni akartam.
- Amit csak akar... – mosolygott hátul Caroline. Bah, ne már. Ez kurva szar érzés! Egy kitudja hány százéves vámpír jópofizik a teremben, és egyedül én tudok róla. Az én felelősségem itt most mindenki élete. Jaj, ha legalább Alice-ék itt lennének...
- Akkor légy szíves, nyisd meg az ablakot, cica – vigyorgott Mr. Connor. Lesápadtam.
- Ne! – fordultam hátra hevesen. Mindenki értetlenül nézett rám. – Így is olyan hideg van, ti... nem érzitek...? – dörzsöltem meg a karjaimat. Mellesleg tényleg hideg volt.
- Kit izgat? Vegyél fel valamit... – alázott meg Carmen. Hurrá.
Kiosztották a pszicho-tesztet, én pedig leengedtem a hajam, hogy legalább mentsem a menthetőt. Hiába. Két perc múlva jött egy nagyobb széllöket, és előrefújta a tincseimet, egyenesen Mr. Connor irányába. A kurva életbe!
 A férfi lehunyta a szemeit, majd mélyet szippantott a levegőbe. Arcára az éhség és a vágy kifejezése ült ki, szemei pedig halványan felvillantak. Tekintete rám siklott, de úgy, mint amikor az ember előtt egy tál sült krumpli illatozik. Keményen néztem vissza rá, mire kaptam egy megdöbbent szempárt. Aztán szépen leesett neki, és mintegy lenyűgözve nézett rám.
 Ökölbe szorítottam a kezeim, és legyűrtem a késztetést, hogy ott helyben felgyújtsam őt. Megírtuk a tesztet, és az idő lejártával engem kért meg a köcsög, hogy szedjem be a lapokat.
Megtettem, majd levágtam az asztalra a stócot. Ő csak nyájasan mosolygott.
- Köszönöm, Ms...
- Hetfield – morogtam neki oda. – Szívesen. – Megfordultam, és leültem, de ahogyan észrevétlenül utánam szagolt, az borzasztóan irritált!
- Nos, a feladatom véget ért. Köszönöm szépen a segítséget, gyerekek! – vigyorgott elégedetten.
- Nem jönne be máskor is töri órára? – nyávogta Carmen.
- Hé, azért Mr. Holmes-t nem cseréljük le semmi pénzért! – mondta valaki. Ja, ez fogós kérdés. Bár mindkettő ki akar nyírni, csak másért. Akkor meg nem mindegy?
- Ígérem, hogy még látjuk egymást – mosolygott továbbra is James, de közben végig rám nézett. Anyád.
Megszólalt a kicsengő, és mondanom sem kell, hány száz lány özönlött oda a pasihoz. Én szépen kivártam a sorom, majd mikor már mindenki kiment, kecsesen odaléptem hozzá, kihúzva magam. Tudja csak, hogy kivel áll szemben.
- Ki vagy te? – igen, letegeztem csípőből. Ez van.
- Már bemutatkoztam, drága – mosolygott tovább. – De a kedvedért megismételhetem.
- Miért jöttél ide? – förmedtem rá, figyelmen kívül hagyva az előbbi mondatát.
- Ezt is elmondtam. Nem figyeltél, boszikám? – kérdezte, vigyorogva. Imádom a leleplező virágillatomat, mondtam már?
- Jó, nem is érdekel – tettem karba a kezem. – De ne merészelj még egyszer idejönni!
- Ó, milyen kis hevesek vagyunk – lépett egyet felém. Nem hátráltam meg. – Kijelölöd a területed, mi?
- Ahogy mondod. Régi vámpír vagy, érzem rajtad. Ahogy azt is, hogy nem a kis teszted miatt jöttél.
- Valóban nem – kontrázott rá.
- Nem tudhatom, hogy miért. Nem is érdekel. De figyelmeztetlek... sok vámpír él a városban, és az iskolában, mindazonáltal én is itt vagyok. Ha bárkinek bármi baja esik, én nem fogok gondolkodni – fenyegettem meg burkoltan. Ő csak mosolygott. Majd hirtelen eltűnt a szemem elől, és csak azt éreztem, hogy repül a hajam. Két kar ölelt át hátulról, s a szívem kihagyott pár ütemet.
- Látod? – duruzsolta a fülembe. – Illetve elnézést, dehogy látod. Nem tudom, milyen vámpírokkal volt eddig dolgod, de véleményem szerint nem több pár újoncnál. Én gyorsabb vagyok, erősebb... – nyeltem egy hatalmasat. – És ha úgy akarnám, a fejedet lecsavarhatnám, akár egy posztóbabáét, mielőtt pisloghatnál. Mivel még kis kezdő vagy, ezt a tiszteletkört megengedtem neked lefutni, de... – lassan rálehelt a nyakamra, én pedig szinte lebénultam a félelemtől. -... ne merj még egyszer megfenyegetni, boszikám. - Orrát végighúzta a bőrömön, és mélyen beszívta az illatom, majd újból elém lépett. – Örültem a találkozásnak... – búgta nyájasan, azzal pedig kiment a teremből.

- Dögölj meg... – morogtam halkan, majd dühösen kivetettem magam az ajtón. Kitaláljátok, mi történt? Naná, nekimentem valakinek. Újabb tipp? Bizony, Henry Holmes-nak.
 - Bocsánat... – dünnyögtem, majd lehajoltam, hogy segítsek felvenni az elejtett könyveit. – Már nagyon elege lehet belőlem. – Mit teszem itt a szépet? Ő a vadászom...
- Hozzászoktam – mosolygott. Én is megejtettem egy mosolyt (talán azért, mert továbbra sem tudtam egy gyilkosnak elképzelni őt), majd hirtelen egyszerre nyúltunk egy könyvért... Az ő keze az enyémre simult, de gyorsan el is kapta rólam. Undorodsz tőlem, értem én.
- Még ezek vannak – nyújtottam oda neki pár iratot, melyek közül váratlanul egy cd csúszott ki, amire rá volt írva: A boszorkány halála. Lesápadtam egy percre. – Öm... nem hittem volna, hogy tanár urat ennyire érdekli ez a téma... – öleltem át magam a karjaimmal, feszülten.
- Jobban, mint gondolnád – rakta el komoran a lemezt. Most teszek valami őrültséget.
- A múltkor nagyon kíváncsi volt a véleményemre – tartottam őt fel. – Hát itt van: az én álláspontom szerint a boszorkányok nem égetnivaló, gonosz, sátánnal háló nőszemélyek, hanem a természet szolgái, akik a világ egyensúlyért felelnek. – Egy szuszra hadartam el neki. – Megvédik azt, aki rászorul, és büntetik azt, aki veszélyezteti a békét. Hálát érdemelnek, nem pedig máglyát.
 Mondandóm végére elhalkultam. Henry kezei ökölbe szorultak, nyakán megfeszültek az erek. Egy szó mint száz: rohadtul felhúztam. Nem is szólt semmit, csak egy megvető pillantással hagyott magamra a folyosón.

Este Damonnal voltam, a panzióban. Ő a kanapén ült, én pedig az ölében feküdtem, élvezve, ahogy a hajamat cirógatja.
- Legszívesebben sosem mennék haza... – dünnyögtem. – Amint el vagyok választva tőled, történik valami baj – panaszkodtam, mire ő lemosolygott rám. – Ez a James is biztos okoz még bonyodalmakat.
- Ötszáz éves vámpír, aki a tündérbabát üldözi, mit vártál? – mosolygott továbbra is. Én azonban megdermedtem a szavaira.
- Te... ismered?
- Csak futólag. Mikor átváltoztam, pár évre mellécsapódtam, de ez már a múlt. Hallottam róla, hogy pár hónapja Alice-t keresi.
- De hát miért?! – ültem fel kétségbeesetten.
- Nem tudom. Az ápolója volt, és nagyon rá volt gerjedve a kiscsaj vérére. Ezt Simon is tudta, ezért kirúgatta őt, majd egy évre rá átváltoztatta Alice-t.
- De miért nem mondta el nekem? – túrtam a hajamba. – Láttam, hogy felzaklatta, de nem mondta, hogy vámpír... azt sem, hogy mi volt a múltban. Mármint... csak azt, hogy az ápolója volt, és őrült volt – agyaltam a dolgon.
- Akárhogy is, James veszélyes. Légy óvatos – húzott vissza az ölébe. Hirtelen eszembe jutott, amit egyszer Nagyi mondott.
- Holtan nem sok hasznomat vennéd, ugye? – nyújtottam rá nyelvet. Azonban ő ledöbbent.
- Tessék...?
- Csak vicceltem. Semmiség. Na de megyek, nem akarom otthon apát egyedül tudni. Na meg... beszélnem kell Alice-szel. Aggódom érte.
- Rendben – csókolt meg lágyan, magához ölelve a hátamnál. – Holnap megismételhetnénk a szombat estét... – puszilta meg a vállam. Felsóhajtottam.
- Jó, de itt leszünk, nálad. Apa otthon alszik – vigyorodtam el, majd megcsókoltam még egyszer, utána pedig a pulcsim magamra kapva az ajtóhoz suhantam. – Álmodj szépeket!
- Úgy lesz – kacsintott rám. Elpirultam.

Hazafelé most nem az erdőn át mentem, hanem a hosszabb úton, ami úttesttel járt. Csak egy kocsi jött a távolból, így elindultam, de hirtelen a táskám pántja megadta magát, és a földre zuhanva kiborultak belőle a dolgaim.
- Fene essen belé – szitkozódtam, majd mivel még távol volt az a kocsi, lehajoltam, hogy felszedjem őket. Csak pár másodperc volt, de amikor feltápászkodtam, két fényszóróval néztem farkasszemet. A szélvédő mögül egy tizedmásodpercnyi időre fel véltem fedezni Henry és Edwin arcát, majd a motorháztetőre felkenődve, az üveget betörve estem egy hatalmasat. Félig-meddig kivettem, hogy a kocsi továbbhajt, majd fejem nagyot koppant az aszfalton, és minden elsötétült.