26. Fejezet ~ Ösztönök

Sziasztok!

Íme az új fejezet.

Mint ahogy a cím is mutatja, az ösztönök néha felülkerekednek az embereken... köhöm-köhöm... akarom mondani a vámpírokon...  ^^

Hogy ez a jó vagy a rossz irányba fordul el az már egy másik kérdés... 

Jó olvasást! :)

Puszi: Alice és Violet

Alice szemszöge:

Másnap, csütörtökön, földrajzon Violet felelt. Edwin Harrison szokatlanul kedves és nyájas volt...  Violet csak a fél anyagot mondta fel neki, és beírt egy ötöst. Ez nem vall rá. Biztos tervez valamit Henry-vel, Violet ellen… Azt viszont ÉN nem hagyom szó nélkül…

A negyedik óra történelem volt. Jaj… Damon... chh -.-”
- Helló, gyerekek! – jelent meg a bájgúnár tanár, majd ironizálva kinyögte, hogy annak a rohadéknak az osztályával leszünk. Szuper. Hirtelen a kis boszi termett mellettem.

- Ülünk egymás mellé? – kérdezte mosolyogva.

- Naná! – öleltem meg vidáman, és ő visszaölelt.

Én és Jasper viszont előre mentünk, hogy befoglaljuk a helyeket, és hogy véletlen se kelljen végignéznem nyájas úrfi közbelépését… chh -.-” bunkó…

- Tanár úr! – szólalt fel Carmen, amikor mindenki leült a helyére. – Damon és Jasper túl magasak, nem látok tőlük! Nem ülhetnének ide hátra, mellém?

Max az álmodban baszd meg! Jasper-ék egyszerre fordultak hátra felháborodottan:
- Még csak ne is gondolj rá! – mondták egyszerre, majd Jasper keze az én combomra, a Damon-é meg a boszi barátnőm combjára siklott. Letörtem volna, de tűrtem. Most…
- Szerintem Carmen, ez most nem jött össze – mosolygott Henry. Szóval tisztázzuk csak. Mit is akar elérni ezzel a bájgúnári mosolyával? – A helyükben én sem ülnék el... – mondta halkabban, majd ránk nézett. Amikor Violet-re nézett, kacsintott egyet. Alig hallhatóan morogtam, de azt hiszem, meghallotta. – Nos – csapta össze a kezét. – Mivel ilyen bazira sokan összegyűltünk, - heh, és hol marad a nagyon sokan kifejezés? - úgysem fogok tudni órát tartani, - nem mint ha annyira tudnál, a kibaszott szexista megjegyzéseid nélkül… - szóval valaki dobjon fel egy témát, és beszélgessünk – dobta le magát az asztalhoz.

 Ez jó. Már tervezem, milyen beszólásom lesz, ha a boszik képbe jönnek. Persze a látomásaim képlékenyek, de… Jobb félni, mint megijedni… Amikor viszont szóba került… Olyan hirtelen jött, és ahogy Violet feszengett, az engem tökre lefagyasztott és elfelejtettem a nagy szónoklatom, majd csak ennyit mondtam:

- Biztos, hogy erről kéne beszélni?  Nem mindenki kíváncsi rá, hogy hogyan égettek meg több ezer ártatlan embert a máglyán.

Hirtelen lefagytam, hisz nem csak, hogy Violet, de még én ott végezhettem volna, hiszen annó, nem igazán szívlelték a képességem…
- Először is, Ms. Cullen... – komorult el Henry.

Ohh, most elolvadnom vagy félnem kéne? Vagy éppen megdicsérni, hogy ilyen komoly fejet is tudsz vágni? Jutalom falatkát nem kérsz? „Figyelek”- vigyorogtam.

- Abban a korban az egyház gyakorolta a legfőbb hatalmat, és akiket megégettek, korántsem voltak ártatlanok, mert valamilyen formában a vallás ellen bűnt követtek el. Ha pedig mégis ártatlanok voltak, akkor áldozatként tekintettek rájuk a nagyobb jó érdekében.

 Kösz, baszd ezt a drága monológot, de leszarom!
- Igen, kétségkívül sok volt a hülye elmebeteg akkor – feleseltem, persze vigyorogva. A társaság kétharmada nevetett, szóval, annyira nem lehetek rossz. – Bár, az sem különb, aki ezt most is helyesli. – magyarul, dögölj meg ezzel a hülyeségeddel együtt!
- Csak nem rám céloztál? – De. Rájöttél? Most már tényleg kapsz egy jutalom falatkát… Majd a csitridtől otthon! Violet feszülten nézett rám, tekintete ezt sugallta: „Köszönöm, de most már elég lesz!” Dehogy is! Én vagyok az álszent futó, szóval az álszentség az én erősségem. Azt teszem, amit a legjobban tudok. Szóval a szememből a következőt olvashatta ki: „Majd én megmutatom ennek a hülye köcsögnek!”
- Dehogyis, tisztában vagyok vele, hogy a tanár úr csak történelmileg, mindazonáltal pártatlanul tekint erre az egészre – mosolyogtam édesen. Ugye, ugye? Álszent vagyok?!

- Valóban pártatlan vagyok – viszonozta a mosolyt. „Én meg hülye vagyok, és elhiszem…” Azt hiszi komolyan mondtam… Meglepő milyen profi vagyok az álszentségben… majd hirtelen Violet-re nézett. – És te, Violet? – Kurva anyád!
- Psszt, Damon – sziszegtem, kurva halkan.

- Mi van? – kérdezte kurva kedvesen.

- Bunkó… Mindjárt csengetnek, igazán eljátszhatnád a hős szerelmest…

- Kösz… - ebben a flegma köszben, volt valami őszinte köszönöm is…

Vagy nem. Szerintem, csak hallucinálok. Ő meg az őszinteség… chh -.-”

- Talán majd máskor – szólalt meg Damon dühös hangja. Henry gyilkos pillantást vetett rá. – Ugyanis csengetnek – vigyorodott el.

Két másodpercre rá pedig megszólalt a csengő. Viol döbbenten nézett rám. Vigyorogtam. Hihi, én óra nélkül is tudom, mikor van kicsengő. :D Majd, amikor elvonult a tömeg, elhúztuk a csíkot. Jasper-rel előre mentünk, mert szintén nem volt kedvem végignézni az érzések nélküli enyelgését…

Amikor Violet visszajött a pulcsijával tudtam nincs rendben minden.

- Valami baj van? – kérdeztem aggódva.

- Ahj… - sóhajtotta. Jól van nem szóltam… - Csak láttam Henry-t.

- Á értem. De ugye nem csinált veled semmit?

- Nem nyugi.

- Oké. – Nyugi? Ugye ezt nem gondoltad komolyan????

Rajz előtt megláttam Stefan-t az ajtó előtt és láttam, hogy Jasper bólint.

- Alice, gyere egy kicsit. – fogta meg gyengéden a karom Jasper. Kimentünk. – Mi a baj Stefan? Gondterhelt vagy. Nem is kicsit, szóval?

Ekkor elsuhant mellettünk Violet.

- Inkább menjünk ki. – mutatott az udvari ajtóra.

- Mi történt? – kérdeztem most én, amikor kimentünk.

- Violet a gyűrűm iránt érdeklődött. – mondta Stefan a hajába túrva.

- Szuper. És mit mondtál, hol van?

- Azt mondtam, hogy Damon-nél.

- Kitalálom. Most az jön, hogy Violet megkérdezte, hogy és az övé hol van? – bólintott. – És mit mondtál rá? Hogy elhagyta, miközben megölt valakit?

- Nem. Azt mondtam, hogy nem tudom.

Stefan elmesélt mindent.

- Ó, hogy dögölne meg a drága bratyód.

- Már megtörtént, babuci – vigyorgott Damon a hátam mögül.

- Tudod, kit ijesztgess, baszd meg!

- Téged? – nyúlt volna az arcomért.

- Kopj le! – morgott rá Jasper.

- Jól van, na Jaspy. – mosolygott kajánul, majd a testvére vállát veregette meg. – Köszönök mindent, most már én vagyok a hős, te meg a… - úgy tett, mint, aki nagyon gondolkozik a megfelelő válaszon. – megbízhatatlan – vigyorgott.

- Rohadék – sziszegtem.

- Köszönöm – vigyorgott. – Ja, és örülnék, ha se a holnapi napom, se a hétvégémet nem tennétek tönkre. Különleges lesz a hétvégém, az szent.

- Hogy te mindig meg kapod, amit akarsz?! – rohantam volna el, de Damon visszarántott.

- Köszönöm a segítséget, babuci.

- Pukkadj meg – vágtam földhöz.

- Héjj… - mondta dühösen.

- Azt egy szóval sem mondtad, hogy a mai napod se lehet elrontani… - vigyorogtam.

- Ez így igaz – karolt belém Jasper és elindultunk befele.

- Vájatok meg! – szólt Stefan. – Jó pihenést a földön, bratyóm - vigyorgott a testvérére.

~*~

Pénteken egésznap kerültük Violet-et. Amikor hallottuk - vagy Jasper érezte -, hogy jönne hozzánk Violet, egyszerűen kimentünk a teremből. Így ment ez egész nap.

Délután éppen vadásztam, amikor megérzetem Violet illatát. Első reakcióm persze az volt, hogy nem foglalkozok vele, de utána rájöttem, hogy nem lenne jó, ha így látna, szóval elengedtem a kis nyuszit. Le akartam törölni a számat, de ahogy az ökölbe szorított kezemet kiengedtem, vagy 10 métert haladt a lábam Violet felé. Nem lesz ez így jó. Kezem gyorsan ökölbe szorítottam, és reméltem, hogy nem jön erre. Nem láthat meg így… Persze, hiába reménykedtem…

- Alice?! – állt be mögém. – Te, te vagy az? – tette rám kicsit bátortalanul a kezét.

- Eressz – csúsztam kicsit arrébb. Végig háttal voltam neki.

Hangom nem kicsit feszült, ideges és kétségbeesett volt egyszerre. Na meg persze éhes. Violet szíve hirtelen hevesebben kezdett verni erre a szavamra.

- Izé, igen. Én vagyok.– mondtam feszülten.

- És meg se fordulsz? Már látni se akarsz, vagy mi van? Egésznap elkerültetek. Leprás lennék? – hirtelen szintén arrébb húzódtam – Alice, mi történt?

- Jobb lenne, inkább, ha elmennél! – préseltem ki magamból, valahogyan.

Hirtelen fogalmam sincs, mi ütött belém. Talán a vadászösztön. Violet felé fordultam. 

Szemeim vérvörösek voltak, számról fojt a vér. Azt hittem, most fogom őt kinyírni. Hirtelen a szemeim Violet nyakára csúsztak, de uralkodva magamon, visszafordultam.

- Menj… el! – mondtam ismét határozottan, tagoltan.

- Nem félek tőled. Tudom, hogy nem fogsz bántani.

- Menj már el – morogtam ismét.

- Én…

- Jaj, Violet, sose mondták neked, hogy ne zavarj egy vámpírt vadászat közben? Gyere, gyorsan, menjünk innen – jelent meg Jasper. Hálásan néztem rá.

- Héé, én is tudok menni, tegyél le… - hallottam Violet hangját. Amikor végre tisztességes távolságban volt tőlem, folytattam a vadászatot, majd hazamentem.

Jasper szemszöge:

Amikor megéreztem Violet illatát, és hallottam, hogy Alice-szel beszélget, rohantam, hisz tudtam, Alice a vadászat közepén van. A hegyi beszédem után ölbe kaptam, hogy elvigyem, elvégre tudtam, amilyen makacs, megvárná, hogy Alice – természetesen akarata ellenére – rátámadjon. Még nem tudja magát kontrolálni teljesen. Ahogyan én sem.

- Héé, én is tudok menni, tegyél le! Jasper, azonnal eressz el, különben varázslathoz folyamodok – rúg kapálódzott Violet.

Ajaj, köztudott, hogy, amikor a kicsi boszi varázsol, az illat felerősödik, hiszen akkor a vérkeringése felgyorsul. Nem utolsó sorban pedig biztos, hogy a fejfájásra utalt…

- Rendben - leraktam. –, bocsánat, de magadtól nem jöttél volna.

- Tudok járni. És most még is mi ez a hős lovagos cucc? Nem azt mondtad, hogy ne bízzak meg benned? Pardon. Bennetek. És még is, miért kerültetek egész nap?

- Igen. Azt mondtam, hogy ne bízz meg bennünk, de nem azt, hogy nem vagyunk a barátaid, akik megvédenek, ha kell valakitől. – Damon-t leszámítva… - Amúgy meg, azért kerültünk, mert most van az a korszakunk, amikor nehezen bírunk a vérrel… Átváltozásunk óta nem ittunk emberi vért… Ugye nem kell ecsetelnem?
- A barátság a bizalom velejárója - nézett rám rendkívül haragos szemekkel.

- Én ezt értem, de Violet, hidd el, hogy csak jót akarok neked, azzal, hogy azt mondom, ne bízz meg bennünk...
- Valahogy a kettőt nem tudom összeegyeztetni. Főleg úgy, hogy most is azt kéred, hogy bízzak benned. - Mi van? Lemaradtam.
- Tessék?
- Egyszerű. Halvány fogalmam sincs arról, hogy mi folyik itt, de bízzak meg benned és ne bízzak bennetek. – bonyolult vagy, csajszi. Mondták már? - Szerinted ezek után nem jogosan vagyok összezavarodva? – De! De csak is Damon miatt van ez most…

- Teljes mértékben, megértem, amit mondasz Violet, és hidd el én örülnék annak a legjobban, ha vége lenne már ennek a játéknak... De nem mondhatok semmit. Értsd meg. Nem tehetek semmit Alice érdekében, és tudod mit?  Felejtsd el, amit mondtam, és bízz bennünk. - Remek. Már én is összezavarodtam egy kicsit.
Éreztem, hogy kissé bedühödik a válaszomra. Nemcsak az érzéseiből tudtam, hanem a pulzusa is a kétszeresére szökkent, és aranyosan felfújta az arcát.
- És mi lesz azokkal a fenyegetett életekkel? - kérdezte. - Miattam csak ne kerüljön senki bajba. Boszorkány vagyok, a természet védelmezője, ha nem tudnád - mosolyodott el halványan. Ezzel elkéstél. Nem is kicsit. Már bajban vagyunk…

- Az lehet... De van egy természeti csapás, amitől nem tudsz megszabadulni. – vagy is Damon-től. - És, hogy mi van a megfenyegetett életekkel, hát tessék: Az egyik ugyebár te vagy, nem is tudok rá mit mondani, ha védeni próbállak, akkor valaki mást keverek bajba. Ezért próbáltam a tudtodra adni, hogy ne bízz bennünk, és akkor talán meg tudnálak védeni. A másik élet, az én vagyok, de ez zavar a legkevésbé. A harmadikat, meg azt hiszem magadtól is kitalálod... – Ha nem segítek. Alice.
- Valami támpontot igazán adhatnál. Edwin Harrison-ról van szó? Esetleg... - nyelt egyet. - Henry-ről? – Nem…

- Igazad van. Mindkettő természeti csapás. Nagyobb, mint gondolnád... - oldottam a hangulatot egy kis viccel, amin Violet is elmosolyodott. - De sajnos bármit is mondanék, Alice feje a tét...
- Jól van, Jasper - sóhajtott egy nagyot. - Megbízom benned. És ezen túl minden tettetekben igyekszem majd kételkedni. De egyet jobb, ha megjegyzel - lépett közelebb. Bah, most fenyegetni készül? - Sosem lennék képes igazán haragudni rátok,  ami azt jelenti, hogy rosszban sem igazán tudok lenni veletek. - Ezt még meglátjuk…

- Ezt örömmel hallom... - mosolyogtam és megigazítottam egy tincsét, mire elmosolyodott, halvány pír került az arcára, az én mosolyom viszont elszállt és hátra léptem. - Remélem, majd akkor is így fogsz vélekedni, ha Alice majd odaáll eléd, hogy "Én megmondtam!" Apropó Alice! Már biztos vár. Szóval elköszönök, Violet. Vigyázz magadra! Szia.

- Szia - nyögte ki a nagy zavarodottsága közepette.

- Violet! - rám nézett. "Vigyázz Damon-nel, kérlek." - Semmi... - mondtam végül és haza indultam Alice-hez.

 Alice otthon sírva borult a nyakamba. Az a fájdalom, keserűség és szomorúság, ami akkor áradt belőle, szinte képes lett volna engem is padlóra vinni.

- Utál, igaz? - szipogta, majd megölelt.

- Nem utál. 

- Honnan veszed?

- Ezt mondta, idézem: „Sosem lennék képes igazán haragudni rátok, ami azt jelenti, hogy rosszban sem igazán tudok lenni veletek.”

- Pedig ez lenne a legkevesebb. Úgy viselkedtünk vele, mint aki leprás. És persze, arról nem is tud, hogy végig ellene játszunk. Jasper. Az életével játszunk… és ez… Annyira szörnyű, képesek vagyunk bekergetni őt… - megcsókoltam.

- Csitt – váltam el tőle.

- De miért tesszük ezt? – lépett el könnyezve, és leült az ágyra. – Miért segítünk Damon-nek? Miért nem öltem meg? Miért vagyok ilyen tehetetlen liba…?

- Alice... - csitítottam el ismét szerelmem. – Mind a ketten azt akarjuk, hogy minél hamarabb vége legyen ennek az egésznek. Nemde? – bólintott. – Na, látod – adtam neki egy zsebit. – Azért csináljuk, hogy vége legyen a játéknak, Violet megutálja Damon-t, és kinyírhassuk. És te nem tehetetlen liba vagy, hanem egy okos csajszi.

- Azt mondod? – dőlt hátra az ágyon.

- Igen azt. Okos és furfangos – feküdtem be mellé.

- Szeretlek – tette a mellkasomra a fejét.

- Én is téged, én is téged - simogattam a kis hajacskáját.

Szombat reggel, amikor kinyitottam a szemem, azt láttam, hogy Alice feje a mellkasomon pihen.

- Jól aludtál? – kérdeztem egy puszi után.

- A körülményekhez képest egész jól. – felelte egy fél mosollyal az arcán.

- Próbáld meg kizárni Damon-t a fejedből… - simogattam.

- De nem megy, annyira zavar, hogy csak játszik Violet érzéseivel, hogy lehet valaki ennyire… - nem is hagytam, hogy fojtassa, hanem inkább, megcsókoltam őt.

Majd hirtelen megcsörrent Alice telefonja, és kiugrott az ágyból, hogy felvegye.

- Halló. – szólt bele. – Simon, de jó hallani a hangod. Mikor jösztök?

- Hétfőn délután. Mire hazaértek a suliból, már otthon leszünk. – hallottam a vámpírhallásomnak köszönhetően. – És jól vagytok? – kérdezte.

- Persze, nincs semmi gond. – füllentette Alice.

- Ezt úgy érted, hogy veletek nincs semmi, ugye?

- Ilyen jól ismernél?

- Hallom a hangodon, szóval? Talán csak nem Violet-tel van valami?

- Nem. Éppen még semmi, de lesz… De ezt te is tudod nem?

- Alice, tudod, hogy a jövő a döntések által változik.

- De ez nem fog. Te is tudod!

- Hát, ha nem tesztek ellene semmit, akkor nem is fog.

- De nem tudunk Simon… Lehetetlen! Ha Damon ellen lépek, vagy kinyír engem, vagy Violet-et, vagy Jasper-t… Vagy Violet omlik össze, ha valami baja esne, de ezt te is tudod.

- Alice. Nincs olyan veszteség, amit nem lehetne megszokni…

- De Simon… Violet egy örök életre megutálna…

- Hát jó, ahogy gondolod. De Alice, ha nem teszel ellene semmit, akkor csak próbálj meg ezen ne rágódni, oké? Szokj hozzá vagy verd ki a fejedből.

- Igen ezt kéne tennem. Megpróbálom… Persze nincs nagy esély a sikerre, de megpróbálhatom.

- Na de én leteszem. Legyetek jók. Puszi és puszilom Jasper-t is.

- Én is őt. – feleltem egyből.

- Ő is. – mosolygott Alice.

- Hallottam. – nevetett Simon. – Sziasztok.

- Puszi. – mosolygott Alice. – És, akkor ezt most kikapcsoljuk. – mosolygott.

Ez a mosoly, az a tipikus ravasz mosoly volt. Az, amikor készül valamire. És igen. Most is készült. Alice ledobta a telefont az ágyra és vadul csókolni kezdett. A ruháink hamar elkezdtek repkedni és egy mély szenvedélyes szeretkezésben részesített engem Alice. Lehet ezt így megfogalmazni? Hát, na. Én így fogalmazom meg. Majd egésznap ki se mozdultunk a házból. De még a szobából se. Ráadásul a szobából nyílt egy fürdőszoba is, szóval, ha úgy vesszük nem kellett elhagyni a mi kis szobánkat. Néha meg-meg csikiztem Alice-t és akkor – mivel irtó csikis. :P – mindig fel-felnevetett.

- Jasper, e-lé-hég. – préselte ki magából a nevetés közepette.

- Bocsi, de olyan édes vagy, amikor így nevetsz.

- Oh, na, megállj! – csikizett volna meg, de nem ment neki, mert csókokkal nyomtam le őt az ágyra.

- Babám, ha ellenem akarsz bármilyen merényletet is elkövetni, akkor hamarabb kell felkelned… Vagy ne is aludj el. – vicceltem vele komolyan, és kezeit lenyomtam az ágyra.

- Nem félek tőled. – vigyorgott.

- Miért is nem? – tréfáltam, még mindig halál komolyan.

- Mert tudom mi a gyenge pontod! – vigyorgott és hamar elérte, hogy ismét felettem legyen. – Ez. – mondta és olyan szenvedélyes csókot adott, ami felért az eddigi összes csókjának a kétszeresével.

- Azt hiszem, megint igazad van. – törődtem bele. Jaj de imádom ezt a csajt.

- Hihi. - pirult el. – Hisz tudod, egy jós ellen nem érdemes fogadnod. – mosolygott elégedetten. – Legalább is ellenem nem.

- Ez igaz soha többé nem fogok. – mosolyogtam, majd lerántottam magam mellé.

*2010. 09. 20.- án Hétfőn*

Alice szemszöge:

Amikor Violet az első óra után elmesélte a hétvége történéseit, én mosolyogva feleltem. Belül viszont szétmart az undor, a ridegség, a düh… Persze kicsit se voltam ledöbbenve, hisz tudtam mindenről, de ez nem ok arra, hogy ne legyek kiborulva!!!

- Ugye megbocsátasz egy percre?! – rohantam el azonnal Damon-höz.

Amikor odaértem, csak vigyorgott. Érthető, biztos látta, hogy Violet-tel beszélgetek. Számított rá, hogy idejövök hozzá. Akkor remélem erre is számított:

*Püff* - kevertem le neki egy nagy pofont.

Azt hiszem, Violet észrevette, de nem érdekelt.

- Szép napot neked is – nyúlt morcosan az arcához.

- Hogy merted ezt tenni, te szemét rohadék??? – kevertem volna le neki még egyet, de ekkor Damon megfogta a kezem. Amin csodálkoztam, mert nem csavarta ki és még nem is szorította meg. Talán beteg?

- Nem ez volt az egyik cél? – vigyorgott, majd elengedte a kezem.

- Csak a bizalmát kellett volna elnyerned, nem a…

*Csilliling* - szólalt meg a csengő.

- Szavad ne feledd, babuci. – vigyorgott. – Sietek órára…

Amikor elment mellettem a vállamra dobta a kezét. Ez undorító. Most is a földhöz vágnám, de megjelent Samanta, a teleportáló banya. Szóval kétszázzal vágtattam, hogy még előtte beérjek a terembe. Éppen, hogy abbamaradt a csengő, húsz könyvvel felpakolva indult el. Ráadásul a húsz könyv közül egyet, kettőt, ha használ…

Aznap úgy döntöttem, nem keresem fel Damon-t...

Simon jól mondta. Mire hazaértünk ők már otthon voltak. Elmondták milyen volt az út, és mi is elmeséltük, mi minden történt egy hét alatt.

*Kedden*

Ezen a héten az utolsó óránk osztályfőnöki. Ami azt jelenti, hogy most nincs fizika és húzhatunk haza. Igen, ez azt jelenti, hogy ma is kerültem Damon-t… Hisz győzött…

- Gyerekek, kicsit csöndesedjetek el. – mondta az osztályfőnök. – Köszi. – mosolygott. - Csütörtökön, történelem órán – jól kezdődik… - pszichológiai tesztet fogtok írni. – fognak… Én be nem jövök… - Biloxi-ból jön hozzátok, egy fiatalember. James Connor. -

„HOGY KICSODAAA?” – sikítottam magamban. Ő az, aki nem jöhet ide. Nem találhat rám… és Jasper-re se. Violet. Ő sem… Őt sem láthatja meg… Egyből oldalra néztem és Violet szemeiből szinte ki tudtam olvasni: „Ismered?” Fájdalmas, rémült arccal bólintottam, és egyből Jasper-re néztem.

- Kicsim, ha nem akarod, nem jövünk be. – nézett rám.

- Az jó lenne. – bólintottam. – Violet-et se kéne suliba engedni.

- Sose hittem, hogy ezt mondom, de ott lesz neki Damon, ha veszélyben lesz.

- Ugye ezt te se gondolod komolyan?

- Dehogy is nem.

- Tessék? – kérdeztem kicsit hangosabban.

- Alice, kicsit halkabban, ha kérhetem. – szólalt meg az ofőnk.

- Bocsánat. – mosolyogtam bájosan, és Jasper elérte, hogy a tanár együtt érző legyen.

- Hát jó, legyen. Hagyjuk itt Violet-et, a két elmebeteg karjai között.

- Alice. Tudod, hogy nincs más megoldás. Ha el is mondanád max valami ilyesmit mondana Violet, „Ennyi miatt felesleges kihagynom azt az egy napot. Meg tudom védeni magam.” – mondta Jasper.

- És milyen igaz. Tuti valami ilyesmit mondana. De ha azt is hozzá tenném, hogy ő egy nyomkövető?!

- Akkor valami ilyesmit tenne hozzá: „Majd beszerzek egy varázsigét, ja és, amúgy is ott van nekem Damon.” – elfintorodtam, de ő is.

- Mi az a fontos megbeszélni való, ami nem várhat a szünetig? – állt meg hirtelen mellettünk Elizabeth Miller.

- Hát… - azt nem mondhatom el… - most már semmi.

- Jól van. – nincs jól…

Semmi nincs jól. Ki hívta ide azt az elmebeteget? És még is meddig marad?