25. fejezet ~ Félelem és ellentmondás

Sziasztok!
Meghoztuk az új fejezetet. Az események továbbra sem akarnak leegyszerűsödni, sőt, egyre csak bonyolódnak. Csak nehogy a nagy gubancban olyat is bántsunk, akit szeretünk... hisz a félelem nagy úr.
Jó olvasást kívánunk! :)

Violet szemszöge:

Másnapra már valamennyire sikerült lehiggadnom, habár a szemeim bedagadtak a sírástól. Enyhe sminkkel ügyesen elrejtettem, majd elszáguldottam a suliba. Nem is történt sok érdekes dolog. Jasper került engem, így egyértelműen Alice-szel is kevesebbet tudtam beszélni. Piszkosul fájt, nem mondom. De aztán eszembe jutott a tegnap este, és az, hogy Jasper szemében mennyire más érzelmek kavarogtak, mint azok a szavak mögött, amiket mondott.
 Irodalom órán Alice szinte sírva kérezkedett ki, s a barátja is kikísérte. Szünetben persze aggódva odamentem hozzá, a mai nap először. Összefacsarodott a szívem, amiért ennyire megtörten kellett őt látnom.
- Mi volt a baj órán, Alice? – érdeklődtem, nem kicsit aggódva.
Ő el is mondta szépen, hogy látomása volt Edwin Harrison-ról. Megértőn és vigasztalón öleltem őt át. Szegénykém, mennyire félhet... Én is nagyon kiakadnék, ha valaki rám vadászna...
A földrajzórát már jobb, ha meg sem említem. Amikor a tanár belekötött Alice-be, legszívesebben fejbe rúgtam volna. Ehelyett csak ültem csendben a helyemen, s – habár a szemeim szikrákat szórtak az idős, kopaszodó Edwinre – tűrtem barátnőm megaláztatását.Szerdán kicsivel később indultam suliba, mint ahogy szoktam, ugyanis reggel olyan szépet álmodtam, hogy amikor a mellettem lévő éjjeli szekrényen az órám csörömpölve készült felrobbanni, egyszerűen nekivágtam az idegesítő tárgyat a szemközti falnak.
Ránéztem az telefonomra, és láttam, hogy kissé késésben vagyok, ezért rákapcsoltam, de véletlenül megbotlottam egy padkában, és kis híján orra estem, de végül csak lehorzsoltam a tenyerem. Remek...
- Violet? – hívott a nevemen egy ismerős hang. Döbbenten fordultam oldalra. Henry Holmes ült egy fekete Mercedes Benzben. Na, már csak ő hiányzott...
 Persze álszent mosolyom rögtön arcomra pattant. Utálom magam.
- Jó reggelt, tanár úr!
- Elvigyelek? – kérdezte, mire természetesen meglepődtem. Hogy nézne már ez ki...?
- Köszönöm, de inkább gyalogolok – utasítottam el kedvesen.
- Miért, a seprűt otthon hagytad? – vigyorgott. Öö... seprűt? Oké.
- Ezt most vehetem sértésnek? – túrtam a hajamba zavartan.
- Csak szarkazmus volt. De szállj csak be inkább, a végén még összetöröd magad, míg beérsz a suliba. – Szóval látta a bénázásom. Pazar. Bár, tapasztalta is már párszor, hiszen nemegyszer döntöttem le majdnem a lábáról.
 Megenyhülten felsóhajtottam.
- Hát, ha biztos nem baj, akkor...
- Köszi, hogy megvártál édes – kapott el hirtelen valaki hátulról a derekamnál. Hirtelenjében úgy megijedtem, hogy majdnem kupán vágtam reflexből az idegent. Helyette azonban csak egy apró sikkantás hagyta el a szám.
- Damon?! – lepődtem meg. – Te meg... hogy kerülsz ide?
- Lássuk csak... két lábon. Na gyere, menjünk – húzott arrébb. Értetlenül néztem rá, majd vissza a tanár úrra.
- Öm... már akadt egy másik lovagom, de azért köszönöm – mosolyodtam el.
- Igazán nincs mit – kacsintott egyet. – Majd máskor.
 Azzal elhajtott, és nekem valamiért hatalmas kő esett le a szívemről.
- Oh, hála az égnek... – temettem bele buksimat szerelmem mellkasába. – Komolyan kezdtem megijedni, hogy vele kell bemennem a suliba. Olyan akaratos volt...
- Te meg szokás szerint nem tudtál nemet mondani, ugye? – nevetett fel lágyan Damon, de a hangjában feszélyezettséget éreztem.
- Valahogy úgy. – Felpillantottam a gyönyörű szemeibe. – Egyébként, szia – tapasztottam ajkaim az övéire. Nyelve persze rögvest átsimult a számba, s elkapta az enyémet egy forró keringőre. Homályos szemekkel váltam el tőle. Huh, egy ilyen olvasztó csók után mindent akarok, csak suliba menni nem.
- Ez meg mi? – fogta meg hirtelen a két kezem. A francba. Én persze ökölbe szorítottam a tenyerem, de mivel jóval erősebb nálam, könnyedén szétfeszítette az ujjaimat. – Elestél?
- Csak egy apró horzsolás, semmi komoly – feleltem. – Ne érezd magad rosszul miatta.
 Ez csak vér – mondanám. De ami nekem csak egy vasas ízű, gyomorfelkavaró szagú folyadék, az neki maga a mennyország. Bár, nem értem, mi olyan kecsegtető az ibolyaillatú vérben. A vámpírok mégsem növényevők.
 Annyira jól elfilozofáltam ezen, hogy csak akkor tértem vissza a valóságba, mikor Damon a csuklóm a szájához emelte.
- Öm... – húztam volna vissza a kezem, de erősen szorított. Ne már, kezdek félni. – Damon...?
Ajkai a sebemhez értek puhán, s a fájdalom és a vágy keveréke ömlött végig rajtam. Forró csókot hintett a plezúros bőrömre.
- Csak egy kis gyógy puszi – mosolyodott el halványan, de zöld lélektükreiben különös kis fény táncolt. Azonban nem akartam további feszültséggel bombázni az így is megsűrűsödött levegőt körülöttünk.
- Ebben az esetben... a szám is fáj – villantottam egy kacér mosolyt. Vágy tüze lobogott a tekintetében, amikor felnézett rám, még mindig a csuklómmal a szája körül. Még egy hulla is elpirult volna azoktól a szemektől, nemhogy én.
- Ebben az esetben... állok rendelkezésedre – csókolt meg forrón, kezei a derekamra és – természetesen – a fenekemre siklottak, én pedig átkarolva a nyakát túrtam érzékien a hajába  tarkójánál. A gyenge tüdőkapacitásom választott el azoktól a csodás ajkaktól, de rögvest ekkor egy Alice ugrott a nyakamba, és elkezdte a fülembe duruzsolni, hogy milyen jó, hogy még élek.- Hát, tudtommal egy csókba még senki nem halt bele, de ha téged ez ilyen örömmel tölt el, rendben – viccelődtem, mire feszült lett az arca, majd végül vett egy nagy levegőt, és hatalmas szóáradatot zúdított rám.
- Azt hiszem Violet, veszélyben vagy. Henry Holmes egy boszirablást akart végrehajtani. – Úgy éreztem, kettéáll a fülem.
- Egy mit?
- Boszirablást. Violet! Henry Holmes egy boszorkányvadász. Ma reggel volt egy látomásom, amiben az volt, hogy elrabol téged. Elvisz valami pincébe vagy mibe, és ott kérdezed, hogy mit kerestek ott, és akkor mondja el neked, hogy ő egy boszorkányvadász...
 Nem lehet leírni azt az érzés, ami most a hatalmába kerített. Csalódottság és düh keveredett fel bennem, amelyeket megfagyasztott a félelem, s szüntelenül, monotonon dörömböltek a jégpáncél alatt. Még meg is szédültem. Ez nem lehet igaz... remélem, hogy még álmodom...Damon szemszöge:

Egyszerűen tök király. Most minek kellett elmondania ennek a kis nikkelbolhának? Megmentettem Violet-et. Hogy miért is? Először is mert ő az én tulajdonom. Az ibolyavirágszálam, a kiscicám, a játékszerem, akit mellesleg még kedvelek is... na meg ő az én titkos fegyverem. Még szép, hogy nem dobom bele Henry Holmes mocskos karjaiba. Egyenként törném ki a fogait és az ujjait, ha csak hozzáérne a boszimhoz.
 Düh halmozódott fel bennem, bár nem értettem pontosan az okát... de a birtoklási vággyal keveredve teljesen elborította az elmém.
 Amikor a kis drága könnyezve elrohant mellőlem Alice szóáradata végén, szinte utána akartam vetni magam.
- Kicsim! – kiáltottam utána. Eh... mi a francnak hívtam? Rendben, ez biztos csak a szokásos, Violet általi kicsapódott biztosíték üzemmódom.
- Te csak ne „kicsim”-ezz itt, mert kitépem a szíved és lenyomom a torkodon! – kiáltott rám a kis babuci. Leszedhetem a fejét? Légyszi.
- Abban én jobb vagyok, de majd valamikor kipróbálhatjuk – köptem vissza flegmán a szavakat. Alig várom. - De először magyarázd meg, miért kellett ezt most mind rázúdítanod?
- Tudnia kellett! És mióta vagy te ilyen kurvára lelkiismeretes, hogy a lelki békéjével törődsz?! – Még mindig nem érted? Pedig egyszerű...
- Mióta tőle függ az életem – feleltem meggondolatlanul, ösztönösen és... őszintén. Ajaj, valami komoly gáz van velem.
- Kifejtenéd? – Nem. Még én sem tudom, pontosan hogy értettem...
- Tudod jól, hogy értettem – fordultam meg, hazudva egy hatalmasat. Ami egyébként jól megy. Ugyan ő rám förmedt, hogy mégis hová megyek, de baszki, ilyen nehéz összerakni a kirakóst?
- Valakire szüksége lesz most, különben az első szökőkútba beleugrik... – feleltem a földet pásztázva. Ennyire már azért kiismertem Violet-et. Önzetlen, édes és mindenkiről csakis a legjobbat feltételezi... rendkívüli lány, még sosem találkoztam hozzá hasonlóval.
- És miből gondolod, hogy pont te rád lesz szüksége? – torkollt le. - És egyáltalán, hogy mered a bátorságot venni ahhoz, hogy bemutasd őt nekem?!
- Alice, elég! – nyilvánult meg hosszú percek óta először a kis Jaspy haverom. Végre.
- Én hallgatnék rá... – morogtam fenyegetve a kis Duracell-nyuszinak, azzal ott hagytam őket. Nem most fogok kibelezést végrehajtani.
  Elindultam arrafelé, amerre Violet elszaladt. Nem volt nehéz követni, hiszen mindent belepett az illata. A város közepén találtam meg, egy szökőkút peremén ülve, összegörnyedve, zokogva. Ismeretlen eredetű okok miatt ugrott egy hatalmasat az ádámcsutkám, majd odaléptem hozzá, s magamhoz húztam reszkető testét.
- Miért én? - szipogta, ujjaival az ingem markolászva. A járókelők hatalmas szemekkel néztek ránk, de leszartam. Csak le akartam őt nyugtatni... valahogy... - Semmi rosszat nem tettem se ellene, sem más ellen... ráadásul miért pont ő?
- Nem tudom - sóhajtottam, megsimogatva a hátát. Henry Holmes halott lesz. Én magam fogok gondoskodni róla.
- Csak olyan szar érzés... - törölte meg a szemeit. - Oké, még nem régóta ismerem, meg hát csak egy tanár... de basszus, tök szimpatikus volt, meg még tiszteltem is... - panaszolta gyötört hangon.
- Bizonyára az elejétől kezdve el akarta nyerni a bizalmad - húztam közelebb magamhoz. Vérének illata most a szokásosnál is erősebb volt, hiszen a keringése gyorsabb lett a stressztől és a sírástól. - Kinyírjam? - vigyorodtam el. Amúgy komolyan kérdeztem.
- Dilis... - hajtotta fejét a vállamra. Már nem sírt, csak a szemét törölgette. Hirtelen megállt keze a mozdulatban, és felnézett rám. Belém rekedt a levegő a tekintetétől. - Félek, Damon...
 Jaj, kis édes. Mindjárt megeszlek. Heh.
- Nincs okod rá. Én majd vigyázok rád, és ha ez nem elég, ott vannak a kis nikkelbolháék is... - mosolyogtam.
- Jó, de... - feleselt volna vissza aranyosan, de én hirtelen az ölembe kaptam őt.
- Sss - súgtam, majd egy apró csókot leheltem a kis szájára. Bár bensőm ordított egy mélyebb csókért (sőt másért is), de visszafogtam a vadállati énemet. - Elkésünk a suliból - fejeztem be a mondatom, majd elindultam vele az iskola felé. Pár lépés után persze könyörgött, hogy tegyem le, így kézen fogva mentünk tovább. A suliban összefutottunk Alice-szel, akinek olyan volt a feje, mint akinek menten felrobban az idegtől. Aminek az okát egyébként nem értem, mivel Henry a boszimra vadászik, nem rá. Van neki saját vadásza, és saját gondja... amit a múltkor is nekünk kellett megoldani, mondhatni feltakarítottunk utána. Hálásnak kéne lennie.
 Violet bocsánatot kért, hogy úgy kifakadt (bár jogos volt), és Alice is megenyhült. Hogy ez a csaj mennyit problémázik... áh...
 Mivel nem volt ma órájuk azzal a hülye faszkalappal (gyengébbek kedvéért Holmes-ra célzok), ezért magukra hagytam őket, bár kissé vonakodva. Az első órám lyukas volt, így kimentem a suli udvarára, ahol merő véletlenségből ott találtam a kis öcsim is.
- Te mit keresel itt? – üdvözöltem szokásosan. – Még csicsikálnod kéne az ágyban.
- Gondolod, hogy Alice telefonja után tudtam még aludni? – vonta fel a szemöldökét. Lefagyott a mosolyom.
- Tehát hallottad.
- Minden szót. Szóval most ez az új maszkod? Már nem csak a hősszerelmest, de a megmentőt is játszod, Damon? – emelkedett föl a padról. Vigyorogva félrenéztem. – Vagy ez már korántsem egy maszk? – Mimikámat fenntartva néztem újból rá.
- Mire akarsz kilyukadni? – kérdeztem.
- Hát, nem is tudom... Talán arra, hogy éppenséggel érdekel, hogy mi van Violet-tel...
- Még szép, hogy érdekel. Ő a megmenekülésem egyetlen esélye – válaszoltam rögtön. Halvány mosoly szökött Stefan szája szélére.
- Tényleg? Miért? Mi van a nagyanyjával?
- Óh, csak nem a régi kedves ismerősömre, Rose-ra célzol? – Heh, az emlékek olyan illatúak, mint a virágok. Szó szerint... – Ő soha nem tenné meg.
- Dehogyisnem. Ha megfenyegetted volna... – kezdte, majd elharapta a mondatot, amikor tudatosult benne, hogy tulajdonképpen ő most tippeket ad nekem. Jaj, Stefan, Stefan... – Várjunk csak, hiszen... – nézett rám döbbenten.
- Leesett? – mosolyogtam ártatlanul.
- Ő a B terv, igaz? Ha Violet elbukik, Rose-t könnyedén ráveszed, csak az unokájával kell zsarolnod... aki ráadásul beléd van esve, így ha bánt téged, akkor azzal örökre elmarja magától Viol-t.
- Ding-ding-ding! – hülyültem. – Majd később megkapod a főnyereményt, jelenleg le vagyok égve.
- Hogy lehetsz ennyire mocsok?! – förmedt rám, még a szemfogai is kivillantak. Hű, de ijesztőő... - Még ilyen áron is meg akarod szerezni azt a szar gyűrűt?
Elkomorultam; arcom jéghideg kifejezést öltött magára.
- Ezek az emberek semmit sem jelentenek nekem. Ha ki kell őket használnom, hogy levakarjam a hátunkról a város Van Hellsing imitátorait, akkor elhiheted, hogy megteszem – mondtam rezzenéstelenül.
- Akkor miért nem mész el máshová? Megszabadulnál a vadászoktól!
- Az már egy új fejezet, Stef – paskoltam meg a vállát.
- Tudod, én marha, már kezdtem azt hinni, hogy másfél évszázad után hajlandó vagy valamit érezni... hogy végre valahára a saját gonoszkodásod győzött le, és sikerült találnod valaki olyat, aki mellett elfelejtheted, hogy milyen szörnyeteg is vagy... – Nyeltem egy hatalmasat. – Azt gondoltam, hogy a kis tűzboszi felolvaszthatja a jégszíved, de... már megint csak az a köcsög remény szívatott meg! – kiabált rám. – Szóval jól figyelj, mert ezt most őszintén mondom: Remélem, hogy Edwin Harrison megtalál téged, és átszúrja a szíved egy karóval, mert ha nem, Isten a tanúm, hogy én teszem meg!
 Wow.
- Ezt vegyem fenyegetésnek? – léptem felé komoran.
- Ezt vedd egy ígéretnek, bátyám! – Szemei szinte szikráztak, miközben ezeket mondta, majd ott hagyott engem a kopár udvaron. Ökölbe szoruló kezeim alatt felhasadt a bőr.Violet szemszöge:

Másnap, csütörtökön már korántsem mentem olyan nyúzottan a suliba. Persze féltem, naná. Amint felvágtattam a lépcsőn, már spuriztam is be a terembe, nehogy még véletlenül összefussak a töri tanárral.
Földrajzon én feleltem. Edwin Harrison szokatlanul kedves és nyájas volt... csak a fél anyagot mondtam fel neki, amikor leállított, és beírt egy ötöst. Szerintem a két kezén meg tudná számlálni, hogy még életében hány ötöst osztott ki... feh. De nem hat meg vele, hiszen a barátnőmet pécézte ki magának. Már pedig aki Alice-t bántani meri, annak a torka megismerkedik a lábammal!
 Negyedik órán eljött a „várva-várt” horror. A történelem óra.
- Helló, gyerekek! – lépett be nagy boldogan a terembe Henry. Kivert a hideg a hangjára, és egyszerűen nem bírtam ránézni. – Van egy nagyon rossz hírem – kezdte. Igen, hogy itt vagy, baszd meg.
- Írunk? – kérdezte valaki ijedten.
- Nem. Elmarad a felelés, ugyanis össze lesztek vonva egy osztállyal. – Rögtön kitört az éljenzés és a zsivaj. Csak én ültem még mindig sápadtan... – A 11. B-vel.
 Mimimi? Damon osztálya! Meg vagyok mentve!
- Viszont ennyi ember nem fog elférni egy terembe, szóval le kell mennünk a kémia előadóba. Mozgás, gyerekek! – terelgetett minket, mint holmi birkákat...
Alice-ékhez fordultam.
- Ülünk egymás mellé? – kérdeztem mosolyogva. Barátnőm arca szinte felragyogott.
- Naná! – ölelt meg, és én visszaöleltem. Lemasíroztunk, és útközben találkozott a két osztály. A lépcsőnél valaki átölelt hátulról, majd a nyakamba csókolt. Na, vajon ki lehetett? :)
- Szia, édes – morogta a bőrömbe Damon. Mosolyogva simítottam a hasamon pihenő kezére az enyémet.
- Szia! – fordultam hátra mosolyogva, és loptam egy finom csókot tőle. Az előadóban ötsoros padok voltak, így egy egész sort elfoglaltunk. Damon ült az ablak felől, én mellette, mellettem Alice és Jasper, Stefan pedig kívülre került. Hehe, Alice-szel összetartottunk.
- Tanár úr! – szólalt fel Carmen, rendkívül kényes hangon. Bah... – Damon és Jasper túl magasak, nem látok tőlük! Nem ülhetnének ide hátra, mellém? – Mi van?! Álmaidban...
A két hímegyed egyszerre fordult hátra felháborodottan:
- Még csak ne is gondolj rá! – mondták egyszerre, majd míg Damon keze az én combomra, Jasper-é a barátnőmére siklott.
- Szerintem Carmen, ez most nem jött össze – mosolygott Henry. – A helyükben én sem ülnék el... – mondta halkabban, majd ránk nézett. Amikor rám siklott a tekintete, és kacsintott egyet, tetőtől talpig megborzongtam. – Nos – csapta össze a kezét. – Mivel ilyen bazira sokan összegyűltünk, úgysem fogok tudni órát tartani, szóval valaki dobjon fel egy témát, és beszélgessünk – dobta le magát az asztalhoz. Jaj, csak ne a szexről... így is olyan mocskos beszólásai vannak néha...
 Nos, nem a szexről beszéltünk. Azonban egyik téma követte a másikat, és az egész valahogy lesüllyedt az irodalom órákhoz, ahol majd (!) a középkort fogjuk venni, ahol... boszorkányokat égettek. Első meglepettségemben belevágtam a térdem az asztalba, hintázás közben. Ez hülye.
- Biztos, hogy erről kéne beszélni? – kérdezte Alice, mikor látta, hogy feszengek. Huh. – Nem mindenki kíváncsi rá, hogy hogyan égettek meg több ezer ártatlan embert a máglyán.
- Először is, Ms. Cullen... – komorult el Henry. Damon megszorította a kezem, én pedig a vállára hajtottam a fejem. Ez segített. – Abban a korban az egyház gyakorolta a legfőbb hatalmat, és akiket megégettek, korántsem voltak ártatlanok, mert valamilyen formában a vallás ellen bűnt követtek el. Ha pedig mégis ártatlanok voltak, akkor áldozatként tekintettek rájuk a nagyobb jó érdekében. – Kösz, baszd meg! Megnéznélek téged olyan áldozatként.
- Igen, kétségkívül sok volt a hülye elmebeteg akkor – feleselt Alice. A társaság kétharmada nevetett, én pedig elmosolyodtam. – Bár, az sem különb, aki ezt most is helyesli.
- Csak nem rám céloztál? – Ajaj. Feszülten néztem a tündérbabára, tekintetem ezt sugallta: „Köszönöm, de most már elég lesz!” Az övében viszont ezt láttam: „Majd én megmutatom ennek a hülye köcsögnek!”
- Dehogyis, tisztában vagyok vele, hogy a tanár úr csak történelmileg, mindazonáltal pártatlanul tekint erre az egészre – mosolygott édesen. Hirtelen nagyon megkönnyebbültem.
- Valóban pártatlan vagyok – viszonozta a mosolyt, majd hirtelen rám nézett. – És te, Violet?
 Dübb-dübb-dübb. Csend, kicsi szívem.
- Én másképp vélekedek az állítólagos boszorkányokról – mosolyogtam. Kurva álszentség...
- Ó, kíváncsivá tettél. Mesélj.
- Talán majd máskor – szelte át a levegőt Damon dühös hangja. Henry gyilkos pillantást vetett rá. – Ugyanis csengetnek – vigyorodott el. Két másodpercre rá pedig megszólalt a csengő. Döbbenten Alice-re néztem, aki mosolygott. Áh, értem... biztos olyan halkan mondta, hogy csak a vámpír barátaink hallják.
- Viszlát, Tanár úr! – állt fel szinte mindenki egy emberként a padokból. Mi utoljára maradtunk, hogy ne a tömegben őrlődjünk. Amikor az ajtóhoz léptünk, egy hideg kéz érintette meg a vállamat.
- Violet! – Henry. A fene... – Igazán érdekelne a véleményed... egyszer majd beszélgethetnénk erről...
Ösztönösen rámosolyogtam.
- Majd egyszer – feleltem. Inkább egy gyökérkezelés. A folyosón Alice-ék előrementek, viszont én még maradtam egy búcsúcsók erejéig a kedvesemmel.
- Egész jól viselted... – súgta a fülembe, miközben kezei a derekamat simogatták. Felsóhajtottam az érzésre, és a várva-várt biztonságérzetre.
- Csak mert velem voltál – simultam rá ajkaira. Nélküle – és Jasper-ék nélkül – már összeomlottam volna. – Következő szünetben látlak – leheltem a szájára.
- Igen, de nem garantálom, hogy csak nézni fogjuk egymást – vigyorodott el irtó szexin, majd végigsimított a fenekemen. Rózsás pír költözött az arcomra, majd újból csókban forrtunk össze, ezúttal egy mélyebbre és egy hosszabbra. Csak egy hatalmas ajtócsapódás választott szét minket. Holmes volt az... jól bebaszta az előadó ajtaját.
- Ó, elnézést, nem akartam félbeszakítani semmit – mosolygott „bájosan”. Na persze.
- A mi hibánk – mosolygott rá Damon, szinte ugyanazzal a kifejezéssel. Látom, ez nagyon megy.
- Akkor, majd látlak szívem – nyomtam még egy puszit az arcára, majd elspuriztam gyorsan, hiszen nem akartam azzal az elmebeteg Holmes-szal feljönni a lépcsőn.

A következő óra tesi volt, ami ugyebár nekünk nincs. Alice-szel el is mentünk a könyvtárba, de én még visszaszaladtam a pulcsimért. Ekkor ütköztem bele Stefan-be.
- Jesszusom, ne ijesztgess! – rémültem meg. Ő csak aranyosan elmosolyodott.
- Ne haragudj. De beszélnünk kéne... – na, ez nem kezdődik jól.
- Oké, de nincs órád? – firtattam.
- De, rajz... ott meg nem számít, ha kések – mosolygott még mindig. – De ez most nem lényeges. Az viszont annál inkább, hogy veszélyben vagy – komorult el. Egy pillanatra megijedtem. De csak egy pillanatra.
- Tudom... – túrtam a hajamba. Köcsög Henry Holmes...
- Akkor meg? – lett egy kicsit dühös. – Nem kell úgy érezned, hogy tartozol ezzel Damon-nak... – Mi van?
- Te meg miről beszélsz? – képedtem el. – Mivel nem tartozok Damon-nak?
- A bizalmaddal, Violet! Nem bízhatsz benne! – fakadt ki. Oké, az a bizonyos pohár színig van.
- Húzz egy sorszámot, rendben? Jasper már megelőzött ezzel téged, bár ő éppenséggel azt mondta, hogy benne és Alice-ben ne bízzak.
- Damon az, akiben nem szabad bíznod. – Egyre idegesebb lettem. Bár, ő is.
- Merthogy? – förmedtem rá. – Várj, kitalálom: nem mondhatsz semmit, mert emberéletek forognak kockán.
- Látom, ki vagy okítva – fújt egyet.
- Egy csöppet sem! Rohadtul nem tudok semmit, mert nem mondotok nekem semmit! – borultam ki.
- Téged védünk. Bízz bennünk... vagy ha Jasper nem akarja, legalább bennem bízz – szorította meg a vállam. Ordítani fogok menten...
- Tudod mit? Te is és Jasper is elmehettek a francba! – Oké, ez véletlenül csúszott ki, és már meg is bántam. – Mit képzeltek? Hogy gombnyomásra tudom ki-be kapcsolgatni a bizalmam? Miért ne kéne bíznom Damon-ban? Ő legalább őszinte velem!
- Nem értesz te semmit! – szorított meg erősebben. Elkomorodtam, s egy pillanat múlva már felszisszenve kapta el tőlem a kezét. – Te megégettél!
- Jogosan – fontam össze mellkasom előtt a karjaim. – Egyébként, hol van a gyűrűd?
 Meglepődött.
- Milyen gyűrűm?
- A napfénygyűrűd. Neked és Damon-nak is van, de rajtad sosem látom. Mellesleg, téged sem látlak, csak ha borult az idő. Szóval?
- Damon-nál van – felelte, ujjait ökölbe szorítva.
- Mi van az övével? – faggattam tovább. Rám nézett feldúltan.
- Nem tudom.
- Hazudsz. Látod, Stefan? Semmi értelme, hogy bízzak benned! – kerültem őt ki, de megragadta a karom, s visszarántott. Figyelmeztetőn felemeltem a mutatóujjam.
- Még egy ilyen, és ismét varázserőhöz folyamodok – fenyegettem.
- Ó, tényleg? – lépett közelebb hozzám. Túl... közel. – És ez az előtt, vagy az után lesz, hogy Henry Holmes elindul felénk?
 Mintha jeges vízzel öntött volna le a szavaival. A tanári felé kaptam a tekintetem, aminek az ajtajában ott állt a férfi, és a tekintetéből ítélve, már egy ideje minket figyelt. Nyeltem egyet.
- Szóval azt is tudtad, hogy mi ő. Hát köszönöm! Ma reggel kis híján elrabolt. És tudod, ki mentett meg? A bátyád, akiben nem szabadna megbíznom. – Kimartam magam a karja fogságából, majd bemasíroztam a könyvtárba Alice után.

~*~

Pénteken a suliban Alice és Jasper valamiért egész nap elkerültek. Jaspert mondjuk még meg is értettem, hiszen azóta a bizonyos hétfő este óta egy büdös szót, nem sok, annyit se váltottunk. De Alice... akárhányszor oda akartam menni hozzájuk, mindig kimentek a teremből. Nem nagyon értettem, hogy mi bajuk, ezért rosszul esett... lehet, hogy Stefan miatt? Hiszen olyan jó barátok ők hárman. Ha viszont őmiatta, akkor ez az egész nem ér annyit.
 Kipislogtam a könnyeimet a szememből, hiszen kezdődött a történelem óra. Ma már tanultunk, és nem a boszorkányok voltak terítéken. Henry sem úgy nézett rám, mint egy szörnyszülöttre. Az óra hangulata hasonlított ahhoz, mint amikor még nem tudtam semmit... Vajon jobb volt akkor? Annyi szent, hogy minden sokkal egyszerűbb volt...