24. Fejezet ~ Amikor lehull a lepel...

Sziasztok!

Íme az új fejezet!

Ebben a fejezetben végre főhőseinknek is tiszta lesz, hogy melyik tanár, milyen vadász.

De vajon mi lesz a reakció? Ki hogy tudja meg?

Ezekre a kérdésekre választ kaptok, ha elolvassátok a fejezetet! :)

Jó olvasást!

Puszi: Alice&Violet

Jasper szemszöge:

Miután leadtam a drótot Alice-nek, hogy Mr. Érzések nélkül könnyebbnek igen is vannak érzései, témát váltva megcsókoltam és elmentem vadászni. Persze, nem tudtam nyugodtan vadászni. Pont, amikor befejeztem, találkoztam a kis boszival. Eléggé meg volt rémülve és nem kicsit összezavarva.

- Öm... Jasper...? – ejtette ki nagyon bizonytalanul a nevem.

Most kéne elfutnom, de az köcsögség lenne, szóval olyan gyorsan teremtem Violet mellet, hogy fenékre ült. Ezen a jeleneten, nem kicsit elmosolyodtam, persze ezt Viol nem vette észre.
- Violet, te mit keresel itt? – kérdeztem meglepetten.
- A földön? – vigyorodott el.
- A sötét erdőben... – egyedül... Kinyújtottam a kezem, hogy felsegítsem. Ideadta a kezét és felállítottam őt a földről.

Hahó! Jasper Hale! Nem segíteni, hanem megutáltatni kéne magad vele.
- Hazafelé megyek. Te meg gondolom, vadászol... csak mindig megijedek, ha vámpírt érzékelek. – gondolom…
- Á, értem.
 Egy ideig csend lett.
- De nem baj, mert úgyis beszélni szerettem volna veled... – mondta halkan.
- Mégis miről? – Na, ne! Most fogok elfutni… -.-

- Hogy mégis miért ne kéne bennetek megbíznom – tette karba a kezeit. – Van ennek bármi köze ahhoz, hogy miután ezt mondtad, olyan jóban lettetek a barátommal? – kérdezte.

Barát? Bakker… Értem, hogy szerelmes, de rájöhetne, hogy csak egy kibaszott játékszer… Még akkor is, ha Damon is viszont szereti… Miket beszélek én itt?
- Nem szállsz le erről a témáról, ugye? – kérdeztem lustán felsóhajtva.
Elmondtam neki, hogy úgy lesz a legjobban megvédve, ha leszáll rólunk. Persze ismét csak sikeresen összekavartam. Hátat fordítottam neki. Ideje mennem… 
- Jasper, nem mondhatsz ilyeneket, hogy aztán távozz! – mondta határozottan.
- Miért nem? – fordultam hátra ingerülten.

Megijesztettem szuper. Még egy két lépés és… Elsírja magát? Ez is jó lesz kezdetnek…

Vettem egy nagy levegőt, majd megfogtam a két vállát. Elmeséltem neki – kicsit burkolva -, hogy ha elmondom, hogy miről van szó, azzal megöletem Alice-t. Majd tőlem kérdezte, meg hogy kibe kéne bíznia. Cehh, ezt még én se tudom, mondhatnám neki, hogy bízzon a tehetetlen bástyában? Nem, nem mondhatom. Persze ő mondta, hogy nem fél tőlem, de nem hagytam magam. Nem bízhat bennünk. Bocsánat Alice!

- Talán át kéne harapnom a torkod hozzá?! – dühödtem be.

Erősebben szorítottam meg a vállait. Megijedt. Szemeimből viszont csak a fájdalom áradt. Még is, hogy tudnám bántani a barátnőm, barátnőjét, akit nem mellesleg én is megkedveltem.

- Te nem bántasz engem – húzta ki magát. Baszd. Ennyire látszik? De várjunk csak. Violet Hetfield, előlem nincs titkod, kicsim. Félsz, és ezt te is jól tudod. – Azt látom rajtad, hogy felvettél valami hideg maszkot, hogy elmarj engem magatoktól, csak... nem tudom, miért. – igen felvettem. Mondhatom, hogy miattad és Alice miatt?!
- Két szerettem életben maradásáért. És a kettő közül az egyik te vagy. – Elsírta magát. Gyűlöl? – Gyűlölj csak nyugodtan. Úgy könnyebb lesz mindkettőnknek.
Nem, még mindig nem gyűlöl… Nyeltem egyet.

- Jó éjt, Violet – szóltam halkan.

Hallottam, ahogy összeesik és sírni kezd. Talán ez most jó lesz. Egy barát egyből visszafordulna, hogy Mi a baj Violet? De én nem ezt tettem, hanem hazamentem. Mégse bírtam ki azt, hogy ne küldjek felé egy kis nyugtató löketett. Nem tehetek róla. Nem tudom őt utálni. Amikor hazamentem Alice már az ágyban volt.

- Megjöttél szerelmem? – ugrott a nyakamba Alice.

Minden fájdalmam elástam és megcsókoltam Alice-t.

- Meg persze. – mosolyogtam.

Este egy könyvet olvastam, amikor megéreztem szerelmem érzéseit. Amikor bebújt mellém, persze le is raktam a könyvet a földre, s a kezem a takaró alá bújtattam, ahol megkerestem szerelmem édes kis testét. Egész este itt aludt a mellkasomon. Én persze nem aludtam, hisz nem bírtam volna mellette aludni, mert hajtott a vágy, hogy simogassam. Na meg persze a Violet ügyön gondolkoztam.

Alice szemszöge: 

Irodalom óra kellős közepén látomásom volt. Arcokat sajnos nem láttam, de a hangokat tisztán hallottam.

„- Mert vámpírvadászként megszabadítom a világot ezektől a korcsoktól! De azt hiszem ezt már meséltem neked vadászkollegám. – Edwin Harrison hangja volt…

- Ne hívj így! – ismerős hang, de nem bírok rájönni, hogy kié…

- De te is vadász vagy! – akaratoskodott.

- Igen. Én is vadász vagyok, de nem vagyok ilyen elvetemült, mint te! Nem gyanakszom diákokra. Bár mi tagadás, lehetne rá okom. Violet Hetfield kisasszony igen fura. Van egy olyan érzésem, hogy ő se ember...

- Mióta is vagy vadász, drága Henry? – a kurva életbe! Henry Holmes!

- Mivel én nem voltam olyan őrült, hogy az egyetemen is a boszorkányok után kutassak, csak három éve. És eddig olyan jó titokban van, hogy szeretném, ha az is maradna. Értetted? – lett kicsit pipa Henry. – Eddig csak te, a családom és a barátnőm tudja. Szeretném, ha így is maradna. Rendben?

- Jól van, de te csak ne fenyegess. Emlékezz a barátnődre…”

Vadász? Boszorkányok után kutat? Violet? Nem ez nem lehet. Henry nem lehet Boszi Vadász! Már csak… Violet miatt sem… És túl esetlen ahhoz, hogy ő vadász legyen… Mi lesz, ha ezt Violet megtudja? Nem az nem lehet…

- Alice jól vagy? – nézett rám Jasper.

Megráztam a fejem. Megkerestem a teremben a teleportáló banyát és feltettem a kezem.

- Tanárnő! – szólaltam meg könnyezve.

Befejezte a mondatát és rám nézett. Látszólag ez nem tűnt fel neki, de nem érdekelt. Sőt örültem, hisz legalább nem kell magyarázkodnom.

- Igen?

- Kimehetek? – kérdeztem a sírást elfojtó hangon.

- Menjél. – felelte kissé lekezelően.

- Kikísérhetem? – szólalt meg Jasper.

- Kísérd.

- Júj mi lesz ott. – szólalt meg Carmen, de ekkor én már sírva léptem ki az ajtón.

- Jasper ez nem… - kezdtem volna a mondatom, de megláttam Henry tanár urat lejönni a lépcsőn. Gyáva nyusziként bújtam szerelmem mellkasába, aki szorosan megölelt. Nem bírtam mit tenni és csak zokogtam.

- Hát ti meg mit csináltok? Minden oké? – kérdezte egy bájgúnárhoz illő aggodalommal.

- Én sem tudom. – mondta Jasper nem túl kedvesen.

- Semmi. – szipogtam és ránéztem a tanárra. – Semmi olyan, ami Önre tartozna.

- Rendben, hát, ha nem akartok róla beszélni, akkor nem is zavarom a meghitt pillanatot.

- Köszönjük. – sírtam el újra magam.

Amikor a tanár bement a tanáriba, Jasper az ölébe vett és leültetett a padra. Ahogy ő is leült, beleültem az ölébe.

- Félek. – szólaltam meg végül.

- Mi történt? Mit láttál?

- Violet jól mondta. Edwin vámpír vadász. Én pedig most láttam, hogy Henry pedig boszorkány vadász. Sajnos arcot nem láttam. Biztos a sok vasfű legyengítette a látóköröm. De talán jobb, hogy nem láttam az arcukat. Most viszont. Most jön csak a neheze. El kell mondani, Violet-nek, hogy ki is a helyes, cuki, bájgúnár Henry. Mondd, kérlek, mondd, hogy Violet nincs belezúgva Henry-be.

- Szerintem odáig még nem süllyedt le… de azt ne várd, hogy nem fog sírni, ha ez kiderül. Ha nem is ott helyben, otthon a párnájába biztos.

- Na, jó. Órára kell mennünk, szóval arcot mosok. Felpakolom az álszent mosolyom és roboghatunk vissza a teleportáló banyához.

- Kicsim.

- Igen?

- Gyere ide. – tartotta ki a kezeit.

Nem tudtam ellenállni. Odamentem. Megsimította a hátam, a fenekem és megcsókolt. Arcot mostam, megfogtam szerelmem kezét és visszamentünk.

- Sokáig tartott. – mondta Carmen.

- Be lehet fogni. – mondta ingerülten Jasper.

Carmen megszeppenve maradt csöndben. Leültünk a helyünkre és egész órán azon gondolkoztam, hogy mégis hogy a fenébe mondjak el mindent Violet-nek, miközben lehet, hogy őt is elcsábította a tanár bájgúnári vigyora, a kisugárzása vagy a stílusa, pont úgy, mint a többi kurvát…

Szünetben, gyorsan kipakoltam és kivágtattam a teremből. Leültem egy elrejtett padra.

- Előlem bujkálsz? – jelent meg mosolyogva Violet.

- Igen. – mondtam komolyan, mire extra kikerekedett szemeket kaptam. – Csak vicceltem. – mosolyogtam. Amúgy nem vicceltem, de ez most mellékes.

- Mi volt a baj órán Alice? – gondoltam. – Miért jöttél ki?

- Látomásom volt és megijedtem. De semmi vészes.

- Mit láttál?

- Azt, amit meséltél, hogy Edwin vámpír vadász.

Végül is nem hazudtam. Ezt is láttam…

- Értem. Jaj, Alice, nem kell félni. Nem lesz semmi baj.

Violet szorosan megölelt és én is – igaz, fájdalmasan, de - visszaöleltem.

Egész földrajzon rettegtem. Rettegtem a tanártól, és attól, hogy mit fog tenni. Na meg persze azon töprengtem, hogy vajon Violet, tudja-e, hogy mi is Henry? És vajon tudja-e, hogy hazudtam neki? És ha igen, akkor mit gondol most rólam?

- Kislányom te itt vagy egyáltalán? – kérdezte a tanár.

Amikor megállt előttem, felnéztem rá. A hideg végigfutott a hátamon, könnyek jelentek meg a szemeimben – bár fogalmam sincs, hogy miért – és nem tudtam megszólalni. Bólintottam és Jasper-re néztem, aki lenyugtatott, és megszólaltam.

- Igen, persze, itt vagyok, csak… elgondolkoztam…. – dadogtam félelemmel teli hangon.

- El is tudnád ismételni az utolsó mondatom? Vagy csak a lényegét?

- Azt hiszem… - kezdtem. – Nem. – hajtottam le a fejem.

- Rendben. Akkor jó lenne, ha figyelnél, és nem az ablakon bámulnál kifele…

- Természetesen. Megértettem. – tettem még hozzá.

Az óra hátra lévő perceiben szinte szó szerint imádkoztam, hogy legyen már kicsengő. Amikor kicsengettek, elsőként rohantam ki a teremből és leültem egy padra. Már elsírtam volna magam, de megjelent Jasper.

- Kicsim, mi a baj? – ölelt magához szorosan.

- Jasper! Én… félek. – szipogtam, amikor meg tudtam szólalni a sírástól.

- Mitől? – nézett rám szerelmem.

- Edwin Harrison-tól, és attól, hogy Violet megutál, ha kiderül, hogy mindenről tudtunk. Ha kiderül, hogy Damon-nak játszunk, ahelyett, hogy őt védenénk és ha kiderül, hogy tudtam Henry-ről… Ki lesz borulva…

- Négy dolog. 1; Miért derülne ki? 2; Miért utálna meg? 3; Ha ennyiért megutál, nem igazi barátnő. 4; Edwin-t elintézzük.– sorolta Jasper.

- Négy válasz. 1; Szerinted Damon titokban tartaná? 2; Mert elárultam. 3; Lehet. 4; Már csak az kérdés, hogy hogyan…

- Nem lesz baj. – húzott magához a csípőmnél. – Van egy olyan érzésem, hogy előbb vagy utóbb, minden elrendeződik. Csak várjuk ki a végét. – lehelte az ajkamra Jasper.

- Remélem. – elengedtem magam, hogy teljesen magához húzzon. - Szere… - mondtam volna ki a kedvenc szavam, de Jasper megakadályozta ezt a csókjával.

- Legalább ne az út közepén… - lökte ide félvállról, lenézően, rosszallóan, a mellettünk elhaladó Edwin Harrison.

- Ez nem az út közepe már bocsánat… - nem hagyta ezt szó nélkül Jasper.

Edwin viszont már nem válaszolt. Talán jobb is így. 

- Ez mire volt jó? – kérdeztem félve, még is kicsit megrovóan.

- Arra, hogy rájöjjön, hogy nem Ő a főnök.

- Olyan édes vagy. – csókoltam meg leszidás helyett.

~*~

Szerda reggel álmosan dörzsöltem a szemem.7:38kor félelmetes látomásom volt. A végére össze is estem, persze Jasper elkapott.

- Kicsim, jól vagy? – kérdezte ijedten, miközben majdnem lenyomta a spárgát.

- Azt hiszem. – sóhajtottam és felálltam. – Neked meg van Damon telefonszáma?

- Miért kell az neked? – nézett furán.

- Rá vagyok szorulva. – forgattam a szemem.

- Tessék. – tartotta ide a telefont.

- Köszi. – pusziltam meg.

- Jaj Jaspy, hát már telefonon is keresel hajnalok hajnalán?

- Nem. – mosolyogtam. – Alice vagyok. – ha még nem jött volna rá a hangomból. - Bocsánat, hogy lelövöm a poénodat és nem hagylak beszélni, de fontos dolog miatt hívtalak. Vagy is fontos boszirablás miatt.

- Tessék? – kérdezte aggodalommal teli hanggal. Baszd. Tényleg aggódik érte.

- Henry. Boszorkányvadász. El akarja rabolni Violet-et. Azt mondja neki, hogy elviszi a suliba és beveti a bájos bájgúnári vigyorát. – mondtam kurva nagy grimasszal. – Szóval Violet beleegyezik. Beül a kocsijába és elviszi Henry valami pincefélébe. Damon meg kell állítanod. És mielőtt megkérdeznéd, hogy miért neked, azért mert a hozzád közeli kisutcán van ez a jelenet. És mi még csak most indulunk. Nem érnék oda időben. Kérlek siess. Mentsd meg Violet-et.
- Rajta vagyok - mondta sietve, majd lecsapta a telefont.

- Bízol benne? – kérdezte kételkedve Jasper.

- Nem. – vágtam rá egyből majd elgondolkoztam - De… Nem tudom… - makogtam. - Hiszen, te is mondtad, hogy érez valamit Violet iránt… Én meg… Nem tudom…

- Menni akarsz?!

- Siessünk!

Szóval tisztázzuk! Jasper bízik bennem, én bízok Violet-ben, Violet bízik Damon-ben, de én nem bízok Damon-ben, ezért mi is elindultunk a boszimentő akcióra. Persze Damon-nek semmi oka nem lenne veszni hagyni a boszit, hisz ő a játékszere, de engem ez most hidegen hagyott. Megfordult a fejemben, hogy Damon, nem lesz olyan hősies, hogy megmentse a bosziját, mert nem akarja feláldozni az életét…

- Azt hiszem félreismertem… - csúszott ki a számon, amikor láttam, hogy Henry éppen elhajt a kocsijával, de Violet, Damon mellett van.

Távolból néztük – hallgattuk – a kettejük beszédét. Amikor Damon és Violet csókolóztak felfordult a gyomrom. Rohadt, elmebeteg, seggfej király… Persze eszembe jutottak az ellenérvek. 1; Damon viszont szereti Violet-et. 2; Violet boldog. Kell ennél több? Nem. Ennyi éppen elég volt ahhoz, hogy Jasper-re nézzek, aki édesen mosolygott rám.

- Megölöm. – mondtam, amikor láttam, hogy Damon, Violet kezét a szájához emeli.

- Alice. – állított le Jasper.

- Mit csinálsz? Damon mindjárt… - fakadtam volna ki.

- Csss… - fogta le az ujjával a számat. – Nehéz kimondanom, de bízz Damon-be.

- Az természetes, ha most összeszorult a gyomrom? – fintorodtam el.

- Nyugi. – mosolygott Jasper.

– Chh… - cöngettem - Nem csalódtam benne. – mondtam szemforgatva, amikor láttam, hogy Damon keze Viol fenekére csúszik. – Most avatkozzunk közbe, mielőtt még, vagy elkésünk a suliból, vagy kifecseg Damon valamit, a drága bájgúnár Henry-ről.

Violet éppen ellépett Damon-től. Talán mondani akart valamit. Talán nem…

- Úristen Violet! – öleltem meg. – Olyan jó épségben látni.

Első reakcióként megkaptam a szokásos, hatalmas, meglepett szemeit.
- Hát, tudtommal egy csókba még senki nem halt bele, de ha téged ez ilyen örömmel tölt el, rendben - mosolyodott el, majd viszonozta az ölelésem. Viszont amikor elengedett, gyanakodva pillantott rám. - És... van valami különös oka annak, hogy engem is beleszámítva ma mindenki ezen a kerülő úton jött?

- Azt hiszem. Violet, - elmondom az igazat, csak kicsit megmásítva. Úgy is benne vagyok a hazudozásban... Az álszentségben.... Köszönöm Damon Salvatore…! – veszélyben vagy.

- Tessék? – nyíltak nagyra a szemei.

- Henry Holmes egy boszirablást akart végrehajtani.

- Egy mit?

- Boszirablást. Violet! Henry Holmes egy boszorkány vadász. Ma reggel volt egy látomásom, amiben az volt, hogy elrabol téged. Elvisz valami pincébe vagy mibe, és ott kérdezed, hogy mit kerestek ott és, akkor mondja el neked, hogy ő egy boszorkányvadász. – adtam elő hihetően pár könnycseppet ejtve.

Végül is nem hazudtam akkorát. Tényleg ezt láttam. Az már más, hogy nem számolok be az irodalom órai látomásomról, de azt hiszem, prímán tudok hazudni… Még egyszer köszönet Damon Salvatore-nak...
 Aggódva figyeltem barátnőm arcát. Ami... a nagy szemeket követően elsápadt, mosolyát elfújta a szél, és jól hallottam, hogy milyen hevesen kezd verni a szíve.
- Hogy... m-micsoda? - csúszott rám a tekintete. Már én sem bírtam ki könnyek nélkül.
- Henry Holmes, ő.... - boszorkányvadász. De ezt már nem hagyta kimondani, ugyanis egyszerűen hátat fordított és elszaladt.
- Kicsim! - kiáltott utána Damon.
- Te csak ne "kicsim"-ezz itt, mert kitépem a szíved, és lenyomom a torkodon! - fenyegettem meg ordítva. Már sokadjára.
- Abban én jobb vagyok, de majd egyszer kipróbálhatjuk - lépett egyet fenyegetően közelebb. Jasper felmordult. - De először magyarázd meg, miért kellett ezt most mind rázúdítanod?
- Tudnia kellett! És mióta vagy te ilyen kurvára lelkiismeretes, hogy a lelki békéjével törődsz?! - kiabáltam rá sírva.
- Mióta tőle függ az életem - felelte hidegen. Egy pillanatra belém szorult a levegő. Vajon ezt hogyan kéne értelmeznem? A gyűrűre gondol, vagy...?

- Kifejtenéd? - vettem fel a rideg maszkom, miközben a könnyeim töröltem le.
Damon feszülten rápillantott kedvesemre, majd vissza rám.
- Tudod jól, hogy értettem - mondta, majd megfordult.
- Mégis hová mész? - léptem utána dühösen.
- Valakire szüksége lesz most, különben az első szökőkútba beleugrik.
- És miből gondolod, hogy pont te rád lesz szüksége? - szinte köptem a szavakat. - És egyáltalán, hogy mered a bátorságot venni ahhoz, hogy bemutasd őt nekem?!
- Alice! - szólt rám Jasper. - Elég!
- Én a helyedben hallgatnék rá - lépett közelebb fenyegetően Damon, majd elindult abba az irányba, amerre Violet elszaladt. Kedvesem mellkasára hajtottam a fejem.
- Annyira gyűlölöm őt, Jasper... semmi emberség nincs benne...
- Most bizonyította be, hogy van - felelte.

Hogy mi van? Elbőgtem magam, már ő is ellnem van? Miért csinálja ezt? Vagy tényleg Jasper-nek van igaza és csak engem vakít el ennyire a gyűlölet?

- Violet után akarok menni. – néztem Jasper-re kisírt szemekkel.

- Kicsim, - emelte fel a fejem. – hogy tudnád őt lenyugtatni, ha még magadat se tudod?

- Igazad van… De… Hogy bírnék lenyugodni, ha ez a rohadék játssza itt a hős szerelmest Violet-nek, aki most remekül megutált…

- Nem utált meg csak túl sok volt neki ez az egész…

- És szerinted nekem nem? – estem össze.

- Alice?!

- Jól vagyok köszönöm. – bőgtem el magam ülve.

- Kicsim. – ölelt meg Jasper lágyan. – Nincs semmi baj.

Nem nyugtatott le, hisz úgy vélte jobb, ha magamtól nyugszom le.

- Menjünk a suliba. – mondtam 7:50-kor.

- És Violet? – nézett rám kérdőn Jasper.

- Elegem van. Ott van neki az a rohadék. Remek játékos. Majd ő elintézz mindent… Nincs ott ránk szükség… - mondtam ridegen és dühösen, de közben hajtott a vágy, hogy megölelhessem Violet-et.

- Miért haragszol rá ennyire? Hisz szerelmes.

- Leszarom. Akkor is csak játékszerként használja Viol-t, és ezt soha nem bocsátom meg neki. Ismétlem. Soha. – azzal felvettem a táskám és ránéztem Jasper-re.

- Rendben. – fújt egyet. – Menjünk a suliba.

7:52 körül Violet és Damon is bebattyogtak a suliba kézen fogva. Na, jó. Ezt most nem akarom végig nézni… Azon nyomban hátat fordítottam és elindultam – volna – vissza a terembe, de meghallottam Violet hangját.

- Alice. – mondta.

Hangjában érezni lehetett, hogy a sírás határán van, de azt is hogy határozottan szólt.

- Violet? – fordultam meg.

- Tündérbaba. – vigyorgott Damon.

- És, - faszfej uraság – Damon. – vigyorogtam vissza.

Violet mondta, hogy várjam meg itt. Felvitte a cuccot engem meg itt hagyott faszfej urasággal.

- Szerintem már nincs rád szükség… - tettem neki apró jelzést, hogy húzzon el a francba.

- Elfelejtetted volna, hogy barátok vagyunk? – nézett rám gúnyosan. -.- - Amúgy hallottad a tubicámat. „VárjATOK meg!” – hangsúlyozta ki az ATOK részt.

- Tubica mi? – húztam fel a szemöldököm. – Ha valami baja esik én… - léptem hozzá fenyegetően közelebb.

A mondatom természetesen nem tudtam befejezni, mert megjelent Violet. Kihívott minket az udvarra. Ez most komoly, hogy ennek a seggfejnek itt mellettem is jönnie kell? -.- Mindjárt hívom Jasper-t is. Éppen csak kigondoltam, ő máris meglepett engem hátulról egy csókkal. A csókja hátulról, a nyakamra csattant, ami nem kicsit nyugtató hatással volt rám. Kimentünk az udvarra és Violet elmondta, hogy túl sok volt neki ez az egész, és hogy bocsánatot kér, mert elment. Utána még éppen becsengő előtt visszaértünk a terembe. Első óra irodalom volt, a teleportáló banyával. Király. Már tényleg másra sem vágyom csak arra a nőszemélyre… -.-”

- Alice, elmondanád nekem amit az Ószövetségről tanultál?

- Jaj, tanárnő… Megelégszem én az egyessel. Azért miért menjek ki?

Bájosan mosolyogva mondtam neki, persze nem hatotta meg.

- Na gyere csak ki!

Jasper elengedte a kezem és kimentem. Elmondtam neki egy oldal szöveget, de őt az nem érdekelte, hisz ő „nem ezt kérdezte”, meg stb. A felelés közben mosollyal és nevetéssel próbáltam elterelni a figyelmet arról, hogy milyen is per pillanat a lelki állapotom. Dühös vagyok erre a banyára, hogy engem feleltet, és egy drága faszfej uraságra, akinek persze az első órája lyukas és kint róflál és vámpír látásának köszönhetően úgy mosolyog rám, mint aki valami nagyon vicces vígjátékot néz. Visszanéztem egy gyors „dögölj meg” nézéssel. Eközben persze aggódom Violet miatt is, hiszen kiderült, hogy a drága, bálványozott, bájgúnár Henry, - aki valójában egy beképzelt, kétszínű, szexista rohadék, de ezt sokan nem képesek észrevenni, mert már el vannak csábítva, hogy oda ne rohanjak... - egy boszorkány vadász. Persze, hogy kiakadt Violet. Ekkor észrevettem, hogy Damon még mindig néz. Megráztam a fejem, elmosolyodtam és a tanárra néztem.

- Ennyi? – kérdezte.

- Igen, mindent elmondtam, amit tudok. – tettem karba a kezem, persze mosolyogva.

Kiszűrt belőle pár mondatot, amit ő „értékelhetőnek” talált és kaptam egy hármast. Életem első felelése volt. Nem is rossz. Azt hiszem.