21. fejezet ~ Érzések útvesztője

Sziasztok!
Na végre-valahára meg tudtuk hozni az új fejit! =)
Elindul a mentőakció, ami azért nem megy minden nehézség nélkül. Fény derül olyan dolgokra, melyekkel még főhőseink sem voltak eddig tisztában, de azért még sok tényező elhomályosítja a képet. Vajon kitisztul valaha is? Vagy akkor már késő lesz?
Jó olvasást kívánunk! =)

Damon szemszöge:

Szombat reggel épp lementen az alagsorba, hogy kivegyek a hűtőből egy kis vért, amikor összetalálkoztam egy álmos Stefannal.
- Én a helyedben nem mennék fel, haver. Hétágra süt a nap – vigyorodtam el.
- Kurva vicces – vágta rá kómásan. Tudom. – Ami még viccesebb, az az, hogy neked kéne a pincében poshadnod nappalonként.
- Nekem nem árt a napfény, hála egy bizonyos gyűrűnek – lóbáltam meg az ujjaim az orra előtt.
- Ami mellesleg az enyém. És ha elég erős lennék hozzá, akkor olyan mélyre dugnám a seggedbe, hogy lenne min megfulladnod – dühödött be.
- Ejnye, Stef. De morcos vagy... jót tenne neked már egy kis fény, nem igaz? – pimaszkodtam.
- Neked meg egy kis érzés. Megölted azt a lányt, Damon! És a saját óvatlanságod miatt az én gyűrűm lopod el, és ezáltal a nappalaim is. Csak akkor tudok suliba menni, ha borús az idő. Tudod te, hogy ez milyen szar?!
- Éppenséggel nem, de köszönöm a kérdésed. És hálás lennék, ha azt a bizonyos estét többet nem emlegetnéd fel.
- Attól még megtörtént – fújt egyet. – Az a lány attól még halott, a gyűrűd attól még a rendőrségen van, és az a bizonyos másik, veszélyes társaság előbb-utóbb rá fog jönni mindenre! Csak idő kérdése.
- Violet majd elintéz helyettünk mindent – néztem rá fagyosan.
- Ne merj többes számban beszélni! – morgott rám. – Ilyen áron inkább karózzanak meg.
- Ezt vehetem ajánlatnak? – mosolyogtam rá. Komolyan kérdeztem.
- Faszfej – zárta le ennyivel a témát, majd felment a földszintre. Bah...

Reggeli után szétnéztem az erdőben, és sétáltam egyet. Kitaláljátok, kivel futottam össze?
- Szóval elárulnád, miért utálsz ennyire? – kiáltott rám a hátam mögül az édes kis tündér babóci.
- Hát te még élsz? – fordultam meg, egy széles mosoly kíséretében, mire ő különféle káromkodásokkal vegyített szentbeszédben részesített:
- Arra már faszául rájöttem, hogy Violet kell neked, de miért akarsz engem tönkretenni? Elég már nekem az, hogy tudom, hogy akibe ő fülig bele van zúgva, csak le akarja fektetni, hogy a tervét megvalósítsa! Egy barátnő ezt már elmondta volna, de én nem teszem. – nem is teheted. - Basszus, totál elárulom ezzel szegény csajt! Nem is tudod, milyen szarul érzem magam, és azt se tudod, hogy mik lesznek még a következmények. Örökre megutálhat, de ez téged nem is érdekel… - éppenséggel tényleg nem. - De ez még nem elég neked, még meg is akarsz mérgezni vasfűvel, de elmondanád, hogy miért?
 Óh, egek, ha látná most, hogy ez milyen iróniával bír... Hiszen éppen azon vagyok, hogy fedezzem a hátsóját, és elintézzük Henry Holmes-t.- Tudom, hogy királyul megy neked az, hogy elbűvölsz egy-két embert, de muszáj megölnöd? Tartom a szám, a bástya a sarokban van, a királyé a terep, a királynő szinte mindjárt az ágyadban… Mi kell még? – Semmi egyéb, hidd el... - Végképp le akarod szedni a futót a pályáról? Hát azt hiszem sikerült, a sötét bástya, aki fogadjuk a te bábod volt – mondta ingerülten -, beszorította a futót, egy olyan helyre, ahonnan nincs menekvés. Vagy talán ki vagy rám akadva, csak mert megemlítettem azt, hogy „Lehet, hogy profi sakkos vagy, de a profik is tévedhetnek. Te viszont nagyot tévedtél, hogy nem számoltál a parasztokkal.”?! Rájöhetnél már, hogy nem minden mondatomnak van igazság alapja… - és csak fosta tovább a szót... Említettem már, hogy sajnálom Jaspert? Az egy dolog, hogy ilyen kis „minden lében kanál” ez a csajszi, de hogy gyengeelméjű is... Nem én küldtem rád azt a perverz töri tanárt, értsd már meg...
 Közelebb léptem hozzá, és a vállára tettem a kezem. Még mindig teljesen tombolt magában; úgy nézett ki, mint egy véreb.
- Gratulálok ehhez a művészien összeszedett szóáradathoz, tündér babóci – vigyorogtam rá, mire ő elütötte magától a kezem.
- Ne hívj így, baszd meg! És válaszolj! – vicsorgott, de én tovább folytattam.
- És mindazonáltal gratulálok ehhez a profikat megszégyenítő módon analizált álláshoz is. Amúgy meg, ha valami nem tetszik, nyugodtan elriszálhatod a formás kis seggedet. Elvégre... vagy megszoksz, vagy megszöksz, bébi.
 Röviden és tömören: nem én küldtem rá azt az állatot, de örülök, hogy valaki megtette. Mert csodásan félreállította a tábláról, ráadásul beszélni sem tudott 24 óráig, ami már kész jótékonyság.
Könnyezni kezdett, amit további cinkos mosollyal díjaztam.
- Mosolyogj csak... – Azt teszem. - Láthatod, hogy nem vagyok kőből. Légy büszke magadra, hogy összetörtél. Gondolom, te ezt magasról leszarod... – valami olyasmi... - De egyet jobb, ha megjegyzel... Amint lesz arra lehetőségem, hogy kinyírjalak, megteszem!
 Mondom én, hogy ez a szokásos búcsúszövege. De már unom. Nagyon.
- Ugyan már... – pillantottam rajta végig megvetően, úgy, hogy az szinte már égette őt. - Te nem vagy méltó ellenfél számomra. – Közöltem vele eme nyilvánvaló tényt, majd megfordultam, és elindultam az ellenkező irányba. Már rájöttem, hogy sosem leszek érdemes a bizalmára, de ő sem az enyémre, ha már itt tartunk. Ellenfelek vagyunk. Az utamban áll, és Violet-et védi. És aki az utamban áll, azt előbb vagy utóbb, de megölöm. Szemrebbenés nélkül.
Violet szemszöge:

Ezt nem tudom elhinni. Az egész délutánom annak szenteltem, hogy Nagyival megkeressük valamelyik varázskönyvben az igét, erre apuci kitalálta, hogy ma édes hármasban fogunk ebédelni mamánál. Ilyen a világon nincs.
 Hogy könnyítsek valamennyire a dolgon, már kora reggel átmentem, s amíg drága nagymamám a főzéssel bajlódott, én próbáltam a tudtára adni, hogy krízis van!
- Jól van, nyugodj le! – fordult felém, és rögvest megcsapott a rózsaillat. Még azelőtt megnyugodtam, mielőtt eljutott volna a tudatomig, hogy varázsolt.
- Oké, de basszus... – nyilvánultam meg, majd rosszalló nézésére a számra csaptam. – De látod, ez felidegesít! Te még varázsige nélkül is tudsz varázsolni... én meg két hete csak gyertyákat gyújtogatok...
- Én két hét után még mindig a cipőmre öntöttem a vizet, szóval csak légy büszke magadra! Nagyon gyorsan tanulsz, kicsim.
- Nem elég gyorsan.
- Hidd el, felfogom a helyzet súlyosságát. De egy ilyen nehézségű varázsige még veszélyes lenne számodra. – Nem érdekel, én bármi áron megvédem Alice-t!
- És.. öm... – gondolkodtam el. – Mi lenne, ha te csinálnád meg? – vetettem fel az ötletet, éppen egy uborkát szeletelve.
 Erre ő nagyot sóhajtott, és abbahagyta a krumpli hámozását is. Ajaj.
- Lehet, hogy ezért a kijelentésért meg fogsz rám haragudni, de én emberként is büszke vagyok, nemhogy boszorkányként. Nem fogom tartani a hátam a vámpíroknak, és az övékét sem fogom fedezni soha! – Elszörnyedtem a szavaira.
- Azt mondtad, hogy Alice és Jasper megvédenek engem... – könnyezett be a szemem. – Amikor viszont ők, pontosabban Alice veszélyben van, és ráadásul én tudnék is segíteni rajta, ne tegyek semmit?! – akadtam ki. – Ők a barátaim! Még ha te fajilag is állsz hozzá a dolgokhoz... hagynád, hogy az unokád védelme elússzon?
 Bár, a védelemre nem hinném, hogy szükség lenne. Én már... nem félek Damon-tól. Sőt, ma bizonyítani fog nekem. Fedezni fogja Alice-éket.
- Egy nagy francot hagynám – mosolyodott el, majd ellökte a konyharuhát az asztalra. – Megmutatom neked a varázsigét, ha gondolod, gyakorolhatjuk is, amíg megjön apád. És ha adsz valamit attól a nyavalyás Henry Holmes-tól, akkor a nyomkövető varázslatot önként magamra vállalom.
 Felcsillantak a szemeim, és örömmel ugrottam bele a nyakába. Egy pillanatra megijedtem, hogy ilyen keményszívű, de... csak egy pillanatnyi üzemzavar volt. Kétségkívül ő az én megértő nagyikám.
 
Órákig gyakoroltunk, és véleményem szerint a képességeim a semmivel voltak egyenlők. El fogom cseszni ezt a varázslatot. Pedig nem tehetem...
- Ne bánkódj, és ne feledd, hogy egy boszorkányon próbálgatod az erőd szárnyait. Egy idősebb, erősebb és tapasztaltabb boszorkányon. Ami nekem semmi, lehet, hogy a tanárodnak elég sok.
- Ne próbálj vigasztalni. – Egy világ dőlt össze bennem. Nemsokára megérkezett apa is, és megkezdtük a szép nagy családi ebédet. Már olyan régóta gondolkoztam azon, hogy apa elé kéne állnom, és kerek perec megmondani, hogy mi vagyok. De... ennek még nincs itt az ideje.
 A leves után segítettem mamának a második fogás feltálalásában. Megmustározta a húst, majd amikor végzett, a kezembe nyomta a tubust. Éppen a varázsigét mormoltam a fejemben, hogy rögzüljön, és hogy el ne felejtsem, de Mama hirtelen majdnem elejtette a tálcát, így ösztönösen megfogtam a karját. Egy pillanatra elhomályosult tekintettel nézett rám. Ööö...
- Violet, kedvesem... Tettem én mustárt a húsra? – kérdezte, mire válaszul extra nagy szemeket kapott tőlem. Ez most... ezt most én...? Oké, ettől elállt a szavam.
 Széles vigyor gördült az ajkaimra, miközben megadtam neki a feleletem.
- Igen, Mama. Tettél.
Damon szemszöge:

Este nyolc volt, amikor az én kis virágszálam ismét becsöngetett hozzánk. Látványára elismerően füttyentettem neki. Tudniillik egy fekete pulcsiban volt, amihez sötét farmer miniszoknya társult, egy édes kis fekete magas sarkúval.
- Jól van, na! – durcizott be. – Elragadott a hév. Olyan, mintha valami akciófilmben lennénk.
- Az én legnagyobb örömömre – húztam őt magamhoz, és forrón megcsókoltam. – Elhoztad a boszis szakácskönyvet? – mosolyogtam rá.
- Nem, de minden idebent van – mutatott a buksijára. – Indulhatunk?
- Örömömre szolgálna, hölgyem, de pontosan hová is megyünk? – húztam a kis idegeit. Ő lassan lábujjhegyre állt, majd a fülembe súgta a címet, sőt, még incselkedve bele is harapott a cimpámba. Totál megőrjít ez a csaj.
 Felkaptam őt az ölembe, és hála az áldott gyorsaságnak, pár perc alatt kint voltunk a város végénél, egy társasház előtt.
- Ez elég pontos helymeghatározás volt? – mosolygott rám. Vajon mitől ennyire magabiztos? Ilyen jól menne már neki ez a varázslat? Bár ez nekem csak jó, hiszen... ez a varázsige a tervem kulcsmomentuma.
- Tökéletes – viszonoztam a mosolyát egy csöppnyi fáziskéséssel. Kikerestük a kaputelefonon, hogy hányadik emeleten lakik a tanár, majd nem is bajlódtunk a lépcsőzéssel. Egyszerűen felugrottam vele az erkélyre. Az ajtó nyitva volt, így egyszerűen beléptünk a nappaliba. Helyesbítek: Violet belépett, én pedig kis híján hátraestem a hülye mágikus akadály miatt.
- Erről sikerült tökéletesen megfeledkeznünk... – bosszankodtam.
- Jaj, ne... a francba...
- Mindegy, csald ki őt valahogy – mondtam egyszerűen, mire ő felfújta az arcocskáját.
- Persze, bent találja az otthonában egy tanítványát, és biztos az első dolga lesz az erkélyre kijönni...
- Valamit csinálj, mert a fürdőben van... – vontam meg a vállam.
- Micsoda? – fehéredett le. – Mi van ha...? Fúj, én nem akarok csúnyát látni!
Hát, én sem, ha már itt tartunk.
- Na jó... megoldom – felelte hirtelen, majd lekapta magáról a magas sarkút, és a mellé az ajtó mellé állt, amelyik mögül a vízcsobogás hallatszódott. Néhány perc múlva kattant a zár, és kimasírozott a ficsúr egy szál köntösben. Violet pedig fogta magát, és kupán vágta a cipőjével, majd kilökdöste őt az erkélyre. Kapott tőlem egy meglepett tekintetet.
- Mi a franc?! – dörzsölgette a koponyáját Henry, majd hátrafordult, hogy behúzzon egyet a támadójának. Nyilván nem számított rá, hogy az egyik tanítványa az.
 Viol sikkantott egyet, de én gyorsabb voltam, és visszakézből felképeltem a Holmes-t, aki kifeküdt az erkélyen.
- Nem kellett volna ilyen erősen megütnöd! – torkolt le a kis édes.
- Dehogynem. Emlékszel még a hármasra? – vigyorogtam rá. Megforgatta a szemeit, majd felültette a szerencsétlen tanárt, és benyomta a sarokba, hogy a szomszédos házból ne lehessen látni, hogy éppenséggel tök eszméletlen.
- Jó tudni, hogy ilyen belevaló csaj a barátnőm – vigyorogtam elégedetten. Ő elmosolyodott, miközben egy kendőt a csuklójára kötött. Minden bizonnyal a kis tündérbabáét.
- A cél szentesíti az eszközt – felelte. – És jelenleg a legfőbb cél, hogy Alice biztonságban legyen. Még ha Edwin emlékei meg is maradnak, semmilyen bizonyítéka nem lesz. Mert az egyetlent én semmisítem meg – mondta hirtelen, szokatlanul fagyos hangnemben. A magával hozott gyertya hirtelen lángra kapott, ő pedig Holmes arcát közrefogva elkezdte mormolni a varázsigét.
Violet szemszöge:

Amikor végigmondtam az első részét az igézetnek, éreztem, hogy lényemet magukba szippantják a férfi emlékei. A karomon lévő kendő alatt lüktetni kezdett a vérem, erősen. Szemeim lehunyva koncentráltam erősen, hogy megtalálhassam a péntek délutáni kis affér jelenetét, ám ez nem volt ilyen egyszerű. Sok kép, sok érzés átvillant tőle, olyanok is, amikről nem bántam volna, ha nem tudok. Hirtelen azonban elkaptam a pillanatot, amikor Alice megcsókolása után a padot befordítja, és azt rögtön mélyen magamba szívtam. Elszakítottam a lényétől, így az átjött az enyémbe. Azonban amint ez kitörlődött őbelőle, átvillant egy másik képkocka a szemem előtt, de ehhez már hangok is tartoztak.
„ – Őrült vagy! – förmedt rá Henry a földrajztanár kollégájára. – Teljesen a vámpírok megszállottja lettél! Nem kérhetsz ilyet tőlem!
 - De te is hiszel bennük – akaratoskodott Edwin.
 - Igen, ebben igazad van. Az emberek történelmében megbúvó, sötét lények ők, és én hiszek bennük, ez tény, de hogy mersz egy diákra gyanakodni? – dühödött be Holmes.
 - Én tudom az igazat, már csak a bizonyíték kell. És te fogod a kezembe adni. Ugyan már, a tested tele van verbénával, csak annyi a dolgod, hogy megcsókolod Alice Cullen-t.
 - Nem.
 - Miért esik ez ilyen nehezedre? Nem emlékszel még a tavalyi végzős lányra, aki mellesleg azóta is az ágyad melegíti? – Itt a történelemtanár arca kipirult a méregtől. – Az igazgató bizalmasa vagyok, és könnyedén bővíthetem veled a munkanélküliek táborát, ha akarom... – fenyegette meg Henry-t.
 - Szemét! – szisszent fel ő. – Rendben, megteszem... – egyezett bele végül. – De előbb tudnom kell valamit. Miért olyan fontos neked ez, te mocsok?
 Edwin szélesen elmosolyodott. Undorító mimika volt.
 - Mert vámpírvadászként megszabadítom a világot ezektől a korcsoktól!”

Itt elsötétült minden, és kiszakadtam a tanárom fejéből. Könnyek csorogtak végig az arcomon, az orrom vérzett, a karom, amire a kendőt csavartam teljesen bedagadt, valamint mindent beborított a tömény ibolyaillat.
 Pislogtam párat, majd oldalra néztem, de kis híján felsikoltottam. Damon guggolt mellettem, de szemei vörösen izzottak. Látszólag nem akart bántani – mi sem bizonyítja jobban, hogy a száját és az orrát a dzsekijével takarta -, de hatalmas éhség sugárzott belőle.
- Jézusom... – suttogtam magam elé. Riadalmam, és a valóságra való megérkezésem egyszeriben kettévágta az illatot, mire ő mélyet sóhajtott.
- Ne haragudj – mondta. – De ez még nekem is erős volt...
- Se-semmi baj – dadogtam. Pár könnycsepp az ölembe zuhant, és amikor lenéztem a combomra, egyszeriben kitört belőlem a zokogás. Te jó ég... vámpírvadász?! Még a filmekben is szörnyű, nem hogy a valóságban... Bár, két hete még a vámpírokról sem vélekedtem másképp, de most... A vámpír szeretteim veszélybe kerülhetnek... Rohadtul nagy veszélybe!
- Hé, kicsim... jól vagy? – húzott magához kedvesem. Szipogva megráztam a fejem. Ezt nem most fogom rázúdítani...
- Én csak... engem csak... kicsit kimerített a varázslat... – sírtam a mellkasába. Ő megsimította a hátamat, mire felsóhajtva öleltem meg őt szorosabban. Amikor felpillantottam azokba a méregként égető, zöld szemeibe, olyan heves vágy vágott végig a testemen, hogy úgy éreztem, menten megfulladok. Sóvárogva ajkaiért hajoltam, hogy biztonságban érezhessem magam, de ekkor egy idegen, jeges kéz hirtelen megrántotta a bokámat, egy másik pedig a torkomhoz kapott, s fojtogatni kezdett. Henry Holmes immáron éber tekintete szinte villámokat szórt rám.
- Damon! – sikítottam kétségbeesetten. Nem láttam őt megmozdulni, csak azt láttam, hogy Henry feje lendül, egyenesen a betonfal felé. Még épp időben húztam előrébb a köntösénél fogva, különben tuti, hogy szétcsattant volna a feje. Szerencsére viszont ismét eszméletlenné vált.
- Kitudja mennyire fog emlékezni... – nézett rám megrovón Damon. Ezt viszonoztam.
- Hát ettől az ütéstől már nem sokra – feleltem, majd megkértem, hogy segítsen visszatámolyogatni őt az ajtóig. Onnantól átvettem, de nehéz volt a teste, nagyon. A fotelban landolt, én meg kis híján a földre estem, de végül megálltam a lábamon. Heh, többet kéne sportolnom.

Damon hazáig vitt, de otthon már az ajtót használtuk a bejutáshoz. Apa nem volt otthon, hiszen mint minden szombaton, most is Stasy-nél aludt.
- Küldetés teljesítve – jelentette be diadalittasan. Én csak fáradtan biccentettem egyet. Még mindig halálra voltam rémülve, nem csak a támadástól, hanem azoktól is, amiket láttam és hallottam.
- Mégis van egy olyan érzésem, hogy csak most kezdődik el minden – sóhajtottam egy nagyot. Többet kell tanulnom. És figyelnem kell Edwin-re! Meg Alice-ékre, nehogy valami butaságot mondjanak vagy tegyenek... bár okosabbak ők annál. És különben is állati vért isznak, egyáltalán nem tettek semmi olyat, amitől halálra kéne őket ítélni, vagy ilyesmi...!
 Hirtelen belém csapott a felismerés, hogy Damon tulajdonképpen embervért iszik. De biztosan nem gyilkol érte. Ha valamiben, hát ebben hiszek. Igen, időnként egy seggfej mindenkivel, de még így is látok benne emberséget. Másképp nemigen zúgtam volna bele.
- Ne aggodalmaskodj fölöslegesen, a veszély elhárult – lépett mögém. Egyik karjával átölelt, a másikkal a fenekemen simított végig. Ravasz tekintettel sandítottam hátra. Az ő arcán olyan
kedves kifejezés ült, amit eddig még nem láttam. De tetszett. Nagyon.

- Köszönöm, hogy segítettél – kapta meg tőlem cserébe a legszebb mosolyomat. – És azt is, hogy megtetted ezt Alice-ért.
- Nem érte tettem – vágta rá rögvest. Éreztem, hogy elpirulok.
- Szeretlek... – szakadt fel belőlem hirtelen a legőszintébb szó, amit valaha is kimondtam. Először meglepett arcot vágott, majd mosolyogva lépett közelebb, és egy mély, érzéssel teli csókot kaptam. Tarkójánál a hajába bújtak ujjaim, majd amikor elváltunk, szorosan átöleltem őt.
 Ezentúl én gondoskodom mindenről. Mindenről.