19. fejezet ~ Vérvörös pillantás

Sziasztok!
Megérkezett az új fejezet! ^^
Kissé talán fura lesz visszatérni főhőseink életébe, hisz ők még mit sem tudnak a tanáraik szörnyű titkáról.
Vajon mennyire komoly Alice mérgezése? Meg lehet menteni? És ki fogja eltüntetni a bizonyítékot? Hogyan? S ami talán a legfontosabb: ezek után kiben lehet megbízni?
Ezek mind nagyon jó kérdések. Többé-kevésbé választ is kaptok rájuk. ;)
Jó olvasást!

Violet szemszöge:

Még mindig döbbenten meredtem Stefan-re, akinek a karján lassan kezdett begyógyulni a verbéna által okozott seb.
- Mégis hogy került vasfű a teába? – kérdezte, nem éppen jókedvűen. Hát, szerintem én sem lettem volna túl vidám, ha egy mérgezett tea megégette volna karom.
- Csak.. nem adott cukrot az automata, és a földrajztanár adott nekem, de úgy tűnik, hogy nem cukor volt...
- Hát biztosan nem.
- Ez most gondolom, az olyan helyzetek közé tartozik, ahol jogos a kiakadás... – tértem vissza lassan a sokkból.
Stefan bőre begyógyult, majd sóhajtott egy nagyot, s a hajába túrt.
- Végül is... az is megeshet, hogy a gyógyhatása miatt tartja magánál, és a teájába szokta belerakni... csak összekeverte a cukorral.
 Nos, igen. Ez tűnt az egyetlen, logikus magyarázatnak.
- Persze, valószínű – bólintottam, még mindig kicsit ledöbbenve. – Nem kellett volna rögtön a legrosszabbra gondolnom. – Felpillantottam mézszínű szemeibe. Olyan furcsa most, vagy csak én látom így? – Jól vagy?
Néhány másodpercig nem válaszolt, csak kikerülte a tekintetem. És, ha már itt tartunk, akkor vajon miért nem látom őt minden nap a suliban?
- Persze, jól, csak... felhúzott az irodalomtanár.
- Áh, így már mindent értek! – lelkesedtem fel. – Én azt csak a horrorfilmből kilépett, vén banyának hívom – kuncogtam fel, ám az ifjabbik Salvatore nem igazán találta humorosnak a kijelentésem, valamint ismét félrenézett. – Na, jó... – nyögtem ki zavartan. – Köszönöm az életmentést, és bocsánat a karod miatt. További szép délutánt, Stefan! – Rámosolyogtam, majd kikerültem őt, és végre elindultam az áhított terem felé.
- Violet! – szólt utánam hirtelen. Döbbenten fordultam meg. Szokatlanul feldúltan pillantott rám, majd végül elkapta a tekintetét. Még vártam pár másodpercet, hogy hátha mond valamit, de kisvártatva megfordult, és elindult a tanári felé. Értetlenül néztem utána, de végül legyőztem a meglepődöttséget, majd bementem a terembe azzal a cukortalan, verbénás teával.
- Talán Alaszkából importálta, Ms. Hetfield? – kérdezte a tanár úr vigyorogva.
- Öm, adódott egy kis... komplikáció – zártam le ennyivel, majd letettem az asztalára a poharat, s leültem a helyemre. Valószínűleg az osztály nagy része most azt hiszi, hogy a felelés alól akartam meglógni. Pedig most még az is kecsegtetőbben hangzana nekem, mint az átéltek...
 Érdeklődve figyeltem Mr. Holmes-t, amikor belekortyolt a teába. Elismerően hümmögött egyet, majd rám mosolygott.
- Erre megérte várni. Finom édes. – Úgy éreztem, menten kiesek a padból, ezen szavak hallatára.
- Örülök – erőltettem mosolyt az arcomra. Pedig basszus, belül tajtékoztam...
- Majdnem olyan édes, mint te – szélesedett ki a mosolya. Elkaptam a tekintetem róla, és a füzetem kezdtem bámulni, de jól éreztem, hogy lángba borult az arcom...
Damon szemszöge:

A negyedik órám pont lyukas volt, de nem unatkoztam, ugyanis a kis barbibaba Caroline pont akkor riszálta ki magát az osztályteremből. Remek, ma is tudom folytatni a sakkjátszmát.
Nekilöktem egy oszlopnak, szemeim pedig tűzvörössé váltak. Elbűvöltem, és azt az utasítást adtam neki, hogy adja át Jasper-nek ezt az üzenetet: „A fehér huszárt sikerült eltávolítani a tábláról. A következő, amit leszed a tábláról pedig, a bástya lesz, amit a saját futója szorít sarokba.” Ezenkívül arra utasítottam, hogy először ezt Alice-nek adja át, aztán felejtsen el mindent. Úgy bizony, ezt a Jasper-nek címzett üzenetet a tündér babócinak kell megkapnia. Csak így fogja gyönyörűen sarokba szorítani a bástyát.

A tervem nagyszerűen be is vált, hiszen délután a parkban pont elcsíptem, ahogy Rosemarie Hathaway elbúcsúzik Alice-től.
- Ez volt a nagy terved? – léptem elé, mikor a néni már elhúzott. – Kipakolsz mindent a Nagyinak?
- Örülj, hogy a futó sarokba szorította a bástyát, és a királynő védetlen maradt – nyekeregte, sírástól eltorzult hangon. Én csak vigyorogtam. - Azt hitted, nem jöttem rá mindenre? Azt hitted, nem fejtettem meg a kis játékodat? Hogy melyik bábu kit jelöl? Összeállt a kép. Már az, hogy „akit a saját királya fog leütni” vajon ki az, az elmebeteg király? Hát persze, hogy Damon Salvatore. A királynő, meg persze, az, akit én, mint futó, Jasper, mint ló és bástya, mint Rosemarie véd, vagyis Violet.
 Milyen megható. Rég játszottam már olyannal, aki értette is, hogy mi folyik a táblán.
- Hát jó kis játék volt, mi? – vigyorogtam önelégülten.
- Még nincs vége! – ó, dehogyisnem. Már senki nem tud lépni semmit, csak hagyni kell, hogy a szél hajtsa a vizet... az én malmomra, megjegyezném. – A futó még pályán van.
- És ott is marad. Szükségem van rá – vágtam rá nyomban.
- Nem fog engedelmeskedni! – feleselt vissza.
- Azt te csak hiszed!
- Nem hiszem! Tudom! – bah...
- Ja, persze. A játéknak vége.
- Nincs. – Már megint az idegeimen táncol ez a nikkelbolha... komolyan, őszintén elkezdtem sajnálni Jaspert.
- Lehet, hogy profi sakkos vagy, de a profik is tévedhetnek. Te viszont nagyot tévedtél, hogy nem számoltál a parasztokkal…
- Mi van? – értetlenkedtem. Ez hülye...
- Ez a futó csapdája, és csak nem lesz olyan hülye, hogy beszámoljon róla az áldozatnak.
 Szóval ellentámadáson töröd a kicsi fejed. Rendben, csak izgalmasabb lesz. A végén úgyis csak egy győztes lesz: én.
- Csakhogy a futónak inkább magára kéne vigyázni, mert támadja őt oldalról az ellenfél két ártatlannak tűnő bástyája, és az egyik mély sebet üthet a belé, míg a másik csak a markába röhög, hogy bevált a terve. – Bizony-bizony...
 Persze a szokásos módon köszönt el tőlem: megfenyegetett. Oh, ha annyi dollárom lenne, ahányszor ezeket az üres szavakat hallom tőle...

Violet szemszöge:

Iskola után szokás szerint a Nagyihoz mentem „tanulni”. Éppen telefonált valakivel, de mire beléptem az ajtón, már le is tette.
- Szia Mama! – köszöntem neki mosolyogva. Bár, nem a legőszintébb mimikám volt...
- Szervusz kicsim! – ölelt meg.
- Ne haragudj... – suttogtam a hajába, hiszen tudtam, hogy megérezte rajtam Damon... öm... tegnapi közelségét...
- Miért? – hajolt el tőlem megdöbbenve. Szerintem én jobban kiakadtam. Nem látta...?
- Én... – hebegtem. – Nem igazán van elég erőm távol tartani magamtól az idősebbik Salvatore-t.
- Amíg nem bánt téged, addig szerintem ez nem is gond.
- De azt mondtad, hogy Jasper-ék tőle védenek meg... – roskadtam le a fotelba. – Mit láttál még? – kérdeztem talán kissé gyanakodva.
- Gondolod, hogy nem mondanám el, ha láttam volna valamit, ami veszélybe sodor téged?! – háborodott fel igazi nagyi módra.
 Felsóhajtottam.
- Biztos elmondanád – mosolyogtam rá. – Azt hiszem, ez még a jövő zenéje lesz...
- Mindenesetre...
- Legyek óvatos... – biggyesztettem le az alsóajkam. Mama jókedvűen felkacagott.
- Nyilván nem én vagyok az első, aki ezt mondja neked – mosolygott.
- És szerintem nem is az utolsó – viszonoztam a gesztusát. – Öm... – komorodtam el. – Lehet, hogy vészmadár vagyok, de történt ma valami, amit nem nagyon tudok hová tenni...
- Mesélj csak.
 Meséltem. Edwin Harrison-tól kezdve, morcos Stefan bácsin keresztül a végül édessé „vált” teáig mindent.
- Lehet, hogy gyógyfűként hordja magánál, és összekeverte a cukorral.
- De a tea édes volt. Én ezt nem értem... – haraptam az ajkamba. Őszintén szólva, féltem. Mi van, ha...?
- Tudod, Edwin Harrison-nal egy egyetemre jártunk, és ő mindig is megszállottan kutatott a vámpírok után. Nem akarom az ördögöt a falra festeni, hiszen lehet, hogy ez csak véletlen, de nagy botorság lenne figyelmen kívül hagyni ezt az eseményt...
 Félelem és aggódás borzongatta meg a gerincem ezekre a mondatokra.
- Akkor én visszamegyek a suliba, úgysincs ott most senki. Körbe tudok nézni, és az automatát is leellenőrizhetném...
- Jól van – mosolygott rám. – De most tanuljunk. 4-től találkozóm lesz.
- Óh, és kivel? – vigyorodtam el.
Pár pillanatra habozott.
- Egy barátommal.

~*~

Fél 5 felé már a suliban voltam, és vettem magamnak az automatából egy pohár teát. Rendkívül édes volt, de a biztonság kedvéért vettem egy forró csokit is, hogy tovább ellenőrizzem a cukor-kérdést. Abban is volt.
Felsétáltam az első emeletre, s elkezdtem nézegetni a tablókat, amíg iszogattam. Hirtelen meghallottam a tanári felől Mr. Holmes hangját, így felszaladtam a másodikra. Ott új ötletem támadt, így bementem a dohányzóba. Elvégre... miért akart volna Edwin tanár úr pont Henry teájába vasfüvet rakni? Talán ő is hord magával? Meg kellett tudnom.
Átkutattam a szekrényeket, de semmi. Kiléptem a füstös helyiségből, s éppen leszáguldottam volna hevesen a lépcsőről, amikor hirtelen észrevettem Alice-t a padon ülni. Eddig oké, de vele szemben ült a töri tanár is.
- Tudnék esetleg segíteni? – kérdezte a férfi.
- Nem. Köszönöm – fordította el a fejét barátnőm. Meghökkentem, hiszen mégis, mi a francot keres itt ilyenkor Alice? De ez most mind mellékes volt. Arra koncentráltam, amit a tanárral beszélt.

Puff.

Becsapódott a dohányzó ajtaja, s én ijedten kaptam oda a tekintetem, de nem volt ott senki, csupán a szél volt. Mire visszanéztem, Holmes már éppen Alice-t csókolta.
Hatalmasra kerekedtek a szemeim, teljesen leblokkoltam. A nagy döbbenetben még valamilyen csoda folytán Edwint is kiszúrtam a folyosó végén. Ám amikor Alice felpattant, ismét nekik szenteltem a figyelmem.
- Alice, várj, még nem fejeztem be! – lépett felé a tanár, de ő hirtelen egy kézmozdulattal befordította a lépcső elé a padot. Ő is, a tanár is, és én is kiakadtunk erre, de ami még elképesztőbb volt, hogy Harrison elégedetten elmosolyodott. Úristen.
Barátnőm levágtatott a lépcsőn, de amikor Henry utána vetette volna magát, nekem felcsillant a szemem, s a padot elborították a lángok. A férfi ijedten ugrott hátra.
 Király. És én hogy fogok lejutni?
- Edwin! – kiáltott hátra. – Szaladj a poroltóért, mielőtt tovább terjedne! Megyek én is, segítek! – Majd amint elszaladt, én már rohantam is le a lépcső másik oldalán. Keresztülvágtatattam az erdőn; belsőmben sok ezer kérdés akart szétcincálni. Nem is néztem az orrom elé, csak rohantam, így amikor megbotlottam valamiben, hatalmasat zakóztam az őszi avarba.
- Áú... – nyöszörögtem. Egy gally gyönyörűen felhasította a kezemet. Felszisszenve néztem hátra, hogy mégis mi a franctól eshettem ekkorát. Nos, a válasz: Alice Cullentől.
- Úristen! – pattantam fel. – Alice, Alice! – rohantam oda hozzá, majd vadul rázogatni kezdtem. Eszméletlen volt. – Alice, ne csináld ezt velem, ébredj fel! – Könnyeim ráhullottak arcára. Lassan felnyitotta sötét szemeit, mire én rögtön a nyakába ugrottam. – Jaj, de örülök, hogy magadhoz tértél! Mi történt? Jól vagy?
 Megrázta a fejét. Íriszei teleszaladtak könnyekkel, amik a szeme sarkából csordultak le.
- Vas.. vasfű... – nyöszörögte. Úristen.
Mintha csak egy vödör jeges vízzel öntöttek volna le, úgy öntött el a felismerés: Henry teájába verbéna került délután, és mivel most – ismeretlen okokból – megcsókolta Alice-t... te jóságos ég!
- Én... láttam, hogy mi történt – mondtam, teljesen pánikba esve. – De nem értem. Miért csókolóztatok, és...?
- Levegő... – nyöszörögte, majd a torkához kapott. – Violet... gyűlölöm... vér... – motyogta összefüggéstelenül.
- Tessék? – estem kétségbe. – Alice, mi a baj? Mit csináljak, hogy jobb legyen?
Azonban már nem bírt több szót kinyögni, csak a kezembe nyomta a telefonját. Ajkai egy nevet formáltak: Jasper.
Nem teketóriáztam, rögtön felhívtam az áhított személyt.
- Alice, kicsim, hol vagy? – szólt aggódva a telefonba.
- Jasper, Violet vagyok. Alice nagyon rosszul van, vasfű került a szervezetébe! Az erdőben vagyunk, nem olyan messze a sulitól... - gyere azonnal! De ezt már nem tudtam elmondani, mert rám csapta a telefont. Pár pillanat múlva egy erős széllökést éreztem, és már ott is guggolt mellettem a szöszi.
- Te meg hogy kerültél ide ilyen gyorsan? – akadtam ki, pedig nagyon örültem annak, hogy itt van.
- Éppen vadásztam. Mellesleg tuti, hogy felsértetted valamivel a bőröd, mert kilométerekre érzik a véred illata – villant rám vadásztekintete. Ösztönösen hátraléptem.
- Vér kell neki. Jasper, kérlek, hozz neki valamit! Nyulat, vagy mit tudom én... – Végigsöpört rajtam a pillantása, majd végül megszólalt.
- Akkor már mindjárt kettőt. Nekem is szükségem lesz rá. – Sikerült figyelmen kívül hagynom az utóbbi mondatát, és amikor elment, ismét rögtön barátnőmmel foglalkoztam. Majdnem elájult újból, de szerencsére Jasper időben visszaért. Még ebben a kétségbeesett helyzetben is volt rám annyi tekintettel, hogy két műanyagflakonban hozta a vért. Ezért később még hálás leszek.
- Idd meg, kicsim – súgta neki, majd feljebb ültette, hogy a vörös nedű eltűnhessen az ajkai között. Kavarogni kezdett a gyomrom a vér szagától. – Most pedig mondd el, Violet, hogy mi a franc történt – kérte tőlem, de közben végig a szerelmére koncentrált.
- Visszamentem a suliba, és pont láttam, hogy a történelem tanár megcsókolja őt... – Amikor ezt kimondtam, rém dühös kifejezés ült ki az arcára. – A részleteket én sem ismerem, de vasfű volt a szervezetében. És Alice-t a jelek szerint még sosem mérgezte meg verbéna. Most mi lesz?
 Annyira aggódom, istenem! A könnyeim úgy potyogtak, mintha csak egy csapot nyitott volna meg valaki a szemeim mögött.
- Nem tudom – felelte. Arcán egy izom se rezdült, de azt hiszem, én pontosan tudtam, mi játszódott le most benne. Ő is nagyon aggódott Alice-ért. – Nincs valami varázsigéd ilyen alkalmakra?
- Fogalmam sincs – vágtam rá rögtön. – Nem tudok vámpírokat gyógyítani, legalábbis egyelőre még nem...
- Bezzeg azt kemény egy nap alatt megtanultad, hogyan kell minket megkínozni – dünnyögte Jasper. Őszintén ledöbbentem.
- Most miért mondod ezt? Jasper, mi ketten ugyanazon az oldalon állunk.
Elkapta rólam a tekintetét. Pont úgy tett, mint délelőtt Stefan.
- Nem – felelte, majd lassan a karjaiba vette Alice könnyű testét. Rám nézett. Fájdalomszerűség motoszkált az íriszei mögött. – Nem ugyanazon az oldalon – mondta keményen. – Ne bízz meg bennünk. Egy ideig ne – susogta, majd fogta magát, és kedvesével a karjaiban elsuhant, a vámpírgyorsaságnak köszönhetően. Ott hagyott engem az erdőben, az aggódás és a kétségbeesés martalékának.
Damon szemszöge:

Péntek este. Whisky. Ehhez általában még hozzá szokott jönni pár egyetemista lány, és sok-sokmennyiségű vér. A mai este azonban koplalnom kell, ráadásul a szexi csajok helyett csak egy morcos kis öcsi jutott nekem. Szívás.
- Neked nem a pincében kéne lenned? – „üdvözöltem” fivéremet, amikor meghallottam odalentről feljönni.
- Besötétedett, hála az égnek – felelte unottan. Félmeztelenül masírozott végig a szobán, pólóját keresve. – Te hogyhogy nem a kedvenc kis ibolyánkat boldogítod? – kérdezte a szemeit forgatva.
- Csak nem féltékeny vagy? – vigyorogtam rá.
- Csak rohadt dühös, de ezt te is tudod.
- Tudom – vágtam rá nyomban, kurvára önelégülten. Csengettek, így vége szakadt meghitt csevejünknek, ugyanis ő nyitott ajtót. Még mindig póló nélkül. És oh, az emlegetett boszim jött látogatóba. Színét se láttam egész nap.
- Stefan, bejöhetek? – szipogta. Hékás. Sírt? Az lehetetlen, ma nem tettem semmit.
- Persze... – felelte meglepetten öcsikém. Letettem az italom, és felálltam. Violet berobogott, kisírt szemekkel.
- Mi a baj? – kérdeztem.
- Kérlek, segíts – suttogta halkan, de könnyei már gyöngyökként kezdtek el végiggurulni az arcán. Megfogtam a kezét, és magamhoz öleltem kis testét, nyugtatgató szavakat suttogva.
- Mi történt? – kérdeztem meg még egyszer, határozottabban. Álla alá nyúltam, hogy biztosítsam a szemkontaktust. Gyönyörű szemei vannak, mondtam már?
- Nagyon bonyolult, majd útközben elmesélem...
- Útközben? – Mi van?
- Alice veszélybe került, ráadásul miattam, mert elhitettem magammal egy kurva fontos dologról, hogy csak a véletlen műve... – Mellkasomba fúrta a fejét, s vállai rázkódni kezdtek. Egy szót sem értek.
- Várj, csak nem a teáról van szó? – nyilvánult meg Stefan. Okééé... most már tényleg tudni akarom, milyen buliból hagytak ki.
 Violet bólintott.
- De igen.
- Felvilágosítanál, cica? – kértem meg nagyon szépen a kis játékszeremet.
- Az a nyavalyás Henry Holmes tehet róla. Teát kért az óra elején, én lementem, megvettem neki. Edwin meg vasfüvet szórt bele, de el akarta velem hitetni, hogy az cukor, merthogy az automata állítólag nem ad. Aztán Stefan karjára ráfröccsent a tea, és rájöttünk, hogy verbénát szórt bele a köcsög. De meggyőztem magam, hogy biztos összekeverte a cukorral, és végül odaadtam a tanárnak, aki viszont édesnek találta azt! Aztán Mama elmondta, hogy az a hülye földrajz tanár már a kampuszon is nagyon érdeklődött a vámpírok után, ezért visszamentem a suliba kutakodni, de... – itt elcsuklott a hangja. – Az a szemét Henry lesmárolta Alice-t, akinek belekerült a szervezetébe a vasfű, és jelenleg eszméletlen... Ráadásul le is leplezte magát, mert mindkét tanár szeme láttára használta az erejét... Damon, ki kell törölnöd az emlékezetükből!
 Ööö... világos, azt hiszem. Fedezzem a tündérbabát. Inkább egy gyökérkezelés.
- Miért? Emlékeztetnélek rá, hogy ki akart nyírni.
- Damon! – nézett rám extra kétségbeesett tekintettel. – Kérlek! Nem tudhatják meg...
- Igaza van – pofázott közbe Stefan. Ki kérdezett, baszd meg? Inkább öltözz fel...
- Kicsim... – fogtam közre Violet arcát. Én, a hősszerelmes. Heh. – Ha verbénával van tele, nem tudok mit csinálni. Még ha ki is ürült már a szervezetéből, nagy a valószínűsége, hogy a parfümjében, a ruhájában, vagy mit tudom én mijében még viseli. Akkor pedig magamat is leleplezném.
 Mondatomra hevesebben kezdte el kapkodni a levegőt.
- Akkor most mi lesz?! – sírta el magát újból. Hát, mi tagadás, ez az Edwin-Henry duó nyakig beledobott minket a szarba. Ha kihullik a tündérbaba, akkor... az nekem is gázos. Fene egye meg.
 De nem baj... mert ez a szituáció ezüst tálcán kínál most nekem egy lehetőséget.
- Tudod, régebben randiztam egy boszorkánnyal... – tettem úgy, mint akinek ez mind most jutott az eszébe. – Egyszer mutatott nekem egy varázslatot. Ki tudsz törölni egy személy emlékeiből egy másik személyt. De kell hozzá egy tárgy Alice-től, mindazonáltal meg kell hozzá találni Holmes-t, na meg a varázsige se jönne rosszul... – tűnődtem el. Az eddig könnyes szemekben tettvágy csillant.
- Henry-t egy szimpla nyomkövető varázslattal meg lehet találni... Alice-től is szerezhetek bármit, de a varázsige...
- Csak finoman érdeklődj e felől a nagyidnál. Biztos vagyok benne, hogy tud segíteni. – Naná, hogy tud. Ő volt anno a boszi, akivel randiztam... hosszú történet.
- De ez akkor is beletelik egy napba... mi van, ha túl késő lesz?! – pánikolt be már megint. Hajh...
- Akkor kinyírom Holmes-t. Úgyis hármasra feleltetett – mosolyodtam el. – És ne aggódj, majd veled megyek holnap este – öleltem át a derekát. – Megvédem a csinos kis feneked... – simítottam kicsit lejjebb. Ő persze édesen elpirult, és igazi kiscicaként bújt hozzám.
- Én pedig Alice-ét – motyogta.
- Helyes. Jasper-nek még szüksége lesz rá – kuncogtam el magam, és ezzel őt is sikerült megnyugtatnom. Erre a gondolatra fura bizsergés öntötte el a mellkasom. Hm, biztos.
- Köszönöm... – mosolygott fel rám csodaszépen, mire én loptam tőle egy finom csókot. Stefan megvetően fújt egyet a háttérben.
- Hazakísérlek – jelentettem ki, majd kezeim le nem véve róla, perdítettem magam mellé, bőrdzsekimet pedig felkaptam a fotelből. – Te pedig keress már egy pólót, Stef – szóltam rá öcsikémre, majd elindultam a kis virágszálammal az éjszakába.