22. Fejezet ~ A másik út is járható...

Sziasztok!

Íme az új fejezet!

A másik út is járható...?! Alice utat váltott és átlépett a király melletti mezőre. Úgy érzi, felesleges küzdenie, mert a király győzött!

...

Vagy még se, csak Alice gondolja így?

Nem ígérem, hogy ebben a fejezetben fog kiderülni.

Jó olvasást!

Puszi: Alice és Violet

ui.: Ha esetleg már úgy érzitek, hogy elegetek van Alice gondolataiból, akkor csak képzeljétek magatokat a helyébe :P

Alice szemszöge:

Vasárnap csak dél körül ébredtünk fel. Szerelmem mellkasán feküdtem, aki éppen a fejecskémet simogatta, édesen néztem fel rá.

- Jó reggelt.

- Neked is szívem. – csókolt meg.

- Mióta vagy fent? – mosolyogtam rá.

- Két-három perce. – mosolygott és a derekamon lévő keze lentebb kezdett el simogatni.

Élvezettel, pirulva fúrtam bele a fejem a mellkasába, mire azt kaptam, hogy homlokon csókolt. Csodás szavakat mormolt a fülembe, amitől csak jobban pirultam.

- Azt akarod, hogy elolvadjak? – kérdeztem tőle egy csók után.

- Hm - elgondolkozott – talán…

- Naaa, ne légy már ilyen. – simítottam végig az arcát.

Ráfeküdtem és csókokkal leptem el őt.

- Ez esetben én is. – mosolyogtam fülig vörösödve.

Egy ideig még egymás nyakára tapadtunk, majd felöltöztünk és kimentünk a szobából.

- Szép jó reggelt, hétalvók! – Simon nagyon mosolygott.

- Nem is lehetne szebb. – csúszott ki a számon.

- Egyetértek. – a derekamnál fogva húzott magához Jasper.

- Hát jól van, nem is zavarlak titeket. – mosolygott a nyakunkra pillantva. Upsz. - Csak szólni akartam, hogy egy hétig a tiétek az egész ház, mert Elizabeth-tel el kell mennünk Olaszországba…

- Munka ügy? – kérdeztem.

- Nem, de nagyon fontos. – mondta kétségbeesetten. – Hosszadalmas tárgyalás.

- Talán csak nem a Volturi? – húzta össze a szemét Jasper.

- Tudsz róluk? – kérdezte riadtan Simon.

- Hallottam már róluk Mirandától.

- Oh, rendben, akkor megérted ugye?

- Meg. Persze.

- Elmondod, miről van szó? – kérdeztem Jasper-t a szobánkban.

Jasper mindent elmesélt a Volturi-ról. 

Nem értem miért nem gyilkolták még meg Damon Salvatore-t, hisz… Nyilvánosan gyilkol… ja persze. A drága emlékezet törlő ereje. Hogy az a rohadék mindig megússza. Ha valaki meglátná, csak egy kis játék az emlékeivel és puff. Nincs bizonyítékuk… -.-”

- Köszi, hogy elmondtad. – mosolyogtam. - Öm, - gondolkodtam el - megbocsátasz egy percre? - kérdeztem Jasper-t. Bólintott. Átmentem Elizabeth-hez. - Kopp-kopp.

- Gyere. - szólt Eliza.

- Csak én vagyok. - mosolyogva léptem be a szobába.

- Valami baj van Alice? - kérdezte - Eléggé kétségbeesett vagy. 

Álszent vagyok, azon kívül, még valami nyomja a szívem.

- Igazából kérdezni szeretnék valamit. - ültem le az ágyra a bőrönd mellé és Elizabeth-re néztem. - Öm..., szóval... izé... - makogtam, és a fejem vakartam. - Nem..., nem igazán tudom, hogy kérdezzem meg... Öm. Szóval, csak azt szeretném megkérdezni, hogy, lehet-e egy vámpír terhes? - fejem lehajtottam, amikor befejeztem a mondatom. 

- Teljességgel lehetetlen. - mosolygott szélesen a nevelő anyukám.

Pirulva mosolyogtam rá. Hiszen koppant neki minden.

- Huh, akkor megnyugodtam. – ezt az ügyet illetően, de Damon még mindig él…

- Hm, - ült le mellém Elizabeth és a kezét a combomra rakta. Meg se éreztem, csak akkor, amikor megszólalt. – És milyen volt? Úgy értem…

- Tudom, hogy érted. – mosolyogtam. – Gyengéd és szerelmes. Semmi olyat nem tett, amivel nekem árthatna.

- Akkor jó. Tényleg tudod, hogy értettem.

- Megérzés. Gondoltam, hogy biztos valami ilyesmit fogsz kérdezni.

Este elköszöntünk a szüleinktől és elmentünk vadászni. Vígan sétáltunk Jasper-rel hazafele, és azon töprengtünk, milyen fura lesz nélkülük. Hirtelen Damon illatát éreztem meg.

- Damon. – szóltam utána. Megállt. – Damon. - ismételtem meg újra a nevét és megfordult. - Nem bírok tovább falazni neked. – kezdtem a mondókám, mire ő csak a szemét forgatta és leült a padra érdeklődő pillantással nézett rám. - Nem lehetne, az hogy leszállj Violet-ről? Majd én segítek, neked visszaszerezni a gyűrűt csak mond, meg hol van...  Talán per pillanat, képes lennék, azt is kimondani, hogy leszek a bábod, csak hagyd békén a barátnőmet!

 Egy másodpercig nézett, majd érdekes. „Ennyi volt?” Nézést vetett rám. Hát most na, én se szónokolhatok mindig órákig… Majd megszólalt.

- Bár óriási a kísértés, hogy hagyjalak téged besétálni a csapdámba, de azzal csak saját magam alatt vágnám a fát. Már egyszer elmondtam: ha ti kihulltok, engem is magatokkal rántotok.

Jasper alig észrevehetően morgott. Rosszat sejtek nagyon rosszat. Saját kezembe kell venni az irányítást, és eltörölnöm a felszínről Damon Salvatore-t, még ha ez Violet szomorúságához is vezet. Majd túlteszi magát rajta.

- Nekem nem mondtad! – makacskodtam. Utáltam, ha nem enyém az utolsó szó.

- Hát akkor most megtettem.

- Damon, - szólaltam meg, amikor felállt a padról. Visszaült. – Nyertél. – mondtam ki égető fájdalommal. Úgy látom ismét hosszabb mondókára számított, vagy bármire, de erre nem. Szemei elkerekedtek, majd elégedett mosolyt tett az arcára.

- Tudom cica, és örülök, hogy rájöttél. De kifejtenéd?

- A futó és huszár segít a királynak, leütni a királynőt. – hajtottam le a fejem. Álszent futó! Mondtam már?

- Szóval van egy terved?! – mosolygott kajánul.

- Igen. Eljátsszuk, hogy marha jó haverok vagyunk, amivel még inkább arra tudjuk ösztökélni Violet-et, hogy bízhat benned, mivel bennünk megbízik.

Jasper fura reakciót adott.

- És a marha jó barátok kapnak puszit? – mutatott az ujjával az arcára.

- Ne is álmodj róla. - vicsorítottam ennivalóan és a szemem forgattam.

- Jól van milyen vagy…

- De ha segít, ha bizonyíték… talán Violet előtt kaphatsz. – tiszta hülye vagyok…

Csak legyen már vége ennek az egésznek!
- Jó, de csak óvatosan... mindketten tudjuk, hogy végződött az, amikor a múltkor rajtakapott minket - vigyorgott még mindig. Köcsög. Vagy ezt már mondtam?

- Chh, az is te voltál már megbocsáss. - bunkó!
- Milyen igaz. Mégsem én kaptam a fejemre a kiscicámtól, hanem te.

Kiscicád mi? Csak ki akarod használni semmi más. És még képes vagy „kiscicám”nak hívni? Rohadt bunkó!!!

- Hogy lehetsz ennyire...?

- Mázlista? - a széles elégedett mosoly még mindig az arcán volt.

- Én köcsögöt akartam mondani.

Vártam a válaszát, de hiába. Szélesen mosolygott. Én pedig kecsesen fordítottam hátat neki, és belekaroltam Jasper-be, hogy menjünk haza. Nem is köszöntünk. De ő se.

Jasper szemszöge:

„… arra tudjuk ösztökélni Violet-et, hogy bízhat benned, mivel bennünk megbízik.” Járt a fejemben Alice remek ötlete. És vele együtt az én péntek délutáni mondatom is. „Ne bízz meg bennünk. Egy ideig ne.” Hm, a kettő csak egy kicsit mond ellent egymásnak… A Damon-nal való beszélgetésekből és érzésekből teljesen le tudtam venni, hogy Alice menyire, bármit megtenne Violet védelme érdekében. De mivel nem tud semmit, mindent elkövet – még saját magát is feláldozza –, hogy Damon megvalósítsa a tervét, csak legyen már vége ennek az egésznek. Fura, nagyon fura… amikor Damon kimondta azt a bizonyos „kiscicám” szót valami különlegeset éreztem. Damon-nak vannak érzései. Ez az érzés, amit akkor éreztem, amikor kimondta azt a szót, az a szeretet volt. De már inkább közelít a szerelem felé… Nem tudom. Nagyon nem tudom.

- Hogy lehetsz ennyire...? – kezdte Alice szomorúsággal és dühvel ötvözött hangon.

- Mázlista? – mosolygott szélesen, érzés nélkül Damon.

- Én köcsögöt akartam mondani. – tette csípőre a kezét Alice.

Damon csak széles mosolyát tartotta fent. Alice – válaszként a mosolyra – kecsesen, szexisen fordított hátat neki, és belém karolt, miközben abból zökkentett ki, hogy Damon nem létező érzéseit érezzem. Nem is köszöntünk el tőle. De ő se tőlünk.

Hétfő reggel a padon ültünk Alice-szel és egymás kezét fogtuk.

- Zavarunk? – jelent meg Damon és Stefan.

Felálltunk a padról.

- Nem Stefan, te nem zavarsz. – mosolygott szélesen Alice.

- Hehe, és hol marad a jó pofizás? – mosolygott értetlenül Damon.

- Ott ahol Violet. – tette karba a kezét Alice. – Amíg Violet nincs a közelbe, nem fog a futó benyalni a királynak.

- Közeledik Viol. – szagoltam bele a levegőbe.

- Kezdek rájönni. – nézett rám Damon.

- Bakker, teljesen lelkiismeret furdalásom van, hogy a futó segít a királynak. - szólalt meg Alice tajtékozva.

- Majd együtt feloldjuk a bűnt, babuci. - simította meg Alice puha arcát, miközben a tekintete érdekesen siklott a sálainkra. – Talán így, talán úgy…

 Úristen, hogy lehet valaki ennyire nyomorék, ennyire pervez? Alice lerázta Damon kezét az arcáról, mielőtt Violet felbukkanna.

- Csak a holttestemen keresztül. – morogtam rá.

- Vagy éppen azon. – mosolygott még mindig Damon.

- Utálom magam. – mondta Alice, amikor észrevette Violet-et. Amikor Alice, Damon-ra nézett a kis boszi éppen akkor nézett ránk. Alice elmosolyodott és egy kis puszit adott Damon arcára, még az egyik lábát is fellendítette, hogy hatásosabb legyen a kép. Violet egyszerre volt meglepődött, boldog, de talán kissé féltékeny is. WTF?

- Köszönöm a kis picike puszit Ms. Cullen. – mosolygott elégedetten Damon.

- Nagyon nem szívesen. – mosolygott Alice is.

- Sziasztok. – jelent meg a kis boszi. 

Már épp köszöntem volna, amikor hirtelen megcsapott valami érzelem-szikra Damon felől.
- 'Reggelt, édes - kapta el hirtelen a derekát, és egy apró csókot adott Violet szájára. Próbáltam a többiek érzelmeit kizárni, és csakis kizárólag erre az elmebeteg vadbaromra koncentrálni. A terítéken a szokásos érzések voltak: elégedettség és lobbanékonyság, de meglepő módon jókedv és... vágy is. Na meg vérszomj, nem is kicsi. - Majd találkozunk, most dolgunk van Stefan-nel a másodikon - puszilt a hajába. Violet pirulva bólintott, a srácok meg elhúztak.
 Hatalmas mennyiségű haragot éreztem Alice felől, Damon iránt. Heh, megértem, megértem!
- Alice, de jó látni téged! - ugrott bele a kis boszi barátnőm karjaiba. Alice dühe nyomban elszállt.
- Téged is - ölelt vissza mosolyogva.
- Remélem, tudod, hogy el kell mesélned a történteket - nézett rá összehúzott szemekkel Violet. Mondjuk, ja, az nekem se jönne rosszul... Ki tudnám nyírni azt a bájgúnárt!
- Persze, jó... de neked is, hogy mit csináltál akkor ott.
- Rendben, majd mindent sorjában - bólintott Viol. - Szóval most bocsi, Alice, de ellopnám a barátod egy percre.

- Hehe, - nevetett édesen. – de aztán egyben kérem vissza.

- Okés. – nevetett érdekesen Violet.

- Elmondanád, hogy értetted azt, hogy ne bízzak meg bennetek? – kérdezte Violet kikerekedett szemekkel, amikor már tisztes távolságban voltunk Alice-től. – Hiszen az előbb is olyan jóban voltatok Damon-nal, Alice még puszit is adott neki. – chh -.-” az nem jelent semmit – nem értelek.

- Csak tedd meg és kész. – túrtam a hajamba és Alice-re néztem.

- Nem értelek. – ismételte meg kétségbeesetten.

- Nem is kell. – hajtottam le a fejem – Csak légy óvatos. Vigyázz magadra és ne higgy nekünk… - persze ezzel Alice tervét ásom el. De ő is ezt akarná…

- Ez most valami készátverés? – csúszott mosoly az arcára és gyengéden a vállamba vert. Nyugodtság és egy icipici harag féleség áradt belőle.

- Olyasmi. – mosolyogtam, bár inkább mindent kitálalnék. – De azt, hogy légy óvatos, azt teljesen komolyan gondoltam. – éreztem, hogy kicsit megremeg és összezavartam. Pár pillanat múlva minden szó nélkül visszament Alice-hez.

- Tessék, visszahoztam egy darabban – mosolyogott Violet.
- Értékelem öntől e kegyet, Ms. Hetfield – mosolygott Alice édesen.

Violet elnevette magát, majd hirtelen, ravasz mosoly ült ki az arcára.
- Bár, belegondolva, hogy miket rejthet eme kendő a kedvese nyakán... nem merem biztosra venni, hogy egy darabban van – vigyorgott szélesen. – De ahogy látom, a „vonzalom” kölcsönös volt.

 Violet nagyon mosolygott. Alice elpirult. Én pedig megcsikiztem Violet-et, mielőtt tovább analizálja a sálainkat.
- Csak nem féltékeny, kegyed? Ön is szeretne egy ilyet? – kérdeztem incselkedve, miközben csikiztem. Szerencsémre Alice is nevetett. Huh, nem értette félre. 
- Éppen.. most.. áhárultad el magát – az meglehet… próbált kinyögni valamit, miközben halálra sikítozta magát a nevetése miatt.
- Nem baj, tetszik a vigaszdíj – vigyorogtam gonoszan, majd amikor elengedtem a kis boszit, gyengéden a vállamba bokszolt.
- Te...!!

Szélesen mosolyogtam, és Alice bepattant mellém.

- Igen. Eléggé lehetséges az, hogy kölcsönös volt a vonzalom. – mosolyogtam. – És ha ön is parancsol egyet csak szóljon.

 Végre elértem, hogy Violet elpiruljon. Nem is tudom miért, de jól esett. Jól esett azt látni, hogy igen is Damon nélkül is tud igazi mosoly, igazi pír az arcára kerülni. Alice érdekesen nézett rám. Megcsókoltam és elmosolyodtam. Bementünk a terembe. Köztudott, hogy az első óránk német volt.

Alice szemszöge:

Negyedik óra előtt, amikor megláttam Violet-et és Damon-t csókolózni kétszázzal robogtam vissza a terembe.

- Gusztustalan. – csaptam be az ajtót magam után. Hogy lehet Damon ennyire rohadék? Nem elég neki, hogy nem szereti Violet-et, de azért játssza neki a hős szerelmest, és még a suliban is ezt csinálja. Őszintén! Nem egy beképzelt rohadék az ilyen? De! Áh, ilyenkor azt kívánom, bár csak ne tudnék semmiről. Úgyse tudok mit tenni... Hamar rájöttem nem vagyok egyedül. A Három Grácia is a teremben volt. Majd a középső megszólalt.

- Megjött a sálas tündérbaba. – mosolygott Carmen.

- Ez egy kendő. És ha nem tetszik, nem kell nézni. – baszd meg! Mondtam kissé dühösen. Kissé? Éppen csak, hogy nem lett vörös a szemem...

- Jól van, jól van, én csak vicceltem. – sipítozott.

- Nem vagyok jó kedvemben, szóval ne lepődj meg, ha ehhez hasonló viccek után hozzád vágok valamit.

- Mi lett veled? Nem voltál ilyen.

- Felbaszott valaki és kész. Legyen neked ennyi elég. - szavaltam és becsaptam magam után az ajtót.

Álszent mosolyomat felpakolva visszarobogtam Jasper-hez, aki kicsit talán megvetően nézett rám. És egy döbbent szempárral néző Violet-hez.

- Jól vagy? - kérdezte döbbenten, és egy kicsit talán kétségbeesetten is.

- Igen. – feleltem kissé ridegen, de ekkor már a könnyeim nem tudtam megállítani. - Utálom az álszenteket. – vagy is magamat, na meg persze Damon is az. Bár ő már az elmebeteg nevet viseli. Sírva borultam Violet nyakába.
- Alice! Jézusom, mi történt? Mi a baj, bántott valaki? - riadt meg a boszi.

- Se... semmi. - szipogtam. - Nem bántott senki... csak félek Henry-től. - kapóra jött ez a válaszom, hisz pont láttam, ahogy a tanáriból sétál kifele. - Biztos megint meg akar majd ölni. - öleltem át szorosan Violet-et, aki szintén megölelt és picit megsimította a hátam. 

Nem igaz. Hogy bírok megállás nélkül hazudozni. Ami végül is nem teljesen hazugság, de nem ez volt az igazság.

- Emiatt nem kell többé aggódnod.  – tolt el magától mosolyogva. Huh, bevette.

- Hogy érted? – döbbentem meg. – Hiszen meg akart ölni, és azt is látta, amikor…

- Csss, - csitított el édesen. – Tegnap Damon-nal meglátogattuk őt… - bah - ugyanis megtanultam egy új varázsigét, ami kitörölte az emlékeiből a pados jelenetet. Igaz Edwin is látta, szóval ő emlékszik rá, de nincs bizonyítéka. – mosolygott. – Azt hittem, hogy már tudod. Azt hittem ezért kapta reggel Damon a puszit. – kicsit meg volt illetődve.

- Ööö… - nem is lenne most jobb alkalom, hogy mindent elszúrjak – nem, az béke-puszi volt, de… - tereltem gyorsan – úristen, Violet, köszönöm!  - öleltem meg.

- Te is megtetted volna értem ellenkező esetben. Mire valók a barátok? – mosolygott.

Remélem ez költői kérdés volt. Szívembe, fejembe, egész testemben a fájdalom nyílalt. Bakker, most árullak el, most hazudok neked, te meg az életem mented meg? Miféle boszi vagy te? Miféle barátnő vagyok én? Jasper-re nézve, talán rosszabb is volt. Szinte már ott voltam, hogy mindjárt elbőgöm magam, de Violet megszólalt.

- Alice, azt viszont még el kell mondanom neked, hogy… - picit talán habozott – a vasfüvet a földrajztanár csempészte bele pénteken, Holmes teájába, amikor leküldött engem. Azt hazudta, hogy cukor, de Stefan karjára ráfröccsent, és egyből rájöttünk, hogy az verbéna. Sajnálom, az én hibám… nem engedhettem volna, hogy azt megigya...
- Tessék? – akadt ki Jasper. – Te végig tudtad?
- Azt hittem, hogy gyógynövényként hordja magánál, és hogy véletlenül összekeverte a cukorral! – védte meg magát.
- Basszus – sóhajtott Jass. – Alice meg is halhatott volna! – ölési szándék csillant meg a szemében. Ajaj!
- Jasper, nem az ő hibája! – védtem Violet-et. Ennél álszentebb már nem is lehetnék… – Azt ő sem tudhatta, hogy a töri tanár nyála az én számban végzi... – suttogtam halkan, mielőtt bárki meghallja, majd elfintorodtam. De a többiek is.
- Sajnálom, Alice... – nézte a földet Viol. – Aznap délután viszont a Nagyim figyelmeztetett, hogy Edwin az egyetemen is már mániákusan kutatott a vámpírok iránt, ezért visszajöttem a suliba kutakodni... a többit ti is tudjátok.
- De miért Henry teájába? – kérdezte még mindig feldúltan Jasper. 
- Mert megzsarolta őt, hogy ha nem csókolja meg Alice-t, le fogja leplezni egy titkát, ami az állásába kerülhet – mondta ki végül Violet. – Holmes emlékeiben láttam meg, amikor kitöröltem a pados részt. Edwin Harrison egy vámpírvadász. És a jelek szerint nagyon gyanakszik rád, Alice. – mondta rémülten Violet.

- Szuper. – na, még egy valami. Ennyire nagy kérés lenne, hogy egy vámpír boldogan éljen? Megkönnyeztem. – Végül is. – töröltem le a könnyeim. – Számítottam rá, már vagy kétszer, vagy hányszor neki mentem, és mindig éreztem, valami furát. Tisztára éreztem, hogy valami ellenség-féle. Szóval… gondoltam rá, hogy vámpír vadász.

- Ne aggódjatok, én veletek vagyok! Bízhattok bennem, a titkotok nálam biztonságban van... és bár ti amúgy sem csinálnátok soha hülyeséget, azért majd figyelek Edwinre. És Alice... sosem fogok még egyszer ennyire óvatlan lenni, hogy veszélybe sodorjalak téged! – könnyezett meg Violet.

Pedig örülnék neki. Áh, utálna már meg… Miért? Miért kell nekem őt becsapnom? Életét kockáztatja értünk, és én meg elárulom… Nem bírom!

- Köszönöm, Violet. – borultam sírva a nyakába. – Annyira szeretlek. Én is vigyázok rád, nem akarom, hogy bármi bajod essen. – mondtam már szinte zokogva.

 Jasper a kezemet, Violet a hátamat simogatta. Könnyes szemmel, de még is tisztán láttam, hogy Edwin a tanáriból kilépve néz végig rajtam és talán a sírásomon mosolyog, de még is volt benne valami. Csalódottság. Talán csalódott, hogy még élek. Hát dögöljön meg. De lehet büszke is magára, hisz most éppen miatta sírok…

- Szeretlek. – hallottam meg Violet hangját, és Jasper nyugtatásán kívül, Violet hangja is segítet nekem, abban, hogy megnyugodjak.

- Én jobban. – csúszott mosoly az arcomra és puszit adtam Violet arcára.

- De én jobban. – adott puszit nekem Violet, mire becsengettek és elindultunk órára.

 Ez a vita még nincs lezárva, gondoltam magamban. Az óra, amire mentünk matek volt. A matektanárnőnknek Emily Greene volt a neve. Kétgyermekes családanya. Kedves, jó fej és nyugodt nő. Egy rossz tulajdonsága van. Na, jó. Kettő. Az egyik az, hogy néha talán nagyon is nyugodt. A másik pedig az, hogy órán szétültetett mindenkit. Mindenkinek külön padban kell ülnie. Ez alól pont a hétfő a kivétel. Ilyenkor pont Jasper és Violet között ülök. Ez a legjobb óra. Most viszont kicsit nehezemre esett Viol mellett tündökölni. Ő véd, én meg elárulom. Szörnyű.

- De én ezt még mindig nem értem. – szakított ki a merengésemből Carmen fülsértő hangja.

- Kussoljon be, és meg fogja érteni. – buktam ki halkan.

Emily elmosolyodott és elmagyarázta még egyszer. Azért irigylem, hogy ennyi türelme van. Ha én lennék a tanár biztos azt mondtam volna, hogy maradj csöndben, figyelj, és akkor mindent érteni fogsz.

- Akkor most mi van? – értetlenkedett még mindig.

- Ami az A halmazba kerül, az nem kerülhet se a B-be, se a metszetbe, ezt jelenti a különbség. Egyéb probléma? – kérdeztem kissé idegesen.

Jasper a combomra rakta a kezét. Megnyugodtam. Carmen pislogott, majd megszólalt.

- Nem. Azt hiszem semmi… - mondta kicsit megszeppenve.

Emily rám nézett. Egyszerre volt a szemében a köszönöm szó, de talán az is, hogy nyugi, másképp is el lehetett volna mondani. Szemem egyből le is sütöttem a füzetre és elkezdtem rajzolni a halmazokat.

A nap folyamán nem volt semmi érdekes. Elizabeth-nek, az ofőnknek, ma különösen jó kedve volt. Az angol óra is vidáman telt. A kémia meg unalmasan.

Otthon, tanulás előtt - után - közben, azon dúltam-fúltam, hogy, hogy lehet valaki ilyen rohadék… Ennyire egy érzéstelen köcsög…

- Mire ez a rengeteg harag drágaságom? Ennyire haragszol a földrajzra? – mutatott Jasper az előttem nyitva lévő föci füzetre.

- Per pillanat nem arra. – mosolyogtam, értetlen arcán. – Sokkal inkább Damon miatt.

- Mit csinált veled? – kérdezte kicsit ingerülten.

- Velem semmit… De amit Violet-tel tesz az…

- Szerelem.

Jasper szavára a lélegzetem is elállt. Most meg mi van?

- Öm, megismételnéd? – ráztam meg a fejem.

Jasper leült mellém. Kezeimet átkulcsolta és rátette a combomra. Lenéztem a kezeire majd a két szép szemébe. Nem értem.

- Nem áll szándékomban lerombolni Mr. Érzések nélkül könnyebb imidzsét, ezáltal persze védeni se akarom őt, de azt hiszem igenis belezúgott a kis bosziba.

Szemeim elkerekedtek. Hirtelen megnyugodtam és elmosolyodtam.

- És Violet? Az ő helyzete?

- Menthetetlen. Fülig szerelmes Damon-ba és napról napra csak erősebb lesz.

- Akkor, azt állítod, hogy ez viszonzott szerelem?!

- Igen. Valahogy úgy.

- Akkor a látomásom nem fog beteljesülni?

- Melyik is?

- Amikor Damon dobja Violet-et, mert megszerezte a gyűrűt és már nincs rá szüksége.

- De.

- Hogy? Képes lenne Violet-et eldobni, úgy, mint egy ruhadarabot, azok után, hogy lefektette, hogy fülig bele van zúgva és még ő maga is bele van esve Violet-be? Komplett idióta? Elmebeteg az biztos, de ez már tőle is sok.

- Azért, mert még nem ismered… De tudod, Damon azok a maradi vámpírok közé tartozik, akiknek fontosabb a piszkos hírnevük, mint a saját és mások érzései.

- De akkor ugye kinyírhatom?

- Tessék? – nézett rám Jasper és lenyugtatott.

- Ha Damon eldobja Violet-et, Viol meg fogja őt utálni, szóval ebből következik, hogy nem fogja szeretni, vagy is kinyírhatom?! – mosolyogtam. – Meg kell, hogy fizessen, mindenért, amit tett és tenni fog. Egy nő érzéseivel nem játszat senki, büntetlenül.

- Ahogy jónak látod. De most váltsunk témát. – mondta Jasper. – Szeretlek.

- Én is. – csókoltam meg.

Este nem bírtam egyedül aludni. Jasper még fent volt. Valami könyvet olvasott.

- Bocsi, zavar a lámpa? Lekapcsolom. Már úgy is…

- Nem, nem zavar a lámpa. Sokkal inkább a magány. – mosolyogtam és vámpír gyorsaságomnak köszönhetően, máris a szoba másik végében voltam. Jasper leoltotta a villanyt, én pedig átöleltem őt a fejem a mellkasára raktam.

- Így máris kényelmesebb. – pusziltam meg.

- Nekem is jobb. – mosolygott.

A könyvet lerakta a földre, s a kezét a takaró alá rakta.