9. fejezet ~ Enyhülés

Sziasztok!
Újból feltettük ezt a fejezetet, mert technikai hibák miatt letörlődött...
Szóval, mint azt egyszer már leírtam, ez a fejezet tökéletesen megtestesíti a „vihar előtti csend” kifejezést... :)
Jó olvasást kívánunk!

Violet szemszöge:

Damon támadása után kb. egy óráig sírtam. Mikor este hazajött apa, úgy bezártam az ajtót, hogy egy szabaduló művész sem tudott volna kijutni a házból kulcs nélkül. Bejutni meg pláne. Becsuktam az összes ablakot, és hogy drága szülőmnek eszébe se jusson kinyitni egyet sem, bekapcsoltam a légkondit. A szúnyogokra hivatkoztam, és tulajdonképpen nem hazudtam. Távol akartam tartani egy bizonyos vérszívót.
Aznap éjjel minden kis neszre felébredtem, és kb. húszszor kiszaladtam, hogy megnézzem, apa jól van-e. Reggel úgy ébredtem, mint aki átvirrasztotta az éjszakát.

A pénteki nap semlegesen telt. Délután az erdőben találkoztam Alice-szel és Jasperrel, épp ahogy megbeszéltük. A kis tündérbaba feje a szöszi ölében pihent, amin meglepődtem, de valószínűleg ezért is köszöntem rájuk olyan széles mosollyal.
Elmondtam nekik, hogy tudom, mik ők valójában. És azt is, hogy nem félek attól, hogy bántanak. Azt is a tudtukra adtam, hogy tudom, hogy tudomásuk van a boszi kilétemről. Jasper elég távolságtartó volt velem, de minden bizonnyal csak amiatt, mert félt, hogy Alice-t megbántom.
- Én szívesen lennék a barátnőd... – mondta félénken. – De nem illegális az, hogy egy boszorkány és egy vámpír barátkozik? – kérdezte komor arccal. Olyan aranyos volt.
- Illegális? – nevettem. - Van erre valamiféle törvény, amiről én nem tudok? – vicceltem kedvesen. - A nagyim azt mondta, hogy megbízhatok bennetek.
Jasper ezt alá is támasztotta:
- Hát, bennünk meg is, de Damonnál ezt nem javaslom. – Ahogy kimondta azt a bizonyos nevet, jeges rémület kúszott fel a gerincemen. Gombóc költözött a torkomba, amely legurult a mellkasomba, ahová egészen mélyre beette magát. Heves hidegrázás lett úrrá rajtam. Soha életemben nem féltem még ennyire.
- Mitől félsz ennyire? – kérdezte Jasper. Honnan...? Így meglátszott volna rajtam?
- Attól, hogy elveszítelek titeket – feleltem. Tényleg nem akartam elveszíteni őket, s most ezt használtam kibúvónak. Nem szerettem hazudni.
 Alice végre megkönnyebbülten elmosolyodott és a nyakamba ugrott. Boldogan öleltem meg.

~*~

A hétvégét nagyinál töltöttem, de megfenyegettem aput, hogyha nem alszik Stasy-nél, egy hétig nem főzök. Biztonságban akartam őt tudni.
Elmondtam mindent a mamámnak, aki megígérte, hogy „fel fog szerelni” egy varázsigét a házra a vámpírok ellen, azonban időbe telik. Nagyon örültem, hogy nem lett megpecsételődve a sorsunk. Megtanultam pár új trükköt a tűzzel, egyre jobban tudom már irányítani! Nagyi szerint gyorsan tanulok. Szerintem egyszerűen a tűz engedelmes hozzám. Ezenkívül megtudtam Jasper-ék képességeit is, és még pár dolgot a vámpírokról. Még jól jöhetnek...

Hétfőn Alice és Jasper megleptek: elém jöttek félútig a sulihoz.
- Hát ti? – lepődtem meg, de nyomban megöleltem barátnőmet.
- Korán keltünk, és nem volt jobb dolgunk – mosolygott Jasper. Ő is kapott tőlem egy szolid ölelést. Beértünk a suliba, majd miután kipakoltuk a teremben a cuccaink, az egyik lány sikítva jelentette be, hogy nincs ma irodalomtanár, és hogy a töri tanár jön be. Remek, lazítós óra!
- Hé! – hallottam egy vékony hangot magam mellől.
- Szia Carmen – köszöntem, de nem tiszteltem meg „drága” padtársam a mosolyommal. – Hogy telt a hétvégéd?
- Óh, ha te azt tudnád... – vigyorodott el. Csak most vettem észre, hogy egy vastag kendő hevert a nyakán... – De most légyszi, húzz el innen. Filmezünk, és szeretném, ha Tanár úr mellém ülne – vörösödött fülig.
- Tudod, ezer örömmel hagynálak itt, de te nem Damon Salvatore-ral kavarsz véletlenül?
- Az már a múlt, és különben sem tartozik rád – felelte flegmán.
- Rendben. Csak még egy dolog: nagyon tetszik a sálad. Megnézhetem? – mosolyogtam rá hamisan. Tudtam, hogy imádja, ha hízelegnek neki, főleg ha a ruhákról van szó. Ehhez elég volt három nap, hogy rájöjjek.
- Nem. Nem vehetem le – mondta halálosan komoly arccal. Egy pillanatra meghűlt bennem a vér.
- Nos akkor... jó romantikázást! – álmosolyom végig fenntartva értem hozzá direkt a karjához, és... megéreztem. Elárasztott a halál. Pontosan az a fajta, ami Damon-ból is áradt.
 Én ezt kiherélem.
 Felkaptam a cókmókom, és Alice-hez caplattam, mivel Jasper is elült pár sráchoz.
- Száműzve vagyok – sóhajtottam.
- Én pedig magányos. Gyere, összeillünk! – mosolygott rám. Viszonoztam a gesztust. Leraktam a cuccom, majd visszafordultam a kis tündérbabához.
- Egy perc és jövök. Sürgősen.. öm.. ki kell osztanom valakit, de nemsokára jövök! – hadartam el, majd felfutottam a másodikra, mielőtt még rám csengettek volna. Hamar meg is találtam őt, de lenyeltem minden félelmem. Temperamentumos léptekkel közelítettem meg, majd egy hatalmas pofont kevertem le neki.
- Hogy lehetsz ekkora köcsög?! Ő aztán tényleg nem árthatott neked! – kiabáltam rá. Az egész folyosó ránk szegezte a tekintetét, de nem érdekelt.
- Te meg.. miről beszélsz? – dörzsölte meg az arcát. – És ki vagy te?
- Óh, komolyan fel kell, hogy világosítsalak? Nos, abban nem lesz semmi köszönet, Salvatore!
- Szerintem összekeversz Damonnal. – Amikor ezt mondta, már tényleg kételkedni kezdtem.
- Te meg engem valami hülyével.
- Nem, komolyan. Az én nevem Stefan. Stefan Salvatore. Damon ikertestvére vagyok.
Éreztem, hogy el akarok süllyedni. Hogy... mi? Ikertestvére...?
- Jézusom, én... nem.. nem tudtam – dadogtam el hirtelen. – Kérlek ne haragudj! – simítottam rá a kezem bocsánatkérőn az arcára. Jobban megnéztem őt. Nem is értem, hogy nem vettem észre, hogy ő nem Damon... nem volt a pontos mása. Nyilván kétpetéjű ikrek voltak, ami szinte olyan, mintha sima testvérek lennének... Stefan-nek más arca volt. Ellenben a kisugárzása, a mozgása és a termete megegyezett a bátyjáéval. És a düh hevében összemosódott nálam minden.
- Biztos te vagy Violet – mosolygott rám. Csak most vettem észre, hogy még mindig az arcán pihennek a kezeim, és őt vizslatom. Elszégyellve magam kaptam le a kacsóimat róla.
- Te tudod, ki vagyok? – pislogtam fel félénken.
- Igen. És ha már itt tartunk, azt is, hogy mi, de én olyan vagyok, mint Alice-ék. – Milyen kedves. Tényleg Damon testvére?
- Pontosabban? – emeltem meg a szemöldököm.
- Vegetáriánus. Csak... állatokból iszok – felelte türelmesen. Áh! Ez megnyugtató.
- Értem, ez... nagyszerű, tényleg! Öm... ne haragudj ezért a bemutatkozásért... – szabadkoztam.
- Semmi baj – felelte. Pár pillanat múlva megszólalt az iskolacsengő.
- Azt hiszem, ez a végszavam. Örülök, hogy találkoztunk, Stefan! – mosolyogtam rá, és visszamentem a terembe. Wáh... ez annyira kínos! Szegény, jól nekirontottam... nem hiszem el, hogy Damon ennyire ki tud hozni a sodromból!
 Annyira agyaltam ezen az egész beégésemen, hogy elkéstem. Bár szerintem a Tanár úr ment be még csengő előtt, mert nem szidott meg, csak mutatta, hogy üljek le. Mosolyogva huppantam le Alice mellé, aki kissé furán meredt maga elé.

Szünetben kimentünk az udvarra Jasperékkel, uzsonnáztunk és beszélgettünk. Alice kicsit feszélyezettnek tűnt, míg a szöszi nem kicsit idegesnek. Már épp megkérdeztem volna, hogy mi a baj, amikor megláttam a távolban Damont. Damont! Nem Stefant.
- Én kezdek fázni, bemegyek – mosolyogtam barátaimra, de a félelem már ott burjánzott a gerincemen.

Damon szemszöge:

A suliból hamar eljöttem, mivel drága Jasper barátom olyan ítélkező szemekkel figyelt egész nap, hogy azt hittem, átlyukasztja a hátam. Csak nem megérezte, hogy a kis boszi fél tőlem? Hehe.
Óh, apropó, boszi... péntek óta színét se láttam. Kezd hiányozni...

~*~

Pontban hajnali 3-kor Violet Hetfield kisasszony szobájában csücsültem egy székben. Nem volt az ágyában, mert kiment inni a szobájából nyíló fürdőbe. Pár perc múlva azonban visszatért. Kócosan, csapzottan és kómásan. Édes volt.
- Cuki pizsama – üdvözöltem őt egy bókkal. Hátrahőkölt, és igazából azt hittem, hogy lefejeli a falat, de csalódtam.
- Takarodj innen! – reagált viszonylag hamar. Dühösen és rémülten egyszerre.
- Az ember azt hinné, hogy szívélyesebben fogadják, ha már egyszer behívták – mosolyogtam. – Ami egyébként azért is hasznos, mert olyan kincseket találok a lakásban, mint például ez itt – mutattam fel neki fekete csipkés melltartóját, amit a fotelből szedtem fel. Eddig álmos arca rögtön éberré válva pirult ki, és kikapta volna kezemből a darabot, azonban én magasra felemeltem, ezért mikor érte kapott, a nyakamat tudta csak átkarolni, és kis híján elesett.
- Miért vagy itt? – kérdezte morcosan.
- Miért hiszed azt, hogy válaszolok erre a kérdésre? – hajítottam el a szexis kis ruhadarabot a szoba túlsó végébe.
- Mert hajnali 3 óra van és álmos vagyok, mindazonáltal hülye és naiv, mert hiszek abban, hogy van még benned valami emberség – nyöszörögte álmosan. Közrefogtam állát, hogy a szemébe tudjak nézni.
- Igen, az vagy. – Még mindig nem engedett el, annyira nem tért még magához. Közel volt, így tisztán hallottam, mennyire hevesen vert a szíve. – És félsz.
- Miért olyan meglepő ez?
- Mert nem bántottalak – feleltem, mire felciccegett.
- Mert megvédtem magam. Nem mindegy – lépett az ágyához.
- Tudtam, hogy megvéded magad.
- Hazudsz!
- Tényleg? – vigyorogtam, miközben ő rátámaszkodott az ágytámlájára.
- Bár... az is igaz, hogyha holtan akarnál látni, már halott lennék.
- Pontosan.
- De nem vagyok.
- Legalábbis egyelőre – mondtam, miközben megtámaszkodtam kezei mellett, így csapdába csalva őt.
- Tudom ám, mit tettél Carmennal – fordult felém hirtelen. Meglepődött. Nem csoda: olyan közel voltam hozzá, hogy érezte a leheletemet magán.
- Ó igen, láttam, hogy felképelted az öcsém. – Vigyorogva mondtam.
- Ez nem vicces. Miért bántottad?
- Buliztunk. Elragadott a hév. Semmire sem emlékszik, nyugi – suttogtam.
- Ne merd többé bántani őt! És senki mást se!
- Csak nem féltékeny vagy? – húztam az agyát. – Veled is csináljam meg?
Violet csak elmosolyodott. Hm.
- Tudom, hogy borzalmasan hangzik, de lassan kezdem megszokni a tényt, hogy egy öncélú pszichopata vagy, aki csak kihasználja az embereket – marta ki magát a karjaim közül. Hagytam neki...
- Áúcs.
- Szóval, elmondod végre, hogy mit akarsz itt? – kérdezte dacosan. Mondtam, hogy édes? Heh.
- Unatkoztam. Nem tudtam aludni. Gondoltam, te elszórakoztathatnál.
- Hajnali 3-kor én aludni szoktam – felelte. – És értékelném, ha hagynál, szóval... – nyitotta ki az ablakot, csöppnyi célzó jelleggel.
- Nem is kapok jó éjt puszit? – incselkedtem.
- Ha kapsz, elhúzod a csíkot?
- Mint a huzat – vigyorogtam.
- Bízhatok benned? – kérdezte. Megvontam a vállam. – Na jó, ez hülye kérdés, hisz egyértelműen nem. De egy próbát meg ér, ez nem olyan nagy áldozat.
 Azzal odalépett hozzám, és puha ajkait az arcomra nyomta. Érintése gyengéd volt, ami jól esett, de meg is lepett. Összehúztam a szemöldököm, így néztem vissza rá.
- Mi az? – kérdezte megdöbbenten.
- Jó éjt – köszöntem el faarccal, majd már ott sem voltam. Most mivel kavart fel ennyire?