11. fejezet ~ Tisztító tűz

Sziasztok!
Pár napos késéssel ugyan, de meghoztuk nektek az új fejit! ^^”
A lángra kapott érzelmek továbbra sem alszanak ki, sőt, felemésztenek mindenkit és mindent. De vajon mennyi igaz mindebből?
Jó olvasást kívánunk! :)

Damon szemszöge:

Arcomon minden bizonyára hülye kifejezéssel lépkedtem a Salvatore panzió felé. Bőrömön még mindig ott égett a kis boszi ajkainak nyoma, és ez egyre jobban nyugtalanított. Az a kis affér teljesen elbizonytalanított, elvégre nem azért mentem oda, hogy puszipajtások legyünk.
 Hirtelen a semmiből két női cipő lépett elém . Még hang is társult hozzájuk. - Damon, miért nem bírod megérteni, hogy szállj le Violet-ről? – Felfuttattam a tekintetem a női alakon. Áh, csak a kis nikkelbolha...
- Ne pattogj, kis gumilabda! – léptem felé fenyegetően egy lépést. Nem bírom, ha más meg akarja szabni, mit csináljak.
- Damon ez már a XXI. század! Itt nem szokás csak úgy betörni mások házába, még akkor sem, ha te vámpír vagy és egyszer már behívtak. Ez mostanság bűnnek számít! Nem jöttél még rá? – oktatott ki puffogva, amitől nem estem hanyatt örömömben.
- Alice-baba, engem nem érdekelnek a szabályok, vetted? – vigyorodtam el. – És most jobb, ha hazamész csicsikálni, mielőtt valami nagyobb bajod esne.
- Nem félek tőled!
- Rosszul teszed – vágtam rá, őt magát pedig egy fa törzsének.
- Nem tudsz megenni drágaságom – pimaszkodott. Hát, téged nem is, de ha még egyszer a nyakamra jössz, Violet-be belekóstolok...
 Mintha szorításom enyhült volna erre a gondolatra, de ezt a tündérbaba is észrevette, mert most ő nyomott engem egy fához, ujjai a torkomra szorultak. Picsába az újszülött vámpírokkal.
- Ki akarsz velem kezdeni? – Violet kisasszonynak most már testőre is van. Kár, hogy ilyen szar az időzítése.
- Elfelejtetted volna, hogy újszülött vagyok? Mosolyogva végezhetnék veled – mondta, és tényleg mosolygott. Gúnyosan.
- Én meg emberi vért iszok – ergó: az én nyakfoltjaim eltűnnek reggelre, de a tieid...
- Ha meg akartál volna ölni, már megtetted volna. – Egyre erősebben szorított. Emberként ez már rég a padlóra küldött volna. – Meghalsz! – kiáltotta, de mégis habozott. Erősebben szorított, de nem fojtott meg. – De nem teszem meg – engedett el.
- Miért? – kérdeztem a földre rogyva. Ezt még megbánod. Bár, lehet inkább a kis védenced fogja...
- Azért mert veled ellentétben, nekem van valamim, ami neked nincs.
- Még is mi az? Médiumi képességed? – vigyorogtam. A sebeim máris gyógyulni kezdtek.
- Nem! Érzéseim!
Érzések nélkül könnyebb – vágtam volna rá, de a kis porcelánbaba diadalittasan húzta el a csíkot. Ez csak az első menet volt, édes...


Violet szemszöge:

Damon látogatása ellenére nagyon jól aludtam. Másnap reggel, a sulihoz félúton ismét kedvenc vámpírjaimba futottam.
- Meglepetés! – futott felém Alice, mire én is futni kezdtem, és megöleltük egymást lendületből. Jasper csak a fejét fogta.
- Ebből rendszer lesz? – mosolyogtam rá, majd intettem egyet a szöszinek is.
- Megeshet – kacsintott a rövid hajú tünemény, és hirtelen észrevettem a kendőt a nyakán. Ha Alice ember lett volna, tuti, hogy Damon harapta volna meg. Így viszont... csak egy dologra tippelhettem.
- Jasper, egy pillanatra koncentrálj a madárcsicsergésre a vámpírhallásoddal! – mondtam, majd félrehúztam Alice-t.
- Honnan tudsz a vámpírhallásról? – kérdezte meglepetten.
- Elfelejtetted, hogy van egy boszorkány nagyim, aki tanít engem? – kérdeztem viccelődve. Bár nem mondtam neki, de tuti, hogy tudja. – Szóval... csak nem kiszívta Jasper a nyakad? – vigyorogtam rendkívül pajzánul. Alice fülig pirulva kezdett el hadonászni a kezével.
- Mimimi? Nem, dehogy! Ez csak...
- Akkor talán valaki más? – ugrattam tovább, szemöldökömet összevonva.
- Nem, ez...
- Nem mondhatod, hogy fáj a torkod! Neked nem fájhat.
- Nem is fáj... majd később elmondom – mondta, és a mosolyát mintha csak elfújta volna a szél. – Menjünk, elkésünk – rántott vissza az útra. Végül is annyiban hagytam és elindultunk a suliba.

Az egyik szünetben kimentem az udvarra uzsonnázni. A padokat bokrok vették körül, ahol madarak daloltak. Szerettem ezt a békés, nyugodt helyet.
- Violet! – szakította szét az idillt Jasper hangja. – Végre utolértelek! Itt nem hall-lát minket senki – jelentette ki, mire válaszul extra nagy, elkerekedett szemeket kapott tőlem. – Elmondanád, miért hazudtál pénteken?
 A francba. Valahogy számítottam erre.
- Mi ez, valami kihallgatás? – kérdeztem bosszúsan, s amikor felém indult a keze hátraugrottam. – Meg ne rázz!
- Tessék?
- A képességedre céloztam – feleltem, még mindig nem a legderűsebben. - Hát nem áll szándékomban. Ha szándékomban állna, se tudnám... De ne terelj! Miért hazudtál? Mi volt a baj? Mi az amit nem tudsz elmondani? Mitől félsz? Vagy inkább kitől? Damon-tól?
 Annyi kérdéssel árasztott el, hogy majdnem megfulladtam tőlük. Mégis mit mondhatnék? Hogy Damon esténként látogatóba jön, és hogy nem tudok ellene tenni semmit? Kérdés nélkül tekerné le a fejemet a nyakamról!
- Lám-lám, csak nem megzavartam valamit? – lépett hozzánk az emlegetett szamár. Hurrá...
- Bocsi Jasper, majd megbeszéljük – tettem a vállára a kezem. - Friss levegőre van szükségem.
 Alig mondtam ki, már suhantam is vissza a suliba. Amikor felértem az emeletre, ismét meghallottam Jasper hangját magam mögül.
- Violet, várj már! – kiáltotta utánam. Ijedten fordultam hátra, így – szokásomhoz híven – sikeresen beleütköztem valakibe. Rémülten fordultam meg, hiszen azt hittem, hogy a rettegett Salvatore fivér az. De ehelyett csak a történelem tanár volt.
- Bocsánat!
- Részemről a gyönyör... – mosolygott rám. Furcsa volt.
- Viol, jól vagy? – rántott magához Jasper. Ez is furcsa volt.
- Nyugi, nem lett baja. Na sziasztok! – köszönt el a tanár úr, és elvonult a dohányzó felé. Újból a szöszi felé fordultam, aki hirtelen szónoklásba kezdett:
- Nézd, levágtam, hogy Damon megfenyegetett téged, különben nem félnél ennyire, és megnyílnál előttem, mivel a barátod vagyok. – Megszólaltam volna, de folytatta. – Nem tudom, mivel tart téged sakkban, és azt sem, hogy mit akar, de majd megpróbálom leállítani, ígérem. És ha bármi baj van, rám és Alice-re mindig számíthatsz!
 Éreztem, hogy menten elbőgöm magam. Eddig azt hittem, hogy Jasper nem kedvel engem különösebben, és hogy csak Alice miatt tolerál, de ez most bebizonyította az ellenkezőjét. Olyan sok mindent akartam volna kinyögni, de nem jöttek a szavak a számra. Helyette azonban megöleltem őt.
- Köszönöm Jasper! – szorítottam meg erősen. – És ne haragudj.
- Nem haragszom – ölelt vissza megenyhülve. Hirtelen megláttam Damont feljönni a lépcsőn. – Mögöttünk van, igaz?
- Honnan tudtad? – engedtem el őt, és néztem rá döbbenten.
- Onnan, hogy megint félsz.
Sóhajtottam egy nagyot, hisz igaza volt. Belenéztem mézszínű szemeibe és nyugalom árasztott el. Elmosolyodtam, és intve egyet fordultam meg, de a számmal néma szavakat formáltam: Köszönöm.

~*~

Mivel mind a ketten gyógytesire iratkoztunk be Alice-szel, ezért tesi helyett lyukas órán beültünk a könyvtárba.
- Szóval?
- Tessék? – nézett rám meglepetten. Karba tettem a kezeimet.
- Összejöttél Jasperrel?
 Mély csend.
- Igazából igen, Violet. De nem miatta van fent a sál. – A mondat második fele egyelőre nem jutott el a tudatomig. Boldogan ugrottam barátnőm nyakába.
- Gratulálok! Én már az első nap éreztem, hogy vibrál köztetek valami! – dicsekedtem.
- Hehe, köszi – pirult el. Olyan aranyos volt. – Annyi mindent szeretnék mesélni. Csak mégsem itt kéne...
- Persze, ez természetes! Én is olyan kíváncsi lennék sok dologra... hm... – gondolkoztam el. – Mit szólnál hozzá, ha valamelyik este átjönnétek hozzám vacsorára? – kérdeztem meg félénken. – Mert ugye nem nagyon tudunk sokat egymásról, és szeretném, ha jobban megismernénk egymást.
- Nagyon örülnék neki, Violet – mosolygott. Úgy irigylem a mosolyát, olyan szép.
 Hirtelen azonban mintha villám csapott volna belém. Csak... nem...?
- Mindjárt visszajövök, kimegyek a mosdóba – mosolyogtam rá, de utam a focipályára vezetett. Fogalmam sincs, honnan tudtam, hogy Ő van ott, de éreztem. Az ég hatalmasat dörgött, s kisvártatva az eső is zuhogni kezdett. Nem törődtem azzal, hogy fokozatosan áztam bőrig; lassan a lelátóhoz lépkedtem.
- Úgy látszik, nem csak én szeretem a vihart – vigyorodott el Damon.
- Bántottad Alice-t? – kérdeztem meg kerekperec. Vigyora rögvest lefagyott.
- Igen. Ahogy ő is engem.
- Hazudsz! Nincsenek sebeid – érveltem. Lassan közelebb lépett hozzám.
- Begyógyultak, hála a részeg gimis lányoknak... – elég!
- Rendben, tegyük fel, hogy elhiszem, hogy bántott téged. Miért? – förmedtem rá.
- Nem tudom.
- Damon! – estem kétségbe.
- Violet... – utánozott le rögtön.
- Miért estetek szó szerint egymás torkának? – Talán már kiabáltam is a mennydörgés miatt.
- Azért, mert ő abban a hitben élt, hogy én feltéptem a tiédet.
 Világos. Nem tetszik Alice-nek, hogy Damon esténként látogatóba jön. Szuper, már hárman vagyunk.
- Amit azért nem tettél, mert...? – kérdeztem bizonytalanul.
- Nem volt olyan kedvem. – Már egész közel volt hozzám; ujjai vizes tincseimmel játszottak. – Mellesleg a kis tündérbaba majdnem megölt. Ezt nem említette?
- Semmit sem említett! Damon, ne bántsd őt még egyszer! – kértem. Első a szép szó, utána...
- Naná, majd hagyom, hogy kinyírjon.
- Alice sosem tenne olyat, ne hasonlítsd magad hozzá! – kiabáltam rá dühösen. Jól láttam, hogy nyel egyet. A pasik mindig nyelnek egyet, ha el akarják rejteni, hogy feldúltak. – Egyébként is, te mindig csak hazudsz... – figyelmeztettem magam. Belenéztem a szemeibe. Ő még közelebb lépett hozzám, ujjai a hajamba túrtak. Mélyen egymás tekintetébe révedtünk.

- Miért tiltakozol ennyire az ellen, hogy meg akartak ölni? – kérdezte. – Csak nem hiányoznék neked?
 Összeszorult a mellkasom.
- Ez hülyeség...
- De ettől még igaz – jelentette ki, s tekintete ajkaimra siklott. Elképedve álltam ott előtte. Leszidni jöttem ki, mert bántotta Alice-t, de... az is fáj, hogy őt bántották. Megőrültem?
 Közelebb hajolt hozzám, testemet pedig elöntötte a forróság. Ösztönösen hunytam le pilláimat, s pár pillanat múlva már Damon meleg ajkai simultak az enyéimre.